Reaktor

Az újrahasznosítási rendszerek, melyek a körforgásos gazdaság egyik alappillérei, hatékony működése kiemelten fontos a fenntartható jövő érdekében. Magyarország is ebbe az irányba tesz lépéseket, amelyben központi szerepet kap a betétdíjas visszaváltási rendszer. Ez a modell nem újkeletű: több országban, mint például Norvégiában és Szlovákiában, már évek óta működik hasonló rendszer, és ezek bizonyítottan sikeresek. De hogyan illeszkedik ez a rendszer a magyar hulladékgazdálkodási struktúrába, és milyen hatásokkal számolhatunk? Mi a szerepe az egészben a MOHU-nak és tényleg szükség volt-e rá?

Először is nézzük meg mi is az a körforgásos gazdaság – az Európai Unió honlapján az alábbi definíciót olvashatjuk: olyan rendszer, amely a lehető leghosszabb ideig megőrzi a termékek, anyagok és erőforrások értékét a gazdaságban, és minimalizálja a hulladékkeletkezést. Ma még alapvetően a legtöbb fogyasztói cikkünk életciklusa lineáris: legyártják, eladják, felhasználják majd hulladék lesz belőle, ahhoz, hogy meglegyen a körforgás az kell, hogy újra alapanyag legyen a termékből az eredeti életciklusa végén - ez nemcsak a hulladék csökkentéséhez járul hozzá, hanem gazdasági előnyökkel is jár, hiszen kevesebb új nyersanyagra lesz szükség. A fő kérdés az, hogy hogyan éri meg jobban az újrahasznosított dolgokat a gyártóknak felhasználniuk, ha most még az első „életüket” élő termékek legyártása olcsóbb? Erre a megoldás egy EU-s szabályozás lehet; meg fogják határozni, hogy a gyártóknál mennyi részének kell lennie újrahasznosítottnak a termékportfóliójukból, így ugyan továbbra sem fogja nekik megérni, de már jogszabályok által kötelezve lesznek.

Magyarországon a betétdíjas rendszer bevezetését több tényező is indokolta: az Európai Unió irányelvei kötelezővé teszik, hogy a tagállamok elérjenek egy minimum 65%-os újrahasznosítási arányt a hulladékgazdálkodásukban. A korábbi években Magyarországon a hulladékkezelési rendszer több lépcsőfoka is volt: először a hulladékgyűjtő szigetek lettek bevezetve itthon, ahol már válogatva lehetett lerakni a hulladékot, de ezt rendkívül költséges volt fenntartani és az utólagos válogatás is drágának bizonyult. Ezután lett bevezetve a szelektív hulladékgyűjtés lehetősége a háztartásokban; a hulladékszállítók biztosították a külön válogatott szelektív szemét elszállítását. Bármennyire is próbálták ezzel a társadalmunkat környezet tudatossá  nevelni, ezek a lépések még messze nem voltak elegek a kitűzött EU-s cél eléréséhez, nem volt kellően megfelelő ösztönző (vagy kényszerítő?) rendszer, amely a lakosságot motiválta volna, így egy drasztikusabb és hatékonyabb lépést kellett tenni. Így érkezünk el a kötelező betétdíjas visszaváltó rendszerhez (DRS - Deposit and Return System).

A betétdíjas rendszer alapja, hogy az italos palackokat és dobozokat visszaváltják a vásárlók, és pénzt kapnak értük. Az új magyar rendszer bevezetésénél a MOHU kapott koncessziót, hogy irányítsa a folyamatot, ezzel is elősegítve a centralizációt a hulladékgazdálkodás területén (is). A rendszerváltástól a 2010-es évekig alapvetően ez egy sok szereplős piac volt még; kb. 20-30 hulladékgazdálkodással foglalkozó cég (+alvállalkozóik) látta el ezeket az igényeket az országban; majd a 2010-es években az Országos Hulladékgazdálkodási Hatóság létrejöttével kezdődött el a központosítás. Vajon miért is volt szükség erre? Alapvetően a centralizáció elősegíti az ellenőrizhetőséget, de ebben az esetben azért is volt szükség erre a lépésre, mert a hulladékgazdálkodás egy rendkívül tőkeigényes  műfaj, és ezt egy MOHU, mely a MOL csoport tagja könnyebben meg tudja ugrani. Természetesen a visszaváltó rendszer bevezetésénél ezek hatványozottan igazak, hiszen egy teljesen új infrastruktúrát kellett ehhez kiépíteni az ország teljes területén. A koncesszióban 3 fő dolgot vállalt magára a MOHU: jelentős tőke beruházását, az EU-s célérték elérését és egy hulladék égető építését. Alapvetően az EU-s újra felhasználási cél érdekében vált szükségessé a betétdíjas rendszer bevezetése: egy olyan ösztönző mechanizmus kellett, amely a visszaváltást vonzóvá teszi, és hozzájárul ahhoz, hogy kevesebb hulladék kerüljön elásásra. A norvég és szlovák példák azt mutatják, hogy a kötelező visszaváltási rendszer sikeresen működhet, sőt Hollandiában már a 70-es években is próbálkoztak hasonló rendszerek kialakításával.

A rendszer elindulásakor azonban problémák is adódtak: rengeteg poszttal lehetett találkozni a közösségi médiában, ahol éppen arról panaszkodtak az emberek, hogy éppen hol nem működött a visszaváltógép; mennyire rossz a rendszer úgy ahogy van, stb. A MOHU alapvetően abban hibázott, hogy félremérte a rendszer felfutásának, népszerűségének, kihasználtságának a szintjét; alapvetően a más országbeli példák azt mutatták, hogy 1 év után éri el a csúcsát a visszaváltó rendszer; de itthon az 50 forint annyira nagy motiváló erő lett, hogy ezt a csúcsot sikerült 3 hónap alatt elérni. Eleinte kérdés volt, hogy elég nagy-e ez az összeg arra, hogy az emberek már ösztönözve legyenek a visszaváltásra, de a választ gyorsan megkaptuk. Látszik, hogy nagy a kihasználtság és már most kapacitásbővítésre van szükség. Ennek ellenére a pozitív eredmények már most látszanak: az emberek fokozatosan hozzászoknak ahhoz, hogy visszaváltsák a palackokat, így a naponta visszaváltott kb. 7 millió palack nem kerül elásásra (mint ahogy korábban), hanem újrahasznosítás lesz a sorsuk – ez mindenképpen egy nagy siker a fenntarthatóság szempontjából.

Magyarországon jelenleg 50 forint – elég vonzó ahhoz, hogy az emberek hajlandók legyenek visszavinni a palackokat – ez különösen igaz a szociálisan rászorulók esetében, akik számára ez jövedelemkiegészítésként is szolgálhat. Ez a társadalmi aspektus is része annak a rendszernek, amely a fenntarthatóság mellett a társadalmi egyenlőtlenségek csökkentésére is törekszik. (Bár érdekességként megjegyzendő, hogy mikor valaki egy kukából kiveszi a visszaváltható palackokat, azzal bűncselekményt követ el, ugyanis amíg egy háztartásnak/önkormányzatnak a kukájában van a hulladék, az a háztartás/önkormányzat tulajdona, ha kitolják a kukát az utcára és elviszi a hulladékszállító, akkor onnantól viszont már a cégé, így ezeknek a kikukázása lopásnak minősül.) A jövőben a fenntarthatósági és kényelmi szempontból a MOHU több helyen is tervez automatákat létesíteni, például hajléktalanszállóknál, munkahelyeken (a MOL Campusban például már most is van) és egyetemeken (először várhatóan a Corvinuson); ezeknél a kulcskérdés azonban az, hogy sikerül-e olyan partnert találni, aki vállalja, hogy valamilyen módon készpénzre váltja az automaták kuponjait, különben nem lesz működőképes a rendszer.

A betétdíjas rendszer bevezetése Magyarországon elengedhetetlen lépés volt a fenntartható gazdaság felé. Bár a kezdeti nehézségek miatt több szereplő – gyártók, kereskedők és fogyasztók – is kritizálta a rendszert, hosszú távon a jövő generációi profitálnak majd belőle és már rövid távon is számottevő lehet a hatása. Az ösztönzők működnek: az emberek visszaviszik a palackokat, a hulladék mennyisége csökken, és a környezet védelme erősödik. A rendszer fejlődésének kulcsa a technológiai fejlesztések és az újrahasznosítási arány növelése lesz, amely biztosítja, hogy Magyarország elérje az EU által előírt célokat.

Hogyan jellemeznéd röviden napjaink hazai, európai és globális kereszténységét?

Hazai színtéren a rendszerváltást követő évtizedes távlatban talán még mindig felszabadulás és megújulás a jellemző, ami az utóbbi időben egy pici elkényelmesedéssel, ugyanakkor strukturális, illetve állami keretrendszer felől érkező támogatással együtt jelenik meg. Európában teljesen kaotikus a helyzet, világszinten pedig egy dinamikusan növekvő és virágzó kereszténység van. Természetesen a maga kihívásaival, bőven jelentkeznek a világegyházban is olyan folyamatok, amiket érdemes kibeszélni vagy megemlíteni.

A nyugati világban és Magyarországon miben más elődeinkhez képest korunk emberének vallásfelfogása? Betudható ezen változás pusztán a jólétnek, a jóléti társadalom megjelenésének, avagy lustaságot, egyfajta paradigmaváltást látunk?

Ezek közül mindenképpen a paradigmaváltást mondanám. Különböző nézőpontok vannak, lehet nézni eszmetörténetileg, gazdaságilag vagy társadalmilag. Ha nagyon nagy szakaszokban gondolkozunk, akkor az elmúlt bő ezer évben volt egy konstantini egyházmodell, mely tartott - ki hogyan nevezi - az iparosodásig, francia forradalomig, modernitásig. A 20. század közepe környékén megjelent a posztmodernek egy teljesen új alapbeállítódása, ami tulajdonképpen leszivárgott most már a mindennapi életig. Egy alapállás lett a filozófia elméleti megfontolásokból, és a modernitással ellentétben mutat új nehézségeket és új lehetőségeket is.

Egy-két rövid példát mondanék. A modernitásnál elég, ha mondjuk Nietzsche vagy Marx elméleteire gondolunk. A modernitás alapvetően egyház és vallásellenesnek tűnt, legalábbis úgy en bloc főbb vonalaiban. Ezzel szemben a posztmodern nyitott a vallásra, pontosabban nyitott a vallásnak egy spirituális, egyéni megközelítésére, ugyanakkor egy nagyon erős intézmény, tekintély és dogmaellenesség van benne. A posztmodern lényegéből fakadóan magát a nagy elbeszélést, a narratívát tagadja, és ebben éppúgy benne van Hegelnek, a hegeli rendszernek a tagadása, mint a krisztusi evangéliumé. Meg kell találnunk azokat az új eszközöket, amikkel ki tudjuk használni a posztmodernnek a vallási nyitottságát, viszont tudunk válaszolni azokra az intézmény- és tekintélyellenes beállítódottságaira, amivel a modernitásban nem kellett megküzdeni.

A szóban forgó posztmodern megközelítés mivel támadja a kereszténységet? Gyakran beszélünk a kereszténységet temetve, hanyatlásról, paradigmaváltásról, de tulajdonképpen mi az a fő állítás, ami így kétezer évvel Krisztus születése után színre lépett?

Ezzel együtt vannak olyan fő kifogásai a posztmodernnek, ahogy az előbb is említettem, mint a tekintély, intézmény és dogmaellenesség. Sem egyéni, sem közösségi szinten nem viseli el a posztmodern ember azt a zsinórmértéket, azt a kánont, amit egy kényszerítő skatulyaként vagy regulaként negatívnak él meg, és a saját rosszul értelmezett szabadságának a korlátok közé szorításaként értelmezi.

Miből fakadhat a valláspótlékok elterjedése? Beszéltünk paradigmaváltás, "kereszténység eddig és ne tovább", ezzel párhuzamosan jelennek meg a jól ismert valláspótlékok is. Ilyen a modern ember kényelmessége vagy szelektivitása, mely során bizonyos dolgokat kér az egyháztól, például egyházi esküvőt, másról pedig hallani sem akar?

Több érdekes szempont van. Az egyik, ami egy evangelizációs vagy apologetikai támpont is lehetne, hogy az ember alapvetően a teremtettsége okán, de a lelki alkata alapján is egész egyszerűen úgy működik, hogy hisz valamiben. Nem tud nem hinni! Hogyha megint végigtekintünk az európai eszmetörténeten, akkor a vallás dominálta hit után következett a különböző izmusoknak a hitei, és amikor ezek is a történelmi alsó fiókokba kerültek, akkor nem nagyon maradt semmi.

Ezeknek a jelenségeknek az összességét hívták a '80-as, '90-es évek fordulóján New Age-nek. Akkor még főleg a nyugati teológia, hiszen hozzánk jó néhány éves késéssel a 90-es évek második felében érkezett meg. Nagyon sok eleme van.

Hogyha ez ennyire felszínes, szinte már kritériumok sincsenek, akkor az egyház vagy a teológia mit tud kezdeni olyan emberekkel, akik ennyire passzívak?

Egyrészt van egy olyan alapállás, hogy természetesen az egyház - a katolikus teológiáról beszélve - de a legeslegtöbb pontban a történelmi egyházak ezekben egyetértenek, hogy az egyház elismeri azt, hogy egy szekuláris, plurális társadalomban él, és ezt nem is vitatja. Ugyanakkor a relativizmust elutasítja, hiszen az Isten által felmutatott és felismert igazságnak a megvallása az a hitünknek, nem mellesleg az ismeretelméletünknek is egyik alapköve. Miután ezt aláhúztuk, utána is van még azért néhány dolog, amit megtehetünk. Megtehetjük azt, hogy élünk a posztmodern spiritualitás nyitottságával. Élünk annak a lehetőségeivel, hogy a modernitással ellentétben olyan emberek, olyan tömegek élnek mellettünk, akik valamilyen szinten elismerik az Istennek a létezését.

Ebből látszik, hogy egyrészt egy nagy missziós terület az, ahol élünk, másrészt rengeteg tévedés, de ugyanakkor nyitottság is társul hozzá. Még egy dolgot megtehet az egyház. Tanulhatunk anélkül, hogy feladnánk önmagunkat, azokat a lényegi elemeket a hitünkből, melyek nem lehet feladni. A hitre rakódott kulturális szövet egyes részeit igenis felfrissíthetjük. Azt az odafigyelést, vagy élményközpontúságot, amit nagyon sokan hiányoltak egy megmerevedő egyházban, azt a megújuló élő közösségekben, lelkiségi mozgalmakban, különböző bibliacsoportokban, színjátszókörökben, számtalan egyéni alkatra választható gyülekezeti lehetőségekben meg lehet találni.

A kereszténység olyan értelemben nincsen kihalófélben, nem egy veszélyeztetett bálna, hogy Brazíliában, vagy a szubszaharai Afrikában, akár még a Távol-Keleten is jelentős csoportok keresztelkednek meg, vagy folytatják a korábbi hagyományt, csak sokkal nagyobb létszámban. Valójában nem arról van szó, hogy globálisan növekszik a keresztények száma, és mi a saját európai helyzetünket hamisan tükrözzük a világra?

Ez így van. Világszinten a kereszténység száma dinamikusan növekszik, egyébként az iszlámmal együtt. Jelenleg, ha a legpontosabb számokat idézem, akkor nagyobb dinamikával növekszik mind a kereszténység, mind az iszlám, mint a világnak a népessége. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy ebben a dinamikus terjedésben a nagyon-nagyon pozitív folyamatok mellett - tehát olyan területeknek a meghódítása, mint Kína, Afrika, vagy valóban a nagyon régóta domináns közép és dél-amerikai kereszténység - nagyon erősek azok az irányzatok, amik a mi európai nézőpontunkból vett hagyományos vagy történelmi egyházakhoz nem kapcsolódnak. Ez a pünkösdi megújulási mozgalmak által végzett misszió.

A misszióban volt egy olyan váltás, hogy a történelmi egyházaknak a missziós dinamikáját átvették ezek az újabb mozgalmak, főleg az Egyesült Államokból kiindulva. Ebben benne van az a veszély hosszú távon, hogy ezek pont olyan irányzatok, amik nagyon is alkalmazkodtak a posztmodern embernek a spirituális igényeihez. Sok esetben nem tudjuk olyan mélységében megtalálni bennük az egyház tanítását, a dogmákat vagy a hittételeket tükröző sarokpontokat, ahogyan egy magyar történelmi katolikus vagy református egyház esetében. Nyitott kérdés, hogy hosszú távon ez a missziós irányzat melyik irányba fog továbbfejlődni. Ugyanakkor az valóban nagyon nagy öröm, hogy világszinten a keresztények száma növekszik, de ehhez társul egy olyan hihetetlen nagy probléma, hogy a legüldözöttebb vallássá vált a kereszténység.

Ami még a nyugati civilizációban fontos és érdekes, hogy a nyugati civilizáción belül sem lehet egységes képet mutatni, mert az európai szekularizációs folyamat, ami önmaga is egy tévedés, nem hasonlítható össze az Egyesült Államokkal. Amikor leültek az európai vallásszociológusok, és azt mondták nagyjából a 70-es években, hogy a szekularizáció az egyrészt visszafordíthatatlan, másrészt egy tény, akkor nem számoltak az Egyesült Államokkal, nem számoltak a világ összes többi részével, és utólag kiderült, hogy maga a szekularizációs tézis is egy hibás kiindulópontból fakadt, ugyanis nem is próbálták meg a saját állításukat bizonyítani, hanem kész tényként vették.

Érdekesség, hogy ennek az egyik lebontója, aki erre felhívta a figyelmet, a túl nagy keresztény szimpátiával nem vádolható Jürgen Habermas volt, aki elkezdett posztszekularizációról beszélni, és azóta nagyon sok szociológus meg valláskutató van, akik felhívják arra a figyelmet, hogy Európában hullámok voltak. Tulajdonképpen, ha belegondolunk a benedeki rendalapításba, utána a X-XI. századi bencés reformokba, a XIII. századi koldulórendek reformjaiba, a reformáció és az ellenreformáció kérdéskörébe, akkor 2-300 évente látunk különböző megújulásokat, illetve a megújulások előtt látunk hanyatló időszakot. Ez nem jelenti azt, hogy bárki is tagadná, hogy Európában jelenleg az intézményes vallásosság visszaszorulóban van, de végképp nem jelenti azt sem, amit a szekularizációs tézis állított, hogy a vallás Európából el fog tűnni, vagy meg fog szűnni.

Ezen mintázatot alapul véve kijelenthetjük, hogy eme elvilágiasodó posztmodern időszak is egy átmeneti időszak és a 200-300 évente megjelenő megújulás ismét vissza fog térni?

Ha ezt kijelentenénk, akkor hasonló módszertani hibát követnénk el, mint amit a szekularizációs tézis hirdetői jelentettek ki. Én a magam részéről optimista vagyok. Az biztos, hogy a vallás sok mindent mutat. Azt, hogy Európában megszűnne vagy eltűnne, azt nem mutatja, mert virágzó élő közösségek vannak, még ha csökkenő számban is, de az egyházak tanítása szerint élő embereknek sokmilliós bázisa van Európa szerte. Mellette van egy nagyon-nagyon széles réteg, aki bár nem számít ebbe a kategóriába, de az úgynevezett helyettesítő vallásossággal támogatja annak a most már sok helyen kisebbségnek tűnő, vallásgyakorló embertársának a gyakorlatát. Illetve ahogy említetted igényli a szolgáltatásokat az élet határhelyzeteiben, az esküvőnél, temetésnél, keresztelésnél, igényli a szolgáltatásokat a szolidaritás kapcsán, akár a kórházakban, oktatásban, különböző egyházi szerepvállalásokat.

Ilyen legendás alakok megtalálhatóak a jelenkori egyházban?

Én úgy gondolom, hogy inkább a 20. századról tudunk egyelőre beszélni. Tele van az egyház hitvallókkal, nagy formátumú teológusokkal, egyházi vezetőkkel, tanítókkal, sajnos tele van mártírokkal is. Ha csak a mi magyar történelmünknél és magyar egyházunknál maradunk és most én hangsúlyosan egy szubjektív listát fogok mondani, amire nem készültem, így valószínűleg sokakat ki fogok belőle felejteni.

A mártírokra és a keresztényüldözések kapcsán, a 20-21. századra vonatkoztatva, veszélyesebb és kockázatosabb kereszténynek lenni, mint mondjuk a Krisztus utáni évszázadokban Diocletianus császár alatt, vagy teszem azt a nagy vallásháborúk, - még nagyobbat ugorva - a világháborúk idején?

Nem lehet szerintem elválasztani az adott társadalmi helyzettől, korszaktól. Ha azt nézzük, hogy természetesen az ókori Rómában lévő keresztényüldözések, melyek egyébként hullámokban jöttek, és melyek nem fedték le a legtöbb esetben a birodalom a teljes kiterjedését, a maguk abszurditásával, sokkal brutálisabbak voltak.

Abszolút értelemben nem vagyok benne biztos, és természetesen nagyon-nagyon fontos azt látni, hogy teljesen más egy keresztényüldözés, mondjuk egy Boko Haram által felügyelt területen, teljesen más olyan helyen, ahol az embernek bizonyos alkotmányos vagy demokratikus jogait korlátozzák a hite miatt, és teljesen más, ahol csak idézőjelben, de az előzőekhez képest csak egy kulturális megbélyegzés az, ami az osztályrészül jut.

A modernkori sajtó logikát figyelve, a legnagyobb hírértéke mindig a negatívumoknak, a botrányoknak, az ilyen-olyan simlis ügyeknek van. Mit kezdhet az egyház azzal, hogy a hírolvasó közönség előtt többnyire, mint negatív, avítt intézmény jelenik meg? Hogyan lehet ezt a hírlogikát ellensúlyozni?

Egyrészt tagadhatatlanul jelen van az, hogy az emberek várnak valami olyat az egyháztól, aminek lényegéből fakadóan törekszik megfelelni, és törekednie is kell, viszont az evilági, bűnös emberekből álló közösségként nem feltétlenül tud megfelelni. Látni kell azt, hogy az egyház jelenleg az evilági keretek között a bűnös embereknek a közössége, akik próbálnak a krisztusi úton az örökkévalóság felé menni. Nem szentek közössége sajnos az egyház, az az üdvösség pillanatában Krisztus második eljövetelét követően lesz.

Ezzel együtt jogos az embereknek az az igénye, ami egyébként nagyon érdekes párhuzam, és véletlen se szeretném az egyházat politikai aktorként feltüntetni, de hogyha megnézed azt, hogy önmagában politikai logikával a konzervatív jobboldallal szemben nagyobb morális követelményt támasztanak, mint ahogy azt teszik egy egyébként morált kevésbé hangoztató liberális politikával vagy baloldali politikával szemben, teljes jogosan. Ugyanígy van az egyház esetében is, hogy az emberekben él egy talán túlságosan magas elvárás.

Egy harmadik szempont pedig az, hogy a médiának van valóban egy olyan torzító hatása, mely felerősíti ezen eseteket. Ami hangsúlyozom, ha egy lenne belőle, az is védhetetlen és megbocsáthatatlan lenne. A mi életrendszerünkben nyilván a megbocsátás az Istennek a dolga, de én azt nem tudom nem szándékosnak látni, amilyen egyházellenes éllel a negatív történéseknek szignifikánsabb, nagyobb sajtója van, mint a pozitívaknak, vagy adott esetben az egyház hétköznapjait felmutató normalitásnak.

A proaktív egyházi magatartás működhet? Itt főként arra gondolok, hogy az örökös lamentálás, kesergés és elhatárolódás helyett például egy kezdeményező, vitákba beleálló, olykor azokat a sajtó logika szerint tematizáló egyház kívánatos lenne, van-e erre bármilyen törekvés?

Törekvés van. Nyilván nehéz, lévén egy hatalmas szervezetről van szó. Általában lényegéből, működéséből fakadóan egy olyan hierarchikusan működő intézményrendszer, ahol többnyire idősebb egyházi vezetőink vannak, ott egy nagyon fontos szempont lehet az, amit a második vatikáni zsinat óta hangsúlyoz a katolikus egyház. Nemcsak a zsinat, hanem a zsinatot követő pápák is valamennyien mondják, hogy fontos a világi Krisztushívőknek a szerepvállalása az egyház életében, illetve az egyházat illető kérdésekben, ahol mindenki meg tudja mutatni, fel tudja ajánlani a közösség szolgálatában azokat a képességeit, amiket máshol megtanult.

Identitás. Azt veszem észre, hogy identitás híján a vallás ellenfele kettős erővel képes támadni, hiszen akinek nincs itt megvédenie, annak nincs hova hátrálnia, így folyamatosan szinte dupla karddal képes csapdosni. Mik az identitás nélküliség legnagyobb veszélyei, és mit tehetünk a kettős erővel támadókkal szemben?

Identitás kapcsán én nem is a hívő közösségeket féltem elsősorban, hanem magát Európát. Ha mehetünk egyet távolabb, Európa abból a szempontból kiemelt helyzetben van identitás témában, hogy egy olyan földrészről beszélünk, ami elsősorban nem földrajzilag meghatározott, mint az összes többi, hanem az identitáselemek, értékelemek, civilizációs elemek története által, illetve a saját történelmi eseményei által.

Egy optimista forgatókönyvet vázolnék, ugyanis a kereszténység elmúlt 2000 éves pályáján mindig megkapta a maga ellenségeit, a kezdetben keresztényüldöző Róma, a középkorban terjeszkedő iszlám, vagy éppen a woke. Viszont mindig mi kerültünk ki győztesen. A jövőre nézve a posztmodernben leledző woke mennyire újszerű? Vagy ugyanazt a jól ismert sémát látjuk, egy-egy csoportosulás - most államalakulat híján, nem Rómáról, vagy az iszlám kalifátusról beszélünk - ami ismét kopogtat az ajtón?

Hogyha nem felejtjük azt el, hogy Jézus mit ígért és mit nem ígért nekünk, az már egy kiindulási pont lehet. A Szentírásban arra kaptunk ígéretet, hogy az egyházon és a kereszténységen, az általunk kereszténységnek hívott tanítványi léten a pokol kapui sem fognak erőt venni. Viszont Jézus azt is megígérte, hogy ez az esetek többségében egy olyan radikális életút lesz, üldöztetéssel, kihívásokkal teli, ami nem biztos, hogy a legkényelmesebb és az általunk legjobban vágyott evilági egzisztenciát jelenti.

A kereszténység valóban, mióta világ a világ, azóta legalább kettős harcot vív. Egyrészt harcot vívunk mi keresztények mindannyian saját magunkban, a mi saját bűnös létünkkel, a saját kísértéseinkkel, a saját egyéni életutunknak a felvállalásával, a szabadság és a felelősség között, vagy azok mentén való krisztusi út követésével természetesen. Mindemellett a jézusi figyelmeztetésnek megfelelően folyamatosan leselkedik erre egy olyan külső fenyegetés is, ami mellett nem szabad azt sem elfelejtenünk, hogy jelenleg, bár ezt más hangsúlyokkal és máshogy mondják protestáns testvéreink, hogy a rossz az jelen van a világban.

A saját életünket pedzegetve, egy örök kérdés, hogy mit tehetek én, mint kis fogaskerék? Akár, hogy jobb legyen, akár, hogy valamit megállítsunk, mik a lehetőségeink?

Elsődleges hivatása mindenkinek arra van, hogy ő maga válaszoljon a krisztusi hívásra, elfogadja az isteni kegyelmet, és megbánva a bűneit bízva abban a kegyelemben, amit az Úristentől a végén kap, eljusson az örök életre. Természetesen ehhez nagyon sok olyan feladat tartozik, a szeretet koncentrikus köreivel, a házastárstól a gyermekeken át, a közvetlen közösségtől a szakmai vagy hivatásbeli életútvállalásán át egészen tágítva a világig és a világért érzett teremtésvédelmi felelősségig, amit meg kell tennünk. Keresztény ember azért nem lesz szerintem például klímaszorongó, mert tudja azt, hogy nem várja tőle a Jóisten azt, hogy ő egy személyben megoldja azokat a problémákat, amikhez egy ember kevés. Egyikünk se kapott nagyobb keresztet annál, mint amit el tud vinni. Úgy kell megtalálni az egyéni életünk és a közösség érdekében élt életünk közötti egyensúlyt, hogy az valóban reális legyen, és olyan célokat tűzzön ki, amiket meg is tudunk valósítani.

Teológusként neked mi a következő 50-100 év legfontosabb vallási kérdése?

Három gondolat van, ami nagyon foglalkoztat. Az egyik az ökumenikus mozgalom kifutása. Sikerül-e egy olyan továbblépés ebben, ami megfelel az egyház egységét valló és a krisztusi rendeltetését célzó identitásának, viszont a történelmi felekezetek, egyházak az önazonosságukat meg tudják tartani. Ez az egyik nagyon nagy kérdés. A másik, hogy meg tudjuk-e oldani világszinten, ki tudjuk-e politikailag vívni azt, hogy a jelenleg tapasztalható keresztényüldözés a lehető legnagyobb mértékben megszűnjön. A harmadik kérdés nekem személyesen az, hogy milyen Európánk lesz, hogy látunk-e egy európai olyan keresztény megújulást, amiben biztos vagyok, hogy ha lesz, akkor társul hozzá egy nemzeti és kulturális megújulás is.

Reményik Sándor sorral zárnánk a beszélgetést:

Ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát!

A beszélgetés nyár végén készült.

(Borítókép forrása: facebook.com/zsombor.nador)

A Where is my mind komment szekcióját ellepték a dühben és gyászban égő török kommentelők, akik állításuk szerint „utoljára hallgatták meg ezt a számot”, és „már sohasem fognak rá úgy tekinteni, mint régen”.

Pár nappal ezelőtt a török köztudatot megrázta egy közel sem mindennapi, tragikus emberölés: 2024. október 4-én Isztambult megrázta egy szörnyű eset, amikor a 19 éves Semih Celik fél órán belül brutálisan meggyilkolt két szintén 19 éves lányt Aysenur Halilt és Ikbal Uzunert. Celik a történtek után öngyilkosságot követett el.

Arról, hogy mi történt pontosan Türkiye Today című hírportál a következőket írta le:

Celik először a délutáni órákban átment Aysenur Halil otthonába, ahol megölte a lányt, torkának elvágásával. Röviddel ezután találkozott Ikbal Uzunerrel a történelmi Edirnekapi városfalak közelében, ahol lefejezte a lányt, feldarabolta a testét, levágott fejét pedig az áldozat édesanyja elé dobta. Çelik-et már csak azután látták, hogy leugrott a történelmi Edirnekapı sáncról, később pedig a kórházban belehalt sérüléseibe. 

Az országban már korábban is viszonylag sok incidens történt a nőkkel szemben, így a brutális gyilkosságok és a Beyoglu-incidens országos tiltakozásokat robbantott ki a nőjogi szervezetek körében. Isztambulban, Mersinben, Diyarbakirban és más városokban tüntetések zajlottak, ahol az aktivisták erősebb jogi védelmet követeltek a nők számára és a meglévő törvények jobb betartatását. Nem segít a helyzeten az sem, hogy 2021 júliusában az ország hivatalosan kilépett az Isztambuli Egyezményből (az Európa Tanács nők elleni erőszak és a családon belüli erőszak megelőzéséről és leküzdéséről szóló egyezménye), amely lépés az érdekvédő csoportok szerint jelentős visszalépés volt az országban élő nők számára. Az eset tehát a nők helyzetéből fakadó társadalmi feszültségnek parazsát lobbantotta most újra lángra.

A táblákon ez állt: "Mi lenne, ha a nővéred Ikbal lenne?" és 'Az életünk nem lehet ilyen olcsó!' míg egy másik tábla, amelyet egy fiatal fiú tart, ez áll: „A társadalom hozza létre a bűncselekményt, a bűnöző pedig elköveti” 

Forrás: Türkiye Today

De mégis mi köze mindennek a Pixies - Where is my mind? (magyarul Hová tettem az eszem?) című dalához?

Nos, az eset után felbukkant egy tavaly készített videó, amiben Celik, aki meggyilkolta a 19 éves İkbal-t, bevallja, hogy hosszú ideig zaklatta a lányt, és megpróbálta megölni. A videóban egyébként megfigyelhetőek olyan háttérbeli rajzok is, amelyek levágott fejeket és egyéb aggasztó jeleneteket ábrázolnak. A Celik lakhelyét átkutató rendőrök egyébként egy jegyzetfüzetet is találtak, amelyen feldarabolt emberi alakokat ábrázoló, zavaró szénrajzok voltak, amelyek kísértetiesen hasonlítanak a gyilkosság elkövetési módjára.

Az elkövető vallomása alatt végig a Pixies slágerét lehet hallani a háttérben, amellyel kapcsolatban így már érthető miért gondolják a hozzászólók, hogy a dal hallgatása tényleg újra és újra felidézi és beleégeti az ember tudatába ezt a megrázó felvételt.  

A kommentelők azonban ennél tovább mennek, vannak akik úgy gondolják és ki is elemzik, hogy a Pixies dalának választása Celik videójához tudatos volt, és a dalszöveg, valamint a gyilkosság között párhuzam is vonható. 

A Where is my mind? refréne az alábbi sorokból áll:

A lábad a levegőben a fejed a földön
Próbáld ki ezt a trükköt és pörgesd meg, 
A fejed összeesik, ha semmi sincs benne.
És majd megkérdezed magadtól
Hová tettem az eszem?

Ezt a szöveget többen úgy ítélik meg, hogy kísértetiesen passzol az elkövető általi bűncselekményhez és a gyilkosságok megvalósításához, valamint az ahhoz kapcsolódó rajzokhoz. Így van, aki azt fejtegeti a hozzászólásokban, hogy a lábak között lévő fej és a fej helyén lévő lábak rajza kvázi szó szerint a dalban is meg van jelenítve. A "fejed a földön"  kifejezés pedig egy az egyben a valóságot tükrözi. 

S habár a dalszöveg írójának elmondása alapján a zene szövege csupán egy középiskolai utazásról szól a Bahamákra, ahol úszás közben egy kis hal indokolatlanul megkergette, ebben az új kontextusban mostanra már nem meglepőek azok a kommentek, amiben leírják, hogy a Pixies számát törlik a lejátszási listájukról, hiszen képtelenek többé ettől a megrázó és tragikus eseménytől elvonatkoztatni. 

Forrás: EKOLHABER

Április végén a moldovai rendőrség több mint egymillió dollár értékben foglalt le készpénzt orosz és moldovai állampolgároktól a chişinăui repülőtéren. A vád: „illegális politikai finanszírozás”. A gyanúsítottak Moszkvából érkeztek, ahol egy Kreml-barát moldovai oligarchával, Ilan Shorral közösen Victorie (Győzelem) néven új oroszbarát pártot alapítottak.

Ilhan Short a moldovai bíróságok már 2023-ban jogerősen elítélték csalás miatt, és távollétében 15 év börtönbüntetést szabtak ki rá, valamint az akkori, Moszkva által finanszírozott pártját betiltották. Az oligarcha elmenekült Moldovából, jelenleg Moszkvában él.

Ilan Shor, oroszpárti moldáv politikus, (Kép forrása: Balkan Insight)

Politikai változások Moldovában

2024 októberében elnökválasztást, 2025 júliusában pedig parlamenti választásokat tartanak az országban és a közvélemény-kutatások szerint a „Victorie” nevű oroszbarát pártnak akár reális esélye is lehet a végső győzelemre. A Moszkvától kapott pénzügyi és logisztikai támogatás a legújabb példája annak, ahogyan Oroszország nyíltan beavatkozik a 2,6 millió lakosú, szegény, soknemzetiségű, Románia és Ukrajna között elhelyezkedő Moldova belügyeibe, amely lakosságának mintegy háromnegyede ukrán, orosz, gagauz, roma és bolgár kisebbségekből áll.

Noha Oroszország az 1990-es évek eleje óta tart folyamatosan tart fenn proxy pártokat Moldovában, a reptéri incidens világossá teszi, hogy az ukrajnai háború kezdete óta Moszkva sokkal intenzívebben próbálja destabilizálni Moldovát, hogy az ország ne válhasson az EU (és még inkább a NATO) tagjává. Ennek az elkeseredetten vívott hibrid háborúnak a legfontosabb eszközei az orosz dezinformációs kampányok, melyekre Oroszország minden évben több százmillió dollárt költ el.

Maia Sandu liberális és Európa-párti politikát folytat, az ország 2022-ben sikeresen benyújtotta az uniós tagsági kérelmet. Az 51 éves Sandu a Harvard Kennedy Schoolon végzett, 2020 vége óta van hivatalban, politikájának központi célja Moldovát bevezetni az EU-ba, ami reményei szerint már 2030-ra sikerülhet.

Maia Sandu, Moldova nyugat-barát elnöke, (Kép forrása: 1LurerArm)

Azonban Oroszország ezt a folyamatot nyilvánvalóan meg szeretné állítani. Vlagyimir Putyin orosz elnök szemében Moldova Oroszországhoz tartozik, akárcsak Ukrajna. Az ország azért vonzó Putyinnak, mert könnyű célpontnak tűnik. Egy ilyen kicsi, rendkívül széttagolt és szegény ország felett más eszközökkel is győzelmet arathat, mint egy valódi, lőfegyverekkel vívott háborúval.

„Amikor az ukrán hadsereg visszaverte az orosz katonákat [az Odesszától keletre fekvő Mikolajevben 2022-ben (Moldova határaitól alig 150 kilométerre], a moldovaiak mérhetetlenül megkönnyebbültek”

- emlékszik vissza Merdijana Sadovic, aki a londoni székhelyű Institute for War and Peace Reporting projektjének, a Moldovai Független Dezinformációellenes Központnak (ICDC) a vezetője.

„Azonban Oroszország nem adja fel azon törekvéseit, hogy Moldovát ellenőrzése alá vonja. A lakosság mintegy 90%-a érti az orosz nyelvet, és 25%-a erősen azonosul Oroszországgal”

- mondja Sadovic.

(Kép forrása: the Economist)

Orosz klientelizmus

Az orosz dezinformáció a legerősebb fegyver a hibrid hadviselésben, amely magában foglalja az orosz proxy pártok, például a Victorie finanszírozását, a szavazatvásárlást, a gazdasági megtévesztést, a kiberbűnözést, a megvesztegetést és a választási csalást.

Victoria Dodon, a chisinaui Független Újságíró Központ (IJC) nevű civil szervezet főszerkesztője kifejtette, hogy a dezinformációt

„a politikai kapcsolatokkal rendelkező és a Kreml-barát szerkesztőségi napirenddel rendelkező médiumok, fizetett újságírók, álhírportálok, internetes trollok és közösségi média fiókok”

terjesztik. Ezek a források manipulatív technikákat alkalmaznak,

„mint például a tények vagy álláspontok egyoldalú bemutatása anélkül, hogy azokat alternatív nézőpontokkal ellensúlyoznák, valamint a statisztikai adatok vagy felmérési eredmények manipulálása”.

A propaganda nagy része orosz hírműsorokból és kulturális műsorokból áll, amelyeket közvetlenül a hivatalos orosz televíziós csatornáktól vesznek át tartalmat. Ezek az anyagok teljes átfedésben vannak az orosz háborús propagandával. Sok moldovai számára, különösen az orosz nyelvű régiókban ez az egyetlen hírforrás, amihez hozzáférnek. Emellett vannak más oroszbarát moldovai médiumok, mint például a gagauziai DRT állami televízió, amely személyre szabott anyagokat készít a gagauz moldovai kisebbség számára. Ezek közé tartoznak olyan állítások, amelyek szerint például Románia annektálni szeretné Moldovát, a moldovai kormány titokban megállapodott a NATO-val, az európaiak felvásárolják Moldovát, menekültek árasztják el Moldovát, és hogy a kisebbségeket meg kell fosztani autonóm régióiktól.

(Kép forrása: Stratfor)

Ezen hírműsorok fő vonzereje a kiemelkedő minőség. Különösen a kulturális műsorok készülnek magas színvonalon, és ezért sokkal jobbak, mint a hasonló moldovai programok. Oroszország nagyon hatékonyan használja ezt a „soft powert” az egész ország területén. A hatás is érződik: a keleti régiókban a leghevesebb az ellenállás a Sandu-kormánnyal és annak nyugatbarát irányvonalával szemben. Putyin szándékai hosszútávon Moldovával nagyon hasonlóak mint Ukrajnával: az orosz nacionalisták emlékeztetnek arra, hogy Oroszország a 19. század eleje óta többször is uralta a mai Moldova egyes részeit, az ország a 20. században pedig a Szovjetunió része volt. Amikor a Moldovai Szovjet Köztársaság 1991-ben kikiáltotta függetlenségét, Moszkva támogatta az oroszbarát lázadókat az ország keleti részén a négy hónapig tartó polgárháborúban, amely megosztotta az országot, és egy kvázi orosz proxy szeparatista államot hozott létre. Azóta mintegy 1500 orosz katona állomásozik Moldova keleti részén található szakadár Dnyeszteren túli régióban. Ebben a „befagyasztott konfliktusnak” a színhelyén az orosz zászló a Moldovai Szocialista Köztársaság zászlaja mellett lobog.

2014-ben, amikor Ukrajna fegyveres összeütközésbe került Oroszországgal, a Dnyeszteren túli orosz szakadár terület nehéz helyzetbe került: a keskeny földsáv az EU-barát moldovai állam, amelyet nyugatról a szintén nyugatbarát Románia támogat, és keleten az Oroszországgal szemben hadviselő Ukrajna között helyezkedik el. 2022 elején, amikor Oroszország megszállta Ukrajnát, orosz katonák megpróbáltak áttörni az ukrán Odessza városánál, hogy kapcsolatot teremtsenek a Trasznyisztriában állomásozó orosz egységekkel, és elfoglalják az egész Moldovai Köztársaságot. Ezt azonban akkor az ukrán hadsereg sikeresen megállította.

Az Európai Unió évtizedek óta megfigyelhető világgazdasági jelentőségének visszaesésére Mario Draghi készített egy jelentést, amelyben azonosítja az Unió legsürgetőbb kihívásait és komplett megoldási csomagot is felvázol. Bár a problémákat mindenki látja, Draghi megoldásait Európa-szerte heves kritika éri.

Mario Draghi 1970-ben végzett egyetemet Olaszországban, majd közgazdaságtudományi PhD fokozatot szerzett az MIT-n. Dolgozott a Világbanknak, majd 1991 és 2001 között az olasz pénzügyminisztérium kincstárának főigazgatója volt. A 2000-es években számos helyen dolgozott: elnöke volt a Pénzügyi Stabilitási Tanácsnak, az olasz jegybanknak, majd 2011-től nyolc éven át az Európai Központi Banknak. 2021 és ’22-ben olasz miniszterelnök. Az átfogó jelentés megírására pedig az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen kérte fel.

© Olivier Hoslet/EPA-EFE/Shutterstock

A Draghi-jelentés rendkívül alaposan és mélyen fejti ki az EU gazdasági problémáit, amelyek lassítják az európai fejlődést, amit az USA és Kína gazdasági szereplésével hasonlít össze. Draghi számos megoldást javasol az unió kereskedelmi versenyképességének javításától kezdve az európai munkaerő készséghiányának (skill gap) leküzdésén keresztül a termelékenység növelésére és az innováció ütemének fokozására. Ezen javaslatok közül a legfontosabb három területre oszlik.

1. Pénzügy

Draghi meggyőzően állítja, hogy a szélesebb és jobban integrált európai tőkepiacok a jelenleginél több lehetőséget kínálnak majd az induló vállalkozásoknak a tőkebevonásra és a növekedésre, így az egész gazdaság profitálhat az európai alapú innovációkból. Érvelése szerint az európai pénzügyi piacok ma túlságosan széttöredezettek ahhoz, hogy ilyen előnyöket nyújtsanak, ami miatt sok európai innovátor az Egyesült Államokba megy kockázati tőkefinanszírozásért, és ott is marad, hogy elérje a nagyságrendet.

2. Túlzott szabályozási környezet

Draghi meg akarja állítani a túlbonyolított szabályozások elburjánzását az EU gazdaságaiban. Megjegyzi, hogy az európai vállalatok 60 százaléka a szabályozási „labirintust” jelentős adminisztratív tehernek és a beruházások, az innováció és a növekedés fő akadályának nevezi. A jelentésében a „burjánzás” egyszerű megállításán túlmenően a szabályok ésszerűsítésére, a szabályozás következetesebbé tételére irányuló erőfeszítésekre, valamint a szabályozások abszolút számának csökkentésére szólít fel.

3. Elektromos hálózatok összekötése

A harmadik hasznos javaslat a kontinens energiahálózatának bővítése, kiegészítése, hogy az országhatárokon átíveljen. A jelenlegi széttagolt struktúra csökkentette a megbízhatóságot, és eléggé megnövelte a költségeket ahhoz, hogy elriassza a tőkebefektetéseket és megfojtsa a növekedést. A kontinens villamosenergia-hálózatának bővítése nem biztos, hogy teljesen az Egyesült Államok vagy Kína költségeihez igazítja ezeket a költségeket. Mégis, a hálózat kiépítésével Európa a jelenleginél kevésbé függne külső energiaforrásoktól, megbízhatóbbá válna az energiaellátás, és csökkenhetnének az Unió háztartásainak és vállalkozásainak költségei.

Összességében, az EU-t a rosszul megtervezett pénzügyi piacok hátráltatják; az energia túl drága; a kutatás-fejlesztés rendszertelen és sok különböző ország között oszlik meg.

Ez mind reális, de akkor hol a probléma?

Honnan lesz minderre pénz?

Draghi számításai szerint 750-800 milliárd euró szükséges évente ahhoz, hogy a felzárkóztató projektek megvalósuljanak. A projekt finanszírozásához uniós közös hitelfelvételt is említ; továbbá, az államok adósságszintjének az emelkedése is indokolt lenne, hogy a kontinens elérje a kulcsfontosságú céljait.

Csupán három órával Draghi felszólalása után, Christian Lindner Németország pénzügyminisztere határozottan elutasította az uniós hitel gondolatát: „Németország nem fog beleegyezni”. Németország mellett már Hollandia is jelezte, hogy nem támogatja hitelfelvételt, így a „fukar” országok negatív megszólalásai az ügyben továbbra is várhatóak.

A hitel gondolatát a közép- és kelet-európai tagállamok sem fogadták pozitívan. Azonban más elemeit is kifogásolták az országok. Győri Enikő, a Patrióták Európáért képviselője, problémásnak tartja, hogy a konszenzusos döntéshozatalt többségire cserélné a javaslat. Emellett kiemelte, hogy a kisebb államokat negatívan érintené az energia és a tőkepiac központosítása: „Ne akarják a mi rovásunkra helyzetbe hozni a nyugati piaci óriásokat”.

Biztosan a több föderalizmus a megoldás?

A további központosítást a kis tagállamok, kifejezetten a közép-európai országok látják negatívan, hiszen a „folyamatosan közeledő” unió elmúlt két évtizedében jutott ebbe a lemaradó állapotba a szövetség. Éppen ezért szeretnék az Unió keleti felén lévő országok, hogy nagyobb hangjuk legyen a jövőnket érintő tervek, döntések meghozatalában.

Az elfogultsággal kapcsolatos panaszok az EU-hoz 2004-ben csatlakozott országok régóta fennálló aggodalmát tükrözik, hogy az európai politikaalkotásban másodrangú bánásmódban részesülnek.

Több régiónk béli miniszter adott hangot az elmúlt hetekben annak, hogy Mario Draghi az EU versenyképességének fokozására tett javaslataiban a „régi Európa” gondolkodásmódját alkalmazza, mondván, hogy megállapításai figyelmen kívül hagyják a kontinens legdinamikusabb gazdaságait.

A lett gazdasági miniszter, Viktors Valainis a Financial Timesnak azt mondta, hogy Draghi világossá tehette volna, hogy az általa azonosított „bürokrácia, számtalan szabályozás és a dinamizmus hiánya” „közvetlenül az EU magjából, a régi hagyományokból, a régi Európa országaiból származik, amelyeknek elsőként kellene változtatniuk”. Valainis arra következetetett, hogy a kelet-európai országok bevonása nélkül készült megoldási javaslatok implementálása esetén az a még dinamikus országok elnyomását hozná.

Ignacy Niemczycki, lengyel gazdasági miniszterhelyettes szintén aggodalmát fejezte ki, amiért a Draghi-jelentés a régi Európa szakértői véleményein alapul. Lengyel és cseh gazdasági szakértők pedig arra hívták fel a figyelmet, hogy a kelet- és közép-európai régiónak is kellene készítenie egy saját versenyképességi jelentést.

Danuše Nerudová cseh EP-képviselő azt is felvetette, hogy „Az általunk „régi Európának” nevezett számos országban nincs versenyképes modell, és még mindig olyan keretek között működnek, amelyeket egyesesetekben az 1940-es években hoztak létre, és azóta alig változtak. Sajnos ezt a modellt az egész EU-ra ráerőltetik." 

Mindazonáltal, a felmerülő problémák nem azt jelentik, hogy a jelentés kudarcba fulladt vagy hogy ne lenne támogatása. A problémákban, kihívásokban mindenki egyetért és kifejezetten hasznosnak ítéli meg az európai közösség, hogy egy ilyen mélységű átfogó elemzés született a témában. A megoldások tekintetében egyértelmű volt Draghi számára is, hogy nem lesz ilyen egyszerű. Viszont ez a jelentés egy konstruktív párbeszédet indíthat el a 27 tagállam között, ugyanis most minden egyszerre került napvilágra: ami lehetőséget teremt arra, hogy alkuk és érdekek mentén megegyezésre jusson a közösség arról, hogy miként menjünk előre. Végre megteremtődött az uniós környezet arra, hogy nyilvános párbeszéd folyjon az Európai Unió országainak gazdasági jövőjéről.

Európában kétségtelenül egyre nagyobb problémát jelent a migráció kérdése. Talán még sokan emlékezhetünk a 2015-ös nagy migrációs hullámra, a határátkelőknél és a forgalmas tömegközlekedési csomópontoknál kialakult áldatlan állapotokra. A migráció kezelése, a fellépés mikéntje, az integráció nehézségei mind olyan kérdéseket vetnek fel, melyre összeurópai szinten is keresik a hatásos válaszokat, eddig viszonylag kevés sikerrel. Az Európai Unión belül is találkozhatunk a bevándorlókkal szemben keményen fellépőtől (mint például a magyar vagy a lengyel kormány) a jóval szolidárisabb álláspontot képviselő kormányokig többfélével.

2015.09.03. Menekültek tömege lepi el a Keleti pályaudvar csarnokát, melyet korábban a rendőrség lezárva tartott előttük.

Kép forrása: 24.hu

Svédországban nemrég került elő egy olyan javaslat, melynek értelmében a svéd kormány jelentős megemelné az azon bevándorlóknak nyújtott juttatás összegét, akik önként vállalják az ország elhagyását, és a szülőhazájukba való visszatérést. Az eddigi fejenként járó 880 euró (körülbeül 348 ezer forint) juttatást 2026-tól 30 ezer euróra (11 millió 860 ezer forint) emelnék.

Németországban az SDP és a Zöldek már hivatalba lépésük óta arról próbálják meggyőzni legkisebb kormánykoalíciós partnerüket, az FDP-t, hogy a bevándorlók egyszerűsített eljárás keretében és jelentősen rövidebb idő alatt juthassanak német állampolgársághoz. Jelenleg csak az FDP ellenállásán múlik, hogy a hagyományos integráció követelményeit figyelmen kívül hagyó törvényjavaslat egyelőre nem került elfogadásra és törvénybeültetésre. A német bevándorláspolitikát ily módon megreformálni vágyó kormánypártok nyilvánvalóan politikai céllal (szavazóbázisuk növelése a választások előtt) is nyújtották be ezt a javaslatot, ugyanakkor talán jól reprezentálja a migráció kezelésével kapcsolatos tanácstalanságot az Unió egyik legnagyobb migrációs számokkal rendelkező országán belül.

Az Európai Unió (pontosabban az Európai Bizottság) állt elő az uniós migrációs helyzet kezelésének egyik következő megoldási kísérletével, a migrációs és menekültügyi paktummal, mely valójában egy a migráció kezelésére és egy uniós szintű közös menekültügyi rendszer létrehozására vonatkozó új szabálycsomagnak tekinthető. A szabálycsomag több évig elnyúló tárgyalások eredményeképpen született meg és került elfogadásra, először az Európai Parlament szavazta meg a szabályokat 2024. április 10-én, amelyeket aztán az Európai Unió Tanácsa 2024. május 14-én hivatalosan is elfogadott.

Miről is szól a paktum?

Az új paktum keretében elfogadott szabályoktól azt várják, hogy hatékony és egységes eljárásokat alakít ki a migráció hatékonyabb kezeléséhez, valamint a tagállamok közötti tehermegosztást is méltányosabbá teszi, méghozzá úgy, hogy a migrációs nyomást leginkább elszenvedő országoktól (jellemzően a schengeni külső határokat védő államokról van szó) más tagállamok szolidaritási alapon átvállalhatják menedékkérők elhelyezését (természetesen csak olyanokét, akik eljárása már lezajlott), vagy operatív és technikai támogatással, pénzügyi hozzájárulásokkal segíthetnek.

A jövőben azokat, akik nem felelnek meg az uniós belépés feltételeinek (valószínűleg nem szorulnak védelemre, félrevezetik a hatóságokat, vagy biztonsági kockázatot jelentenek) érkezésük előtt szűrésnek vetik alá, mely magában foglal egészségügyi és biztonsági ellenőrzéseket, biometrikus adatok gyűjtését. Az Eurodac-adatbázist az új rendelet teljes körű menekültügyi és migrációs adatbázissá alakítja, biztosítva minden olyan személy egyértelmű azonosítását, aki menedékkérőként vagy irreguláris migránsként lép be az EU-ba. Az adatbázisba minden hatévesnél idősebb személy arcképmása, ujjlenyomata felkerül majd, de az is rögzítésre kerülhet, ha valaki biztonsági fenyegetést jelent.

A menekültügyi eljárások gyorsabb lefolytatása érdekében az egész EU-ra vonatkozó új, közös eljárás jön létre a nemzetközi védelem megadására és visszavonására. A menekültstátusz kritériumai egy kvalifikációs rendelet keretében megerősítésre és harmonizálásra, a kedvezményezettek jogai és kötelezettségei tisztázásra kerülnek. Ezzel párhuzamosan a menekültügy és a migráció kezeléséről szóló rendelet alapján egyértelműen meghatározhatóvá válik, hogy mely uniós ország felelős a menedékjog iránti kérelmek kezeléséért, az új szabályok megerősítik a felelős országokat meghatározó felelősségi kritériumokat. A szabályozás megszabja azt is, hogy a menedékkérőknek az első belépés helye szerinti uniós országban kell nemzetközi védelemért folyamodniuk, és mindaddig ott kell maradniuk, amíg meg nem határozzák a kérelmükért felelős országot. A szabályok meghatározzák az őrizet körülményeit és a szabad mozgás feltételeit is a menedékkérők számára.

Fontos kitétel, hogy a tagállamoknak azonos befogadási feltételeket kell biztosítaniuk a menedékkérők számára. Ez a kritérium nagyobb tagállami ellenállást váltott ki, hiszen teljesen más lakhatási, egészségügyi ellátásban részesülhet egy menedékkérő például Németországban, mint Romániában, az EU kevésbé fejlett tagállamainak pedig nem lehet könnyű az azonos feltételeket biztosítania.

Reakciók

Egyes országok határozottan az új paktum ellenében foglaltak állást, ilyen például Lengyelország esete, ahol Donald Tusk lengyel miniszterelnök kifejezte, hogy Lengyelország nem fog befogadni menekülteket, rájuk ez a szabály nem vonatkozik, de ugyanúgy ellentétes álláspontot fogalmazott meg Orbán Viktor miniszterelnök is. A magyar kormány részéről nyilatkozott Szijjártó Péter külgazdasági- és külügyminiszter is, akinek a véleménye szerint az EU-nak elsősorban Afrikában kellene fejlesztéseket eszközölnie, ezáltal kvázi „helyükön tartva” a menekülteket, nem pedig arról biztosítania az embereket, hogy induljanak meg Európa felé.

Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke

Kép forrása: Index

Az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen történelmi lépésnek nevezte a paktum elfogadását, Olaf Scholz német kancellár pedig a migráció által különösen érintett országok tehermentesítésének módját látta meg benne, örömmel fogadta a döntést. A menedékkérők által leginkább érintett országok képviselői (nem meglepő módon) üdvözölték a döntést, így tett Dimitrisz Karidisz akkori görög bevándorlási miniszter, valamint Matteo Piantedosi olasz belügyminiszter is.

Az új rendelkezéseket a tagállamoknak két év alatt kell nemzeti jogrendjükbe átültetniük.

Az elmúlt hetek kifejezetten izgalmasan teltek a makrogazdasági folyamatok iránt érdeklődök számára. Nem csak a már megszokottnak mondható Nagy-Matolcsy párharc miatt, hanem mert a minimálbér (legalább ennyit minden teljes munkaidőben foglalkodtatottnak kapni kell) és a garantált bérminimum (legalább ennyit minden szakmunkás végzetséget követelő teljes munkaidőben foglalkoztatottnak kapni kell) kérdése újra napirendre került.

A hír több okból is üdvözítően hathat. Az utóbbi években egyértelműen leszakadtunk nem csak Uniós szinten, de régiós szinten is a minimálbér terén, hiszen sereghajtókként, a magyar minimálbér szintje egyedül a bolgár minimálbérnél magasabb és mérföldekkel elmarad az Uniós átlagtól.

Ez egyrészről növelheti a magyar bérek versenyképességét is, illetve jótékonyan hathat a mostanában sokat emlegetett fogyasztási visszaesésre is.

Jelenleg a magyar minimálbér (266.800 Ft) 42%-a magyar átlagkeresetnek, így első hallásra, az 50% elérése komoly, évi 18-20%-os minimálbéremeléssel járna (hiszen közben az átlagkereset is emelkedni fog) 2027-ig.

Később azonban, a Versenyszféra és a Kormány Állandó Konzultációs Fórumának állásfoglalása szerint nem a teljes bruttó átlagkeresethez mérten kell elérni az 50%-ot, hanem a rendszeres bruttó keresethez fogják mérni azt. Ez annyival árnyalja a képet, hogy így a fix béren kívüli juttatások, prémiumok, 13. havi bérek stb. nem fognak számítani.

Azzal kapcsolatos döntés, állásfoglalás, hogy a minimálbér (és ezzel együtt a garantált bérminimum) növelését, egyenletesen vagy egyenlőtlenül fogják végrehajtani, még nem történt.

Mit jelent ez a munkavállalók számára?

Munkavállalóként természetesen többet viszünk haza, még akkor is ha nem minimálbéren keresünk, mert minden ilyen minimálbér emelésnek van egyfajta „gyűrűző hatása” a magasabb bérkategóriákban fizetettek bérére is. 

Ugyanakkor, fontos szemügyre venni, hogy milyen közvetlen és externális hatásai lehetnek a minimálbér erőltetett emelésének. Természetesen a minimálbér és a garantált bérminimum emelésének számos egyéb külső, egyidejű és utólagos hatása is lesz.

Alább olvasható pár olyan, tankönyvi, makrogazdasági hatás és kockázat, melyekkel a minimálbér emelése járhat akkor, ha az nem harmonizált a termelékenység növekedésével, illetve a gazdaság általános teljesítményével.

(forrás: https://airontrust.hu/minimalber-es-garantalt-berminimum-2023-tol/)

• Fogyasztás növekedése. A gazdasági döntéshozók nem titkolt célja a fogyasztás élénkítése. Erre több ok is van, hiszen a Covid-válság után és az azt követő nagymértékű infláció során igen erőteljesen visszaesett a fogyasztás. Ennek okai között szerepel a nagymértékű élelmiszerek árainak és rövid távú fogyasztási cikkeknek inflációja.
  A minimálbér és a garantált bérminimum emelése fentebb fogja tolni a piaci béreket is, mellyel így a fogyasztók vásárlóerő képessége is növekedni fog.
• Versenyképességbeli és inflációs problémák. A minimálbér erőltetett, nem piaci folyamatok által generált, mesterséges növelése súlyos terheket rak a munkáltatók vállára is. A megnövekedett bérköltségek, késleltethetnek beruházásokat, mely a nemzetközi versenyben való helytállást (és felzárkózást) nehezítheti. Emellett fontos megemlíteni, az ún. ár-bér spirál veszélyét is. A hirtelen megnövekedő fogyasztási kereslet áremelkedéshez vezethet, mely egy újabb inflációs hullámot indíthat be. A jegybank monetáris eszközökkel (nominális alapkamat) tudja csökkenteni ennek a mértékét, bár a jelenlegi 6,5%-os jegybanki alapkamat eleve magasnak számít európai viszonyokhoz képest.
• Termelés visszaesésének és a munkanélküliség növekedésének kockázata. A megnövekedett bérköltségek csökkentik a vállalatok profitját, mely számos következménnyel járhat. Többek között a bérterhek növekedése automatizációra ösztönözheti a vállalatokat vagy a termelés visszafogására és mind a kettő foglalkoztatottak számának csökkenéséhez vezethet a munka-intenzív iparágakban.

Természetesen, a minimálbér és a garantált bérminimum (vagy ahogyan a köznyelv nevezi, a szakmunkás bérminimum) emelésének sokkal több, egyéb következménye is lehet (vagy nem). Ilyen például mindazon közjuttatások, melyek a minimálbér szintjéhez vannak kötve -  táppénz maximális összege, GYED, álláskeresési járadék stb. - hiszen a minimálbérrel egyidejűleg ezek értéke is növekedni fog.

A program azonban mindenképpen egy pozitív felhangú törekvésre utal, de annak sikeres kivitelezéséről véleményt legkorábban 2027 után lehet majd mondani.

(Borítókép forrása: Shutterstock)

2024 szeptember 18.-án érkezett a hír, hogy a Tupperware, amely évtizedeken át meghatározta a műanyag tárolóeszközök piacát, hivatalosan is csődöt jelentett. A cég nehéz pénzügyi helyzetének bejelentése nagy visszhangot váltott ki világszerte, hiszen a Tupperware nem csupán egy egyszerű márka volt, hanem egy globális szimbóluma annak, hogyan változtak meg az élelmiszertárolási szokások a 20. század második felében. Sokan a tárolódobozok szinonimájaként használták a cég nevét, hasonlóan mint a Google, Thermos vagy a Post-it. A cikk célja, hogy bemutassa a vállalat történetét, bukásának okait, és megvizsgálja, hogyan formálja át a műanyag élelmiszertároló dobozok piacát a fenntarthatósági trend.

A Tupperware-t 1946-ban alapította Earl Tupper, aki egy innovatív termékcsaládot hozott létre, amely légmentesen záródó műanyag tárolókat kínált a vásárlóik számára. Az igazi siker azonban akkor kezdődött, amikor Brownie Wise marketingzsenije révén megalkotta a híres "Tupperware-party" értékesítési módszert. Ez az otthoni bemutatókra építő közvetlen értékesítési stratégia az 1950-es években forradalmasította a háztartási termékek piacát. A „party” nem csak termékbemutató volt, hanem egy közösségi esemény, ahol a nők szabadon vásárolhattak és közösségi élményekben is gazdagodhattak. A vállalat fénykorát az 1960-as és 1970-es években élte, amikor a Tupperware termékei globálisan elérhetővé váltak. Az élelmiszerek frissességét hosszabb ideig megőrző műanyag dobozok világszerte a háztartások alapvető kellékei lettek. Az 1980-as évek végére a cég hatalmas piaci részesedést szerzett, és világszerte milliók használták a termékeiket.

Az 1990-es években azonban a cég növekedése lassulni kezdett. A piac telítődött, és a verseny egyre fokozódott. Az online vásárlás és a nagyáruházak megjelenésével a közvetlen értékesítési modellek vesztettek vonzerejükből. A Tupperware nem igazán alkalmazkodott az új kereskedelmi trendekhez, és lassan reagált az e-kereskedelem előretörésére. A hanyatlás alapvető három oka a nem elég innovatív termékkínálat (ideértve a műanyaggal kapcsolatos aggodalmakat; a megváltozott fogyasztói szokásokat), hogy nem alkalmazkodott marketingjével és értékesítésével időben a cég a modern trendkehez, illetve az elmúlt évek külső hatásai – gazdasági nehézségei. Ezzel pedig át is térhetünk a műanyag ételtároló dobozok piacának trendjeire és változásaira.

A Tupperware bukása mögött álló fontos tényező a piac átalakulása volt: a megváltozott fogyasztói szokások egyik fő oka a műanyagtermékek környezetkárosító hatásaival kapcsolatos aggodalmak voltak - a 21. századra egyre több fogyasztó fordult a fenntartható, környezetbarát alternatívák felé köszönhetően a „zero waste” életmód népszerűsödésének is. Az ezen a piacon szereplő innovatív vállalatok a 2000-es évektől kezdve már olyan megoldásokat kínálnak, amelyek megfelelnek a környezettudatos fogyasztók elvárásainak, így az acélból, üvegből és bambuszból készült tárolók is egyre nagyobb teret hódítanak. A Tuuperware lassan reagált erre a fenntarthatósági trendre, míg a versenytársak gyorsan alkalmazkodtak a változó fogyasztói igényekhez. Az olyan márkák, mint a Pyrex, az IKEA és az Oxo, gyorsan teret nyertek az újrafelhasználható, környezetbarát termékeikkel, és modern, letisztult dizájnjukkal a fiatalabb vásárlókat is meg tudták szólítani. A piacon megjelentek továbbá az intelligens tároló rendszerek, amelyek lehetővé teszik az ételek optimális tárolását, akár digitális nyomon követéssel is.  A Zion Market Research 2023-as jelentése  szerint a globális élelmiszertároló dobozok piaca várhatóan folyamatos növekedést mutat, főként a fenntarthatóságra fókuszáló termékeknek köszönhetően. A fogyasztók továbbra is olyan megoldásokat keresnek, amelyek minimalizálják a műanyag hulladékot, és amelyek illeszkednek az új életmódokhoz. A Tupperware, amely egykor a műanyagforradalom élvonalában állt, hirtelen elavultnak tűnt egy olyan világban, ahol az újrahasznosíthatóság és a minimalizmus lett a divat.

A Tupperware egykor az újjító közösségi marketing erejével vezette a piacot, de az új évezredben nem volt képes megújulni. Az online vásárlási szokások elterjedése, a közösségi média és az influenszermarketing világában a Tupperware korábbi marketingstratégiája gyorsan elavulttá vált. Az új generáció már nem vásárolt „Tupperware-party”-kon, inkább az Amazonról vagy más online piacterekről szerezte be tárolóit. Természetesen a vállalat próbált reagálni és alkalmazkodni, de az új terepen már nem tudott kiemelkedő stratégiát alkalmazni, így leginkább a meglévő vásárlóbázisára támaszkodhatott.

A végső döfést a cégnek végül az elmúlt évek megváltozott makrogazdasági környezete (mint az infláció, a kamatemelések és a fogyasztói szokások gyors változása) vitte be. Noha a járvány idején sokan fordultak az otthoni főzés felé, ami ideiglenesen növelte az eladásokat, végül mégis bekövetkezett a visszaesés, és a kereslet folyamatosan csökkent. Az alapanyagok drágulása, a magasabb munkabérek és a növekvő szállítási költségek egyaránt rontották a cég nyereségességét. Így érkeztünk el 2024 szeptemberéhez, amikoris a Tupperware hivatalosan is csődöt jelentett. Az amerikai piac, ahol a Tupperware korábban dominált, egyre kevésbé volt fogékony a drágább műanyag termékekre, miközben a versenytársak új, innovatív megoldásokat kínáltak. A Tupperware részvényeinek árfolyama meredeken esett, és a vállalat nem tudta visszafizetni jelentős adósságait.

Zárásként pár szó a műanyag tárolóipar jövőjéről; bár a Tupperware bukása szimbolikus, egy korszak végét jelzi, de egyben rávilágít arra is, hogy a piac folyamatos változásban van. A műanyag tárolóipar továbbra is jelentős piaci lehetőségeket kínál, különösen a fenntarthatóságra összpontosító termékek esetében - az olyan technológiai innovációk, mint az újrahasznosított műanyagok, komposztálható anyagok és intelligens tárolási rendszerek, várhatóan továbbra is dominálni, vezetni fogják a piacot. A piaci szereplők számára a legfontosabb kihívás a környezeti hatások csökkentése lesz, miközben az élelmiszertárolás hatékonyságát meg kell őrizni. A Tupperware bukása nemcsak egy korszak végét jelenti, hanem egy figyelmeztetés is arra, hogy a világ változásait figyelmen kívül hagyni veszélyes lehet. Azok a vállalatok, amelyek képesek gyorsan reagálni a fenntarthatóság és az innováció kihívásaira, nemcsak túlélnek, hanem úttörőkké válhatnak egy új korszakban. A jövő a kreatív, környezettudatos megoldásoké, és a következő nagy márkák azok lesznek, amelyek a változást nem csak túlélni, hanem vezetni is képesek.

Létezik-e egy japán csodaszer, ami miatt más szigetországoknak nem sikerült ennyiszer újból felállnia, sokkal nagyobb hatással lenni a világra, mint amit saját területéből következne?

Ami egy nagyon érdekes dolog, hogy eleinte az Egyesült Államok vezette megszálló hatóságoknak az elképzelése az volt Japánról, hogy soha többé nem engedik iparilag megerősödni, mert attól féltek, hogyha a japánok iparilag összeszedik magukat, akkor előbb-utóbb tankokat fognak gyártani, meg repülőket, ahogy ez korábban történt. Volt egy ilyen elképzelés, hogy egy idilli mezőgazdasági kert ország lesz Japánból. Aztán ez megváltozott nagyon gyorsan, amikor a hidegháború kialakul, és az Egyesült Államok számára bebizonyosodott, hogy Kína átállása után a szocialista táborban a Távol-Keleten jóformán Japán az egyetlen potenciális szövetségese. Ettől kezdve Japánra már sokkal inkább, mint olyan szövetségesre tekintettek, aki hogyha erős, az jó mindenkinek a szövetségi rendszerben. Jött a koreai háború, ami Japán számára gazdaságilag óriási injekciót jelentett. Rengeteg hadianyagot az amerikaiak ott szereztek be, ott szereltettek össze, ami gyakorlatilag megteremtette a japán ipar alapjait, és így fokozatosan épül ki az ötvenes évek második felére annak a japán gazdasági csodának az alapja, ami utána a hatvanas években berobban.

Hiroshima és Nagaszaki. Mi a viszonya a japánoknak ezen történelmi sérelmükkel, és általánosságban milyen a viszony a Nyugattal?

Sérelemnek azért csak fenntartással lehet nevezni, mert Japánnak olyan jól sikerült a második világháborúba belekeverednie, hogy amikor aztán 1951-ben leültek San Franciscóban békét kötni azok az országok, akikkel hadiállapotba került a világháború során, akkor a konferencia egyik oldalán Japán miniszterelnöke ült, a másik oldalon pedig ötvenvalahány ország képviselője. A fél világgal háborúba került Japán. Nagyon sok sérelmet kiosztott természetesen, a mai napig: Korea, Kína, de folytathatnánk a sort a Fülöp-szigeteken át Burmán keresztül sok területtel, ahol a japánok hihetetlen atrocitásokat követtek el, rengeteg lezáratlan ügy van még, azért nem olyan egyszerű volt a kép, hogy Japán ártatlanul üldögélt ott az óceán közepén, és egyszer csak ledobtak rá két atombombát. Volt oka azoknak az atombombáknak. Ezzel együtt Japán az egyetlen ország, amire atombombát dobtak le, hál' Istennek ez idáig a történelemben, és ez mindenképpen okoz a japánoknak egy ilyen áldozati felfogást.

A japánoknál még mai napig is nagyon megjelenik a mély hagyománytisztelet, vegyülve egy eléggé erős kultúraexporttal. Hogyan működik eme kettősség összeegyeztetése?

Szoktunk azzal viccelődni japán ismerőseimmel, hogy a sushi már egy nemzetközi étel, nem japán, amire ők természetesen fölháborodnak, és kioktatnak, hogy ez nem így van.

A hagyománytisztelet Japánban szerintem olyan, mint minden országban, nagyon könnyű elfordulni a hagyománytól, de ugyanakkor, amikor az ember érzi azt, hogy az a fajta hagyomány, amit mi birtoklunk, az tetszik másoknak, az meg nagyon jól tud esni. Én magam nem néptáncolok, de mégis látom, hogy mennyi embert érdekel a magyar néptánc, és amikor táncolnak, az nagyon jól esik, függetlenül attól, hogy nincsen szerepem benne. Kicsit a japánok is így voltak. A már említett 1868-as Meidzsi-restauráció után Japán olyan szinten fordult a Nyugat felé, hogy a változás az elsöprő erejű volt.

Mennyire viseli meg a japán népet a Medzsi-reformok óta tartó folyamatos változtatás? Nevezhető ez japán sajátosságnak?

A Meidzsi-restauráció sajátos volt abból a szempontból, és emiatt modellértékűvé is vált Ázsiában, hogy belülről irányított volt, tehát nem egy gyarmatosító hatalom kényszerítette rá a japánokat, hogy változtassanak, hanem a japánok mintegy előre futottak, amikor látták, hogy a hagyományos világukban bezárkózva nem fogják tudni felvenni a harcot, nem tudnak ellenállni a nyugati befolyásolási kísérleteknek, akkor ők kezdtek el változtatni. Ez a változtatás fölülről irányított módon történt meg, az akkori kormányzat erőltette rá a változást az alsóbb szegmenseire a társadalomnak, mely valóban nevezhető radikálisnak.

Mi az a mintázat, aminek köszönhetően többször is fel tudott állni az ország és még mai napig is ennyire dominánsak tudnak lenni a nemzetközi szinten is?

Ebben az időszakban az számított nagyon erősen, hogy a Meidzsi-restaurációt megelőző korszakot Edo-kornak, vagy premodern kornak hívjuk Japánban, mely egy nagyon különleges társadalom és politikai berendezkedés volt. Feudalizmusnak szoktuk nevezni, mert egyrészt így egyszerűbb, másrészt pedig sok feudális jegyet őrzött, de valójában ez egy ilyen tényleg premodern társadalom volt Japánban.

Olyan szinten kiépült közigazgatás volt például, ami párját ritkította abban az időszakban. A japánok szervezettsége, a vidéknek egyfajta önkormányzatisága már létezett akkor, ami teljesen megdöbbentő volt, legalábbis számomra, amikor először találkoztam vele. A nagyvárosokban pezsgő kulturális élet volt, emiatt Japán nem a nullából, a semmiből érkezett a változások elé. Majdnem ugyanígy elmondható a második világháború utáni időszakra is, hogy amikor az amerikaiak vezette megszálló hatóság átvette a hatalmat Japánban, akkor egy működő közigazgatást találtak ott. Egy olyan működő közigazgatást, amelyik együttműködni is hajlandó volt.

Közismert kifejezés a harakiri vagy a kamikaze. Miből fakadhat az, hogy a japánoknál az élet értéke eltérően van értelmezve?

Talán nem annyira az élet van kevésbé megbecsülve, hanem az individuum van kevésbé előre állítva. Azért áldozta föl magát az ember - a japánok ma már azért sokat változtak - gondolkodás nélkül, mert mindig abban gondolkodott, hogy a családjának a nevét kell, hogy tisztán tartsa. A család nevének a tisztán tartása, ez egy nagyon fontos szempont volt.

Ez más országokban nem volt jelen?

Szerintem jelen volt alapvetően, csak máshol az individualizmus fontosabbnak számított. Erre tippelek én. Amikor egy japán katona nem adta meg magát, hanem a végsőkig harcolt, az azért volt, mert arra gondolt, hogy a megadás és a fogság az mekkora szégyen lesz. Mit fognak szólni a családtagok, a szomszédok? Mit fog szólni mindenki? Ha arról kapnak hírt, hogy hősi halált halt, elesett a harcmezőn, akkor az teljesen rendben van. Ez a pszichózis erősen benne volt a fejekben.

A kollektivista fókusz mintha kicsúcsosodna az országban. Miért kap ekkora hangsúlyost például a család védelme vagy a közösségért való feláldozás?

Ebben nagy szerepe van az úgynevezett szamuráj kultúrának és felfogásnak, amit ebben az időszakban, tehát a XX. század első felében azért propaganda célokra alaposan kihasználtak Japánban, a busidó, a szamuráj felfogás az mindenki elé példaként lett állítva Japánban, függetlenül attól, hogy maguk a szamurájok, tehát a történelmi szamurájok a lakosságnak csak egy olyan 7-8 százalékát adták.

A kultúrában nagyobb az a hatás, amit a japánok területekhez képest el tudtak érni. Mi ez a modell, esetleg volt-e erre állami stratégia, hogy ilyen brutális mértékű exportra tudott termelni az ország és alig van olyan része a világnak, ahol ne lenne ismert legalább egy japán termék?

Stratégia mindenképp volt mögötte, Japánról mindig el szokták mondani, kezdve az ötvenes évek végén, hogy amikor a japán ipar elkezd erőre kapni, akkor fölismerik az innováció fontosságát, és a japán cégek a bevételeiknek egy igen jelentős részét a kutatás-fejlesztésre fordították. Meg szokták említeni, hogy ez akkor is így maradt, amikor már nem ment olyan jól nekik. Azaz amikor elkezdenek a japán cégek már visszaesni a 80-as évek végétől kezdődően, akkor a kutatás-fejlesztés az ilyen szent tehénnek számított egy-egy cégnél a költségvetés megnyirbálásakor. Ahhoz szabadott utoljára hozzányúlni, mert az egész filozófiának az alapjában az állt, hogy ebből nem szabad sajnálni a pénzt. A japán gazdasági csoda mögött álló japán vállalatirányítási, menedzselési módszerekről rengeteget írtak, tanítanak.

Sajnos a mai napig létezik egy ilyenfajta félreértés, még mindig úgy tanítják sok helyen, mintha ez így működne most, de Japán már nem így működik, Japán már teljesen megváltozott. Amiket most sokszor lehet hallani, hogy a japán vállalatirányítás, a japán társadalom így, úgy, amúgy, ezek általában a 60-as, 70-es évekre igaz információk. Az akkori japán vállalatirányítás valóban egy furcsa, unikális dolog volt.

Egyrészt finanszírozta az a rengeteg pénz, ami az export révén az országba áramlott, így tudtak létrehozni egy olyan társadalmat, ahol például alaptételnek számított, hogy a nők, a férjezett nők nem dolgoznak, azok otthon vannak a gyerekkel, csak a háztartással foglalkoznak, a férfi dolga eltartani a családot. Nyilván megvoltak ehhez a fizetések, hogy ezt meg tudták tenni. Aztán a cégek meg tudták ígérni azt a fiatal munkavállalóiknak, hogy ha nem követnek el hibát, akkor az életük végéig, pontosabban nyugdíjig ott fognak dolgozni.

Hangsúlyozom ezek a dolgok a régmúlt japánjára jellemzőek. Ez a japán már nincs. Kezdve a 90-es évek válságaival, utána hosszú stagnálással, meg azzal a demográfiai problémával, amivel Japán szembenéz, mostanában ez már letűnt, erről már egy kicsi történelemként lehet tanítani, hogy ilyen volt Japán a 70-es, 80-as években!

Honnan jött az állam és gazdaság összefonódását jellemző modell?

Az állam a gazdaság összefonódása nem volt jelentős. Ez a háború előtti japánra igaz volt, ott a nagyvállalatoknak a vezetői gyakorlatilag ilyen királycsináló pozícióban voltak, miniszterelnököket válthattak le, ha úgy tetszett nekik, de ez megváltozott. Föl is léptek ellene nagyon szigorúan a háború után a japánt megszálló hatóságok. Ahonnan ez alakult, az egyrészt a biztonság iránti vágy.

Rengeteg munkabéren kívüli juttatás volt. Az akkori japán állam pedig abban a kényelmes helyzetben volt, hogy egy csomó olyan állami feladatot delegálhatott a cégeknek, például a nyugdíjbiztosításnak a fenntartását, az egészségügy finanszírozását, egészségügy finanszírozását, ezeket gyakorlatilag megoldották a cégek. Olyan egészségügyi csomagokat kínáltak a munkavállalóiknak, amiknek a segítségével azok igénybe vehették a rendkívül drága fizetős egészségügyet. Egészségügyi kassza szinte nem létezett. Egy ideig nem létezett védelmi költségvetés sem, hiszen Japánnak nem lehetett hadserege, és nagyon sokat spóroltak ezzel is. Úgyhogy ez egy nagyon sajátos világ volt, amire büszkék voltak a japánok, hogy ezt létre tudták hozni. Nem japán közgazdászok már akkor is folyamatosan kongatták a vészharangot, hogy ez a rendszer addig tartható fönt, amíg tényleg ömlik a pénz befelé az országba az export miatt. A 80-as évek végéig ömlött is, tehát nem volt gond, amikor aztán már nem jött a pénz, akkor jött a baj.

Milyen árat fizetnek a japánok azért, hogy ilyen nagy hatással tudnak lenni a világra, gondolok itt demográfiára például?

Bármilyen nemzetiségű embernek föltesszük azt a kérdést, hogy szeretsz-e olyan nemzetiségű ember lenni, mint amilyen vagy. akkor az igen választ fogjuk hallani többnyire. Szerintem a japánokhoz képest sokkal szélesebb válaszokat kapunk máshol. Én nem találkoztam olyan japánnal, amelyik azt mondta volna, hogy ő nem szeret Japán lenni. A kultúra miatt, a biztonság miatt, ami még mindig azért megvan a megélhetés biztonsága, mint általam ismert japánok mind azt mondják, hogy ha választhatnának, hogy tetszőleges ország állampolgárai legyenek, ők akkor is Japánt választanák.

Régen abszolút erős társadalom volt, tehát például a nőkre rótt nagyon nehéz terhet, hogy egy japán nőnek számot kellett vetnie azzal, hogyha férjhez megy és családot alapít, akkor bármi is a munkája, azt abba kell hagynia. Egyszerűen a társadalom nem fogadta el azt, hogy egy férjezett nő ne a háztartással foglalkozzon, hanem dolgozzon. Nagyon sok személyes ismerősöm is van, akik ezt tényleg tragédiaként élték meg, akik nagyon komoly munkájuk volt, a hölgynek nagyon komoly munkája volt, amit nagyon szeretett, és hát amikor hozzáment a férfihez, akit szintén nagyon szeretett, egy idő után nem is a férfi részéről, inkább a férfi szülei részéről fölmerült az.

Ez a mai napig is tetten érhető?

Sokat változott. Főleg azért változott sokat, mert a női munkaerőre óriási szükség van Japánban sok minden miatt, például a demográfia miatt tényleg ez nagyon sokat változott, de ez klasszikusan jellemző volt arra a japánra, amiről beszéltünk először a gazdasági csoda utáni Japánra. Tulajdonképpen arra a Japánra, amelyik akkoriban a világ második legnagyobb gazdasága volt, és aminek óriási kulturális kisugárzása is volt, akkor terjed el, hogy mindenki tud mondani egy olyan japán terméket, ami világhírű, ez nem okoz problémát.

A kulturális kisugárzás is nagyon erős volt, és nagyon sokan szerették volna megtudni a gazdasági csodának a titkát. Emiatt aztán támogatták azt, hogy az egyetemeken legyenek japán tanszékek például. Ha az ókori görög-római kultúrát érvényes külföldi kultúrának vesszük, akkor az még talán ehhez fogható, de szinte bárhova megyünk a világban, bármelyik egyetemre megyünk el, olyan egyetemet találni, komolyabb egyetemet, aminek ne lenne Japán tanszéke, nagyon nehéz. Mindenhol se szeri, se száma a Japánnal foglalkozó tanszékeknek. Ma már önálló tanszék kevesebb van, de valamiképpen valamilyen japán kurzus, japánnal kapcsolatos kurzus mindenhol van.

Japán az egy extrémen elöregedő társadalom. Minek tudható be, hogy ennyire ilyen rekordszinten alacsony gyermekek születési száma?

Nem vagyok demográfus, először is ezt leszögezném, tehát nem értek hozzá szakmailag, biztos, hogy erre képletektől kezdve minden van az ezzel foglalkozóknál. Az biztos, hogy nyilván egy gazdaságilag fejlett ország, ahol magas az életszínvonal, ott kevesebb a gyerek. Szerintem ez kivétel nélkül megfigyelhető mindenhol. Ez benne van. Az, hogy helyezd a munkádat, céged érdekeit a családod elé, az szintén benne van, amikor egy fiatal japánnak szembesülnie kell azzal, hogy mondjuk mennyi időt fog elvenni a születendő gyerek az ő életéből, és hogy emiatt nem tud-e majd kevesebbet foglalkozni a munkájával, valószínűleg a válasz igen lesz, sokat elvesz, és kevesebbet fog tudni foglalkozni vele.

Mik azok a fő pontok, amit meg lehet említeni tíz évvel ezelőtti Japánban, ami ma már nem igaz és ezekből mit lehet következtetni egy tíz évre rá lévő Japánban milyen Japán lesz?

Ez történelmi korszakonként változik. Ma már tíz év kevés, tehát a 2014 meg a 2024 Japánja között olyan nagy különbség nyilván nincsen, de ha mondjuk egy 1944-1954 közti japánt nézünk, akkor meg óriási a különbség, mert az egy olyan történelmi korszak volt. A demográfiai probléma az kínzó. Ezzel Japán szembesül, az összes japán kormány szembesül, nyilván próbálnak tenni ellene. nem sok sikerrel, mert ha valamire nem lehet utasítani az embereket, akkor az az, hogy legyenek nagy családok, és mindenki vállaljon sokkal több gyereket, mint amennyit vállalna.

Ugye volt egy nagy létszámú ország, 130 millióan voltak a csúcsponton, amelyik gazdag ország volt, ráadásul volt pénze az embereknek, fogyasztottak, nagyon szépen meg tudták vásárolni azokat a nem olcsó termékeket, amelyeket a japán gazdaság kínált nekik, tehát így Japán mindig mondhatta azt, hogy lehet, hogy most egy kicsit az export nem megy olyan jól, de nem baj, mert a belső fogyasztás még mindig ott van, úgyhogy ez a dolog működött. Ez kettős probléma. Tehát a népességfogyás az egyben a belső fogyasztás csökkenését is jelenti, ami pedig hát szépen ilyenre kiszámolható veszteséget okoz évente a gazdaságnak, és hát ebből nem látszik a kiút igazán. Megjelentek olyan dolgok Japánban, amik korábban nem voltak jellemzőek, például családtámogatások. Korábban abban a Japánban, amelyik a gazdasági csoda után létezett, amiről beszéltünk, olyan, hogy a gyerekek után járó támogatás nem volt. Mivel a nők úgyis otthon voltak, ezért minden cég úgy tekintette, hogy az, hogy születik egy gyerek egy családban, az nem probléma, azt majd a család megoldja. Semmiféle támogatás nem kell hozzá, és nem is volt.

Most már ilyenek vannak, tehát megjelentek a GYES-hez, GYED-hez hasonló finanszírozások, épp most volt hír, hogy ezeket az ilyen meddőségi vizsgálatok, meg a gyereket nehezen szülni tudó nőknek az egészségügyi kezeléseinek most már a 70 százalékát átvállalja az állam, ez egy új információ. Látszik, hogy a japán kormány is próbál ebben az irányban mozdulni, habár ez egy borzasztóan nehéz harc.

Mit tudunk tanulni a japánoktól? Mi kell ahhoz, hogy minden sushizó mellett legyen egy pörköltöző világszerte és az animék mellett magyar népmeséket is fogyasszon a világ?

Az animék sikerét azt nagyon sokan kutatták, nagyon sok tényezője van. A zenében most már kezdenek lemaradni a japánok Korea mögött. Ezt fájlalják is nagyon. A K-POP most már népszerűbb, mint a J-POP, ami szintén sok tényezőnek tudható be.

Nehéz megmondani. A japán rajzfilm-világnak volt egy nagyon komoly kultúrája, már a középkorban születtek olyan rajzos elbeszélések, amiket leginkább képregénynek tekinthetnénk, ahol egy csatajelenet le volt rajzolva, és akkor szépen oda volt írva a szereplők mellé, hogy ki kicsoda, meg egy kis magyarázat is oda volt írva, hogy most épp mi történik ezen a képen. Ez már a japán középkorban létezett, volt mire építkezni. Utána egy csomó olyan tBechnikát a japánok vittek tökélyre, ami nem is mindig Japánban alakult ki, nagyon sokat vettek át az amerikai képregényekből, amik meghódították a világot, amikre azt mondták az emberek, hogy ez nagyon jól néz ki. A japán anime talán így tudott ennyire világhírű lenni. Hogy a magyar népmeséknek mit kéne csinálni, azt igazán nem tudom megmondani, és nem tudok ötleteket adni sem:)

És a pörköltnek?

A sushinak azért van egy olyan mítosza is, hogy borzasztóan egészséges. Szója pörkölttel lehetne próbálkozni, vagy a halból készült pörkölttel, de alapjáraton a pörkölthöz nem az egészségességet társítjuk. Néhány japán étel azért már van, például a sushi, ami szerintem már teljesen nemzetközi. A kaliforniai sushi azért fogalom, amit Kaliforniában találtak ki, és bármennyire is fintorogtak miatta a japánok, most már Japánban is árulják, tehát az már szerintem kilépett Japán keretei közül.

(Borítókép forrása: bokksu.com/blogs/news/samurai-history-traditions-legends)

Németországban a tartományi választások idejét éljük éppen, melyek nem kis meglepetéssel szolgáltak ezidáig. Az Alternatíva Németországért (Alternative für Deutschland, AfD) elnevezésű szélsőjobboldali párt Türingiában megnyerte a választásokat, megelőzve a választások nagy esélyesét, a Kereszténydemokrata Uniót (Christlich Demokratische Union Deutschlands, CDU), Szászországban pedig nagyon szoros második helyen végzett, ugyancsak a CDU mögött. Az AfD mindkét helyen elérte a 30% körüli szavazati arányt, mely már jelentős politikai erőt jelent ezen tartományokban, másrészt ekkora aránnyal már blokkoló kisebbséggel rendelkezik, így a kétharmados többséget igénylő döntéseket hatékonyan blokkolhatja.

Mindkét tartományban jelentős eredményeket ért el a nemrég megalakított Sahra Wagenknecht Szövetség (Bündnis Sahra Wagenknecht, BSW), mely kis szerencsével akár a tartományi kormányzatokba is bekerülhet, amennyiben az AfD és a CDU nem tud megegyezni koalíció alakításáról. A BSW egy alapvetően baloldali (egyesek szerint szélsőbaloldali) párt, mely gazdasági kérdésekben baloldali, szociális kérdésekben viszont jobboldali nézeteket képvisel, igen komolyan bevándorlásellenes.

A türingiai és a szászországi választásokat követően mindenki árgus szemekkel figyelte a következő (és úgyszintén kelet-németországi) tartományi választás eredményét Brandenburgban. Itt Németország Szociáldemokrata pártja (Sozialdemokratische Partei Deutschlands, SPD) tudott nyerni, mögötte nagyon szorosan az AfD, majd harmadik erőként a BSW lépett elő, negyedikként a CDU végzett. Jól jelzi a választások fontosságát, hogy minden eddiginél nagyobb, 73 százalékos részvételi arány mellett zajlott le.

Dietmar Woidke, aki 2013 óta Brandenburg tartományi miniszterelnöke a CDU-val való tárgyalási hajlandóságát fejezte ki, de egy esetlegesen létrejövő SPD-CDU kormánykoalíció kisebbségi kormányt alkotna, ugyanis ugyanannyi mandátummal rendelkezne, mint az AfD és a BSW. Daniel Keller, az SPD parlamenti frakcióvezetője úgy fogalmazott, hogy a szociáldemokraták nyitottak a tárgyalásokra a CDU-val és a BSW-vel, az AfD-vel való tárgyalásoktól ugyanakkor elzárkózott, jóllehet egy esetleges SPD-CDU-BSW kormány is csak szűk többséggel rendelkezne, az AfD tudná alkalmazni blokkoló kisebbségét bizonyos kérdésekben.

Dietmar Woidke, Brandenburg tartományi miniszterelnöke

Kép forrása: Spiegel

Miért is ilyen jelentős az AfD sikere a választásokon?

Mindenki számára nyilvánvaló miért van a szélsőjobboldalnak rossz történelmi emlékezete Németországban, az AfD pedig sokszor rászolgál bizonyos fenntartásokra. A párt több tartományban is alkotmányvédelmi megfigyelés alatt áll szélsőséges politikai tevékenység gyanúja miatt, jónéhány politikusa olyan megszólalásokat tesz, melyekben a hitleri időkre emlékeztető szófordulatokat, kifejezéseket használnak. Nyilvánvalóan a német politikai elit jelentős része kizárja, hogy bármilyen kooperációt is folytasson egy ilyen párttal, ugyanakkor érdemes figyelembe vennünk, hogy az, hogy ilyen arányokat ért el a szavazásokon az AfD nem a véletlen műve, komolyan meghúzódó okai kell, hogy legyenek. Milyen okok lehetnek a háttérben?

A német újraegyesítés hatásai

Sokan látják az AfD előretörése mögött, és főleg, hogy ez a keleti tartományokban történik, a német újraegyesítés hatásait. A német újraegyesítés nem volt egy egyszerű folyamat, egy fejlettebb nyugati és egy kevésbé fejlett keleti részt kellett összeilleszteni. Ennek keretében sok esetben amint megtörtént az újraegyesítés, a nyugat-német elit lényegében átvette az irányítást keleten, a régi kelet-német elit helyére vagyonosabb, jobban képzett nyugat-német került, nyilván köszönhetően az alapvető helyzeti előnyének. Nem felejthetjük el, hogy az NDK-ban jelentős civil szerveződések voltak, a kelet-német lakosság pedig jogosan érezhette azt, hogy elvettek tőle valamit, amiért oly sokáig harcolt. A keleti tartományok elmaradottsága lényegében a mai napig fennmaradt, egészen a legutóbbi időkig nagyon jelentős volt a keleti országrészekről való elvándorlás a gazdasági-infrastrukturális elmaradottságnak köszönhetően. A keleti tartományok lakossága ennek köszönhetően lehet jogosan érez elégedetlenséget és vágyik egy olyan politikai erőre, amely valóban az ő érdekeit képviseli.

A jelen problémái

A jelenleg regnáló SPD-Zöldek-FDP kormánykoalíció a migráció kérdésére sem tudott hatékony választ adni. Lényegében a kormány hivatalba lépése óta a szociáldemokraták és a zöldek arról próbálják meggyőzni a szabaddemokratákat, hogy a bevándorlók egyszerűsített eljárás keretében és jelentősen rövidebb idő alatt juthassanak német állampolgársághoz. A kérdéses módszereket alkalmazni kívánó javaslatot azonban az FDP nem hajlandó elfogadni, csak a párt ellenállásán múlik, hogy a javaslat nem lett törvénybe ültetve.

A német gazdaság sincs rózsás állapotban, Európa egyik legnagyobb ipari hatalma is megérezte a covid-19 és az orosz-ukrán háború következményeit, a háborús infláció, valamint a szankciós politika hatásait. Az ország közvéleménye a szankciók német gazdaságra gyakorolt negatív következményei ellenére is egyetért azok fenntartásával, kérdés, hogy meddig.

Az oly nagyon várt energiafordulat sem következett be a megfelelő módon, a korábban leállított atomerőművek egy részét újra be kellett indítani, a szénbányák kiterjesztése, valamint a palagáz importálása az Egyesült Államokból pedig nem oldotta meg a problémákat, emellett pedig azok környezetszennyező mivolta sem kihagyható tényező.

Összességében elmondható, hogy egyre inkább látszódnak annak a jelei, hogy Németország egyre mélyebb politikai-gazdasági-szociális válságban van, melyre a fősodorhoz tartozó pártok nem tudnak hatékony válaszokat adni. Az AfD megerősödése mögött tehát nem csak az áll, hogy a párt képes becsatornázni az emberek elégedetlenségét a kormánnyal és a CDU-val szemben, hanem az is, hogy az emberek az AfD-ben látják annak a politikai elitnek a leváltásának a lehetőséget is, mely korábban maga is vastagon hozzájárult Németország mostani válságos helyzetének kialakulásához. És míg a közvélemény kutatások alapján erre korábban csak tippelni lehetett, a friss választási eredmények egyre határozottabban támasztják ezt alá.

Nagy kérdés, hogy a fősodorhoz tartozó pártok továbbra is kategorikusan elzárkóznak-e az AfD-vel való kooperációtól, vagy lesz olyan párt, aki felvállalja a feléjük való nyitást. A kelet-németországi Türingia tartományi törvényhozása az előbbi opciót választotta, ugyanis CDU-s politikust választott szombaton parlamenti elnöknek, ezzel félretették azt a hagyományt, hogy a legerősebb párt (Türingiában az AfD) kapja ezt a tisztséget.

A nyitás ugyanakkor nem biztos, hogy csak akarat kérdése, az AfD egyre inkább úgy tűnik, hogy számottevő politikai erővé kezd előlépni, és könnyen lehet, hogy ezt a jövőévi Bundestag választásokig fenn is tudja tartani. Akkor pedig nagy dilemma előtt áll majd a német politika.