Reaktor

Mi lenne, ha azt mondanám, hogy egyetlen Forma–1-es autó előállítása többe kerül, mint egy egész ház megépítése? És mégis, minden versenyhétvégén a pilóták ezeket a több millió dolláros gépeket falaknak csapják, akár 300 km/órás sebességgel. Egyes csapatok évente több mint 400 millió dollárt költenek arra, hogy versenyezzenek – miközben pontosan tudják, hogy valószínűleg sosem fognak nyerni.

Ez valami gazdagok beteg játéka lenne, ahol az adrenalin és a presztízs kedvéért égetik el a pénzüket? Vagy valójában komoly gazdasági logika is áll a háttérben – az F1-csapatok tulajdonlása, szponzorálása és működtetése mögött? Erre próbálva rájönni most a világ egyik legdrágább, legexkluzívabb és legizgalmasabb üzleti modelljébe nézünk bele: a Forma–1-be.

Menjünk vissza 1996. május 19-ére, Monte-Carlóba. A heves eső épp elállt, Michael Schumacher az első rajtkockában várja a zöld lámpát. Amint elindul a mezőny, kitör a káosz. Az első körben három autó már össze is törik. Öt körrel később nyolcan esnek ki, és a verseny során újabb balesetek történnek – a pilóták a falnak és egymásnak csapódnak. A 75 kör végére mindössze három autó ér célba. És mindeközben a csapatok tulajdonosai és szponzorai a kikötőben ülnek a luxusjachtjaikon, és nézik, ahogy több millió dolláros befektetéseik darabokra hullanak.
Ez a kockázat minden versenyhétvégén ott van. A kérdés csak az: miért tartja bárki is jó üzleti döntésnek ezt a 300 km/órás pénzügyi hullámvasutat?

forrás: https://www.formula1.com/en/latest/article/watch-one-of-the-greatest-wet-races-ever-in-our-re-run-of-the-1996-monaco.2lyhfyQc1IDLfrtw5cqQUa 

Az F1: A sebesség mögött álló milliárdos üzlet

Az 1996-os Monacói Nagydíj talán mindenkinél jobban megmutatta, mennyire nagy a tét a Forma–1 világában. A csillogás, a pezsgő és a látványos ütközések mögött azonban ott rejtőzik a világ egyik legösszetettebb üzleti gépezete. Ha pedig meg akarjuk érteni, hogy egy „egyszerű halandó” – te vagy én – egyáltalán elindíthatna-e egy saját csapatot, akkor először követnünk kell a pénz útját.

A Forma–1 kereskedelmi működését az úgynevezett F1 Group irányítja, vagyis az a vállalatcsoport, amely a sport üzleti oldalát kezeli. 2024-ben az F1 Group 3,65 milliárd dollár bevételt termelt – és ez még nem tartalmazza a csapatok saját pénzmozgásait. Ez kizárólag a Forma–1 márkából származó, központi bevétel. De honnan jön ez a hatalmas összeg? A válasz olyan precízen felépített, mint egy tökéletes boxkiállás: négy fő bevételi pillér tartja a sportágat.

1. Közvetítési jogdíjak (Broadcasting):
   Ez a legnagyobb szelet a tortából – körülbelül a bevételek 33%-át, vagyis nagyjából 1,2 milliárd dollárt tesz ki. Televíziós hálózatok és streamingplatformok világszerte óriási összegeket fizetnek azért, hogy közvetíthessék a futamokat.
2. Versenyrendezési díjak (Race hosting fees):
   A következő nagy tétel a versenypályák és helyi kormányzatok által fizetett díjak, amelyek az összbevétel mintegy 29%-át adják. Egyetlen verseny megrendezéséért évente 15–60 millió dollárt is fizethet egy helyszín – a közel-keleti futamok például jellemzően a legmagasabb díjszabásokkal működnek, mivel azokat sokszor állami pénzből finanszírozzák.
3. Globális szponzorációk:
   A harmadik bevételi forrás a nemzetközi szponzorok, akik az összes bevétel 15–20%-át adják. Ezek azok a márkák, amelyeket minden futamon látunk: Pirelli, Heineken, Aramco – mind hatalmas összegeket fizetnek, hogy a Forma–1 márkanévvel összekapcsolják saját hírnevüket.
4. A maradék, vagyis mindez még csak a jéghegy csúcsa: a merchandising, a digitális tartalmak, a VIP-élmények és a technológiai partnerségek tovább növelik a Forma–1 pénzügyi birodalmát.

A Forma-1 igazi ára – hová folyik el a milliárdok tengere? A Forma-1 bevételei nemcsak a közvetítési jogdíjakból, szponzorációkból és versenyrendezési díjakból állnak. A maradék a prémium hospitality csomagokból, a merchandise-ból, a licencdíjakból, valamint a digitális platformokból – például az F1 TV-ből – származik.

De itt jön a történet igazán érdekes része: a Forma–1 nem tartja meg az összes bevételét.
A teljes összeg mintegy 38%-át – vagyis körülbelül 1,2 milliárd dollárt (2023-as adat) – szétosztják a 10 csapat között. Ez a felosztás az úgynevezett Concorde Agreement alapján történik – egy titkos, zárt ajtók mögött kötött szerződés az FIA, az F1 és a csapatok között. És persze, ez a megállapodás messze nem egyenlő elosztást jelent: nem mindenki kap 10%-ot a tortából.

A pénz elosztása a szezon végi teljesítmény és a csapat történelmi szerepe alapján történik. Ez azt jelenti, hogy például a Ferrari, amely a sport kezdete óta jelen van, külön „történelmi bónuszokat” kap. Így fordulhat elő, hogy a Ferrari vagy a Mercedes 150 millió dollár feletti összeget vihet haza, míg a mezőny hátsó részében szereplő csapatok csak 60–70 millió dollárra számíthatnak.

Ez még mindig hatalmas összegnek tűnik – egészen addig, amíg meg nem nézzük, mennyibe kerül egy F1-csapat működtetése.

A 2021 előtti időkben nem létezett költségkorlát: a legnagyobb csapatok akár 400–500 millió dollárt is elköltöttek évente a győzelem reményében. Ezt az összeget több fő terület között osztották el:

• Az autó fejlesztése: több száz mérnök dolgozik a versenygépen, és dollármilliókat költenek kutatásra, hogy akár csak tizedmásodperceket nyerjenek. Minden alkatrész egyedi, gyakran prototípus.
• A motor: a csúcstechnológiás hibrid erőforrások elképesztően drágák. Az olyan csapatok, mint a Haas, amelyek a Ferraritól vagy a Mercedestől vásárolják a motort, évente kb. 15 millió dollárt fizetnek érte.
• A személyzet és logisztika: egy élcsapat 800–1300 embert foglalkoztat, míg a kisebbeknél ez 300–400 fő körül mozog. Az utazás, a szállítás, az alkatrészek gyártása és szállítása a világ 24 futamára újabb milliókat emészt fel.
• A versenyzők: itt jön a leglátványosabb különbség. Az újoncok évi 500 000 dollár körül keresnek, míg a sztárok – mint Lewis Hamilton vagy Max Verstappen – akár 55–60 millió dollárt is.

A költekezés olyan méreteket öltött, hogy 2021-ben az FIA bevezette a költségsapka-rendszert – először a sport történetében. A csapatok éves költési limitje 145 millió dollárral indult, és mára 135 millió dollárra csökkent. Csakhogy a részletekben rejlik az ördög. A költségsapka nem tartalmaz mindent: a pilóták fizetése, a három legjobban fizetett vezető (pl. csapatfőnökök), a marketingköltségek és néhány egyéb kiadás nem esik a limit alá. Ez azt jelenti, hogy a nagy csapatok – bár hivatalosan korlátozva vannak – még mindig sokkal több pénzt tudnak elkölteni a kulcsfontosságú területeken, mint a kicsik.

Így hiába próbálja a költségsapka kiegyenlíteni a versenyt, az infrastruktúrával, tapasztalattal és marketinggépezettel rendelkező nagyok (Red Bull, Mercedes, Ferrari) továbbra is óriási előnyben maradnak.

Ez pedig felveti a kérdést: hogyan tudnak a kisebb csapatok egyáltalán életben maradni egy ilyen pénzügyi versenyben? Nos, ahogy minden üzleti szektorban, itt is igaz a mondás: minél kisebb vagy, annál kreatívabbnak kell lenned. Ha valaha is megfordult a fejedben, hogy egyszer saját Forma–1-es csapatot indítasz, van egy rossz hírem: ez nem egy „veszek egy autót és rajthoz állok” típusú üzlet.

Nézzük meg például a Haas F1 Team történetét. Amikor 2016-ban beléptek a mezőnybe, teljesen új stratégiát választottak: nem mindent maguk építettek, hanem annyit vásároltak meg a Ferraritól, amennyit csak a szabályok engedtek. Ez a modell lehetővé tette, hogy kevesebb mint 250 alkalmazottal működjenek – ami elenyésző a nagycsapatok több mint ezer fős apparátusához képest. Más istállók – például a Williams – inkább technikai partnerségek révén maradtak életben, illetve „pénzes” pilótákat szerződtettek, akik szponzorpénzt is hoztak magukkal. A túlélés kulcsa náluk az volt, hogy hihetetlenül hatékonyan tudták elosztani a rendelkezésre álló forrásokat.

De mit jelent mindez egy „mezei milliárdos” számára, aki azt gondolja, hogy lenne kedve kipróbálni magát a királykategóriában? Nos, nem elég csak egy garázst nyitni és autót építeni. Már a rajtrácsra kerülés joga is 200 millió dollárba kerül. Ezt a pénzt az új belépőnek kell kifizetnie, hogy kompenzálja a többi csapatot a nyereményalap csökkenéséért. Ezután jönnek az alapok: gyár, tervezőirodák, szimulátorok – újabb 100–200 millió dollár, az első versenyautó megépítése – további 100–150 millió dollár, és persze a személyzet, az eszközpark és a működés fenntartása, legalább két évig, mire egyáltalán bármiféle díjazáshoz jutnál.

forrás: sean bull desing

Mire tehát az első autód kigurul a pályára, nagyjából félmilliárd dollárt már el is égettél. Ez jól mutatja, miért kavart ekkora port az Andretti–Cadillac-projekt: még az amerikai autógyártó-óriás és az ikonikus Mario Andretti neve sem volt elég ahhoz, hogy simán beengedjék őket a klubba. A hírek szerint végül 450 millió dolláros „belépési díjat” követeltek tőlük – olyan, mintha a világ legexkluzívabb golfklubja minden új tag jelentkezésénél megemelné a tagsági díjat. Ha már tudjuk, hogy a csapatok hogyan költik a pénzüket, nézzük meg azt is, hogyan keresik. 

Az igazi bevételforrás: a szponzoráció.

A legnagyobb tételt a címadói szerződések jelentik – ezek azok a megállapodások, amelyek révén a csapat felveszi a támogató nevét. Ilyen például az Oracle Red Bull Racing, ahol az Oracle évente 100 millió dollárt fizet, hogy a névben szerepelhessen.

A fő logóhelyek ára 10–30 millió dollár évente, a kisebb feliratoké 1–5 millió, a legapróbb matricáké pedig „csak” félmillió körül mozog. De itt jön a csavar: a szponzoráció valódi értéke nem is a logó láthatóságában rejlik. A valódi üzlet a Paddock Clubban történik – az F1 exkluzív VIP-zónájában, ahol a cégek ügyfeleket hívnak meg, üzletet kötnek, és kapcsolatokat építenek. Egyetlen hétvégi belépő több ezer dollárba kerül, de a hétvégén akár milliós megállapodások is köttetnek.

Ez különösen értékes az olyan B2B vállalatoknak, mint a technológiai, tanácsadói vagy pénzügyi cégek, amelyek nem a fogyasztókhoz, hanem más nagyvállalatokhoz akarnak eljutni. A Forma–1 így nemcsak versenysport, hanem a világ egyik legexkluzívabb üzleti hálózata is – ahol a kapcsolatok legalább olyan fontosak, mint a köridők.

A világ leggyorsabb befektetése

Ha belegondolunk, hogy egy 50 millió dolláros matrica mellé kapsz egy lehetőséget, hogy százmilliós üzleteket köss, miközben a logód 320 km/órával száguld körbe a világ előtt, az már nem is tűnik olyan rossz befektetésnek, igaz? Mégis felmerül a kérdés: lehet-e egy Forma-1-es csapat valóban nyereséges, vagy ez az egész csak pénzégetés a dicsőségért?

A történelem során a legtöbb istálló veszteségesen működött. A Forma–1-et sokáig autógyárak és milliárdos tulajdonosok finanszírozták, akik nem a közvetlen profit reményében vágtak bele, hanem mert a sportág óriási marketingértéket jelentett. A versenyautó fejlesztése, a technológiai újítások és a márkaépítés önmagukban is megfizethetetlen reklámfelületet adtak.

A 2021-ben bevezetett költségsapka azonban mindent megváltoztatott. Az új szabályok korlátozzák, mennyit költhet egy csapat a szezon során, ami kiegyenlítettebbé tette a mezőnyt, és üzletileg is stabilabb alapokat teremtett. Az eredmény: egyre több csapat képes pozitív pénzügyi mérleget felmutatni.

A Mercedes például 2023-ban 83,8 millió font nyereséget jelentett. A Ferrari F1-es részlege is profitábilis, a McLaren pedig a 2022-es 9 millió fontos veszteség után 2023-ra 12,9 milliós nyereségbe fordult. A költségsapka, a növekvő nézettség és a hatékonyabb gazdálkodás kombinációja tehát elérhetővé tette a nyereséget – még ha az nem is garantált. Az F1 üzleti oldala is elképesztő fejlődésen ment keresztül. Amióta a Liberty Media 2017-ben megvásárolta a sorozatot, a Forma–1 nemcsak sportként, hanem globális szórakoztatóipari márkaként is újjászületett. Az új futamok, a látványos terjeszkedés és mindenekelőtt a Netflix „Drive to Survive” című sorozata robbanásszerűen megnövelte a sportág népszerűségét.

Ennek eredményeképp a csapatok értéke az egekbe szökött. Az átlagos F1-es istálló 2024-re már 2,31 milliárd dollárt ér, míg a Ferrari értéke 4,78 milliárd, a Mercedesé 3,94 milliárd dollár körül mozog. Még a korábban szenvedő Williams Racing is, amelyet 2020-ban 180 millió dollárért vásárolt meg a Dorilton Capital, ma már 1,24 milliárd dollárt ér – közel 600%-os értéknövekedést produkálva néhány év alatt. Ami néhány éve még kétségbeesett mentőakciónak tűnt, ma már zseniális befektetésnek számít.

A sportág jövője is izgalmas irányokat vesz. Az F1 a digitális térben keres új lehetőségeket: az F1 TV, a videojátékos együttműködések és a közösségi médiás tartalmak révén a fiatalabb generációkat próbálja megszólítani. Emellett új üzleti modelleket is tesztel, például amikor saját maga szervezi a futamokat – mint a Las Vegas Grand Prix esetében –, így nemcsak a rendezésért kapott díjat, hanem a teljes esemény bevételét is megtarthatja.

A nagy kérdés azonban továbbra is ott lebeg: vajon a Forma–1 valóban jó üzlet? A válasz, mint oly sok minden az üzleti világban, attól függ. A csapatok számára a helyzet árnyaltabb. A nagy gyári istállók, mint a Ferrari vagy a Mercedes, a közvetlen nyereségen túl technológiai fejlesztéseket, márkaépítést és globális reklámfelületet nyernek. A kisebb, független csapatok számára a túlélés továbbra is kihívás, de a költségsapka és a növekvő értékelések révén ma már ők is fenntarthatóan működhetnek, és hosszú távon vagyoni értéket építhetnek – még ha az éves profit nem is látványos.

A Forma-1 tehát ma már nemcsak a világ leggyorsabb sportja, hanem az egyik leggyorsabban értéknövelő üzlet is. Egy olyan terep, ahol a tizedmásodpercekért vívott harc nemcsak a pályán, hanem a pénzügyi mérlegekben is zajlik – és ahol a befektetők, mérnökök és pilóták mind ugyanazért a célért küzdenek: hogy ők legyenek a leggyorsabbak a világon.

A mai témánk a közösségi média és az abból fakadó problémák lesznek. Elsőként egy általános kérdés: hogyan változtatta meg a közösségi média a figyelmünket?

A közösségi média működési dinamikája arra épül, hogy folyamatosan próbálja magára vonni a figyelmünket, és minél több időt töltsünk a felületén. Az okostelefonok beköltöztek a zsebünkbe, így már nincsenek „üres” pillanataink. Régebben, ha piros lámpát kaptunk, nézelődtünk vagy gondolkodtunk; ma rögtön elővesszük a telefont. Ezt hívjuk „mikroidő-kihasználásnak”.

Az agyunkat arra kényszerítjük, hogy apró részfeladatokra ossza a napot, így sosem merülünk el semmiben igazán. Ez hihetetlen hatással van arra, mennyi ideig tudunk koncentrálni. Emellett megszűnt a nagy médiavállalatok monopóliuma: bárki megoszthatja a véleményét, ami egyszerre szabadság és veszélyforrás is.

Említetted, hogy a platformok próbálják megragadni a figyelmünket. Melyek azok a konkrét eszközök, amik függőséget alakítanak ki?

Az egyik leghatásosabb eszköz az értesítés. Bár azt hisszük, azért van, hogy naprakészek legyünk, valójában ez ránt vissza minket a platformra, ha a rendszer érzékeli, hogy kevesebbet vagyunk aktívak. A másik fontos eszköz a „lájk” és a reakciók. Kutatások bizonyítják, hogy a fiatalok közérzetére közvetlen hatással van, ha egy posztjuk nem ér el egy bizonyos lájkszámot; ilyenkor gyakran inkább le is törlik azt. A saját értékünket kezdjük ezen visszajelzésekhez kötni. Mindez kiegészül a profilozással: figyelik, mit nézünk, hol áll meg az egerünk, és olyan tartalmakat dobnak be, amiktől remélik, hogy visszatérünk.

Ha ilyen szinten monitoroznak minket, hol marad a szabad akaratunk?

Ez egy fontos kérdés. A szabad akarathoz látnunk kellene az alternatívákat is. Az online térben viszont gyakran csak a saját profilunk szerinti tartalmakat látjuk – ez a véleménybuborék effektus. Ha a platform elkönyvel minket egy bizonyos politikai nézetűnek, csak ahhoz kapcsolódó híreket kapunk. Így kérdéses, hogy van-e megfelelő információnk a helyes döntéshez.

Hogyan hat ez a polarizációra? Hogyan válik valaki radikálisabbá a közösségi média hatására?

A pszichológusok régóta kutatják ezt: ha valaki folyamatosan megerősítést kap a saját véleményére, egyre inkább elhiszi, hogy csak neki van igaza. Ritkábban találkozik kritikával vagy ellenkező véleménnyel, mert az algoritmus elrejti a diszkomfortot okozó tartalmakat. Ez a folyamatos megerősítés vezet a radikalizációhoz. Emellett az algoritmus hasonló gondolkodású ismerősöket és csoportokat ajánl, így az online terünk teljesen beszűkül.

Mennyi ideig tudunk egyáltalán fókuszáltan figyelni ebben az információ-dömpingben

Nagyon rövid ideig. Egyes kutatások már az aranyhaléhoz hasonlítják az emberi figyelemküszöböt. Ma már nem olvasunk végig cikkeket, csak a címeket pörgetjük át a közösségi médiában, és az alapján formálunk véleményt. Ezt az újságírók is tudják, ezért használnak kattintásvadász (clickbait) címeket, amik gyakran félrevezetők vagy provokatívak.

Jogászként mit gondolsz: hol húzódik a határ a szólásszabadság és a dezinformáció vagy gyűlöletbeszéd között?

A véleménynyilvánítás szabadsága nagy védelmet élvez, amíg nem indokolatlanul bántó vagy dehumanizáló. A gyűlöletbeszédre és a valótlan tényállításokra jól kidolgozott jogi gyakorlatunk van. Az online térben a platformok felelőssége is, hogy visszaszorítsák a fake news-t. Léteznek tényellenőrző szervezetek, bár ezeket sokszor éri politikai elfogultság vádja. A moderálás kétféle: emberi és algoritmus alapú. Az algoritmus gyors, kiszűri a meztelenséget vagy az erőszakot, de az emberi moderátor érti igazán a kulturális kontextust.

Mit tanácsolsz a nézőknek, hogyan lehet tudatosabban kezelni ezeket a platformokat?

Több hasznos technika is van. Próbáljunk több forrásból tájékozódni, használjunk híraggregátor oldalakat. Olvassuk el a cikkeket rendesen, ne csak a címeket! Tanuljuk meg korlátozni az értesítéseket; hétvégén vagy este kapcsoljuk ki őket. Egy érdekes tipp: állítsuk fekete-fehérre a telefont, mert a színek hiánya kevésbé vonja magára a figyelmünket. Segíthetnek a meditációs vagy koncentrációs gyakorlatok is. A legfontosabb pedig a tudatosítás: amit a közösségi médiában látunk, az egy számunkra kreált világ, nem a teljes valóság. Ismerőseink is csak a dicsőséges pillanataikat osztják meg, ami szorongást szülhet bennünk, ha nem tudjuk, hogy ez csak egy álvilág.

Ez a teljes beszélgetés rövidített leirata.

A Hormuzi-szoros egy azok közül a földrajzi szűk keresztmetszetek közül, amelynek lezárása az egész világgazdaságra hatással van. A jelenlegi amerikai–izraeli–iráni háborúban ennek következményeit tapasztalhatjuk meg, hiszen Irán minden erejével azon van, hogy a szorost lezárja és a tengeri forgalmat akadályozza. Cikkünkben a Hormuzi-szoros lezárásának következményeit tekintjük át.

A szoros a Perzsa-öböl egyetlen tengeri kijárata, amelyen keresztül a világ LNG-kereskedelmének közel egynegyede és az olajszállítás mintegy 20 százaléka halad át. A legszűkebb pontján 21 tengeri mérföld széles, és a forgalom két, egyenként nagyjából 3–4 kilométeres sávban zajlik, az egyik a kifelé, a másik a befelé tartó hajóknak. Ami a probléma forrása, hogy egyes szakaszokon a hajózási útvonal alig néhány kilométerre húzódik az iráni partoktól.

Irán célja a szoros akadályozásával a konfliktus globalizálása, olyan költségek generálása, amelyeket nemcsak az Egyesült Államok és Izrael, hanem azok szövetségesei és a teljes világgazdaság is megérez. Ezzel pedig csökkenteni kívánja a háború és a két támadó ország társadalmi támogatottságát. Egyes elemzők a háború előtt kételkedtek abban, hogy Irán ennyire radikálisan reagálna, de mivel a rezsim egzisztenciális fenyegetésként éli meg a háborút, ezért minden erejével a túlélésért küzd, és ebbe beletartozik a szoros lezárásával elért globális gazdasági instabilitás kiváltása is.

Az új iráni ajatollah, Modzstaba Hámenei. Kép forrása: Reuters

A szoros fontosságát mutatja, hogy az energiaáramlás biztosítása érdekében már az 1980-as évek iráni–iraki háborúja során az Amerikai Egyesült Államok haditengerészete az Operation Earnest Will keretében konvojokba szervezte a kereskedelmi hajókat, így biztosítva a biztonságos átkelést. Ez jelenleg a modern, kis költségvetésű technológiák révén ma már nem ilyen egyszerű. Irán nemcsak hagyományos haditengerészeti eszközökkel rendelkezik, hanem kisméretű, gyors csónakokkal, aknákkal, drónokkal és part menti rakétarendszerekkel is.

A probléma az, hogy ezek ellen nem igazán lehet egyelőre védekezni, a rakéta vagy drón repülési ideje a közeli indítóállások miatt akár két percnél is rövidebb lehet, ami gyakorlatilag minimális reakcióidőt hagy az elhárításra. Az amerikai haditengerészet hiába a világ legerősebbje, az ilyen típusú aszimmetrikus fenyegetések ellen ez a fölény nem mindig hatékony. A teljes partvidék biztosítása pedig szárazföldi műveletet igényelne, ami politikailag és katonailag is rendkívül kockázatos.

A háború először az energiaárakat emelte. A konfliktus kezdete óta az olaj ára kilőtt: a hordónkénti ár 72 dollárról 112 dollárra ugrott, ami több mint 40 százalékos növekedés. Az LNG-piac még érzékenyebben reagált, az árak közel 60 százalékkal emelkedtek. Ebben kulcsszerepet játszott, hogy a világ LNG-kínálatának mintegy 20 százalékát biztosító Katar kénytelen volt felfüggeszteni termelését egy iráni dróntámadás után.

A forgatókönyvek sem megnyugtatók. Rövidebb konfliktus esetén is 150 dollár körüli átlagárat valószínűsítenek a következő fél évre, míg elhúzódó háború esetén 130 dollár fölötti szintek stabilizálódhatnak. Ez különösen Ázsiát érinti érzékenyen, ahol az energiaimport-függőség magas.

Az energiaárak emelkedése gyorsan átszivárog a mindennapi gazdasági működésbe. Legalább 85 országban nőtt az üzemanyag ára néhány hét alatt. Kambodzsában például közel 68 százalékos drágulást mértek, Vietnámban 50 százalékosat, Nigériában 35 százalékosat.

Pakisztán és a Fülöp-szigetek négynapos munkahétre állt át az állami szektorban, Thaiföldön kötelezővé tették a home office-t, Mianmarban rendszámalapú közlekedési korlátozásokat vezettek be. Srí Lankán QR-kódos rendszert alkalmaznak az üzemanyag-vásárlás szabályozására.

A leginkább érintett országok Ázsiában vannak, de az egész világ érezni fogja a hatást. Kép forrása: Al Jazeera

A költségek növekednek, a termelékenység pedig csökken az üzemanyaghiány miatt. Kevesebb termék készül, kevesebb szolgáltatás valósul meg, ami tovább mélyíti a gazdasági lassulást. A hajós szállításban egyre nagyobb a bizonytalanság, a tulajdonosok vonakodnak új megrendeléseket vállalni, mert nem tudják, hogy a fuvardíjak fedezik-e az egyre drágább üzemanyagot és a biztosítást.

Természetesen a válságra a pénzpiacok is reagáltak. A globális részvénypiacok átlagosan 5,5 százalékot estek a konfliktus kezdete óta. A tokiói Nikkei index 11 százalékot zuhant, az indiai Nifty50 7 százalékot, a londoni FTSE 100 több mint 5 százalékot.

Az amerikai piacok visszafogottabban reagáltak, részben azért, mert az Egyesült Államok egyszerre érintett és nyertes is lehet: az energia- és hadiipari vállalatok profitálnak a helyzetből. Ezzel szemben Oroszország kifejezetten nyertese lehet a válságnak, mint alternatív energiaszállító.

Ha szétnézünk a világban, a legnagyobb kockázatot a globális dél érezheti, mivel az eladósodott országok könnyen adósságspirálba kerülhetnek, ha a nyugati világ kamatemeléssel próbálja fékezni az inflációt. Eközben Európa is tovább sérülhet, az orosz energiahordozókról való leválás után egy újabb árrobbanás komoly terhet jelent az ipar számára, ráadásul ha ismét Oroszországhoz kell fordulni, akkor közvetlen geopolitikai hatások is várhatók.

Kína helyzete már árnyaltabb, mivel az elmúlt években tudatosan diverzifikálta energiaforrásait, növelte stratégiai tartalékait és jelentős beruházásokat hajtott végre a megújuló energiában. Ez részben tompítja a sokkot, de exportorientált gazdaságként így is megszenvedi a globális kereslet visszaesését.

Mindezek után láthatjuk a Hormuzi-szoros és a háború következményeit. Irán számára ez egy olyan eszköz, amellyel zsarolhatja a világot. Az Egyesült Államoknak pedig továbbra is egy elhúzódó konfliktussal kell számolnia, mivel a szövetségesek nem segítenek, a rezsimváltást nem lehetett erőszakkal kikényszeríteni, Irán pedig készen áll az aszimmetrikus háború folytatására.

Március 15-én, 2026-ban elhunyt Minneapolisban Christopher A. Sims, a Princeton Egyetem közgazdaságtan‑professzora. Nyolcvanhárom éves volt, halálát valószínűleg egy 2024‑es lovasbaleset maradandó sérülései okozták. A Princeton megerősítette a hírt, néhány angol nyelvű lap – például a Wall Street Journal és a New York Times – nekrológot is közölt, de a magyar sajtóban nem jelent meg.

Sims 2011-ben közgazdasági Nobel-díjat kapott az életművéért. Munkája ma minden modern jegybank tevékenységében ott van, beleértve az MNB-t is.

A tudományos pálya kezdete

Sims 1942-ben Washingtonban született. Már fiatalon közgazdász környezet vette körül: anyai nagyapja a National Labor Relations Board tagja volt, nagybátyja pedig a Yale Egyetemen tanított. Kezdetben matematikát hallgatott Harvardon, de – saját elmondása szerint – azért fordult a közgazdaságtan felé, mert nem akart puszta absztrakciókkal foglalkozni. Harvardon szerzett doktorit, majd 1970-ben a Minnesotai Egyetemen kapott állást. Ekkoriban Minnesota vonzotta az amerikai makroökonómia legjobbjait: Thomas Sargent, Edward Prescott (Nobel 2004), Neil Wallace, és — Sims tanítványaként — Lars Peter Hansen (Nobel 2013).

Ebben a műhelyben született 1980-ban a Macroeconomics and Reality című tanulmánya. Sims rámutatott, hogy a korabeli nagy makroökonómiai modellekben alkalmazott azonosítási feltevések – amelyek megmondják, melyik változó hogyan hat a másikra – gyakran önkényesek voltak. A kutatók nem tudtak meggyőző indokokat adni arra, miért éppen ezeket a megszorításokat választják, mégis határozott következtetésekre jutottak belőlük.

Ezért javasolta a vektoros autoregresszió (VAR) módszerét. Úgy gondolta, hogy a kutató ne erőltesse rá az adatokra a teljes előzetes modellt, hanem először hagyja, hogy az adatok megmutassák saját dinamikus mintázatukat, és csak ezután keresse az oksági összefüggéseket. A VAR ma a makroökonometria alapvető eszköze. Minden jegybank, amely azt próbálja felmérni, hogyan gyűrűzik végig a gazdaságon egy kamatdöntés, Sims módszerére támaszkodik.

Stagfláció és monetáris politika

A hetvenes évek stagflációja idején Sims Minnesota államban dolgozott. A gazdaság egyszerre mutatott magas inflációt és lassú növekedést, ami új helyzet volt: a monetaristák – Milton Friedman vezetésével – a pénzkínálat szoros ellenőrzését szorgalmazták, míg a keynesiánusok inkább a fiskális politikát hangsúlyozták. Sims módszere segített megkülönböztetni, hogy egy gazdasági változó mozgása a jegybanki döntések következménye vagy inkább külső sokk – például olajár‑emelkedés vagy a piaci várakozások változása – hatása. Az empirikus vizsgálatok szerint a monetarista recept nem állta ki a próbát, és a fejlett jegybankok később el is hagyták ezt a megközelítést. (Helyét az inflációs célkövetés vette át, amikor a jegybankok egy előre meghatározott inflációs cél elérésére és fenntartására törekednek – így működik ma az MNB is.)

Később Sims a fiskális inflációelmélettel foglalkozott, amely azt vizsgálja, miként áshatja alá a kormányzati eladósodás a jegybanki inflációs célokat. 2011‑ben azt mondta, hogy a monetáris politikának mindig van fiskális vonzata, és veszélyes azt hinni, hogy bármelyik önmagában kezelni tudja a gazdasági válságot. A Covid utáni adósságspirálok közepette ez a felismerés kiemelten időszerű.

Személyes portré

Princeton-i kollégái szerint Sims szerény és rokonszenves ember volt. Alan Blinder, a Fed volt alelnöke úgy emlékezett rá, hogy sok közgazdász nagy egóval rendelkezik, de Simsre ez nem volt jellemző. Sargent felidézte, hogy Sims gyakran így kezdte a kéziratokra adott visszajelzését: „Ez a tanulmány mélyen hibás”, majd mindig hozzátette, hogy ettől még lehet benne érték. Egy Sims tiszteletére rendezett konferencián Sargent hibát talált egy Phillips‑görbével kapcsolatos munkájában. „Mondtam neki, hogy dolgozom rajta – és tényleg dolgoztam. Nem találtam meg a teljes megoldást, de neki igaza volt” – mesélte.

Egy 2024-es interjúban Sims arról beszélt, hogy a pénzügyi válság óta az ökonometriai modellek sokat fejlődtek. Úgy vélte, hogy a mesterséges intelligencia segítheti a közgazdászokat jobb eszközök kidolgozásában. Aggasztotta viszont, hogy a közvélemény rosszul kezeli az előrejelzések bizonytalanságát: aki kimondja, hogy a jövő bizonytalan, kevésbé tűnik hitelesnek, mint aki magabiztosan állít valamit, még ha utóbbi valójában kevesebbet tud.

Sims egész pályáját áthatotta a tudományos tisztesség és az adatok iránti alázat. A VAR sikere sem abból fakadt, hogy ez a módszer mindent megmagyarázott, hanem abból, hogy pontosan megmutatta, meddig juthatunk az adatok alapján.

Hogyan bomlasztja a figyelmedet közösségi média  – és mit tehetsz ellene?

Alig egy évtized alatt a közösségi média a barátokkal való kapcsolattartás eszközéből a társadalmat formáló egyik legerősebb tényezővé vált. Szórakoztat, informál, összeköt és inspirál, ugyanakkor megoszt, elvonja a figyelmünket és torzítja a valóságérzékelésünket.

Mostanában rengeteg minden történik a közéletben: infláció, mindennapos politikai megmozdulások, Trump és az USA vagy épp az Orosz-Ukrán háború miatt.  Egyre nehezebb letenni ezek mellett a telefont és a közösségi médiát, és mivel sokszor átsiklunk a negatív hatásai felett, ez egy emlékeztető arra, hogy miért szükséges kiszakadnod a platformok folyamatos használatából és hogy mit tehetsz azért, hogy megvédd magad.

Célpont vagy és a cél a manipuláció

A közösségi média és digitális platformok úgy vannak kialakítva, hogy minden kattintásod, görgetésed és figyelmed a rendszer része legyen – egy olyan láthatatlan gépezeté, amelynek célja, hogy megragadja és minél tovább meg is tartsa a figyelmedet. Miközben ezek a platformok közösséget, szórakozást és tájékoztatást ígérnek, valójában az időddel, a figyelmeddel és a döntési szabadságoddal fizetsz. A technológiai óriáscégek, hirdetők és politikai szereplők milliárdokat költenek arra, hogy beleragadj ebbe az ökoszisztémába, és ne tudj kiszállni.

Ha nem vagy tudatos már a nap elején, könnyen előfordulhat, hogy még mielőtt teljesen magadhoz térnél reggel, máris elterelik a fókuszodat. A digitális térben valóságos küzdelem zajlik azért, hogy befolyásolják, mit gondolsz, hogyan érzel, mire szavazol vagy mit vásárolsz. Ezért fontos, hogy te irányítsd a figyelmed, ne mások.

Mit tehetsz ellene?
Az, hogy tudatosítod magadban, hogy te nem akarsz egy könnyű célpont lenni és nem akarod hagyni, hogy manipuláljanak, segít küzdeni ellene. Amikor már tíz perce csak görgeted a tiktokot, tudatosítsd magadban, hogy csak az időd telik feleslegesen és azok nyertek, akiknek pont ez volt a célja. Másrészt ne egyből azzal kezd a reggeled, hogy stimulálod az agyad és ne egyből mások gondolataival kezdődjön a napod. Használj hirdetésblokkolót és adatvédelmi bővítményeket.

Nem tesz jót a folyamatos hírolvasás

Tájékozott akarsz maradni, de a folyamatos hírfogyasztás nem csak informál, hanem jelentős pszichológiai és érzelmi terheket is ró ránk. A hírek többsége gyors, kontextus nélküli, és azonnali érzelmi reakciót vált ki. Ez hosszú távon mentális kimerüléshez és információs túltelítettséghez vezet. Az agy nem tud minden történésre fókuszálni — és nem is kellene. Ráadásul a hírek gyakran negatívak, mert a rossz hírek kattintásokat hoznak. Ha naponta többször elolvasod, hányan haltak meg, milyen katasztrófa történt, vagy éppen melyik politikus mit mondott, az könnyen szorongáshoz, félelemhez és feldúltsághoz vezet csak.

Mit tehetsz ellene?

Realizáld, hogy mikor jutsz el arra a pontra, hogy csak feleslegesen felidegesíted magad például egy politikai megszólaláson és tedd le azon a ponton a telefont. Tudatosítsd magadban, hogy semmi szükséged arra, hogy naponta többször is dühösnek érezd magad és feszengj olvasás közben. Próbáld meg naponta vagy kétnaponta megnézni a híreket, hiszen, ha egy nappal később ér el hozzád sem történik semmi.

Dezinformáció és megosztottság

Folytatva a hírekkel kapcsolatos gondolatmenetet, az algoritmusok nem az igazságot, hanem a figyelmet szolgálják. Így gyakran a szenzációhajhász vagy félrevezető tartalmak terjednek a leggyorsabban. Ez torz képet ad a világról és elmélyíti a társadalmi megosztottságot. Az emberek különböző „valóságokban” élnek, attól függően, hogy mit látnak a hírfolyamban.

Mit tehetsz ellene?
Kövess többféle, megbízható hírcsatornát. Ne hidd el elsőre a drámai címeket. Ellenőrizz, mielőtt továbbosztasz.

Az, amit a social médiában látsz torz világképet ad

A szorongás, depresszió, FOMO (félelem a lemaradástól) és az önértékelési problémák mind összefüggésben állnak a közösségi média használatával — különösen a fiatalok körében. Az állandó összehasonlítás a „tökéletes életekkel” frusztrációhoz és elégedetlenséghez vezet.

Mit tehetsz ellene?
Kövesd ki azokat az oldalakat, amik rossz érzéseket keltenek benned, semmi szükséges arra, hogy egy idegen ember tökéletes életét nézegesd, ha közben ez téged csak elszomorít. Állíts be időkorlátot a használatra. Jusson eszedbe, hogy amit látsz, az gyakran szűrt és szerkesztett — nem a valóság.

Rövidül figyelmed

A végtelen görgetéshez szokott agyunk egyre kevésbé bírja a hosszabb, mélyebb figyelmet igénylő tevékenységeket. Egy könyv elolvasása, elmélyült munka vagy egy mély beszélgetés is nehezebb, mert megszoktuk az azonnali impulzusokat.

Mit tehetsz ellene?
Gyakorold a fókuszált munkát: iktass be zavartalan időszakokat. Olvass hosszabb cikkeket vagy könyveket. Próbálj ki meditációt a koncentráció javítására és vedd észre magadon, ha már egy tiktok videó is túl hosszú számodra.

A közösségi média felerősíti az emberi természet legjobb és legrosszabb oldalait is. A cél nem az, hogy elutasítsuk, hanem hogy visszavegyük az irányítást. Ne hagyd, hogy algoritmusok határozzák meg, mit gondolsz, mit érzel, hogyan élsz.

Ebben a rendszerben a figyelmed a legnagyobb értéked, bánj vele tudatosan.

A Budapesti Nemzetközi Liszt Ferenc Repülőtér legmagasabb utasforgalma 2019-ben volt. Ebben az évben több, mint 8 millió ember fordult meg Ferihegyen. Ez a szám az ország lakosságához viszonyítva nagynak tűnhet, de valójában messze elmarad a világ legforgalmasabb légikikötőinek utasforgalmától. Ebben a cikkben a világ öt legforgalmasabb repülőterének bemutatása olvasható, hozzájuk kapcsolódó izgalmas érdekességekkel.

5. Dallas

Az amerikai Texas államban található Dallas-Fort Worth Nemzetközi Repülőtér (DFW) utasszáma 2019-ben meghaladta a 75 milliót, ezzel a toplista 5. helyét érdemelte ki. A dallasi repülőtér hatalmas, öt terminállal, hét, egyenként 2500 méteres kifutópályával és összesen 165 kapuval rendelkezik, mely az USA legnagyobb alapterületű légikikötőjévé teszi. A repülőtér mérete komoly logisztikai problémát jelent mind az utasok, mind pedig a személyzet számára, hiszen egy ekkora komplexumban az utasok irányítása, a csomagok és a repülőgépek földi kiszolgálásához szükséges eszközök szállítása kihívásokkal teli feladat. A dallasi repülőtér bővítése során ezért egy ún. Skylink közlekedési rendszert alakítottak ki, mely a terminálok közötti személyi- és teherszállítást nagy mértékben leegyszerűsíti. A Fort Worth hatalmas utasforgalmára magyarázatot adhat, hogy a repülőtér a világ egyik legnagyobb légitársaságának, az American Airlines központja.

A hatalmas alapterületű dallasi reptér légifelvételen

4. London Heathrow Nemzetközi Repülőtér

Az Egyesült Királyság legnagyobb repülőtere sokáig a ranglista első helyén szerepelt, 80 milliót meghaladó éves utasszámát azonban mára három légikikötő forgalma is meghaladja. A dallasi reptérhez hasonlóan a Heathrow is 5 terminállal büszkélkedhet, melyek közül a 2-es és az 5-ös a legkorszerűbbek és a legnagyobb kapacitásúak. A Heathrow híres felkészült légiirányítóiról, akik a reptér forgalmához viszonyítva kevés kifutópályával gazdálkodhatnak. Emellett, a repülőtér már hosszú évtizede szolgálja a brit fővárost, építése óta pedig London körbenőtte a reptér területét – ez a további kifutópályák építését is lehetetlenné teszi. A Heathrow-ra érkező gépek kis túlzással Hillingdon kerület lakóházainak kéményét súrolják. A kapacitást egy harmadik kifutópálya építésével kívánják elérni, mely azonban a hely szűke miatt komoly kihívásokba ütközik. A Heathrow kedvezőtlen elhelyezkedése miatt évek óta téma egy nagyobb, modernebb és teljesen új repülőtér építése a Heathrow utasforgalmának kiszolgálására. A reptér a Virgin Atlantic és a British Airways fő bázisa.

A Heathrow egyik terminálja

3. Tokió Haneda Nemzetközi Repülőtér

A Tokió belvárosától mindössze 14 km-re található Haneda reptér utasforgalma 2019-ben meghaladta a 85 millió főt, mellyel a lista harmadik helyét érdemelte ki. A három terminállal rendelkező légikikötő nemzetközi szinten a járatok pontosságáról és a reptér gördülékeny működéséről ismert. A repülőtér a Japan Airlines és az All Nippon Airways központja.

A Haneda reptér egyik terminálja belülről

2. Dubaji Nemzetközi Repülőtér

Az Egyesült Arab Emírségek legnagyobb városának repülőtere a kezdetektől fogva hatalmas utasforgalommal kalkulált. Az építkezések kezdetekor egy olyan létesítmény megalkotása volt a cél, mely akár 100 millió utas befogadására alkalmas és kellően elegáns ahhoz, hogy a világ legfontosabb repülőterévé váljon. Ugyan a 100 milliós éves utasszámot még nem sikerült elérni, 2019-ben 86 milliónál is több utas fordult meg Dubajban. A város földrajzi fekvése és a létesítmény kapacitása valamit modern jellege kitűnő átszállási célponttá teszi. Nem csak a kelet-nyugati irányú, de az észak-déli irányú közlekedési útvonalak megkerülhetetlen állomásává vált. A reptér hármas terminálja grandiózus mérete és bámulatos építészeti megoldásai miatt híres, emellett pedig kizárólagosan az Emirates légitársaság használja.

A dubaji repülőtér extravagáns belsőépítészeti megoldásairól is híres

1. Hartsfield–Jackson Atlanta Nemzetközi Repülőtér (ATL)

Az atlantai repülőtér a világ legforgalmasabbika, előkelő utasszámbeli előnyt élvezve a toplista többi helyezettjéhez viszonyítva. A pandémia előtti évben Atlantában több, mint 110 millió utas fordult meg és ez az utasszám a koronavírus járványt követő években sem látszik csökkenni. Az atlantai reptér kifutópályái rendkívüli – 2700 méteres hosszúságukkal közkedvelt desztinációvá teszik a várost a pilóták körében. Atlanta mérete és lakosságszáma helyett a repülőteret inkább annak földrajzi elhelyezkedése teszi kiemelt fontosságúvá, hiszen Atlanta az USA délkeleti részén, a belföldi és nemzetközi légiközlekedés szempontjából kitűnő helyen fekszik. A komplexumban való közlekedést a Plane Train vasúti rendszer segíti. A Hartsfield reptér rendkívüli utasforgalmát nem csupán az átszálló utasok millió adják, hiszen ez a reptér a világ legnagyobb légitársaságának, A Delta bázisa is.

Az atlantai reptér forgalmát a terminál előtt álló autók száma is jól szemlélteti

A világ legforgalmasabb repülőtereinek toplistája ugyan dinamikusan változik, ennek ellenére annak esélye, hogy a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér a közeljövőben a listára kerül elég csekély.

Az újkori olimpiai játékok programja folyamatosan változik. Az első új sportokat beemelése 1900-ban történt a párizsi olimpián, azóta az olimpiai felhozatal folyamatos átalakuláson megy keresztül: a játékokon kívüli, népszerű sportágak bekerülnek, míg az olimpián lévő, néha unalmasabbnak ítélt, hosszabb versenyszámok kikerülnek. A 2024-es párizsi olimpián az újhullámos sportok a gördeszkázás és a szörf is nagy népszerűségnek örvendett, de voltak olyan sportok is, amelyek nem arattak túl nagy sikert.

Sportok melyek már nem térnek vissza képernyőnkre

A breakdancing, vagy ahogy sokan ismerik, a "breaking", az 1970-es évek New York-i Bronxban, a hip-hop kultúra részeként született meg. A fiatalok kreatív önkifejezési formája volt, amely hamarosan világszerte népszerűvé vált dinamikus mozdulataival, akrobatikus elemeivel és látványos koreográfiáival. Az 1980-as években a breaktánc már a popkultúra részévé vált, és az utcákról a nagyobb színpadokra is eljutott.

A breakdancing már alapból csupán  egy olimpiára,a párizsira szerződött, már az olimpia indulása előtt el volt döntve, hogy Los Angelesre nem tér már vissza. A breaktánc az akrobatikusság és a koreográfia nehézsége miatt került be, és vált olimpiai sportággá, azonban Párizsban nem volt botrány mentes. Az ausztrál Rachael Gunn, azaz Raygun olyan koreográfiával érkezett Párizsba, amelyet bárki elő tud adni, és mindenféle akrobatikus elemtől mentes. Az előadás videója bejárta a világot, és a breaktáncot ezen videó alapján elkezdték megkérdőjelezni az olimpiai sportok között. Persze nem ez vezetett a kivételéhez, hiszen rengeteg más versenyző kiválóan teljesített. Az viszont biztos, hogy sem Raygun, sem pedig a breakdancing nem tér vissza 2028-ban.

Az öttusa is elveszti jelenlegi formáját, egy teljesen új elem kerül be a lovaglás helyett, ami a versenyzői összetételt is megváltoztathatja. Külön öröm, hogy az utolsó hagyományos öttusát a magyar Gulyás Michelle nyerte.

Az eredeti öttusa 1912 óta van jelen az olimpiákon, először 5-6 napos versenyszám, majd Atlantában lerövidítették ezt egyre. Londonban pedig két elemet, a lövészetet és a futást is összevonták, amiből a „Laser run” elem lett, hogy minél izgalmasabb és kedvezőbb legyen a nézők számára is a sport.  Párizsban pedig még tovább formázták, idén csupán 90 percben próbálták lezavarni az öttusa versenyszámát.

A 2028-as újítás azonban nem csak az olimpiákat érinti, és nem időbeli változás lesz. Egy teljesen új formátum kerül kialakításra, azzal, hogy a lovaglás kikerül a versenyelemek közül, helyére pedig akadálypálya kerül. A váltás nagy, hiszen teljesen más izmok, más technika és hozzáállás szükséges a lovagláshoz és az akadály pályához. A két elem összehasonlíthatatlan, így az öttusázó versenyzők között is átalakulások várhatóak.

 Az újak:

Ahhoz, hogy új sport kerülhessen az olimpiára különböző feltételeknek kell megfelelni. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) Végrehajtó Bizottsága javaslatot tehet új sportágak olimpiai programba való felvételére, de ehhez szigorú feltételeknek kell teljesülniük. A sportágnak legalább 75 országban és négy kontinensen kell jelen lennie férfiak, illetve 40 országban és három kontinensen nők körében, emellett jelentős nézői bázissal kell rendelkeznie.

Az új sportágak végleges olimpiai státuszt csak akkor kaphatnak, ha három egymást követő olimpián szerepelnek. A 2028-as Los Angeles-i játékok után ilyen sportág lesz például a szörfözés, a gördeszkázás és a sportmászás, amelyeket a 2021-es Tokiói olimpián mutattak be először.

A krikett, amely 1900-ban debütált Párizsban, most a rövidebb Twenty20 formátumban tér vissza, hogy jobban illeszkedjen az olimpiai időbeosztásba.

A lacrosse, amely már a 1904-es St. Louis-i és 1908-as londoni játékokon is szerepelt, most újra visszatér, miután több mint 100 év szünet után ismét olimpiai programba került. A baseball és a softball is visszatérnek Los Angelesbe, miután korábban már szerepeltek az olimpián – a baseball 1992 és 2008 között, míg a softball 1996 és 2008 között volt jelen.

A squash, amely eddig kimaradt az olimpiai eseményekből, most először szerepel a játékokon, míg a zászlós futball (flag football) is debütál, kisebb, öt-öt elleni csapatokkal és az NFL támogatásával, új színt hozva az olimpiai sportágak közé.

Érdekes kérdés lehet, hogy a kritérium a 75-40 országos profi játékos kör, mégis hogyan alakul egy flag footballnál, nehéz elképzelni, hogy ilyen népszerű lenne világszerte az amerikai foci ksitestvére, de ez akár igaz lehet a baseballra, vagy a softballra is…

Mindenesetre izgatottan várjuk a 2028-as debütánsokat és a visszatérő sportokat is!

„A legnagyobb görög város, és mind közül a leggyönyörűbb” – Így jellemezte Ciceró azt a Szirakúzát, mely Szicília déli részén helyezkedik el és melyet sokáig görög telepesek lakták. Magna Graecia egyik legfontosabb városa volt, a régészek Kr. e 734-33 körülre teszik az alapítását és Archiász nevéhez kötik.

A város elkerülhetetlen sorsa volt a Karthágóiakkal való csata, köszönhetően a földrajzi elhelyezkedésének. A Kr. e. 48-ban lezajlott himériai ütközettben Szirakúza legyőzte a karthágoi csapatokat.  Itt született Archimédesz is, az egyik legnagyobb ókori matematikus, és fénykorában 250 ezren lakták. Ez mára már lecsökkent 113 ezerre.

Viszonylag egyszerű dolgunk van, ha megszeretnénk látogatni a várost, hiszen nagyon könnyen elérhető tömegközlekedéssel a reptérről, vagy akár a nagyobb városokból is. Cataniai reptérről óránként megy busz, a menetidő kb. 1 óra, a jegy pedig 6 euro.

Az első benyomás kicsit kettős lehet mikor megérkezünk Szirakúzába és nem Ortigia szigetén van a szállásunk. Szirakúza igazi szicíliai város a maga sajátos jellemével: megtalálhatjuk itt a gyönyörű építészetet, parkokat, ókori romokat, pálmákat, de jelen van a szemét és az őrült autósok is. Ez a benyomás azonban gyorsan elpárolog, ha hagyjuk, hogy elcsábítson minket a város hangulata.

Első benyomások Szirakúzában. Saját készítésű kép

Ortigia szigetére belépve, mintha egy másik Szirakúzába csöppennénk, a tenger mellettünk, az ókori építészet, a kis bájos sikátorok, gyönyörű, a szieszta után élettel teli főtér fogad minket. Ortigián nehéz melléfogni az ételekkel is, szinte minden étterem kiváló, és árban is barátiak. A tészták 8-12 euro között mozognak.

A sziget fő látványossága a Castello Maniace vár, melyet 1232 és 40 között emelhettek fel a tenger mellé. A vár a bizánci Maniakes tábornok nevét viseli, akik sikeresen be tudták venni a várost 1038-ban. Eredetileg a várba csak egy (ma már feltöltött) vizesárkon átívelő hídon keresztül lehetett bejutni. A vár jellegzetessége a díszített kapu. Ma a vár látogatható, és Szirakuszában helyi turisztikai látványosság.

Ortigia vára. Saját készítésű kép

Ortigia szigetén az építészet nagyon változatos, főleg barokk házakat találunk, de jelen vannak görög, római stílusú házak is. A gyönyörű forrás a tenger mellett Arethusa nimfa nevéhez és legendájához köthető. Arethusa Alpheios szerelme ellen menekült a szigetre, ahol Artemisz istennő forrássá változtatta őt (a képen látható forrás), azonban itt sem menekült Alpheiostól, hiszen megtalálta Arethusát és saját vizét összengedte a nimfáéval. Ez a tenger és a forrás összekötődését jelképezi.

Arethusa  forrása. Saját készítésű kép

A Piazza del Duomo Ortigia főtere, ahol bármelyik étterembe, vagy kávézóba beülve élvezhetjük a nyüzsgő olasz estéket.

Piazza del Duomo a főtéren. Saját készítésű kép

Ajánlatos kipróbálni a hajókázást is a szigeten, 15-20 euro között ellátogathatunk a közeli barlangokhoz, ahol gyönyörű sziklapartokat láthatunk és élvezhetjük a hullámzó Földközi-tengert is egy órában.

Kilátás Szirakúza szikás partjára a hajóról. Saját készítésű kép

Szirakúza másik leglátványosabb része, az Ortigia szigeten kívül a nyugatra elhelyezkedő régészeti lelőhelyek. A fő látványosság kétségtelenül a görög színház, amely legalább Kr. e. 5. századig nyúlik vissza. 138 négyzetméterével a legnagyobb színház Szicíliában. Találhatunk egy római amfiteátrumot is itt, amelyet gladiátor harcokra használtak.

Szirakúzai görög színház. Kép forrása: visitsicily

Szintén régészeti lelőhely a Latomie-i mészkőbányák, amelyeket börtönöknek is használtak. Most egy trópusi kertté alakították át egzotikus növényfajokkal. A fő látnivalók itt a Dionüszosz füle barlang, Orecchio di Dionisio és a Grotta dei Cordari.

Dionüszosz füle barlang. Kép forrása: visitsicily

Összességében, már a képekből is látható, hogy ha Szicíliában járunk Szirakúzát mindenképp meg kell látogatni, gazdag történelmi emlékei miatt, ezek mellé pedig gasztronómiai élményt és még tengert is kapunk.

Olaszországot 2024-bne többen hagyták el, mint a második világháború óta bármikor. A 156 000 fő talán nem tűnik soknak egy 59 milliós országban, viszont a valódi probléma nem a mennyiségben rejlik, hanem abban, hogy kik hagyják el az országot: fiatalok. Mérnökök, orvosok, informatikusok. Azok az emberek, akik munkára, illetve családalapításra legalkalmasabb életszakaszukban vannak.

(Kép forrása: The Economist)

Olaszország egyre mélyebb kivándorlási válsággal néz szembe – folyamatosan csökken a munkaerőpiac és a gazdasági teljesítmény és egyre súlyosabb a demográfiai válság.

Olaszországban nincs jogszabályban rögzített minimálbér, hanem ágazati szintű kollektív szerződések határozzák meg a béreket, amelyeket a szakszervezetek és a munkáltatói szervezetek kötnek. Ezek a szerződések a munkavállalók mintegy 80%-ára kiterjednek.

A gyakorlatban azonban a szabályozás nem érvényesül, ami hátrányt okoz a munkaadók számára. Sokan részmunkaidőben dolgoznak, a gyakornokok és az atipikus munkaviszonyokban (pl.: távmunka, idénymunka, alkalmi munka) foglalkoztatott munkavállalókra nem terjed ki a megállapodás hatálya. Éppen ezért rengetegen kénytelenek alacsony bérekért és rossz munkakörülmények között dolgozni.

(Kép forrása: Pressenza)

Ugyanebben az időszakban olyan országokban, mint Németország vagy Franciaország, kétszámjegyű reálbérnövekedés volt. Még a közelmúlt gazdasági fellendülése idején is az olaszországi reálbérek az euróövezet legalacsonyabb értékei közé tartoztak. Sok fiatal munkavállaló rövid távú szerződések megkötésére kényszerül. Tovább rontja a helyzetet, hogy az oktatásba fektetett idő nem térül meg. Az egyetemet végzett fiatalok Olaszországban nagyobb eséllyel fognak képzettségükhöz képest alacsonyabb minőségű munkát végezni, mint európai társaik.

Olaszországban nemcsak az országból való kivándorlás jelent problémát, hanem a belső migráció is: délről északra. Ez a megosztottság mély történelmi gyökerekkel rendelkezik, de ma leginkább a munkahelyek, az infrastruktúra és a lehetőségek különbségein keresztül érzékelhetők. Calabria, Szicília és Campania régióiban a legmagasabb a fiatalok munkanélküliségi rátája egész Nyugat-Európában. A közszolgáltatások minősége alacsony, kevés befektetés irányul ezekbe a régiókba, a közlekedési infrastruktúra hiányos, a szélessávú internethez vagy minőségi oktatáshoz való hozzáférés jelentősen elmarad az országos átlagtól.

(Kép forrása: Open Culture)

Eközben az északi régiók, (Lombardia, Emilia-Romagna) – Olaszország ipari központjai – továbbra is vonzzák az olasz és külföldi munkavállalókat. Olyan városok, mint Milánó és Bologna, fejlett gazdasággal, jó minőségű közszolgáltatásokkal és hatékony közigazgatással rendelkeznek. A különbségek tehát nemcsak gazdasági, hanem demográfiai természetűek is. Ahogy a fiatalok elhagyják a déli régiókat a születések száma zuhanni kezd, iskolákat zárnak be, és a lakosság egyre gyorsabban elöregszik. Minél inkább kiürül a dél, annál nehezebb megfordítani a folyamatot. Egyes helyeken pl.: Moline régió, komplett városrészek ürültek ki, helyi vállalkozások zártak be, a kórházak a szakemberek megtartásával küzdenek. Teljes tartományok sodródtak a hosszú távú hanyatlás felé.

Az elmúlt évtizedben Olaszországban 100 000 fővel csökkent az egyetemi diplomával rendelkezők száma, a legnagyobb csökkenés a 25 és 34 év közöttiek körében történt. A legnépszerűbb célországok Németország, az Egyesült Királyság, Franciaország és Svájc. Az utóbbi években egy új jelenség is felütötte a fejét: olasz felmenőkkel rendelkező külföldiek – főleg Latin-Amerikából – addig Olaszországba költöznek, amíg meg nem szerzik az állampolgárságot, majd visszatérnek a származási országukba, az uniós állampolgárságukkal együtt. Ez a gyakorlat annyira elterjedtté vált, hogy 2025-ben Olaszország szigorította a származás alapján történő állampolgárság megszerzésére vonatkozó jogszabályokat.

(Kép forrása: Statista)

A kivándorlás gazdasági ára óriási: elemzők szerint 2011 óta már több mint 130 milliárd euró veszteséget okozott az ország  gazdaságának. Mivel a legtehetségesebb fiatalok mennek el, csökkennek az innovációs, versenyképességi lehetőségek. Ráadásul minél több képzett szakember távozik, annál nehezebb beruházásokat vonzani vagy jövedelmező iparágakat kiépíteni – ami újabb generációkat fog arra ösztönözni, hogy máshol keressék a jövőjüket.

Több európai ország is hasonló problémákkal küszködik. Viszont kevés fejlett gazdaság veszíti el ilyen ütemben a képzett munkaerejét – és még kevesebb teszi ezt úgy, hogy közben nem jönnek új tehetségek a helyükre. A kép még egyenlőtlenebb, ha Olaszországon belül nézzük: sokszor már a születési hely is meghatározza, hogy valaki marad-e vagy elmegy. Olaszország lakossága 2014 óta folyamatosan csökken – és a fogyás üteme gyorsul. 2023-ban a teljes termékenységi ráta 1,21 gyermek volt, ami történelmi mélypont, messze elmaradva a 2,1-es reprodukciós szinttől, és egyben Európa egyik legalacsonyabb értéke. 2024-ben Olaszországban mindössze 370 000-en születtek és 651 000-en haltak meg. A demográfiai válság mértéke döbbenetes: Olaszország ma Európa legidősebb országa, a mediánéletkor 49 év. Jelenleg minden 100 munkaképes korú olaszra mintegy 38 nyugdíjas jut, és ez a szám a következő évtizedekben meredeken fog emelkedni.

Kép forrása: ResearchGate

A kormány tisztában van a problémával: tavaly megkezdték az alapjövedelem-program egyes elemeinek visszavágását, miközben a hangsúlyt inkább a foglalkoztatási ösztönzőkre helyezték. A cél a szociális kiadások csökkentése és az emberek visszaterelése a munkaerőpiacra. A kritikusok szerint a támogatások megnyirbálása a munkaerőpiac reformja nélkül csak tovább nehezíti az amúgy is kiszolgáltatott helyzetben lévők életét.

A kormány több családpolitikai intézkedést is bevezetett a csökkenő születésszám megállítására. Ezek között szerepel a megnövelt „bébi bónusz”, adókedvezmények a többgyermekes családoknak, valamint a hosszabb ideig tartó, magasabb összegű anyasági ellátás. Az első jelek azonban azt mutatják, hogy ezeknek kevés hatásuk van – mert a gond gyökere nem a pénz, hanem a biztonság hiánya. Azért vállalnak kevesen gyermeket, mert a lakhatás megfizethetetlen, a munkalehetőségek bizonytalanok és sokan nem látnak elég stabil jövőt ahhoz, hogy családot alapítsanak.

A bevándorlás kérdésében a kormány még óvatosabb. Bár Olaszországnak fiatal munkavállalókra lenne szüksége a munkaerőhiány enyhítésére, a közvélemény továbbra is szkeptikus. A legális migrációs lehetőségek bővítése helyett a közbeszéd inkább az illegális bevándorlás megszüntetéséről szól.

Mivel az államadósság a GDP mintegy 140%-át teszi ki, Olaszország mozgástere korlátozott. Egyszerre kell csökkenteni a költségvetési hiányt és a jövőbe fektetni, így alig van helye merész, hosszú távú terveknek. Jelenleg Olaszország a fogyó népesség és a politikai ellenállás szorításában vergődik. Néhány reform ugyan elindult, de a több évtizedes stagnálás megtöréséhez szükséges szerkezeti változások még egyelőre hiányoznak.

(Borítókép forrása)

Minden év március 8-án világszerte megemlékezünk a nemzetközi nőnapról – egy olyan napról, amely egyszerre ünnep és felszólítás a változásra.

Bár sokak számára ez a dátum ma virágok és köszöntések napjaként ismert, eredete és jelentése mélyebb: a nők jogaiért folytatott küzdelem, az egyenlőség és a társadalmi igazságosság melletti kiállás napja. 

A nőnap gyökerei – a kezdetek a 20. század elején

A nemzetközi nőnap története az 1900-as évek elejére nyúlik vissza, amikor a nők munkafeltételeinek, politikai jogaiknak és társadalmi elismerésének javításáért kezdtek szervezett mozgalmak születni. 

Ezt követően 1910-ben a németországi Clara Zetkin javaslatára egy nemzetközi nőmozgalmi konferencián elhatározták, hogy évente egyszer – minden országban – megünneplik a nők küzdelmét az egyenlőségért. 

Március 8 – a dátum jelentősége

Az első hivatalos Nemzetközi Nőnapot 1911. március 19-én tartották Ausztriában, Dániában, Németországban és Svájcban, ahol több mint egymillió ember tüntetett a nők választójoga, foglalkoztatáshoz való egyenlő hozzáférés és diszkrimináció elleni küzdelem érdekében. 

A március 8-i dátum végül 1917-ben vált igazán jelentőssé, amikor az oroszországi Petrográdban (mai Szentpétervár) a nők „kenyeret és békét” követelve vonultak utcára – ez a mozgalom hozzájárult a cári rendszer bukásához és a nők választójogának kiterjesztéséhez.

Később 1921-től március 8-a lett a hivatalos nemzetközi nőnap, amely a világ számos országában hivatalos ünneppé vált. 

A nemzetközi nőnap jelentése ma

A nőnap ma már több, mint egy emléknap:

• Ünnepeljük a nők eredményeit – társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális területen egyaránt. 

• Felhívjuk a figyelmet a nemek közötti egyenlőtlenségre – például a bérszakadékra, oktatáshoz való hozzáférésre, választójogokra vagy a nemi alapú erőszak elleni küzdelemre. 

• Felszólítást adunk a változásra és cselekvésre – hogy ne csak beszéljünk az egyenlőségről, hanem konkrét lépéseket tegyünk érte. 

Az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) 1977 óta hivatalosan is támogatja a nőnapot, és világszerte különféle programokkal, kampányokkal és rendezvényekkel hívja fel a figyelmet a nők jogaira és esélyegyenlőségére. 

Miért fontos ma is?

Bár az elmúlt évszázadban jelentős előrelépés történt, a nemzetközi nőnap ma is aktuális: számos országban a nők még mindig kevésbé jutnak hozzá oktatáshoz, kevesebb fizetést kapnak ugyanolyan munkáért, és továbbra is küzdeniük kell a jogi, gazdasági és társadalmi egyenlőségért. 

A nőnap így egyszerre ünnep, emlékeztető és felszólítás – arra, hogy tiszteljük a múltban elért eredményeket, értékeljük a jelen kihívásait, és aktívan dolgozzunk a jövő igazságosabb világáért. 

(Borítókép forrása)