Reaktor

Miután az Italia Viva vezetője, Renzi a tragikus járványkezelési megoldásokra, és a szerinte felelőtlenül elköltött EU-s 200 millió euróra hivatkozva visszahívta minisztereit a koalícióból, Giuseppe Conte táncrendjében megüresedett egy hely, melyet a kor legdivatosabban hangzó bálozóival, a centralistákkal szeretne feltölteni. Divatos, hiszen semmire sem vágynak jobban a magukat becsapottnak érző olaszok, mint szakszerű, politikai oldalaktól mentes szervezett parlamenti együttműködésre.

Ha a potenciálisan Conte mellé álló centristák valóban ezt az eszmét hoznák, és a zűrös parlamenti eseményeket szervezett válságkezelő tervek váltanák fel, akkor a déli országnak lenne esélye a járvány előtti állapotokhoz visszahozni a gazdaságát. 

Január közepén Renzi csapásával Conte egyértelműen elvesztette a szenátusi többséget. A visszahívott Italia Viva miniszterek "üres helyei" még jól is jöhetnek, de centrista politikusokat meggyőzni a csatlakozásról Olaszországban nem a legegyszerűbb feladat, az ex-miniszterelnöknek mindenképpen időre van szüksége ehhez. A jobboldali erők már a gondolat megfoganásánál ki lettek zárva a potenciális új politikai erő tagjainak sorából, a baloldalt maga Conte zárta ki, így beszűkültek a lehetőségek.

Nem könnyíti meg az ex-kormányfő dolgát az sem, hogy Salvinit egyre többen támogatják abban, hogy előrehozott választásokat csikarjanak ki Olaszországban.

Ez nyilván a most nagyobb támogatást élvező és összetartóbb jobboldalnak kedvezne, és aki nem is elfogult választó a konzervatívok (vagy konzervatívabbak) mellett, annak is érdeke a stabilitás a belpolitika vizein, mert jelenleg olyan mértékű válsághelyzetet kell kezelni, ami egy viszonylagos nyugalomban ülésező Parlamentnek is feladná a leckét. "Minálunk meg jön-megy a miniszterelnök. A legjobbkor..." írja egy olasz kommentelő.

Matteo Salvini már a lemondás előtt egyértelműen hangoztatta, hogy a jobbközép koalíció több, mint ötven százalékos támogatottsága nem véletlen, a szakadással, majd Conte lemondásával és bizonytalan tervével ez csak még tovább emelkedhet. 

Az autójából integető kormányfő lassan ikonikussá vált karaktere kérdéseket vet fel mindkét oldalon, a baloldali lapok válságról és összeomlásról beszélnek, a jobboldali olasz sajtót pedig zavartság jellemzi, inkább csak az ide vezető okokat merik taglalni és objektív tényeket közölni, hiszen ki tudja, kikkel tér vissza legközelebb az integető alak.

Egyértelműnek tűnik tehát a jövő az olasz parlamentben, a helyzet mégsem ilyen egyszerű.

Az olasz Il Giornale értesülései szerint amennyiben a tavaszi választások opciója lép életbe, úgy ennek dátuma április 11.

Amennyiben ennek a dátumnak jelentőséget tulajdonítunk, a távozó olasz kormányfőnek rendkívül szűk időkorláttal kell ütőképes csapatot alkotnia, a megerősödött jobboldalnak pedig nagyot kell fordulnia magához képest ahhoz, hogy Conte újra miniszterelnök legyen.

A szimbólumok az életünk részét képezik, mindenhol ott vannak körülöttünk. Annyira megszoktuk a jelenlétüket, hogy fel sem tűnik már, hogy alapvetően nem is olyan egyértelmű a jelentésük, mint ahogy azt gondolnánk. Ilyenek például az útjelző táblák. Akinek van jogsija, az már egy szempillantásból tudja, hogy mondjuk abba az utcába nem szabad behajtani, míg ez egy kisiskolásnak nem jelent többet egy piros karikás táblánál. De mégis honnan jönnek ezek a különböző jelek, szimbólumok?

A smiley

Bár elsőre egyértelműnek tűnik, hogy a : és a ) összekapcsolva, illetve elforgatva egy mosolygó arcot ad ki, azonban az eredete egészen érdekes, ráadásul hatalmas üzletet rejtett magában a kitalálása. A smiley megalkotása egy Harvey Ball nevezetű reklámszakemberhez fűződik, akit egy biztosítótársaság bízott meg a ’60-as években azzal, hogy tervezzen nekik logót. Ball egyszerűen csak egy sárga papírra firkantotta az azóta híressé vált mosolygó fejet, melyet a biztosító társaság a cégen belül egyszerű kitűzők formájában használt. A kitűzők nagy népszerűségnek örvendtek, azonban a cég nem védette le. Talán túl egyszerű volt ahhoz, hogy ez egyáltalán megforduljon a fejükben. Ball is csak 45 dollár prémiumot kapott a munkájáért akkor.

Ők nem voltak többek egyszerű kiskereskedőknél, akik ajándékboltot üzemeltettek. Azonban már ők is felfigyeltek a smiley-s tárgyak kelendőségére, és akkor ütötték meg a főnyereményt, amikor rájöttek, hogy a smiley, mint védjegy, még nincs levédetve. A Spain fivérek nem is haboztak, azonnal elrobogtak a szabadalmi hivatalhoz, ami így kizárólagos szellemi tulajdonukká tette, „Legyen boldog a napod!” szlogennel együtt a smiley-t. A smiley-nak köszönhetően így ő belőlük lett milliomos, nem pedig Harvey Ballból. Ha el akarod képzelni, hogy mennyit is kaszáltak vele pontosan, csak gondolj bele, hogy egy nap hányszor használod a smiley valamelyik formáját a messengeren!

A dollár

Nem fogod ezt sem kitalálni! A „dollár” szónak köze van a tallérhoz, vagy, ahogy eredetileg hívták, thalerhez. A dollár eredete a 16. századi Joachimstál nevű, ma csehországi településre vezet vissza, ami arról volt híres, hogy ott verték az ezüstpénzeket.

A $ kitalálása viszont már nem ilyen egyértelmű. Több teória is terjeng róla. Az egyik szerint az Egyesült Államok (US) két kezdőbetűjéből ered. Ha összeillesztjük az U-t és az S-et, akkor az U belesimul az S-be, és így végül kijön a két vonallal áthúzott dollárjel.

Ennél valószínűbb elmélet szerint, a spanyol pesoból ered. A peso rövidítése csak simán egy P volt, a többesszámé Ps. A Ps-ből a nagy p-t aztán rövidítésként csak egy vonallal jelölték, és a P szárára ráillesztették az S-et, így jött létre az egy vonallal áthúzott dollárjel.

A Bluetooth jele

Bár manapság kevésbé ismert, mint 10 éve, elterjedése az elektronikus eszközöknek köszönhető. Azonban az eredete ennél sokkal régebbre nyúlik vissza és a kékáfonyához is van némi köze. A 10. században uralkodott Kékfogú Harald, dán király, aki nevét onnan kapta, hogy nagyon szerette a Dániában igen burjánzó kék áfonyát, ami kékre festette a fogait. Nem tudom, hogy feltűnt-e,

A Bluetooth jele, mely leginkább egy B betűre hajaz, Harald király rúnabetűkkel írt monogramjának az összeillesztéséből ered.

De ez még nem magyarázza meg, hogy miért hívják a Bluetooth-t így. Nos, a ’90-es években az Ericsson egy programot akart kifejleszteni, amivel a különböző telefonokat kábel nélkül is össze lehet kötni. Ennek megvalósítására a versenytársakkal kellett szövetkeznie. Létre is jött egy érdekcsoport (SIG), azonban a közös név még nem volt kitalálva. Az Ericsson egyik mérnöke egy Kékfogú Haraldról szóló regényt ajándékozott az Intel programozójának, Jim Kardachnak, aki a SIG helyzetét nagyon is hasonlónak találta Kékfogú Harald történetéhez. Innen kapta a munkaprojekt a bluetooth nevet, majd ezt választották a program megjelölésére is.

A pi

Gondolom mindannyiótok tudja, hogy a görög π a geometriában a kör kerületének és átmérőjének a hányadosát jelöli illetve azt is, hogy ez egy végtelen szám, melyet csak az első két tizedes jegyéig szoktunk használni. De miért pont ezt a görög betűt jelölik erre? Először a walesi matematikus, William Jones használta 1706-ban, a periféria rövidítéseként. De nem csak a görög π-t, hanem a latin p-t is használták a periféria rövidítéseként, vagy olykor az egész szót kiírták. Végül 1748-ban tették hivatalossá, hogy a π jelet kell használni. Ez egy bizonyos Leonhard Euler Introductio in analysin infinitorum című munkájában lett kimondva.

(Kép forrása: cnbc.com)

Én szurkoltam Bidennek, hogy sikerüljön bakizás nélkül felolvasnia a szöveget, és sikerült is neki! (Az alelnöki és kampánybeszédeinél nem ment ez ilyen flottul. Erről érzékletes összeállítás látható itt, és az USA regnáló elnökének a nevét sem sikerült eltalálnia egy interjúban a kampányhajrában, lásd itt.) 

Ahogyan Tucker Carlson is megjegyezte, Biden egységről és egymás megértéséről prédikált, majd azzal a lendülettel, persze csak közvetve,

az ország felét a fehér felsőbbrendűség hívének és belföldi terroristának bélyegezte.

Ben Domenech, a The Federalist konzervatív portál kiadója szerint a fentiek miatt a republikánusok a „ szemüket forgatták a beszéd közben,” olyan nyilvánvaló volt a kiáltó ellentét a beszédben elmondott kenetteljes közhelyek és a valóság között. 

De nem csak ez volt a gond Biden a beiktatásakor elmondottakkal. Az persze várható volt, hogy a beszédet, melyet Domenech sommásan „érdektelennek” és „jó iparosmunkának” nevez, a kampánya során is bemutatott nagypapás, bölcs, egységteremtő pózára építik majd fel beszédírói. A sok ájult dicséret, mellyel a liberális sajtó a beszédet illette, nyilván annak is szólt, milyen sok vallásos, és konkrét bibliai utalás volt benne, ezzel is demonstrálva, Biden meg kívánja szólítani a konzervatív, keresztény szavazókat is. Csakhogy Joe Biden sosem volt híres arról, hogy különösebben hívő lett volna. Az abortuszpártisága mellett katolikussága igencsak megkérdőjelezhető amiatt is, mert egy olyan elnök mellett volt alelnök, aki elnöki rendeletekkel kényszerítette (volna) az egyházi szervezeteket alkalmazottaik fogamzásgátlásának és abortuszainak finanszírozására (ezt Trump hivatalba lépésekor eltörölte, most valószínűleg Biden újra bevezeti). 

Biden egyik első intézkedése értelmében az állami támogatásban részesülő oktatási intézmények megint be kell majd, hogy engedjék a magukat lánynak tartó fiúkat a lányvécékbe és öltözőkbe. 

Mikor legutóbb lecsekkoltam, nekem úgy tűnt, a katolikus egyház szerint Isten az embert férfinak és nőnek teremtette.  

Domenech írásában az elnöki beszéd egy konkrét, Szent Ágostontól vett idézetén keresztül érzékelteti a Biden által hirdetett egység álságosságát. Ágoston szerint a nép olyan sokaság, amelyet „a szeretet közös tárgyai” határoz meg. Majd erre alapozva Biden felsorol olyan dolgokat, mint a lehetőségek, a biztonság, a tisztesség, mint amelyek egy nép szeretetének a közös tárgyai. Csakhogy, világít rá Domenech, Szent Ágoston valójában arra mutat rá Isten városáról című művében, hogy csak az a nép marad fenn, amely közös szeretetének tárgya Isten, illetve az isteni rend és igazság.

Az, hogy az elnök „egyházának szentjét” idézte hangsúlyosan a beszédben, miközben teljesen félremagyarázta az idézet mély értelmét, Domenech szerint

„tökéletesen megmutatja Biden és a boomer generáció nemzeti egységről alkotott téves elképzeléseit. A kereszténységnek az a lebutított változata, amelyet az udvariasság és a kulturális vallásosság szemüvegén át néznek, a Biden márka alapvető jellemzője.“

Ahogyan Domenech kegyetlen iróniával megjegyzi, Bidennél a tökéletesen félreértett ágostoni egység a kampánya során kínos gyakorisággal elsütött, zavarbaejtően értelmetlen „a C’mon, man! (Ugyan már ember!)” fordulat „spirituális megfelelőjévé vált.” Az elnök sajtófőnöke simán elmondhatja, hogy Biden hívő katolikus, miközben főnöke arra készül, hogy semmissé tegye az úgynevezett Hyde törvénymódosítást és ismét lehetővé tegye az abortusz adófizetői pénzből történő finanszírozását, hangsúlyozza a szerző. “És a korrupt, szervilis sajtó kötelességtudóan asszisztál az egység e fikciójának az elfogadtatásához, majd álszenten kifejezi döbbenetét, hogy mégis tovább folytatódik a kulturális háború, mely kettészakítja az országot. Ahogyan Atticus Finch mondta, az udvarias fikciók akár hasznosak is lehetnek, de semmiképpen sem érnek annyit, hogy emberéletekbe kerüljenek,” zárja okfejtését Domenech.

Kínát elsősorban Kína érdekli, épp úgy, mint minden birodalmat. De hogyan alakult az ország nemzetközi megítélése Vuhan óta? Hideg marad-e az Amerikával vívott háborújuk, és hogyan érint minket ez a globális egymásnak feszülés? Salát Gergely sinológus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Nemzetközi és Politikatudományi Intézet igazgatója volt a vendégünk, aki azt is megfejtette nekünk, miért sokkal nagyobb a kínai fiatalok vállalkozási kedve, mint a magyaroké.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

Vuhan városát körülbelül egy évvel ezelőtt, 2020. január 23-án zárták karanténba. Az ország megítélése tavaly tavaszra romokban hevert, sokan felelőssé tették a világjárványért. Mi történt azóta? Hogyan hatott a lélegeztetőgépekkel, maszkokkal és vakcinával dolgozó járványdiplomácia az ország nemzetközi megítélésére?

Összességében nem volt túlságosan sikeres. Amiben a kínaiak még mindig nagyon gyengék, az a kifelé történő kommunikáció. A belül jól működő kommunikációjukat próbálják kifelé is alkalmazni, de ezzel nem sikeresek a nyugati világban.

Attól, hogy Magyarországon leszáll egy elvtárs néhány konténernyi maszkkal, attól még nem biztos, hogy meg fogjuk kedvelni a kínaiakat. Főleg azért, mert elképesztő ellenszélben dolgoznak a kínai kommunikátorok.

Olyan össztűz zúdul az elmúlt években Kínára, a koronavírus-járványtól teljesen függetlenül is, amit egyelőre nem nagyon tudnak kezelni. Mindenféle mérés azt mutatja, hogy a kínaiak megítélése, presztízse jelentősen esett világszinten. Most jött ki egyébként egy magyarországi kutatás, amit Matura Tamás kollégám végzett, mely szerint Magyarországon is romlott Kína reputációja. Egyelőre nem találják ennek az ellenszerét. Látjuk, hogy hiába próbálkoznak például a vakcina-diplomáciával, olyan hihetetlen mértékű össztűz zúdul az amúgy ismeretlen kínai vakcinára a nyugati sajtó részéről, amit már nem tudnak ellensúlyozni. A harmadik világban kicsit más a helyzet. Ott nem ennyire negatív Kína megítélése. Ahol hagyományosan kevésbé jól beágyazott az USA pozíciója, ott nagyobb tere van Kínának.

Azt hinnénk, a világon annyi tudás, ismeret vált elérhetővé az elmúlt évszázadokban, hogy lehetetlen, hogy alapvető matematikai összefüggéseket (dekagramm fogalma), megkerülhetetlen biológiai ismereteket, vagy alapvető fizikai tényeket ne ismerjenek az emberek. Valahogy egy társaságban műveltnek számít az a személy, aki Byrontól idéz, és nem probléma, ha értetlenül áll az általános iskolások matekfeladatai felett. Ez igazából még nem is lenne probléma, ha az utóbbi években nem estünk volna át a ló túloldalára, és egy harsány, Coelho idézeteket bömbölő színésztanonc társaság nem kacagott volna fel a tényen, miszerint az egyiküknek fogalma sem volt arról, hogy a házinyúl is haszonállatnak minősül. Lawrence M. Krauss, az MIT és fizikus professzora akkor szembesült ezzel a problémával, amikor a Yale-en egy sokkal összetettebb feladat ( az USA összes WC-jében 24 óra alatt összesen lehúzott víz űrtartalmát kellett megsaccolni) kapcsán már ott hibázott a hallgatók 35%-a, amikor az Egyesült Államok lakosságát 10 millió alá becsülte. Szerencsére ehhez képest eltörpültek azok a tippek, amik már milliárdos nagyságrendekkel kalkuláltak, bár nem tudom, milyen területen adnak diplomát olyan hallgatónak, aki ezt leírta.

A professzor kiemelte, ezek a diákok nem buták, csak meglepően gyenge a számfogalmuk.

Fogalmuk sem volt arról, hogy mit jelent valójában a millió. Számukra egymillió és egymilliárd csupán túl nagy volt ahhoz, hogy megértsék.

- fogalmaz a tudós. Rámutatott, hogy a téma nem új keletű: az elmúlt évtizedekben annyi, magát műveltnek gondoló (részben talán valóban művelt) közszereplő nyilatkozta teljes magabiztossággal, hogy az ő agya nem a matematikához van programozva, és nem is köteles alapjaival sem megismerkedni, hogy amikor ezek az emberek példaképpé váltak, a későbbi generáció először feljogosítva érezte magát a természettudományok elutasítására, majd pár év múlva, hogy legitimálja tudatlanságát, divattá alakította.

Lawrence számba vesz pár, politikusok és közszereplők által megmosolyogtató kijelentést is.

A "Nem vagyok tudós, de.. " kezdetű mondat legtöbbször humoros utalás egy egyértelmű dologra, sokszor azonban olyan refrén, ami után egy olyan tudományos tény következik, melyet az illető nem ért. Erre lenne is bocsánat, arra már kevésbé, hogy ezeket a mondatokat (melyek sokszor direkt rövidek, kevés szóból állnak és lényegre törőek) a nyilatkozó részéről félmosoly, a tudományos szervezetek részéről pedig hosszas utólagos magyarázkodás követi, hiszen megértés híján nem mindig sikerül ezeket a tényeket helyesen kontextusba helyezni sem.

A koronavírus idején csak még divatosabb lett a "Hiszek a tudományban!" kijelentés. Nem mintha lenne a kijelentőnek választása. 

A járványveszély terhelte időszakban kiemelt figyelmet kapott a természettudomány egy részhalmaza, és naivan azt gondolhattuk volna, hogy egy olyan társadalomban, ahol a gyerekeket hattól tizenhat éves korukig heti öt napon át az iskolapadban oktatjuk, nem merül fel olyasmi, hogy az 5G terjeszti a koronavírust.

Nem is az a probléma, hogy felmerül, hanem, hogy a gondolat megfoganását nem követi kritika, a korszakalkotó gondolat közkinccsé tétele előtt pedig nincs zsigeri igény a logikára. Terjeszti, de hogyan? Mi az az 5G? Az tud terjeszteni vírusokat? Mi az a vírus? Nem tudja, ő nem orvos. És ez ugye, jól is van így.

Vannak gyenge pontok minden ember tudásában, és rendben van, hogy a szakmák szinte mindegyike olyan mértékben fejlődött, hogy mélységében egy élet csak differenciált, speciális ismeretek befogadására elég. Csak hogy a probléma nem ezeken a szinteken van. Alapvetően nem is múlnak azon emberi életek, hogy a Yale - többek közt történelem és állampolgári ismeretek szakos - hallgatói nem tudják, hányan húzzák le a WC-t a kontinensükön, de az már hosszútávú probléma, hogy ha az ő generációjuk számfogalma itt tart, akkor az ő gyerekeiket mennyire lehet majd megvezetni egy választási kampányban?

A szüleink még csendesen kuncogtak a mandzsettájuk mögött, mikor az elvtárs kampánybeszédében megígérte, a települések egy ötödén, majd egy nyolcadán, öt éven belül pedig az egy tizenkettedén felépül egy kisdedóvó. Ma már nem vagyok biztos benne, egyből kiszúrná-e egy magasan iskolázott gárda a hibát. Nem a parciális differenciálegyenletek felismerése az elvárás, de a 2021-es népszámlálás eredményeit azért nem ártana tudni értelmezni.

Alapvetően nem tartom gonosznak vagy rosszindulatúnak az emberiséget, mint közösséget. Nem érzem azt, hogy az anyagiakkal feltűnősködő celebvilág vagy a tabletekkel sírokon táncoló tizenévesek rosszindulatúak.

Pusztán azt gondolom, hogy nem tennék, amit tesznek, ha értenék, mit jelent a 40-50 000 így, leírva, ennyi nullával. Továbbá mit jelent, ha mögé írjuk, hogy "... gyermek éhezik Magyarországon".

Ahhoz, hogy ezt számfogalom nélkül is érzékenyen fogadja egy tinédzser, el kellene odáig jutni, mi az az éhezés, és, hogy mennyire szörnyű már azt is tudni, hogy 1 darab gyermek éhezik Litvániában, de direkt ne alapozzunk az empátiára, mert gondolkodás képességével ellentétben az tényleg vagy van, vagy nincs.

Nem válik testközelivé a kijelentés, amíg nem ismeri, mennyi hazánk lakossága, nem látja, hogy ezen a halmazon belül kb. 1,4 millió gyermek 15 év alatti, vagy a kisebbekre közelítve a 7 év alatti gyermekek 42 százaléka szegénységi küszöb alatt él. Ha tudná, mi az, hogy százalék (nem csak azt, hogy ha meglátja egy matekfeladatban, akkor el kell osztani mindent 100-zal), megértené, hogy potenciálisan ez egy óvodai csoportban hány kisgyereket jelent, és máshogy gondolkodna.

Vannak azok a felnőttek, akik ismerik ezt a számot, kb. értik is, de kamunak titulálják az adatot, merthogy az ovis szülőin minden szülő ott volt, és senki nem szegény.

Stabilabb számfogalommal esetleg az ölükbe merednének, hogy hűha, ha nem egyenletes az eloszlás, és nem homogén módon minden oviban 100 gyerekből 42 él szegénységben, akkor amennyi éhező gyerek nincs a gyerekem csoportjában, annyival több nehéz sorsú pici jár esetleg máshova? Lehet, hogy máshol 25-ből 15-en is éhesen jöttek oviba? Akkor is, ha azt nagyon rutinosan ki tudják számolni, hogy nem 42%? Ha értenék, mit jelentenek ezek a számok, átértékelnék, hogy mit is kaptak, mennyit dolgoztak érte, ebből mennyi az ő érdemük, és hogy mivel tartoznak másoknak. 

Sokan értékelték már Trump elnökségét, és valószínűleg még jó páran meg fogják vonni az elmúlt négy év mérlegét a továbbiakban is, akkor is, ha az USA elnökét már Joe Bidennek hívják, amikor ez a cikk készül. Bár abban szinte mindenki egyetért, hogy Donald Trump valóban sokszor képtelen volt felnőni az elnöki pozíció diktálta viselkedésbeli elvárásokhoz, hogy finoman fogalmazzunk (mások ezt úgy mondanák: gyakran volt bunkó), azt is sokan elismerik, hogy jelentős dolgokat vitt véghez. Sajnos azonban elnöki ténykedésének zárófejezete súlyosan beárnyékolta az elért ereményeit, és néhány tekintetben majdhogynem le is nullázta a Trump-korszak pozitívumait.

Így látja ezt Andrew C. McCarthy, a National Review rendszeres szerzője, volt ügyész is, aki egyébként mindvégig elkötelezett Trump-hívő volt. Olyannyira, hogy 2019-ben könyvet jelentetett Ball of Collusion címmel arról, szerinte hogyan játszott össze a Hillary Clinton kampánystáb és Obama elnök először Trump megválasztásának megakadályozása, majd elnöksége ellehetetlenítése érdekében. 

Az egyébként több iszlamista terrorista elleni vádemelést jegyző McCarthy „A Trump-elnökség tragédiája” című cikkében kifejtette, szerinte

Trump fő érdemei közé tartozik, hogy három konzervatív főbírót is sikerült kineveznie a Legfelsőbb Bíróságra, akik fiatal középkorúak lévén hosszú évtizedeken át megóvhatják a baloldaltól a hagyományos polgári és gazdasági szabadságjogokat az USA-ban. 

Trump egyetlen háborút sem indított elnöksége alatt – erre nemrégen egyébként Schiffer András is is felhívta a figyelmet lakonikus tömörséggel egy Facebook bejegyzésben. Trump nem azért tette ezt, mert pacifista vagy antimilitarista lett volna, tegyük hozzá. Nála hangosabb és őszintébb támogatója a hadseregnek vagy a rendfenntartó erőknek nem nagyon akadt az amerikai elnökök történetében. Valószínűleg inkább abból a meggyőződésből, hogy az ilyen beavatkozások drágák, mind pénzben, mind amerikai életekben számolva, és kontraproduktívak is. Viszont fellépett Irán ellen, megerősítette az USA szövetségét a szunnita arab országokkal, kiállt Izrael mellett, és olyan történelmi jelentőségű közel-keleti békeegyezményeket hozott tető alá, írta McCarthy, hogy

„ha ezt egy demokrata elnök érte volna el, róla nevezték volna el a Nobel-békedíjat.”

Trump azonban felelőtlen módon hónapokon át hergelte híveit választási veresége után, majd gyakorlatilag fellázította őket washingtoni tömeggyűlésén január 6-án. Ezért legalábbis részben biztosan felelős a Capitoliumnál történtekért, fejtette ki McCarthy. Ráadásul az egyre nagyobb ellenszenvet kiváltó demagóg retorika, mellyel az elcsalt választásról beszélt, sok konzervatív szavazót idegenített el McCarthy szerint, és emiatt nyerték meg a két kulcsfontosságú szenátusi helyet Georgiában a demokraták, elorozva a szenátusi többséget is a republikánusoktól.  A washingtoni események és az azokat követő reakciók megingatták az USA tekintélyét a világban, belföldön pedig tovább erősítették a társadalom megosztottságát, írta a szerző, és ezzel nehéz vitatkozni.

Trump tehát tragikus hősként hagyja el a porondot. Bukását részben maga okozta. Részben persze az a fősodratú liberális média, amely, lefogadom, Bidennel sokkal elnézőbb lesz, mint a rebellis, fékezhetetlen Trumppal volt. Garantáltan egy szót sem fognak ejteni az időskori demenciára utaló elszólásairól, vagy korábbi vállalhatatlan, fiatal lányokat és gyermekeket is érintő, illetlen hajszaglászásairól (ezekről például itt és itt olvashatunk). Vagy arról, ötvenéves politikusi pályafutásából egyetlen fontos eredményt sem tud felmutatni.

Feleségét, a First Ladyt is a tenyerükön hordozzák majd, ellentétben a gyönyörű és elegáns Melania Trumppal, akit egyetlen nagy női és divatmagazin sem tett a címlapjára négy év alatt, viszont rendszeresen eszkortlányként aposztrofálták jól elhelyezett cikkekben. A magyar hasonszőrű portálok gondolkodás nélkül átvették máris a Jill Bident doktorként emlegető amerikai balliberális sajtó gyakorlatát.

A nyugati világban, és ebbe Magyarországot is beleértem, tökéletesen visszatetsző a doktori cím használata olyan közszereplők esetében, akik nem orvosok.

De a 24.hu szerint a Bibliát, amelyre férje felesküdött beiktatásakor, „Dr. Jill Biden tartotta.”  Nos, nem ajánlom senkinek, hogy megpróbálja magát Jill Bidennel megoperáltatni, ugyanis az új First Lady nem orvos, hanem a pedagógiai tudományok kisdoktora. (Hozzáteszem, a liberális média Trump városfejlesztési miniszterét, az idegsebész professzor Ben Carsont rendszeresen „Mr. Carson”-ként emlegette – neki nem járt a doktor előtag, hiszen konzervatív!)

Mivel arra tehát mérget vehetünk, hogy a balliberális média roppant barátságos módon viszonyul majd Bidenhez (hogy a magyar ellenzéki sajtó bevett fordulatát idézzem, lakájmédiaként viselkedik majd vele), a konzervatív orgánumoknak kell elvégezniük a kritikai munkát helyette. 

Popcorn illat, kényelmes fotelek. Sorban állás, tömeg. A mozit vagy nagyon lehet szeretni, vagy nagyon nem. Én abba a kategóriába tartozom, aki ha tehetné naponta beülne egy-egy filmre, természetesen egy „nagy popcorn ajánlat” kíséretében. Míg eddig természetesnek vettünk egy-egy mozis estét, addig a járványhelyzet miatt már nincs lehetőségünk így megnézni az új filmeket. Milyen módon lehet megoldani, hogy ezekben a bizonytalan időkben se álljon le a filmipar?

(Kép forrása: hu.euronews.com) 

Pénteken robbant a hír, miszerint az Európai Bizottság elkaszálta a Minority Safepack nevű európai polgári kezdeményezést. A kezdeményezés arra épít, hogy az Európai Unió területén mintegy 50 millió EU-s polgár él valamelyik nemzeti kisebbség vagy kisebbségi nyelv közösségi tagjaként.

Ez durván az EU lakosságának 10%-át teszi ki!

Most őket hagyta cserben a Bizottság. Maga az Európai Unió a sokszínűségre épített egyesülés, elvégre olyan népek tartoznak bele, mint franciák, németek, magyarok, olaszok, portugálok stb., azaz 27 nemzet tagjai. Azonban ezeken az államalkotó nemzeteken belül, kisebbségben élő etnikumok is egzisztálnak (pl. székelyek, katalánok, baszkok stb.), és kétségtelen, hogy az EU sokszínűségéhez nagyban hozzájárulnak. Ezzel szemben kétségtelenül az is gyakori, hogy ezeket az etnikumokat a különböző kormányok megpróbálják beolvasztani.

Vegyük példának a spanyol-katalán ellentétet. A spanyol kormány mindent megtett, hogy elgáncsolja a katalánok autonóm törekvéseit, ugyanis rettegnek attól, hogy Katalónia kiválik Spanyolországból. Azt szeretnék, ha feladnák a katalán identitásukat, és végre rendes spanyolokként élnének. Márpedig, ha az EU demokratikus elveket vall, akkor bizony helye lenne ezen kisebbségek védelmének. Ellenkező esetben ugyanis ezek a kisebbségek túlságosan ki vannak szolgáltatva annak az államhatalomnak, amelynek a szemét szúrják.  

A Minority Safepack elnevezésű kezdeményezést egyébként nem kevesebb, mint 1.123.422-en írták alá, sőt, ezen felül az Európai Parlament minden frakciójában a többség támogatta az indítványt.

Az Európai Bizottság cserben hagyta az őshonos kisebbségeket

Az RMDSZ-es EP képviselő Vincze Lóránt úgy fogalmazott „az EB azoknak a kérését utasította el, akik számára az európai nyelvi és kulturális hagyaték megőrzése nem egy jól hangzó szlogen, hanem a mindennapok kihívása. Az EB vállon veregető álláspontja nem elégséges,

az aláíró 1.123.422 polgár konkrét intézkedéseket, cselekvést várt.

Válaszával a Bizottság cserbenhagyta az Unió nemzeti és nyelvi kisebbségekhez tartozó 50 milliónyi polgárát. Közülük több millió embert, akiket saját országukban folyamatos jogsérelem ért, most pedig az Európai Bizottság, amely a demokrácia, a jogállamiság, az értékelvűség és az igazság őreként hirdeti magát, szintén hátat fordított nekik.” 

A hatáskör hiánya

Az Európai Bizottság érvelése önellentmondásos.

Elsősorban arra hivatkozik, hogy ennek a kérdésnek az eldöntése tagállami és nem bizottsági hatáskör, azonban azt is megemlítik érvként, hogy a kezdeményezés még 2013-ban indult, és hogy azóta már más a jogi helyzet és nincs szükség uniós jogalkotásra. Az is említésre kerül, hogy 2013 óta számos uniós jogszabály született a témában, ami azért érdekes, mert elsődlegesen pont a hatáskör hiányára hivatkozva utasította el a kezdeményezést, viszont a kérdés felmerül, hogy akkor így hogyan tudtak korábban jogszabályokat hozni. De ha tényleg annyira fontos a Bizottságnak a nemzeti kisebbségek védelme, és csak a sajnálatos hatásköri hiány miatt nem tud jogot alkotni, akkor miért nem vonja uniós hatáskörbe a kérdést?

Ez az érvelés inkább tűnik magyarázkodásnak, mint konkrét hivatkozásnak. Másrészről ez tovább mélyíti az euroszkeptikusok kételyeit az EU hitelességében. Az alapvető probléma ott kezdődik, hogy azoknak az államoknak a politikusai hoznak döntést, akiknek pont a kérdéses kisebbségek elnyomása az érdeke.

Mit jelent ez például a romániai magyarok tekintetében?

Amióta elcsatolták Erdélyt és a Partiumot, a románok arra törekedtek, hogy a helyi magyarságot elnyomják, és megpróbálják beolvasztani a románságba. Mindennek eredményeként eléggé erős a románok magyarellenessége, a focimeccseken például gyakori a románok bekiabálása, huhogása. De olyan is történt, hogy a székelyzászló kitétele miatt büntettek meg valakit. Ebben a helyzetben életbevágó lett volna a „demokratikusan működő” EU segítsége, mint a tagállamok felett álló hatalom, ami ráparancsolna a román államra, hogy tartsák be az EU értékrendjét.

Uniós jogi háttér

Maga a Minority Safepack egy európai polgári kezdeményezés, ami a népszavazás uniós szintjének felel meg. Azonban vannak eltérések egy népszavazás (már ami a magyar jogot illeti) és az európai polgári kezdeményezés között. A kiindulópont ugyanaz, a polgárok közvetlenül is gyakorolhatják a hatalmat, azaz saját elhatározásukból, a saját felmerült problémájukra kereshetnek megoldást az európai polgári kezdeményezés intézményének útján, amivel, ha összejön 1 millió aláírás, rávehetik az Európai Bizottságot, hogy alkosson jogot. Viszont most jön a bökkenő!

A népszavazással ellentétben az európai polgári kezdeményezésnek nincs kötő ereje,

vagyis nem kötelező a Bizottságra nézve, nem úgy, mint a népszavazás, ahol, ha összegyűlik 200 ezer aláírás, ezen felül eredményes és érvényes is, akkor a parlamentnek kötelező az adott tárgyban törvényt alkotni. Az európai polgári kezdeményezés esetében miután összegyűltek az aláírások, akkor a benyújtást követő három hónapon belül a szervezők az Európai Parlamentben bemutathatják a kezdeményezésüket, majd ezt követően a Bizottság dönt arról, hogy fog-e jogot alkotni. A Bizottság jelen esetben pedig úgy határozott, hogy nemet mond.

Maga a kezdeményezés

A Minority Safepack kezdeményezés sokszínű, alapvetően az EU-n belül élő nemzeti kisebbségek védelmére helyezi a hangsúlyt, de tartalmaz olyan törekvéseket is, mint például ezen kisebbségek nyelvének megőrzése, illetve a használatukhoz egyenlő esély nyújtása (gondoljunk csak a szlovák nyelvtörvényekre), valamint a hontalan kisebbségek jogainak védelme.

A kezdeményezésnek már az indulása sem volt zökkenőmentes.

Már a kezdetekkor elutasította a Bizottság, hogy a tárgyban egyáltalán kezdeményezés indulhasson,

azonban a Minority Safepack kezdeményezői per útján kiharcolták az aláírásgyűjtés folytatását, ami annyira sikeres volt, hogy az EP is megszavazott egy ajánlást a Bizottságban, amelyben a Minority Safepacket támogatták. A szervezők saját maguk is írtak külön egy törvényjavaslatot a Bizottságnak.

Mit hoz a jövő?

Vincze Lóránt reakciójából az jön le, hogy nem fogják feladni. Nem is szabad. Az viszont kétségtelenül aggályos, ahogyan a Bizottság érvel. Ugyanis szerintük már megoldódott a probléma, de ha nem is oldódott volna meg, ők semmit sem tudnak tenni, mert ugye, elvégre ez nem az ő hatáskörük. A probléma viszont koránt sincsen megoldva. 

Nem is olyan régen 2019-ben például kitiltották Szlovákiában a bajnoki meccsekről a magyar himnuszt. Bár objektíve minden himnusz lejátszását megtiltották (értelemszerűen kivéve a szlovákot), ennek egyértelmű oka az volt, hogy sokak fülét bántotta, hogy a Dunaszerdahely focimeccsein a magyar himnuszt játsszák. Ennél egyértelműbben nem lehet eltiporni egy kisebbséget, azonban úgy tűnik a Bizottság megelégszik azzal, hogy majd a DAC lebeszél a szlovák kormánnyal, mert ez ugye tagállami hatáskörbe tartozik.

Még egy hasonló kezdeményezés fut, ÍRD ALÁ néven, amely arra kívánja felhívni a figyelmet, hogy az uniós pénzek kiosztásánál megpróbálják hátrányba szorítani azokat a területeket, ahol a kisebbségek vannak többségben (lásd Székelyföldön). A Minority Safepack elkaszálása viszont kétségkívül rossz ómen az ÍRD ALÁ számára, de reméljük, ez a Bizottság véleménye szerint már bele fog tartozni a „hatáskörükbe”.

Albérlet, koli, kiüresedett Airbnb, vagy egy haver kanapéja. Sokan sokféle módon oldják meg a lakhatási kérdést, azonban általánosságban elmondható, hogy nem annyira egyszerű jó helyet találni jó áron. Budapesten ez főleg igaz, hiszen egyetemisták tömkelege szállja meg a várost minden szeptemberben, az opciók száma pedig véges. Mi kell ahhoz, hogy jó helyet találjunk, és mennyire nehéz fiatalként boldogulni a fővárosban?

A Reaktor oldalán nemrég megjelent egyik írás egyfajta természetes megnyugvással írt arról, hogy 2021 elhozhatja az oltásigazoláshoz való kötöttséget. Az elmúlt egy év, ahogy mindenki számára, úgy az én esetemben is radikális változásokat hozott: március és április hónapban gyakorlatilag nem voltam az utcán (kivéve a heti egyszeri, maszkos-kesztyűs vásárlásokat), külhoni magyarként kis túlzással lemondtam a családommal való személyes találkozásokról, elengedtem a hobbijaimat, miközben igyekeztem a lehető legfelelősebben eljárni. Mindez persze semmi azon esetekhez képest, amikor emberek a biztos megélhetésüket, mások pedig sajnálatos módon a szeretteiket veszítették el. Ennek ellenére van egy határ: ez pedig véleményem szerint az oltásigazolás. De jöjjön a reakcióm a cikkre!

A kedves kolléga írásában szerepel, hogy a lakosság oltásokkal szembeni szkepticizmusát az államok „bizonyos ösztönzők” által kívánják ellensúlyozni, így rendezvényekre, fesztiválokra, színházba vagy moziba, esetleg utazni csak vakcinával lehetséges majd. Én ezt nem nevezném ösztönzésnek, hanem egyszerű manipulációnak: nem fair egy oltásra azt mondani, hogy önkéntes, aztán többletjogosultságot adni a társadalom egy részének (pontosabban visszaadni az alapvető jogosultságokat egyeseknek), ezáltal diszkriminálva a másik oldalt.

Részemről ösztönzésnek tiszta és érthető kommunikációval teli kampányokat neveznék, melyek a nagyon is releváns kérdésekre igyekeznek válaszokat adni,

nem pedig olyan burkolt fenyegetésekkel állnak elő, amivel egyrészt aggodalmat keltenek a társadalom egy részében, továbbá – amennyiben valóban megvalósul a rendszer – a gazdasági hatásokon túl nagyon erős társadalmi polarizációt is okoznak.

Már elméletben is felmerül a probléma, hogy egymással merőben ellentétes gondolkodású oldalak hangja hallatszik, a társadalmat pedig önkényesen ezen két oldal uralja: az egyik fél arról beszél, hogy a vakcina mindent megold, így mindenki, aki azt nem adatja be (vagy egyáltalán megkérdőjelezi a beadatását), az egy tudatlan, vírustagadó, Gödény-hívő (szerk. a korrektség kedvéért: Dr. Gődény elmondása szerint nem vírustagadó), felelőtlen ember, így meg is érdemli hogy „örökre bezárják”, míg a másik oldal merészebbnél merészebb összeesküvés-elméleteket gyárt Bill Gatesről, a vakcinák okozta gyerekhalálokról, chip beültetésről és háttérhatalmakról.

Sajnálatos módon ez a két hang azonban nem egymás mellett él érthető és kiegyensúlyozott módon, hanem az „internetes megafonba üvölt”, miközben a társadalom tagjai megállás nélkül csak a vírusról, az oltásról, annak pozitív és negatív hatásairól hallanak egy kaotikus ordítozás közepette.

Valójában azonban nem ez jellemzi a társadalom egészét, mivel a két oldal között számos jogos és még megválaszolatlan (vagy csak részben megválaszolt) kérdés merül fel a vakcina és a vakcinaútlevél kapcsán: meddig tart ki a vakcina hatása? Mi a pontos helyzet a fertőzésen már átesettekkel? Egy új vírusmutáns lenullázhatja-e az eddigi törekvéseket? Lehet-e bármilyen ismeretlen személyes kockázat beadatás előtt? Megvalósítható-e egy univerzális rendszer, továbbá logikus-e a lépés azt figyelembe véve, hogy a beoltottak nem betegszenek meg, így épp a vakcinát nem beadatók kerülnek saját maguk döntésének köszönhetően egyfajta veszélybe (ahogy az életben rengeteg más ügyben kerülhetnek)? Teljesen biztos, hogy a különböző vakcinák ugyanolyan minőségűek és megbízhatóak, továbbá minden országban elfogadottak lesznek? Bár még a folyamat elején vagyunk, de egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy X ország bizonyos típusú vakcinákat fogad el az oltásigazoláson keresztül, míg Y ország másféle oltásokat hagy jóvá – gondoljunk csak az egységes tesztelési rendszer hiányával kapcsolatos eddigi tapasztalatokra, amelyek megbénították és továbbra is bénítják a nemzetközi utazásokat.

A helyzet tehát sokkal bonyolultabb annál az idealisztikus képnél, amit a kolléga állít, hogy hamarosan problémamentesen létrejön egy nagy rendszer, majd egyszerűen bárhol felmutatjuk az igazolást (akár elektronikusan, akár papíron) és már mehetünk is.

Fontos továbbá megemlíteni, hogy nagyon más egy mozizás, a schengeni térségben való utazás, illetve egy világkörüli út. A különböző területek egymástól eltérő mérlegelést igényelhetnek (elég csak a szabad mozgás európai vonatkozásait más kontinens államaival összehasonlítani), ezek összemosása pedig romboló hatást válhat ki.

A Reaktor oldalán megjelent cikkben az is olvasható továbbá, hogy bár az oltással való megkülönböztetés teremt egyfajta különbségtételt, ám az nem új keletű dolog, hisz több betegség kapcsán bevezetésre kerültek már – ahogy a világ számos pontján most is szükség van rájuk. Példaként a szerző Nigériát vagy a Kongói Köztársaságot említi, ahol a „beutazáshoz szükséges a sárgaláz elleni védőoltás”. Ez jogos, azonban hasonlítsuk össze a betegségeket:

a WHO szerint a sárgaláz halálozási rátája 15 és 50 százalék között mozog, míg ez a COVID esetében 2 százalék körüli világviszonylatban, amennyiben az azonosított eseteket és elhalálozásokat kapcsoljuk össze.

Minden bizonnyal azonban sokkal nagyobb az esetszám (ahogy a többlethalálozás is magasabbnak tűnik): a WHO már októberben arról számolt be, hogy akár 750 millió személy elkaphatta a vírust (2021 januárjában hivatalosan 100 millió alatti fertőzöttnél tartunk), ami azt jelenti, hogy a halálozási ráta valószínűleg 2 százaléknál alacsonyabb, különösen azok körében, akik a leginkább mobilis rétegbe tartoznak – tehát a legtöbbet utaznak, járnak moziba és étterembe, anélkül, hogy ezzel bármilyen formában megpróbálnám az idősebbeket kizárni.

Dr. Merkely Béla decemberi előadásában arról beszélt, hogy a második hullámban 2 millió magyar fertőződhetett meg, a hivatalos statisztikák pedig 10 ezer elhunytról szólnak. Ez a szám semmiképp nem alacsony (különösen úgy, hogy a megszokott életünk rendjében, korlátozások nélkül még magasabb lett volna), viszont még inkább arra utal, hogy a halálozási ráta jelentősen kisebb a vírus megjelenésénél hitt aránynál. Személy szerint borzasztóan frusztrált az összes olyan hozzászólás a közösségi médiában, amelyek során az elhunyt személyekről úgy vélekedtek, hogy „áh, amúgy is meghaltak volna”. Emberéletekről van szó, és semmi nem jogosít fel arra, hogy családok tragédiáiról ilyen könnyedén beszéljünk. Ettől függetlenül azonban megpróbálhatjuk objektíven értelmezni a helyzetet, az olyan hatásvadász kijelentéseket elkerülve, melyek szerint „Minden ezredik magyar meghalt a koronavírusban”.

Bármennyire is elszomorító, az elhunytak között igen súlyos alapbetegséggel rendelkező nagyon idős emberek is szerepelnek

(és itt nem magasvérnyomás-betegségre vagy egy kezdődő, enyhébb kórós állapotra gondolok, ahogy arra sem, hogy minden tekintetben kizárólagosan rájuk lenne veszélyes a vírus): a súlyosan beteg személyek védelme érdekében lépésekre van szükség, hogy a már létező nehézségeikhez ne párosuljon a vírus, viszont talán nem felelőtlenség azt kimondani, hogy bizonyos esetekben nem önmagában a vírus a döntőfaktor.

Ez persze nem azt jelenti, hogy a járványt nem szükséges komolyan venni, viszont a vakcinához kötés rendszere aránytalanul szigorúnak tűnik, miközben a vita sokkal többről szól egyfajta elvi összecsapásnál. A lépés megtétele iszonyatos társadalmi polarizációt hozhat az alapvetően is fragmentált közösségekben, ahogy erre Karikó Katalin is utalt egy nemrég megjelent cikkben (szerk. ahogy a negatívumok mellett természetesen az oltás előnyeiről és fontosságáról is, illetve a vakcinaútlevél lehetséges pozitív hatásairól is beszámolt). Ezen polarizáció során egy komplex jelenségre kell gondolni: itt nem arról van szó, hogy a már említett „vírustagadó, konteó-hívő felelőtlen” polgártársak kisebbsége rosszul jár (bár meg van az esély az olyan logikátlan tettekre is, hogy néhányan nyalogatni fogják a WC-csészékét, hogy fertőződjenek már végre meg, esetleg ilyen-módon szereznek igazolást, úgy, ahogy egyre terjed a hamis, negatív koronavírus-teszteredményekkel való üzérkedés is), hanem arról, hogy

a társadalom egyszerűen kettétörik majd az oltást elfogadó, illetve azt elutasítók között.

Rengeteg kérdés merül fel az oltásigazolás kapcsán, legyenek azok a személyes adatokat érintő aggályok, az egységes rendszer hiánya, a nyájimmunitás gyors elérésébe vetett korai túlzott bizalom, illetve a tény, hogy ez a fajta megkülönböztetés minden bizonnyal még inkább növelheti az államokon belüli különbségeket, illetve szűkítheti a fejlődő államok lehetőségeit (amely államokba a WHO szerint is később érkezhet meg a kellő mennyiségű vakcina). Ehhez párosul azon szubjektív vélemény, hogy ez a stratégia nem is hatásos, ugyanis az oltást nem radikálisan ellenzők körében is ellenérzést válthat ki, burkolt fenyegetésként pedig sokkal kevésbé rendelkezik meggyőző erővel, mint a valódi ösztönző kampányok. Végezetül pedig érdemes megemlíteni a német belügyminiszter, Horst Seehofer szavait, melyek már-már közhellyé váltak az elmúlt hetekben, de nagyon is jól összefoglalják a jelenlegi helyzetet:

„Együtt kerültünk bele a válságba, és együtt, szolidárisan is kell kiverekednünk magunkat belőle”.