A Reuters keserű beszámolója szerint Amerika 45. elnöke az afrikai országban töretlenül népszerű.
Hiába nevezte szarfészeknek a harmadik világot, vezetett be Nigériával szemben vízumkorlátozásokat, Trump bombasztikus személye szimpatikus az afrikai ország lakóinak.
Egy januári Pew felmérés szerint a nigériaiak 58%-a, egy Gallup közvéleménykutatás alapján az 56%-a elégedett az USA vezetésével, míg Európa vezetőiről mindössze 24% vélekedik pozitívan.
Egy lagosi sofőr az elnök vízumkorlátozására válaszul saját, nigériai Trumpot javasol, aki annyival jobbá tenné az országot, hogy senki nem akarna az USA-ba költözni. Nigériában nem tudják nem szeretni ezt az embert!
A valóban független oknyomozó újságírás nagy áldozatot hozott a 2020-as Demokrata kampánynak. Glenn Greenwald és Hunter Biden emailjei, avagy mit hoz le a liberális média?
Többmilliós állami segítséggel kaphatnak lendületet a lakásfelújítások
Újabb elemmel bővül januártól az állami lakásprogram, amely egy eddig elhanyagolt szegmenst érint: lakásfelújítási kiadások felét, maximum 3 millió forintot kaphatnak az államtól a legalább egy gyermeket nevelő háztartások.
Számomra mindig október volt az első igazi őszi hónap. Míg szeptemberben az év utolsó napsugarait igyekszünk elcsípni, addig októberben már beköszönt az igazi őszi hangulat. Esős napok, hulló falevelek, és puha takarók alatt teát kortyolgató emberek képe ugrik be nekem róla. Ha valaki szeretné ezt a sztereotipikus hangulatot átélni, már szeptember elejétől beszerezheti a falevél illatú gyertyákat és a „Pumpkin Spice Latte”-kat, azonban októberben már másé a főszerep.
Bár nálunk már főleg a karácsonyi kavalkádra hangolódnak az üzletek, sok helyen találni az angolszász országokban népszerű Halloween-hez kapcsolódó dekorációkat. Gyerekkoromban a barátaimmal nagyon vágytunk a filmekből híres csokigyűjtésre. Tetszettek a jelmezek, a „kísértetjárta” házak, és az egész hangulat ami az ünnepet körülveszi. Amikor ezekről beszéltünk a szüleinknek, legtöbb esetben ugyanazokat a válaszokat kaptuk: Ott a farsang, majd csinálunk jelmezt akkor! A Halloween nem ünnep nálunk! Magyarországon Mindenszentek van!
A Halloween maga egy kelta hagyományokból tovább formált ír ünnep, amit Mindenszentek előestéjén, október 31-én tartanak. A kelták úgy gondolták, hogy ezen a napon a halottak szellemei visszatérhetnek a földre, ezért ijesztő maskarákba öltözve próbálták távol tartani a kísérteteket.
Mára ez lett az egyik legnépszerűbb ünnep az angolszász országokban, a boltok tömve vannak a legkülönfélébb Halloweenre hangoló termékekkel.
A gyermekek jelmezbe öltözve járnak házról házra, hogy édességért cserébe „megkíméljék” az ott lakókat a halloweeni csínyektől. („Trick or Treat”)
Magyarként az október egy valóban jeles hónap, hiszen ekkor emlékezünk az Aradi vértanúkra, az 1956-os forradalomra, valamint elhunyt szeretteink emléknapját is felöleli. Az egész hónapot átjárja egyfajta tiszteletteljes csendesség, legalább is én mindig ezt érzem. Iskolai műsorok, koszorúzás, gyertyagyújtás. Ezek mind olyan dolgok, amik ezen időszaknak velejárói, és megadják az ünnepi hangulatot. Én mégis azt gondolom, hogy a Halloween-i szokásoknak is helyet lehet hagyni a sorban.
Egyrészt azért, mert nem egy ünnepet cserélünk le, csupán néhány mókás szokást veszünk át.
A csoki gyűjtés, a beöltözés önmagában szerintem nem lenne probléma, amennyiben ez nem társul a Mindenszentek és Halottak Napja elhanyagolásával. Néhány éve volt szerencsém Írországban eltölteni néhány hónapot, és nagyon érdekesnek tartom az ottani szokásokat. Karnevállal, tánccal és mókás jelmezekkel készülnek ilyenkor gyermekek és felnőttek egyaránt. Náluk is van Halottak Napja, de néhány hónappal korábban, Augusztusban ünneplik, így míg az íreknek úgymond „könnyű”, addig nekünk magyaroknak nehéz különválasztani az ünnepeket egymástól.
Másrészt azért sem bánom ezeket a szokásokat, mert ezekben a hónapokban sokan szomorúnak és levertnek érzik magukat. Az óraátállítás miatt rövidebbek a nappalok, az idő egyre hidegebb, és ilyenkor mindenkinek jólesik egy kis vidámság.
Mindenki maga dönti el, hogy szeretne-e töklámpást gyártani, vagy jelmezes partit rendezni, azonban fontosnak tartom, hogy tartsuk meg a tiszteletet egymással szemben.
Rengeteg utálkozó posztot és kommentet látok ilyenkor a különböző közösségi média oldalakon. A „Magyarországon Mindenszentek van” bejegyzések miatt már nincs is kedvem néha megnyitni ezeket az oldalakat.
Miért ne öltözhetnénk be ilyenkor is? Miért ne dekorálhatnánk ajtóinkat szellem mintás kopogtatóval, ha épp úgy tartja kedvünk? Lehetünk hagyománytisztelők akkor is, ha néhány vidám angolszász szokást beleépítünk a napjainkba. Tudom, hogy a Halloween-hez mint ünnephez nincsen semmi „közünk” nekünk magyaroknak, viszont ha boldogságot tud csalni az arcunkra néhány mókás szokás ezeken az esős, hideg őszi napokon, akkor úgy gondolom már megérte.
10-20 éve tart a gasztroforradalom, de 2-3 nemzedék kell a valódi minőségi előrelépéshez a Stílusos Vidéki Éttermiség (SVÉT) elnöke szerint. Ruprecht László úgy látja, a kommunizmus teljesen tönkretette a minőségi helyi alapanyag-termelést, amit máig sem sikerült helyreállítani. Podcast éttermi kultúráról, médiaszakácsokról és az EU-elnökség etetéséről.
Számos fórumon hangzik el, hogy a magyar gasztronómiában robbanásszerű változás, megújulás történt az utóbbi években. Egyetértesz? Mi az, ami változott és min kellene még változtatni?
Igen, gasztroforradalomnak hívják a szakmán belül. A forradalomnak pedig mindig vannak vesztesei és győztesei. Jelenleg a gasztronómia szerintem nagy átalakuláson megy keresztül, ennek vannak vadhajtásai, illetve vannak olyan egyenes utak, amik jó irányba viszik. A 2000-es évektől beszélünk változásról, ez a 2010-es években csúcsosodott ki és folyamatosan tart. Ahogy említettem, vannak vadhajtásai, ez főleg a vidéki gasztronómiára jellemző. A gasztroforradalommal rengeteg új irányzat került be a gasztronómiába az internet segítségével, illetve sokkal könnyebben lehetett külföldre kimenni akár tanulás, akár munka céljából, ezért rengeteg információ érkezett az országba, ami nem mindig követte a helyi közösségeknek az igényét.
Nagyon sok olyan nyersanyag és technológia került vidékre, amire nem volt nyitottság a vendégkör részéről. És úgy láttam, hogy elment kicsit az öncélúság, önmegvalósítás irányába, akár az éttermek, akár a séfek szempontjából.
Nem mondanám, hogy ez negatív, én is ilyen voltam. A környező, magasabb gasztrokultúrával rendelkező országokban tapasztalt vidéki gasztronómia nem nagyon jelent meg, ami a helyi nyersanyagokra, illetve azokra az ottani kincsekre épült volna, amit könnyebben befogadott volna az ottani közösség.
Most már megjelenik?
Igen, egyre jobban megjelenik. Ha visszamegyünk az időben, a kommunizmus időszakában az a fajta háttéripar tűnt el, ami lehetővé tette egy nem csúcs-, de mondjuk egy vidéki normál gasztronómiának a kialakulását.
A gasztronómia alapja a jó hazai nyersanyagokra épülő termelői kör. Ez is eltűnt. Eltűnt az a nyersanyagháttér, ami egy jó alapot adott volna a gasztronómia számára. Ennek is újra kellett épülnie.
A nullkilométeres éttermek építenek pont erre, hogy helyből szerezzenek be alapanyagot. Van-e most elég mennyiség és megfelelő minőség ezekhez? Mennyire nehéz feladat, hogy ahol a jó alapanyag van, ott nyíljon egy jó étterem is?
Sajnos nincs megfelelő mennyiség, de a minőség még megvan. De az a probléma, hogy a jelenlegi gasztronómia sokarcúsága és a különféle igények behatárolják, hogy a termelők milyen mennyiségben tudnak termelni. Ha Ausztriát veszem figyelembe: van egy közösség, egy falu vagy egy kisebb város, ahol alapvetően található három olyan étterem, amit az adott település lakossága megtölt. A vendégek részéről van igény arra a gasztronómiára, és van egy kialakult kapcsolat a termelők között. A termelők is biztosítottnak látják azt, hogy amit termelnek, azt az ottani étteremtulajdonosoknak el tudják adni. Ez olyan anyagi biztonságot nyújt nekik, ami lehetővé teszi a további fejlődésüket, mind minőségben, mind mennyiségben.
Nálunk akkor az igény kisebb a minőségi gasztronómiára vagy inkább fizetőképes kereslet?
Nálunk valahogy nincs egy kialakult étkezési kultúra. Van egy nagyon szűk réteg, aki valamilyen formában igényli a minőségi gasztronómiát, amikor egy tisztességes bisztróételről beszélünk; jó minőségű hús, mellé szósz, egy-két szezonális köret. Tehát nem a fine diningról beszélek. Nálunk kialakulóban van a rendszer.
10-20 éve beszélünk gasztroforradalomról, ez nagyon kevés idő szerintem. Legalább 2-3 generációnak kell termelői oldalról, a gasztronómia oldaláról és a vendégek részéről eltelnie, hogy valamilyen pozitív változásról tudjunk beszélni.
Ha jól tudom, egy szakács szakkörön találkoztál először ezzel a szakmával, meg talán a minőségi gasztronómiával is. Néhány skandináv országban van például háztartástan. Szerinted a családban dől el a jó ízlés vagy az oktatás is hozzá tudna járulni?
A családnak nagyon nagy szerepe van. Ha ezt ki tudjuk bővíteni az oktatással, az külön egy jó dolog tud lenni. Nem megbántva a menzai étkezést, fontos lenne, hogy a gyerekeknek ne az legyen az irányadó, hanem találkozzanak, ha mással nem, nyersanyagokkal, alapanyagokkal. Erre vannak kezdeményezések vidéken és óvodás szinten is. Kertészkednek a gyerekek. Különböző programokkal lehet szerintem az igényszintet emelni, akár már gyerekkorban. De azt látom, hogy annak is fontos szerepe van, hogy a családokban hogy történik az étkezés, járnak-e étterembe, természetesen ez attól is függ, hogy milyen anyagi helyzete van az adott családnak. Elég sok összetevője van.
Nemrégiben meghirdettetek egy vendéglátói mentorprogramot és gyakorlati képzést az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával gyermekvédelmi szakellátásban élő gyermekek, fiatal felnőttek számára. Zajlik már a képzés?
Még nem tudott elindulni a COVID miatt. Beérkeztek a pályázatok, felvettük a gyerekekkel a kapcsolatot. A programterv összeállt, az, hogy mit szeretnénk, hogyan szeretnénk velük foglalkozni. Szükség lenne rá, hogy tudjunk egy központi helyen találkozni. Most 20-21 gyermekről van szó. Megpróbáljuk a programot szétbontani regionális szintre, kisebb csoportokban találkozni a gyerekekkel. Ez egy hosszútávú program, nem egy évben vagy kettőben gondolkodunk. Sőt, azt szeretnénk, ha ez előremutató lenne akár más ágazatoknak is, hogy ilyen formában lehet bevonni az állami gondozásban lévő gyermekeket, de akár a normál családi körülmények között élőket is.
A magyar szakácsképzés jó színvonalú? Van megfelelő szakoktatói háttér?
Szerintem nem, de nem szeretnék megbántani senkit. Elavult oktatási rendszer van Magyarországon. Azt tanulják a gyerekek, amiket én is tanultam 20-30 évvel ezelőtt. Az oktatóknál találkozik az ember olyanokkal, akik képzik magukat, próbálnak nyitni az új technológiák felé, de ez összetettebb dolog. Nálunk tulajdonképpen ételeket tanulnak a gyerekek. Ezek az ’50-estől ’80-as évek éttermeinek az étlapján szerepeltek. Abban az időben ez jó gondolat volt. Viszont annyit fejlődött a gasztronómia, hogy a külföldi oktatási rendszerhez hasonlóan külön technológiákat, nyersanyagokat és a kreativitást kellene előtérbe hozni. Hogy ne módozatokról tanuljanak, hanem azokból az alapanyagokból és technológiákból, amiket elsajátított, ő maga kreáljon ételeket.
Tehát a mindennapi munkát elősegítő gyakorlati oktatásra lenne szükség.
Mégis vannak azért sikerek, évek óta indul magyar versenyző, sőt zsűritag is van a Bocuse d’Or-on, ami a világ egyik legrangosabb főzőversenyének számít. Szerinted minek köszönhető a siker és milyen a nemzetközi megítélése a magyar gasztronómiának? Még mindig a pirospaprika él a fejekben?
Szerintem nem tudjuk lemosni magunkról a pirospaprikát és a gulyást, de nem is kell. Minden országnak nagyjából megvan az az emblematikus étele, ami hozzá tartozik.
Itt egy a lényeg, ha van egy ilyen ételed, akkor azt a legjobb minőségben kell készítened a legjobb alapanyagból, szívvel-lélekkel és nem napi rutinszerűen.
A verseny egy érdekes dolog, ez nagyon jó nemzetközi verseny, szinte egyedülálló a világon. Általában a skandináv országok azok, akik ezeket a versenyeket javarészt meg szokták nyerni, ahol az étkezési kultúra jelenleg egy irányadó trend a gasztronómiában. Országimázs szempontjából jó, hogy ha magyar szakácsok, séfek jól szerepelnek egy ilyen versenyen. Én azt látom, hogy a legfontosabb, hogy az ideérkező turisták mit tapasztalnak az adott országban. Szükség van az ilyen versenyekre, egy bizonyos kör ez alapján ítéli meg az ország gasztronómiáját, de a legfontosabb, hogy az idelátogató emberek mit tapasztalnak és mi a véleményük.
A vendéglátás, közel 52 ezer hely és sok ehhez kapcsolódó vállalkozás különösen megsínyli a koronavírus miatt kialakult helyzetet. Budapesten kiürültek az éttermek, a külföldi vendégek eltűnésével számos vendéglátó hely került nehéz helyzetbe. Mi a helyzet vidéken? Ez hogy érinti akár a SVÉT-hez tartozó éttermeket?
Vidéken is változó. A nyárral nem volt probléma, mindenki arról beszélt, hogy minden idők legjobb nyarát tudták az éttermek zárni. Viszont azzal, hogy a turisták eltűntek, az üzleti turizmus is eltűnt. Azok a külföldi cégek, akiknek heti 2-3 alkalommal volt olyan étkezésük, ami étteremhez kötődött, ez kb. 25-30%-át adta az adott étterem forgalmából. Jelenleg a hétköznapok csendesek és általában a hétvégék azok, amik erősebbek. Azok az éttermek, akiknél javarészt magyar vendégkör volt, azok nagyjából tudják tartani a covid előtti időszak forgalmát, de itt is tapasztalható egy 20-30%-os visszaesés.
Mire számítotok hosszú távon? Átalakítja a vendéglátást, gasztronómiát a vírus?
Már most is átalakította, volt, aki profilváltáson ment keresztül vagy egy teljesen új vonallal kezdett el foglalkozni. Itt az elsődleges cél az volt, hogy a dolgozókat meg tudják tartani, ne kelljen senkit sem elküldeni. Ez volt a legnehezebb feladat.
Ami nagyban nehezíti a helyzetet, hogy nem látja senki a végét. Viccesen azt kezdték el emlegetni az éttermek, hogy lehet, hogy a vírus ellenszerét kellene elkezdeni főzni valakinek.
Nagyon nehéz a helyzet, mert az éttermek adott profilja mellett cateringet is tudtak vállalni, ezekből is volt egy bevételi láb, ami egy anyagi biztonságot adott. Az esküvők is visszaszorulnak, úgyhogy mindenki várja, hogy lassan normalizálódik a helyzet.
Ti is próbáltátok alkalmazkodni a helyzethez, a SVÉT asztallal, ami a magyar termelők termékeinek házhozszállítása. Ennek milyen volt a fogadtatása?
Ez még a vírushelyzet elején indult el, a lakosság részéről nagyon nagy volt az igény. Utána elkezdtük az éttermek felé is bővíteni ezt a szolgáltatást. Ezt szeretnénk folytatni, érdekes, hogy az igényesebb termékek felé billen a mérleg. Cél, hogy a termelőknek is tudjunk segíteni. Ebben lényegesen nagyobb potenciál van, ennek a továbbfejlesztése jelenleg is folyik.
Akár az alapanyagokban vagy az étkezési szokásokban az igényt szerinted mennyire alakíthatják az egyre népszerűbb gasztroblogok? Sok főzőműsor is fut. Szeretne-e egyre több ember szakácskodni, érteni a főzés művészetéhez?
Alapvetően nem rossz, hogy kicsit rivaldafénybe került ez a szakma, itt már sztárséfekről beszélünk. Van egy bizonyos része, ami jó, de van egy bizonyos része, ami nehezíti a gasztronómiában dolgozók életét. Már mindenki ért a főzéshez, most átéljük, amit annak idején a labdarúgók. A média részéről természetesen kell, hogy legyen egy kis háttértámogatás, de ez ne menjen el a bulvár irányába.
Ez nagyon nehéz, mert el kell adni a terméket, de ezzel nagyon sok kárt lehet okozni a gasztronómiának.
Senkiről nincs rossz véleményem azért, mert a médiában szerepel. Nálunk a médiaközeg nem mindenkinek a világa, a séfek 80%-a azért jobban szeret a konyhán dolgozni, az az ő közege.
A médiás szereplést is meg kell tanulni, ez is hasznos a gasztronómia bemutatásában, de én mindig azt mondom, hogy a vendég az, aki megítéli a séf vagy az étterem munkáját.
Akkor, ha jól értem, ha te kaptál már vagy kapnál ilyen jellegű felkérést, akkor inkább maradnál a konyhán?
Alapvetően igen. Én is kaptam már felkérést. Félreértés ne essék, mindenki meg akar valamiből élni, van, aki ebből, és van, aki másból. Ez mindenkinek az egyéni döntése, hogy mi a hitvallása, mi az, amihez ragaszkodik. Már régóta dolgozunk a hazai nyersanyagok népszerűsítésén. Ha most beállnék mondjuk egy nagyvállalatnak vagy cégnek a terméke mögé, akkor, amit addig felépítettem, az tulajdonképpen semmis lenne. Vannak emberi dolgok, amiket figyelembe kell venni és természetesen vannak anyagi dolgok is. Mindenki saját maga dönti el, hogy hosszútávon mit szeretne, ezért senkit sem lehet megróni.
Az interjú elején ígértem, hogy beszélgetni fogunk kicsit a fine diningról is. Mi is pontosan ez a fine dining? Valóban a gazdagok kiváltsága?
Érdekes, mert az utóbbi időben olvastam azt, hogy akár séfek vagy gasztronómusok már kezdik ezt a „gazdagok kiváltságát” egy kicsit a hétköznapi emberek irányába fordítani. Hogy ennek mi az oka, azt nem tudom. Valószínű az, hogy maga
a fine dining szó a hétköznapi emberek szótárába is úgy kerüljön be, hogy nem egy ördögtől való dolog.
Alapvetően a fine dining az egyfajta magas minőséget képvisel. A mennyiségek kialakítása egy tányéron mindig az adott séfre vagy az üzletpolitikára van bízva. Az én értelmezésemben és nagyon sok ember értelmezésében, azért a fine dining az még mindig egy exkluzívabb étkezési szokást mutat be. Itt első osztályú a nyersanyag, illetve egy olyan kis játék a gasztronómiában, ami nemcsak az étkezések egyszerű kielégítésére irányul, hanem egyfajta pluszt is ad. Akár látványban vagy textúrákban egy kicsit különlegesebbé is teszi magát az étkezést. Ezeket az elemeket alapvetően már be lehet építeni egy normál bisztró konyhájába is, akár a molekuláris gasztronómiát is. Nem arról van szó, hogy minden elemének ezzel a technológiával kell készülni, de akár egy hab vagy egy kis zselésített anyag által készült kis köret készülhet, hogy különlegesebbé tudjuk tenni magát az étkezést. Úgyhogy a fine dining fogalma megint kezd átrendeződni és nem tudom, hogy ennek mi az oka, de az én véleményem szerint még mindig egy igényesebb vendéglátás irányába képzelem el. De lehet, hogy ebben egy kicsit maradi vagyok.
A SVÉT egyesülethez tartozó éttermeknél ez hogy néz ki? Inkább a bisztró jelleg dominál vagy változó?
Alapvetően egy letisztultabb bisztró jelleg, de azért van olyan étterem, például a tatai Platán Bisztró, ahol megvan a bisztró vonal, illetve most kiépítés alatt van egy fine dining, egy ínyenc vendégkört megcélzó vonal is. A hétköznapokban inkább a bisztró jelleg az elterjedtebb, főleg vidéken, ahol ezek jobban is mennek és az éttermek nagy része is ezt követi. Természetesen vannak olyan rendezvények, borvacsorák vagy olyan programok, ahol fine dining is szerepel, mert az adott vacsoraest vagy az adott program megkívánja, hogy nem a hétköznapi dolgokat mutatják be a séfek, hanem azt, amit a szívük mélyén szeretnének.
És az együttműködés jó az éttermek és a séfek között? Nem konkurenciaként tekintenek egymásra?
Nem is tudunk konkurenciaként tekinteni egymásra, mert az ország különböző területein vagyunk, de egy jó közösség, kapcsolat van. Egy nagyon jó közösség alakult ki. És ez nem csak séfek szintjén, hanem éttermek szintjén is, úgyhogy folyamatosan szeretnének más éttermek is bekapcsolódni. Ennek megvan a lehetősége, de azért nem szeretnénk, hogy nagyon felhíguljon ez az egyesület.
Megvannak a kritériumok, ami alapján döntötök?
Megvannak a kritériumok. Fontos, hogy az étteremnek a tulajdonosi köre mit tudott felmutatni, illetve hosszútávon mi az amit tervez.
Nekünk nem az a lényeg, hogy marketing szempontjából egy olyan étterem lépjen be, akinek az a fontos, hogy azért tartozzon a SVÉT-hez, mert ennek van valamilyen marketingértéke, hanem azért, hogy tenni akar ezért a közösségért vagy a termelőkért. Van ennek egyfajta társadalmi hasznossága is.
Említettem az elején, hogy a Köztársasági Elnöki Hivatal gasztronómiai tanácsadója is vagy. Mi volt eddig a legnagyobb feladat a munkád során a Sándor Palotában, ha lehet erről beszélni?
Az elnöki étkezések, étkeztetések, vidéki helyszínek, bejárások tartoznak bele. Olyan nagyon nagy kihívás eddig nem volt, mert van egy protokoll rész, van egy élelmiszerbiztonsági rész, amit a megfelelő szakemberek végeznek el. Ez egy közös munka. Én arra kapom a feladatot, hogy az adott étkezés minőségben jól sikerüljön. Ennek előzménye volt, amikor 2011-ben az európai uniós elnökségnek voltunk a házigazdája, akkor ott már nagyobb rendezvényeink voltak. Voltunk olyan helyszíneken is, ahol nem nagyon volt konyhai háttér és nagyon nagy segítség volt számomra, hogy akkor azokkal a séfekkel dolgoztam együtt, akik olyan minőséget tudtak biztosítani, ami az én munkámat megkönnyítette.
A kommentszekciók olvasása elidegeníthetetlen berögződésem, általában vagy elvesztem közben a hitemet a világban, vagy felidegesítem/szégyellem magam mások helyett, vagy aggódni kezdek az emberiség sorsáért, esetleg ezek mindegyikét teszem, közel azonos sorrendben. Egy hozzászólás azonban mégis megragadta a figyelmem a minap.
Egy Facebook cikk alatti kommentszekció hozzászólásai között akadtam rá arra a szövegre, miszerint ha beleteszek egy marék fekete és egy marék vörös hangyát egy üvegbe, és finoman leteszem az asztalra, akkor békésen elmászkálnak egymás mellett. Ha azonban megrázom az üveget, elkezdik egymást gyilkolni. Kiegészítésként hozzáfűzte a kommentelő, hogy ennek oka abban áll, hogy
mivel nem látják a valódi ellenséget, azaz azt, aki az üveget rázza, egymásban kezdik látni az ellenséget.
A kolónia tagjai értelmezésem szerint tehát egymást (vagyis vörös a vöröset, fekete a feketét) nem kezdik el okolni a történtekért, de ennek lehet, hogy van egyszerű biológiai magyarázata is. Mindenesetre a példa társadalmi vonatkozásait azt gondolom, mind értjük.
Jó kérdés, hogy valóban rázza-e valaki az üveget, vagy csak passzívan zuhan az üveg az asztalról, de tény az, hogy az üvegben lévő hangyák 80%-a még csak azzal sincsen tisztában, hogy van üveg, és még ha a maradék 20% le is írná, az üvegben tarózkodók csaknem 40%-a (kiemelten nőstény hangyák) nem is tudnák elolvasni. Merthát nekik ugye csak dolgozni kell. A hangadó 20% pedig értelemszerűen a többiek felett áll, egyrészt, mert tud írni meg olvasni, másrészt, mert előnyben lévő kisebbségként elég hatékony elit alakulatot képeznek.
Az üveg bezárása és a megrázás között sok békés időnek kellett eltelnie, míg egyáltalán felmerült a megkülönböztetés, miszerint a vöröshangyák mások, mint a feketék.
Ezt főleg azok a hangyák szokták firtatni, akiknek ehhez a különbséghez valamiféle érdekük fűződik (merthát így is van elég dolga egy becsületes egyednek, mintsem ilyen hangya-társadalmi marhaságokkal foglalkozni). Egy érdek-hangya mondjuk szeretne szembemenni a kolóniája elvrendszerével (merd azt mondani, hogy a hangyáknak olyan nincs!), vagy operatív szempontból szeretne a vörösek által lakott üvegszegletben alvóhelyet magának. A dolog legnagyobb veszélye nem az a hangya, aki először problémaként jelöli meg, hogy a másik másfajta/másféle, hanem az az egyed (jellemzően a Bizonyos Húsz Százalékból), aki ebből áttételesen hasznot lát magának. Ha pedig a 20% vezérhangyából mindenki hasznot akar, akkor elsőkörben a 40% Olvasni Sem Tanították Meg kolóniatagokat használják fel eszközül a céljaikra. A probléma tehát pörög folyamatosan, hiszen ilyenformán a Húsz Százaléknak nemhogy semmiféle érdeke nem fűződik ahhoz, hogy a Negyven Százalékot megtanítsa olvasni, de közvetlenül rászorul, hogy senki mástól se tudjon szert tenni a tudásra, tanulja csak meg Tőle az igazságot. Ugye.
A Maradék Hangyák kétségek közt vergődve elkeseredettségükben a Facebook posztok alatt folytatnak feszült vitát a málnalekvár készítésről és az összeesküvésekről, és joggal teszik fel a kérdést:
nem lehetne inkább az igazságot leírni, és nem csak a vörös és fekete gondolkodást elkülöníteni?
És ilyenkor a Húsz Százalék egyrészt felhúzza magát, hogy még van a világon hangya, akit nem ők tanítottak olvasni, másrészt belegondol abba, mennyire irányítható a kolónia, amikor arról van szó, hogy egy fekete hangya megöléséért ezreket állítanak sorba, egy vörös hangya feketék által történt megkínzása és holttestének az üveg falához tapasztása pedig mennyire nem téma, és milyen jól el lehet kendőzni a málnalekvárról szóló parttalan Oxfordi vitákkal. Mesterség a tények kiemelése és az, mit hozunk le és miért, ehhez a mesterséghez pedig legjobban a Húsz Százalék ért. Ebben a feszüt helyzetben pedg már csak hab a tortán, hogy mi lesz velünk, ha valamitől megint megmozdul az üveg.
Sokan írták már le „progresszív ortodoxiaként” a politikai korrektséget, és egyre inkább úgy tűnik, csakugyan az. A PC nevében például a szólásszabadság ellen elkövetett elképesztő támadásokra is többen felhívták már a figyelmet, olyan finoman szólva is eltérő hátterű emberek, mint a brit meleg provokatőr, író és celeb Milo Yiannopulos, az amerikai konzervatív keresztény író, újságíró Rod Dreher, vagy Kovács Zoltán nemzetközi kommunikációért felelős államtitkár.
Tipikus példája ennek a hajthatatlan ortodoxiának, amely sajnos már úgy tűnik, állami szintre emelkedik egyes angolszász országokban,
az, ami David Starkey brit sztártörténésszel, illetve Darren Grimes konzervatív politikai kommentátorral, Brexit-párti szabadúszó újságíróval történt Nagy Britanniában. Az incidensről a konzervatív sajtó, például a The Telegraph számolt be, és maga Grimes is posztolt róla a Twitteren.
Grimes még júniusban YouTube interjút készített Starkeyval a Reasoned UK csatornán. A Black Lives Matter mozgalom kapcsán arról beszélgettek, vajon mennyire megalapozott a rabszolgatartást népirtásként leírni, ahogy azt egyes BLM aktivistál teszik. Starkey, aki televíziós műsort is vezet(ett) Angliában, némileg meggondolatlanul, kijelentette,
egyáltalán nem, hiszen ha népirtás lett volna a rabszolgatartás, nem lenne „olyan rohadt sok fekete az Egyesült Királyságban.”
A „rohadt sok fekete” fordulat, érthető módon, kiverte a biztosítékot, de a társadalmi igazságosság bajnokai nem érték be azzal, hogy ízekre szedték a történészt a közösségi médián és a fősodratú sajtóban. Az sem volt elég, hogy Starkey nemcsak, hogy bocsánatkérésre kényszerült ízléstelen megjegyzése miatt, de az összes egyetemi poíciójából kirúgták, és legújabb könyvének megjelentetését is lefújta a kiadója. Nem, a szólásszabadság nagyobb dicsőségére a londoni rendőrség vizsgálatot is indított mind Starkey, mind az interjút készítő Darrend Grimes ellen, „fajgyűlöletre való uszítás” gyanújával! Az egész ügyet egyébként jól összefoglalja ez a YouTube videó, érdemes megnézni annak, akit részletesebben érdekel a történet.
Grimes október elején mondta el a Twitteren, hogy a rendőrség azzal kereste meg,
ha nem megy be önként kihallgatásra a Starkey-interjú kapcsán, akkor előállítják, és meggyanúsítják fajgyűlöletre történő uszítással.
Grimes kijelentette a Twitter videóban, a vád abszurd, hiszen ő mindössze meginterjúvolta Starkeyt, és meghallgatta a véleményét, amihez neki, mint újságírónak joga van, az embereknek pedig joguk van megismerni a legelítélendőbb álláspontokat is. Grimes a szólásszabadságot védelmező, érdekvédő újságírói közösséghez, a Free Speech Union-hoz, azaz a Szólásszabadságért Egyesülethez fordult védelemért, akik fel is vállalták az ügyét. A rendőrség október közepén bejelentette, felülvizsgálják a rendőri eljárást, áttekintve, hogy vajon arányban áll-e az „elkövetett” tettekkel. Végül, ahogy azt a Free Speech Union bejelentette be a Facebookon, a múlt héten a rendőrség végül megszüntette az eljárást mind a történész, mind az újságíró ellen. A Free Speech Union hozzátette: a dolgok könnyen alakulhattak volna másként. A szervezet kijelentette:
a rendőrségnek nem dolga, hogy szabályozza a szabad véleménykifejezést és a nyilvános vitát,
és felszólította a brit rendőrséget, hogy fejezze be “a gondolatbűnök utáni nyomozásokat.”
Csak remélni lehet, hogy ez a fajta ortodoxia hozzánk nem gyűrűzik be!
Tavasz végén írtam már cikket arról, hogy mit is gondolok a digitális oktatásról, illetve az általa kínált lehetőségekről. Azóta újabb változás történt: a digitális oktatást a hibrid váltotta fel, miközben a vírushoz való hozzáállás is változott – kár, hogy utóbbi nem jó irányba.
De kezdjük az egyetemi élettel: mit is jelent a hibrid oktatás? Gyakorlatilag azt, hogy a kisebb létszámú, - járványügyi szempontból kisebb veszéllyel járó - kurzusok személyesen, miközben a nagyobb előadások továbbra is online platformokon kerülnek megtartásra. Az én esetemben egy 70-30 százalékos eloszlás figyelhető meg az online alkalmak javára, ami többek között annak is köszönhető, hogy számos további kihívás merül fel a hibrid rendszer kapcsán:
mi történik ugyanis például akkor, ha mondjuk reggel 9-től 10:30-ig online órám van, 10:30-tól viszont egy személyes gyakorlat?
Épp emiatt volt cél, hogy az oktatók és hallgatók számára a lehető legkézenfekvőbb módon kerüljön kialakításra az órarend, ez pedig az én esetemben mondhatni tökéletesen megvalósult. Bár idén ősszel nem csak szakot, hanem felsőoktatási intézményt is váltottam a mesterképzés kezdete miatt, igazából ugyanazt tudom megerősíteni, amit néhány hónappal ezelőtt is: az összes érintett fél jószándékkal és nyitottsággal közelíti meg a kérdést.
Míg tavasszal értelemszerűen a drasztikus változások következtében a cél az volt, hogy bárhogyan is, de sikerüljön folytatni és eredményesen befejezni a félévet, addig az idei ősz már egy sokkal részletesebben és professzionálisabban kidolgozott menetrend alapján halad, ami többek között abban is megnyilvánul, hogy a legtöbb személyes kurzust tartó oktató is készült B-tervvel korlátozások esetére. Az online platformokon tanítók jobban kiismerték a rendszereket, így gördülékenyebben is haladnak az egyetemi mindennapok során.
A rugalmasságot mutatja, hogy a személyes kurzusok gyakran 1-2 hallgató külön szükséglete miatt online is folynak élőben, miközben az online órák idején sokszor maga az oktató foglal termet az egyetem épületén belül azok számára, akik valamilyen oknál fogva csak ott tudnak csatlakozni. Ahogy korábban említettem, szerintem az online kurzusok semmilyen hátrányt nem jelentenek azon szakok esetében, ahol nincs feltétlenül szükség helyszíni jelenlétre, sőt, bizonyos esetekben könnyebb tájékozódást és gyorsabb haladást is hozhatnak.
És ami még ennél is jobb: az aszinkron kurzus–szinkron konzultáció párosa. Számos oktató – különösen ha külföldi diákok is felvették a tárgyat – nem élőben tartja meg az órát, hanem az adott diasort hang(videó)fájlokkal együtt küldi el a hallgatók számára (ez az aszinkron kurzus). Mindez hatalmas rugalmasságot ad, egyben lehetőséget is arra, hogy az online, élőben tarott (szinkron) konzultációk keretén belül bárki feltehesse kérdéseit.
Olyan ez, mint amikor kitalálásra került azon funkció, hogy visszatekerhetjük a TV műsort.
Nincs abból semmilyen gond, ha elsőre nem értettük meg a felvetett kérdést, annyiszor hallgatjuk vissza, ahányszor csak akarjuk. Különösen okos döntés, ha egy oktató az adott diasorhoz egy rövid feladatot is kioszt a hallgatóknak: néha persze bosszantó, hogy minden héten vissza kell küldeni a válaszokat – főleg ha az osztályzat egy része múlhat rajta –, viszont mégis felelősséget ad: nem történhet meg ugyanis, hogy valaki 10-12 egyetemi héten keresztül bele sem hallgat az anyagba. Az ilyesfajta oktatás pedig újra megmutatja azt, hogy nem kell mindig vizsgákban és különböző ZH-dolgozatokban gondolkodni:
eljött a kreatív, valódi elmélkedést igénylő feladatok ideje.
A 21. században sokkal fontosabb ez, mint az elméleti információhalmaz bedarálása, amit aztán legtöbb esetben elfeled a hallgató, hiszen semmilyen készség fejlődésével sem jár.
Igen, ha már a feledékenységnél járunk: a hallgatók egy része teljesen elfeledte, hogy egy világjárvány közepénél járunk. Ebben persze közrejátszik a korlátozások hiánya is, ám érdemes megjegyezni, hogy a lazítások többsége Európában épp az egyre inkább felháborodó közhangulat nyomásának eredménye. A legfőbb gond, hogy az európai mentalitás csak végleteket lát: vagy teljes szabadságban élünk, vagy kijárási korlátozás és bezárás jön. Ázsia számos államának példája is bemutatja azonban, hogy lehet úgy államot működtetni – így működtek az első hullámban is –, hogy közben felelősek is maradunk. Ebben pedig óriási szerepe van a fiatalságnak, mely bár kevésbé veszélyeztetett a vírus által, de nagyban hozzájárul annak dinamikájához.
Gyakorlatilag felesleges a lázmérős, fertőtlenítős, maszkos tanóra – ahogy persze az online oktatás is –, ha aztán a levezetés az egyetem melletti kocsmákban történik a minimális járványügyi szabályozásra való tekintet nélkül.
Ebben a történetben talán én vagyok a „sötét oldal” egyik képviselője. A hallgatók többsége épp a normális életét szeretné teljes egészében visszakapni – ahogy persze én is –, viszont szerintem a mai felsőoktatás egy veszélyes játék, elsősorban nem is a személyes tanórák, hanem az ettől független felesleges kockázatvállalás miatt. Mindenki néhány évig éli az egyetemista létet, így értem azt, hogy nehéz elfogadni a jelen helyzetet… viszont el kell, különösen akkor, ha ezáltal legalább egy élet is megmentésre kerülhet.
Mit számít ma a magyarellenes román retorika a nyugat-európai díjak odaítélésekor? Spoiler: nem sokat.
2019 decemberében jelent meg a hír, hogy Klaus Johannis román elnöknek ítélték oda a Nemzetközi Károly-díjat. Ez a hír idehaza még önmagában nem rengette meg a sajtót és a közvéleményt, aminek nyilvánvaló oka, hogy hazánkban nem túl sokan vannak tisztában ennek a díjnak a mibenlétével. Még a nemzetközi hírekre fogékony olvasók egyike-másika is csak némi utánaolvasást követően tudhatta meg, hogy a középkori Frank Birodalom legnagyobb alakjáról elnevezett díj odaítélése történt meg. A második világháborút követően Aachenben alapított kitüntetést alapvetően egy helyi potentátokból (polgármester, rektor, képviselők, egyesületi tagok) álló grémium ítéli oda olyan személyeknek, akik az európai értékek védelmét szolgálják. Nyilván nagy nemzetközi presztízsét a díj nem annak köszönheti, hogy egy 250.000 fős német középváros helyiekből álló csapata dönt a kitüntetettekről, hanem annak, hogy az eddigi díjazottak névsora rendkívül impozáns.
Az 1950-es években az európai integráció kigondolói, beindítói szinte kivétel nélkül megkapták a kitüntetést (Coudenhove-Calergi, Monnet, Adenauer, Schuman stb.) és ebben az évtizedben maga Winston Churchill is elfogadta az elismerést. Ezt követően már sokkal vegyesebb lett a kép, a díjazottak közé bekerültek ma már kevésbé ismert politikusok és diplomaták is, a lényeg, hogy az egyesült Európa megteremtése egyre gyakrabban szerepelt a laudációk szövegében. Valószínűleg a díj szellemisége, célja, valamint az 1990-es kelet-közép-európai rendszerváltások, majd az Európai Unió bővítésének szerencsés együttállása tette a díjat egyre ismertebbé és „relevánsabbá”, hiszen az elmúlt három évtizedben gyakorlatilag csak nagyon magas rangú politikusok, állam-és kormányfők kapták meg, köztük Bill Clinton, Tony Blair, Angela Merkel, továbbá Szent II. János Pál és Ferenc pápák is (az egyébként német származású XVI. Benedeknek ugyanakkor nem járt az elismerés). Ilyen, az egyébként az európai szellemiségének védelméért, újraegyesítéséért, az európai értékek védelméért valóban kiálló, és azokat előmozdító személyek sorába emelték tehát Aachen városának elöljárói a román elnököt.
Noha nem egyértelmű, hogy Klaus Johannis milyen történelmi érdemeket szerzett működése alatt az európai értékek védelmében (talán majd a díjátadón elhangzó laudációból megtudhatjuk), annyi azonban bizonyos, hogy a díj odaítélését követő négy hónappal emlékezetes nyilatkozatot tett. Csak éppen negatív értelemben. Ekkor történt ugyanis, hogy
a román parlament alsóháza hallgatólagosan elfogadta Székelyföld autonómia-statútumát, ami az államelnökből komoly magyarellenes kirohanást váltott ki.
Élő televíziós bejelentkezésében először gúnyosan magyar nyelven köszöntötte az ellenzéki szociáldemokrata pártot, majd azzal vádolta meg politikai ellenfeleit, hogy ők Magyarországnak akarják juttatni Erdélyt, és feltette a kérdést a párt vezetőjének, hogy vajon mit ígért neki Orbán Viktor a területért cserébe? Nos, bizonyára nem ez volt az a kiemelkedő cselekedet, amit Johannis az európai szellemiségért tett, hiszen ez valahogy mégsem férhet bele egy igazi européer, egy „elkötelezett európai” megnyilatkozásába, gondolhatnánk. A kijelentés komoly tiltakozásokat váltott ki az erdélyi magyarság körében, petíciót is indítottak, míg a román diszkriminációellenes tanács pénzbírsággal sújtotta az elnököt.
A díjat odaítélő grémium vezetője, Aachen egykori baloldali főpolgármestere szerint ugyanakkor nincs itt semmi látnivaló, Johannis ezen kijelentése a politikában néha előforduló túlzások kategóriájába sorolható, a díjazott ettől még „nem lett egyik napról a másikra nacionalista”.
Tehát 2020-ban, az „egyesült Európában” a nyugati véleményvezéreknek simán belefér egy jó kis magyarellenes gyalázkodás a román elnök részéről, sőt, nemhogy belefér, de még díjat is érdemel.
Hol maradt a „mértékadó” nemzetközi média igazságosztó megnyilatkozás-hulláma a rasszista, gyűlöletkeltő beszéd után? Hány korábbi díjazott tiltakozott, hogy nem szeretne közösséget vállalni egy ilyen beszéd után Johannis-szal? Válasz nincs, inkább költői kérdésnek szántam.
Azon a híren pedig már azt hiszem csak mosolyogni lehet, hogy mindezek után idén szeptemberben bejelentették: a 230.000 fős Magdeburg városa által alapított Ottó császár-díjat ebben az évben Klaus Johannisnak adományozzák, az „európai megértés” folyamatában betöltött szerepéért. Európai. Megértés. No comment.
Az amerikai egyetemek mintájára, ahol az intézményben a különböző értékek, tevékenységek köré szerveződő diákoknak külön házuk, külön lakrészük van, a magyar diákság is elkészítette saját, közép-európai prototípusát. A diákság önnön magára vállalt plusz terheit viszont nem teljesen ugyanúgy fogadják itthon, mint Amerikában. Mi is a helyzet valójában?
A magyar szakkollégiumi, öntevékeny vagy versenycsapat körök egy egészen különleges hibrid rendszer.
Megtartották (mert mit tehettek volna) a merev, magasan követelő bolognai rendszert, de elkezdtek egymással új, jutalmazóbb közegben is versengeni.
A két módszer között az az éles különbség, hogy míg a papíron vett egyetemi tanulmányokban mindenki ötösről indul, és hibáról hibára vonnak le egy jegyet, addig az öntevékeny körökben lépésről lépésre értékelnek a társaid, és vagy helyben maradsz a saját szinteden, vagy felemelkedsz a hierarchiában. Míg az első esetben logikusan senkinek nincs kedve dolgozni, hiszen minden megmozdulással vagy semlegesen továbbhaladunk, vagy veszítünk, addig a másik folyamat zárulhat pozitív megerősítéssel is. A közép-európai térségben kiugróan magas a magyar diákok vonzódása az egyetemi kerettanterven kívüli elfoglaltságok felé, akár a szakmájukhoz kapcsolódik, akár nem. A külföldi mintával szemben az a különbség, hogy
míg amerikai társainkat az egyetem bőséggel honorálja áldásos tevékenységükért (ösztöndíj, kredit, támogatás, utazások, kedvezményes órarend), addig a magyar diákság kétségbeesetten (vagy tudomásul véve a helyzetet) beleszuszakolja a pont-nem-a-rugalmasságáról-híres bolognai rendszerbe a mellékszálon futó munkáját.
Miért is csinálják?
A nem-közvetlenül szakmaisághoz csatolható tevékenységekre a magyarázat (szakkollégium, vitakörök, jótékonysági szervezkedések), hogy a magyar diákok kezdik felismerni, hogy már egyáltalán nem azok a lehetőségeik, amiket a tanáraik (tisztelet a kivételnek) kommunikálnak feléjük. Na nem azért, mert bármelyikük is rosszat akarna, csupán nem mindenki tudta lekövetni a generációinkat elválasztó hatalmas történelmi szakadékot. A mostani idősebb egyetemi oktató generáció érájában fordult Magyarország sorsa át azon a történelmi ponton, ahonnan számítva 40 évig ugyanott dolgozni nem dívik, ahonnan a külföldi út ugyanolyan állomása az életnek, mint bármi más, és ahol a speciális tudás mellett már nem lehet elboldogulni naprakész közéleti információk, cseles pénzügyi fogások, perfekt nyelvtudás és komplex (hétköznapi emberek számára fogyasztható) természetudományos tudás nélkül.
Ezeket az ismereteket a beható, nagyságrendekkel több lexikális tudást visszakérő egyetemi rendszerünk nem tudja és nem is akarja megadni,
valahol érthető módon, hiszen ezzel párhuzamosan a munkaerőpiac is nyomást gyakorol a képzett szakembereket kitermelő intézményekre. A szakmailag orientáltabb területeken aktív öntevékeny köröket külső szemlélőként nehéz besorolni. Mint régen a sport vagy a művészetek, ma is (ha nem is válik el élesen), a gazdagok és tehetségesek kiváltsága a verenycsapat részvétel. Aki az ösztöndíjából él ma magyar egyetemistaként, az nem engedheti meg, hogy a tanulmáányi átlagában csökkenés legyen. Aki ilyen szempontból szabadabb, az már dönthet. Tényleg kell ez bárkinek? Tényleg akarjuk mi azt, hogy éjjel 11-kor felállva a könyveink mellől egy jó fogmosás után visszaüljünk, és megint valami szakmai nünükénkkel foglalkozzunk?
hajozas.hu
Az egyetemi kapacitás korlátos, így pont ahogy a fent említett interdiszciplináris, általános tudást nem tudja biztosítani, ugyanúgy képtelen teret és energiát áldozni a behatóbb szakmai oktatásra.
Nem mellesleg a tudományos felfedezések olyan iramban születnek nap mint nap, hogy szinte képtelenség mindenre sort keríteni a kerettantervben. Nálunk azt szokták mondani, azok fognak legjobban megélni a szakmájukból, akiknek a képzés alatt egy mondat, egy szó, egy „még nem találtuk ki, hogyan lehetne...”-kezdetű mondat mentén bekattan valami, és onnan nem áll meg, utánaolvas, épít, tanul, majd beépíti a szakmai pályafutásába. Míg az elhelyezkedéshez az általános műveltség és a jó referenciák kellettek, a munkába való felvétel után nagyobb hangsúlyt kap a speciális tudás, az apróbb területekre való egyedi, mindenkinél jobb rálátás. A versenycsapatokat azért hozzuk létre, mert egy-egy ilyen kattanás időben többé-kevésbé egyszerre több embernek is megvan. Ilyenkor, legyen akármilyen nehéz a tanulás, nézzenek ránk akármilyen szúrósan a tanáraink, nem tudjuk elengedni a gondolatokat, és még ha egyvalaki el is engedi, a másik öt biztosan újra és újra fel fogja spanolni valamivel.
Nagy előnyünk az amerikai rendszerrel szemben (vagy hátrányunk?), hogy az öntevékeny körök nagyon gyakran pengeélen táncolnak, hiszen mindenkinek az ideje ki van centizve, és egy jegy rontás a tanulmányokban, egy gramm hiba a törékeny egyensúlyban, és elindulunk lefele a lejtőn. Egy jegy külömbség ugyanis több tízezer forinttal kevesebb ösztöndíj, ekkor nemhogy versenycsapatra nincs idő, de sokan elmennek dolgozni, aki pedig dolgozik, általában újabb jegyeket ront. Ha nem segítik egymást a tagok, könnyen lehet, hogy akivel régebben együtt terveztük a hajtóműházat, az a következő szemeszterben már valamelyik recepción mosolyog vissza ránk részmunkaidőben. Szóval vigyáznunk kell egymásra.
