Reaktor

A legtisztább energia a nem megtermelt energia. A legolcsóbb energia a nem megtermelt energia.

Ha környezetvédelemről és energiáról beszélünk, a legtöbb szó az energiamix zöldítéséről esik. Vagyis milyen módon tudjuk az energiaszükségletünket minél nagyobb arányban megújuló forrásokból fedezni. Ez hosszú távon valóban fontos kérdés, de ha kizárólag erről esik szó, az több mint gyanús. Felelősen közelítve a témához, mindenképpen meg kell vizsgálnunk azt is, hogy mire használjuk fel a – jelenleg még nagy környezeti károk árán – megtermelt energiát.

Szemetet gyártunk, sokat!

Ahhoz, hogy utánajárjunk annak, hogy mégis miért jár az ,,életszínvonal emelkedése” város széli szeméthegyekkel - vagy ezen hegyek elégetésével – meg kell néznünk, hogy mi és főleg miért kerül a szemetesünkbe!

Javíthatatlan

 A különböző műszaki cikkek általában nem elavulásuk, hanem meghibásodásuk miatt kerülnek a szemetesbe, jobb esetben az azt külön kezelő hulladékgyűjtő telepre. Ennek több oka van. A mai termékek arra vannak tervezve, hogy megvásároljuk őket, és nem arra, hogy sokáig működjenek. Nem tervezési szempont a javíthatóság sem. Az olcsó és egyszerű gyártás érdekében sokszor roncsolásmentesen nem oldható, pattintott, ragasztott kötéseket használnak, a pótalkatrészek hiányáról nem is beszélve.

Ott van a tervezett elavulás jelensége is, amit bár sokszor összeesküvés elméletnek titulálnak, nagyon is létező jelenség. Bíztató kezdeményezés például a Product Lifecycle Management, vagyis a termék életciklus kezelés, mint tervezési eljárás. Azonban itt is inkább azon van a hangsúly, hogy milyen típusú szemét lesz az adott termékből, és nem azon, hogy az tovább maradhasson használatban.

Pár éve az USA-ban indult vita a "tetőtől talpig zöld" elektromos autósok és a szkeptikusok között arról, hogy valóban környezetkímélőbb-e elektromos autót vásárolni a mai, minden eddiginél üzemanyagtakarékosabb hagyományos autók helyett. A szkeptikusok - teljesen jogos - érve az volt, hogy az elektromos autók energiamixe messze nem zöld, és a ma gyártott e-autók már rég a roncstelepen lesznek, mire a gyártásukhoz és működéséhez szükséges energia előállítása fosszilis tüzelőanyagoktól mentes lesz. Egy elektromos autó előállítása - főleg a benne helyet foglaló egyre nagyobb akkumulátorok miatt - nagy ökológiai lábnyomot hagy. Az elektromos autók nem olyan környezetbarátai, mint ahogy sokszor a "nulla kibocsátás" szlogenjét használva beállítják őket. Tehát nem éri meg bontóba küldeni a meglévő robbanómotoros autókat, és új e-autót gyártatni, legalábbis környezetvédelmi szempontból biztosan nem.

A vita itt nyugvópontra is juthat. A konklúzió: használd a meglévő hagyományos autódat, amíg csak lehet, ha pedig végképp elérte az életciklusa végét, csak akkor vásárolj újat, lehetőleg elektromosat. (Az ilyen következtetésekig eljutó tárgyilagos párbeszédnek kéne jellemeznie a környezetvédelem témáját, a teljesen átpolitizált sárdobálás helyett, de ez most messzire vezetne.)

A szabványosítás hiánya

Rendszeresen az EU környezetvédelmi vívmányaként állítják be, a telefontöltőket egységesítő micro-USB és az azt követő USB type-C csatlakozószabványokat. Kétségkívül környezetvédelmi szempontból hasznos és mindenképp kényelmes, hogy ez az egységesítés mindenki közös megelégedésére megtörtént. Bár a type-C esetében ez inkább a piaci igényre adott válasz volt és nem az EU saját ötlete. A pozitív példa és kommunikációs siker ellenére az EU nem kezdeményezője jelentékeny mértékű szabványosításnak, pedig mind a környezetnek, mind a fogyasztóknak jót tenne.

Az egységesítésben sokan a tervezési szabadság megszűnését, a technológiai fejlődés ellehetetlenülését látják. Igen, ezt is lehet túlzásba vinni, de még nagyon messze van a ló túlsó oldala. Egy adott részegység csatlakozó méreteinek és energiafelvételének az egységesítése nem akadályozza a fejlődést. Ha pedig az ipar úgy ítéli meg, hogy mégis, akkor ideje a fejlesztőknek tető alá hozni egy új szabványt.

Legtöbbször az autóalkatrészek böngészése során találkozunk azzal a jelenséggel, hogy sokszor azonos típusok esetében sincs átjárás az alkatrészek között. Sajnos más műszaki cikkek esetén is ugyanez a helyzet. Háztartási gépek esetén ütközik ki gyakran látványosan, hogy a gyártó mennyire nem érdekelt termékei javíthatóságában. A tervezés, a pótalkatrész terjesztési módja és az árazása mind egyetlen dologra sarkallja a szegény felhasználót:

Vegyél újat!

És sokszor engedünk a nyomásnak.

Nem állapot, hogy a nem praktikus tervezés és a rossz pótalkatrészellátottság következtében mikrót kell cserélni egy eltört zsanér miatt, mosogatógépet egy leégett szivattyú miatt, porszívót vagy éppen mosógépet egyetlen egy rossz csapágy miatt. Csak hogy néhány személyes példákat említsek.

Rossz szabályozás

Hiába írja elő az EU az A++++++ energiaosztályt egy hűtőszekrény számára, ha annak várható élettartama csak öt-hat év, egy mosogatógépé pedig három. Mialatt egy mai háztartás két-három hűtőszekrényt elfogyaszt, addig nagymamám 30 éves fagyasztóládája köszöni szépen, jól van.  

Látható, hogy ezen kérdések tekintetében, egy-egy EU tagállam - különösen olyan pici, mint a mienk - tehetetlen. Nemcsak a szabályozást kikényszerítő, de még a fogyasztók érdemi védelmét biztosító szabályozó szerephez is egyszerűen kicsik vagyunk. Egy 4 millió háztartást számláló piac egyszerűen túl kicsi ahhoz, hogy emiatt valaki egy-egy keményebb szabályozáshoz igazodjon.

Ez tipikusan egy olyan terület, ahol a tagállamoknak közösen érdemes gyakorolniuk a hatásköreiket és ahol emiatt az Európai Unió erre fenntartott intézményei lépéskényszerben vannak. Pontosabban lennének, ha foglalkoznának a zöld kérdés azon felével is, ahol nem gyakorol rájuk nyomást közvetlen lobbitevékenység, vagy kommunikációs kényszer.

Nem valószínű forgatókönyv, de ha mégis sikerülne a termékek életciklusát meghosszabbítani, akkor - amennyiben nem sikerül új piacokat találni – visszaesésre számíthatunk a termelésben. Ez rengeteg gazdasági érdekcsoportot sértene, érthető is, hogy tétlen az Unió. Ennek ellenére nem fenntartható, hogy hosszú szavatossági idejű szemetet gyártunk.

Másrészt nekünk is változnunk kell. Még ahol van szabványosítás, ott sem feltétlen hasznosítjuk újra azt, amit lehet. Gondoljunk csak az 1995 óta érvényben lévő ATX alaplap, táp és számítógépház szabványra. A hulladéktelepek elektronikai lerakatai tele vannak elavult számítógépekkel, amelyeknek házai minden módosítás nélkül újra felhasználhatóak lennének. Hogy a megfakult fehér műanyag nem lenne trendi RGB? Az biztos.

Egyszer használatos

A szemét másik jelentős részét már a gyártásukkor a kukába
szánják. Az egyszer használatos műanyag eszközöket, úgy fest, ha nem is azonnal,
de szépen lassan betiltják. Nem úgy a csomagolóanyagokat, amik bár egyre
nagyobb részt újrahasznosíthatóak, hatalmas környezeti terhet jelentenek.

Mindenki beláthatja, melyik a könnyebb: egy zsugor sör tálcáját, zsugorfóliáját szelektíven gyűjteni, szállítani, a papírt komposztálni, vagy újrafelhasználni, a fóliát a többi műanyagfajtától szétválasztani és csak aztán repolimerizálni - vagy egy sörösrekeszt csak egyszerűen visszavenni.

Semmi szörnyű nem lenne abban, ha kedvenc internetes
rendelésünk többször felhasználható tárolóban érkezne és nem papír, fólia és
hungarocell hegyekben. Újfent adódik a probléma: Magyarország mint szabályzó
kicsi,

az EU pedig tétlen.

A technológia ott tart, hogy semmilyen piaci akadálya nincs
annak, hogy szalonnaszeleteket hármasával, vagy sajtszeleteket egyesével
csomagoljanak.

Pedig az élelmiszerrel együtt megvett szemét csak egy része
a problémának.

Még ma is az egyik legerőforrásigényesebb feladat az élelmiszerelőállítás. A hatalmas földek, az azokon guruló hatalmas gépek, ezen gépeket előállító ipar, a nagyüzemi állattartás, az ezekre épülő feldolgozóipar, rengeteg csomagolóanyag, kontinenseket átszelő logisztika, hűtött kamion, hűtött raktár, hűtőpult, nejlonzacskó, hűtőszekrény és megannyi munkaóra - csak azért, hogy az így megtermelt élelmiszer egyharmada a kukában végezze.

Többször használatos

Nem csak a szabályozónak van feladata. Nekünk is hozzá kell szoknunk az újrafelhasználás gondolatához, hiszen sokkal olcsóbb, mint az ipari léptékű újrahasznosítás.

Öncélú fogyasztásunk növekedését jól jelzi, hogy mennyi pláza nőtt ki a földből, miközben hány és hány bolhapiac tűnt el, egyidejűleg. Persze, nem a haszontalan kacatok adásvételét kell felpörgetni, hanem a működő, de már nem használt eszközök adásvételét. Ehhez nem feltétlenül kell újra nyitni a piacokat, ennek is van modern, kényelmes módja.

Meg kell tanulnunk a tárgyakat nem gyártási évük és divatjuk, hanem funkcionalitásuk szerint megítélni. Ahelyett, hogy a lomtalanítást várjuk, eszünkbe kell jusson, hogy ami számunkra felesleges, az másnak szükség. Gondoljunk erre, mielőtt kidobunk valamit. Vásárlás előtt pedig nem szégyen körülnézni a használt dolgok között. Így nem csak az anyaföldnek spóroljuk meg a szétszerelést és az összerakást, hanem magunknak is megtakarítunk valamit.

Az egyéni felelősség

A fogyasztók nagy része nem tudatos, és a mai ingerküszöb mellett nem is valószínű, hogy a közeljövőben azok lesznek. Nagyon messze vagyunk attól, hogy a széles körben elterjesztett információt és felhívást tettek kövessék. A nejlonzacskót választók nagyrésze tisztában van azzal, hogy nem helyes, amit tesznek, mégis úgy fest, hogy amíg az állam nem szól közbe, nem lesz érdemi változás. Ilyen és ehhez hasonló területeken valamilyen szabályozónak kötelessége beavatkozni, de

nem szabad mértéket tévesztenünk!

Sosem szabad elfelejtenünk, hogy ha egész Magyarország egy pillanat alatt eltűnne a föld színéről az is csak 0,14%-kal járulna hozzá az CO₂ gázkibocsátás csökkentéséhez. Attól még ugyanúgy szénóriás lenne Kína, ugyanúgy pöfögnének az amerikai és német szénerőművek, ugyanúgy skálázódna a kitermelés az arab olajmezőkön, és ugyanúgy ömlene az orosz gáz Európába.

Ahelyett, hogy azt ordítjuk, hogy VÉsZheLYzET vAn!!4!4!, méretünket,
lehetőségeinket és felelősségünket szem előtt tartva, itt az ideje, hogy érdemi
párbeszéd kezdődjön!

Elnéptelenedő falvak, lepusztuló iparvárosok, mélyülő szakadék főváros és vidék között, elöregedő népesség. Mind az agy-és munkaerőelszívás jelenségének következményei. Alig akad olyan ember Magyarországon, sőt az egész posztszovjet térségben, akit legalább közvetve ne érintene a folyamat.

Mindannyiunk rokonságában, közeli ismeretségi körében találunk olyat, aki szülővárosától távol vállalt munkát, vagy akár már a tanulmányait is máshol végezte. Elég csak pillantást vetnünk a vidéki, különösen a kelet-magyarországi városok egy-egy pályaudvarára egy átlagos vasárnapi napon. Hétről-hétre zsúfolásig telt vonatok tucatjai szállítják az egyetemistákat, a munkavállalókat a főváros felé, vagy azon túlra, külföldre. Miből ered az agyelszívás jelensége? Mióta van jelen a társadalmakban, mióta beszélhetünk róla ebben a formájában? Milyen kockázatokat és lehetőséget rejt? Az alábbiakban ezeket a szerteágazó kérdéseket igyekszem áttekinteni, a teljesség igénye nélkül.

A nemzetközi agyelszívás az a jelenség, amelynek során egy ország szakemberei külföldön vállalnak munkát és és telepednek le - olvashatjuk sok helyen. A kifejezés a XX. század folyamán terjedt el, elsősorban az Amerikai Egyesült Államokhoz kötődően. Az amerikaiak a német, majd a szovjet technológiai fölény veszélyétől tartva óriási összegeket kezdtek a kutatásra és a fejlesztésre költeni. Szövetségi politikává vált, hogy a hatékonyság érdekében minél több tehetséges szakembert csábítsanak az országba. Ennek az előnyeiről az amerikai gazdaságnak már rengeteg tapaasztalata volt: a bevándorló szakemberek hozzájárulása a technológiai fejlődéshez már korábban is óriási volt. Miután az amerikai állam tudatosan is ösztönözni kezdte ezt a folyamatot, olyan kutatócsoportok jöttek létre, melyekben a világ legtehetségesebb szakemberei dolgoztak. Sokak számára ismerősen csengenek a ,,marslakókként” emlegetett magyar tudósok nevei: Szilárd Leó, Teller Ede, Kármán Tódor és a többiek. Nekik, és a hozzájuk hasonló zseniknek is köszönhető, hogy az Egyesült Államok szuperhatalommá nőhette ki magát.

A múlt század második felében a nyugat-európai országok is alkalmazni kezdték az agyelszívás eszközét. A globalizációval, a távolságok csökkenésével, majd az EU keleti bővítésével újabb lendületet kapott a jelenség. Az agyelszívás elsősorban a magasan képzett rétegeket érintette korábban, azonban a 2000-es évek közepe óta a társadalom valamennyi rétegére kiterjedt: már nem csak a csúcsszakembereket csábították elvándorlásra , hanem általában a jólképzett szakembereket: az agyelszívás munkaerőelszívássá szélesedett. A lehetőséget erre többek közt a kelet- és nyugat-európai országok életszínvonala közti szakadék teremtette meg. Egyre gyakoribbá vált, hogy a fiatalok már a felsőfokú tanulmányaikat sem a saját hazájukban végzik, és utána nagy eséllyel már külföldön telepszenek le. Éppen ez utóbbi miatt sokan az agyelszívás első lépcsőfokának tartják a tanulmányi célú elvándorlást.

Fontos kiemelni azt is, hogy az agy-és munkaerőelszívás belföldön is megfigyelhető: a diákok és a munkavállalók a nagyobb városokba áramlanak. A kivándorlást és a belső vándorlást, jóllehet szinte ugyanazon tényezők mozgatják, hosszú távú hatásuk – mely leginkább gazdasági és demográfiai jellegű – jelentősen különbözik egymástól. Vegyük először szemügyre a kivándorlást, hiszen ennek következményei sokkal egyértelműbben, egyszerűbben felvázolhatóak.

Először is fontos leszögezni, hogy az Unión belül Magyarországon nem kiugróan erős a kivándorlás, sőt az utóbbi években csökkenés figyelhető meg a KSH adatai alapján. Mégis érdemes felvázolni a lehetséges következményeket. A kivándorláss okozta demográfiai probléma a kivándorlók alacsony átlagéletkorában gyökeredzik. Ha csak azt vesszük alapul, hogy a 20-30-as éveikben járó munkavállalók a változtatásra a legnyitottabbak és a legnagyobb munkabírásúak, logikus, hogy a jelenség leginkább ezt a réteget érinti. Egy eleve elöregedő népességű államban az elvándorlás csak fokozza a fiatalabb korosztályok alacsony arányából fakadó problémákat. Az eltartottak és a dolgozók arányának megbomlása nyomás alá helyezi a nyugdíjrendszert, és a népesség csökkenése további problémákat is okoz a munkaerőpiacon, a szolgáltatásokban és a társadalom egyéb területein.

Fontos negatív hatás, hogy elsősorban a magasan képzettek vándorolnak ki, ezért olyan területeken, mint például az egészségügy vagy a kutatás és fejlesztés jelentős munkaerő hiányt okoz. Az egészségügy állapotának romlása többek között az orvoshiánynak tudható be.

A magasan képzett szakembereket igénylő kutatás és fejlesztés szektor a gazdaság felemelkedéséhez szükséges nagyobb hozzáadott érték előállítását szolgálja. A szektor előremozdítása elengedhetetlen, hiszen ezáltal lehet hatékonyabbá tenni az ipart és a mezőgazdaságot is. Az lenne az ideális, ha a multivállalatok nem csak egy nagy összeszerelő üzemként tekintenének Magyarországra, hanem a fejlesztések célszerű helyszíneként. A K+F szektorra szánt kiadások növelése a probléma egyik megoldása lehet. Ha a külföldre költözött munkavállalók idővel hazatérnek, egyértelműen pozitívum a gazdaság és a társadalom számára külföldön megszerzett sokrétű tapasztalatuk, az új technológiák ismerete és a hazahozott új nézőpontok.

A főváros és a vidék közötti szakadék mindenki számára nyilvánvaló. Budapest a nyertese a nagy arányú (elsősorban kelet-magyarországi eredetű) belső elvándorlásnak. Ebben jelentős szerepet játszik a tanulmányi célú elvándorlás. Budapest egyetemek és állások bő választékát kínálja. Itt koncentrálódik a kutatás és fejlesztés legnagyobb része is. A főváros és a vidék közötti szakadék egyre mélyebbé válik. Az elvándorlás sújtotta területek egyfajta örvénybe kerülnek: a belső népességmozgás is elsősorban inkább a fiatalokat érinti és vidékről olyan emberek mennek el, akik helyben kedvezőbb életfeltételeket teremthetnének, ezzel maradásra ösztönözve a még fiatalabb korosztályokat. Az egykori szocialista iparvárosok népessége rohamosan csökken, rozsdaövezetekké válnak. A fővárosi és vidéki aktív lakosság ilyen egyenlőtlen eloszlása a gazdaság egészére is káros hatással lehet.

Mindemellett megvan azon pozitív vetülete is a belső vándorlásnak: fejlett, hatékony termelésre képes tudásközpontok és ipari központok jönnek létre. Hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon, azt az oktatás és a munkaerőpiaci igények minél szorosabb összehangolásával lehetne elérni. A pozitív példa Debrecen, ahol elkezdték fejleszteni az egyetemi mérnökképzést, amint kilátás nyílt rá, hogy a BMW Kelet-Magyarországon építené fel új gyárát.

A népességmozgás nem alapvetően rossz jelenség, sőt valamilyen szinten szükségszerű is. Jelentős demográfiai problémákhoz inkább a kivándorlás vezethet, a belső népességmozgás ebből a szempontból nem feltétlenül jelent veszélyt. Ez utóbbi akkor lehet káros, ha aránytalanul sok ember áramlik például a főváros felé. A debreceni, és az ahhoz hasonló példák alkalmazása jó megoldás lehet a kár mérséklésére.

A kivándorlás okozta problémahalmaz egyik leglátványosabb megjelenési formája Magyarországon a mélyülő munkaerőhiány. Az elvándorlás jelenségét politikai hangulatkeltésre is felhasználták, jóval eltúlozva a mértékét. Nehéz megbízható adatot találni a külföldön élő magyarok számáról, hiszen az EU-n belül szabad a mozgás és az állam tudomása nélkül is lehet hosszabb-rövidebb ideig munkát vállalni. A kivándorlás definíciója is sok kérdést felvet, nehéz megmondani, hogy milyen hosszú külföldön tartózkodás után illetve milyen feltételek mellett tekinthető valaki kivándorlónak. Ez a bizonytalanság a becslések szóródásán is meglátszik, 116 ezer főtől 637 ezerig becslik a külföldön élő magyarok számát.

Összességében azonban nagy biztonsággal kijelenthető, és ebben a szakértők között is viszonylagos egyetértés van, hogy Magyarország Európán belül a kivándorlásnak közepesen kitett államok közé tartozik, és az is kijelenthető, hogy országunk a külföldön élő állampolgárok arányában sokkal jobban áll, mint a régió más országai, ahol sokkal nagyobb problémát okoz a kivándorlás.

A legrosszabban Románia áll. Népessége 17,5 százaléka külföldön él. Látható, hogy a magyar adat európai összehasonlításban sem tekinthető különösebben rossznak.

Nincs okunk azonban az örömre, mert bár a kivándorlók aránya régiós összehasonlításban itthon alacsonynak mondható, de esetünkben arányaiban sokkal több diplomás hagyja el az országot.

Lehet vitatkozni ezekről a számokról, lehet kritizálni a módszereket vagy a kutatókat, de azt el kell fogadnunk, hogy Magyarországon jelenleg nem is a kivándorlás, hanem inkább az agyelszívás a legnagyobb probléma.

Az agyelszívás kedvezőtlen hatásait legerősebben vidéken lehet érezni, hiszen a jó képességekkel rendelkező fiatalok jellemzően Budapest, vagy más városok egyetemeire mennek, ahonnan kikerülve legszívesebben a nagyvárosi cégeknél keresnek munkát. Így a felsőfokú végzettségűek jelentős kivándorlása ellenére Budapesten és a nagyvárosokban kevésbé okoz problémát az agyelszívás, hiszen az végeredményben leginkább a vidéket sújtja.

A kormány intézkedései, különösképpen a CSOK és a diákhitel 3 gyerek utáni elengedése, valamint a falusi CSOK a kistelepüléseken is enyhítheti a problémát. Különösen azért, mert  a diplomások - az átlagosnál magasabb jövedelmüknél fogva - könnyebben ki tudján használlni a CSOK-ot. Az utóbbi időben Magyarországon bekövetkezett bérrobbanás is mérsékli a kivándorlást, csökkentve a nyugati és a hazai bérszínvonal közötti különbséget. De sajnos még mindig akkora a rés a budapesti és a vidéki bérek között, hogy a legtöbb diplomás számára vonzóbb a főváros, mint a vidék.

A vidék kiürülése véleményem szerint elkerülhetetlen folyamat, hiszen a hagyományos magyar falvak nem tudnak elég jó munkakörülményeket és munkalehetőséget biztosítani a lakóik számára. Emiatt, véleményem szerint a kicsi, gazdaságilag gyengébb falvak gyorsan kiürülhetnek, és ez ellen hosszú távon a mindenkori kormány sem tud mit tenni. A nagyobb, gazdaságilag erősebb falvak, kisvárosok azonban megmaradhatnak, ha a kormány pénzt fektet ezek megmaradásába, hiszen a mezőgazdasági munkát folytató kis falvakban maradt lakosságnak szüksége lesz olyan központokra, ahol megveheti a szükséges árukat és szolgáltatásokat. A nagyobb falvak megmaradásához az is kell, hogy az állami szektorban dolgozók fizetései és munkakörülményei megközelítsék a fővárosi és nagyvárosi bérszínvonalat.

Ehhez nagy mértékben hozzájárulhat a Magyar Falu Program, amely a falusi infrastruktúrát igyekszik fejleszteni. Azonban a program akkor tudja beteljesíteni a hozzá fűződő reményeket, ha a fizetések emelkedése is követi.

Vállalkozást indítanál? Fel szeretnéd lendíteni a már meglévő szervezetedet? Tágabb kört szeretnél megszólítani? Networking eseményt szerveznél? Egyöntetű válasz: a zöld.

A környezettudatosság napjaink egyik legtrendibb témája. Erről mindennapi életünk során is megbizonyosodhatunk, az online és offline térben egyaránt. Például az Instagram közösségi fényképmegosztó oldalon a mai napig 286,4 milliószor használták a „nature” (=természet) címkét, 41,33 millió alkalommal az „ocean” (=óceán) címkét, ami szintén környezetvédelmi indíttatású kereséseket takarhat, illetve 5,2 millió alkalommal láttak el fényképet az „environment” (=környezet) témameghatározó szóval.

Természetesen a környezetvédelem témájának előtérbe kerülését az elmúlt évek során a politikában is leképeződni látjuk. Jellemzően baloldali pártok szerveződtek (újra) a környezettudatosság zászlaja alatt. Megszokottá vált a környezettudatosság azonosítása a baloldallal. De ha akár politikai, akár filozófiai vonatkozások mentén jobban beleássuk magunkat a témába, kiderül, hogy a fenti állításnak mindkét oldalról akadnak cáfolói.

Egy baloldali publicista, Brendan O’Neill írásában találkoztam először egy saját eszmetársait kritizáló gondolatmenettel. A szerző szerint a baloldali környezetvédők a baloldali eszmék egyik alapvetését tiporják sárba, amikor a környezettudatosságról szónokolnak. Hiszen a korai marxisták épp a környezet korlátait hangoztató elméleteket kérdőjelezték meg, mondván, hogy gondjaink nem a természetben, hanem a társadalomban gyökereznek. Azok a baloldaliak, akik környezetvédelmi érveléssel alátámasztva állítják, hogy nem tudunk véget vetni a szegénységnek és képtelenek vagyunk elérni, hogy az emberek egyenlők legyenek, a múltbéli humanista gondolkodók két nagy célját hazudtolják meg. O’Neill azt állítja, hogy a környezettudatosság erősödése a baloldalon éppen a radikális baloldali gondolkodás végét jelzi.

A környezettudatos szemléletmód alapvetése, hogy az ember a napjainkra hétköznapinak tűnő cselekvéseivel folyamatosan rontja környezete, bolygója állapotát. A már rég berögzült helytelen gyakorlataink helyrehozhatatlan károkat okoztak, amelyek hatásaival egyrészt több évtizedes, évszázados távlatban kell számolnunk, másrészt már ma is szembesülünk velük. Természetes energiaforrásaink, mint a kőolaj, végesek, mégis korlátlannak gondoltuk (gondoljuk) őket. Vizeink szennyezése olyan ütemben zajlik, hogy hamarosan ivóvíz nélkül maradhatunk (egyes területeken ez már ma maga a tragikus realitás), a biodiverzitás felborulása és fokozatos eltűnése pedig előbb-utóbb elkerülhetetlenül az emberi fajra is hatással lesz. Hogyan lehet ezeket a vitathatatlanul mindenkit érintő problémákat, illetve a velük való foglalkozást jobboldali vagy baloldali címkével ellátni? A választóvonalat nagyjából a téma megközelítésének iránya határozza meg. Mondhatjuk úgy is, hogy a baloldalt elsősorban a zöld ügyek globális vonatkozásai foglalkoztatják, míg a konzervatív zöld gondolkozás nemzeti alapú, összefonódik a haza és az identitás megóvásának eszméjével.

Az utóbbi program egyik legkiemelkedőbb képviselője Roger Scruton brit filozófus, aki a Green Philosophy (Zöld filozófia, Akadémiai Kiadó, 2018) című, 2012-ben kiadott művében épp ezt a kérdést járja körül. Gyakorlatias ötleteket, mint például a szén-dioxid-kibocsátási adó kérdésének részletes kifejtését, illetve érzelmekre ható, szinte már pszichológiai természetű érveket sorakoztat fel. Ezek közül az egyik legtöbbször kiemelt gondolat az „otthon szeretete”. Scruton szerint, ha eléggé szeretjük az otthonunkat, ha megbecsüljük azt, vigyáznunk kell rá annyira, hogy ne essen bántódása. Alulról építkező logika mentén véli megvalósíthatónak a változást. A mindent átfogó, elvont, felülről érkező alapelveket kritizálja, mivel azok véleménye szerint eltávolítják az embereket a témától. A világszintű szerveződésekkel szemben a helyi szintűeket támogatja, s ezeket a saját földjük és életterük megőrzésére bátorítja.

Valószínű, hogy egy gyermek számára vonzóbb, izgalmasabb környezetvédő gondolat az, hogy majd ha nagy lesz, elmegy olajszennyezett madarakat tisztogatni az óceánpartra, mint az, hogy lekapcsolja a villanyt és elzárja a csöpögő csapot. Az sem kétséges, hogy felnőttként is könnyebb bedugni némi pénzt a WWF gyűjtődobozába, mint tudatosan vásárolni és következetesen szelektálni a háztartási hulladékot. Nem könnyű rávezetni az embereket arra, hogy bár valóban óriási – globális – teher nyomja a vállukat, számtalan apró dologgal tudják kivenni a részüket e teher enyhítéséből. Ha mindenki csak a saját szűkebb környezetében megteszi, ami tőle telik, már előbbre vagyunk. A globalizáció nagy cselét – hogy a távoli dolgok közel kerülnek, de nem „igaziból”, tehát valójában törődni azért nem kell velük – úgy lehet kikerülni, ha emberi léptékkel mérünk, és belátható, elvégezhető feladatokat tűzünk magunk elé ezen a téren is.

Ezért nagyon fontos egy jól érthető, vonzó kontextusban, a nemzeti identitás, az otthon és a haza szeretetének kifejezetten konzervatív értékrendszerében elhelyezni környezetünk megóvásának kérdését.

Kép forrása: Fortepan

Fegyverkezési hullám 70 év béke után

A II. világháború óta eltelt több mint hetven év alatt alapvetően megváltoztak Európa számára az esetleges külső, vagy belső háború kirobbanásának kockázatai. A háborút követően az atomfegyverek megjelenéséből eredő elrettentés garantálta, hogy ne robbanjon ki nyíltszíni háborús konfliktus. Ez az időszak úgy tűnik, a végéhez közeledik. A fegyvertechnikai és a technológiai fejlesztéseknek köszönhetően nőtt a hagyományos fegyverek hatékonysága, pusztító ereje és pontossága. A legfontosabbnak tekinthető hagyományos harceszközök a harckocsik, a harci repülőgépek, illetve a légvédelmi és páncélelhárító fegyverek minőségi jellemzői, képességei összevethetetlenek a 7-8 évtizeddel korábbiakkal.

Ez egy új korszak kezdetét jelenti Magyarországon is a honvédség történetében.

Magyarország hadserege és harcászati infrastruktúrája az elmúlt évtizedekben tagadhatatlanul visszafejlődött. A honvédség hanyatlását megállító első mérföldkő a 2018. december 19-én aláírt szerződés volt. Egy német vállalatcsoport és magyar honvédség vezetése írta alá többek közt 68 korszerű harci jármű megvásárlásáról. A rendkívül jelentős megállapodás óriási mértékben növelte honvédségünk ütőerejét és presztízsét: 44 darab Leopard 2 a7 harckocsi, 24 darab PzH2000 önjáró löveg, hat műszaki mentő jármű és 12 kiképzési célokra használható Leopard 2 a4-es harckocsi beszerzéséről szólt.

A beruházásnak köszönhetően Magyarország a világ hadseregeinek a sorában feljebb ugrott a ranglistán.

A magyar hadsereg fejlesztésére már nagyon nagy szükség volt, mivel a Global Fire Power az említett szerződés megkötése előtti időszakra a világ hadseregeinek sorában az 57. helyre sorolta Magyarországot. A legnagyobb európai hatalmak mellett további 13 ország, köztük Lengyelország, Csehország és Románia is megelőz minket. A fejlesztésnek köszönhetően az 55. helyre léptünk elő, megelőzve Ausztriát.

Miért most és miért ennyit?

A Szovjetunió felbomlása után a csökkenő háborús nyomás hatására, a legtöbb ország felhagyott a fegyverkezéssel és leépítette a haderejét. A védelmi kiadások rendkívül sok pénzt emésztenek fel, és elképzelhetetlennek tartottak egy globális vagy Európát érintő területszerző háborút.

A fordulatot az hozta, amikor Oroszország elfoglalta Ukrajnától a Krím-félszigetet. Addig elképzelhetetlenek tűnt, hogy a második világháború után legyen még expanzív háború Európában, ez az új fejlemény azonban romba döntötte a korábbi gondolkodásmódot. Az esemény következtében az európai országok nagy része elkezdett védelmi beruházásokba fektetni, hiszen kiderült, hogy innentől kezdve nem hagyatkozhatnak csak a szövetségeseikre, illetve a szövetségi rendszerekre.

"Magyarország megvédése nem a NATO és nem az Európai Unió feladata és kötelessége, hanem a mienk," - mondta Orbán Viktor a Honvéd Vezérkari főnöki tisztség átadás-átvételi ünnepségén 2018 májusában.

Nemzetközi szinten is változott a gondolkodás a szövetségi rendszerek működéséről. Donald Trump amerikai elnök lavinát indított el, amikor felszólította a NATO tagállamait, hogy tegyenek eleget 2014-ben vállalt kötelezettségüknek, amely szerint 2024-ig a tagok a GDP-jük 2 százalékát, hadi kiadásokra költik, mert ennek hiányában nem számíthatnak az Amerikai Egyesült Államok feltétlen védelmére. Európa-szerte fegyverkezési hullám indult és Angela Merkel német kancellár is egy új európai fegyverkezési program mellet lobbizik.

Magyarország az elmúlt években tartotta magát a 2014-es NATO csúcson tett ígéretéhez amely szerint éves szinten a GDP 0,1 százalékával növeli a hadi kiadásokat. A legutóbbi eszközbeszerzések és az egyéb hadiipari beruházások is ezt igazolják.

Természetesen, ha a Kormány kijelöl egy adott célt, hogy a költségvetésből milyen területekre tervez jelentősebb kiadásokat akár rövid, akár hosszú távon, mindig felmerül a kérdés: miért nem egy másik terület kapja ugyanezt a támogatást. Például miért nem a sokat bírált egészségügy, vagy a magyar felsőoktatás fejlesztésére mennek ezek a pénzek?

Mielőtt sorolni kezdenénk az érveket, nézzünk meg egy hétköznapi példát. Az átlagember úgy gondolkodik az egészségügyről, mint egy személygépjárműről. Az ő elképzelésében ez akkor jó és tökéletes, ha egy Ferrarit értünk alatta. A kormány viszont úgy gondolkozik, hogy mi az a négy keréken guruló járműnek nevezhető alkalmatosság, ami hosszú távon, megbízhatóan, alacsony fenntartási költséggel viszonylag jól üzemel. A metaforát kibontva: az egészségügy jelenleg egy középkategóriás kocsi, a magyar hadsereg pedig fejlesztés nélkül, ironikusan fogalmazva egy 50 éves Volga, hiszen orosz gépek tették ki hadiparkunk nagy részét.

A kormánynak minden fejlesztendő szektort (egészségügy, oktatási rendszer, infrastruktúra, rendvédelem, honvédelem stb.) "egy szintre" kell hoznia, hogy a céljaikat és feladataikat maradéktalanul el tudják látni.

Melyek a Magyar Honvédség legfontosabb feladatai?

• Magyarország függetlenségének, területének, légterének, lakosságának és anyagi javaik külső támadással szembeni fegyveres védelme;
• a szövetségi (NATO) és a nemzetközi szerződésekből eredő egyéb katonai kötelezettségek – különösen a kollektív védelmi, békefenntartó és humanitárius feladatok – teljesítése, a honvédelem szempontjából fokozott védelmet igénylő létesítmények őrzése és védelme;
• közreműködés a fegyveresen, vagy felfegyverkezve elkövetett erőszakos cselekmények elhárításában;
• hozzájárulás a katasztrófavédelmi feladatok megoldásához;
• részvétel az állami protokolláris feladatok teljesítésében.

Nem kell szakértőnek lenni, hogy tisztában legyünk azzal: jelen állapotában a Honvédség vagy egyáltalán nem tud eleget tenni a rá rótt feladatoknak, vagy csak nagy áldozatok és erőfeszítések árán.

A külpolitikai környezet feszült: a szomszédos országok mind fegyverkeznek és a békeszerető Európai Unió vezetői erre buzdítanak minden tagállamot. Friss a fenyegető példa: a szomszédos országunk területeit egyik napról a másikra megszállta egy nagyhatalom. Mindez már önmagában elég ok, hogy beálljunk a sorba és fejlesszük a hadseregünket, amit az elmúlt évtizedekben elhanyagoltunk. A szükséges lépéseket már sokkal korábban meg kellett volna tenni.

Összegzésként: ez egy jó kezdet a magyar hadsereg újjáélesztésére, de a céltól még nagyon messze vagyunk. A mostani erőfeszítések inkább arra irányulnak, hogy legyen egyáltalán használható hadereje Magyarországnak.

Klímakatasztrófa, klímaválság, klímaszorongás. Néhány kifejezés, amelyek az elmúlt hónapokban felkapottá váltak az internetes keresésekben és a beszélgetésekben is. Nem fér hozzá kétség: Greta Thunberg szeptember végi beszéde felrázta a kedélyeket, és olyan kérdéseket vetett fel, amelyeket érdemes közelebbről is megvizsgálni. Például azt az alapkérdést: mit tekintsünk környezetvédelemnek?

1. Politikai földindulás? Elsősorban közös ügy!

A radikalizmus hatékony: ezt bizonyítja Greta Thunberg szereplése is. Egy mérsékelt stílusú beszédről minden bizonnyal sokkal kevesebben értesültek volna. Azonnal felmerül azonban a kérdés, volt-e értelme? Eljutott-e a közönség nagyobbik részéhez bármilyen előremutató üzenet, vagy a Greta Thunberg személye körüli viták vonják el a figyelmet?

Annyi nem kétséges, hogy túl sokat beszélnek egy emberről az ügyhöz képest: beteg-e vagy sem, túl fiatal-e vagy sem, manipulált-e vagy sem, jogos-e amit mond, vagy sem.

A klímaváltozás pedig valós és sürgős probléma: bár hasonló folyamatok zajlottak már le a történelem során, a jelenlegi légköri szén-dioxid koncentráció és a hőmérsékletváltozás trendje aggasztó. Ahogy a Greenpeace környezetvédő szervezet is hangsúlyozza: „ismeretlen vizekre evezünk”. Együtt kell tehát cselekednünk!

2. Közös ügy! Valóban?

Elsőre azt gondolnánk, hogy magától értetődő a válasz: ki olyan őrült, hogy ne a környezetvédelem mellett cselekedjen?

Korántsem ennyire egyszerű. Indokolt, hogy államok, üzleti szereplők és egyének más-más tempót, új megközelítéseket javasolnak. Nem meglepő, hogy többek között Kína és India szkeptikusan figyelik bizonyos nyugati államok sürgető javaslatait, és történelmi tényekre hivatkozva sérelmezik, hogy azok az elmúlt évtizedekben semmit nem tettek a környezetszennyezés ellen. Ezzel utalva arra, hogy talán nem is volt érdekük. Hasonló bizalmatlanságot keltenek azok a környezetvédelmi kezdeményezések is, melyek nem átgondolt programokhoz, hanem érzelmi zsarolásra építve igyekeznek követőket szerezni. Ha a szándék nem is lenne rossz, a megközelítés mindenképp!

A környezetvédelem témájáról széles a vélemények spektruma, a radikálisoktól, akik szerint az egész egy megtévesztés, a másik oldal radikálisaiig, akik közé – tartalmi kritika nélkül – Greta Thunberget is sorolnám.

A hatékony környezetvédelemhez társadalmi konszenzusra van szükség.

Az állampolgárok általában a világ gazdasági és politikai elitjét hibáztatják, míg a világ gazdasági és politikai elitjének tagjai egymást. Hiszen politikai öngyilkosság lenne a szavazók ellen nyíltan kritikát megfogalmazni. Az első lépés eldönteni: van-e társadalmi konszenzus.

3. Tegyük fel, hogy van konszenzus!

Számos szempontból nem tartom szerencsésnek a 16 éves svéd lány New York-i beszédét, de egy gondolat megmaradt bennem:

„Azt mondják, hallanak minket, és megértik a helyzet sürgősségét. De mindegy, mennyire szomorú vagy dühös vagyok, ezt nem akarom elhinni. Ha valóban értik a helyzetet, és mégsem tesznek semmit, az azt jelenti, hogy maguk gonoszak. És ezt nem akarom elhinni.”

Bizakodhatunk abban, hogy a beszédben is említett, valóban létező gonoszság és az ellenérdekek dacára a fő cél a társadalom többsége számára valóban a környezetvédelem. Ez szerepel például az Európai Bizottság ökoinnovációs cselekvési tervében is, mely a környezet minőségének védelmét és javítását, az emberi és természeti erőforrások körültekintő hasznosítását, a fenntarthatóság növelését, illetve a globális kihívások kezelését célozza meg. Minden bizonnyal az emberek többsége ezen irányelvekkel egyet tud érteni!

4. Ne csak a célról, a lépésekről is beszéljünk…

A társadalmi nyomás egyre inkább érződik, de ha ez konkrét célok nélküli dühös tömegtüntetésekké alakul, valószínűleg kevés sikert ér el. A szubszidiaritás elve – ha egy feladatot helyi szinten meg lehet oldani, arról nem szükséges és nem is szabad magasabb szinten dönteni – nem csak jól csengő gondolat. Ebben az esetben követendő is. Nem a vádaskodás, hanem a felelős állampolgári magatartás vezet el a célhoz.

Ennek első lépése a kellő informáltság, melyhez körültekintő magatartásra van szükség a téves impulzusok elkerülése érdekében.

A tökéletes szakmai megalapozottság valószínűleg elérhetetlen. De hiteles szakértők és kutatók megalapozott véleményeit követve - nem pedig politikai oldalak igényeit kiszolgálva -, és a saját józan eszünkre támaszkodva már megfogalmazódhatnak olyan konkrét teendők, melyek nem csak magunkat, de a környezetünk épségét is szolgálhatják.

5… mindezt a megfelelő kommunikációval.

Ha radikális emberek radikális kommunikációs stílussal állnak elő, valószínűleg nem képesek társadalmi konszenzust teremteni, még akkor sem, ha igazuk van. Erre utalhatott Emmanuel Macron francia államfő is Greta Thunberg beszéde kapcsán, aki szerint az ilyen hozzáállás kibékíthetetlen ellenségeskedéshez és egy depressziós generáció születéséhez vezet. A pánikcselekvésre buzdító beszédekhez hasonlóan veszélyesnek tartom a túlzott szkepticizmust is:

„A klímaváltozás kérdésköre abszolút rémálom (…) Mit fogunk tenni a felmelegedéssel? Sok szerencsét hozzá, én nem látom a megoldást (…) Ezek a dolgok hihetetlenül bonyolultak”

– csak néhány gondolat Jordan Peterson kanadai pszichológustól. Még ha racionálisan egyet is érthetünk vele, e kijelentések nem segítik az előrelépést. Hasonlóan vélekedhetnénk a betegségekről vagy a bűnözésről is. De joggal nem jelentjük ki, hogy a pedofília vagy az öregség által okozott kóros állapotok kiküszöböléséhez sok szerencsét kívánunk, nem tartjuk megvalósíthatónak. A történelem során felmerülnek olyan megoldhatatlannak tűnő problémák, amelyekre vagy érkezik jó válasz, vagy nem, mégis kezdeni kell velük valamit.

Klímakatasztrófa, klímaválság, klímaszorongás. Hatásos, de a kérdést nem jó irányból megközelítő kiejezések. Ezt a megközelítést a probléma súlyának kellő megértése, az ügy felkarolása és a közös cselekvés kell hogy felváltsa.

Források:

https://qubit.hu/2019/06/22/kornyezetvedelem-jolet-kommunista-sotetzoldek-es-jatekelmelet?fbclid=IwAR0S2_JBnPuxaCnx_UgzGaz4IG4nyK_xneiLUTOKB5pkfrAen36hD7I4RL8

https://mandiner.hu/cikk/20191001_jordan_peterson_a_klimavaltozas_megoldhatatlan_problema

https://index.hu/techtud/2019/08/06/klimavaltozas_klimakatasztrofa_klimaszorongas_okogyasz_kornyezetvedelem_pszichologia/

Fotó: WHOI.edu

Egyesek szerint a 21. században hadseregre költeni teljes tévedés, és ablakon kidobott pénz minden erre fordított adóforint. Mások úgy gondolják: kínosan kicsi a magyar honvédekre fordított összeg, a védelmi költségvetés. Emellett egyre többen játszanak egy közös európai hadsereg gondolatával, miközben növekszik a nyomás Európán, hogy növelje védelmi kiadásait.

Mi a feladata egy kis országnak egy nagy védelmi szövetség tagjaként? Vagy a biztonság megteremtése a nagyok dolga, és nekünk nincs feladatunk? Lépjünk egy lépést hátra, és vessünk egy távolabbi pillantást hazánk helyzetére.  

Az EU mint békeprojekt

A második világégés után az európai nemzetek úgy döntöttek, hogy a jövőben olyan szorosra fűzik az együttműködést, hogy teljesen elképzelhetetlen legyen háború kirobbanása köztük. Ebben a tekintetben szokás az EU-t sikertörténetnek nevezni, hiszen valóban, az Európai Unió fennállása alatt sikeresen szavatolta a tagállamok közti békét. Ez tagadhatatlan érdem: ma zöldhatárok húzódnak ott, ahol korábban lövészárkok kígyóztak.

Külpolitikában gyenge

Érdemei ellenére az Európai Unió képtelen volt szavatolni a kontinens békéjét. Nem tudta megakadályozni  140.000[1] ember halálát a délszláv háborúban, és nem tudta megelőzni az eddig 13.000[2] életet követelő kelet-ukrajnai polgárháborút sem. A "szomszédban" végigsöpört arab tavaszról ne is beszéljünk, amely szintén vérontásba torkollott. 

A sokszor égetően szükséges, más esetekben pedig feleslegesen erőltetett - strukturális gondokkal is megterhelt - egységes külpolitikát az teszi súlytalanná, hogy nincs mögötte valós erő. Pedig az az erő az érdekérvényesítéshez fontos, ha nem a legfontosabb tényező. Hiába rendelkeznek a tagállamok összeadva jelentékeny haderőkkel, ha az összehangolásuk nehézkes, hatékony ütőképes együttes mozgósításuk pedig valószerűtlen.

Kézenfekvőnek tűnő megoldás egy közös hadsereg felállítása, de ez sokkal elrugaszkodottabb ötlet annál, mint amilyen könnyen ma a közbeszédben felvetődik. Vegyük sorra az akadályokat!

Az Európai Unió létezése, és ezzel együtt a katonai együttműködés ténye sem magától értetődő. Az egész újkori történelem során, de még a 20. század első felében is teljesen elképzelhetetlen volt, hogy Európa ilyen szoros együttműködésre lenne képes. Történelmi távlatban még az is könnyen lehet, hogy az EU tiszavirág életű lesz: közel sem biztos, hogy 100 év múlva is létezni fog. Ezzel szemben az államok és a tőlük elválaszthatatlan haderő együttélése évezredes konstrukció. 

Hiányzó intézményi háttér

A Magyar Honvédségről, vagy annak akár csak egy részéről nem hozhat döntéseket akármilyen intézmény. Végső soron a haderőt ellenőrző intézmény a biztosítéka Magyarország függetlenségének, területi épségének, szuverenitásának. 

Az Európai Uniónak jelenleg nincs olyan intézménye, amely képes lenne felelősen kezelni egy világszinten is jelentős közös európai hadsereget. Bármilyen újonnan felállított szerv esetén felvetődhet a kétség, hogy a már létező uniós intézmények problémáit örökli. Végzetes hiba lenne egy ekkora haderő esetében, ha lényegi döntések születnének a nyilvánosság kizárásával, az ún. ,,Hinterzimmer-Politik” (hátsószobapolitika) jegyében. Ugyanekkora hiba lenne, ha demokratikus felhatalmazás nélküli bürokraták hoznának lényeges döntéseket, vagy ha a közös haderő vezetése is olyan erős lobbitevékenységnek lenne kitéve, mint a mai uniós szervek. 

A nap végén olyan politikai környezetben történne a teljes döntéshozatal, amelyben az egyes műveletek és beavatkozások a tagállamoknak egyenként nem is feltétlenül állnának érdekében.

Összehasonlításban

A hiányzó intézményi háttér mellett hatalmas hátrány a közös hadiipar hiánya. Klasszikus példa, hogy míg az USA-ban egyféle, addig az EU-ban 17 féle tankot rendszeresítettek[3]. Vajon melyiknek könnyebb a logisztikai kiszolgálása? Melyik képes egy olyan hadiipart eltartani, amelyik kellően tőkeerős ahhoz, hogy technikai fejlesztésekben világszinten is versenyképes legyen? Ez a probléma sem fog a közeljövőben megoldódni. Bár voltak[4] és vannak[5], [6], [7] biztató jelek, hosszú éveken át tartó tárgyalásokra van még szükség ahhoz, hogy minimális érdemi előrelépés történjen a hadiipari egységesítés terén. 

Bár vannak kezdeményezések[8] [9], kijelenthetjük, hogy a közeljövőben biztosan nem lesz közös európai hadsereg. De akkor ki védi meg Európát?

A NATO majd megvéd minket. 

A 2000-es évek elején e jelszó alatt történt előbb a magyar tömeghadsereg felszámolása, majd a fennmaradó egységeknek az ésszerű mértéket messze meghaladó leépítése. Egy ideig úgy tűnt, nem fogunk nagyon elütni másoktól, kitűnni az alacsony éves védelmi költségvetéseinkkel, amelyek 2004 óta rendszerint a GDP 1,5%-a alatt voltak. (2018-ban például 1,1% volt ez a szám.) Németország, Csehország, vagy Szlovákia hasonlóan keveset költöttek. (Más kérdés, hogy a német 1,1% még a népességre vetítve is háromszorosát költi a magyar kiadásoknak, de a Magyarországgal minden tekintetben összemérhető Csehországnak is 70%-al több jutott honvédelemre 2018-ban mint nekünk[10].) A NATO elvárás minimum a GDP 2%-a, az európai NATO-átlag azonban csak 1,5%. Ez messze elmarad az USA 3,2%-os és Kína 1,9%-os ráfordításától. 

Kattintásra interaktív ábra nyílik.

Az adatokból tisztán látszik, hogy hazánk még saját gazdasági erejéhez képest is a sereghajtók között van, abszolút összehasonlításban pedig végképp. Mind az eszközöket, mind a létszámot tekintve súlyos lemaradásban vagyunk. Bár a közelmúltban a Zrínyi 2026 haderőfejlesztési program keretében lezajlott beszerzések bizakodásra adnak okot, messze van még a 2%-os ráfordítási cél. Nyomós érv a fejlesztés mellett az is, hogy a szövetségi rendszer jogosultságai elválaszthatatlanok a kötelezettségeitől. A 2%-os ráfordítás pedig 2024-es céldátummal vállalt NATO-kötelezettség.

Megéri?

A teljes bruttó hazai össztermék 2%-a hatalmas összeg. Szám szerint 853,2 milliárd forint[11]. Felfoghatatlanul nagy szám, és a várható gazdasági növekedés miatt még emelkedni is fog. Összehasonlításképpen az egészségügyre 1660,4; az oktatásra 1988,3 milliárd forint jutott a költségvetésből szintén 2018-ban[12].

Legbelül mindenki érzi, hogy a honvédelem nem olcsó dolog, és mint látjuk, számokban kifejezve sem az. Még a számokat nem ismerők is előszeretettel puffogtatnak: ,,drága”, ,,felesleges”. Ugyan valóban drága a honvédelem, de céljait tekintve közel sem felesleges. Nem szabad ugyanabba a hibába esnünk, mint jó pár elpuhult generáció előttünk: nem szabad elhinnünk, hogy a béke csak úgy magától van. Nap mint nap tenni kell érte, mert a tapasztalat azt mutatja, az emberiség természete nem éppen békés. Ezenkívül, ha már másokéból nem, legalább saját hibánkból tanuljunk, és emlékezzünk arra az időszakra, amikor Magyarországnak pacifista hadügyminisztere volt.

Ha elfogadjuk a tényt, hogy a hadügyre költeni kell, sőt még azt is, hogy érdemben, akkor végre elkezdődhet a konstruktív vita arról, hogy milyen formában, milyen céllal, milyen feladatokra.

A honvédségnek békeidőben is jut feladat bőséggel

Nem kell magyarázni, hogy a már elsajátított képességek szinten tartása rendszeres gyakorlást igényel, komplex hadgyakorlatokkal, vagy a hétköznapok napirendjébe beépített feladatokkal Ez a folyamatos ismétlés az egyetlen módja annak, hogy tartsuk a lépést más professzionális hadseregekkel.

Az ismeretek továbbadásán, a már meglévő tudás ápolásán kívül pedig mindenkori feladat haladni a korral. Ez nemcsak új képességek szerzését, hanem folyamatos tájékozódást is jelent. Erre kiváló lehetőséget nyújtanak a NATO missziók. Nem szabad elfelejtenünk: amikor a szükség úgy diktálja, a katonáink  lesznek azok, akik megtöltik a védő homokzsákokat és azonnal indulnak, ha nagy a baj. 

A hadiipar fejlesztése szintén jó irány és fontos cél. Magyarország méretéből adódóan nyilván sosem fog totális technológiai fölénnyel rendelkezni, de ez nem jelenti azt, hogy egy-egy területen ne tartozhatnánk a világ élvonalába. Nem beszélve arról, hogy egy élvonalbeli hadászati fejlesztői gárda az ipar más szektoraira is húzó hatást generálhat. Nem egy olyan autóipari beszállító van Magyarországon, aki képes lenne a mostaniaknál "nehezebb vason" dolgozni. Regionális együttműködésben - akár V4 szinten - kellően nagy piacot és tudományos bázist teremthetnénk saját hadiipari vállalatainknak.

A fejlesztéseket a gazdaság teljesítményével összhangban kell tartani. Ha erőnkön felül vállalunk kiadásokat és vonunk el forrásokat a gazdaságfejlesztéstől a katonai büdzsé számára, az hosszú távon éppúgy káros lehet, mintha alulfinanszíroznánk a honvédelmet. Belátható, hogy hosszú távon a honvédelem ügyének is inkább ártana a gazdaságot túlságosan megterhelő haderőfejlesztés.

Általánosan elmondható - ha úgy tetszik, ökölszabály -,  hogy amit öt év alatt rontanak el a honvédségben, azt 25 év helyrehozni. Egyszerűen ennyi ideig tart újra felhalmozni a tudást, az eszközöket, kiépíteni a jól működő szervezeti hátteret. Épp ezért itt is - ahogy annyi más területen -, fontos érték a stabilitás. Ahogy nem szabad hazárdírozni sem a honvédség eszköz- és ingatlanállományával, annak éves költségvetését sem szabad mértéktelenül csökkenteni.

Közös felelősség

Európát jelenleg a nemzetállamok védik, a történelemben először nem egymástól. Ha ez hosszabb távon így marad, fel kell készülni valamilyen konstrukcióban az összehangolt védelem megszervezésére és megteremteni az érdekérvényesítés képességét a kontinensen kívül is.

Függetlenségünk felelősséggel jár: azzal a fontos feladattal, hogy bármikor készen legyünk megvédeni. Jelenleg abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a közeljövőben nem kell klasszikus értelemben vett háborútól tartanunk. Ennek ellenére hiába lenne még ezer jó helye az adóforintjainknak, ha nem cselekszünk felelősen, az adósságunk egyszer utolér bennünket. Bennünket, Európát, és benne minket, magyarokat is. Ilyen módon az egyetlen dolog amit tehetünk, hogy mindenkor mozgásterünket kihasználva költünk a hadseregre, és nem prédaként tekintünk rá, amikor a költségvetési deficit megugrani készül.

Klímaváltozás, klímakatasztrófa: napjaink leggyakrabban elhangzó szavai közt vannak a médiában, és az elmúlt években már a politikában is. Miért került a téma a politikai viták fókuszába, és van-e ebben a környezet védelmében felelőssége a politikai pártoknak a fiatalokkal szemben? Írásomban nem csak a téma politikai vonzatával szeretnék foglalkozni, hanem arra is kíváncsi vagyok, van-e a fiataloknak is szerepe a klímakatasztrófában, hogyan próbálnak tenni ellene, és min kell változtatniuk az előrelépéshez.

Ahogy a közvélemény a fejlett országokban egyre égetőbb problémát látott a klímaváltozásban, új áramlat jelent meg a politikában. A zöld pártok többnyire baloldali pártok, amelyek a “ zöld politika nyomvonalán haladnak, fontos számukra a környezetvédelem, a környezettudatos viselkedés, a szociális igazságosság, az egyén szabadsága, a fenntartható fejlődésre építik a gazdaságot a következő generációknak megőrizve a bolygó jelenlegi állapotát”. Amellett, hogy valós és fontos problémákkal foglalkoznak, sokak szerint kihasználják az emberek téma iránti érzékenységét a szavazatuk elnyerése céljából. A zöld pártok támogatottsága jelentős a fiatalok körében és egyre több iskoláskorú gyermeket is vonzanak, ami nagy felelősséget jelent. Fiatal felnőttek figyelik a munkájukat, akiknek már nem csak a klímaváltozással kapcsolatban formálhatják a véleményüket, hanem az élet más ugyancsak komoly területein is. Felmerül a kérdés, hogy vajon mi egyéb formálja még a fiatalság véleményét a témában?

A Fridays for Future (Péntekek a Jövőért) mozgalom népszerű  tüntetéssorozattá nőtte ki magát a fiatalok körében, amit az akkor 15 éves Greta Thunberg indított el tavaly. Három hétig minden tanítási napon ott ült a svéd parlament előtt egy táblát tartva a kezében, amin az állt: ‘Skolstrejk för klimatet’ azaz ‘Iskolasztrájk a klímáért/éghajlatért’, ezzel tiltakozva a klímakatasztrófával kapcsolatos tétlenség ellen. Azóta is minden pénteken tüntet, akárhol is van a világban és ezzel tömegek szimpátiáját vívta ki. Az akció a Twitteren vált felkapottá, a netezők mémeket csináltak belőle, megosztották a vele kapcsolatos cikkeket, így a világ minden szegletébe eljutott az üzenete. A péntekenkénti tiltakozás több millió embert mozdít meg világszerte, a nemrég megrendezett Global Week for Future (Globális Hét a Jövőért) tüntetéssorozat keretei között pedig 150 országban tartottak 4500 tüntetést ami körülbelül 2 millió tüntetőt vonzott. Ezek a tüntetések a politika gyakorlóterévé váltak az utóbbi időben, hiszen egyre több párt szeretné hozzákapcsolódni a “zöld” törekvésekhez. Félő, hogy ilyenkor nem a probléma és annak megoldása a lényeg, hanem a rövid távú célként megjelölt politikai haszonszerzés. Érdemes jól utánanézni a pártok eddig elért eredményeinek, mielőtt a szavazatunkkal tüntetnénk ki őket.

A mozgalom kulcsszerepévé tette a fiatalokat a klímakérdésben, és akadnak, akik szerint akár meg is fékezhetik a klímaválságot. De nem mindenki osztja ezt a véleményt.

Az ausztrál újságíró és volt tanár Alan Jones például markáns kételyeket fogalmazott meg a tüntető iskolások láttán:

„Minden diáknak üzenem, aki sztrájkol a klímaváltozás miatt, hogy ti vagytok az első generáció, akiknek minden szobában légkondicionáló áll a rendelkezésére. Ti akartok tévét minden szobába és a ti óráitokat számítógépesítették. Ti töltitek az egész napot elektromos kütyükön.”

Nehéz téma ez, hiszen általánosságban elmondható, hogy valóban eddig sosem látott mennyiségű termék és szolgáltatás áll az ifjú generációk rendelkezésére. Amit meg tudunk fizetni, azt tálcán kínálják számunkra. Érdekes felvetés tehát, hogy a klímaválság egyik fő gyökere pont oda nyúlik, ahonnan a leghangosabb ellenállást látjuk. Valóban mi, fiataloklennénk a javak legnagyobb fogyasztói? 

A válasz igen és nem.

A technika és az ipar fejlődésével eszeveszett gyorsasággal nőtt a gyárak és a vállalatok száma. Mindenki részesedni akart abból a hatalmas mennyiségű pénzből, amit a fejlődés kínált. Olyan lehetőségeink vannak, ami előttünk senkinek nem volt, és akkora számú terméket birtoklunk, mint elődeink közül senki. Emiatt a kérdés hosszú vitákkal is nehezen lenne megválaszolható. De szabad hibáztatni a fiatalokat amiért élnek a technikai vívmányokkal? Nem, hiszen minden kor, minden társadalma törekedett a fejlődésre, és mindig az akkor legfejlettebb elérhető eszközöket használta. Sokan járnak tüntetni a parlamentek elé a cselekvést várva úgy, hogy közben fast fashion ruhákat viselnek, a kezükben ott a legújabb csúcstelefon, és még sorolhatnám a különböző okos eszközöket. A másik oldalon pedig ott vannak, akik az életmódjukat teljesen átformálták az ügy érdekében. Akik a műanyag helyett a fenntartható csomagolást részesítik előnyben, használt ruhát vásárolnak új helyett és az élet minden területén újrahasznosítható megoldásokat választanak. Ez az utóbbi réteg egyre növekszik, és egyre nagyobb mértékben próbálnak meggyőzni másokat is, hogy cselekedjenek hasonlóan. “Csak olyat várhatunk el másoktól, amit mi magunk is megtennénk” - szól a mondás. Szimpatikusnak tartom ezt a hozzáállást, és biztatok is mindenkit, hogy a saját véleménye mellett kiállva cselekedjen, és az alapján hozza meg döntéseit, azonban a mindennapokban sok negatív tapasztalat ért a túlzott tenni akarás miatt. Fontosnak tartom az aktivisták részéről a figyelemfelkeltést és a tájékoztatást, de végső soron mindenki a saját tetteiért felelős és a saját maga által meghatározott mértékben tesz a klímaváltozás ellen. Sok esetben a téma túlzott erőltetése és a változtatás sulykolása pont a cél ellenkezőjét váltja ki. A fiatalok formálhatóak ugyan, de valószínűtlen, hogy az emberiség többsége feladja a közeljövőben készülékeit, autóját, ruháinak nagy részét, stb. Véleményem szerint nem érdemes elítélni azokat, akik nem száz százalékig osztják az extrém környezettudatosság gondolatát, és akik még nem jutottak el a konkrét tettekig. Ha apránként mindenki egyre jobbá és felelősségteljesebbé válik mikrokörnyezetében, már megtette, amit tudott, hiszen a legnagyobb probléma megoldása sajnos nem az egyéneken múlik. 

 Az Eurostat 2016-os kutatása szerint a világ szeméttermelésének csupán 8,5%-át termeli a lakosság, a többiért az ipar felelős. 

Valódi megoldást az ipar megreformálása hozna, de a profitorientáltság miatt ez egy rendkívül nehéz feladat. A cégek törekednek az elmúlt években a környezetbarát csomagolásra, fenntarthatóbb megoldások használatára, és egyre több “zöld” márka kerül a piacra. Áder János köztársasági elnök a nagyobb cégek klímavédelmi törekvéseiről így fogalmazott: “egyrészt meg lehet győzni, üzletileg érdekeltté lehet tenni a vállalatokat, másrészt viszont ha ezt nem akarják, akkor jogszabályokkal kényszeríteni is lehet őket. Mindegyik eszköz elfogadható a cél érdekében, de nagyon sok a jó példa a vállalati világból, a magyar gazdasági szereplők nagy részénél megtörtént a szemléletváltás.” Ellenpéldaként az ázsiai multik és gyárak többségénél például még nagyon távol van a változás - például a ruhaiparban - így gyors és hirtelen lépésekről még sajnos nem beszélhetünk. A felelősség nagy része tehát nem az egyének vállát nyomja, és így már könnyebb megérteni a Fridays for Future mozgalmat. A résztvevők azt remélik, hogy amit ők maguk nem tudnak elérni, összefogva hátha sikerül. Igyekeznek jelenlétükkel előre lendíteni azokat a tárgyalásokat, amelyek elvezethetnek a gazdasági és az ipari szabályozás szigorításához a klímaváltozás lassítása, megállítása céljából. Az országok egyéni és együttes szabályozással is tudnak változást hozni.

Összességében elmondhatjuk, hogy a klímaváltozás ügyében a fiataloknak komoly ereje és felelőssége van, hiszen egyéni törekvéseikkel és összefogásukkal is hozhatnak változást egy jobb jövő érdekében. Az pedig, hogy a politikai életben ennyire meghatározó lett a téma, új irányt nyithat a politika szereplői számára. A pártoknak felelősségük, hogy a klímaváltozás ügyében fellépő fiatalokat megfelelő információval lássák el, illetve, hogy a tőlük kapott bizalmat jó célokra használják fel, hiszen élhetőbbé tenni a jövőnket közös érdekünk.

Forrás

https://hu.wikipedia.org/wiki/Eur%C3%B3pai_Z%C3%B6ld_P%C3%A1rt

https://www.greenpeace.org/hungary/blog/4580/klimavalsag-vagy-klimakatasztrofa/

https://index.hu/video/2019/09/30/kornyezetvedelem_gyakori_kerdesek_hogyan_legyek_klimatudatos_ujrahasznositas_hova_dobjam_szelektiv_kuka_klimavaltozas/

https://mandiner.hu/cikk/20191001_igy_szol_be_az_ausztral_musorvezeto_a_klimasztrajkolo_diakoknak

https://index.hu/video/2019/09/27/klimasztrajk_fridays_for_future_kornyezetvedelem_tuntetes_greta_thunberg/

https://444.hu/2019/06/28/ader-janos-szerint-klimaugyben-vegre-hozza-kell-latni-a-munkahoz

Képek

https://www.freepik.com

Történelme során az ember ismeretlen tájakat fedezett fel és megtanulta, hogyan válhatnak hasznára az erőforrásaik. Ma már arra gyűjt ötleteket, hogyan hagyja maga mögött a Földet, miután az ipari fejlődés nyomán olyan környezeti károk keletkeztek, amelyek lassan élhetetlenné teszik. A globális klímaváltozás veszélyei egyre nagyobb teret kapnak a médiában, és ma már a politikában is. Ettől összezavarodtak a dolgok és folyton felmerül a kérdés: El lehet-e választani a tudományos nézeteket a politikától?

Az utóbbi hónapokban világszerte nagy figyelmet kapott a 16 éves Greta Thunberg, a környezetvédő diák, aki egészen a New York-i ENSZ-csúcs szószékéig jutott, ahol kissé elragadtatva magát, tulajdonképpen "kiosztotta" a világ vezetőit. Azért engedhette meg ezt magának, mert az előtte eltelt hetekben "ökoszentté" avatta a média.

„Elvették az álmaimat” – mondta az a fiatal lány. Arca a beszéd közben vörösen izzott. Egy olyan lányról van szó, akinek az édesapja ismert színész, az édesanyja pedig operaénekesnő, aki már az Eurovíziós Dalfesztiválon is képviselte Svédországot. Egy olyan lányról a svéd felső-középosztályból, akit a baloldali politikai elit eszközként használ és dróton rángat. Egy lányról, aki könyvet írt arról, hogy gyerekkorában túl okos volt és minden gyerek csak csúfolta, erre ő azt mondta: „Nekem nem kell barát. A barátok gyerekek és minden barát rossz.”

Felmerülhet a kérdés: Ha a gyerekek rossz barátok, miért a gyerekektől várja el, hogy ne járjanak iskolába és inkább tüntessenek?

Vizsgáljuk meg azt a globális jelenséget, amit Greta Thunberg képvisel.

2018 augusztusában a svéd parlament előtt állva tartott maga elé egy táblát, amelynek kézzel írott felirata iskolasztrájkot hirdetett a klímaváltozás ellen. Ekkor még aligha gondolta volna bárki is, hogy ez a furcsa kislány mekkora visszhangot vált majd ki. A hangot diákok millióit hallják meg, akiket sikerrel hív fel arra, hogy menjenek az utcára, ezzel mentve meg a világot. A szituáció nem ellentmondásoktól mentes. Híressé vált beszédében politikusok tömegét osztja ki, számon kérve, hogy miért nem cselekedtek időben és miért ilyen alkalmatlanak a klímaváltozás elleni harcra. De ha tényleg ilyen alkalmatlan minden vezető a klímaválság kezelésére, akkor miért hozzájuk fordul égő szemekkel? „Azért, mert csak ők változtathatnak” – hangozhatna a válasz. De a klímaváltozás kérdéseinek megjelenése a politikában nem új jelenség.

A pestisracok.hu írt arról, hogy a francia jobboldali gondolkodó Gregory Roose petíciót indított a svéd aktivista kihasználása ellen. Szerinte bizonyos érdekcsoportok gazdasági és politikai okoból használják ki a 16 éves lányt.

Tetőzi mindezt az, ahogyan a szülei szemet hunyva hagyják, hogy a globális média szétszedje Gretát. Az aktivista lány kihagyja az iskolát a klímavédő elfoglaltságai miatt. Tényleg megéri egy fiatal életét semmibe venni csak azért, hogy valakik ebből politikai vagy gazdasági profitot termelhessenek?

„Nem itt kellene lennem, iskolában kellene lennem az óceán másik partján” – mondta a lány az ENSZ-ben előadott beszédben.

Valóban így van. Iskolában kellene lennie és élveznie a gyermekkorral járó barátságokat, iskolai csínytevéseket, beszélgetéseket. Ehelyett a világot járva beszél egy olyan jelenségről, ami a tudósok nagy része szerint már rég visszafordíthatatlanná vált. Iskolában kellene lennie egy olyan lánynak, aki a szájába adott szövegeket hirdeti a világ különböző pontjain. Egy tinédzsernek, akit könnyű manipulálni és szócsőként használni, hogy ezzel valaki más előreléphessem. Tipikus példája az agymosásnak: a klímahisztéria a nyugati baloldal kétségbeesett próbálkozása arra, hogy jóérzésűnek és a jövőért tevékenykedőnek állítsa be magát.

Félreértés ne essék: nem azt mondom, hogy a klímaváltozás nem valós probléma, és nem is Greta Thunberg ellen szeretnék keresztes hadjáratot indítani. Csupán arról van szó, hogy adott egy beteg 16 éves fiatal, akit könnyű befolyásolni.

Tekintsünk el a Greta-jelenségtől és közelítsük meg az éghajlati problémát a tudomány szempontjait alkalmazva. Hogyan tudnánk a káros folyamatokat legalább lassítani?

Kezdődött azzal, hogy felfedezték a fosszilis energiaforrások lehetőségeit, majd a modern korban egyre nagyobb mennyiségben használták fel őket.

„Gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan.” Nos, valóba: ha minden ember csak egy keveset tenne a környezetében, máris hatalmas változásokat tudnánk elérni.

Sajnos a mai felgyorsult világban nehéz mindenre időt szakítani. Nincs ez másként a folyamatos környezettudatossággal sem. Nagyon sok ember nem tud kellő időt fordítani arra, hogy csökkentse az ökológiai lábnyomát. Vannak, akik a rossz életkörülményeik miatt nem tudnak változtatni radikális, mások kényelemből nem teszik.

A káros globális folyamatok egyike az erdők radikálisan felgyorsult kiirtása. Az oxigéntermelő erdők kivágásának megfékezésével szemmel látható javulást tudnánk elérni. Ezek az erdők képesek lennének a kibocsátott szennyező anyagokat megkötni és évek elteltével tisztítani.

Egy kutatás szerint, ha Kanadát sikerülne facsemetékkel beültetni, 2050 környékére a szennyező gázok 50%-át is leköthetnék az új erdők. Nem végleges megoldás, de nagy előrelépés lenne.

Mi a helyzet az ipari
vállalatok környezettudatosságával?

Az ipar térhódításával együtt súlyosbodik környezetünk kizsákmányolása. Olyan módszereket kell kidolgoznunk és bevezetnünk a következő években, amelyek segítenek csökkenteni a környezeti terhet. Nem egy 16 éves lány vérben forgó szemeire és az őt irányító bandára van szükségünk. Csupán össze kell fognunk a változás reményében.

Univerzális megoldás sajnos nincs, de ha közösen tudunk cselekedni, remélhetünk javulást.

A klímakérdés uralja napjaink közbeszédét, a politikában és a tudományban egyaránt kiemelt témaként kezelik és a határok gyakran elmosódnak a két igencsak különböző terület között. Vajon melyik van nagyobb hatással a másikra, és mi lehet a megfelelő megoldási stratégia a klímaválság kezelésére?

A kérdés összetettsége kihívások elé állítja a tudósokat, és remek lehetőséget ad a politikusoknak a csúsztatásokra, a hatalmas lódításokra, vagy akár a kérdés elbagatellizálására. Szinte minden országban megjelennek a végleteket képviselő hangok. Hol a klímaapokalipszissal fenyegetők, hol a Föld természetes felmelegedési ciklusával érvelők tábora a hangosabb, mások egyenesen tagadják a probléma létezését. A felmelegedés 2019-ben már tagadhatatlan tény. Növekszik a hőmérséklet, olvadnak a jégsapkák, emelkedik a tengerszint, merülnek a szigetek. A valódi megoldások keresése helyett mégis még mindig helyett a bűnbakkeresésnél és az egymásra mutogatásnál tartunk.

A tudomány és a politika különös danse macabre-jának lehetünk szemtanúi. A statisztikák könnyen elferdíthetőek, ha a vizsgálat nem teljeskörű és a folyamatoknak csupán egy tetszőleges részét veszi figyelembe. Az igényes kutatások olykor megdöbbentő eredményt hoznak, és ha nagyobb nyilvánosságot kapnak, akár új irányokat is adhatnak a politikai döntéseknek. A müncheni ifo gazdaságkutató intézet például egy olyan tanulmányt[1] készített, amely aláássa azt az állítást, miszerint az elektromos autóké a jövő. A kutatás egy elektromos és egy dízel meghajtású autó teljes életciklusában vizsgálta a környezetre káros hatásokat. Az eredmény: az elektromos járművek gyártása, fenntartása és az előállításuk során keletkező hulladékai nagyobb ökológiai lábnyomot hagynak maguk után, mint egy hasonló kategóriájú dízelmotorral felszerelt modell. Igaz, hogy a közlekedéssel járó zéró szén-dioxid kibocsátással nem tudják felvenni a versenyt a belső égésű motorral felszerelt járművek, de a gyártási folyamat, a hatalmas teljesítményű akkumulátorok előállítása, majd későbbi cseréje és hulladékként való elhelyezése nem kihagyható a képletből. Arról nem is beszélve, hogy vajon hogyan termeljük meg a feltöltésre használt áramot? Ez egy olyan kérdés, amelyet a klímaharcosok sokszor elfelejtenek feltenni és megválaszolni. (Megjegyzés: A kérdés még bonyolultabb, hiszen az elektromos járművek csökkenthetik a nagyvárosi szmogot, az ott lakók mindennapos életterén kívülre helyezve a környezet terhelését. Ez befolyásolja a véleményeket erről a technológiáról, még akkor is, ha nem olyan környezetkímélő, mint amilyennek látszik.)

Ezzel el is érkeztünk ahhoz a területhez, amely a politika számára cselekvési lehetőségeket kínál. Az üvegházhatású gázok egyik legnagyobb kibocsátója az energiaszektor. Az Eurostat egy 2015-ös felmérésében az energiatermelés a teljes ipari káros anyag kibocsátásának 78 %-áért volt felelős, míg a többi ipari szektor összesen csupán 8,7 %-ért. Az energiát jelentős mértékben fosszilis anyagok elégetésével állítják elő, és ez nagy mennyiségű üvegházhatású gázt juttat a légkörünkbe, a gyakran említett szén-dioxidtól az egzotikusan csengő fluorozott-szénhidrogénekig. A megoldást keresve egyesek az atomenergia, mások a megújuló energiaforrások mellett tették le a voksukat. A bökkenő, hogy az elektromos áram fogyasztása napszaktól és évszaktól függően ingadozik. Hol többet, hol kevesebbet fogyasztunk. Jellemzően ezt az ingadozást kezelik a fosszilis anyagok elégetésével, vagy atomenergiával, hiszen ezeknek az erőműveknek a teljesítménye igény szerint szabályozható, szemben például a naap- vagy a szélenergiával.

A népszerűvé vált megújuló energiaforrások alacsonyabb hatásfokúak és a természeti erőknek kiszolgáltatottak. Hasznosak, szükségesek, zöldek, de nem lehet teljesen kiváltani velük a folyamatos, szabályozható energiatermelő alternatívákat. Az ingadozó termelésben fel nem használt energia tárolására hatékonyabb megoldást kínálnak a vízlépcsők. Ezek azonban költségesek, a létrehozásukat nem minden ország számára teszik lehetővé a földrajzi viszonyok, arról nem is beszélve, hogy természetkárosító hatásaik is vannak.

Ezek az érvek pontos számokkal, kutatási adatokkal és hosszú távú következtetésekkel gyakran megjelennek a tudományos kutatásokban is, de a politikával való találkozásuk sokszor vakvágányt jelent. Európában talán Németországban erre a legjobb példa, ahol az erőltetett és átgondolatlan zöldítés az elkövetkezendő évtizedekben jelentős problémákat okozhat az autóiparnak és az energiaszektornak is. A jóléti társadalmakban általában olyannyira felerősödtek a zöld mozgalmak, és a környezettudatosság olyan központi kérdéssé vált, hogy a politikai erők egyre nagyobb, sokszor meggondolatlan zöld ígéreteket tesznek a szavazatok elnyerése érdekében. A környezetvédelem olyan kérdés, amelyben csak lassan lehet előre haladni. A négy- vagy ötéves kormányzati ciklusok sokszor nem elegendőek a jól megfontolt döntésék meghozására, és az átállásra.

Történtek biztató lépések előre az elmúlt években. 2016-ban mintegy 200 ország kötelezte el magát az éghajlatváltozás elleni fellépés és az emberiség védelme érdekében a párizsi éghajlatvédelmi egyezmény aláírásával. Világméretű problémáról lévén szó, csak együttes erővel képzelhető el változtatás. A globális együttműködés azonban nem egyszerű. 2017-ben Donald Trump bejelentette az Egyesült Államok, a világ legnagyobb káros anyag kibocsátója kilépését az egyezményből. Ez nagy felháborodást keltett, az amerikai külügy pedig azzal próbálta megnyugtatni a többi országot, hogy kedvezőbb feltételek mellett hajlandó egy hasonló egyezményhez csatlakozni a jövőben. Az Egyesült Államok célja azóta is a szén-dioxid kibocsátás csökkentése, de nem szeretnék, hogy ez a gazdasági növekedés rovására menjen. A választók igénye az életszínvonal emelkedésére nagy nyomás alá helyezi a politikusokat. Nem kérdés, milyen döntéseket hoznak, ha a rövid távon népszerűséget hozó gazdasági növekedés, vagy a klímavédő megszorítások között kell választaniuk. Ilyen helyzetben a klímavédelem nehezen eladható politikai értelemben, és nem véletlen, hogy gyakran az ellenzéki pártok tűzik zászlójukra.

A klímaváltozás kihívásai pártállástól és világnézettől függetlenül mindenkit érinenek, a Greta Thunberg oldalán tüntető klímaharcost és a teremtés védelemért küzdő konzervatívot egyaránt. A társadalmi igény a környezetvédelemre szinte minden politikai oldalon megjelenik, ezért fontos, hogy azok a politikai erők, akik eddig keveset, vagy egyáltalán nem foglalkoztak a kérdéssel, szintén keressék a megoldásokat és az ezekhez illő retorikát.

Mi lehet a tudósok szerepe? Ők azok, akik pártatlanul, a tudomány eszközeivel szolgáltathatnak megalapozott stratégiákat a hirtelen indulatok helyett a politikusoknak, akik aztán végigvihetik a harcot. A politikusoknak pedig meg kell hallgatnia ezeket a vészkiáltásokat. A környezetünk megóvásáért folytatott küzdelem csak úgy lehet sikeres, ha a tudomány és a politika nem szkander-párbajt vív egymással, hanem kéz a kézben keresi a valódi megoldásokat.

[1] http://www.hanswernersinn.de/de/kohle-wind-diesel-motoren-co2-bilanz-sd-17042019