Reaktor

A terézvárosi, 16 évnél idősebb lakosok szeptember első két hetében szavazhattak arról, hogy a rövidtávú szálláshelykiadás továbbra is engedélyezett legyen a VI. kerületben. A kérdés pontosabban így szólt: "Egyetért azzal, hogy a VI. kerületben tiltsuk meg a társasházi lakások kiadását Airbnb-típusú szálláshelyként?". Bár csak a szavazásra jogosultak ötöde adta le a voksát, a többség, pontosabban 3285 fő (54 %), az Airbnb betiltása mellett szavazott. De vajon miért dönthetett a terézvárosi lakosság a tiltás mellett, mi fog változni a kerületben?

Mi a szabályozás oka?

A VI. kerület polgármestere, Soproni Tamás a turisták okozta zajszennyezésre és az általuk hagyott nagy mennyiségű szemétre hivatkozva kezdeményezte a szavazást. A polgármester hosszútávú célja, hogy a rövidtávú lakáskiadás megszüntetésével nem csak a kerület lesz nyugodtabb és családbarátabb, ezáltal élhetőbb a lakók számára, hanem a békésebb légkör új lakókat csábít majd.

Nem elhanyagolható oka a szabályozásnak, hogy az Airbnb-típusú lakáskiadás mind a lakásárakat, mind pedig a bérleti díjakat megemeli, az előbbi átlagosan 7 %-kal, míg az utóbbbi 17 %-kal drágítja a területen az ingatlanokat. Így a nem befektetési szándékú lakásvásárlók szívesebben vesznek házat vagy lakást a külső kerületekben, ezáltal üresen hagyva a belső kerületekben álló lakásokat. 

A szabályozás ötlete nem újdonság

Az Airbnb-probléma legsúlyosabban Barcelonában merült fel 2020-ban, amikor egy kutatás kimutatta, hogy a hirtelen égbeszökő ingatlanárak a rövidtávú lakáskiadásnak köszönhetőek. A város ennek folyományaként idén határozott arról, hogy 2028-ra a városban ilyesformán működő több, mint 10,000 lakást megszünteti. A spanyol város nem egyedülálló a korlátozások terén, Lisszabonban már nem adnak ki új Airbnb engedélyt, és a meglévőket is ötévente felülvizsgálják. Az amszerdami városvezetés is szigorított, a kiadás idejét évi maximum harminc napban határozták meg. A korai felmérések azt mutatják, hogy főként a holland fővárosban, de ezek az intézkedések csökkentették az ingatlanárakat és minimálisan csökkentették a Barcelonában korábban gondot okozó turistadömpinget is.

Mit eredményezhet majd a tiltás itthon?

A következő évben fog eldőlni a VI. kerület sorsa, hiszen az eddig ilyesformán kiadott lakások tulajdonosai valószínűsíthetően nem fognak lemondanai az effajta bevételi forrásról, a kérdés csak az, hogy mily módon pótolják a kiesett bevételt. A legvalószínbb kimenetel, hogy a jelenleg tulajdunokban levő terézvárosi lakásokon gyorsan túladnak a tulajdonosok, és más, szomszédos kerületi lakásokba fektetnek. Viszont erre a műveletre bő egy év áll rendelkezésükre, hiszen a szabályozás 2026 januárjától lép majd életbe, így ebben az esetben a terézvárosi lakások ára csökkeni fog a szoros határidő miatt, a többi belső kerületi lakás ára pedig növekedésnek indul a régi-új befektetők színrelépése által.

A budapesti Airbnb jövője

Mivel itthon az önkormányzatok hatáskörébe tartozik a szabályozás, a kerületek önállóan cselekedhetnek, akár a lobbizó szállodaláncok vagy éppen az elégedetlen lakosok nyomására. A VI. kerületben regisztrált Airbnb-k megszüntetése a többi 22 kerület számára precedensalapú lehet, a jövőben akár egész Budapestre kiterjedhet a tiltás vagy valamilyen szintű részleges szabályozás, ami mindenképpen megint átformálná a fővárosi ingatlanpiacot.

Hosszabb távon a nyilvánvaló cél az ingatlanárak csökkentése, amire a légkézenfekvőbb és legegyszerűbb megoldás az Airbnb kitiltása, de nem elhanyagolható tény, hogy a Babaváró Hitel és a CSOK megjelenése is sokkolta a lakások árát, nem említve a szomszédos háborús helyzet miatt kialakult magas inflációt. Terézváros pedig az első kísérleti nyúl, amin kiderül, hogy itthon mennyire sikeres egy ilyen intézkedés.  

Gyurcsány Ferenc ma az országgyűlésben nagyot ment, és mennie is kell, mert az a kényelmes pozíció, ami a 2022-es választás után az ellenzék megkerülhetetlen királyává tette, Magyar Péternek köszönhetően megszűnt.

Nem volt azonban ellentmondások nélküli a szenvedélyes szezonnyitója, már a Facebookon megágyazott ezzel: 

Majd azzal folytatta, ha keresni kellene a pillanatot, az árulás minden bizonnyal megkezdődött azzal, mikor 2009 novemberében Orbán Viktor, akkor még mint az akkori ellenzék vezetője 15 percre személyesen találkozhatott Vlagyimir Putyin orosz elnökkel, aki a DK-s vezető szerint „azóta is valamivel a markában tartja” a magyar miniszterelnököt.

Mire gondolhatott Gyurcsány? A DK-hoz köthető Zsúrpubiban van egy 2022-es cikk a sztoriról:

Keskeny Ernő egykori moszkvai – hírhedten Kreml-barát – nagykövet közreműködésével az akkor még ellenzékben lévő Orbán először találkozhatott Putyinnal, akivel nagyjából 15 perces informális beszélgetést folytatott. Máig rejtély, mi hangozhatott ott el, de Orbán Viktor és a Fidesz addig meghatározó oroszellenessége onnantól eltűnt.

A 15 perces, első találkozás, amitől Orbán Viktor FSB ügynökre hipnotizálva távozott, és máig kézi vezérli Moszkva. Erős állítások.

Miért veszélyes ezzel a novemberrel pont a DK vezetőjének (mint egyén, mint házaspár) dobálózni?

Ez a november ugyanis szerepelt már nálunk, Putyinostul, az egyik 2021-es cikkünkben, ahol az alábbi Népszabadság hírt szemléztük:

Magánjellegű vacsorán fogadta Moszkvában az orosz kormányfő Gyurcsány Ferencet.

"Az állam- és kormányfők egy részével olyan közvetlen, emberi kapcsolatom alakult ki, amely túlmutat a korrekt politikai partnerségen" - mondta lapunknak a korábbi magyar miniszterelnök az ukrán ételeket felszolgáló moszkvai étteremben megejtett két órás keddi találkozóról

"A találkozó magánjellege miatt illetlenség lenne róla többet mondanom" – mondta a szocialista politikus, hozzátéve, hogy a feleségeikkel közösen elfogyasztott vacsorán a személyes témákon túl általánosságban érintették a két ország kapcsolatát, konkrét kérdésekről nem esett szó. Gyurcsány szerint Putyinnal a második világháború után a Szovjetunióba került sárospataki könyvek hazahozatalát rendező vita óta alakult ki olyan kapcsolat, amelyben "emberileg is jobban respektálják" egymást.

"Ténykérdés, hogy ma a világ Európán kívüli három hatalmi központja az Egyesült Államok, Oroszország és Kína. Magyarország számára a szövetséges és barát az Egyesült Államok, de Oroszországgal és Kínával is szoros partneri kapcsolatot kell kiépíteni, akkor is, ha nem mindenben értünk egyet velük, mert ez Magyarország érdeke" - vélekedett a márciusban lemondott volt miniszterelnök.

- Népszabadság, 2009. november 25.

Lehet, hogy a Zsúrpubi fogyasztóinak nincs több évtizedes emlékezete. Nekünk van. Gyurcsány Ferenc sokféle kígyót és békát dobálhat Orbán Viktorra, mindezek közül egy 2009 novemberi Putyin találkozó az részéről és Dobrev Klára részéről merész választás. A sokféle kavics közül pont azt elhajítani, amiből a saját batyunkban salakblokknyi van, nagyon vakmerő.

Valahol még becsülendő is!

A Helyi önkormányzatok napját Magyarországon 2000 óta ünneplik minden év szeptember 30-án. Azzal a céllal jelölték ki ezt a napot, hogy tisztelegjenek a magyarországi helyi önkormányzati rendszer előtt. Ma 34 éve, 1990. szeptember 30-án tartották Magyarországon az első szabad, demokratikus helyi önkormányzati választásokat a rendszerváltás után.

Történeti kitekintés

Az 1990-es önkormányzati választás a rendszerváltás egyik legfontosabb lépése volt helyi szinten. A kommunista időszakban a tanácsi rendszer irányította a településeket, ekkoriban a helyi vezetők közvetlenül a központi hatalomnak voltak alárendelve. Az 1990-es események révén azonban ez a centralizált rendszer megszűnt, a helyi önkormányzati rendszer demokratikus alapokra kezdett el építkezni, biztosítva a lakosság közvetlen részvételét a helyi döntéshozatalban.

1989-es és a 1990-es év voltak a rendszerváltás évei. Hogyan jutottuk el 1990. szeptember 30-ig?

Az önkormányzati választások kitűzése

1990. június 27-én Göncz Árpád ideiglenes köztársasági elnök, a parlamenti pártokkal folytatott konzultációk után bejelentette, hogy az elnökválasztás módjáról szóló július 29-i népszavazás miatt az eredetileg szeptember 23-ra tervezett önkormányzati választásokat egy héttel elhalasztják.

A tanácsok mandátuma hivatalosan már június 8-án lejárt, a kormány meghosszabbította azok megbízatását a választások időpontjáig. Ezzel biztosítva, hogy a helyi közigazgatás működőképes maradjon, amíg az új, demokratikus keretek között megválasztott önkormányzatok át nem veszik a feladatokat.

Az új Országgyűlés 1990. augusztus 3-án fogadta el a helyi önkormányzatokról szóló törvényt, amely alapvető változást hozott a közigazgatás működésében. A törvény preambuluma kimondta, hogy

a helyi önkormányzás lehetővé teszi, hogy a választópolgárok helyi közössége – közvetlenül, illetőleg a választott helyi önkormányzata útján – önállóan és demokratikusan intézze a helyi érdekű közügyeit.

Forrás: Magyar Közlöny,1990-08-14 / 80. szám 1990. évi LXV. törvény a helyi önkormányzatokról

Augusztus 27-én hivatalosan is megkezdődött a jelölési időszak a polgármesteri és képviselői posztokra. Az új szabályozás egyik legnagyobb újítása az volt, hogy megszüntette a politikai szervek kizárólagos jelöltállítási jogát, és lehetőséget adott arra, hogy minden választópolgár, aki választókerületében választójogát gyakorolta, jelöltet ajánljon. Ez nyitottabbá tette a választási folyamatot, és lehetőséget biztosított a független jelöltek és kisebb szervezetek indulására is.

A szeptember 30-i első fordulóban a választásra jogosultak 40,16 százaléka vett részt, míg a második fordulóban – október 14-én – a részvétel 28,94 százalékra csökkent.

Az 1990-es helyhatósági választások a magyar demokratikus átalakulás helyi szintű beteljesedését jelentették. Az új önkormányzati rendszer lehetővé tette, hogy a helyi közösségek saját vezetőiket válasszák meg, és önállóan intézzék ügyeiket. Ezzel a választás a helyi demokrácia ünnepe volt, amely megszüntette a korábbi tanácsrendszer központosított és hierarchikus jellegét.

A választásokkal tehát Magyarország egy lépéssel közelebb került ahhoz, hogy egy valódi demokratikus és helyi autonómiára épülő politikai rendszerben működjön tovább, amely azóta is a magyar közigazgatás alapja.

Polgármesteri rekordok

Forrás: saját szerkesztés (választás.hu adatai alapján)

2019-ben 3155 településünkön 18 olyan polgármestert választottak meg és vezette városát, aki még tanácselnökként kezdte.

(Borítókép forrása: https://index.hu/belfold/2022/08/08/ketes-multu-szakemberek-landoltak-ferencvaros-onkormanyzati-cegeinel/?token=0a236aa8b1e8094d1666804c3e2b2ed7)

Fumio Kishida japán miniszterelnök augusztusban bejelentette, hogy lemond a kormányzó Liberális Demokrata Párt (LDP) elnöki pozíciójáról, és ezzel együtt a miniszterelnöki tisztségéről is. Nem előzménynélküli a bejelentés: a Kormánya támogatottsága rekordalacsony szintre süllyedt, és az LDP népszerűsége, amely gyakorlatilag a második világháború vége óta folyamatosan kormányozza Japánt, botrányok sorozata és a gazdaság állapota miatt jelentősen csökkent a felmérésekben.

Kishida döntése elindította az LDP történetének legkiszámíthatatlanabb elnökválasztását, amelynek végén Japánban 4 év alatt a negyedik miniszterelnök fog hivatalba lépni. Néhány napja hivatalosan is megkezdődött az elnökválasztási kampány.

Fumio Kishida: távozó japán miniszterelnök

Kép forrása: EIAS

Hogyan működik a választás?

Ahhoz, hogy valaki reszt vehessen a japán kormánypárt elnökválasztásán, a nemzeti parlamentben hivatalban lévő LDP-s törvényhozóknak kell lenniük. A részvételhez pedig legalább 20 jelölésre van szükség más LDP-s képviselőktől. A kampány néhány nappal ezelőtt kezdődött, és a szeptember 27-i szavazásig már csak nincs sok idő hátra. Jelenleg 9 jelölt küzd az elnöki pozícióért, ami az LDP történetének legzsúfoltabb elnökválasztását jelenti.

Ami a szavazási rendszert illeti, az első forduló kissé bonyolult lehet, mivel a jelöltek összesen 734 szavazatért versengenek. Az LDP törvényhozói adják a szavazatok felét, azaz 367-et, míg a másik felét a párttagság szavazatainak arányában osztják szét a jelöltek között. Egy jelölt akkor nyer, ha a szavazatok több mint 50%-át szerzi meg.

A jelöltek számát tekintve azonban valószínű, hogy szükséges lesz majd az első két helyezett között egy  második fordulóra. A második forduló inkább a törvényhozókra vár, mivel ők ismét 367 szavazatot adnak le, amit az LDP 47 prefektúrai (japán közigazgatási egység) tagozatának egy-egy szavazata egészít ki, ami összesen 414 szavazatot tesz ki, és amelyik jelölt a legtöbb szavazatot kapja, azt választják meg pártelnöknek, majd az LDP által irányított parlament megválasztja miniszterelnöknek.

Bárki is legyen az új miniszterelnöknek, nehéz kihívásokkal kell majd szembe néznie. Vissza kell szereznie a közvéleménynek az LDP-be vetett bizalmát és talpra kell állítania a japán gazdaságot, miközben egy összetett külpolitikai helyzettel is szembe kell néznie, hiszen Kína és Észak-Korea is fenyegetést jelent, továbbá az Egyesült Államokkal és a Dél-Koreával fenntartott fontos kapcsolatokat is ápolni kell. Nézzük, ki a három legesélyesebb jelölt a pozíció betöltésére.

Az első jelölt: Shigeru Ishiba

Az egyik legesélyesebb jelöltnek Shigeri Ishibát, a 67 éves veterán törvényhozót és volt védelmi minisztert tekintik. Ishiba ötödik, egyben utolsó alkalommal tesz próbálkozását a vezetői pozíció elnyeréséért. Ishaba többek között csökkenteni akarja Japán atomenergia kitettségét, és a NATO ázsiai változatának létrehozását szorgalmazza. Az amerikai-japán katonai partnerséget egyenrangúvá akarja tenni, támogatja az ország pacifista alkotmányának módosítását, valamint azt a törvényt, amely lehetővé tenné a házaspárok számára, hogy külön vezetéknevet tartsanak, ami megosztja az LDP tagjait.

Shigeru Ishiba

Kép forrása: Reuters

Ishiba fel akarja gyorsítani a párt megreformálását, hogy megbirkózzon a közelmúltban kirobbant csúszópénz-botrány következményeivel, és nagyobb súlyt adna a párttagságnak az elnökválasztásokon. A gazdasággal kapcsolatban a deflációtól való teljes elmozdulás lenne, illetve a beruházások növelése és a reálbérek növekedésének elérése. Ishiba nem volt tagja a közelmúltbeli kormányoknak, népszerű a nyilvánosság és a párttagság körében, azonban az LDP törvényhozói támogatásának megszerzése nehéz feladat, a konzervatív képviselők nem kedvelik, ami akadályozhatja őt, ha eljut a második fordulóba.

A második jelölt: Shinjiro Koizumi

Isha a felmérések szerint az első helyért versenyez a másik népszerű jelölttel, a korábbi környezetvédelmi miniszter Shinjiro Koizumivel, aki 43 évesen Japán valaha volt legfiatalabb miniszterelnöke lenne. Koizumi fő ígérete a reformok és változások felgyorsítása lenne. Fiatal kora és viszonylagos politikai tapasztalatlanságának köszönhetően sokan úgy gondolják, hogy a múlttal való szakítást jelentené egy olyan időszakban, amikor az LDP a szavazók bizalmának helyreállítására törekszik. A tapasztalatlansága azonban hátrányt is jelenthet a gazdasági problémák kezelése terén.

Koizumi alapvetően a leköszönő miniszterelnök, Fumio Kishida gazdaságpolitikáját akarná folytatni. Az ország atomreaktorainak leállítását szorgalmazza, támogatja a házaspárok külön vezetéknevének engedélyezését, lazítani akar a munkaerő-piaci szabályozásokon, és módosítani akarja Japán pacifista alkotmányát, hogy elismerje az ország hadseregének létezését.

Shinjiro Koizumi, japán klímavédelmi miniszter

Kép forrása: Wikipedia

A japán háborús halottak, köztük elítélt háborús bűnösök előtt tiszteleg, ami feszültséget okozna a háborús agresszió áldozataival, például Dél-Koreával és Kínával. Koizumi hivatalba lépésát köveőten találkozni szeretne kínai és dél-koreai kollégáival, valamint tárgyalásokat folytatna az észak-koreai Kim Dzsong Unnal és megerősítené az amerikai-japán szövetséget. Koizumi kijelentette, hogy ha ő lesz a miniszterelnök, akkor a lehető leghamarabb előrehozott választásokat írna ki.

A harmadik jelölt: Szanae Takaicsi

A két éllovas mögött a gazdasági biztonsági miniszter, Szanae Takaicsi áll, aki meggyőződéses konzervatív és egyike a két nőnek a versenyben. A 63 éves Takaicsi rendszeresen látogatja a Yasukuni szentélyt és módosítani szeretné az alkotmányt.

Ellenzi a külön vezetéknévre vonatkozó törvényt, valamint az azonos neműek házasságát. Támogatja a császári család kizárólag férfi örökösödését és az atomenergiáért. Takaicsi a fő jelölt, aki a széles értelemben vett konzervatív párt nacionalista jobbszárnyát képviseli, és Kína sólymaként ismert.

Szanae Takaicsi

Kép forrása: The Japan Times

A 2022-ben merénylet áldozata lett korábbi miniszterelnök, Abe Shinzo védelmezőjeként jellemezték, aki 2021-ben támogatta őt első, sikertelen elnökválasztási kampányában. Ő az agresszív monetáris lazítás híve, és stratégiai költségvetési ösztönzőkkel is növekedést akar elérni. Takaicsi számára ezúttal az a kockázat, hogy a jobboldali szavazatok megoszlanak közte és egy másik konzervatív jelölt között, aki a felmérések szerint rosszabb pozícióban van.

A 2024-es amerikai elnökválasztási kampány véghajrájához közeledve a két nagy párt jelöltjei, a szakértők, a politikusok és a média érthető módon arra a 7 kulcsfontosságú ingadozó államokra összpontosít, mint Nevada, Arizona, Wisconsin, Michigan, Észak-Karolina, Georgia és Pennsylvania, amelyek a közvélemény-kutatások alapján egyre valószínűbb, hogy ténylegesen eldöntik majd a választás kimenetelét.

A 7 csatatérállam, amire november 5-én este érdemes lesz figyelni. Kép forrása: The New York Times

Azonban még ha ezúttal nem is ebben az államban fog kiderülni, hogy ki lesz az USA 47. elnöke, egyértelmű, hogy méltatlanul a politikai radar alatt fog Texas maradni, amelyet egészen a közelmúltig az amerikai jobboldali konzervativizmus zászlóshajójának tekintettek. Ronald Reagan és a Texasból származó Bushék is óriási győzelmeket arattak az USA második legnépesebb tagállamában, és a demokraták még Bill Clinton és Barack Obama elsöprő országos győzelmekor is Texast simán elveszítették.

Azonban a 2010-es években a jobboldal fellegvárának tartott Texasban lassan, de biztosan elkezdett növekedni a Demokrata Párt támogatottsága: 2012-ben Mitt Romney még 15%-kal verte Obamát, de 2016-ban Hillary Clinton több mint 500 000 szavazattal többet kapott, mint Obama és csak 9%-kal vesztett az államban Trump ellen, Joe Biden 2020-ban pedig még közelebb került, és csak 5,5%-kal maradt le. Ha ez a tendencia a novemberi elnökválasztáson is folytatódna, akkor valószínű, hogy a 30 milliós Texas államban a végső győzelem néhány tízezer szavazaton fog múlni.

Ha Texast mind a 40 elektori szavazatával megnyernék a Demokraták, annak drasztikus hatása lenne az amerikai politikára, mert szinte teljesen ellehetetlenítené, hogy a következő évtizedekben Republikánus elnök kerüljön a Fehér Házba. Ez egyértelműen megrémítette a pártot, akik emiatt négy évvel előre Houstont jelölték ki a 2028-as Republikánus Nemzeti Konvenció helyszínének.

Kép forrása: The Texas Tribune

Ebben a cikkben arra keressük a választ, hogy miért erősödnek a demokraták Texasban. Még ha ezúttal Trump is lesz az államban a befutó, mindenképpen olyan államról van szó, amelyre a közeljövőben érdemes lesz majd figyelni.

Texas politikai történelme

A modern Texas az 1800-as évek közepén alakult meg, és mindig is konzervatív beállítottságú állam volt. A polgárháború idején a Konföderáció mellett harcoltak, és a Jim Crow Dél tagállamok része volt, ahol a faji szegregációt legalizáló törvények és helyi rendeletek voltak érvényben. Egészen az 1900-as évek közepéig, a 19. században és a 20. század elején, amikor a Demokrata Párt volt az, amelyik a fehér uralkodó osztályt képviselte és támogatta a szegregációt, Texas következetesen a demokratákra szavazott, ugyanis ekkor még a Demokrata Párt számított az USA-ban a konzervatív pártnak.

Ahogy azonban a két nagy párt ideológiailag helyet cserélt, és a republikánusok felvették a konzervatív köpenyt, Texas fokozatosan melléjük állt. 1993-ban a demokraták mindkét szenátusi helyet elveszítették, miután az első republikánus győzelem közel 30 évvel ezelőtt történt, amikor Lyndon B. Johnson 1961-ben lemondott a szenátori helyéről, hogy John Kennedy alelnöke lehessen. 1994-ben a demokraták a kormányzói széket is elvesztették. 1996-ra elvesztették a texasi állami törvényhozás felsőházát, 2002-re pedig az alsóházban is többségbe kerültek a republikánusok, így a republikánusok az amerikai polgárháború 1865-ös lezárása után először megszerezték az összes fontos testület irányítását az államban.

Texas, a cowboy-ok, és a konzervatívok hazája. Kép forrása: Texas Highways

Az elmúlt években azonban Texas lassan megindult a demokraták felé. Donald Trump színrelépését követően a texasi nagyvárosok agglomerációi egyre inkább a demokratákra szavaznak. A fehérgalléros felső középosztálybeli szakemberek, akik évtizedekig megbízhatóan a republikánusokra szavazók voltak, most már a demokratákra szavaznak, miközben a párt megőrizte jelentős támogatottságát a nagyvárosokban. Ezt a tendenciát a texasi nagyvárosok gyors népességnövekedése tovább erősíti: Dallasban, Houstonban, Austinban és San Antonióban mind a déli határról, mind pedig az Egyesült Államokon többi területéről rekordszámú beköltöző érkezik. A belső migráció nagy része a demokratákhoz közel álló államokból, például New Yorkból és Kaliforniából érkezett, és Texas gyorsan növekvő gazdasága sok fiatalt is vonzott, akik általában szintén a demokratákhoz állnak. Érdekességképpen Dallasban, Houstonban, Austinban és San Antonióban az elővárosokkal együtt 2010-ben körülbelül 16,1 millió ember élt, míg 2020-ra ez a szám 22%-kal emelkedett, ma már 19,6 millióan élnek ezekben az államokban. Ez idő alatt az állam vidéki, konzervatívabb területein a népesség csak 10%-kal emelkedett. 2008 és 2020 között mind a demokrata, mind a republikánus szavazók részvételi aránya jelentősen nőtt a metropoliszokban, de a demokraták nagyobb növekedést értek el, és közel 770 000 szavazattal növelték előnyüket a republikánusokkal szemben Dallas, Houston, Austin és San Antonio metropoliszaiban.

Ezt az elmozdulást még az egyes megyék szavazási eredményeiben is láthatjuk. Például Harris megye, amely Houstont foglalja magába, 2012-ben Obama 1000 szavazattal győzött, 2016-ban azonban Harris megyében 12,4%-kal nyert Clinton, 2020-ban pedig Biden 13,3%-kal, 218 000 szavazattal nyert. Hasonlóképpen a Houston elővárosait magában foglaló Fort Bend megyében is változtak az erőviszonyok: 2012-ben Romney 15 000 szavazattal legyőzte még itt Obamát, 2020-ban viszont Biden már 38 000 szavazattal verte Trumpot a megyében, az összes leadott szavazat száma pedig 217 000-ről 353 000-re nőtt, ugyanis Amerika leggyorsabban növekvő megyéje Fort Bend. 2024-ben további 94 000-el több választásra jogosult lesz a megyében, mint a 2020-as választáson. Nagy kérdés, hogy ők hogyan fognak szavazni.

Ugyanebben az időszakban Dallasban, a demokraták fellegvárában 2012-ben 15,4%-kal nyert Obama, Biden pedig már 30%-kal. A Dallas elővárosaiból álló szomszédos Tarrant megyében Romney 15%-kal nyert, míg Biden 1964 után az első demokrata jelölt lett, aki megnyerte a megyét. Mindkét megyében jelentősen növekszik a népesség.

A legdrámaibb változás azonban Austinban, Texas fővárosában történt, ahova az IT, a gyógyszer-, és könnyűipar fejlődése miatt rengeteg fiatal költözött. 2012-ben Travis megye volt az egyetlen megye Austin metróövezetében, amely a demokratákra szavazott, de 2020-ra Travis megye mellett Hayes és Williamson megyét is megfordították a demokraták, míg az Austin 50 kilométeres térségében lévő vidéki településeken a demokraták megerősödtek.

Rohamosan növekvő nagyvárosok Texasban. Kép forrása: Dallas Morning News

Ezen demográfiai változások miatt 2018-ra Texas csatatérállammá változott. Beto O'Rourke például majdnem kiszorította a hivatalban lévő Ted Cruzt a szenátusi választáson. Trump pedig 2020-ban csak mintegy 5%-kal nyert az államban. Ez a győzelem a vidéki többségében fehérek által lakott kistelepüléseknek köszönhető, melyek egyre inkább elöregednek, és a népességük stagnál, vagy egyre több település esetén csökken.

Meglepően őszintén fogalmazott Ken Paxton, Texas republikánus igazságügyi minisztere, aki egy interjúban azt állította, hogy Texast 2020-ban a demokraták nyerték volna, ha nem akadályozták volna meg a levélben leadott szavazólapok igénylését.

Érdemes megjegyezni, hogy a republikánusok a 2022-es félidős választásokon növelték az előnyüket, 5%-kal elmozdult az állam a demokratáktól, és a hivatalban lévő republikánus Greg Abbott kormányzó könnyedén, 10%-kal verte a demokrata jelöltet.

A közelmúltbeli eredmények miatt és annak köszönhetően, hogy Kamala Harris nem egy elképesztően népszerű jelölt, nem valószínű, hogy Texas 2024-ben november 5-én este kék színű lesz a választási térképen. A legtöbb közvélemény-kutatás szerint Trump jelenleg tartja a körülbelül 5%-os előnyét Kamala Harris előtt az államban. Mindazonáltal, ha a fent említett trendek folytatódnak, és a demokraták képesek lesznek korlátozni a vidéki területeken elszenvedett veszteségeiket, Texas a közeljövőben fontos csatatérállammá válhat.

Ennek óriási következményei lennének az elnökválasztás szempontjából. Texasnak ugyanis 40 elektori kollégiumi szavazata van, és ha ez az állam kék színűvé válna, vagy akár csak versenyképes lenne, az lényegében eltörölné a republikánusok elektori kollégiumi előnyét. A demokrata szavazatok koncentrációja miatt jelenleg körülbelül 3%-kal kell országosan nyerniük ahhoz, hogy az elektori kollégiumban is többségben legyenek. Ez részben azért van, mert Texasban a demokrata szavazatok jelentős része lényegében kárba vész, de ha Texas lila lenne, ez gyorsan megváltozna.

Mindent egybevetve, még ha Texas nem is tűnik valószínűnek, hogy kék színűvé válik, ha a demográfiai trendek folytatódnak, ez a közeljövőben reális lehetőség lesz. Érdemes tehát ezúttal nemcsak Trump győzelmi különbözetére figyelni, feltéve, hogy Texasban mégis nyer, hanem a vele járó szenátusi választásra is Collin Allred és a hivatalban lévő Ted Cruz között. Cruz nem a legnépszerűbb politikus az államban, és ha veszít, az jó előjel lehet a demokraták számára.

A múlt héten a belga politikai helyzet ismét bizonytalanná vált, mert a kormányalakítási koalíciós tárgyalások megrekedtek. A választások utáni koalícióalakítások már egyfajta viccnek számítanak Belgiumban, mivel az ország egy különös világrekordot tart: a 2010-es választásokat követően 541 napig, másfél tartott a kormányalakítás. Aztán a 2020-as világjárvány idején Belgiumban politikai válság keletkezett, és ismét megdöntötte a saját rekordját, 652 napig nem sikerült kormányt alakítani.

A múlt héten Bart De Wever, a 2024-es választások utáni koalíciós tárgyalások vezetője és Antwerpen polgármestere, flamand nacionalista politikus bejelentette lemondását, miután két és fél hónap próbálkozás után sem sikerült megállapodásra jutnia a leendő kormánykoalíció öt pártjával. Ebben a cikkben arra keressük a választ, milyen zűrzavar van jelenleg a belga politikában, miért küszködik az ország a kormányalakítással, és mi történhet ezután.

Bart de Wever, Antwerpen polgármestere. Lehet még vajon Belgium következő miniszterelnöke?

Kép forrása: Politico.EU

Kontextus

Először is érdemes visszatekinteni a június 9-én Belgiumban tartott szövetségi választásokra, amelyeket mindig az Európai Parlamenti választásokkal egy időben rendeznek. A jelenlegi helyzet megértéséhez fontos néhány alapvető információ Belgium politikai rendszeréről. Az országban rendkívül összetett hatalommegosztás működik: a szövetségi kormány mellett három régió – Flandria, Vallónia és Brüsszel –, valamint három közösség – a flamand, a frankofón és a német közösség – is jelentős szerepet játszik a döntéshozatalban, a közigazgatásban és a jogrendszerben.

A régiók felelősek a területi kérdésekért, mint például a mobilitás, a környezetvédelem és a lakhatás, míg a közösségek a nyelvi alapú ügyeket kezelik, beleértve a kultúrát, az oktatást és a gyermekgondozást. Ennek eredményeként az ország politikai struktúrája a különböző pártok összetett hálójából áll.

Az ország északi részén lévő öt flamand tartományból megválasztott politikusok automatikusan a holland nyelvű parlamenti csoporthoz tartoznak, míg a déli, vallon tartományok képviselői a frankofón csoportot alkotják. A Brüsszelben megválasztott politikusok pedig szabadon dönthetnek arról, hogy melyik csoporthoz kívánnak csatlakozni.

Belgium régiói: Vallónia, Flandria és Brüsszel

Kép forrása: Wikipédia

A 2024-es országos választásokon a legtöbb szavazatot Bart De Wever flamand nacionalista pártja, az Új Flamand Szövetség (N-VA) szerezte meg, 16,7%-kal. A második helyen a szélsőjobboldali Vlaams Belang, szintén flamand nacionalista párt végzett, amely 13,8%-ot kapott. A harmadik helyen a Georges-Louis Bouchez vezette jobbközép frankofón Reformista Mozgalom állt 10,3%-kal.

Mivel az N-VA került ki győztesként, Bart De Wever lehetőséget kapott, hogy flamand kormányt alakítson, és szövetségi szinten is koalíciós tárgyalásokat kezdeményezzen. A tervezett koalíciós partnerek között szerepelt a jobbközép frankofón Reformista Mozgalom, a balközép flamand Vooruit, a centrista Kereszténydemokrata és Flamand Párt (CD&V), valamint a centrista frankofón Les Engagés.

Ezt a koalíciót a belga politikában "Arizona Koalíció" néven ismerik, mivel az öt párt színei megegyeznek Arizona állam zászlajának színeivel. Azonban a június óta folyó tárgyalások megrekedtek, elsősorban a költségvetési intézkedésekkel kapcsolatos nézeteltérések miatt.

Amikor Bart De Wever lemondott a belga királyi palota főtárgyalói tisztségéről, a flamand közszolgálati televíziónak (VRT) úgy nyilatkozott: „Kétségkívül ez életem legnagyobb politikai csalódása. Amikor az ember két hónapon át éjjel-nappal dolgozik, és úgy érzi, közel jár a megállapodáshoz a társadalmi-gazdasági reformokról, az illetékek csökkentéséről és a hiány kezelésének módjáról, majd az utolsó pillanatban minden félresiklik, az nagyon megviseli."

Miért nem tud Belgium kormányt alakítani?

A fő probléma a költségvetési nézeteltérésekben rejlik, különösen a részvényekre kivetendő tőkenyereségadó bevezetésére vonatkozó javaslat körül alakult ki vita. Ennek hátterében az áll, hogy Bart De Wever több javaslatot tett a belga költségvetés egyensúlyba hozására a szeptember 20-i határidő előtt. Ekkor Belgium köteles benyújtani az EU-nak egy költségvetési tervet, amely 28 milliárd euró megtakarítást eredményezne. Jelenleg ugyanis az ország költségvetési hiánya a GDP 4,4%-át teszi ki, ami jóval meghaladja az EU által megengedett 3%-os szintet.

Az államadósság csökkentése hatalmas feladat bármely kormány számára, ezért a de Wever által javasolt költségvetési intézkedéscsomag tartalmaz néhány drasztikus változtatást, amelyek közül az egyik a részvényekre és kötvényekre kivetett 10%-os tőkenyereségadó.

Belgium jelenleg az egyetlen ország a világon, ahol bizonyos feltételek mellett 0%-os adó terheli a tőkenyereséget, vagyis a befektetésekből és eszközökből származó nyereséget. Ez az adórendszer rendkívül vonzóvá teszi az országot a befektetők számára. Egy másik javaslat a megtakarítási számlák adómentességének eltörlésére irányul. A jelenlegi szabályok szerint az első 1020 euró kamat évente adómentes, miközben más ingó jövedelmek, például a határidős számlák és a takaréklevelek kamatai 30%-os adókulcs alá esnek. De Wever azt is javasolja, hogy ezt az adót 25%-ra csökkentsék.

Belga parlament, Kép forrása: The Brussels Times

Ezek az adózási javaslatok azonban több koalíciós párt ellenállásába ütköztek. Georges-Louis Bouchez, a szabadpiacpárti Reformmozgalom vezetője különösen ellenzi, mert szerinte a gazdagok már így is túlzottan meg vannak adóztatva, és alacsonyabb adókat követel számukra.

További feszültség tapasztalható Bouchez és Conner Rousseau, a Flamand Szocialista Párt vezetője között. Rousseau kijelentette, hogy nem vesz részt a kormányban, ha nem hajlandók növelni a gazdagok adóját. A politikai nézeteltérések mellett azonban a koalíciós partnerek közötti bizalom is megingott.

Maxim Prévot, Bart De Wever utódja a tárgyalások vezetésében, egy költségvetési részlet kiszivárgására hivatkozott, amely tovább mélyítette a bizalmi válságot a tárgyalópartnerek között. Prévot szerint a feleknek túl kell lépniük a tabukon, és kompromisszumot kell kötniük, mivel Belgium nem engedheti meg magának, hogy hosszú ideig patthelyzetben maradjon.

Mi a következő lépés?

Az idő fogytán van, az országnak több uniós határidőt is be kell tartania. Belgiumnak szeptember végéig uniós biztost kell kineveznie. Ennél is fontosabb azonban a szeptember 20-i uniós költségvetési határidő, bár ez technikailag meghosszabbítható október 15-ig, így a héten újrainduló tárgyalásoknak kiemelt jelentőségük lesz, mivel az öt arizonai koalíciós párt megpróbálja áthidalni a költségvetési nézeteltéréseiket, és megállapodni egy új dokumentumban.

Maxim Prévot eddig magabiztosan nyilatkozott, és úgy véli, hogy a tőkenyereségadó kérdését még ezen a héten meg lehet oldani. Azonban a következő jelentős akadály a miniszterelnök megválasztása lesz. Bart De Wever, aki jelenleg Antwerpen polgármesterének harmadik ciklusára kampányol az október 13-i helyhatósági választásokon, még mindig nem adta fel a reményt.

A koalíción belül valószínű, hogy ellenállásba ütközik, ha De Wever miniszterelnökké válik. Ő egy magát konföderalistának valló flamand nacionalista, aki több hatalmat szeretne Flandriának. De Wever azt is felvetette, hogy Belgium államformája a végéhez közeledik, ami még nehezebbé teszi számára, hogy meggyőzze a francia nyelvű Vallónia pártjait a miniszterelnöki poszt elfogadásáról.

Bár a helyzet bonyolult, Belgium legalább nem kell attól tartania, hogy ismét rekordot dönt a leglassabb kormányalakítás terén.

Honnan kezdődik az a történet, ami a K-Pop és Kim Dzsong Un hatalmához vezetett? Hogyan lehet összefoglalni röviden Korea történetét Koreának a kettészakadásáig?

Azt kell tudni, hogy a Koreai-félsziget a kelet-ázsiai térség egyik leghosszabb időre visszavezethető történelmével rendelkező régiója. A koreaiak nagyon büszkék arra, hogy fél tízezer éves történelemmel rendelkeznek, ezt szándékosan így fogalmazzák meg. Fél tízezer éves történelem. Ez ugye ötezer éves történelmet jelent, de hogyha ők úgy fogalmaznak, hogy fél tízezer éves, akkor az talán még egy fokkal rátesz ennek a dolognak a hangsúlyozására. Nyilván azt akarják sugallni ezzel, hogy legalább annyira kihagyhatatlan részesei a kelet-ázsiai térség történelmének, mint a japánok, mint a kínaiak. Nyilván nem túlságosan könnyű ilyen szomszédság mellett megőrizni egy országnak a fennállását, egy nemzetnek a saját nemzeti létét, hisz olyan birodalmak ütközőzónájában helyezkedik el a Koreai-félsziget, mint Kína és Japán.

A XX. századnak az elején ugyanis lezajlott egy orosz-japán háború, ez nyilván középiskolai tanulmányokból is ismerős lehet, és ennek az orosz-japán háborúnak az lett a következménye, hogy a japán hegemónia megnőtt a kelet-ázsiai térségben, és lényegében Korea elvesztette a függetlenségét, japán gyarmati uralom alá került. Egyébként a koreaiak úgy tekintenek az 1910-ben megkezdődött japán gyarmati uralomra, mint a saját történelmüknek az egyik mélypontjára, legszörnyűbb időszakára, amikor a nemzeti függetlenségüket is elvesztették. Ez 1945-ig tartott, tehát a második világháborúnak a végéig, ugyanakkor sajnálatos módon a teljes eufóriáját a koreaiak nem tudták élvezni a felszabadulásnak, ugyanis még a második világháborúnak a legeslegvégén a szövetséges hatalmaknak volt egy potsdami csúcsértekezlete, ez 1945 nyarán zajlott le, kora nyarán zajlott le, és ezen az értekezleten a szövetséges hatalmak arról állapodtak meg, egészen pontosan az Egyesült Államok és a Szovjetunió, hogy ideiglenes jelleggel, egyfajta munkamegosztásképpen a japán gyarmati uralom alatt lévő Koreai-félszigetet, északról a szovjetek, délről az amerikaiak fogják felszabadítani, illetve két megszállási övezet jön létre a Koreai-félszigeten, és arra nem számított senki, hogy ez oda fog vezetni, hogy a két megszállási övezetből két egymással rivális koreai állam fog létrejönni. Ez alakult ki a negyvenes éveknek a második felében, és sajnos ennek a dolognak a következményei a mai napig tapasztalhatóak.

Mi vezetett odáig, hogy '53-ban kettészakad az ország? Hogyan kezdődött a háború, hogyhogy kettészakadt ennek következtében az ország?

Először is azt kéne kiemelni, hogy egyáltalán nem XX. századi sajátosság az, hogy a Koreai-félszigeten két vagy több, egymással rivális államalakulat versenyez, tehát már az ókorban, illetve a kora középkorban is előfordult olyan, hogy a Koreai-félszigeten egymással rivális államok léteztek, és próbálták kiterjeszteni a saját befolyásukat. Érdekes megemlíteni egyébként, hogy napjainkban Észak-Korea azzal az ókori, kora középkori királysággal ápolja a kontinuitást, vagy hangsúlyozza a kontinuitást, amelyik a félszigetnek az északi részén helyezkedett el, Dél-Korea pedig azzal a királysággal, bizonyos Silla királysággal hangsúlyozza a kontinuitást, amelyik az ókorban, kora középkorban a félszigetnek a déli részén helyezkedett el. Nagyon érdekes párhuzam egyébként, hogy Silla királyság, tehát a mai Dél-Korea területén lévő királyság elsősorban tudományos eredményével, kulturális örökségével vált ismeretessé, míg a félszigetnek az északi részén lévő Kugorj Királyság pedig sokkal inkább katonai erejével.

Nem véletlen, hogy az észak-koreaiak nagyon büszkén hangsúlyozzák ezt a kontinuitást. Későbbiekben is előfordult annak a lehetősége, hogy esetlegesen politikailag megosztásra kerüljön a Koreai-félsziget. Meg lehet említeni egy ilyen esetet az 1500-as évek végéről, amikor egy hatalmas japán támadás érte a Koreai-félszigetet, és akkor a japánok kezdeményezték az akkori kínai birodalom részére, kínai Ming-birodalom részére, hogy esetlegesen a kettejük között lévő Koreai-félszigetet két részre lehetne választani, ez szerencsére akkor nem valósult meg. Aztán beszéltünk egy picit korábban az orosz-japán háborúról. Az orosz-japán háborúnak az előzményei között is felmerült olyan javaslat, hogy esetlegesen a Koreai-félszigetet meg kéne osztani, déli részen Japán befolyás érvényesülne, a Koreai-félszigetnek északi részén, Mandzsúria területén pedig orosz befolyás. Szerencsére ez sem valósult meg, ugyanakkor a második világháború végén, mint ahogy korábban ezt említettem, megvalósult az az ideiglenesnek szánt megoldás, hogy a japán gyarmati uralmat a félsziget északi részén a szovjetek számolták fel, délen pedig az amerikaiak, és hát kettejük között a 38. szélességi fok lett a határvonal. Alapvetően mindenki arra számított 1945-ben, hogy ez egy ideiglenes jellegű dolog lesz.

Egyébként alapvetően a félszigetnek mind a két állama úgy határozta meg magát, hogy az ő szuverenitása a félsziget egészére kiterjed. Dél-Korea egyébként a mai napig úgy értelmezi, és hogyha megnézzük a dél-koreai alkotmányt, akkor tulajdonképpen az van leírva, hogy a Koreai Köztársaságnak a szuverenitása az egész Koreai-félsziget területére kiterjed, a Kínai Népköztársaság és a Koreai Köztársaság közti határvonalat, a két határfolyó, a z Amnok (Jalu) folyó és a Tumen folyó képviseli, és dél-koreai értelmezésben mindaz, ami a 38. szélességi fok, (a mai dél-koreai és észak-koreai demarkációs vonal, demilitarizált övezet) északi részén található:

Visszatérve oda, hogy kikiáltásra kerül '48-ban egymással rivális két koreai állam. Meg kell említeni azt is, hogy a negyvenes évek vége a hidegháború kibontakozásának az időszaka. Nagyon komolyan fennáll annak a veszélye is, hogy esetlegesen egy harmadik világháború kezdődne el az Egyesült Államok dominálta nyugati világrend és a Szovjetunió vezette szovjet tömb országai között. És hát végül is az első számú helyi háború, ami kirobban 1950-ben, az nem lesz más, mint a koreai háború.

Az észak-koreai rezsim Kim Ir Szen vezetésével hozzájárulást, beleegyezést kapott mind a Szovjetunió részéről, mind Sztálin részéről, mind pedig a kommunista Kína részéről, addigra már Mao Ce-tung vezetésével létrejön a Kínai Népköztársaság, hogy megtámadja a félsziget déli részén lévő Dél-koreát, arra számítottak egyébként az észak-koreaiak, hogy az Egyesült Államok maximum egy kisebb diplomáciai tiltakozást fog eredményezni, és arra nem gondoltak az észak-koreaiak, hogy ez azt fogja eredményezni, tehát a támadás következtében az ENSZ majd agresszornak nyilvánítja Észak-Koreát, felszólítja az ENSZ tagállamokat, hogy működjenek közre az agresszor visszaszorításában, és ezzel a koreai háború nagyon gyorsan, 1950 nyarán egy nemzetközi konfliktussá, gyakorlatilag a harmadik világháborúnak a veszélyét magában hordozó nemzetközi konfliktussá nőtt ki, mint ismeretes 1953-ban. Békeszerződést nem sikerült létrehozni, egy tűzszünetet sikerült létrehozni, és ez a tűzszünet a mai napig érvényben van.

A lassan 71 éves fegyverszünet mennyire volt feszült? Mennyire volt kísérlet arra, hogy ez ne fegyverszünet legyen, hanem oldják fel a fegyverszünetet, esetleg rendes békemegállapodás legyen?

Alapvetően úgy kell elképzelni az elmúlt 71 évnek a történetét, hogy többször előfordultak nagyon-nagyon feszült helyzetek a Koreai-félszigeten. Nyilván a tényleges háborúnak, tényleges fegyveres konfliktusnak a kirobbanását ez azokban az időszakokban hordozta magában, amikor amúgy is nemzetközi szinten nagyon feszült volt a helyzet, és itt különösen a '60-as éveknek a végét lehet kiemelni. Ugye a hatvanas éveknek a végén zajlott a vietnámi háború. Az észak-koreai vezetés úgy gondolta, hogy nagyon könnyen elképzelhető az, hogy hasonló forgatókönyvet próbálnak megvalósítani, mint az indokínai térségben tapasztalható, és lényegében Észak-korea megpróbál kirobbantani egy partizánmozgalmat Dél-korea területén, ez különösen az 1968-as évre tehető, tehát az 1968-as év volt a legfeszültebb az elmúlt hosszú-hosszú évtizedek során. Valóban sor került Dél-koreának a keleti partvidékén észak-koreai kisebb partraszállási kísérletekre, észak-koreai diverzánsok jelentek meg több alkalommal Dél-korea területén. Szerencsére ezek az események azért nem eszkalálódtak. Voltak ugyanakkor pozitív fejlemények is a két koreai államnak az egymáshoz való viszonyában, és akkor itt kiemelhetjük az 1972-es évet. 1972 ugyanis abból a szempontból nagyon fontos, mert a világpolitikában is egy bizonyos enyhülés volt tapasztalható. Ugye ez az az időszak, amikor az Egyesült Államok rendezi a kapcsolatait a kommunista Kínával, Nixon amerikai elnök ellátogat Pekingbe, és ez a Koreai-félszigeten is azért éreztette a hatását, és 1972-ben a két koreai állam megállapodott a majdani újraegyesítésnek a három alapelvéről. Egyébként ez a három alapelv a mai napig érvényben van.

Annak ellenére, hogy 1972-ben ez a három alapelv létrejött, hát nyilván a félszigetnek az egysége, egységesülése nem indult meg. Az ezredfordulót követően voltak ismételten komoly események, megemlíthetjük a csúcstalálkozókat, ami egyébként - tegyük hozzá zárójelben - szinte nonszensznek tekinthető, hogy egymással hadban álló országoknak a vezetői csúcstalálkozót tartanak, és több napon keresztül az ellenségnek a fővárosában kedélyesen tárgyalnak egymással, de az első ilyen koreai közi csúcstalálkozó 2000 nyarán jött létre, 2007-ben is lezajlott efféle csúcstalálkozó, mind a két alkalommal a dél-koreai elnök látogatott el Észak-koreába, és 2018-ban is sor került csúcstalálkozókra. 2018-ban háromszor is találkozott egymással Kim Dzsong Un észak-koreai vezető, illetve az akkori dél-koreai elnök, Mun Dzsein. Érdekes megemlíteni, hogy 2018 áprilisában, amikor sor került erre az első találkozóra Kim Dzsong Un és Mun Dzsein dél-koreai elnök között, erre dél-koreai területen, Ammindzsonnál, tehát a demilitarizált övezet térségében, de Dél-korea területén került sor. Ez abból a szempontból is emlékezetes, mert lényegében a koreai háború óta nem került sor olyasmire, hogy az első számú észak-koreai vezető átlépné a fegyverszüneti vonalat, illetve a 38. szélességi fokot, és Dél-korea területére látogatna.

Egy sorozat az észak-koreai diktátorságot, nevezte meg a legjobb diktatúrának, merthogy képesek utódlás kérdését intézni. Mi történt Észak-Koreában utódlás szempontjából másrészt meg, hogy ez tud-e a következőkben is így lefolyni.

(Kép forrása: munkaspart.hu/mi-ti-2/5608-a-koreai-nep-unnepen)

Az első különbségek, vagy az első különválás a kelet-európai szocialista országoktól az ötvenes éveknek a közepén indul meg. Az ötvenes éveknek a közepén lezajlik magában a Szovjetunióban is, illetve a kelet-európai szocialista országokban is egy olyan folyamat, amit úgy neveznek, hogy desztalinizáció, tehát a sztálini típusú hatalomgyakorlásnak a visszavágás, a visszafordítás, a személyi kultusznak az eltüntetése, ugye ennek a folyamatnak a keretében lesz 1953-ban Magyarországon Nagy Imre a miniszterelnök. Ennek a folyamatnak a keretei között 1956 nyarán Magyarországról idézőjelbe vett gyógykezelés céljából a Szovjetunióba szállítják Rákosi Mátyást. Ez az egész folyamat, ez a desztalinizáció nagyon-nagyon nem tetszik a Kim Ir Szen-féle észak-koreai vezetésnek. Kim Ir Szen úgy gondolja, hogyha Észak-koreában is megkezdődnének azok a folyamatok, amik magában a Szovjetunióban, illetve a kelet-európai országokban is zajlanak. Például a személyi kultusznak a visszaépítése, például szembenézés az elkövetett koncepciós pereknek a bűneivel. Ugye Magyarországon ez megtörténik Rajk Lászlónak az újratemetésével 1956 októberének az elején.

Mindezek a folyamatok Kim Ir Szen értékelése szerint a saját uralmát nagyon negatív irányba befolyásolnák. Meg kell említeni még az '56-os magyar forradalomnak a szerepét is, mert az észak-koreai vezetés úgy értelmezi, hogy a desztalinizációnak, illetve az enyhülésnek a következménye az, hogy Magyarországon előfordulhatott olyan példátlan dolog, hogy egy szocialista országban egyszer csak a lakosság fellázad, és tényleges demokráciát kezd el követelni. Mindezek következtében az ötvenes éveknek a második felétől, végétől kezdődően, és nem elválaszthatatlanul a magyar 56-os forradalomnak a tapasztalataitól az észak-koreai rezsim úgy dönt, hogy elkezdi bezárni az országot, elkezdi elszigetelni az országot a saját szövetségeseitől is. Magától a Szovjetuniótól, a kelet-európai szocialista országoktól, meg bizonyos részt azért próbálnak távolságot tartani Kínával is.

Ennek az elzárkózásnak, ami az ötvenes éveknek a végén kezdődik meg, és egészen napjainkig tart, ennek nagyon komoly gyökerei vannak a koreai történelemben. Tehát a koreai történelemben volt már egyszer egy olyan körülbelül 250 évig tartó időszak, egészen pontosan az 1600-as éveknek a közepétől kezdődően, amikor a koreai királyi udvar úgy döntött, hogy a külföldi fejlemények nem feltétlenül jó irányba befolyásolnák a koreai államnak a dolgait, és ezért próbáltak mindent megtenni az országnak az elszigetelése érdekében. Ezért van az, hogy Koreát nagyon-nagyon sokáig úgy nevezték, hogy remete királyság.

Gyakorlatilag ezekhez a történelmi gyökerekhez nyúl vissza az észak-koreai rezsim, és a '60-as éveknek az elejétől már teljesen érzékelhető ez az elszigetelődés. Lényegében azok a kapcsolatok, amik az ötvenes éveknek az első felében, koreai háború alatt is nagyon-nagyon intenzívek voltak Észak-korea és a kelet-európai szocialista országok között, azok mind-mind ilyen takarékláng, vagy hogy is fogalmazzam meg, energiatakarékos üzemmódba kapcsolnak át, és lényegében a '70-es évek, '80-as évek időszakában már az egész szovjet tömbön belül Észak-korea egy különleges entitásnak számít, egy zárványnak számít, és hozzá kell tenni azt is, hogy Kim Ir Szen, az észak-koreai vezető a 70-es éveknek az elejére felismerte azt, hogyha el akarja kerülni azt, hogy bármifajta enyhülés vagy változás következzen be a rendszerben, az ő esetleges időskorát, halálát követően is, akkor mindenképpen monarchikus módon, apáról fiúra szálló módon kell megoldani a hatalomátadást. Lényegében 1974-től kezdődően már deklaráltan Kim Ir Szennek a legidősebb fiát, konfuciánus, feudális hagyományok alapján a legidősebb fiúnak nagyon nagy szerepe van egy koreai családban. Kijelölik legidősebb fiát, Kim Dzsongilt, majdani örökösnek. Úgyhogy egyértelműen az észak-koreai rezsim alapvetően a 60-as, 70-es éveknek az időszakától megjelennek azok a tendenciák, amik azt mutatják, hogy Észak-korea nem egy tipikus szovjet rendszerű szocialista ország, hanem a koreai feudális hagyományokon alapuló, alapvetően monarchikus feudális királyságoknak a hagyományaira épülő államberendezkedés, ami külsőségeiben természetesen a sztálinista hagyományokat követi.

Egyetlen egy abszurditást ki tud emelni, ami talán megmutatja Észak-koreának ezt a bizonyos különlegességét?

Igazándiból, amit talán érdemes lenne megemlíteni, az nem más, mint hogy alapvetően történelmileg a koreaiakban nagyon erősen benne van egy olyan messianizmus, küldetéstudat, hogy ha valamit ők igazán elsajátítanak, ők átvesznek a külföldtől, akkor azt képesek ők a legjobban továbbfejleszteni és a legautentikusabban képviselni. És igaz ez a marxista-leninista tanokra vonatkozóan is, mert a 70-es évek elejétől kezdődően az észak-koreai rezsim elkezdte úgy aposztrofálni saját magát, hogy az igazi marxizmus-leninizmus a Szovjetunióban és a kelet-európai szocialista rezsimekben tulajdonképpen már nem létezik. Megváltozott enyhülés következtében átalakult, de tulajdonképpen az egyetlen jogosult letéteményese a klasszikus marxizmus-leninizmusnak, az nem más, mint az észak-koreai rezsim, akik kifejlesztettek egy saját ideológiát is. Ezt most nem akarom nagyon reklámozni, mert aztán a végén valaki meg fog vádolni azzal, hogy észak-koreai propagandát terjesztek itt önöknél, de egy saját ideológiát is kifejlesztettek erre vonatkozóan. A lényeg a lényeg, hogy az 1970-es évek elejétől kezdődően az észak-koreai rezsim úgy aposztrofálja saját magát, hogy Lenin 1920-as évek elején bekövetkezett halálát követően a néptömegek vezetője szerte a világban Kim Ir Szen elvtárs lett. Mondjuk tegyük hozzá, hogy Kim Ir Szen elvtárs az elvtársat idézőjelben mondom, és még egyszer szeretném kérni, hogy nehogy valaki azt gondolja, hogy én most bármifajta észak-koreai propagandát terjesztek.

Lenin halálakor ő még egy kisiskolás fiatalember lehetett, de hogy az észak-koreai propaganda egyértelműen úgy határozza meg, hogy ők az egyetlen jogosult képviselői az artista-leninista tanoknak. És mindennek a dolognak azért alapvetően történelmi gyökerei vannak, merthogy korábban is előfordult a koreai történelemben olyasmi, hogy úgy döntöttek a koreaiak, hogy elkezdik elszigetelni a saját országukat, és ennek az ideológiai alátámasztásaként meghatározták azt, hogy a klasszikus távol-keleti civilizációnak a klasszikus távol-keleti értékeknek az egyetlen jogosult képviselője az nem lehet más, mint a feudális koreai állam. És akkor ez a bizonyos abszurditás, amit meg tudna nevezni, vagy igazából nincsen ilyen, ami egyetlen egy dolog, amit meg lehet tanulni.

Egyetlen egy dolog az azért nincsen, mert a világsajtóban folyamatosan olvashatjuk ezeket a különböző ezerszer idézett dolgokat, hogy észak-koreai szállodának a fodrászatában hány különböző frizuratípus van kitéve, mint opciók a frizurákra vonatkozóan. Egyrészt ezeknek szerintem semmi jelentősége nincsen ezeknek a dolgoknak, hogyha a nyolcvanas években bementünk egy budapesti fodrászatba, ott is ki voltak rakva különböző frizuratípusok. Tehát igazándiból itt arról van szó, hogy nagyon sok tekintetben egy olyan rezsimről van szó, ami külsőségeiben megmaradt a múlt századnak a második felében. Hogyha azt kérdezi, hogy személyesen nekem volt-e olyan tapasztalatom Észak-koreában, amikor Dél-koreában nagykövetként tevékenykedtem, akkor Észak-koreában is akkreditálva voltam, tehát vannak Észak-koreával kapcsolatos személyes tapasztalataim is. Tehát, hogyha azt kérdezi tőlem, hogy nekem volt-e olyan élményem, amire azt mondhatnám, hogy abszurd élmény, akkor természetesen volt, és akkor ebből egy dolgot tudnék kiemelni. Ez még nem is nagyköveti működésem során történt, hanem amikor egyszer korábban jártam Észak-koreában egy delegációnak a tolmácsaként, és az észak-koreai fővárosban, Penjanban egy nagyon-nagyon kis apró részletet vettem észre, ami nagyon jól jellemzi azért az észak-koreai rezsimet. Ezt az apró részletet, csak arról van szó, hogy a penyjani utcákon túl nagy forgalom, gépkocsiforgalom, autóbuszforgalom nincsen, tehát közlekedési dugókról feltétlenül nem beszélhetünk, és elment előttem egy helyi városi autóbusz, és nem sokkal előttem megállt az autóbusz, én hátulról láttam az autóbusznak a hátsó oldalát, és valami úgy feltűnt nekem, hogy valami nagyon furcsa a busznak a hátulján. És akkor vettem észre, hogy a busznak a hátsó oldalán lévő lámpák, index, féklámpa, tolatólámpa, ezek nem igazi lámpák, hanem oda van festve ilyen színes korongok. És igazándiból ez nagyon jól jellemzi az észak-koreai rezsimet, hogy megpróbálják fenntartani a látszatát, hogy itt normális dolgok vannak. Ugye a fővárosban külföldiek azért megfordulnak, diplomaták gyakran járnak arra, több ország tart fenn rezidens nagykövetséget is Phenjanba. Magyarország nem, Magyarország a szöuli nagykövetét akkreditálja, de ott vannak az orosz diplomaták, ott vannak a kínai diplomaták, ott vannak a kubai, vietnámi diplomaták, Covid előtt ott voltak Európai Unió részéről, és a britek, a németek, a svédek, mások is.

Az észak-koreai elszigetelődés mintha már kezdene megbomlani. Turisták beengedése, szelfi az olimpián a déli szomszédokkal, hogy csak a legutóbbiakat említsük. Mennyiben tartható a jelenlegi állapot, milyen mintázatok láthatóak a jövőben e kapcsán?

Úgy érzékelem, hogy a kérdés az arra is vonatkozik, hogy mikor omlik össze az észak-koreai rezsim. Nagyon sokszor volt már olyan, hogy az emberek nagyon kevés időt adtak az észak-koreai rezsim fennmaradásának. Tehát '89-ben, amikor ledőlt a berlini fal, akkor mindenki azt mondta, hogy pillanatokon belül az észak-koreai rezsim is meg fog szűnni. '94-ben, amikor meghalt Kim Ir Szen, akkor mindenki azt mondta, hogy hát még egy-két év és össze fogom omolni. 2011-ben, amikor a jelenlegi vezetőnek az apja, Kim Dzsongil hunyt el, akkor is mindenki azt gondolta, hogy pillanatokon belül most már vége lesz ennek a dolognak. Azt mutatják a tapasztalatok, hogy Észak-Korea folyamatosan tud alkalmazkodni azért a nemzetközi környezetnek a változásához, és ezt az elszigeteltséget mindennek ellenére is fenn tudják tartani. Azt kell mindenképpen megemlíteni, hogy hogyha ez az elszigetelődés nem lenne, hogyha Észak-Korea belemenne egy nyitásba.

Hogyha Észak-Korea bármilyen forgalmat megengedne Dél-Korea és Észak-Korea között, az pillanatokon belül a rezsimnek a végét jelentené, merthogy az észak-koreai lakosságnak a meghatározó része megtudná azt az iszonyatos különbséget, ami az észak-koreai és a dél-koreai életszínvonal között található. Egyébként csak zárójelben jegyzem meg, az a hatalmas nemzetközi érdeklődés, ami Észak-Korea iránt megnyilvánul, nem csak most, hanem az elmúlt 20 év során, az alapvetően nem az észak-koreai rezsim iránti érdeklődés, hanem az iránta iszonyatos különbség iránt, ami a 38. szélességi foknak a két oldalán egyazon nemzeten belül megfigyelhető. Az észak-koreai rezsim, az észak-koreai rezsimhez hasonló országok találhatóak a közép-ázsiai térségben is.

A volt szovjet tagköztársaságokban, Türkmenisztán, Üzbegisztán, azért találunk nagyon sok hasonló jellegű, körülményeiben hasonló, vagy külsőségeiben hasonló jellegű rezsimet, mégsem ezek iránt az országok iránt érdeklődik a nemzetközi közösség, hanem az a hihetetlen különbség, ami egy nemzeten belül kialakult a Koreai-félszigeten. Alapvetően tehát az észak-koreai rezsimnek a túlélésének a záloga az nem más, mint hogy továbbra is elszigeteltek maradjanak, továbbra is nagyon korlátozott legyen az országba való bejutás. Itt még egy zárójelet megemlítenék arra vonatkozóan, hogy a 2000-es évek elején, amikor megtörtént ez a bizonyos csúcstalálkozó, 2000. június 13-15 volt az első Korea-közi csúcstalálkozó. Ebben az időszakban megindult több olyan projekt is, ami a félsziget két oldala között, észak és dél közötti együttműködést hivatott szolgálni. Ennek részeként Hyundai vállalatnak a szervezésében megindult dél-koreai turistacsoportoknak a szervezett beutazása Észak-koreának bizonyos hermetikusan elzárt területeire.

Kezdetben hajóúttal, tehát kikerülték hajóval a tengeri határvonalat, későbbiekben nyitottak egy közúti határátkelőt a demilitarizált övezeten, ami úgyszintén egy nonszensz dolog, két hadban álló ország közül az egyik turistacsoportokat buszoztat át az ellenségének a hátországába, hogy ott pénzt költsenek. 2004-ben az egyik ilyen első buszos úton én is részt vehettem, és hihetetlen élmény volt, ahogy gyakorlatilag begurultunk Dél-Koreából Észak-Koreába, és hát nyilván az időben is visszagurultunk körülbelül 50 évet az ottani körülmények közé. Azt akarom ezzel mondani, hogy megindultak olyan kísérletek a 2000-es éveknek az első felében, hogy közelebb hozni a félszigetnek a két oldalát egymáshoz. 1998-tól egészen 2008-ig bezárólag működtek ezek a turistacsoportok, illetve ez a turisztikai együttműködés. Hyundai vállalatcsoportnak a szervezésében dél-koreai cégek ipari parkot hoztak létre Észak-Koreában, ami megint egy nonszensz, hogy két hadban álló ország közül az egyik ipari parkot hoz létre az ellenségének a hátországában, hogy ott az ellenségének a munkavállalói dolgozzanak a különböző szalagoknál.

Egyébként fénykorában ez az együttműködés úgy nézett ki, hogy körülbelül 55 ezer észak-koreai munkás dolgozott dél-koreai cégeknek, 110 dél-koreai cég hozott létre összeszerelő üzemeket Észak-Koreának egy bizonyos területén, és azért szakadtak meg ezek az együttműködések, azért szakadt meg a turisztikai projekt is, illetve ez a bizonyos keszongi ipari park, úgy hívják ezt a közös ipari parkot, mert az észak-koreai vezetést rendkívül aggasztott az, hogy ezeknek az együttműködéseknek a következtében az észak-koreai lakosság mind-mind több információt fog megtudni Dél-Koreának a valós fejlettségéről, a dél-koreai életszínvonalról. Mert hogyha ezek a dolgok kiderülnek, akkor a dél-koreai fejlettség következtében az észak-koreai vezetésnek a legitimációja pillanatok alatt össze tud omlani. Ezért is mondom azt, hogy tulajdonképpen az elszigeteltség, illetve az észak-koreai lakosság információhoz jutásának a korlátozása, az a rezsim fennmaradásának a zálogát jelenti.

Említette, hogy Koreának képes bármilyen külföldi találmányt, vagy bármifajta újítás, innovációt a sajátjává formálni, Hogy lehet, hogy Észak-Korea mellett ott van szomszédosan egy ország, ahol nemhogy dúl a kapitalizmus, hanem a nyugatnál mintha előrébb is tartana.

Nem volt mindig így, egy bő 60 évvel ezelőtt a Koreai-félszigetnek a déli része, a Koreai Köztársaság alapvetően a világ egyik legszegényebb országának számított, és kellett hozzá azért egy nagyon-nagyon intenzív munkával eltöltött 20-30 év, hogy Dél-Korea a teljes harmadik világbeli nyomorúságból és háború utáni szegénységből kitörjön, és a nyolcvanas évekre egy ipari ország legyen. Nyilván generációknak a munkája van benne, nagyon sok szenvedéssel, nagyon sok nehézséggel. Dél-korea éveken keresztül küldött külföldre munkavállalókat annak érdekében, hogy nehezen dolgozva, de valutabevételt szerezzenek az országnak. Itt meg kell említeni azt, hogy gyakorlatilag a '60-as évek, '70-es évekbeli Nyugat-Németországban rengeteg dél-koreai munkavállaló volt, akik állami cégeknek a szervezésében férfiak bányászként, a nők ápolónőként, műtősnőként dolgoztak hosszú éveken keresztül, hogy ezzel is hozzájáruljanak a dél-koreai államnak a bevételeinek a növekedéséhez. Dél-korea mindenfajta pénzt, amit megszerzett, például Japánnal való diplomáciai kapcsolatfelvételkor 1965-ben Japán állam egy bizonyos háborús jóvátételt fizetett gazdasági támogatást fizetett Dél-korea részére.

Ezeket mind-mind infrastruktúra fejlesztésre fordították, autópálya építésre fordították annak érdekében, hogy az ország perspektivikusan fejlődni tudjon. Valóban ez a fejlődés megtörtént. Azt mondhatjuk el, hogy a nyolcvanas évek időszakában, '90-es évek időszakában a klasszikus dél-koreai termékek a személygépkocsik voltak, és a személygépkocsik mellett aztán megjelentek az elektronikai eszközök. 90-es évek, 2000-es éveknek az első felében különböző híradástechnikai eszközök, szórakoztató elektronikai eszközök voltak a dél-koreai legreprezentatívabb termékek, és utána a 2010-es évektől kezdődően már egyrészt a digitális termékekről, mobiltelefónia, satöbbi, satöbbi beszélhetünk. Másrészt a 2010-es évektől megjelennek a dél-koreai kulturális termékek is, amelyek hihetetlen hatást gyakorolnak szerte a világon, olyan területeken, olyan országokban is, amelyek földrajzilag nagyon-nagyon messze vannak, és kulturálisan is nagyon-nagyon messze vannak a Koreai-félszigettől.

Meg kell említeni még egy nagyon fontos gondolatot, ez a nagyon fontos gondolat pedig visszanyúlik megint a XX. századnak az elejére, amikor megkezdődik a japán gyarmati uralom. Említettem azt, hogy a koreaiak ezt a japán gyarmati uralmat a saját történelmük egyik legtragikusabb időszakának tartják, és ebben az időszakban élt egy koreai politikus, egy koreai függetlenségi aktivista, úgy hívták az illetőt, hogy Kim Gu, és ez a Kim Gu nevezetű függetlenségi aktivista úgy fogalmazta meg a saját elképzeléseit, saját álmait, saját jövőképét, és most azért említem ezt ilyen részletesen, mert nagyon gyakran idézik Koreában Kim Woo-nak a gondolatait, tehát ez az úriember úgy fogalmazta meg az ő elképzeléseit és vágyait, hogy az lenne nagyon jó, hogyha a jövendőben a Koreai Köztársaság úgy tudna hatást gyakorolni más országokra, hogy nem a katonai erejével, mint ahogy a XX. század elején Japán gyakorolt hatást Koreára, hanem kulturális hatással vívná ki más országoknak az érdeklődését, figyelmét, tiszteletét. És hát azt lehet mondani, hogy itt a 2010-es, 2020-as évekre Kim Goonak az elképzelései tökéletesen megvalósultak, mert gyakorlatilag a dél-koreai kulturális termékek a világon szinte mindenhol jelen vannak, ismertek a dél-koreai fizikai termékekről pedig nem is beszéljünk, mert azok meg végképp.

Vajon minek érzik magukat a dél-koreaiak? Mit lehet elmondani a dél-koreai népről, népérzületről?

Nem gondolom hogy ők nyugatiak akarnak lenni, meg egyáltalán nem gondolom azt, hogy ők az ázsiai gyökereiket, azokat feledni akarják, sőt kifejezetten nagyon büszkék rá.

Viszont, és akkor itt egy picit visszanyúlunk Észak-Koreához, nem mondhatjuk azt, hogy az észak-koreaiak azért teljes mértékben a fejüket a földbe dugnák, és az észak-koreaiak ne ugyanígy járnának el. Mert az észak-koreaiak részéről is megvan az a tendencia, hogy mindenfajta technikai újdonságot azért próbálnak ők átvenni, és át is vesznek, tehát azért nagyon kevéssé ismert, de Észak-koreában is léteznek saját gyártmányú okostelefonok. Észak-Koreában is léteznek saját gyártmányú tabletek, és az országban, bár az átlagos, tehát a lakosság 90 százalékának nem megengedett az internetnek a használata, de belső intranetrendszer viszont van. Úgyhogy ebből a szempontból én egy kis párhuzamot vonnék a Koreai-félsziget két államának belső viszonyai között, mert mind a két helyen nagyon büszkék alapvetően a saját gyökerekre, saját tradíciókra. Dél-Korea esetében nyilván ez tágabb történelmi kontextusban értelmezendő. Észak-Korea esetében ez alapvetően Kim Ir Szen örökségre, illetve a Kim család köré épített személyi kultuszra értelmezhető, de alapvetően a globalizáció folyamatát, a nemzetközi viszonyoknak a rezdüléseit mind a két koreai állam maximálisan figyeli, és maximálisan ki is használja. És ez az első számú oka annak, hogy mind a két koreai állam továbbra is versenyben van.

Még egy mondat Észak-Korea kapcsán. Az elmúlt körülbelül 5-6 év azért nagyon komoly változásokat hozott a nemzetközi politikában. Itt alapvetően egy új hidegháborús konfliktusnak a kialakulását látjuk, és megfigyelhetjük azt, hogy ennek a folyamatnak jelenleg most egy nagyon nagy nyertese az nem más, mint az észak-koreai rezsim. 2017 környékén Észak-korea teljesen elszigetelődött olyan tekintetben, hogy egyetlenegy nagyhatalom nem volt, aki kiállt volna mellette, még az oroszok és a kínaiak is megszavazták a szankciókat az észak-koreai atomkísérletek, meg rakétakísérletek miatt, viszont az elmúlt éveknek a fejleményeit maximálisan figyelve az észak-koreai rezsim teljesen észrevette azt, hogy az oroszok milyen kiszolgáltatott helyzetbe kormányozták saját magukat, és hogy az oroszok számára mennyire felértékelődik az észak-koreai rezsimnek a barátsága, az észak-koreai hadiiparnak a kapacitásai, szükségük van az ukrajnai háború miatt lőszerekre, rakétákra, minden egyéb másra, és gyakorlatilag az észak-koreai rezsim most egy nagyon nagy haszonélvezőjévé vált annak a folyamatnak, ami világszerte zajlik.

Mennyire nevezhetjük divatnak azt, hogy Dél-Korea ennyire felkapott nagyon sok területén a világnak? Mennyire csak egy buborék, ami lehet, hogy egyszer kipukkan?

Külön kell választani egymástól a dél-koreai gazdaságnak a teljesítményét, az egy külön dolog. Külön kell választani egymástól a háliu kérdéskörét, ami bizonyos tekintetben valóban tekinthető buboréknak, és akkor ettől függetlenül kell beszélni Dél-Koreának a jövőjéről. Ami a dél-koreai gazdaságnak a teljesítményét jelenti. Alapvetően egy adott országnak a potenciálja, egy adott országnak a képességei nem feltétlenül függ az országnak a területi nagyságától. Dél-Korea alig nagyobb Magyarországnál, egy Magyarország nagyságú országról beszélünk, ugyanakkor, de facto szigetországnak tekinthető, mert csak repülőgéppel vagy hajóval lehet megközelíteni, hisz Észak-korea léte elzárja őt az eurázsiai kontinenstől. Három oldalról tenger határolja, számtalan szigetről beszélhetünk a partvidéken, egy nagyon jó helyen lévő, nagyon stratégiai helyen lévő országról beszélhetünk, amely különösebb ásványkincsekkel nem rendelkezik, ennek ellenére nagyszámú népessége van, képzett lakossága van, és nagyon magas hozzáadott értéket képviselő termékeknek az előállítására képesek, ráadásul ezeket a termékeket már nem feltétlenül Dél-korea területén lévő gyárüzemekben állítják elő.

Viszonyulva tehát az eredeti témakörhöz. A dél-koreai gazdaság hatalmas teljesítményekre képes, és nagyon sok potenciál van még ennek a fokozására. Például, hogyha a Koreai-félszigetnek a belső viszonyai úgy alakulnak, hogy ténylegesen megindulhat az északi területeknek az integrációja, akkor az északi területeken lévő lakosság az bekapcsolható munkavállalóként a dél-koreai vállalatoknak a gyártási folyamataiba. Ez nagyon nagy potenciált hordoz magában, mert nem harmadik világbeli, vagy harmadik országban lévő munkavállalókat kell alkalmazni, hanem gyakorlatilag az északi - fogalmazzunk úgy - nemzettestvérek kapcsolódnának be ezeknek a termékeknek a gyártásába. Hozzá kell tenni még azt is, hogy amennyiben megkezdődne az északi területeknek az integrációja, északon lévő ásványkincsek, félsziget északi része az gazdag ásványkincsekben, úgyszintén kiaknázhatóak lennének a dél-koreai gazdaság számára. És a legfontosabb, hogyha megindulhatna az észak-koreai területeknek az integrációja, akkor onnantól kezdve Dél-korea nem lenne többé szigetország. Onnantól kezdve megint csatlakozhatna Dél-korea az eurázsiai kontinenshez, nem repülőgéppel és hajóval kéne minden egyes terméket elszállítani, tehát a Hyundai gépkocsit, amit itt megvásárolunk, az ugye hajóval jut el másfél hónapon keresztül Európába, a többi termék az pedig esetleg repülőgéppel jut el Európába, onnantól kezdve, hogyha az eurázsiai kontinenshez ismételten csatlakozhatna Dél-korea, akkor sokkal egyszerűbben szárazföldi útvonalon, tehát ez azt jelenti, hogy a transzkínai és a transzszibériai vasúton keresztül juthatnának el ezek a termékek Európába. Tehát nagyon sok további potenciális növekedési pálya van a dél-koreai gazdaság tekintetében.

Ami a hollywoodnak a jövőjét illeti, nagyon-nagyon komoly agytrösztök dolgoznak Dél-korea szerte, hogy hogyan alakítani ezt tovább. Ugye az egész érdeklődés a koreai populáris kultúra iránt az ezredfordulót közvetlenül követően indult meg. Legelőször a koreai filmekkel, ez volt az első hullám. Aztán utána a 2000-es évek második felében ez folytatódott a koreai sorozatokkal, elsősorban történelmi sorozatokkal. Zárójelben jegyzem meg, hogy az egész Európai Unió területén koreai történelmi sorozatot egy mindannyiunk által nagyon kedvelt és nagyon jól ismert közép-európai országban vetítették le. Ez Magyarországon volt 2008-ban, a Te Jung Gum, azaz magyar címe alapján Palota ékköve sorozat, amit utána számtalan alkalommal meg is kellett ismételni, mert akkora sikert aratott. Az egész Európai Unióban, tehát köztévében nálunk ment le először koreai sorozat.

Nyilvánvaló, hogy a hollywood bizonyos szegmensei, tehát így például a képalap, az azért valamennyire életkorfüggő, tehát alapvetően ez a fiatal generációkat érinti meg. Én úgy gondolom, hogy nagyon sok olyan dolog bekapcsolható még a hollywoodnak, koreai hullámnak a folyamatába, ami további kifutási lehetőségeket hordoz magában. Itt beszélhetünk a szépségipartól kezdődően a különböző orvosi és egészségipari megoldások, eljárásokig bezárólag nagyon sok minden van, amit még ebbe be lehetne kapcsolni. És akkor itt érkeztünk meg ahhoz a ponthoz, hogy arról is beszéljünk, hogy a koreai sikernek mi lehet az oka, és mi garantálja azt, hogy a továbbiakban is a dél-koreai társadalom az, én úgy gondolom, hogy sok-sok sikert fog kitermelni magából. Itt megemlíthetjük a tanulásnak az alapvető tisztelete és fontossága.

A koreaiakban nyilván a konfuciánus gyökerek miatt is benne van az, hogy rendkívül fontos a tanulás, és a társadalmi érvényesülésnek lényegében az egyetlen módja, lehetősége az, hogy minél többet tanuljon az ember, és mindent tegyen meg annak érdekében, hogy tudjon tanulni. Ennek megfelelően nagyon komoly versenyhelyzet alakult ki Dél-Koreában, hogy ki milyen középiskolába tud bejutni a középiskolából, ki milyen egyetemre tud bejutni. Az egyetemen nemcsak az alapképzést végzi el, hanem esetlegesen még mesterképzést is és vannak, akik még azt követően is folytatják a tanulmányaikat. A tanulásnak, ismeretek megszerzésének a fontossága a dél-koreai sikernek az egyik alapvető oka.

Megemlíthetünk még olyan jellegű dolgokat is, melyek szintén a dél-koreai társadalomnak a pozitívumaihoz tartoznak, hogy külön kultúrája van az egészségnek a megőrzésének, az egészség, fizikai és szellemi egészségnek a megőrzése, szűrővizsgálatokon való részvétel, szűrővizsgálatokon való, rendszeres, évenként többszörösen történő részvétel. Én úgy gondolom, hogy mindezek a dolgok együttesen hozzájárulnak ahhoz, hogy rendkívül energikus a dél-koreai társadalom, és nagyon sok olyan dolgot tud jelenleg is és a jövőben is kitermelni, ami versenyképes világszerte.

(Képek forrása: Facebook - Dr-Csoma-Mozes-Ambassador

Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság júliusban újraválasztott elnöke összeállította a 26 EU-s biztosából álló új Európai Bizottságot, az elnöknek az Európai Parlament újabb öt évig, 2029-ig adott felhatalmazást.

Az EU-s jogszabályoknak megfelelően minden tagállamból egy-egy biztos áll majd az Unió valamelyik biztosi pozíciójának élére a következő öt évben. Ezt a folyamatot egyfajta kormányalakításhoz lehet hasonlítani, hiszen mindegyik biztos egy adott tárcáért lesz felelős. Ilyen például a jólét és ipari stratégia, a mezőgazdaság és az élelmiszeripar vagy a védelem és az űrkutatás területe. Noha von der Leyen még csak néhány hónapja van hivatalban, azt kérte, hogy minden uniós tagállam javasoljon egy férfi és egy női jelöltet is, hogy a nemek közötti egyensúly érvényesüljön a testületben . A legtöbb ország azonban ennek a kérésnek nem tett eleget

Az elmúlt hetekben a pozícióosztogatás, a háttéralkuk a politikai alkudozás klasszikus formáját öltötték. A több női jelölt biztosítása érdekében von der Leyen a nemek közötti egyensúly javítása érdekében tárcákat cserélgetett különböző országok kormányi általi jelöltek között.

Hosszas alkudozás után szeptember végén bemutatta a teljes csapatát a hivatalosan kiosztott szerepekkel, és néhány választása egész meglepő. A legtöbb portfólió esetén egyértelmű volt, hogy ki lesz a végső befutó, azonban voltak olyan nevek is, amelyek megrökönyödést okoztak Brüsszelben.

A csúcson maga von der Leyen áll, akit hat ügyvezető alelnök fog munkájában segíteni. A legegyértelműbb választás a volt észt miniszterelnök Kaja Kallas volt, aki az EU kül- és biztonságpolitikai (KKBP) főképviselője lesz. Ukrajna egyik legfőbb támogatójaként, most pedig az EU legfőbb diplomatájaként Kallas feladata lesz felügyelni az EU globális hatalmakkal való kapcsolatait és szavatolni Európa biztonságát.

Kaja Kallas, volt észt miniszterelnök, az Európai Unió külpolitikájának következő meghatározó személye

Kép forrása: Estonian World

A legváratlanabb fordulat a francia biztos és portfólió megnevezésénél történt. Az eredeti várakozások szerint Thierry Breton, (aki eddig olyan kulcsfontosságú uniós szakpolitikák kidolgozásában végzett munkájáról volt ismert, mint a Digitális Szolgáltatásokról szóló rendelet (DSA) és a Mesterséges Intelligencia rendelet (AI Act)), marad majd Franciaország jelöltje. Breton 2019 és 2024 között egy kulcsfontosságú területért, a belső piacért felelős biztosi pozíciót töltötte be. A von der Leyennel megromlott viszonya miatt azonban - többek között egy kisvállalkozói biztos kinevezése miatti nyilvános összecsapás miatt - Macron francia elnök az utolsó pillanatban lecserélte Bretont Stéphane Séjournéra. Séjourné most az ipari stratégiáért felelős ügyvezető alelnöki pozícióban kap kulcsszerepet, igazodva Macron elnök „stratégiai autonómiára” irányuló törekvéseihez.

Stéphane Séjourné francia külügyminiszter, az EU következő ipari stratégiáért felelős ügyvezető alelnöke

Kép forrása: Eunews

Egy másik figyelemre méltó jelölés az olasz Raffaele Fittora érkezett, aki kohézióért és reformokért felelős ügyvezető alelnök lesz. A kevés jobboldali párti biztosok egyikeként az ő feladata az uniós kohéziós politikák irányítása és a reformok előmozdítása. Mivel azonban pártja ellenzi a vétójog tagállamoktól való elvételét, a vezetése alatt megvalósuló jelentős reformok akadályokba ütközhetnek.

Raffaele Fitto olasz biztos

Kép forrása: Agenzia Nova

A többi 20 biztos közül néhány kinevezés egészen meglepő. Ausztria, annak ellenére, hogy rengeteg bírálatot kapott a jogsértő módon bevezetett határellenőrzések miatt, és megakadályozta Románia és Bulgária teljes körű belépését a schengeni térségbe, megkapta a belügyi és migrációs tárcát. Magyarország jelöltje, Várhelyi Olivér az egészségügyi és állatjóléti tárcát kapta - ami jelentős visszalépés a szomszédsági és bővítési tárcához képest, valószínűleg a von der Leyen és Orbán Viktor magyar miniszterelnök közötti feszült viszony miatt.

A tárcák elosztásában a párthovatartozás is kulcsszerepet játszott. Az Európai Néppárt (EPP) szerezte meg a legtöbb helyet, 14 biztosi pozíciót, ezt követi a Renew Europe öt, a szocialisták négy, az Európai Konzervatívok és Reformerek (ECR) és a Patrióták egy-egy képviselője, valamint két független. Figyelemre méltó, hogy a zöldek, a szuverenisták és a baloldal nem kapott biztosi helyet. A nemek közötti egyenlőség melletti elkötelezettségéhez hűen von der Leyen négy nőt és két férfit nevezett ki ügyvezető alelnöknek, és 11-re növelte a nők számát a Bizottságban, ami a Bizottság 40%-át teszi ki.

A 26 jelöltnek még át kell esnie a megerősítő meghallgatáson az Európai Parlamentben, ahol néhányuknak a múltbeli viták vagy a szakértelem hiánya miatt kihívásokkal kell szembenézniük.

2008-ban az amerikai fiatalok (40 év alattiak) mintegy 58%-a vallotta magát elkötelezetten Barack Obama, és a Demokratákra Párt tagjának vagy szimpatizánsának a John McCain által vezetett republikánusokkal szemben. Végül a 2008 novemberében tartott elnökválasztáson Obama ezen korcsoport szavazatainak 60%-át szerezte meg, ami kulcsfontosság volt számára a Fehér Ház megszerzéséhez. Az első színesbőrű elnök hivatalba lépését követően aztán a fiatalok lassan, de biztosan elkezdtek a jobboldal felé sodródni. 2012-ben Mitt Romney, a Republikánusok jelöltje már javított ezen az eredményen, de a fiatalok többsége, közel 57%-a továbbra is a hivatalban lévő elnök mellett tette le a voksát. Ezt követően Hillary Clinton és Joe Biden 2016-ban és 2020-ban stabilan 55%-ot szereztek. Azonban a 2022-es időközi választásra ez az arány tovább csökkent.

Megnézve a regisztrált az újonnan regisztrált választók részarányát 2023-ban a magukat demokratáknak valló fiatalok aránya 2005 óta először 50% alá süllyedt. Ezzel párhuzamosan a republikánusok népszerűsége felfelé ível. Különös tekintetben a fiatal férfiak között nő a jobboldal népszerűsége. A fiatal férfiak között 35%-ról 48%-ra növekedett a Republikánus Párt támogatottsága, ami 13 százalékpontos növekedés mindössze hét év alatt. És ez egy új tendencia.

Míg a 2020-as exit pollok szerint a fiatal férfiak 15 százalékponttal többen támogatták Bident, mint Trumpot, addig a Wall Street Journal 2024. februári felmérése szerint már 14 százalékponttal Trumpot részesítik előnyben. A fiatal férfiszavazók elvesztése pedig komoly problémát jelent a Demokrata Párt számára novemberre nézve. A kérdés most az, hogy Kamala Harris vissza tud-e hozni közülük néhányat?

Kép forrása: CNN

Ebben a cikkben a fent leírt tendenciának a megfejtésére keressük a választ, hogy mégis mi készteti a fiatal férfiakat a republikánusok támogatására, és mit jelenthet ez a novemberben esedékes elnökválasztásra.

Mik a fiatal szavazók számára fontos kérdések?

Amikor az USA-ban megkérdezik a fiatal szavazókat: „Melyik kérdés a legfontosabb az Ön számára, amikor szavazni megy?” - A fiatal férfiak körében a legtöbbször az amerikai gazdaság helyzete merül fel. A fiatal nők körében a legfontosabb ügy pedig az abortusz. A férfiak 17%-a szerint a gazdaság a legfontosabb kérdés, ezt követi a demokrácia állapota és a bevándorlás, míg a fiatal nőknél az abortusz a legfontosabb kérdés, méghozzá sokkal nagyobb arányban, mint a férfiaknál a gazdaság.

Miért történik ez?

Erre az eltolódásra az okokat két különböző kell besorolni. Az egyik az amerikai fiatal férfiak és a fiatal nők élettapasztalata. Ezek az élettapasztalatok eltérnek egymástól. A főiskolai végzettséggel nem rendelkező fiatal férfiak esetében a 2010-es években, valamint a 2020-as évek elején óriásit csökkent a munkaerő-piaci részvétel. Eközben 2024-ben már a főiskolai végzettségű nők 87%-a vesz aktívan részt a munkaerőpiacon, ami új rekordot jelent. És ma már a főiskolát végzettek 60%-a nő. A fiatal férfiak és a fiatal nők között tapasztalható megosztottság túlmutat azon, hogy kire fognak szavazni a Kongresszusi vagy az elnökválasztáson. Ez számos egyéb politikai kérdésre kiterjed.

Kép forrása: EEA Grants

A Biden adminisztráció politikája

A Biden-kormányzat a szövetségi kormány által finanszírozott diákhitelek törlesztésének elengedését kezdeményezte, ami a fiatal nőket sokkal nagyobb arányban érinti, mint a fiatal férfiakat. A 2019-es, 2020-as tanévben a női egyetemisták 49%-a vett fel hitelt, míg a férfi egyetemistáknak csak 42%-a. Az összes diákhitel adósság 66%-át pedig jelenleg a nők viselik.

A fiatal nők döntő többsége támogatja a diákhitelek törlesztésének elengedését, míg a fiatal férfiak véleménye nagyjából egyenlő arányban osztozik a témáról.

Eközben a fiatal férfiak túlnyomó többsége támogatja Trump adócsökkentési politikáját, amellyel csökkentené a társasági adókulcsot és mérsékelné a magánszemélyek jövedelemadóját. Az adócsökkentésektől azt várják, hogy új munkahelyek jönnek majd létre, és többet rakhatnak félre a megkeresett pénzükből. A nők viszont 20 százalékpontos különbséggel ellenzik a javasolt adócsökkentés kiterjesztését, révén, hogy azok legfőképpen azoknak az embereknek az adóterheit csökkentené a leginkább, akiknek egyébként is jobban megy.

A prioritások közötti különbség

A fiatal női szavazók 22%-a szerint az abortusz az első számú kérdés a választásokon, ami jelenleg Kamala Harris kampányának egyik legfőbb szempontja. A fiatal férfi szavazóknak csak 3%-a mondta ugyanezt. És a fiatal férfiak és nők más kérdésekben is eltérően állnak.

A bevándorlással kapcsolatban Trump politikáját sokkal inkább támogatják a férfiak, mint a nők. A férfiak 10 százalékponttal támogatják a hadsereg bevetését a mexikói határon, míg a nők 15 százalékponttal ellenzik ezt a politikát. És amikor a fal építéséről van szó, Trump egyik legfontosabb bevándorlási politikájáról, a férfiak csak enyhén hajlanak az ellenzés felé, de a nők elsöprő többségben ellenzik azt. Ezeket a különbségeket nehéz megmagyarázni pusztán a megélt tapasztalatok közötti különbségekkel.

Mit üzennek a jelöltek és mit mondanak a pártok a fiatal szavazóknak?

Donald Trump és a Republikánus Párt sok olyan üzenetet fogalmaz meg, amelyek kifejezetten a fiatal férfiakat hivatottak megszólítani. Donald Trump elment az Ultimate Fighting Championship mérkőzéseire, ahol Az álló ovációt kapott. Nemrég pedig Logan Paul podcastjében jelent meg. Elment egy sneaker-árusításra is, ahol saját márkájú tornacipőit árulja.

Kép forrása: Fox News Channel

Ezek olyan események, melyeket túlnyomórészt fiatal férfiak látogatnak, és ez egy módja annak, hogy Donald Trump és a kampánya azt üzenhesse: „Hé, fiatal férfiak, veletek vagyok”. „Egy oldalon állok veletek.” „Megértelek titeket.” Eközben a Demokrata Párt sok üzenete olyan témák felé irányult, amelyek a nők számára kiemelkedőbbek.

Mi a következő lépés?

Mit jelent mindez novemberre? A fiatal nők hagyományosan nagyobb arányban szavaznak, mint a fiatal férfiak. Szakértők szerint azonban a szoros választási előrejelzések miatt a Demokrata Pártnak a lehető legtöbb szavazatot kell majd megszereznie. A következő kihívás a Republikánus Párt számára az lesz, hogy kitalálja, hogyan tudja ezeket a fiatal férfi támogatókat tényleges szavazókká változtatni.

A Kaukázustól délre fekvő területekre érkező emberek már az ókorban a tűz országának nevezték el a mai Azerbajdzsán területét, hiszen gyakran láthatóak voltak azok a több méteres lángoszlopok, melyeket alkalmanként ma is megfigyelhetünk. A lángok a föld alól előtörő földgáz miatt alakultak ki, de a manapság rendkívül értékes energiahordozó a történelem során hosszú évszázadokig haszontalannak bizonyult, mi több, a mai Azerbajdzsán területe értéktelen volt mezőgazdasági szempontból amit a régió alacsony népsűrűsége és az épített örökség hiánya is jól jelzett. A nem megújuló energiaforrásokban gazdag Azerbajdzsán a kőolaj és földgáz ipari és hétköznapi felfutásának idején, a huszadik században vált vonzó célponttá a befektetők és energiaipari mágnások szemében, akik nem késlekedtek sokat, hiszen a kiterjedt Kaszpi olajmezőre áhítozva már a 19. században megkezdték a kitermelést. Az azeri történelemben a kőolaj szerepét jól jelzi, hogy a világ egyik első olajkútját Baku óvárosától nem messze létesítették. Az olaj és a földgáz mérhetetlen gazdagságot eredményezett, de ennek haszonélvezői jellemzően nem az azeri emberek voltak. Ez a folyamat az utóbbi évtizedekben jelentősen megváltozott, így fontos kérdés, hogy miképp tudja kamatoztatni kivételes adottságait a tűz országa a 21. században.

Ahhoz, hogy predikciókat lehessen megfogalmazni, érdemes áttekinteni az ország történelmének kulcsfontosságú eseményeit. Az ókorban a terület Nagy Sándor birodalmának, a Mongol Birodalomnak és a perzsa államnak is része volt, szerepe nem volt megkülönböztetettnek nevezhető. A középkorban az ókorra jellemző birodalmi befolyás folytatódott, ezúttal az Oszmán Birodalom keretein belül. Az azeri nép valószínűleg ekkor vált a térség meghatározó etnikumává és ekkor terjedt el az iszlám vallás siíta irányzata is. Az törökök meggyengülését Oroszország kihasználta, a cár befolyást szerzett a Kaukázus térségében függetlenségükért küzdő kisebb-nagyobb kánságok felett. Az orosz fennhatóság a bolsevik forradalom nyomán az első világháborúból kilépő Oroszország belpolitikai instabilitása miatt ugyan rövid időre megszűnt, a kiépült kommunista hatalom már 1920-ban a Szovjetunióba olvasztotta az alig 2 évig létező első független – és demokratikusnak mondott – azeri államot.

Az Azerbajdzsáni Demokratikus Köztársaság (1918-1920)

Forrás: AzerD

Az Azeri Szovjet Köztársaság a Szovjetunió fontos tagállama volt, melyet jól jelez, hogy a második világháborúban a vörös hadsereg kőolajellátmányának jelentős részét szolgáltatta. A háború erőforrási háttere pedig komoly stratégiai előnyt jelentett, ezért a Harmadik Birodalom is magának akarta a hatalmas kaukázusi olajmezőket. A német erők sztálingrádi offenzívájának végcélja az azeri területek feletti ellenőrzés megszerzése volt, de ez – mint tudjuk – sikertelen volt.

A Szovjetunió felbomlását követően Azerbajdzsán független állammá vált és rövid belpolitikai instabilitás után a Szovjet-Azerbajdzsán egykori vezető politikusa, Heydar Aliyev szilárdította meg hatalmát. Aliyev gazdasági reformjai csökkentették a munkanélküliséget és növekedő pályára állították az azeri életszínvonalat, de az autokratikus államberendezkedés és az egyre nagyobb mértéket öltő korrupció miatt az elnök népszerűsége folyamatosan csökkent.

Heydar Aliyev elnöki portréja, mely ma is díszíti az azeri köztereket

Forrás: static.president.az

Aliyev elnök utódja fia lett, aki napjainkban is az ország legfontosabb döntéshozója. Azerbajdzsán a 2000-es évektől egyre dinamikusabban fejlődik és a gazdaság húzóágazatai ma már nem annyira korlátozódnak az energiahordozók kitermelésére és kezelésére szakosodott iparágakra. A gazdaság szerkezete egyre inkább hasonlít egy 21. századi fejlődő országéra, melyben a turizmus, a pénzügyi szektor és az építőipar is egyre komolyabb arányban képviselteti magát. Fontos azonban megjegyezni, hogy az energiaszektor napjainkban is a gazdaság motorjaként funkcionál, az azeriek élete elképzelhetetlen a mérhetetlen energiakincsértékesítése nélkül. Ugyan Azerbajdzsán gyorsan fejlődik és az utóbbi évtizedek abszolút győztesének mondható a térségben, nyugati életszínvonalról és gazdasági teljesítőképességről nem beszélhetünk. Az egy főre eső GDP 2023-ban minimálisan 7100 dollár felett volt Azerbajdzsánban, míg hazánkban ez a mutató meghaladta a 16000 dollárt. Az országok történelmi fejlődése azonban természeti adottságaikhoz hasonlóan eltérő, ezért az összehasonlítások nem minden esetben mentesek az elfogultságtól.

Baku modern városnegyede

Forrás: bakutourism

Az azeri főváros, Baku kétségkívül 21. századi nagyváros a maga felhőkarcolóival, metróhálózatával, elegáns éttermeivel és széles tengerparti promenádjával. A huszadik század viharos évtizedei után magabiztosan kijelenthető, hogy Azerbajdzsán a 21. század egyik nagy nyertese lehet.