Reaktor

(Kép forrása: taibbi.substack.com)

Az Afganisztánban harcoló amerikai egységek történetet sokféle film, videoklip és rengeteg reklám is feldolgozta. A legtöbb amerikai fiatal, aki belecseperedett a külföldi háborús hírekbe, kérdések és kritikák nélkül elfogadja, hogy az amerikaiak által az országban végzett cselekmények őértük, a hazájukért történnek. Számukra ez a csatatér távoli, mégis fehér zajként jelen van az életükben. Megszokták. Vannak azonban, akik sokkal kritikusabban szemlélik a helyzetet. Adrian Bonenberger, háborús veterán emlékszik vissza Matt Taibbi interjújában a - kicsit kevésbé holywoodi - helyzetre, reflektálva Joe Biden áprilisi bejelentésére. 

Kegyetlenség, Pazarlás, Korrupció

Bonenberger az Afgan Post című művét úgy indítja és úgy is zárja le, mint általában egy sokat látott katonaember: lelkes idealistaként kezdi, majd megtörik, kiábrándul, végül megpróbálja legalább magába fojtani a minden érzését felváltó dühöt és elkeseredettséget. A könyv idézetei furcsa hangulati magasságokból indítanak: 

Az életem szinte tökéletes harmóniában van ... Erre törekedtem, az egyensúly érzésére, a világgal való együttélésre. Az én munkám ebben a pillanatban pontosan az, aminek lennie kell, se több, se kevesebb. Jó parancsnok vagyok, ember ... Az életet korrektnek érzem.

-írja a fiatal katona. Pár száz oldallal (ami a valóságban majdnem sok-sok év) pedig ennek a szöges ellentéte:

Mit csinálunk... Ennek semmi értelme. 

Vagy ami még elkeserítőbb:

Ezek az emberek a kétségbeesés megtestesítői; az élet, a fejlődés reménye nélkül, vagy egy betegségre, vagy valami balesetre, vagy gyilkosságra, korai halálára várnak.

Biden amerikai elnök 2021. április 14-én jelentette be:

(..) arra a következtetésre jutottam, hogy ideje befejezni Amerika leghosszabb háborúját. 

Erre magyarázatként az elnök kifejtette:

Afganisztánba mentünk, annak biztosítására, hogy Afganisztánt ne használják bázisként, ahonnan ismét megtámadhatnák hazánkat. (...)  ezt megtettük. Elértük ezt a célt. ”

Vajon tényleg elértük? Az amerikai író-veterán egészen máshogy látja a kérdést. 

Pénzszórás, csak hogy egy példát nézzünk

Háborúzni nem olcsó, még az árának a fele is irdatlan sok, de azért, ha használjuk a józan eszünket, akkor talán mégis jó, ha meg tudjuk felezni. Bonenberger csak pár példát hozott az amerikai hadsereg műszakilag nem éppen átgondolt felszerelésére. Az egyik ilyen a Humvee-k nagyszériás cseréje Pakisztán határában MRAP-kra.

A Humvee egy nagy mozgékonyságú csapatszállító terepjármű, robosztus felépítéssel, V8-as, dízel szívómotorral. A veterán mondandójához kiemelném még egyszer a nagy mozgékonyságot. Az amerikai csapatok a kiküldetéseken olyan utakat hoztak létre, amin ez a jármű praktikusan tud közlekedni, nem probléma a súlya. Később az új hadrendbe állított MRAP páncélozott, aknabiztos berendezés tömege és komótossága még valamennyire megszokható volt, de a tudat, hogy a felpáncélozott Humvee-k cseréje (a tönkrement utakat nem számolva) 50 milliárd dolláros projekt volt, már kevésbé. Nem is bírták vele sokáig, 5 év múlva ezeket visszaküldték a feladónak, ma pedig az anyaország rendőri egységei szántják vele az amerikai utcákat. Amerikában erre egyébként egy külön, "1033"-nak nevezett program is van, melynek keretei között, ami a fronton nem jön be, azt felvásároltatják az amerikai lakosság rendőri egységeivel.

Jó kérdés, hogy hányszor fizetik még ki az amerikai polgárok ezeket a járműveket, és mennyire fognak Kelet-Texas békés lakosai furán nézni egy aknabiztos, rakétaálló ajtókkal felszerelt MRAP-re.

Az ex-katona elmondása szerint az amerikai hadseregben nem egyszer a farok csóválja a kutyát. Megvetetnek velük számtalan kommunikációs eszközt, fegyvert, járművet, kiképzik őket a használatra (megkísérlik), holott a vezetők már az elején kijelentik, hogy erre semmi szükség nincsen, nem fogják használni. Mesélt egy olyan kommunikációs eszközről is, mely hasonló nagyságrendű összegekbe került, és már az elején problémák akadtak vele. A csapatban senki nem tudta megtanulni a kezelését, csak egy fiatal srác, aki valahogyan rájött a működésére, jutalma pedig nem maradt el: az ő tisztje volt az, hogy amikor új kód érkezik, ő végigszaladjon a csatatéren egyesével a katonákon, megállítsa őket, és lefrissítse az eszközüket. Praktikus. Életszerű.

Meddig még..

A riporter, Matt Taibbi kérdésére, miszerint mi volt a terv, meddig és miért maradnak, összetett a válasz. Tíz éve a koncepció szerint addig állomásoznak kint, amíg el nem fogják Bin Ladent. Utána az átcsoportosítás valahogy elmaradt. Innentől egyre többféle érv marasztalta a csapatokat.

Ha tíz embert kérdezel, miért vagyunk Afganisztánban, vagy miért éppen Irakban, akkor tíz különböző, egyformán hihető választ kapsz. (..) Vietnámban nem ez volt a helyzet. Vagy egyetértettél azzal, hogy miért vagyunk Vietnámban, vagy nem értettél egyet vele, de hivatalosan azért voltunk, hogy megállítsuk a kommunizmust. Hólyagosan hülye és kudarcot valló ötlet, de ottlétünk valamilyen formában legalább kapcsolódott a kommunizmushoz.

-állítja Bonenberger. Vietnámhoz képest Afgansztánban különféle vélemények vannak, valaki szerint ásványi kincsek miatt, valaki Kínát hibáztatja, valaki még Bin Ladennél tart, mások szerint ez világszinten a terrorizmus ellen van, megint mások szerint ez puszta férfiak közti hatalmi játék (amire van ugye egy rövidebb, szalonképtelen szó, amit én nem használhatok).

A veterán elkülöníti a nők jogait. Visszaemlékezéseiben elmeséli, mennyire elérzékenyült, amikor Kabulban kék farmeres lányokat látott sétálni. Jól nézett volna ki, ha ezzel a képpel zárul az interjú, de Adrian őszinte ember, és elismerte, nem ezért voltak ott. Csupán megtámasztotta a lelküket egy időre az élmény, de a valódi ok nem a női jogok voltak.

Amit nem lehet máshogy hívni, csak úgy, hogy csalás

Az anyaország elképesztően nagy összegeket áldoz a külföldi létesítményekre. Egy 100 millió dolláros kórházi létesítményt az amerikai katonák jelenleg meg sem tudnak közelíteni, és csak találgatni tudnak, tényleg kórházként működtetik-e a helyiek.

A legnagyobb ilyen "üzletként" Bonenberger azt a 20 millió dolláros, tálibok által irányított területen üzemelő iskolaépületet említi, melyről a nem sokkal később esedékes felülvizsgálatkor derült ki, hogy kezdettől fogva toborzóirodaként üzemeltették a tálibok. 

Adrien az interjú végén a legfontosabbnak azt ítélte, hogy a táliboktól független helyieknek biztonságos hátteret nyújtsanak, és ő is minden erejét erre fókuszálta. Például nemet mondott a helyi drogkartellek elleni bevetésekre, hiszen ez már Afganisztán belső problémája. 

Hogyan tovább?

 A Council on Foreign Relations elemzése szerint a továbbiakban Biden három irányba indulhat: vagy kivonulnak a békemegállapodás szerint Afganisztánból május 1-ig, vagy a megállapodást megszegve a régióban maradnak, vagy pedig haladékot kérnek arra hivatkozva, hogy pont az afgán oldal szegte meg a békefeltételeket, és ezzel időt is nyernek. Biden az első opcióval kapcsolatba azt nyilatkozta, nem tudja még elképzelni, hogy lehet szervezetten kihozni a katonákat határidőre Afganisztánból, de azt sem tartja valószínűnek, hogy egy év múlva ilyenkor még amerikai katona lesz az országban.

(Kép forrása: welovebudapest.com) 

A pénz mindig egy kicsit kényes téma. Akinek nincs, annak azért, akinek van, annak pedig azért. Nem éri meg azonban homokba dugni a fejünket, hiszen ha tájékozottak vagyunk a dolgok pénzügyi oldaláról, az megkönnyítheti döntéseinket az élet minden területén. Épp ezért végeztem egy kis kutatást a budapesti élet anyagi útvesztőiben, hogy nektek már ne kelljen.

Mennyi jövedelemre van szüksége egy hónapban annak, aki a fővárosban szeretne boldogulni?

A kérdés természetesen nagyon komplikált. Lehetetlen általánosítani, hiszen mindenki teljesen egyéni helyzetben van, az egyének jövedelmei is kiadásai is teljesen változók. Mégis fontosnak tartom, hogy beszéljünk a témáról, hiszen nagyon sok olyan ismerősről tudok, aki Budapesten képzeli el a jövőjét, de nincs tisztában az itteni árakkal és a szükséges jövedelemmel.

Kollégium

Én vidékről költöztem a fővárosba egyetemi tanulmányaim miatt, és a lehető legolcsóbb opciót választottam: kollégista lettem. A friss egyetemisták többségét azért még a szülei támogatják anyagilag, akiket sokszor – jogosan – sokkolhatnak a felmerülő költségek. Regisztrációs díj, kaució, közlekedés, étkezés, bevásárlás stb.

A kollégiumi havidíjak körülbelül 8000 forinttól indulnak, a határ pedig a csillagos ég. A négy-hat ágyas szobákba a legolcsóbb költözni, míg a privát egy ágyas szobákért akár havi 80 ezer forintot is elkérhetnek.

Az adatok alapján én az átlagos, 15 ezer forint/hó-val számoltam.

A kollégiumi lakhatás költségeihez még hozzá jöhetnek a beköltözéskor az egyszeri, illetve egy félévre fizetendő összegek, mint például a kaució, amit kiköltözéskor visszakapnak a diákok. A budapesti diákbérlet 3450 forintba kerül havonta, a vidékre utazás havi összege az utak gyakoriságától függ. Számomra mindig nagy költség volt a hazaút, hiszen nekem majdnem 5 ezer forint volt egy hétvégi „haza ruccanás”.

Amit a közlekedésre elkölt, azt az étkezésen megspórolhatja az ember, ha okosan csinálja.

Ki ne emlékezne a fagyis dobozokra, amikben megbújt az egész héten át elálló pörkölt, vagy töltött káposzta. Az otthonról hozott, és gondosan elcsomagolt ételek akár hét kezdetétől egészen szerdáig vagy csütörtökig is boldogíthatják a kolisokat.

Ezen felül jön egy-két bevásárlás, egy-egy hajnali mekizés, váratlan kiadások, gyógyszer, néhány új ruha, esetleg belépőjegyek, stb. Míg nekem 6 éve sikerült anno havi 40 ezerből is megélnem a húzósabb hónapokban, addigra ma már ez szinte elképzelhetetlen.

Átlaggal számolva ma egy kollégistának nagyjából havi 60-70 ezer forintra van szüksége, hogy megéljen a fővárosban.

 Albérlet

Az albérlet mindig nagyon „menőnek” számított az egyetemisták körében, hiszen bár drágább mint a kollégium, nagyobb szabadságot jelent. Nem kell bizonyos időre hazaérni, és a fürdőszobán sem kell 20 idegennel osztozkodni. Az albérletárak folyamatosan változnak, de annyi biztos: minél többen laknak egy helyen, annál olcsóbb lesz a lakhatás. Elsőéves egyetemistaként egy

két szobás lakásban laktunk négyen, és így jött ki a lakbér kb. 30 ezer forintra havonta.

Ehhez jött még a közös költség, a rezsi és az internet negyede, plusz még a havi egyéb, egyéni kiadások. 

Ma már ennyiből nem lehet kijönni, de a koronavírus hatásai azért nagyon érződnek a piac alakulásán. Egy belvárosi garzont már havi 90 ezer + rezsiért, egy szobát pedig 50-60 ezer forintért is lehet találni. Sokan vannak, akik nem szeretnének, vagy nem tudnak mással összeköltözni. Egy lakást egyedül bérelni mindig nagyobb kockázat, hiszen az anyagi terhek egy személy vállán összpontosulnak. 

De mennyibe is kerül az élet ha egyedül szeretnénk boldogulni?

Ahogy már említettem a lakbér egy garzonnál/másfél szobás lakásnál nagyjából 90 ezer forintnál kezdődik. Ha egy kicsit nagyobb térre, vagy teljesen bútorozott, gépesített otthonra vágyunk, akkor a minimum fizetendő havi összeg 100-120 ezer forint körül mozog. Az internet, közös költség, és a rezsi mindenhol változó, a havi 20-25 ezer forint egy átlagos összeg. Ebben az esetben tehát a havi kiadás ott kezdődik, hogy 130-140 ezer forint, és akkor még csak a lakhatást fedeztük.

A közlekedést mindenki máshogy oldja meg, legyen szó bicikliről, tömegközlekedésről, autóról stb. A havi Budapest bérlet 10 ezer forint körül mozog, ez a városon belül egy nagyon jó és költséghatékony megoldás. A bevásárlás és az étkezés a nagyobb kiadások közé tartozik, hiszen bármilyen drága, a mosóport és a rakott krumpli alapanyagait csak meg kell venni. Nemrég készült egy kutatás a magyarok költési szokásairól, melyből kiderül, hogy

a lakosság majdnem háromnegyede havi 50 ezer forintnál kevesebbet költ élelmiszerre. 

(Forrás: Pulzus)

A példa kedvéért én olyan 40 ezer forinttal számolok, ami a fenti ábra alapján egy elég átlagos számnak mondható. Így tartunk havi kb. 180 ezer forintnál. Ebbe a lakhatás, az étkezés és közlekedés tartozik csak bele, tehát minden egyéb kiadás csak növeli ezt az amúgy sem kis összeget.

Az elromlott dolgok pótlása, az élvezeti cikkek vásárlása, az egészségügyi kiadások, a berendezés és egyéb lakással kapcsolatos kiadások, a szórakozás, és utazás még ezen felül van. Ha ezekre "mindössze" havi kb. 30 ezer forintot számolunk - ami valljuk be, sok esetben jóval magasabb is lehet - akkor a havi kiadásunk 210 ezer forintnál áll meg. 

Ha tehát valaki el szeretne költözni otthonról, vagy a kollégiumból, és egyedül szeretne élni egy fővárosi albérletben, annak nagyjából havi 200-250 ezer forintra van szüksége.

A KSH adatai szerint 2020 utolsó negyedévében a budapesti nettó átlagkereset 334 ezer forint volt. Ezt látva sokan gondolhatják, hogy de szuper, akkor szinte mindenki meg tudja engedni magának, hogy egyedül éljen. Ez természetesen nem így van, hiszen ez csak egy átlag összeg, nagyon sokan keresnek jóval az átlag alatt. 

Láthatjuk tehát, hogy a felnőtté válás és a függetlenedés nem egy egyszerű folyamat, nehéz fenntartani egy teljesen önálló életet. A párkapcsolatban élők meg tudják osztani a költségeket egymás között, így a terhek egy kicsit könnyebben viselhetőek. Úgy gondolom azonban, hogy mindenkinek szüksége van az életben egy olyan időszakra, amikor kicsit egyedül van és önállóan tartja fent magát, hiszen ez egy nagyon fontos tanulási folyamat, ami sokban hozzájárul a jövőbeli kihívások sikerrel vételében. Izgalmas folyamat ez, így mindenkit bátorítok akinek ez az álma: egy kis szerencsével és kitartással bármi sikerülhet!

Jósolni nehéz. Pánikot kelteni könnyű. A természetet nem érdekli, hogy mennyire fáradtunk már bele ebbe az egészbe.

Kezdetben volt a COVID-klasszik, amin utólag jót nevettünk a tömött strandokon, múlt nyáron. Aztán jött a brit variáns, ami miatt rosszul öregedtek a 2021 eleji nyissunk már követelések, az viszont maradt, hogy többségében idős, krónikus beteg, túlsúlyos: mindenki be tudta árazni a saját kockázatát.

Az elmaradó metál-fesztivál oldalán könnyű vírus-oltást tagadni, mert a közönség nem érzi magát veszélyben. Budapesten, a forgalom alapján az egészségügy nem omlott össze, vagy ha össze is omlott, a lakosság többsége nem érzi magát idős-krónikusnak, nem olyan kihalt, mint amikor először táraztak be wc papírból tavaly tavasszal.

Közben jól halad az oltás is: helyes, mondja az, aki nem akar oltást, vagy ha igen, nem a keleti izét.

Látszólag okos húzás, ha bármilyen okból fél valaki A Szuritól. 

Ezen a héten azonban változik a szituáció, ha a kibekkelők közé tartozol, érdemes újratervezned ezt a stratégiát: küszöbön a brazil és az indiai variáns. 

Ezen a ponton nem sokat tudunk róluk, azt sem tudjuk, hogy melyik vakcina a leghatásosabb ellenük, annyiban szerencsések vagyunk - szerencse, nem szándék - hogy nem egy oltóanyagra van bízva a jövő, mint mondjuk Izraelben. Ha jön egy variáns, ami megkerüli a Pfizert, ők mehetnek vissza a startmezőre.

Amit tudunk, és legyen ennyi egyelőre elég:

1. Brazíliában az intenzíven ápolt betegek többsége 40 év alatti
2. Indiában vesztegzár alá került Újdelhi

Az Indiai korfa nem "többségében idős, krónikus". A brazil sem. D Vitamin is van, emlékszünk a magyarázatokra, hogy miért az északabbra lévő országokban tarol a vírus, nincs elég napsütés, ilyesmi. Kövérek is vagyunk, mi, magyarok kiugróan, nyugdíjba ment, rá két napra meghalt egy olyan sztori, amit mindenki hallott a környezetében, az, hogy nálunk jobban tarol, valahol érthető, a ramaty állapotban lévő 50-es éveikben járó emberekért elég az első presszóig menni, városban és falun. Te különb vagy nálunk, nem kell az oltás, nem sietsz, érthető.

Persze halálozási statisztikákat várni olyan országoktól, amik még az élőket sem tudják megszámolni, könnyen lesöpörhetővé tette az összehasonlítási kísérleteket, Afrikát elkerülte a COVID, vagy csak olyan kevés idős cukorbeteg van arrafelé, hogy a híre sem jutna el, ha tizedelné őket épp most valami, de

egyelőre még csak azokon a helyeken, ahol megjelentek ezek a törzsek. A brazil variánst Japánban fedezték fel, egy bezárkózó, példamutató szigetországban, azzal, hogy ezen a héten Európa is elkezd bezárkózni India és Brazília felé, már csak pótcselekvés.

Mennyi időnk van Magyarországon, amíg a két variáns megjelenik itt is? 2 hét? 4 hét? 6 hét?

Első oltás utáni védettség: oltástól függően 1-3 hét. Második oltás: elsőt követő cca. 1 hónap. Teljes védettség: második oltást követő 2 hét? Ilyesmi. Az 6 hét, ha ma oltanak.

Kik? Kérd vissza tőlük a pénzed.

Egyre több embert fertőz a világon, egyre több petri-csésze, egyre több másolási hiba, egyre gyakrabban lesznek új variánsok. Egy dolgot tudsz tenni: oltást szerezni, és ezzel csökkenteni a kockázatát, hogy az a variáns, ami majd elér, ne érintsen súlyosan. 

Melyik oltást? Nem tudjuk. Ha tudnánk is, a brazil és indiai variáns esetében, a következő variáns újabb kérdőjel lesz. Ami biztos: hogy jön. Hogy honnan jön, és kiket visz el, majd kiderül, ha odaér a világ.

Most 2 új játékos van a pályán, ide tartanak. Van még 6 hetünk?

Április 21. van. Öregedjen rosszul ez a poszt, de ha jól öregedne, B tervnek gondolkodj el az oltáson!

Idén januártól indult a lakásfelújítási program, melyet az állam támogat. Mindez nagy löketet adott az ingatlanpiacon a felújításra váró lakásoknak, ezt derítette ki az ingatlan.com a 104 ezer hirdetés alapján készített elemzéséből, amely a felújítandó és közepes állapotúként eladásra hirdetett, illetve a felújított, újszerű és jó állapotú használt lakóingatlanok iránti kereslet megoszlását mutatja be. A program hatása főként Budapesten és Pest megyén kívül érezhető. Budapesten és a fővárosi agglomerációban stagnált a felújítandók iránti kereslet, az idei és a tavalyi első negyedévben az érdeklődők negyede keresett ilyen ingatlant.

Az idei első negyedévben az érdeklődések 30 százaléka érkezett ilyen ingatlanra, míg tavaly 28 százalékos volt az arányuk.

“Az idei első negyedévben a használt lakóingatlanokra érkező érdeklődések 30 százaléka nézett felújítandó lakást vagy házat, tavaly viszont csak a 28 százalékuk, tehát felerősödött a kereslet.”

- mondta Balogh László, az ingatlan.com vezető gazdasági szakértője. Hozzátette: A felfutás érthető, hiszen a felújítandó lakóingatlanok olcsóbbak, gyermekes háztartások által igénybe vehető maximum 3 millió forintos állami támogatás miatt pedig a lakásvásárláshoz és a felújításhoz köthető összes költség alacsonyabb lehet, mint egy felújított lakás megvétele esetén. A felújított ingatlanok ára ugyanis jelentősen emelkedett az elmúlt 5-6 évben.

“Ráadásul egy költözés után sok esetben amúgy is kisebb-nagyobb korszerűsítéssel, sokszor minimum egy festéssel kezdenek az új lakók. Ezekre a munkálatokra viszont most állami támogatást is igényelhetnek.”

- fogalmazott a szakember.

Jelentősek a különbségek

Érzékelhetően nagy a  a különbség a főváros és a vidék között. Emelkedés elsősorban Budapesten kívül, sőt egész Pest megyén kívül történt, mert a fővárosban és annak agglomerációjában továbbra is a potenciális vásárlók egynegyede érdeklődött felújítandó ingatlanok iránt. Idén a legnagyobb arányban Heves, Jász-Nagykun-Szolnok, Békés, Tolna és Nógrád megyékben érdeklődtek felújítandó ingatlanok iránt, mivel az érdeklődések 38-43 százaléka érkezett korszerűsítendő lakásokra és házakra. A tavalyi első negyedévhez képest ez átlagosan 5 százalékpontnyi növekedést jelent a felsorolt megyékben.

Mennyibe kerülnek?

Az ingatlan.com adataiból az is kiderül, hogy a felújítandó lakások mindenhol olcsóbbak az újszerűek. Az átlagos kínálati négyzetméterárakat tekintve ez azt jelenti, hogy a fővárosban a felújítandó lakásokat április elején 637 ezer forintért kínálták eladásra, míg az újszerű társaikat 20 százalékkal drágábban, 768 ezer forintért. Tetemes a különbség megyeszékhelyeken is: a megyeszékhelyeken a korszerűsítendő lakóingatlanokat 320 ezer forintos átlagos négyzetméteráron hirdették a tulajdonosok, a felújított társaikat pedig 417 ezer forintért, vagyis utóbbiak 30 százalékkal voltak drágábbak.

Az Európai Szuperliga ötlete nem nevezhető egy radikálisan új kezdeményezésnek, elég csak arra gondolni, hogy a 22 szezonon keresztül az Arsenal csapatánál edzősködő Arsèene Wenger már 2009-ben a nemzeti ligák végéről beszélt 10 éves viszonylatban, épp azon veszélyeket említve, amelyek most bekövetkezhetnek. Ennek ellenére talán kevesen gondolták volna, hogy a történet ennyire radikálisan és gyorsan halad majd, így a vasárnap délután megjelenő híreket egy esetlegesen érkező bejelentésről személy szerint szkeptikusan fogadtam. Nem sokkal később azonban az UEFA beelőzte az új bajnokságot álmodó klubokat saját nyilatkozatával, majd a gyakorlatilag teljes futballvilág felháborodását követően megérkezett a bejelentés a Szuperliga részéről is a késő esti órákban. De mit is jelent a sportág számára ez a lépés?

A Szuperligáról – röviden, tömören

A tervezett Európai Szuperligát (ESL) 15 csapat alapítja, melyek közül egyelőre 12 együttes kilétét ismerjük – ezek közül 6 angol (Arsenal, Chelsea, Liverpool, Manchester City, Manchcester United, Tottenham), 3 spanyol (Atletico Madrid, Barcelona, Real Madrid) és 3 olasz (Juventus, Inter, AC Milan). A további 3 alapító kapcsán rengeteg pletyka folyt, a bejelentést követő reggeli órákban megjelenő hír a Bayern München, a Lipcse és a Porto csatlakozásáról azonban kacsának bizonyult, mivel egyelőre úgy tűnik, mindhárom együttes elutasította a felkérést – ahogy a párizsi PSG is, melynek katari elnöke jó viszonyt ápol az UEFA vezetőivel. Mindent egybevéve 8 csapat neve nem ismert viszont, mivel az elképzelés szerint a bajnokságot 20 együttes alkotná, ami azt jelenti, hogy egyfajta körforgásban 5 klubcsapat időnként cserélődne feljutás és kiesés alapján. Az persze nagy kérdés, hogy melyik csapat záratná ki magát az UEFA tornáiról egy meghívásos torna miatt azon veszéllyel, hogy esetleg egy szezont követően kiesőhelyen végez.

(Fotó forrása: thesuperleague.com)

A formátumot illetően a 20 klubot két 10-es csoportba helyeznék, ahonnan az első 3 feljut a negyeddöntőbe, a két csoportban 4-5 helyet elfoglaló együttesek közül pedig egy rájátszást követően további kettő szerepelhetne a legjobb 8 között. Ők egy „drámai” (legalábbis a szervezők szerint) négy hetes torna során csapnának össze, ahol végül megszületne a Szuperliga győztese. A tervek szerint a bajnokság már idén augusztusban elindulna, az első döntőt pedig 2022 májusában játszanák.

Mit jelentene a Szuperliga a többi torna számára?

A legfőbb következmény, hogy a kezdeményezés egyszerűen lesöpörné az asztalról az európai kupasorozatokat, tehát az UEFA-bajnokok ligáját és az Európa-ligát. A Szuperliga szervezői ugyanis úgy képzelik el ötletüket, hogy hétvégenként folytatnák a nemzeti ligákban való játékot, hétközben (amikor hagyományosan az európai kupasorozatokra sor kerül) pedig a saját rendszerükben játszanának. Mindez persze már első perctől rengeteg kérdést felvet, hisz jelenleg épp az a lényege az európai kupasorozatoknak, hogy érdem alapján a legjobb csapatok szerepeljenek benne. Ezzel ellentétes a Szuperliga álma, ahol az amerikai modellhez hasonlóan a 15 alapító soha nem eshetne ki, míg egyes csapatok gyakorlatilag soha nem juthatnának be. Ez a szempont különösen is érvényes a klubfutballban kevésbé népszerű ligákhoz tartozó együttesek esetében, elég csak a Ferencváros idei példáját tekinteni. Számos alkalommal történik olyan ugyanis, hogy (főként közép- vagy kelet-európai) meglepetéscsapatok menetelnek az európai összecsapásokban, de arra is van példa, hogy a legismertebb nemzeti ligák körében törnek elő korábban nem látott együttesek.

Tökéletesen szemlélteti ezt a helyzetet az olasz Atalanta megjelenése a legjobbak között, mely csapat néhány évvel ezelőtt a kiesés ellen küzdött, míg most kis túlzással állandó szereplője az európai topfutballnak.

Az ilyen együttesek tehát szinte minden bizonnyal kikerülnek a képből, ám nagy kérdés, hogy találnak-e vállalkozni kívánó csapatokat a maradék pozíciókra, különösen úgy, hogy egyre több együttes élből elutasítja az esetleges csatlakozását.

Két kapura játsszák a focit, de nem így    

Az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA), a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA), illetve az összes érintett ország szövetsége is reagált az ügyre, a közös állásfoglalás pedig „cinikusnak” minősítette a projektet, illetve azzal fenyegette meg a zárt liga létrehozóit, hogy az önös érdekük követése miatt a résztvevő csapatokat eltiltják „bármilyen hazai, európai vagy világversenyen való részvételtől, játékosaiktól pedig megtagadják a nemzeti csapatokban való szereplést.” A közleményben hozzátették továbbá, hogy a „futballnak a nyílt versenyen és a sportszerűségen kell alapulnia”, a Szuperligát tervező együttesek pedig épp ezzel az alaptézissel mennek szembe ötletük által. A focihoz szorosan kapcsolódó szereplőkön (klubszövetségek, játékosszövetségek, volt játékosok, szakértők) túl politikusok sokasága is megszólalt már a kérdésben, és (végre egyszer) egy olyan furcsa helyzet állt elő, hogy van egyetértés közöttük: Boris Johnson, Emmanuel Macron, Orbán Viktor vagy épp Margaritis Schinas (az Európai Bizottság egyik biztosa) mind kritikával illették az ötletet, mondván az a legnagyobbak érdekét szolgálja, a foci pedig mindenkié kell legyen.

Plans for a European Super League would be very damaging for football and we support football authorities in taking action.

They would strike at the heart of the domestic game, and will concern fans across the country. (1/2)

— Boris Johnson (@BorisJohnson) April 18, 2021

Amennyiben tehát a gyakorlatban is megvalósulna a projekt, előállhatna egy olyan helyzet, hogy a Szuperligában érintett csapatokat kizárnák a hazai bajnokságokból, nem szerepelhetnének a nemzetközi kupasorozatokban, viszont egy „párhuzamos valóságban” új szervezeti rendszer alatt játszanák a saját tornájukat. Mindez értelemszerűen nagyon furcsa végkimenetelt teremtene, hisz jelen állás szerint (már ha a nagyok tényleg kivonulnak) az angol Premier League-ből például a Leicester, a West Ham, az Everton és a Leeds, míg a spanyol La Liga-ból a Sevilla, a Villareal, a Betis és a Sociedad kvalifikálnák magukat a következő szezonbeli Bajnokok-ligájába. A focit nem követők számára ez a 8 csapatnév lehet nem mond sokat, de azzal talán szemléltetjük a helyzetet, ha megemlítjük, hogy a Leeds tavaly még az angol másodosztályban futballozott, míg az Everton utoljára az 1970-71-es szezonban nyert egyáltalán meccset a Bajnokok-ligája elődsorozatában. További abszurd jelenség volna, hogy a legjobb válogatottak is kiürülnének (amennyiben ezen topjátékosok jelenlegi csapataiknál maradnak): elég csak Franciaországra gondolni, mely legutóbbi tétmérkőzése alapján (március végén játszották Bosznia ellen) kezdő tizenegyének több mint felét kellene pótolnia.

Nem jobb a Szuperliga, ha amúgy is ezen csapatok erősek?

Sok tekintetben a Szuperliga tényleg minden futballszurkoló álma, hisz legtöbben ezért nézik a Bajnokok-ligáját, vagy a Labdarúgó-világbajnokságot. Látni a legerősebb játékosokat egymás ellen a pályán, illetve megélni a legnagyobb hagyományokkal rendelkező csapatokat összecsapni nagy élmény, ennek ellenére a mostani koncepció sok sebből vérzik.

Az ötlet fő hiányossága, hogy hiányzik belőle a teljesítmény szüksége, illetve a meglepetés ereje. A Leicester City például a 2015-16-os szezonban úgy nyerte meg az angol bajnokságot, hogy egy évvel korábban majdnem kiesett az élvonalból (a csapat még március második felében is az utolsó helyen tanyázott, majd 9 meccsből 7-et megnyert és megszabadult). Az ezt követő szezon elején még a legmerészebb Leicester rajongók sem gondolták volna, hogy a futballtörténelem sok tekintetben egyik legnagyobb meglepetésének lehetnek szemtanúi. De nem ez az egyetlen ilyen meglepetés: hasonlónak nevezhető a Róma 3-0-ás fordítása a Barcelona ellen 2018 áprilisában, a tény, hogy 2004-ben a Monaco és a Porto játszottak egymás ellen a Bajnokok-ligája döntőt (azon győzelemmel indult be igazán José Mourinho edzői pályafutása), válogatott szinten pedig hogy Görögország Európa-bajnokságot nyert ugyanazon évben.

Az is ugyanilyen meglepetés, hogy a Ferencváros idén BL-be jutott (legyőzve többek között a Celtic és Zágráb csapatát), illetve hogy a magyar válogatott 2016-ban az Európa-bajnokságon első helyen végzett a csoportjában.

Az AS Roma játékosainak öröme a Barcelona elleni fordítást követően (Fotó forrása: Bleacher Report)

Az teljesen nyilvánvaló, hogy a legnagyobb csapatok érik el a legjobb eredményeket átlagosan (az idei Bajnokok-ligája elődöntőjébe bejutó 4 csapatból is 3 Szuperliga tag lehet, bár már az sem biztos, hogy egyáltalán befejezésre kerül a BL), a rendszer pedig már most is sok tekintetben nekik kedvez, de bizonyos mértékben eddig mindenkinek meg volt a maga esélye. A teljesítményt illető elvárára jó példa az Arsenal (Szuperliga alapító) helyzete: az ágyúsok 4 szezon óta nem tudnak bejutni a Bajnokok-ligájába – Európa legjobb 32 csapata közé –, mert egyszerűen nem képesek a pályán olyan teljesítmény nyújtani, ami miatt megilletné őket a szereplés joga. A Szuperliga most azt jelentené, hogy gyenge futballal is évről évre a legjobbak között lehetnének, a kiesés veszélye pedig nem fenyegeti őket.

Miért épp most?

Nem tűnik túlzásnak kijelenteni, hogy a Szuperliga ötlete elsősorban anyagi szempontok miatt éri meg. Az alapítók egyénileg hozzávetőlegesen 400 millió dollár értéknek megfelelő összeget kapnának a The New York Times szerint, ami négyszer nagyobb bevételt jelent, mint amit a Bajnokok-ligája győztese (!) szerzett 2020-ban. Ehhez párosulnak majd a szponzori támogatások, illetve az évről évre nagyobb relevanciával rendelkező tévés jogdíjak, melyek további bevételt jelentenek majd a klubok számára. Tévedés ne essék, anyagilag most is ezen csapatok járnak a legjobban, de ahogy Wenger megjósolta 2009-ben, eljött az az idő, amikor a Bajnokok-ligájából érkező bevétel már nem elég a csapatoknak, különösen úgy, hogy a pandémia következtében komoly adósságba kerültek.

Az időzítés kapcsán pedig: nem kell nagy konteó hívőnek lenni ahhoz, hogy összefüggést véljünk felfedezni a bejelentés időpontja kapcsán, mely pont a Bajnokok-ligája reformjairól szóló döntés előtt született 24 órával. Az UEFA ugyanis a hétfői napon szavazott arról (támogatva), hogy 2024-től egy új, 36 csapatos formátumban folytatódjon a kupasorozat. Érdekesség amúgy, hogy maga az UEFA koncepciója is sokaknál kiverte a biztosítékot (a 32 csapatos csoportköröket svájci rendszerű bajnokság veszi át több mérkőzéssel, szintén a nagyoknak kedvezve), a reform ötlete pedig épp azért született meg, hogy egyfajta kompromisszumos megoldásként megtartsa a teljesítményen alapuló jutalmazás rendszerét, de kedvezzen is a nagyoknak egy esetleges radikális elszakadás elkerülése érdekében. Úgy tűnik, nem volt elég!

� BREAKING �

UEFA President Alex Ceferin statement on Ed Woodward:

"I've never ever seen people like that, he called me last Thursday saying he's very satisfied with reforms and he fully supports them."

on Andrea Agnelli:

"I've never seen a person lie so many times." pic.twitter.com/5eykLSszYU

— Football Daily (@footballdaily) April 19, 2021

Vége a futballnak?

A hír valódi bombaként robbant a futball világában, sokan pedig temetni is kezdték a sport jövőjét. Meglepő lehet, de megbízható források szerint maguk a játékosok és az érintett csapatok edzői sem értesültek az ötletről, ami sok feszültséget váltott ki a hírt követően – különösen a szezon legfontosabb szakaszában. Ennek ellenére fontos dologra hívja fel a figyelmet Gary Lineker (korábbi profi labdarúgó, jelenleg szakértő), aki szerint az egész kezdeményezés egy hatalmi játék része, a klubok pedig egy új kompromisszumot akarnak kierőszakolni az UEFA-tól. Persze a történés talán nagyobb port kavart a tervezettnél, a rendkívül széleskörű felháborodás pedig sebet ejthet a Szuperligát indító klubokon, ám a gyakorlati szakadás korántsem történt meg (bár a Sky Sports egyik újságírója szerint a klubok 23 évre elkötelezték magukat a Szuperliga felé), a helyzet pedig nem visszafordíthatatlan. Ezt jelzi a Szuperliga képviselőinek azon szándéka, hogy tárgyalni akarnak a FIFA és az UEFA képviselőivel is a sorozat beillesztésének lehetőségéről a futball mostani rendszerébe. Mégis, az események gyorsan haladnak, az UEFA válasza pedig jelen pillanatig nagyon radikálisnak bizonyult.

Looking forward to the compromise with UEFA and the clubs....which, I sense, is what this is all been designed for. A power play.

— Gary Lineker � (@GaryLineker) April 18, 2021

Egyelőre azonban távolról nehéz látni a pontos motivációkat, ahogy azt sem könnyű megállapítani, hogy mennyire elkötelezettek a klubok a teljes szakadást illetően – hisz eredeti tervük szerint csak az európai kupasorozatokat dobnák félre (amellett léteznének saját bevallásuk szerint), míg a valóságban ez úgy tűnik nem egy járható út. Látható, hogy a szakadás mindenki számára hatalmas veszteségekkel járna: míg az UEFA és FIFA által szervezett tornákról épp a legnagyobbak hiányoznának – legyenek azok klubok, edzők vagy játékosok –, addig a Szuperliga együttesei teljesen eltávolodnának a nemzeti futballtól, játékosaik pedig (amennyiben igaznak bizonyul Aleksander Čeferin UEFA elnök állítása) nem képviselhetnék saját nemzeteiket a válogatott mérkőzéseken. Az ügy kapcsán persze további kérdések és részletproblémák sokasága merül fel, az viszont tiszta, hogy évtizedek óta nem láthattunk ilyen volumenű botrányt és bizonytalanságot a futball világában.

Kiemelt fotó: B/R Football

Ki az az átlagon felüli, égiek által tehetséggel oly bőkezűen megáldott fiatalember, akinek a neve futótűzként terjedt a világban az elmúlt pár napban? Ki az, akinek egyetlen megmozdulásával sikerült mélységesen felbőszítenie mind a konzervatív jobboldal, mind az old school rapperek képviselőit, és a világ egyik legbefolyásosabb márkáját is? És mit kellett hozzá tennie, hogy ezek az egymással egyébiránt nem szívesen parolázó felek ily nagy egyetértésben vessék magukat a felháborodás örvénylő tengerébe?

Lil Nas X, ez a becsületes neve annak a férfiúnak, aki az egyre kavargó össznépi botrány centrumában trónol, és elégedetten szemléli művét. Mert mi is történt?

A köz azóta sem csituló felháborodásának tárgyát képező muzsika címe: Montenero (Call me by your name), amelyben történetünk főszereplője, a fiatal fekete rapper a bűnbeesést rekonstruálja, valljuk be, a rendhagyó jelzőjével a legkevésbé sem illethető módon. Lil Nas X nem az emberiség legelső asszonyának bűnös csábításával szemben tehetetlen, de nem ám. Progresszív rapperünk egy kígyó alakot öltő, földönkívülinek tetsző lénnyel követi el az eredendő bűn rémséges tettét, amiért el is ítéltetik. Majd egy soha véget nem érőnek tűnő rúdon száguld a Pokol felé, egyetlen alsónadrágot és egy térdig érő bőr lábbelit viselvén szemet gyönyörködtető testén.

A Pokolba érkezén pedig Nicki Minaj legtehetségesebb padavanjához méltó öltáncot lejt magának a Sátánnak. Vonaglik, tekergőzik, himbálja a tomporát, fetreng a pokolbeli entitás ölében, mindezt olyan szexuálisan túlfűtött utalások és kétes értelmű megjegyzések társaságában, hogy attól Boccaccio szemérmetlen szereplői is az asztal alá bújnának.

A prominens hozzáértők szakértő elemzései alapján a klipnek két fő üzenete van. Az egyik, hogy a keresztény egyház még mind a mai napig nem vetkőzte le azon mentalitását, hogy a Pokol kénköves bugyraiban vergődve vizionálja a saját neméhez vonzódó istenkáromlókat. A másik pedig az, hogy bár a hagyományosnak tartott nemi beállítottsággal rendelkező előadóművészek már jó ideje a szoftpornó kategóriájába gond nélkül besorolható tartalmakat gyártanak, a világ még mindig megütközik azon, ha egy férfi a szeretője szépséges falloszáról zeng vágyódással teli ódákat. Na már most, mi is probléma ezzel a zeneművészeti remekművel?

Jómagam a hír primer olvastakor azonnal lehorgonyoztam azon aspektusnál, hogy vajh a homoszexuális közösségnek miért van még mindig szüksége arra, hogy a társadalom elfogadásáért harcoljon? Egy olyan országról diskurálunk éppen, ahol

már hat éve maximálisan legális az Isten színe előtt kötött szent szövetség két azonos nemű polgár között, sőt, szerelmük megpecsételésére gond nélkül fogadhatnak örökbe gyermekeket is.

Bár jogilag egy fikarcnyit sincsenek megkülönböztetve az ország többi lakosától, nem nyögik a hátrányos megkülönböztetés terhét a munkaerőpiacon, sőt, a multicégek előszeretettel állnak melléjük és hirdetik az igét a két azonos nemű egyén között fennálló szeretetközösség csodálatos mivoltáról,

úgy fest, ez mégsem elég.

Mindeme kézzelfogható bizonyítékok ellenére mind a mai napig egy egész hónapon át tartó utcai fesztiválozással teszik le a voksukat az egyenlő bánásmód megkérdőjelezhetetlen mivolta mellett. Hiába a teljes jogegyenlőség, a mainstream média vad, ádáz támogatása, a piac meghatározó szereplőinek kritikátlan szolidaritása, az LMBTQ közösség tagjai fuldokolnak a náci rezsim rothadó romjain sarjadó rendszer elnyomása alatt. Ezért hát szükség van olyan bátor harcosokra, mint Lil Nas X, aki a huszonegyedik század félelmet nem ismerő Danton-jaként vetette kéjtől vonagló mezítelen testét a Sátán ölébe.

A másik aspektus pedig, amire Adam B. Vary hívta fel a figyelmet. Nevezetesen, hogy mily üdvözítendő, hogy az Úr kettőezer-huszonegyedik évében végre eljutottunk odáig, hogy egy nyíltan homoszexuális előadóművész pontosan ugyanolyan exhibicionista módon fejezi ki legmocskosabb szexuális fantáziáit, ahogy egy hetero pályatársa tenné.

A szintén homoszexuális újságíró azt fejtegeti egy cikkében, hogy bár még csak negyvenegy éves, nem gondolta volna, hogy úgy fogja keblére ölelni a halál élete végén, hogy már megélte azt, hogy egy homoszexuális zenész pont ugyanúgy manifesztálja a vágyait, ahogy egy hetero. Mégis mi ezzel a baj?

Tudom, hogy már rongyosra téptem az ajkaimat a normalitásról értekezvén, de nem tudok mit tenni, a világ kényszerít ezen gondolatmenet örökös ismételgetésére, egyszerűen nem enged leszállni a jobboldal veszettül forgó körhintájáról, hiába szédelgek. A homoszexuális magatartás nem tartozik a normalitás azon kategóriájába, amit pontosan egy polcra lehetne tenni a heteroszexuálisok szokásaival.

Ha megpróbálom fellelni a lelkemben valaha oly szilárdan domináló balliberális gondolatiságot, és hagyom szabadon vágtázni az ereimben a progresszivitást, akkor hajlamos vagyok egyetérteni azzal a nézettel, hogy a házasság és gyermeknevelés szegről-végről ezen emberek elidegeníthetetlen jogait képezik.

De a pálfordulat harminc foknál megakad, ugyanis azt már kénytelen vagyok éltetni, ha egy homoszexuális egyén szexuális fantáziái is beépülnek a mainstream zeneipar képi világába.

Jómagam is azt gondolom, hogy a profán szexualitás mindent átitató jelensége gyomorforgató, még akkor is, ha két ellenkező nemű műveli azt, de! Egy férfi és egy nő heves koitálást imitáló mozdulatai soha nem lesznek olyan visszataszítóak, mintha két férfi tenné azt.

Vállaltan, a társadalom egésze által elfogadottan homoszexuálisnak lenni egy dolog, a művészi önkifejezés és a teljes egyenlőség zászlaja alatt másik férfi meztelen falloszához dörgölőzni pedig egy másik.

A két férfi szexuális aktusának látványától való undorodás zsigeribben gyökerező, mint egy hagyományos, de visszataszító szeretkezés képeitől való ódzkodás.

Még mielőtt bárki megvádolna azzal, hogy Heinrich Himmler emlékirataival a párnám alatt imádkozom a sötét középkor visszatértéért, ahol nyíltan üldöztettek és kínoztattak az azonos neművel hálók, leszögezném, hogy nem így van. Egyszerűen csak nem tartom kívánatosnak, ha a homoszexuálisok is egy barátságosabb felnőttfilmhez hasonló klipekkel lepnék el a zeneipart.

Annak fényében különösen nem, hogy a témában jegyzett legújabb tanulmány szerint a homoszexualitás kialakulásában sokkal nagyobb szerepet játszik a társadalom és a környezet, mint azt eddig hinni véltük, és igen, ebbe a kategóriába beletartoznak a mainstream zeneipar kínálatából interpretált példák is.

Hogy kerül az ember bölcsészként a családi bútorcégbe? Lehet-e versenyezni az IKEÁ-val? Miért született az első vándorbölcső, és hol tart ma a mozgalom? Czotter Andrást, az Ágymester Manufaktúra vezetőjét kérdeztük, aki arról is beszélt a Reaktornak, hogy miért olyan fontosak a szakmai sztárok.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

A többgenerációs családi asztalos vállalkozásotok ügyvezetője vagy. Ha jól tudom, bölcsészként indultál az életben, majd pár évnyi közhivatalnokság után tértél vissza a vállalkozáshoz. Miért nem itt kezdtél?

Alapvetően más pályát céloztam be, nyilván ezt az élet másként hozta. Nem is szerettem volna feltétlenül hivatalnok maradni. Néhány pozícióban lelkiismeret-furdalásom volt és frusztrált voltam. Ez a pálya együtt jár ezzel, de nekem ezt nem sikerült jól feldolgoznom.

Miért volt lelkiismeret-furdalásod?

Amikor az ember kijött a minisztériumból vagy a „Fehér Házból” (Képviselői Irodaház – a szerk.) vagy valamelyik politikai irodaépületből, látta a hétköznapokban dolgozó embereket. Kissé azt gondoltam, hogy nem teszek hozzá eleget a világhoz. De akkor még pályakezdő, életkezdő voltam. Azóta sokkal jobban érzem magamat a mostani szerepkörömben. Nyilván ezért is csinálom. 

Korábban mennyire voltál a vállalkozásotok része? 

Ilyenkor minden sokgenerációs cég gyermeke azt mondja, hogy be-besegített, ott végzett nyári munkát, gyakorlatot és élettapasztalatot szerzett. Ez így volt nálam is. Tizenhét-tizennyolc éves koromban nagyon sokszor elindultam vidékre, próbáltam értékesítési partnereket szerezni édesapámék cégének. Aztán szeptemberben, mint mindenki más, visszaültem az iskolapadba. Az egyetemet pár évnyi pihenőnek tekintettem, hogy csináljak valami mást, aztán majd kialakul még az életem, gondoltam. Sok-sok év után állt össze a kép, hogy több hasonló srác is hozott ilyen döntést. Több bölcsész, jogász ismerősöm csinált kis céget a végzettségétől teljesen eltérő, adott esetben szakmai területen. Nem is feltétlenül értettek hozzá, de szerettek volna valamit létrehozni egy érzelmi döntés alapján. Jó pár évvel ezelőtt indult a Példakép Alapítvány, aminek mostanában eltűntek a médiamegjelenései, de több hasonló, a fiatal tehetséges vállalkozókat felkaroló szervezet is felbukkant. Ezekben különösen sok olyan srác felbukkan, akiknek a végzettségüknek semmi köze nincsen ahhoz, amikbe egyébként kezdtek. És nagyon jól érzik magukat az új szerepkörükben, ki tudtak teljesedni.

Sok vállalkozásban aktuális téma a generációváltás. Mivel jár az utódnak az átvétel?

Ebben nagyon szerencsés vagyok, mert édesapám nagyon bölcs volt e tekintetben. Megkönnyebbült, amikor beléptem a cégbe és azokat a feladatokat vettem át, amik szemmel láthatóan a legnehezebbek közé tartoznak. A feladatom volt, hogy hónapról hónapra legyenek árbevételeink, tudjuk fizetni az alkalmazottakat és a közterheket, működjön a cég. Nagyon hamar átvettem ennek a felelősségét. Egyébként sem voltak konfliktusaink, nem nagyon volt olyan, hogy összevesztünk volna valamin. De nagyon könnyen el tudok képzelni konfliktusos helyzeteket, amikor szakértőkre, coachokra van szükség. Nyilván át akarják örökíteni a céget. Eléggé aktuális a generációváltás, hiszen a ’80-as, ’90-es években felépült cégeket mostanában adják át. Én erről csak jót tudok mondani, nem viselte meg édesapámat sem. Visszalépett nagyon sok szerepből, felelősségi körből. Jutott neki így is bőven feladat, azokat megcsinálta és hetvenéves kora előtt egy kicsivel visszavonult.

Igaz, hogy hiány van szakemberekből?

Ez egyértelmű. Saját magam azt tapasztalom, hogy ha asztalosra lenne szükségem és feladok egy hirdetést, arra nagyjából senki sem fog jelentkezni, csak elvétve egy-két ember. Ez hat-hét évvel ezelőtt más volt, ma másképpen kell embereket szerezni. De azt gondolom, hogyha egy cég jó pályán van, akkor mennek mellé azok, akikre szüksége van. Azt gondolom, én butuska, hogy egy cég úgy épül fel, hogy jó célokat fogalmaz meg valaki. Valaki észrevesz valamit, amire szüksége van a társadalomnak. Nyilván sokféleképpen, például üzleti modelleket alkalmazva, manipulálva, hirdetve is fel lehet építeni cégeket. Ez nem baj, de szerintem úgy épül fel egy cég, hogy jó célokat fogalmaz meg valaki. Ha elindul ezen az úton és van bátorsága mindenhez, mellé szegődnek azok, akikre szüksége van. Az Ágymester Manufaktúra most sok szempontból üdítő mentális program annak, aki benne dolgozik. A srácok szeretnek bejárni. Vannak közöttük konfliktusok, de alapvetően ez egy tök jó hangulatú cég. Nagyon sok a fiatal, lassan én vagyok a legöregebb negyvenhat évesen. Az asztalosok átlagéletkora harminc év. Most talán egy-két év múlva hozzánk szegődik egy még iskolába járó srác, vele már harminc év alatt lesz a szakmai munkát végzők átlagéletkora, akik a cég szakmai gerincét adják. Ez nekem egészen nagy optimizmusra ad lehetőséget.

Egyre kevesebb tehetséges gyerek választ szakképzést. Szerinted érdemes-e és lehet-e beleszólni ebbe a trendbe?

Egy jó irány volt azt mondani, hogy vállalják fel, ha egy szakmát szeretnének! Vállalják fel, ha bele akarnak vágni abba, hogy asztalosok, szakácsok, varrónők lesznek. 

Aki nálam dolgozik, büszke az asztalos identitására.

Tudja jól, hogy ő egy átlag feletti asztalos. Nyilván nálunk azért vannak átlag feletti asztalosok, mert fával dolgozunk, ami a szakma csúcsa, szinte faművesség. Egy jó irány volt, hogy büszke lehet magára, hogy a szakma sztárja. A szakmai sztár a kulcsfogalom. Ez nem is kerül pénzbe. Nyilván kell még plusz erőforrásokat erre fordítani. A szakiskolákban legyenek megfelelő technológiák, a tanárok fizetése legyen elviselhető. Nyilván szüksége van a társadalomnak szakmunkásokra, akikhez fordulhat, ha összetettebb feladatról van szó. Ez akut feladat. De nem akarok nagyon okosakat mondani, mert nem látom át teljes mértékben ezeket a folyamatokat. Ez nem is az én dolgom.

Jól lehet vele keresni?

Nem. Az asztalosok megbecsültsége talán mostanában alakul ki. Egy autószerelő srác körülbelül húsz százalékkal jobban keres most, mint egy asztalos. Egy jól működő cégben egy asztalos nettó jövedelme valahol három- és négyszázezer forint között van. Persze attól függően, hogy mennyit dolgozik. Vannak olyan cégek, ahol a főnök nyolc-kilenc órát vár el. Jelentős jövedelem-kiegészítés az úgynevezett fusi. Felvállal egyéb más lakossági munkákat, legyen az egy konyhabútor vagy egy IKEA-s szekrény összeszerelése. Ebből összejöhet a fizetésének húsz-harminc százaléka még. Vagy pedig sokkal többet dolgoznak a cégben, mint nyolc-kilenc óra. Ezt nem tudom, hogyan csinálják, biztosan megvannak a törvényi keretek. Ez a cég nagyon pörög, szerintem szombaton is dolgoznak. Ebben nagyon jól, félmillió körül keres egy asztalos.

Ha megkeresne egy fiatal első éves egyetemista, hogy például mindig is asztalos szeretett volna lenni és nem szereti, amit éppen tanul, milyen irányba terelnéd?

Nyilván vannak felnőttképzések, vágjon bele! Ha akarja, akkor csinálja. Ennek kialakul a piaca kínálati oldalról. Egyre tágabb spektrumban lesznek elérhetőek felnőttképzések. Felőlem hozzánk is jöhet gyakorlatot szerezni. Van olyan cimborám, aki egy szállodát irányít. Most nyilván nincsen annyira lekötve és egyébként is szeretne felszabadulni néha a mindennapok nyűgei alól. Hetente többször is meglátogat bennünket, szerszámot vesz a kezébe. A munkaidő vége felé odamegy a srácokhoz, megkérdez tőlük dolgokat. Otthon nekiáll már barkácsolni és kiéli magát. De nem találkoztam még olyannal, hogy valaki felsőfokú végzettség után átképezte volna magát. Olyannal már találkoztam, aki nem felsőfokú végzettségű és a szakmájából képezte át magát asztalosnak. De akár ez is előfordulhat. Hozzánk egészen biztosan jöhet beleszagolni a fába, a famegmunkálásba. Nagyon szívesen látjuk.

Az mennyire jellemző szerinted, hogy inkább a vidékiek közül kerülnek ki a szakemberek?

Az asztalosaim között van egy srác, aki a VI. kerületben nőtt fel, van egy pestszentlőrinci gyerek, ők városiak. Van egy kárpátaljai srác, ő persze vidéki volt. A városi életmódnak is része most már egyrészt, hogy rákényszerülnek bizonyos dolgok kétkezi megoldására. Másrészt a lapra szerelt bútorok korában igenis tudni kell összeállítani egy bútort. Ez kifejezetten városi téma. A városi gyerekek ebből láthatják, hogy milyennek kéne lennie egy normális szerkezetű bútornak, egy jobban működő szekrénynek. Ebből is kialakulhat egy belső igény arra, hogy ő lapra szerelhető, de rendes szerkezetű gardróbokat akar gyártani egy kicsit drágábban, mint mások. Mert látja, hogy az adott termék mitől vacak és nagyon kevés hozzáadással már is sokkal jobb lehet.

2012-ben indítottátok el a Vándorbölcső mozgalmat egy régi hagyomány felelevenítésére. Honnan jött az ötlet?

A hallgatók közül talán sokan aludhattak bölcsőben. Ezelőtt húsz-huszonöt évvel ezelőtt is volt ennek hagyománya. Egy kicsit kiveszőnek gondoltam. Egyébként én is így nőttem fel. Az én bölcsőm most, negyvenhat év után tért hozzám vissza, ő aztán igazán vándorolt. A mozgalom egy véletlennek köszönhető. Ott voltam a Balaton-parton, amikor Kopp Mária néni megfogalmazta, hogy el szeretné indítani a Három Királyfi, Három Királylány civilszervezetet, ami szeretné támogatni a gyermekvállalási kedvet Magyarországon. Azt mondtam, hogy öt bölcsőt gyártok és adományozok Marika néninek. Ez meg is történt, volt sajtóvisszhangja is. Úgy voltam, hogy ezt az ötöt megcsinálom és elengedem a témát. Aztán egy-két év után jött a gondolat, hogy folytatni kell. Amikor alapanyag és egy kicsi kapacitás volt, gyártottunk bölcsőket. Ezeket elajándékoztam, osztogattam, amikor Erdélyben jártam. Küldtem belőlük nyugat-európai magyar közösségeknek. Ez 2012-2014 környékén volt. Akkoriban sok fiatal magyar család élt már külföldön, születtek kint magyar gyerekek. Nagyon örültek a bölcsőknek, jókor jött nekik. Százharmincnál tartunk most körülbelül. Ebből hetvenet-nyolcvanat adományoztam. De az elmúlt években sokszor nem ment olyan jól a cég és sokszor nem volt erőforrásom az adományozáshoz. Az elmúlt négy-öt évben évente három-öt darabot tudtam adományozni. De megpróbáltam a talpára állítani a mozgalmat, hogy mégis fennmaradjon. Szerencsére nagyvállalatok kezdenek beállni mögé. Magyarországon működő nagyvállalatok indítanak vándorbölcső programot. Ez egy belső CSR (vállalati társadalmi felelősségvállalás – a szerk.) programjuk. Amikor összesen tíz bölcsőt vásárol egy vagy több nagyvállalat, akkor én szoktam adományozni egyet. Ezt folytatjuk.

Küzdeni kell érte és nem kap magától szárnyra?

Magyarországon mindenért küzdeni kell, barátom. Valamiért annyira nem tört ez át. Lehet, hogy már nem olyan népszerű a forma. De alapvetően örülnek neki. Mindenki szereti, amikor megkapja, vagy amikor elindul. Például a váci cementgyárnak is van vándorbölcső programja. Ott is örülnek az érintettek, akiknek született egy gyermeke. Nyilván egy gyermek születése teljesen más állapot, akkor nagyon örülnek az emberek egy bölcsőnek. Hogyne örülnének neki. De alapvetően nem robbantotta fel a sajtót. Szerették, szeretik, hiszen te is megkérdezed most, már nagyon sok médium megkérdezte. Nem ez a legnépszerűbb CSR program Magyarországon. De azért a saját helye megvan, ez az én feladatom, én ezt elvégzem.

Miket gyártotok még a bölcsőkön kívül?

Alapvetően ágyakat gyártunk tömör fából. Ezekre azért van kereslet, azért tud létezni a cég, mert masszív, jól használható kiviteleket készítünk. Nyilván a nemzetközi vállalatok kínálata egyre bice-bócább. Ez nekünk különösen sok lehetőséget ad. Megtalálnak bennünket a vásárlók. Szeretnék, ha az ágy normálisan működne, elbírná őket is, nem lenne túl nagy vagy túl kicsi. Ez egy kis cég, ami a farvízen utazik, de megtalálta a saját helyét. Nem kell nagy történetre gondolni.

Mi a véleményed az IKEA-ról?

Nagyon szeretem, hogy ilyen nagyvállalatok, erős kereskedelmi cégek működnek Magyarországon, amelyek népszerűek. Sok vásárlót vonzanak be, akik utána elgondolkodnak azon, hogy ott vásároljanak vagy az Ágymestereknél. Nincsenek csodák. Ha a Távol-Keleten készül valami, azon kell lennie kereskedelmi árrésnek. Utána egy termék ár-érték aránya már nem annyira jó. Nyilván mással, például hangulattal is el lehet adni ezeket a termékeket. Konkrétan ennél a cégnél különösen erről van szó. De minél jobban bővül az ő kínálatuk, minél több felületen megjelennek Magyarországon, annál több munkánk van.

Olcsóbbak vagy drágábbak vagytok?

Ár-érték arányban egészen biztos, hogy jobbak vagyunk. De szükségük van rájuk például az életkezdőknek, akik hamar akarnak berendezkedni, vagy nem fontos ez az egész, mert el fognak költözni. Nálunk is az alakul ki, hogy ők nem kötődnek ahhoz az otthonhoz, ahová éppen berendezkednek. Nem akarnak érzelmileg kötődni, túl akarnak lenni rajta. Egy ilyen fajta életmódhoz kötődő termékkultúra az IKEA-é. De a mi termékeinkre vonatkozóan is van igény, van termékkultúra.

Van Magyaroszágon polgári termékkultúra, ami tartósat, hazait, nagyon-nagyon jót akar mindenben.

Nagyon jó, hogy ez így van. Ez fejleszt bennünket. Kihajszolták például belőlünk egy franciaággyá alakítható vendégágy innovatív megoldását. Olaszországból akartam hozni hozzá vasat, de nem létezett a megoldás. Mi viszont le tudtuk fejleszteni. Tehát az innovációt is megköveteli tőlem a hazai piac, ami tartalmat vár, jót vár. Öröm ide dolgozni! Komolyan mondom, hogy nagyon sokszor öröm a hazai piacra dolgozni.

Egy nehezebb utat választottál. Közvetítők nélkül lépsz ki a piacra és megteremted a sajátodat. Mennyivel nehezebb ez az út, le lehet aratni a gyümölcseit?

Sokkal-sokkal nehezebb. Nyilván, amikor valakin keresztül értékesítesz, akkor nem kényszerülsz rá annyi információ kibogozására. Kapsz egy kész megrendelőlapot rajta a legyártandó termékekkel és kész. Nem kell kapcsolatban lenned a vásárlókkal, ami nagyon nagy fajlagos költséggel jár. De aranybánya minden félmondat. Vannak nagyon nyűgös vásárlók, én vissza szoktam őket hívni. Megkérdezem őket egy-egy termék tartalma kapcsán, mert őszintén megmondják, hogy mit hiányolnak. Ezeket az alkalmakat már kifejezetten keresem. Ezekből termékek lesznek, ezekből fejlődnek a szolgáltatások a hazai piac igényei szerint. Egyszerűen száz százalékosan alkalmazkodni kell a hazai piaci igényekhez a tartalmi részben és a szolgáltatások kapcsán. Így lesz egy hazai kis cég erős és így tudja felvenni a versenyt a nagyvállalatokkal. Ez egy nagyon fáradtságos út. Szívesebben gyártanék külföldre egy bútorháznak, sokkal jobb árakon. De ez egyszerűen nem megy. Ahogyan nagyon sok hazai cég, úgy mi sem tudunk felnőni erre a szintre. Az export nagyon jól hangzik, de egy nagyon távoli történet. Ezért a hazai piacból vagyunk kénytelenek megélni. De ez is nagyon szórakoztató tud lenni. Nagyjából jövedelmező is, ha az ember nagyon-nagyon észnél van, de nagyon-nagyon fáradságos is. Jól gondolja végig mindenki, aki ilyenbe vág.

Nehéz megélnie annak most, aki a kézművesiparban szeretne vállalkozni?

Szerintem igen. Ha valaki készterméket gyárt, aminek értéktartalma van, amibe kicsit is beleteszi a szívét, ott nem jönnek ki annyira jó órabérek. Én sokkal jobban kerestem, amikor hivatalnok voltam. Észnél kell lenni. A foglalkoztatásnak is nagyon nagy költségei vannak. Nem is gondolná az ember, amikor bemegy reggel a céghez, hogy mennyi új költség fog felmerülni aznap. Akármikor lerobbanhat egy teherautó, baleset történhet a cégben, elronthatunk egy nagy értékű megrendelést vagy egyszerűen nem úgy jönnek be a pénzek. Nagyon sok anyagi kockázat van benne. De valamiért nekünk ezt kell csinálnunk.

Ti viszonylag sokat szerepeltek a médiában a céggel, de mennyi hozzátok hasonló manufaktúra működik ma?

Szerintem viszonylag sok. Ez talán azért is lehet, mert az igazán hatékony technológiák még nem tudtak annyira megerősödni idehaza. Illetve a piac is ilyen. Egyrészt elvárja a nagyon olcsó termékeket, illetve szeretne személyeset is. Ezt a kettősséget látom most keresleti oldalról. Nem látok köztes megoldást. Én nem tudnék jó szériaterméket gyártani, mert nem vennék meg. Azt kérdezné a vásárló, hogy de jó, de szép, nincs is rossz ára, de öt centivel lehetne-e rövidebb, magasabb, más színű. Aki többet áldoz erre, hogy megfizesse a költségeinket, annak egyedit kell gyártani. Ma tíz megrendelésünkből kilenc személyre szabott. Azért, mert erre van kereslet.

Az interjút készítette: Papp Ferenc

Fotó: Ficsor Márton, mandiner.hu

Egy házibulis Facebook csoportban láttam Otakomaiya Balázs posztját, ami egyből felkeltette az érdeklődésemet. Értelmet ugyan csak a korlátozások feloldása után nyer, viszont akkor biztosan rengeteg le fogják tölteni Appstoreból és Play áruházból. Az alábbi interjút a távolság miatt online készítettem Balázzsal, de így is sok érdekes kérdésre kaptam választ.

Egy házibulikkal foglalkozó Facebook csoportban találtam meg az általad készített alkalmazásról szóló posztot némi leírással és screenshotokkal. A Facebook csoport ösztönzött abban, hogy belevágj egy “Project X” nevű házibuli kereső alkalmazás elkészítésébe, vagy hamarabb is tervben volt?

Magán a ProjectX-en már azelőtt elkezdtem dolgozni, hogy tudtam volna a csoport létezéséről. Az eredeti koncepció teljesen máshogy nézett ki, sőt, nem is appként indult. Ahogy felmértem a lehetőségeket, úgy alakult az ötlet, amit végül a csoport inspirált. Végső soron viszont az ezt, és a múltbéli ötleteket átívelő motiváció, mindig is a bulizás iránti vágy volt, ami a vírus ideje alatt kielégítetlen maradt. Miután több ismerőssel és baráttal beszéltem, jöttem rá, hogy ez a hiány minden korombeli fiatalban él.

Van aki támogat benne, vagy teljesen egyszemélyes projekt? Mivel foglalkozol emellett?

Az appot én tervezem, dizájnolom, és fejlesztem. Nincs se befektető, se pályázati pénz, se mentor. Ez hátránynak tűnhet elsőre, de annak köszönhetően, hogy nincs megkötve a kezem külső felek által, és döntéseimnek nincs bürokráciai vonzata, minden elképesztően gyorsan halad. Nem fölösleges prezentációkkal és meetingekkel telik az idő, hanem azzal, hogy ténylegesen készül az app. Egyébként momentán szoftvermérnök vagyok a Booking.com-nál, főállásban. Érdemes megemlíteni, hogy hárman dolgozunk a ProjectX-en, mint startup. A két másik alapító tag (mellesleg jó barátaim), a vállalkozás két másik ágán dolgoznak. Minden a bulizás köré fog épülni, de sajnos nekik a korlátozások végett sok szempontból meg van kötve a kezük.

Hogy haladsz vele most, mikor várható, hogy lehet majd tesztelni? Milyen platformokra fog elkészülni?

Nyárra tervezzük a launch-ot, amint a járványügyi intézkedésekkel nem megyünk szembe. A tesztelést pedig Május végén, legkésőbb Júniusban szeretnénk elkezdeni, első körben az említett Facebook csoport tagjai között. Mind iOS-en, mind Android-on elérhető lesz az alkalmazás, így bárki fogja tudni használni.

Ha vége a vírushelyzetnek, és lehet újra bulikat tartani, szerinted jelenthet biztonsági kockázatot az alkalmazás? Persze a párkeresésre használt Tinderrel szemben is felmerülhet ez a kérdés, viszont ott még is csak forgalmas helyekre lehet találkozót szervezni, így kisebb a kockázata annak, hogy bajba kerüljünk.

Egy párkereső alkalmazásnál is előfordul, hogy nem publikus helyre szerveződik egy találka. Sőt, épp a hetekben jött fel a lakásomra egy úriember, akinek eladtam a használt székemet eBay-en. Sajnos efölött, mint applikáció, kevés hatalmunk van. Cserébe viszont segítünk a lehető legbölcsebb döntést hozni a bulizás minden lépésénél. A főoldalon, ahol látod az összes bulit, legelöl azok a bulik sorakoznak, amelyekre ismerőseid is elmennek. A beépített értékelési és jelentési rendszerünknek hála pedig látod, ki hogyan vélekedett egy adott házigazdától. Végül pedig tippeket, és cikkeket fogunk elhelyezni az appon belül a biztonságos bulizásról. Ez triviálisnak tűnhet, de ha emberek biztonságáról van szó, úgy véljük, kötelező minden utat bejárni.

Pontosan hogyan épül fel az üzleti modell? Ha a magyar piacon működik, tervezel külföldre is terjeszkedni?

Az app ingyenes lesz, ez már tuti. Az is biztos, hogy nem fogjuk teletömni hirdetésekkel. Engem is idegesít, amikor a Facebookot görgetvén látom a hirdetést arról a cipőről, amit fél órája néztem a Playersroom oldalán. Rengeteg ötletünk van, hogy miként lehetne az applikációval pénzt keresni, de óvatosak vagyunk. Nem szeretnénk a bulizók élményét korlátozni az appon, majd így kicsikarni belőlük pénzt. A kulcs az, hogy valódi értéket tudjunk nyújtani nekik a pénzükért. Mivel nincs befektető akinek érdeke, hogy mihamarabb visszanyerje a pénzét, és a kiadásaink is limitáltak, így nem sietünk sehová-e téren.

Ha jól tudom, jelenleg külföldön tartózkodsz, viszont tervezel hazajönni. Van olyan dolog, amit külföldön tanultál meg, és a szoftverfejlesztői tudásodhoz sokat hozzáadott?

Amikor külföldre költöztem, 16 éves voltam. Gimit itthon félbehagytam, remélvén, hogy Angliában magasabb színvonalú oktatásban vehetek részt. Aztán véletlenül belecsöppentem egy programozói állásba - emlékszem, az utolsó pár-ezer forintomat amim volt, arra költöttem, hogy eljussak az interjúra. Villamossal mentem. Három évvel később, most 19 évesen döntöttem úgy, hogy utam haza vezet. Szeretném kipróbálni magam mint vállalkozó. Úgy vélem, különleges pozícióban vagyok a ProjectX megvalósításához. Általában mire az embernek elég pénze, magabiztossága, és szakmai tapasztalata lesz ahhoz, hogy vállalkozzon, már nem a bulizáson jár az esze. Viszont így, hogy ennyire közel vagyok a célközönséghez, sokkal könnyebb felmérni az igényeket.

Számos törekvés van arra, hogy a sikeres magyar startup vállalatok számát növeljék, ugyanakkor még sok tennivaló van ezen a téren. Szerinted hogyan lehetne kihozni többet a hazai startup világból?

Bár sajnos még nem volt lehetőségem beleásni magamat a magyar startupok világába, egy-két észrevételem akad-e téren. Mint vállalkozó, az embernek sokszor ki kell lépnie a komfortzónájából. Én személy szerint szoftvermérnök vagyok, de kellett foglalkozzak social-media oldalakkal, mobil-app dizájnnal, könyveléssel, marketinggel, és még sorolhatnám. A legnagyobb buktató viszont, ami vissza-vissza kacsint időröl időre, azok a különböző jogszabályok (vagy azoknak hiánya), és az ezeket körbeölelő, véget nem érő bürokrácia. Rengeteg alapvető feladatot végtelenül kényes, és hosszadalmas elvégezni. Ezeket kellene digitalizálni, lefordítani az átlag-ember nyelvére, hogy gördülékenyebben menjen a vállalkozás. Tudom, hogy lehet ezt könnyebben, hisz itt Angliában is nekifutottam hasonló feladatoknak, annyi különbséggel, hogy itt tényleg úgy tűnik, hogy tudják: nincs minden kisvállalkozásnak végtelen erőforrása adminisztratív feladatok elvégzésére.

Várhatóan hogyan fog felépülni az alkalmazás, milyen funkciók lesznek benne? Mennyire tervezed szabályozni a felhasználók tevékenységét? Ha valaki olyan tematikus bulit szervez, ami etikailag komolyan kifogásolható, akkor lesz moderáció?

Alapvetően házibulikat lehet majd keresni. Viszont a házibuli, az egy végtelenül szociális esemény. Szeretnénk a bulizókat összekötni. Szeretnénk, hogy meg tudják osztani a bulikban szerzett élményeiket. Hogy ne kelljen attól félni, hogy anya és apa, vagy éppen a jövőbeli munkaadód meg fogja látni miket műveltél részegen. Ezeknek nem az insta storydban van a helye. Ezen pillanatok nálunk, a ProjectX-en fognak otthonra lelni. Ezen felül szeretnénk, hogy a házibuli tartás minél gördülékenyebben menjen. Legyen az privát, vagy publikus buli. Nem lesz többé szükség kaotikus messenger csoportokra. Végül pedig hiszünk abban, hogy nálunk mindenféle bulinak akad helye - az ésszerűség határain belül. Ha picit elburjánzanak az erotikus, vagy éppen más, szenzitív tematikájú bulik, akkor mindenképpen rendszerezni fogjuk őket, hogy csak az lássa, akit tényleg érdekel. Fontos megjegyezni, hogy nem erre van kihegyezve az app.

Utolsó kérdésként egy film címet kell megemlítenem. A Project X bekerült a kedvenc filmied közé, vagy csupán logikai oka van annak, hogy ezt a nevet kapta az app?

Abszolút kedvenc. Legendás film, már vagy nyolcszor láttam, megunhatatlan. Szimbolizálja azt az élményt, amit remélem, az app sokaknak elhoz majd. Szórakozóhely, bár, kocsma akad rengeteg, de igazán király házibuliból kevés van. Márpedig szerintem mind egyet tudunk abban érteni, hogy egy igazán eszméletlen házibulinál nincs jobb. Éppen ezért fogunk mi is, mint ProjectX, app-exkluzív bulikat tartani. Az app launch napján Budapest legnagyobb házibuliját tervezzük megrendezni.

(Kép forrása: hetek.hu) 

Nincsen magyar kultúra magyar zsidó kultúra nélkül. Zsidó magyar honfitársaink nélkül az országunk nem volna az, ami. Kevesebbek lennénk mindannyian.

Nem lenne világhírű, hazánk hírnevét öregbítő turkológusunk, orientalistánk, aki az újkorban elsőként jutott el a török birodalom és Közép-Ázsia országaiba.

Vámbéry Ármin szegény zsidó családból származott, középfokú iskoláit a piaristáknál, majd a soproni evangélikus líceumban járta ki. Báró Eötvös József segítségével jutott el Isztambulba, ahol 1858-ban jelent meg első műve, a német-török és török-német szótár. Bár hároméves korában egyik lába megbénult, gyalog járta be belső Ázsiát, hogy a magyarok nyomait kutassa. 1865–1904 között a Budapesti Tudományegyetemen a keleti nyelvek tanítója, majd tanára lett, és megalapította a világ első turkológiai tanszékét. Külföldön is széles elismerésre talált, művei több idegen nyelven is megjelentek, a Royal Geographical Society is tiszteletbeli tagjául választotta, a brit királyi udvarban is fogadták. Református templomban fogadott hűséget feleségének. Jó barátja volt Arany Jánosnak, szívesen sétáltak együtt a Duna-parton.

Zsidó magyar honfitársaink nélkül nem lenne sem Pick, sem Herz szalámink. A világhíressé vált csemegéket Pick Márknak és Herz Árminnak köszönhetjük.

Pickhez hasonlóan Herz Ármin is terménykereskedő volt, aki 1882-ben hozta létre önálló cégét a budapesti Soroksári úton, s nyomban bejegyeztette "H" betűvel kombinált horgony védjegyét "aszalt szilvát, kolbászt, szalámit és sódart tartalmazó hordóira, ládáira, zsákjaira".
A Herz-szalámi a Pickhez hasonló népszerűségre tett szert, Monarchia-szerte ismerték, és kedvelték a császári udvarban is. Az 1922-től részvénytársaságként működő cég a harmincas években konzervgyártással is foglalkozott. 1949-ben államosították a gyárat, 1994-es privatizációja óta a Pick-csoport tagja.

Édesanyám lázát sem tudta volna gyerekkorában csillapítani a nagyi, ha nem lett volna egy Richter Gedeonunk.

A zsidó származású, világszerte ismert Richter Gedeon korán árvaságra jutott, és saját erejéből lett először gyógyszerészgyakornok, majd gyógyszerész. Több európai városban tanulmányozta a gyógyszergyártást, majd 1907-ben alapította az első magyar gyógyszergyárat. Ő szabadalmaztatta az ugyancsak világhírű Kalmopyrint, valamint a Hyperol fertőtlenítő tablettát. Egyik készítményét, a vérnyomást növelő mellékvese-hormon kivonatát még ma is használják a gyógyászatban.

Richter Gedeont 1944. december 30-án a Dunába lőtték a nyilasok.

Zsidó honfitársaink zsidótörvényekkel történő megbélyegzése, fokozatos jogfosztása, majd a közreműködés a vidéki zsidóság haláltáborokba való deportálásában szégyenfoltja országunk történelmének. Akiket akkor elvittek, azok is mi voltunk. A Holokauszt miatt kevesebbek lettünk.

A magyar zsidóságnak országunk gyarapodásához és hírnevéhez tett óriási hozzájárulásairól sosem szabad megfeledkeznünk. Ma van a Holokauszt magyarországi emléknapja.

Nem lesz olimpia 2020-ban. Majd 2021-ben. Akkor sem lesz. De mégis! Legyen is! Biztosan? Legyen, de nézők nélkül! Úgy mi értelme? Legyen, de csak hazai nézőkkel! Ez amúgy tényleg így is lesz.

Rengeteg találgatás, nehézség és átszervezés után körülbelül 100 nap választ el minket a hivatalosan továbbra is 2020. évi nyári olimpiai játékoknak nevezett esemény kezdetétől. De miért lehet olimpia most ha tavaly elhalasztották, milyen veszteségeket okozott a halasztás, illetve elképzelhető-e egyáltalán az olimpiai számok lezajlása nézők előtt járványhelyzetben? 

Miben más az idei nyár a tavalyinál?

A 2020. évi nyári olimpiai játékok rendezési jogát 2013-ban elnyerő Japán tavaly márciusban olyan helyzetbe került, ahol az esemény egy évvel való elhalasztásán kívül nem sok opciója adódott – különösen azt követően, hogy Ausztrália és Kanada is jelezték, nem vesznek részt az eseményen, ezáltal teremtve egy esetleg kiszállási cunamit az államok részéről. A halasztás persze a sportszempontokon túl jelentős gazdasági veszteséget is jelentett az ország számára, ami a szervezők szerint hozzávetőlegesen 3 milliárd dollár összeg körül mozog.

A 2021-es rendezés azonban egyfajta imázsbeli győzelmet is eredményezhetett volna, ugyanis Japán többször kijelentette, a megrendezésre kerülő olimpia a járvány legyőzésének közös szimbóluma lesz idén nyáron. Ám sajnos nem lesz! 

A járványhelyzet súlyossága fokozódott, hisz ahogy Japánban a 2020 tavaszán erőteljesnek hitt hullámmal – amikor napi 500-700 körüli esetet regisztráltak – szemben idén január elején már közel 8000 beteget azonosítottak egyetlen nap alatt, úgy a világ többi részén is jelentősen megnőtt a fertőzések és halálozások száma, miközben az oltási kampányok tekintetében jelentős eltérések vannak államok között, ahogy globális szinten sem sikerült nagy lépéseket tenni a normalitáshoz való visszatérésben. Felmerülhet tehát a kérdés, hogy mi indokolja a tavalyi halasztást, illetve az idei döntést a rendezés mellett. Értelemszerűen egy újabb halasztás további költségeket és sportkérdéseket vetett volna fel, ám azt is meg kell jegyezni, hogy egyszerűen megváltozott a vírusról alkotott elképzelés többek között a sport világában is.

A 2020-as szezonnyitó ausztrál futamot az utolsó pillanatokban törölték, a szurkolók már a kapuban várták a beléptetést (Fotó forrása: Grand Prix 247)

Emlékszem még a tavaly márciusi történésekre, amikor azt követően törölték a szezonnyitó Forma 1-es ausztrál nagydíjat, hogy a McLaren egyetlen szerelője pozitív tesztet produkált. A néhány hónapos kihagyást követően elinduló szezonban a koronavírus kis túlzással a pilóták negyedén átment – nem egy futamra ugrottak be tehát tesztpilóták –, miközben sikerült olyan protokollt kifejleszteni, ami lehetővé teszi sportrendezvények megszervezését a kockázatok minimalizálása mellett. Hasonló folyamatok zajlottak le a futball világában is, ahol a Forma 1-hez hasonlóan több hónap telt el egyetlen mérkőzés nélkül, míg napjainkban csak a leginkább drasztikus szituációkban halasztanak el meccseket. Ez a fajta átalakulás is hozzájárulhatott ahhoz, hogy Japán kitartson az idei rendezés mellett, még úgy is, hogy bizonyos felmérések szerint a lakosság 80 százaléka szeretné a játékok törlését vagy halasztását.

Mindeközben úgy tűnik, egyetlen nyári olimpiai játék sem került többe a mostaninál, a professzionális és pénzügyi kérdések sokasága mellett pedig egy bizonytalanság újra és újra felmerült az elmúlt időszakban: mi lesz a nézőkkel?

Külföldi szurkolók? Otthonról!

Az esemény központi szereplője persze továbbra is a 206 nemzetet képviselő 11 ezer sportoló lesz, ám mi történik az olimpia lelkével, a szurkolókkal? Az idei évben hosszas találgatások folytak arról, hogy milyen megoldást is lehet találni ezen kérdésre. A korai remény, mely egyfajta mantrává alakult a szervezők részéről, miszerint az olimpia lesz a normalitás első szimbóluma, így a tervek szerint jöhetnek a rajongók, hamar meghiúsult. Nyilvánvalóvá vált, hogy néhány hónapon belül a járványhelyzet nem oldódik meg, így más megoldást kell találni. A kérdés azonban nagyon is komplexnek bizonyult, hisz nem csak az tűnt esélytelennek, hogy nyárig az olimpiára utazni kívánó rajongókat beoltják, hanem az is, hogy a sportolók és a küldöttségek mindenhol megkaphatják az oltást, illetve magában a rendezőországban jelentős léptekben haladjon az oltáskampány. Végül olyan döntés született, hogy a sportolók rendkívül szigorú szabályokat betartva, akár napi tesztelés mellett versenyezhetnek az olimpián, míg más külföldiek nem lesznek jelen. Sem rajongók, sem önkéntesek!

Seiko Hashimoto, a szervezőbizottság elnöke szerint bár a döntés meghozatalával lehetett volna várni akár az utolsó pillanatig is, ám ezzel épp a rajongókat büntették volna, hisz a szállásfoglalásnak, illetve a repülőjegy vásárlásnak időben kell megtörténnie, egy utolsó perces változtatás pedig komoly kellemetlenséget jelentett volna mindenki számára. A külföldi rajongók bejövetelének tiltása nyilvánvalóan újabb veszteség minden tekintetben az olimpia számára, ahogy egy komoly logisztikai feladat is, ugyanis az 5 és fél millió eladott jegyből körülbelül egy millió jegy került értékesítésre külföldön élők körében, így még a visszatérítés sem egyszerű folyamat.

Ezzel párhuzamosan azonban megszülethet bennünk egy újabb gondolat: marad még ott 4 és fél millió értékesített jegy…

Mi lesz a japánokkal?

Az európai példából kiindulva az első válasz az lehetne, hogy természetesen ilyen körülmények között csak zárt kapus sporteseményeket szabad tartani, így az olimpiát is üres lelátók alatt kell rendezni. Ezzel szemben Japánban kicsit másképp működnek a dolgok, mely jelenségnek hosszú cikket szentelt a Japan Times egyik szerkesztője is.

Az országban tavaly júniusban indultak újra a főbb csapatsportok, egy ezen célra kialakított operatív törzs pedig külön szabályokat hozott annak érdekében, hogy legalább a szurkolók egy része jelen lehessen a baseball- és futballmérkőzéseken, mindezt természetesen olyan formában, hogy a járvány ne terjedjen erőteljesebben. A stadionok július 10-én nyithattak ki a nagyközönség előtt azon feltétellel, hogy maximum 50 százalékos kihasználtsággal (vagy 5000 szurkolóval, amelyik a két feltétel közül alacsonyabb) működhetnek, majd a korlátozás 5000 főre vonatkozó szabályát teljesen eltörölték, őszre tehát maradt az 50 százalékos metódus.

Azóta 1611 mérkőzéssel összefüggésben csak 9 fertőzött szurkoló került azonosításra, miközben az olyan tornák során sem alakultak ki gócpontok, ahol például a rajongóknak utazniuk kellett egy adott helyszínre.

Nincs hiány szurkolókból a japán futballmérkőzéseken (Fotó forrása: The Japan Times)

Értelemszerűen a pontos lekövetés hiánya következtében több tünetmentes szurkolóról is szó lehet, viszont a hatóságok alapvetően pozitívan értékelték a publikus sporteseményeket, mondván azok egyetlen alkalommal sem okoztak tömeges megbetegedéseket.

És hogy működnének-e ezek a szabályok máshol? Nagyon kérdéses, ugyanis a létszámkorlát mellett további feltételeket is meghatároztak a szervezők, melyek közül néhány elsőre finoman szólva is megmosolyogtató. Ilyen például, hogy a rajongók nem énekelhettek vagy dobolhattak kedvenc csapataik számára, illetve hogy csak a mérkőzés bizonyos pillanataiban tapsolhattak. Ehhez párosul, hogy a szurkolóknak természetesen maszkot kell hordaniuk (az arcfelismerő kamerák szerint ezt nagyon nagy arányban meg is teszik), illetve figyelmet kell fordítaniuk a távolságtartásra – nem gyűlnek tehát az ultrák szorosan egymás mellett koreográfiát létrehozni és skandálni –, törődve a stadionon belüli élet- és italfogyasztással, továbbá minden olyan szabállyal, amely által a szervezők a járványveszélyt szeretnék csökkenteni.

A japán példa azt mutatja, hogy a rajongók rendkívül fegyelmezetten járnak el és betartják ezen előírásokat, és bár ez jógyakorlat lehet mindenki számára, korántsem biztos hogy működni is fog, azt figyelembe véve, hogy a japán kultúrából és hagyományokból adódóan a lakosság is rendkívül szabálytartó.

Ennek ellenére a próbálkozás nincs halálra ítélve külföldön sem, hisz a japánok egyfajta tudományos kísérletként tekintenek a publikus sporteseményekre a járvány idején. A kísérlet természetesen nem azt takarja, hogy a szervezők szándékosan megnézik, miként is terjed a vírus a szurkolók között, hanem hogy minden részletre figyelmet fordítanak, legyen az a maszkviselés (és annak ellenőrzése), a beléptetés menete, a távolságtartás biztosítása, a büfékben való vásárlás, illetve a mosdók használatának biztonságossá tétele, továbbá a stadionokból való távozás megszervezése. Mindenre azonban nincs ráhatásuk a szervezőknek sem, ami azért is érzékeny téma, mert például a január 4-én tartott japán kupadöntőt követően (ahol amúgy 24 ezer rajongó volt jelen a Nemzeti Olimpiai Stadionban) körülbelül a nézők 35 százaléka döntött amellett, hogy a hazajutás helyett inkább más helyszíneken – például éttermekben, kocsmákban – töltse az időt. Igaz nyitott éttermekben és kocsmákban sokan tartózkodnának akkor is, ha a stadionokba nem engednék be a nézőket, ha pedig az éttermek is zárva lennének, akkor megnövekedhetne a házibulik és különböző privát összejövetelek száma. Mindent kontrollálni tehát gyakorlatilag lehetetlen, viszont továbbra is bizonytalan, hogy melyik felépítés a legmegfelelőbb járványügyi és persze szurkolói szempontból.

Összefoglaló a január 4-én 24 ezer rajongó előtt megtartott döntőről

Az biztos, hogy rendhagyó olimpiára kerül sor az idei évben, ugyanis a külföldi szurkolók hiányában épp a sport diverzitásának öröme vész el számos tekintetben. Attól függetlenül azonban, hogy a szervezők végül miként döntenek a hazai rajongók belépési lehetőségeit illetően, fontos látni, hogy korántsem egyértelmű, merre is billen a mérleg nyelve. Nem biztos tehát, hogy üres lelátók alatt nézhetjük az olimpiai számokat, ahogy az sem feltétlenül egyértelmű, hogy jelen helyzetben nincs megoldás biztonságos sportesemények szervezésére akár nézőkkel.

Kiemelt kép: EPA Photo