Reaktor

Az élet bármely területét, ha nézzük, akkor valahogy találkozunk a franciákkal – akár gasztronómia, akár tudomány, akár kultúra –, és azért mégse egy ilyen óriási nagyhatalomról beszélünk, mint például Kína. Így adódik az a kérdés, hogy minek köszönhető ez az óriási befolyás? Egyáltalán tényleg van-e óriási befolyásuk, és van-e titkuk, ha már ilyen előkelő helyet tudnak elfoglalni a világ életében?

Hát azt nem tudom, hogy van-e egységes titok, tehát hogy tudok-e egy dolgot mondani, de az biztos, hogy vannak olyan jellegzetesen francia dolgok. Az egyik talán az államhoz való sajátos viszony. A francia nyelvhez való sajátos viszony. A centralizációs törekvések. Alapvetően a francia történelem leírható a nyelvi és állambéli centralizáció történetén keresztül is. Tehát biztos, hogy ez a potens állam elképzelés ott van a háttérben.

Aztán ott van a szintén a nyelvhez kapcsolódó önkép. Ugye a franciák úgy gondolkodnak, hogy a francia a tiszta kifejezés, a racionalitás nyelve, az érvelés nyelve. Valószínűleg ezért is tartjuk őket annyira számon a filozófia területén, vagy akár az irodalomban. De ez alapvetően része a nemzeti identitásnak is. Tehát, ahogy szokták mondani: ami nem tiszta, az nem francia. Tehát aki franciául szólal meg, az beszéljen logikusan, tisztán, és úgy adja elő a dolgait.

Egészen biztos, hogy  ezek a szempontok ott vannak a háttérben. De egy nagyon picit azért finomítanám az állítást. Persze Franciaország befolyása, mondhatjuk, hogy töretlen, de ez nem azt jelenti, hogy változatlan. Tehát itt azért mégiscsak az történt, hogy a második világháború után ők bőven veszítettek a befolyásukból. Azért világhatalom maradtak bizonyos szempontból. Mondjuk az ENSZ Biztonsági Tanácsában ott vannak, és hát természetesen Európában, gyakorlatilag az Unióban az egyetlen atomhatalom. Az egyetlen olyan hadsereggel bírnak, amely képes Franciaország területén kívül is operációkat végrehajtani. De azért ez messze nem az a világhatalmi pozíció, mint korábban. Akár azt is mondhatnám, hogy ez lehet, hogy össze is függ a gondolkodásmóddal vagy a korszellemmel. Egy amerikai szociológus írt arról, hogy a nyelv, a gondolkodásmód milyen értékrendet tükröz. Volt egy olyan érve, hogy az angol egy nagyon gazdaságos, nagyon pörgős nyelv, és hát tulajdonképpen a kapitalizmusra van optimalizálva. A francia talán kevésbé.

Tehát, hogyha a francia nyelvre gondolok, akkor azért nem a 240 karakteres X-posztok jutnak róla eszembe, hanem valamilyen szép, hosszú, megérvelt traktátus. Azért ez mégiscsak az az ország, ahol a középiskolában még előfordulnak filozófiaórák. Tehát egészen biztos, hogy a globális kapitalizmusban, vagy hát ebben a korszakban, a franciák kevésbé befolyásosak, mint korábban.

És hát hadd tegyem hozzá, hogy az etatizmus egyébként a francia választóra is jellemző. Tehát ez a kereskedelem korlátok nélkül, és gazdaság korlátok nélkül koncepció, egyébként sincs feltétlenül ott a gondolkodásmódjukban. Szóval valahogy így foglalnám össze, de hát nyilván ez egy olyan kérdés, amiről egyetemi kurzusokat lehetne tartani. 

Hogyan érdemes Franciaország befolyására, méretére tekintenünk? Mert mégiscsak az EU-n belül eléggé nagy befolyást tudunk tulajdonítani nekik, de a világon belül is ilyen nagy a befolyásuk? Magyarországhoz képest egyébként mekkora a befolyása Franciaországnak? Pontosan milyen szempontok alapján érdemes megvizsgálnunk ezt?

Tegyük fel úgy a kérdést, hogy „mijük van a franciáknak, ami globálisan számít?”, és akkor tudunk egy listát csinálni. Egyik oldalról ott van, amit említettem: az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagsága. Ez azért fontos, mert az állandó tagok vétójoggal rendelkeznek. Ez egy előjog, a második világháborús győztesek előjoga. Nagyon régóta beszélnek az ENSZ Biztonsági Tanácsa reformjáról. Nem véletlenül nem valósult ez még meg: nagyon sok érdek ütközik itt.

Aztán ott van a hadsereg – ez a kemény hatalom. Ahogy említettem, a francia hadsereg képes az ország területén kívül fellépni. Hogy milyen sikerrel, az persze mindig vitatott és kérdéses, de maga az, hogy egy operáció felépíthető a határokon túl, az egy fontos szempont. Az atomütőerő – amit szintén említettem – szintén fontos tényező. Franciaország ezt egy olyan eszköznek tekinti (ritkán mondja ki, de nekünk elemzőknek ezt meg kell tennünk), amely adott esetben a hatalma növeléséhez is hozzájárulhat, különösen az európai színtéren.

Aztán mondjuk el azt is, hogy ha már területről beszélünk, akkor Franciaországnak vannak tengerentúli területei, méghozzá olyan fontos régiókban, mint a Csendes-óceáni térség. Ha pedig arról beszélünk, hogy a hatalmi egyensúly a XXI. században a Csendes-óceán térségébe helyeződik át – márpedig áthelyeződik –, akkor fontos, hogy Franciaország ott közvetlenül és direkt módon érintett hatalom. Tehát van egy területi kiterjedése is.

És hát van egy „puhatalmi” rész is. A francia kultúra, a francia irodalom, a francia filmművészet, a francia zene, turizmus – hiszen Franciaország a világ egyik leggyakrabban látogatott, ezen belül Párizs pedig a világ egyik leggyakrabban látogatott turisztikai célpontja. Tehát van egy ilyen „puha hatalmi” vonzósága. Ugye ez a liberté, égalité, fraternité – az emberi jogok hazája. Az ideológiáknak, az értékeknek van erejük.

És hadd tegyem még hozzá a végén: mije van még Franciaországnak? A francia nyelv – ami egy világnyelv. Ha azt nézzük, hogy a következő évtizedekben mennyi frankofón ember fog születni, különösen Afrikában, akkor több százmillió emberről is beszélhetünk. A francia nyelv perspektívái tehát nem rosszak. Az más kérdés, hogy lehet, hogy dialektusokra bomlik, lehet, hogy ebből 1–200 év múlva több nyelv lesz – tehát úgy jár a francia, mint a latin egykor. Ez is benne van a pakliban. De az, hogy sok százmillió ember fog franciául, vagy valamilyen francia dialektust beszélve élni, az azért egy nagyon komoly puha hatalmi erő lehet Franciaország számára.

Tehát bár azt mondtam, hogy veszítettek a hatalmi erejükből – különösen a kemény hatalom terén, és részben a puha hatalom terén is, hiszen a 20. század második felében az amerikai és a szovjet puha hatalom is meglehetősen erős volt –, így a 21. század elején azt mondhatjuk, hogy van egyfajta rezisztencia a francia kultúrában. Ez a puha hatalom, ha mással nem is, de perspektívával bír. Hogy mit csinál vele a francia elit, az persze egy más, nyitott kérdés. De ezekkel az erőforrásokkal azért tudnak a franciák gazdálkodni.

És ez a demográfiai erő minek köszönhető? Hogy most ilyen sok új francia nyelvű fog születni? És egyébként a bevándorláspolitika, illetve Franciaország demográfiai változása miért alakul ilyen dinamikusan?

Ez két külön kérdés. A frankofónok globális számának növekedése elsősorban az afrikai népességrobbanáshoz fog kötődni. A francia népesség természetesen átalakul, de ott nincs népességrobbanás, tehát nem erről van szó. Nyilván van egy dinamikus népességmozgás – az egykori gyarmatbirodalomból, illetve más országokból is érkeznek emberek Franciaországba. Éppen most nézegettem, hogy nagyon sok afgán érkezett az elmúlt években. Tehát Franciaország egy bevándorlási célország – ez tény. És tegyük hozzá: az erős puha hatalommal rendelkező országok jellemzően bevándorlási célországnak számítanak. Ez Franciaországra is igaz.

Ha már szóba került Magyarország viszonyítása Franciaországhoz: milyen kapcsolatban áll ez a két ország? Mindig is barátok voltunk? Mindig is ellenfelek? Most milyen kapcsolatot ápolunk? A hírekben azt látjuk, hogy többször is találkozik Orbán Viktor Macronnal, de közben a politikai irányvonalak, amelyeket képviselnek, mintha szembemenének egymással.

Kezdjük hátulról, mert így könnyebb megérteni. A magyar–francia viszony jelenleg egy pragmatikus munkakapcsolat. Vannak olyan kérdések, olyan szakpolitikai területek, amelyekben hagyományosan együtt tud működni a két ország. Ilyen például a mezőgazdaság. Franciaország mezőgazdasági ország, Magyarország mezőgazdasági ország. A vezetők jellemzően egyetértenek a védelempolitika kérdéseiben. Macron ezt az „európai stratégiai autonómia”, „európai szuverenitás” keretében fogalmazza meg. A magyar politika egy kicsit máshogy, de a végeredmény az, hogy a haderőnek erősebbnek kellene lennie a NATO-n belül, és Európának képesnek kellene lennie megvédeni magát. Ez egy közös álláspont.

Aztán ott van az atomenergia. A kortárs politikai vitákban ez egy nyitott kérdés, sok a vita. Franciaország az energiaellátásának jelentős részét atomenergiából szerzi be. Magyarország is azt az álláspontot képviselte, hogy az atomenergiának része kell legyen a tiszta energiák körének ahhoz, hogy az energetikai átmenet megvalósítható legyen.

És persze említsük meg, hogy Franciaország befektetőként is jelen van Magyarországon. Időnként ad hoc politikai kérdésekben is van egyetértés. Itt csak emlékeztetnék arra, hogy az Európai Tanácsban, amikor például a csúcsjelölti rendszerrel kellett foglalkozni, vagy amikor európai bizottsági elnököt kellett jelölni, akkor is előfordult kooperáció.

Tehát ilyen típusú, pragmatikus kérdések határozzák meg a magyar–francia viszonyt. Hadd tegyem hozzá: különösen a Macron-korszakban van egy francia szándék arra, hogy Kelet-Európában és Közép-Kelet-Európában erősítse a francia jelenlétet, nemcsak Magyarországon, hanem Lengyelországban és más országokban is.
Tulajdonképpen ennek a francia szándéknak is egyfajta megjelenési formája az, hogy gyakoriak ezek az egyeztetések. A francia elnök egyébként is olyan diplomáciát folytat, amelyben a személyes kapcsolatoknak nagy jelentősége van. Nem véletlen tehát, hogy ezek a tárgyalások jellemzően inkább munkavacsorák, nem feltétlenül díszes, hivatalos látogatások, hanem munkavacsorák. Bár hozzá kell tenni, hogy a vezetők ma már annyira gyakran találkoznak az Európai Tanács ülésein, hogy az ilyen többnapos, látványos találkozók jelentősége egyre kisebb, hiszen számos dolgot amúgy is meg tudnak beszélni és el tudnak intézni.

Ha már Macron elkerülhetetlen, amikor Franciaországról beszélünk: bár a történelem szokott ítéletet mondani egy politikusról, talán ennyi idő után már körvonalazódik, milyen karriert futott be Macron, és milyen politikai hagyatékra számíthat. Eléggé kalandos életút áll mögötte, és sok minden fűződik a nevéhez a francia politika kapcsán. A múltat értékelve és akár a jövőre is tekintve: milyenek Macron kilátásai?

Itt most lehet, hogy egy kicsit vitatkoznom kell, mert nem biztos, hogy már most meg tudjuk mondani, mi lesz az ő hagyatéka. Az igaz, hogy már nyolc éve Franciaország elnöke, és ha megnézzük az első választási programját, különösen kül- és európai politikai téren, akkor láthatjuk, hogy bizonyos ügyeket valóban előre tudott mozdítani. Az európai politika iránya elindult abba az irányba, amit ő szeretett volna – de nem ért oda.
Például ha megnézzük a 2017 őszén elmondott sorbonne-i beszédét, akkor láthatjuk, hogy ugyan számos dolog megvalósult abból, amit ott felvázolt, de messze nem minden. Most viszont – a Trump-elnökség fényében – Macron lehetőséget lát arra, hogy az európai szuverenitás programját még inkább előmozdítsa. Ő valószínűleg úgy gondolkodik, hogy ez az utolsó két éve lehetőség arra, hogy komoly eredményeket érjen el, és ezzel élni is akar. Ezért is mondom, hogy az ő hagyatékáról valószínűleg csak a ciklus végén tudunk majd érdemben mérleget vonni, hiszen Franciaország és Macron szempontjából is fontos időszak következik.
Belpolitikai értelemben az ő győzelme gyökeresen átrajzolta a pártrendszert. Talán nem túlzás azt mondani, hogy gyakorlatilag lepusztította a régi pártokat: a szocialistákat és a republikánusokat. Létrejött a La République En Marche!, majd a Reneszánsz és annak csatolt szervezetei. Ugyan nem kizárólag Macron miatt, de vele nem ellentétesen megerősödött a Nemzeti Tömörülés (korábban Nemzeti Front) is.
Gyakorlatilag átalakult a francia pártrendszer: a hagyományos jobb–bal tengely mellett felnőtt egy új törésvonal, a globalizációval kapcsolatos vita. Macron ennek a vitának azt az oldalát képviseli, amely szerint a globalizáció nem legyőzendő, hanem megnyerhető – és ezt az üzenetet küldi a választóknak. Az már más kérdés, hogy ez a rendszer tartós lesz-e. A választói preferenciák egy ideje azt mutatják, hogy van igény erre a típusú politikai kínálatra, de hogy hosszú távon így marad-e, vagy újraélednek a régi pártok – például a szocialisták vagy a republikánusok, vagy más formációk lépnek elő –, az ma még nyitott kérdés.
Ezt akkor tudjuk majd megmondani, ha látjuk a 2027-es elnökválasztás eredményét, és az azt követő parlamenti választást. Ugyanis az új elnök várhatóan fel fogja oszlatni a nemzetgyűlést, és néhány héttel az elnökválasztás után új választásokat ír ki, hogy megerősítse a pozícióját. Na, hogy akkor hogyan fog kinézni a francia pártrendszer, az fogja igazán megmutatni, hogy belpolitikailag tartóssá válik-e a macroni örökség.
És ezzel el is mondtam a két legfontosabb pontot. Természetesen lehetne beszélni arról is, mi minden történt Macron elnöksége alatt – a sárgamellényes mozgalom, a COVID-válság, a párizsi olimpia előkészítése, a nyugdíjreform, számos migrációs törvény –, de ezek gyakran hosszabb folyamatok részei, és nem feltétlenül csak Macrontól függenek.
Ami viszont nagyobbrészt az ő politikájának eredménye, és ami miatt majd a történelemkönyvek elemzik őt, az a külpolitikai–európai szuverenitási törekvések, illetve a francia pártrendszer átalakítása. Hogy ezek tartósak lesznek-e, azt még nem tudjuk. Alapvető információk hiányoznak ahhoz, hogy végleges ítéletet mondhassunk. Térjünk vissza erre 2027-ben – akkor már érdemben lehet majd mérleget vonni.

Említette, hogy Macron egy újfajta törésvonalat hozott be a francia politikába. Ebbe a törésvonalba és ebbe az egész dinamikába hol helyezkedik el Le Pen?

A globális–lokális törésvonalnak, ahogy említettem, Macron azt az oldalát képviseli, amely szerint a globalizáció megnyerhető. A másik oldalon a Le Pen-féle Nemzeti Tömörülés inkább a lokalitás és a globalizációval szembeni védekezés pártján áll. Ugye, a globalizáció mit is jelent? Az áruk, szolgáltatások, tőke, személyek és eszmék szabad áramlását. Ennek a megkönnyítése, vagy inkább az ilyen típusú nyitottság az, amit Macron támogat, míg Le Pen azoknak az érdekeit képviseli, akik valamilyen szempontból nem érzik jól magukat ebben a globalizált világban.

Nagyon fontos megérteni, hogy Macron és Le Pen de facto szövetségesek ennek a törésvonalnak az erősítésében. Mondhatjuk úgy, hogy „kartellben” indulnak az első fordulóban, ha kétfordulós választásról van szó, mert az az érdekük, hogy a hagyományos bal–jobb törésvonalat jelentéktelenné tegyék, és az ő törésvonaluk váljon dominánssá. Ez a kartell azt a célt szolgálja, hogy ők ketten kerüljenek a második fordulóba. Ott persze már keményen harcolnak egymással, ott már valódi ellenfelek, sőt, talán a franciák legjobb ellenfelei egymásnak, hiszen politikailag nagyon messze állnak egymástól. De amíg odáig eljutnak, addig együtt dolgoznak – nem tudatosan, nem megbeszélve, nem összeesküvés-szerűen, hanem a saját jól felfogott érdekük szerint.

Macronnak szüksége van Le Penre, hogy legyen kivel szemben mozgósítania. Le Pennek meg szüksége van Macronra vagy egy Macron-típusú politikusra, hogy az ő ellenpontjaként tudjon fellépni. Szóval van egy nem tudatos, de stratégiailag hatékony együttműködés közöttük. Meg is jelentek könyvek arról, hogy ők ketten közösen szerelik szét a régi francia politikai rendszert. Ez abban is megmutatkozik, hogy Macron balról próbálja meggyengíteni a szocialistákat, míg Le Pen jobbról támadja őket, és nemcsak őket, hanem az egész baloldalt, különösen a munkásosztályt próbálja megszólítani. Ugyanez zajlik a jobboldalon is: Macron a centristákat és az európai elkötelezettségű politikusokat próbálja bevonni, míg Le Pen belépne a neogaullista térbe.

Fontos megjegyezni, hogy Le Pen egy etatista politikus, viszonylag baloldali gazdaságpolitikával, míg Macron inkább piacpárti. Mégis közös érdekük, hogy két oldalról szorítsák ki a régi pártokat. És amikor lehetőségük van rá, ezt nagyon tudatosan csinálják: mindketten próbálnak nyomást gyakorolni és tömöríteni.

Ezt a „csapatmunkát” mennyiben hátráltatja a nemrég megszületett ítélet vagy a bírósági eljárás?

Hú, ez nagyon fontos kérdés. De erre sem tudok végleges választ adni. A bíróság bejelentette, hogy 2026 nyarán lesz a másodfokú eljárás, így várhatóan lesz egy jogerős, vagy kvázi jogerős ítélet, ami a 2027-es választásra már érvényben lesz.

A bíróság dönthet másképp is – például elhalaszthatja az ítélet végrehajtását 2027 elejéig, vagy akár föl is mentheti Le Pent. Tehát sok a bizonytalanság. A Nemzeti Tömörülés most várakozó állásponton van, és minden stratégiai döntést elhalasztottak 2026-ig.

Az elmúlt években Marine Le Pen volt az elnökjelölt, Jordan Bardella, a pártelnök pedig a miniszterelnök-jelölt. Le Pen az elnöki szerephez illően egyfajta „nemzet anyja” szerepbe helyezte magát – frakcióvezetőként lebegve a párt fölött. Bardella volt a végrehajtó, a logisztikus, aki végrehajtaná az elnök politikáját. A korkülönbség (Le Pen 30 évvel idősebb) ezt a szimbolikát is erősítette: anya–fia szerep, bár nem rokonok.

Politikai munkamegosztás is volt köztük: Le Pen etatista, baloldali gazdaságpolitikát visz, míg Bardella inkább a konzervatív, kisvállalkozói, alacsony adókat és kevesebb államot kívánó jobboldalhoz szól. Külpolitikában is van közöttük árnyalatnyi különbség – ez nem vita, inkább más hangsúly.

Mindenki tudta, hogy Bardella lehet a B terv. A mostani ítélet ugyan sokakat meglepett, de számítani lehetett rá, és az is világos volt, hogy Bardella a természetes utódjelölt. Csakhogy ha felcserélik a szerepeket, és Bardella lesz az elnökjelölt, megszűnik a nemzet anyja–fia narratíva. Bardella 2027-ben még csak 31 éves lesz – nem tud hitelesen fellépni „nemzet atyjának”.
És akkor mi lesz Le Pen? Ő lesz a miniszterelnök-jelölt? Ez elképzelhető, de akkor meg kell magyarázni, hogy a hatalmi súlypont miért tolódik a miniszterelnökhöz. Változni fog az ideológiai dinamika is, hiszen a két politikus más-más politikai irányt képvisel.
Továbbá: az elmúlt 10 év stratégiája az volt, hogy a Nemzeti Tömörülés intézményes párttá váljon, ne az utcáról politizáljon. Le Pen ezért lett frakcióvezető is – hogy komolyan vegyék a parlamenti munkát. De ha ő nem választható, akkor mi legyen? Próbálják meg megbuktatni a kormányt? Mi történik, ha Macron feloszlatja a parlamentet és új választást ír ki? Le Pen azon nem indulhat – elveszítheti a pozícióját. Akkor vigyék vissza a pártot az utcára? Vagy maradjanak az intézményekben Le Pen nélkül, és akkor Bardellának kell bemennie a parlamentbe?
Nagyon sok kérdést újra kell gondolni a Nemzeti Tömörülésen belül. Látszik, hogy zajlik a háttérmunka, a gondolkodás, a nyomásgyakorlás. Most jelent meg például egy közvélemény-kutatás, amit egy nagyvállalkozó finanszírozott – de a kérdőívben Le Penre vonatkozó kérdések nem szerepeltek, csak Bardellára vonatkozók. Nyilván ez nem véletlen, ez most forró téma Franciaországban. Egyelőre viszont nincsenek válaszok, minden attól függ, hogyan alakul az ítélet, és milyen stratégiát választ a párt.

Ez a cikk a teljes beszélgetés rövidített és összefoglalt leirata. A készítése során mesterséges intelligenciát használtunk.

Nyáron, ha Balatonpart akkor strandolás. De mit csináljunk, ha rosszabbra fordul az idő, vagy az ötödik napon már meguntuk a Balaton vizét? Kirándulásra fel!

 A Balaton környéke tele van csodás kirándulóhelyekkel, amik túrázásra is alkalmasak, kilátókkal, várakkal, tanösvényekkel és rejtett gyöngyszemekkel. Az alábbiakban következzenek válogatott kirándulóhelyek, mind a Balaton északi, mind a déli partjáról, amik családoknak, pároknak vagy baráti társaságoknak is ideális célpontok.

1. Szent György-hegy

• 🌋 Látnivalók: Bazaltorgonák, Lengyel-kápolna, fantasztikus panoráma
• 🔇 Hangulat: nyugalmasabb, mint a Badacsony
• 🍇 Gasztro: több családi borászat nyitva kirándulóknak is

forrás: https://www.szentgyorgyhegyhajnalig.com/ 

2. Hegyestű – Monoszló

• 🧱 Egykori vulkáni kürtő, amely most szabadtéri geológiai bemutatóhely
• 🔭 Kilátás: Balaton-felvidék + Balaton látképe
• 🚗 Megközelítés: könnyű, parkolás a közelben

forrás: csodalbalaton.hu

3. Badacsony és környéke

• ⛰ Látnivalók: Kisfaludy-kilátó, Rózsakő, bazaltorgonák
• 🍷 Tipp: túra után borozás a helyi pincéknél (Laposa, Szászi, stb.)
• 🥾 Túraútvonal: Badacsonytördemicről indulva fel a kilátóhoz, vissza másik úton

forrás: Farkas Péter, Magyar Természetjáró Szövetség

4. Kőröshegyi levendulás

• 🌿Levendula föld, amelynél szavak helyett a mellékelt ábra magáért beszél. A francia Levendula június elejétől július elejéig, az angol levendula pedig július elejétől augusztus közepéig virágzik.
• 💸Tipp: A biztonság kedvéért legyen nálunk készpénz

forrás: https://www.balatonbike365.hu/poi/koroshegyi-levendulas

5. Kereki – Fehérkő vára

• 🏰 Középkori várrom, rövid túrával megközelíthető
• 👨‍👩‍👧‍👦 Gyerekbarát kirándulás
• 🌲 Erdős, árnyékos útvonal, nyáron is kellemes

forrás: szallas.hu

6. Fonyódi Sipos-hegy és Várhegy

• 🏞 Kilátók: Sipos-hegyi kilátó lenyűgöző balatoni panorámával
• 🥾 Rövid túra: városközpontból indulva, könnyen bejárható
• 🐟 Tipp: túra után egy balatoni halas étkezés Fonyódon

forrás: https://aktivkalandor.hu/attrakcio/sipos-hegyi-kilato/

7. Balatonboglári Gömbkilátó

• 🎡 Ikonikus gömbformájú kilátó, remek panorámával
• 🚶‍♀️ Könnyű sétaút, szőlőültetvények között
• 🌇 Naplementéhez ideális helyszín

forrás: https://csodalatosborok.hu/latnivalok/kilatok/xantus-janos-gombkilato-balatonboglar/

8. Keszthely - Festetics Kastély 

• 🏰 A kastély belülről gyönyörű különböző színű helyiségeket rejt, a kastélykert pedig egyaránt meseszép 
• 👨‍👩‍👧‍👦 Gyerekbarát kirándulás

forrás: csodalatosbalaton.hu

9. Somogyi dombság – Szántód környéke

• 🥾 Erdős, dombos kirándulóhelyek
• ⛪ Zamárdi-Kőhegy: kápolna, piknikezőhely, kilátás
• 🚴‍♂️ Bringás útvonal is áthalad rajta

forrás: szallas.hu

10. Végül az elmaradhatatlan Tihanyi-félsziget

• 🌿 Látnivalók: Bencés Apátság, Belső-tó, Külső-tó, Levendulás, Őskilátó
• 🥾 Túra: Lóczy Lajos tanösvény + Apáti-hegyi kilátó
• ☕ Tipp: Apátság melletti kávézó teraszáról gyönyörű a kilátás

forrás: https://wunderbarerbalaton.de/nachrichten/balaton/tihany-kann-das-schoenste-dorf-der-welt-werden/ 

A budai várnegyed története a tatárjárást követően, IV. Béla várépítési intézkedéseinek idejére nyúlik vissza. A mongol pusztítás fő tanulsága a király szemében a kőből épült erődítések fontossága volt, melyet a tatárok elvonulása után országos szintű építkezések megkezdésével igyekezett orvosolni.

Ennek elemeként az ország középső részén fekvő, a Duna és a Budai-hegység által határolt területen is várépítésre adott utasítást, kihasználva a térség földrajzi adottságait, stratégiai elhelyezkedését. Bő egy évszázaddal később a budai vár szerepe tovább nőtt, hiszen Nagy Lajos király 1354-ben királyi székhellyé tette, Visegrádot helyettesítve. Ezt követően a várnegyedben nagy szabású bővítések, fejlesztések zajlottak, melyek növelték az erődítmény védhetőségét és esztétikai, reprezentatív funkciót is szolgáltak. A királyi székhely első fénykora Hunyadi Mátyás uralkodása idejére tehető, hiszen az uralkodó nem csupán a funkcionalitás, de a kultúra területén is maradandó beruházások mellett döntött. Palota, csillagvizsgáló és a híres Corvináknak otthont adó könyvtárat is építtetett.

A budai vár Mátyás korában egy középkori metszeten

Forrás: pestbuda.hu

Hunyadi halála után a déli határon egyre gyakoribbá váltak a török betörések és a magyar végvárak jelentős része az oszmánok kezére került a következő évtizedekben. A Mátyást követő uralkodók költségvetésük jelentős részét a királyi haderő felszerelésére fordították, a budai vár fejlesztése nem szerepelt a prioritások között. Az 1526-os mohácsi csatavesztés után az ország belsejébe betörő török csapatok a szultán parancsára kifosztották Budát és a várost a várhegyen lévő épületekkel együtt felgyújtották.

A várat Szulejmán 1541-ben ’csellel’ foglalta el, miután a magyar trónért viaskodó Habsburg Ferdinánd és Szapolyai János egymás szövetségeseit kijátszva igyekezett saját uralma alá vonni a központi országrészt.

A vár annak ellenére tartósan a budai török vilajet központja maradt, hogy a magyarok többször is megkísérelték annak visszafoglalását. Végül 1686-ban, Miksa Emánuel és Lotaringiai Károly nyugati csapatai foglalták vissza az akkorra korszerűtlenné és lepusztulttá vált várat. Buda ma is számos török kori emléket őriz a várnegyedben és a város többi részén, török fürdők, temetkezési helyek és ereklyék formájában.

A szabad királyválasztás jogáról is lemondott rendek érdekérvényesítő ereje gyengült, így számos más ügyhöz hasonlóan a budai várnegyed újjáépítésének szándékát sem helyezték előtérbe a bécsi udvar döntéshozói. A császári adminisztráció nem tekintett elsődleges uralkodói székhelyként Budára, így a vár elveszítette korábbi befolyását, reprezentatív jellegét, Pozsony – a török korban megszokott szerepét megőrizve – a magyar ’tartomány’ döntéshozó és igazgatási központja maradt.

Buda a nemzeti ébredés és a reformkor idején ismét központi témává vált. A pozsonyi diéták során egyre gyakrabban merült fel az igény a város adminisztratív szerepének visszaállítására és az országgyűlés Budára történő áthelyezésére. Ezen követelés az 1848-49-es forradalom és szabadságharc egyik kulcselemévé is vált. A március 15-én Pesten és Budán lezajlott események ismét bizonyították Buda fontosságát az ország városainak sorában, majd a tavasz folyamán az áprilisi törvények meg is erősítették Pest-Buda közigazgatási központ státuszát. A szabadságharc leverése után a kiegyezésig a vár története eseménymentes maradt.

A 19. század végén a várnegyed második fénykorát élte, hiszen a palota teljes átalakítása mellett a negyed számos más pontján is nagyszabású építkezések zajlottak, melyek a bécsi udvarhoz hasonlóan méltó királyi székhellyé tették a várat. A fejlesztések Hauszmann Alajos építész elképzelései alapján több évtizedes munka árán a századfordulóra Európa egyik legelegánsabb és leghíresebb uralkodói központjává tették a budai várat.

A palota 1910 körül

Forrás: pestbuda.hu

A várnegyed fejlődését ismét pusztulás követte, hiszen Budapestet a második világháborúban a Harmadik Birodalom ’erőddé’ nyilvánította, így a városnak hosszú és pusztító ostrommal kellett szembenéznie. A város többi részéhez hasonlóan a várnegyed is nagy mértékben rongálódott meg, hiszen a várhegyen elhelyezkedő kormányzati épületek a bombázók kiemelt célpontjává tették a palotát és környékét. A háború után a korszak politikai döntéshozói ideológiai okokból és pénzhiányra hivatkozva a várnegyed sérült épületeit elbontották, vagy eredeti állapotuktól eltérően állították helyre. A foghíjas és torz összképet adó várnegyed azóta is őrzi a háborúspusztítás nyomait.

A romos budai vár 1945 tavaszán

Forrás: pinimg.com

Előtte-utána

A palota és a várnegyed a 21. században kulturális és turisztikai funkciót tölt be, Budapest egyik fő attrakciójaként. Ezen funkciók helyezték kilátásba a várnegyed dualizmus kori struktúrájának helyreállítását, mely a 2010-es években a Hauszmann Program keretében kezdődött meg. A program keretében eddig a Lovarda és a Főőrség épületeit építették újjá, emellett jelenleg zajlik a volt Honvédelmi Minisztérium, a Pénzügyminisztérium a Vöröskereszt-székház, a József főhercegi palota és a Nemzeti Levéltár rekonstrukciója. A Honvédelmi Minisztérium a második világháborúban – a Pénzügyminisztériumhoz hasonlóan – súlyosan megsérült, a többi említett épület pedig teljesen megsemmisült, vagy a háború után lebontották.

A volt Honvédelmi Minisztérium a 2010-es években és a Hauszmann Program rekonstrukciós látványtervén

Forrás: novekedes.hu

A várnegyed látványterve a József Főhercegi Palota újjáépítése után

Forrás: Magyar Nemzet

Ugyan az építkezések még zajlanak a várnegyed összképe már most markánsan eltér a megszokottól. A rommezők és csonka épületek helyén századfordulós paloták nőnek ki a földből. Az elkészült és épülőben lévő épületek mellett a program a várnegyed számos másik épületének, többek között a Palota teljeskörű helyreállítását is tartalmazza.

(Borítókép forrása: szallas.hu)

Te mi vagy? A „reacher” vagy a „settler”? – Párkapcsolati elmélet, ami megosztja a világot

A romantikus kapcsolatok világában időről időre felbukkan egy-egy frappáns – és kissé provokatív – elmélet, amely egyszerre szórakoztat, elgondolkodtat és olykor fel is bosszant. Az egyik ilyen közismert teória szerint minden párkapcsolatban van egy „reacher”, vagyis aki felfelé választott, és egy „settler”, vagyis aki megalkudott. Az elmélet szerint az egyik fél „feljebb nyúlt” a saját ligájánál, míg a másik „beérte” valakivel, aki látszólag alacsonyabb szinten van, mint amit elérhetett volna. Bár ez az elképzelés leegyszerűsítő és sokak szerint sértő, érdekes kérdéseket vet fel: hogyan látjuk magunkat a kapcsolatainkban, és milyen hatással van ez az önértékelésünkre és párkapcsolati dinamikánkra?

Mi az a „reacher–settler” elmélet?

A koncepció a popkultúrából ered – különösen a 'How I Met Your Mother' című sorozatban vált ismertté. Az alapfelvetés a következő:

• A „reacher” az a fél, akit szerencséje, bája vagy mágikus varázslata révén sikerült „túlnyerie magát” a kapcsolatban.
• A „settler” az, aki beéri valakivel, aki kevesebbet nyújt, mint amit ő „elérhetne”.

Az elmélet szerint ez a dinamika – akár tudatosul, akár nem – hatással van arra, hogy a pár tagjai miként viszonyulnak egymáshoz, milyen szerepek alakulnak ki köztük, és hogyan élik meg a kapcsolatot.

Miért hisznek benne sokan?

Mert az emberek, akár bevallják, akár nem, imádnak rangsort állítani. Ki a csinosabb, ki a viccesebb, ki a „jobban kereső”, és ki „érdemli meg” a másikat jobban. Ez az összehasonlításra épülő gondolkodás a modern randevúzás világában – ahol mindenkit jobbra lehet húzni vagy balra söpörni – csak még inkább felerősödik, sokszor tudattalanul is.

Az elmélet árnyoldalai

Bármilyen szórakoztató is az ötlet, számos problémát hordoz magában:

1. Lefokozza a szerelmet egyfajta csereként.
   A szerelem nem cserekereskedelem, ahol előnyöket és hátrányokat váltunk egymásért. Sokkal bonyolultabb, személyesebb és érzelmileg összetettebb ennél.
2. Túlzottan a külsőségekre épít.
   Az elmélet gyakran csak a külsőségeket (megjelenés, társadalmi státusz) veszi figyelembe, miközben figyelmen kívül hagyja az empátiát, a közös értékeket, a lelki kapcsolatot vagy a humorérzéket.
3. Aláássa a kapcsolat biztonságát.
   Ha valaki elhiszi, hogy ő a „reacher”, könnyen kialakulhat benne a „nem vagyok elég jó” érzés. A „settler” pedig könnyen túlzott önérzettel, netán lekezeléssel viszonyulhat a másikhoz. Egyik sem túl romantikus alap és könnyen kialakulhat alárendeltség vagy felsőbbrendűség érzése, ami alááshatja a kölcsönös tiszteletet és érzelmi biztonságot.

Miért érezzük mégis valódinak?

Mert önértékelési kérdéseket érint. Ha valaki állandóan azt érzi, hogy „túl jól jártam”, az lehet bizonytalan és félhet attól, hogy elveszíti a partnerét. Mások azért „settlerkednek”, mert félnek az egyedülléttől, vagy egyszerűen nem hisznek abban, hogy valaki igazán passzolhat hozzájuk.

Itt lép be a képbe a pszichológia; a kötődési stílusunk (pl. szorongó vagy elkerülő) erősen befolyásolja, hogyan érzékeljük saját helyünket a kapcsolatban. Egy szorongó fél gyakran érzi magát „törekvőnek” akkor is, ha a kapcsolat egyensúlyban van. Az elkerülő kötődésű emberek pedig hajlamosak leértékelni a partnerüket, hogy védjék magukat az érzelmi közelségtől.

Vissza a valóságba: a jó kapcsolatok nem ranglistákon alapulnak

A legtöbb kiegyensúlyozott kapcsolatban egyszerűen más-más erősségekkel bírnak a felek. Az egyik lehet vicces és spontán, a másik támogató és türelmes. Az egyik extrovertált, a másik introvertált – és ezek a különbségek kiegészítik egymást. Egy jól működő kapcsolatban mindkét fél azt érzi, hogy szeretve van és nem is kevesebb, nem is több a másiknál. 

Zárásképp

A „reacher–settler” elmélet tehát egy humoros párbeszédindító, és biztos mindenkinek van is olyan ismerős párosa, akiknél nem érti, hogy a pár egyik tagja, hogy köthetett ki a másik mellett, akár azért, mert valamelyikük sokkal szebb, vagy mert tehetősebb, népszerűbb vagy okosabb a másiknál. Ugyanakkor a humor szintjén túl nem érdemes mélyebben is belehelyeznünk magunkat ezekbe a szerepekbe, mert párkapcsolati és önértékelési szempontból roppant mérgező lehet ez a gondolat.

Izrael június 13-án megtámadta Iránt. A támadás várható volt, miután az Egyesült Államok és Irán közötti tárgyalás a nukleáris leszerelésekről összeomlott. Az Egyesült Államok pár nappal a támadás előtt elkezdte kivonni a civil személyzetet az iraki és környékbeli nagykövetségekről, illetve a CENTCOM parancsnok napirendje is törölve lett.
Izrael a támadás kezdetekor kijelentette: a cél megakadályozni Iránt a nukleáris fegyver kifejlesztésétől, ezért a fő célpontok az ehhez köthető infrastruktúra lesznek. A bombázásokban a NYT adatai szerint eddig több mint 200 ember halt meg.

Kép forrása: MEI

Cikkünkben megvizsgáljuk, mik voltak az izraeli támadás eddigi fő célpontjai!

A támadások elsősorban a nyugati és középső iráni térségeket érték, itt található a legtöbb katonai és nukleáris létesítmény. A legfontosabb célpontok az alábbi kategóriákba sorolhatók a New York Times gyűjtése alapján:

1. Nukleáris létesítmények

A támadás első hulláma a két legismertebb urándúsító központot, Natanzot és Iszfahánt érte. A Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (IAEA) szerint a natanzi létesítmény felszíni részeit az izraeli rakéták súlyosan megrongálták, későbbi műholdfelvételek pedig arra utaltak, hogy a földalatti dúsítótermek sem úszták meg sérülés nélkül. Iszfahánban laboratóriumokat értek találatok, azokat, amelyek a gáz halmazállapotú urán fémmé alakításáért felelnek, ez ugye a nukleáris fegyver készítésének egyik végő fázisa.
Fontos kiemelni azonban, hogy a legmélyebben fekvő és legjobban védett létesítmény, Fordo, amely egy hegy gyomrába épült, érintetlen maradt. Ugyanígy nem ért találatot Bushehr működő atomerőműve és Arak plutóniumgyanús komplexuma sem.

A lebombázott nukleáris létesítmények elhelyezkedése térképen. Kép forrása: New York Times

2. Rakéta- és fegyvergyártó üzemek

Kermanshah, Shiraz, Bid Kaneh és Tabriz térségében rakétasilók, földalatti alagutak és tárolóhelyiségek kerültek célkeresztbe. Az izraeli hadsereg közlése szerint legalább 12 rakétalétesítményt pusztítottak el egyetlen nap alatt. Ezek között voltak ballisztikus rakétákat gyártó és tároló üzemek is, ezek jelentős része szintén földalatti rendszerre épüűlt, de több bejárat is lángba borult. Ezek elpusztítása a megtorló támadások súlyosságának csökkentése miatt volt kulcsfontosságú.

Rakéta bázisok Iránban, kiemelve az izraeli célpontokat. Kép forrása: New York Times

3. Energiaipari és egyéb stratégiai célpontok

Irán energetikai infrastruktúrája is megsínylette a támadásokat. A legnagyobb kár Teherán északi részén, a Shahran olajdepóban és a fővárosi olajfinomítóban keletkezett, melyet a légicsapás után hatalmas tűz borított be. Emellett találatok érték a világ legnagyobb gázmezőjének iráni felét, a South Pars gázmezőt, valamint a Fajr Jam feldolgozóüzemet. Emiatt várható a gáz- és olajárak világszerte emelkedése.
Támadás érte továbbá az állami televízió központját is, ahol élő adás közben következett be robbanás:

Ezen kívül Tabriz katonai repülőterét is bombázták, műholdképek megrongált kifutópályákat és hangárokat mutatnak.

Bár Izrael indoklása szerint a támadások célja Irán nukleáris és katonai képességeinek visszaszorítása, kérdéses, hogy ez valóban elérhető-e ilyen módon. Irán atomprogramja kiterjedt, és több létesítmény így pl. Fordo vagy Arak is gyakorlatilag elérhetetlen hagyományos légicsapásokkal. Ráadásul Irán az elmúlt években decentralizálta nukleáris infrastruktúráját, több fontos funkciót kutatóintézetekbe és egyetemekbe telepítve, amelyeket most csak részben ért találat. Bár kiemelendő, hogy Izrael célzottan likvidálja a nukleáris tudósokat aaz országban.

A kis rakétával jelezve az iráni rakétabázisok, pirossal pedig az izraeli rakéta célpontok, egyértelműen látható a lefedés. Kép forrása: ISW, Reuters

Az iráni rakétaképességek viszont valóban megsínylették az offenzívát: becslések szerint a kilövőállások egyharmadát sikerült megsemmisíteni. A visszavágás azonban nem maradt el: Irán több száz rakétát és drónt indított izraeli városok ellen, néhány ezek közül át is törte az izraeli légvédelmi rendszert. A becsapódások főként Tel-Avivban és Haifában okoztak károkat, ám Izrael Iron Dome és Arrow rendszerének 80–90 százalékos hatékonysága jelentősen csökkentette a veszteségeket.

Az iráni ballisztikus rakéták hatótávolsága. A legnagyobb hatótávval rendelkező akár Kelet-Európát, Magyarország keleti részét is eltalálhatná. Kép forrása: CSIS, Reuters

Izrael célja egyértelműen ki lett jelentve: megakadályozni, hogy Irán saját atomfegyvert fejlesszen.  Ám a jelenlegi támadássorozat kérdéseket vet fel a hosszú távú stratégia fenntarthatóságáról, többen már arról írnak, hogy az új cél a rezsimváltás elérése a perzsa államban. Egyes elemzők szerint éppen az ilyen támadások ösztönözhetik Irán döntéshozóit arra, hogy végleg feladják a kétértelműséget, és nyíltan atomfegyver kifejlesztésébe kezdjenek  mint ahogy arra a mostani támadások után is utalt több iráni politikus. Kérdés, hogy a világ főként Izrael legfontosabb szövetségese az Egyesült Államok mennyire hajlandók beleállni ebbe az egyre nyíltabbá váló konfliktusba. Egy biztos: a közel-keleti hatalmi játszma új szintre lépett.

Kevesebb mint tíz év alatt hatalmas ipari központtá vált Haiphong, egy 2 milliós város Észak-Vietnámban. A hatóságok több ezer hektárnyi területet töltöttek fel az óceánból, hogy létrehozzanak egy új gazdasági övezetet és egy mélyvízi kikötőt. Ezt a kikötőt kifejezetten úgy építették, hogy közvetlenül az Egyesült Államokba tudják szállítani az innen induló árukat. Ma Haiphongban működik a világ egyik legforgalmasabb kikötője, ahonnan évente több mint 26 milliárd dollár értékű árut exportálnak.

Kép forrása: Gaw NP Capital

A következő cikkben arra keressük a választ, hogy hogyan vált Haiphong Vietnám gazdasági konjunktúrájának középpontjává, és hogyan árthat Vietnám leggyorsabban fejlődő városának Trump új, átfogó kereskedelmi vámháborúja.

Haiphong gyors növekedése Trump első ciklusa alatt

Haiphong Észak-Vietnám partjainál fekszik. Itt található a 100 milliós ázsiai ország egyik legfontosabb kikötője. Óriási előny, hogy közel van a 18 milliós Sencsenhez, a nyüzsgő kínai ipari és technológiai fellegvárhoz. Miután Trump az első ciklusában vámokat vetett ki a kínai termékekre. Így egyre több beruházó számára a Kínával szembeni befektetési alternatívának tekint Haiphongra a régióban.

Kép forrása: Google Maps

Az olyan vállalatok, mint az LG Electronics és a Pegatron, az Apple legfőbb beszállítói 2018 körül áthelyezték termelésük egy részét Kínából Haiphongba. A Deep C, egy földterületeket és előre kialakított gyárakat kiadó, bérlő vállalat pedig dollár milliárdokat költött el arra, hogy félreeső halászterületeket alakítson át hatalmas ipari övezetekké. Ma már több mint 170 ügyfelük van, mint például a Pegatron és a Foxconn is.

Trump első ciklusa alatt a vietnámi üzletemberek az amerikai elnök intézkedéseit úgy mutatták be, mint az egyik legjobb marketingfogást, mivel a Trump-adminisztráció által bevezetett vámtervezetek biztosították, hogy vezető külföldi cégek végre komolyan fontolóra vegyék, hogy megéri-e egy olyan országban fejleszteni és beruházni, mint Vietnám.

Infrastruktúrafejlesztés

A külföldi befektetések beáramlása az infrastruktúra masszív bővítését is kiváltotta, több csatornát teremtve az áruk számára. 2018-ban egy új mélyvízi kikötő kezdte meg működését, amely közvetlen hozzáférést biztosít a Dél-kínai-tengerhez, amelyen keresztül a globális kereskedelem egyharmada halad át.

A vietnámiak és a kínaiak 2018-ban megépítették a Haiphongot Sencsennel közvetlenül összekötő autópályát, mintegy 1400 kilométeres szakaszon (Magyarország teljes autópályahálózata körülbelül 1800 kilométer hosszú).

Kép forrása: Wall Street Journal

Ez robbanásszerű növekedés hozott a két ország közötti kereskedelmi kapcsolatokban. Közvetlenül a COVID világjárvány előtt Haiphong gazdasága évente majdnem 17%-kal nőtt, ami több mint kétszerese az országos növekedési ütemnek. Ma a város és térsége az ország leggyorsabban fejlődő területe. Mindezt úgy, hogy Vietnám is a világ leggyorsabban növekvő gazdaságai között van.

Trump második ciklusa

A gyártási kapacitások növekedésével együtt a kereskedelem volumene is jelentősen megugrott, különösen a régi ellenség Amerikai Egyesült Államokkal. 2018-ban Vietnámnak volt a hatodik legnagyobb kereskedelmi többlete az Egyesült Államokkal szemben, de ma már a harmadik legnagyobb kereskedelmi többlete van az USA-val szemben Kína és Mexikó után. Vietnám export terén megelőzte Németországot is. Trump elnök szerint pedig ezek azok a „gazember országok”, amelyek tönkre teszik az Egyesült Államok gazdaságát és vámokat kell rájuk kivetni.

Kép forrása: U.S. Census Bureau

Egyértelműen látszik, hogy ahogyan növekszik Vietnámnak az USA-ba irányuló exportja, úgy növekszik Vietnám Kínából származó importja, és nagyjából ugyanazokban a kereskedelmi termékek összefüggésében is. Tehát a kínai vállalatok egyfajta kiskapunak használják az országot az amerikai vámok elkerülésére.

A második Trump-adminisztráció sokkal szigorúbb és sokkal célirányosabb vámokkal fog majd arra törekedni, hogy csökkentse a Kínából érkező importot mennyiségét. Trump biztosan talál majd okot arra, hogy vámokat vessen ki Vietnámra is.

Elemzők szerint a várható vámok ütemezésének és mértékének bizonytalansága rövid távon ártani fog a vállalkozásoknak és azok növekedésének.

A vietnámi cégeknek jelenleg nagyon nehéz megtervezniük a terjeszkedésüket. Ha a gazdaságban nincsenek kiszámítható adó- és vámszabályok, akkor nem lehet megjósolni, hogy milyen lesz a jövőbeli növekedés, a vállalkozások elhalaszthatják a beruházásaikat, visszatarthatják a készpénzüket, többet fognak takarékoskodni, ami hátráltatni fogja a gazdasági növekedését.

Vietnam jövője

Hosszú távon az elmúlt hat évben az ország arra koncentrált, hogy a világ következő ipari központjává váljon. Vietnámnak már több mint 25 országgal van szabadkereskedelmi megállapodása (nemrég az EU-val írtak alá egyet). Ezt az új politikát az elemzők szerint arra fogja használni a kormány, hogy az Amerikába irányuló exportot más fejlődő piacokra átirányíthassa át.

Vietnámi gazdasági csoda, kép forrása: Oxford Economics

Ma az ország a világ egyik leggyorsabban növekvő gazdasága, és Haiphongban számos infrastrukturális projekt van jelenleg is folyamatban. Hat további kikötőhelyet épít Haiphongban Deep C, és egy több mint 8 milliárd dollár értékű, részben Peking által finanszírozott vasúti projekt keretében fogják összekötni Haiphongot Kínával, így megkönnyítve a két ország közötti kereskedelmet. A tervek szerint ez a vasúti beruházás előreláthatólag 2030-ra fog majd elkészülni.

Trump visszatérése után rugalmasabbá kell majd válnia a vietnámi gazdaságnak, ha meg akarják őrizni a dinamikus gazdasági növekedésüket.

A legjobb ellátási lánc ma már nem feltétlenül a legolcsóbb, hanem a legrugalmasabb és legalkalmazkodóbb. Olyan, amely képes gyorsan reagálni a változásokra. Például ma lehet, hogy Kínában éri meg tévéképernyőket gyártani, mert ott nincsenek vámok. De ha holnap ez megváltozik, és inkább Mexikóban vagy Vietnámban kell növelni a gyártást, akkor ezt is gyorsan meg tudja oldani. Ehhez persze nagyobb beruházásokra van szükség a gyártási kapacitás kiépítéséhez, de cserébe csökken a kockázat, és könnyebb alkalmazkodni a bizonytalan helyzetekhez.

A befektetések segíthetnek a haiphongi vállalatoknak túlélni a következő nehéz időszakot, és hozzájárulhatnak ahhoz is, hogy Vietnám gazdasági növekedése stabil maradjon – még akkor is, ha a világkereskedelmet olyan kihívások fenyegetik, mint például Trump elnök keményebb, "mindenki veszít" típusú kereskedelmi politikája.Ezek a beruházások segíthetnek a haiphongi vállalatoknak átvészelni az elkövetkező vihart, és segíthetnek abban, hogy Vietnam gazdasági növekedése erős maradjon, még Trump elnök nulla összegű kereskedelmi kilátásainak fázisában is.

Az Egyesült Államok április elején drasztikus vámmal sújtotta a vietnámi termékeket, miközben Kína elnöke Malajziába utazott új gazdasági megállapodásokat kötni. Ez a két, időben egymást keresztező esemény jól példázza, milyen bonyolult geopolitikai mezőben kénytelenek manőverezni Délkelet-Ázsia országai. Egyre élesebb a nagyhatalmi vetélkedés, és a térség államai abban érdekeltek, hogy kapcsolatokat ápoljanak mindkét óriással anélkül, hogy teljes mértékben elköteleznék magukat bármelyik oldal mellett. Ezt a stratégiai kivárásra és többirányú együttműködésre építő diplomáciát nevezzük „hedgingnek”.

A hedging nem újdonság a régióban. Már a hidegháború idején is cél volt a kívülmaradás – az ASEAN 1967-es létrehozása is részben ezt szolgálta. A térség államai mára mesterfokra emelték az egyensúlyozást: miközben szoros gazdasági kötelékeket alakítanak ki Kínával, biztonsági téren együttműködnek az Egyesült Államokkal. Ez a kettős megközelítés lehetővé teszi számukra, hogy csökkentsék a kiszolgáltatottságot, miközben kihasználják a globális rivalizálás adta lehetőségeket.

Néhány példa a „hedgingre”

A Fülöp-szigetek évekig hintapolitikát folytatott, de az utóbbi időszakban egyre markánsabban fordul Washington felé. Az amerikai katonai jelenlét bővítése és a közös hadgyakorlatok jól mutatják ezt az irányt, ugyanakkor Manila óvatosan lavírozik: nem akarja teljesen elidegeníteni Pekinget, amely kulcsfontosságú gazdasági partner. Marcos elnök szavai és tettei is erről tanúskodnak: együttműködés az Egyesült Államokkal, de nem bármi áron.

Kép forrása: Asia Society

Vietnám az egyik legügyesebb „hedger”. Az amerikaiakkal ápolt kapcsolatok látványos erősítése nem zárta ki, hogy néhány héttel később Hszi Csin-pinget is vendégül lássák Hanoiban. Ez a kettős diplomácia azonban nem kockázatmentes. Trump visszatérésével az USA egyoldalú vámintézkedéseket vezetett be Vietnám ellen, amit sokan figyelmeztető jelnek tartanak: a pragmatikus egyensúlyozás könnyen sérülhet, ha egyik fél hirtelen erősebben várja el az oldalválasztást, ami a rivalizálás erősödése esetén elkerülhetetlenné válik. Hanoi tehát kénytelen újraosztani lapjait, miközben megpróbálja megőrizni gazdasági nyitottságát, folytatja védelmi együttműködését az amerikaiakkal, és nem engedi kihűlni kapcsolatait Kínával sem, hogy a lehető legnagyobb hasznot szerezze meg a lehető legkisebb kockázat mellett.

Indonézia külpolitikája mindig is a függetlenségre épült. Az ASEAN egyik legfontosabb tagjaként Jakarta sokáig a semlegesség szószólója volt, és a következő elnök, Prabowo Subianto is ezt a vonalat viszi tovább, legalábbis a jelek szerint. Katonai kapcsolatait Washingtonnal fokozta, ám első elnöki útja Pekingbe vezetett. Ez az üzenet világos: Indonézia nem kíván választani, inkább próbál mindkét nagyhatalommal kapcsolatokat fenntartani, miközben a térség stabilitását tekinti elsődlegesnek. Ugyanakkor a dél-kínai-tengeri viták, különösen a Natuna-tenger körüli feszültségek, időről időre próbára teszik Jakarta diplomáciai rugalmasságát.

Malajzia különösen látványosan igyekszik távol tartani magát a geopolitikai szembenállástól. Anwar Ibrahim miniszterelnök kormánya következetesen hangoztatja a semleges státuszt, és nem hajlandó engedni a két nagyhatalom nyomásának. Amikor Washington újabb vámokat helyezett kilátásba, Kuala Lumpur gyorsan Pekinghez fordult támogatásért. Az új kínai gazdasági megállapodások és piaci lehetőségek azonnali válaszlépésként szolgáltak az amerikai szigorra. Malajzia egyszerre gazdaságilag erősen kötődik Kínához és exportfüggő az amerikai piactól – nem meglepő tehát, hogy mindkettőhöz hűvös barátsággal viszonyul, elköteleződés kerülése mellett.

A 2025-ben második ciklusát kezdő Donald Trump nem kedvezett Délkelet-Ázsia országainak. A multilaterális kezdeményezések elutasítása, az IPEF elhagyása és a vámtarifák kiterjesztése aligha segítik elő a regionális stabilitást. Sőt, egyes elemzők szerint ez a konfrontatív megközelítés arra kényszerítheti a délkelet-ázsiai országokat, hogy állást foglaljanak. Az USA egyre kevésbé tűri a kétoldalú politikát, és nyomást gyakorol partnereire, hogy nyíltan álljanak mellé.

Kína ezzel szemben a diplomácia és a gazdasági ösztönzés eszközeivel igyekszik magához édesgetni a régiót. Bár a retorika továbbra is a közös sorsközösségről szól, a dél-kínai-tengeri katonai kiépítések, az időhúzás az ASEAN-tárgyalásokon, valamint a burkolt fenyegetések azt mutatják: Peking sem tűri, ha elpártolnak mellőle. Mindeközben Kína fokozza befolyását a térség gazdasági hálózatában, például a RCEP révén.

Kép forrása: Amazon

Merre tovább? – A döntés ideje közeleg

A hedging eddig működött, de most új kihívások elé került. A térség országai egyre nehezebben tudják kivédeni a nyílt választás kényszerét. Az elkövetkező évek tétje, hogy sikerül-e finomítani az egyensúlypolitikán, akár más partnerek bevonásával (EU, Japán, India), akár még ügyesebb diplomáciai koreográfiával.

Délkelet-Ázsia számára a béke, a stabilitás és a szuverenitás megőrzése nem csupán cél, hanem túlélési stratégia, ezért a versengés keményedése, hidegháborús jellege megnehezíti a dolgukat. Azonban egy dolog biztos, amíg lehetséges kitartanak az egyensúlyozó „hedging” politikájuk mellett, hogy a profitot maximalizálják és a kockázatokat minimalizálják.

A hétköznapokban apró állampolgárként a hatalmas nemzetközi intézmények – mint az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) vagy a Nemzetközi Valutaalap (IMF) – gyakran távolinak, sőt olykor hatástalannak tűnhetnek. Bár elvileg a globális közösség javát szolgálják, fenntartásuk és működésük jelentős pénzügyi és emberi erőforrást igényel, így adódik a jogos kérdés: valóban képesek ezek a szervezetek érdemi hatást gyakorolni a tagállamok belföldi folyamataira? És ha igen, mennyire hatékonyan teszik ezt?

Egy holland kutatás épp ezt a kérdést vizsgálta – három demokrácia példáján keresztül: Hollandia, Finnország és Új-Zéland tapasztalatait elemezve arra kereste a választ, vajon az ENSZ testületei által kiadott emberi jogi ajánlások valóban vezetnek-e érdemi jogi vagy szakpolitikai változásokhoz. A válasz nem egyértelmű – de kifejezetten tanulságos.

Mit jelent az ENSZ emberi jogi monitoring rendszere?

Az ENSZ emberi jogi rendszerében a tagállamoknak rendszeres időközönként jelentéseket kell benyújtaniuk, melyekben beszámolnak a vállalt nemzetközi szerződések végrehajtásáról. Ezeket a jelentéseket az ENSZ megfelelő testületei értékelik, és úgynevezett „záró észrevételeket” (Concluding Observations), javaslatokat, irányelveket adnak ki. Ezek az ajánlások nem kötelező érvényűek, de iránymutatásként szolgálnak arra vonatkozóan, mit és hogyan kellene javítani az adott országban a jogi és intézményi kereteken belül.

Logikusnak tűnik azt gondolni, hogy ezek a javaslatok – jelentős nemzetközi presztízs és szakmai háttér birtokában – tényleges változásokhoz vezetnek. De vajon így van ez a gyakorlatban is?

Két elmélet

A kutatás két fő elméleti megközelítést tesztelt az ajánlások hatékonyságával kapcsolatban. Az egyik szerint az ENSZ testületeinek presztízse és legitimációja kulcsszerepet játszik: ha egy nemzetközi szervezetet sokra tartanak, az ajánlásait is nagyobb eséllyel követik. A másik megközelítés ezzel szemben úgy véli, hogy az ajánlások akkor működnek igazán, ha azok egy már meglévő belső politikai, társadalmi igénybe kapaszkodnak, és ha a hazai szereplők – legyenek azok civilek, szakértők vagy képviselők – aktívan mozgósítanak a megvalósításuk érdekében.

A kutatás több mint ezer ENSZ-ajánlás és 175 interjú elemzésén alapult, amelyek kormányzati, civil és szakmai szereplőkkel készültek. A megdöbbentő eredmény az volt, hogy az ajánlások több mint 90%-ának nem volt érdemi, kimutatható hatása. Mindössze 74 esetben vezetett az ajánlás valós változáshoz – legyen az törvénymódosítás, intézményfejlesztés vagy szakpolitikai irányváltás.

De épp ezek a kivételek mutatták meg, mi az, ami működik.

Amikor tényleg számít: három sikeres példa

A hatékonyság kulcsa szinte minden esetben a belföldi mozgósítás ereje volt. Az ENSZ-ajánlás akkor vált valódi eszközzé, amikor egy hazai szereplő – civil szervezet, parlamenti képviselő vagy szakmai hálózat – kézbe vette, és saját ügyének megerősítésére, legitimálására használta.

Hollandiában az ENSZ Gyermekjogi Bizottsága bírálta, hogy a fiatalkorú bűnelkövetőket és a viselkedési problémás, de bűncselekményt el nem követett gyermekeket ugyanabban az intézményben tartják fogva. A gyakorlat korábban is vitatott volt, de a nemzetközi ajánlás új lendületet adott az ellenzőinek. Civil szervezetek és parlamenti képviselők nyíltan hivatkoztak a CO-ra, növelve az ügy politikai súlyát. Ennek eredményeként jogszabály-módosítás történt, amely megszüntette az együttfogva tartást.

Finnországban hosszú ideje napirenden volt a Gyermekombudsman intézményének létrehozása, de a kezdeményezés nem kapott kellő politikai támogatást. Amikor a Gyermekjogi Bizottság ajánlása kifejezetten sürgette az ombudsmani hivatal felállítását, a civil szervezetek ezt kihasználva újult erővel mozgósítottak. Az ENSZ-ajánlás megerősítette érveiket, és hozzájárult ahhoz, hogy a parlament végül elfogadja az ombudsman létrehozását.

Új-Zélandon évek óta heves vita zajlott a gyermekek testi fenyítésének jogi megengedettségéről, amelyet sokan a szülői jog részeként védtek. Az ENSZ ajánlása egyértelműen ellenezte ezt a gyakorlatot, és felszólított a jogi védelem megszüntetésére. Gyermekvédő szervezetek és politikusok beépítették az ENSZ-álláspontot érvelésükbe, ezzel megerősítve morális és jogi alapjaikat. A nyomás eredményeként végül törvény született, amely eltörölte a fizikai fenyítés jogi védelmét.

Reputáció vagy belföldi mozgósítás?

A kutatás legfontosabb tanulsága, hogy a nemzetközi szervezetek presztízse önmagában nem elég. A vizsgált országokban sok esetben a kormányzati szereplők politikailag elfogultnak, irrelevánsnak vagy szakmaiatlannak tartották az ENSZ testületeket. Az ajánlások akkor váltak hatásossá, amikor nem mint „felsőbb parancsok”, hanem mint használható eszközök jelentek meg a hazai érdekérvényesítésben. Ez az eredmény a nemzetközi normák érvényesüléséről szóló gondolkodásban is fordulatot jelent. A „felülről lefelé” logikájú beavatkozások helyett egy horizontálisan kapcsolódó hálózati logika körvonalazódik, ahol a nemzetközi javaslatok csak akkor hatnak, ha rezonálnak a hazai politikai-társadalmi narratívákkal.

A holland kutatás végső következtetése világos: az emberi jogi ajánlások nem önmagukban hatnak, hanem akkor, ha hazai szereplők ügyet tudnak kovácsolni belőlük. Nem a Genfben vagy New Yorkban megszületett szövegek ereje a döntő, hanem az, hogy Hágában, Wellingtonban, Helsinkiben, vagy éppen Budapesten valaki fontosnak tartja őket – és tesz is értük.

Egy egyre szkeptikusabb időszakban, ahol a globális intézményekbe bizalom meginogni látszik, talán nem újabb egyezményekre, hanem erősebb és tudatosabb helyi hálózatokra van szükség. A nemzetközi jog nem cél, hanem eszköz, és a kérdés az, hogy ki tud vele élni – otthon.

Miért félünk az unalomtól a modern társadalomban? – Az unalom pszichológiája a 21. században

A modern társadalomban az unalom szinte mumusként él a kollektív tudatban. Sokan a semmittevést kudarcnak, az unatkozást pedig pazarlásnak élik meg. Azonnali válaszokat, állandó impulzusokat és folyamatos elérhetőséget várunk – és közben elfelejtünk csendben lenni. De vajon miért félünk ennyire az unalomtól? És mi lenne, ha megtanulnánk elfogadni, sőt, értékelni is?

Az unalom nem csupán egyéni érzelem, hanem történelmi és társadalmi gyökerekkel rendelkező jelenség, amely különösen erősen kötődik a modernitáshoz. Az unalom feltétele az volt, hogy az embereknek legyen szabadidejük— azaz ne legyenek állandóan lefoglalva a túléléshez szükséges feladatokkal, így keletkezett egyfajta "időtöltési kényszer". A modern kapitalizmus megsokszorozta a szórakozási és fogyasztási lehetőségeket, miközben meggyengítette azokat a spirituális és egzisztenciális forrásokat, amelyek korábban automatikusan értelmet adtak az életnek. 

Az elvárás, hogy az élet időnként szórakoztató legyen, és az emberek érdekesek legyenek, megnövekedett —ahogyan a csalódás is, amikor ez nem így történt. Az ipari társadalom különválasztotta a munkát és a szabadidőt, a munka pedig sokszor monoton és szabályozott lett. Ráadásul a modern városi élet rengeteg figyelmet követelő ingerrel telt meg — gyárak sípjai, iskolai csengők, közlekedési jelzések, irodai szabályok, bürokratikus eljárások, előadások és Zoom-meetingek — mindez növeli az unalom valószínűségét, mivel az gyakran akkor jelentkezik, amikor figyelmet várnak el tőlünk, de nincs valódi bevonódás.

Egyre növekedő unalom

A legfrissebb kutatások szerint az elmúlt évtizedben történelmi szintű növekedés figyelhető meg az unalom gyakoriságában társadalmi szinten. Egy tanulmány kimutatta, hogy az unalom gyakorisága folyamatosan emelkedett 2010 és 2017 között az Egyesült Államok középiskolásai körében, országosan reprezentatív, több kohortot felölelő minták alapján. Egy másik kutatás hasonló eredményre jutott Kínában is: a 2009 és 2020 közötti időszakban nőtt az unalomra való hajlam az egyetemisták körében, amit 64 tanulmányt felölelő metaanalízise támasztott alá.

A 2009 és 2020 közötti unalomnövekedés egybeesett a digitális technológia – különösen az okostelefonok és a közösségi média – rohamos fejlődésével. Bár sokan azt gondolták, hogy a digitális média csökkenti az unalmat az állandó ingerek révén, a kutatások épp az ellenkezőjét mutatják: valójában hozzájárul az unalom növekedéséhez. Az unalom pozitív összefüggésben áll a problémás okostelefon-használattal, a túlzott közösségi médiahasználattal és általános digitális médiahasználattal. Bár rövid távon enyhülést hozhat, a digitális tartalmak fogyasztása gyakran még nagyobb unalomhoz vezet. Kísérleti és hosszú távú vizsgálatok is alátámasztják, hogy nemcsak az unalom ösztönzi a digitális médiahasználatot, hanem fordítva is: a digitális média okozhatja az unalmat. Bár további kutatások szükségesek, a meglévő bizonyítékok alapján a digitális média valószínűleg jelentős szerepet játszik a modern társadalomban tapasztalható unalom terjedésében, még ha nem is ez az egyetlen ok.

forrás: https://www.nature.com/articles/s44271-024-00155-9  - Az ábra az unatkozás növekvő tendenciáit szemlélteti az amerikai középiskolások körében.

A digitális elkerülés

A közösségi média, streaming platformok és a nonstop elérhetőség világában egyetlen gombnyomás elég ahhoz, hogy elkerüljük az unalom legkisebb jelét is. Nincs több csend az orvosi rendelőben, a buszmegállóban vagy lefekvés előtt – helyette jön a scrollozás, videónézés, üzenetküldés. Az unalom helyét átvette az állandó figyelemelterelés.

De mi történik, ha ezeket a mesterséges impulzusokat elvesszük?

Az unalom mint modern "bűn"

A mai világban az unalom sokszor egyenlő a tétlenséggel, ami ellentmond a társadalom által diktált produktivitás-kultusznak. A „csinálj többet, legyél hatékonyabb” elv szerint mindig hasznosan kell eltöltenünk az időnket. Az üresjárat, a csend, a semmittevés ebben a kontextusban értelmetlennek tűnik, sőt – kínosnak.

Az unalom mint szorongás és kreativitás forrás 

Amikor unatkozunk, szembesülünk önmagunkkal. Felbukkanhatnak a mélyebb gondolatok, kérdések, kétségek – amiket a hétköznapi pörgés elnyom. Ez a belső zaj sokak számára kényelmetlen, sőt, szorongást keltő lehet. Az unalom így nemcsak passzivitás, hanem érzelmi kihívás is.

Paradox módon ugyanakkor az unalom nemcsak kihívás, hanem lehetőség is. Kutatások szerint a rendszeres unatkozás serkenti a kreativitást, segíti az elmélyülést és előhozhatja a belső motivációt. A legjobb ötletek gyakran akkor születnek, amikor „nem csinálunk semmit”. A kreatív elmék – írók, tudósok, művészek – évszázadok óta kihasználják az unalom adta szabadságot. Az elme ilyenkor vándorol, új asszociációkat hoz létre – ebből születik az új.

Az unalom újraértelmezése

Az unalomtól való félelem tehát nem feltétlenül maga az unalom miatt alakul ki, hanem azért, mert elvesztettük a kapcsolatot a belső világunkkal. A modern társadalom azonnali válaszokat kínál, de ezek gyakran eltávolítanak attól, hogy önmagunkkal legyünk. Ahhoz, hogy megszelídítsük az unalmat, talán újra kell tanulnunk egy régi képességet: egyedül lenni a gondolatainkkal, jelen lenni a pillanatban. A csend nem ellenség – hanem tér, ahol valami új születhet.

Az unalom a modern világ egyik leginkább elutasított, mégis legtermészetesebb élménye. Félünk tőle, mert a csend gyakran tükröt tart elénk – de ha megtanuljuk elfogadni, az unalom felszabadító, inspiráló és gyógyító lehet. Talán itt az ideje, hogy ne meneküljünk előle – hanem felfedezzük, amit kínál.

A taxisblokád, a 2006-os zavargások és a tavalyi gyermekvédelmi influenszer tüntetésre mindenki emlékszik nagyságuk, erőszakosságuk vagy újdonságuk miatt. De melyek azok a rendszerváltás utáni tüntetések, amikről mindenkinek szokása megfeledkezni?

1999 – Jugoszláviai NATO-akció elleni baloldali tüntetések

Ennek hátterében az állt, hogy Slobodan Milošević elnök felfüggesztette Koszovó autonómiáját, ami addig albán többségű autonóm tartományként működött Szerbián belül. Az autonómia felfüggesztése miatt a Koszovói Felszabadítási Hadsereg és a jugoszláv erők között fegyveres konfliktus kezdődött el 1998-ban. A szerbek etnikai tisztogatásba kezdtek, az albán lakosságból rengetegen elhagyni kényszerültek otthonaikat.

Erre válaszul a NATO - érdekes, hogy az ENSZ BT felhatalmazása nélkül - beavatkozott a szerb-koszovói konfliktusba. A céljuk a szerb katonai erők kivonása volt Koszovó területéről, valamint a civil lakosság védelme. A NATO főleg szerb területeket bombázott, több ezer civil halt meg. Noha Milošević meghátrált és elfogadta a NATO feltételeit, ez a hadművelet a mai napig vitatott.

Jugoszlávia bombázása (forrás)

A kormány támogatta a NATO megmozdulását, azonban a baloldali és a nacionalista pártok tiltakoztak a légtérhasználat engedélyezése ellen, valamint kiálltak Jugoszlávia szuverenitása mellett.

A tüntetések Budapest zajlottak, pár száznál több ember nem vett részt rajtuk.

2005 - Gazdademonstráció

Az 1990-es évek után a magyar mezőgazdaság jelentős átalakuláson ment keresztül: privatizáció, termelőszövetkezetek felbomlása, a piacgazdaságra való átállás következtében sok kisgazda került nehéz helyzetbe. A 2000-es évek közepére sok gazda elégedetlen volt az állami támogatások mértékével és a mezőgazdasági politikával, amely nem biztosította számukra a megélhetést. Ráadásul a 2004-es uniós csatlakozást követően a gazdák nem kapták meg a beígért uniós támogatásokat sem.

2005 februárjában az ország minden részéről elindultak a gazdák traktorjaikkal, hogy követeléseiket az ország főterén adják elő, melyek az alábbiak voltak: állami támogatások növelése, piaci egyenlőség biztosítása, vidéki infrastruktúra fejlesztése, átgondoltabb mezőgazdasági és vidékfejlesztési politika, valamint az EU-s források hatékonyabb elérése.

A demonstráció alapvetően békés volt, de a vidék elszigeteltségére és a gazdák kilátástalanságára világított rá. Jelentős médiafigyelmet kapott, de a kormányzat nem lépett radikálisan a tüntetők követelései érdekében.

(forrás)

2016 - Tüntetés az „emberséges Magyarországért”

A Kossuth téri demonstráció jelmondata az volt, hogy ,,Lásd meg az embert!", a célját pedig a Magyar Helsinki Bizottság az alábbiként írta le:

„Azok az emberek, akik Európa felé veszik az irányt, többségükben háborúk és diktatúrák, vagyis a végletes kiszolgáltatottság elől menekülnek. (...) Nem fordíthatjuk el a tekintetünket egy olyan pillanatban, amikor még a kezünkben van a lehetőség, hogy más irányt vegyen a menekülőkkel közös sorsunk. A demonstráció elsősorban pozitív értékeket tár elénk: a békét, az emberi jogot, a szabadságot és a szolidaritást hangsúlyozza. Számunkra mindegy, hogy valaki állampolgárként vagy papírok nélkül kerül méltatlan helyzetbe, lelkiismeretünk azt diktálja, hogy megfelelő eszközökkel járuljunk hozzá ahhoz, hogy méltóságát visszaszerezze és újra saját kezébe vehesse sorsát.”

A beszámolók szerint a demonstráción kb. 1000-1500 fő vett részt. Az eseményt rengeteg művész, egyesület támogatta, többek között Alföldi Róbert, Schilling Árpád, a TASZ, ill. Magyar Helsinki Bizottság is.

(Borítókép forrása)