Reaktor

Ha valaki ma Kínáról beszél, elkerülhetetlen, hogy ne essen szó Hszi Csin-pingről, a Kínai Kommunista Párt főtitkáráról, pontosabban pártfőtitkáráról, hiszen ez a hivatalos megnevezés. Ő az az ember, aki nemcsak az ország, hanem a párt és a hadsereg fölött is közvetlen befolyással bír. De hogyan is néz ki a kínai hatalmi struktúra valójában?

A Kínai Népköztársaság államszervezete három intézményi pillérre épül: a Kínai Kommunista Párt (KKP), az állam (kormányzat) és a Népi Felszabadító Hadsereg. Ezek közül azonban a legmeghatározóbb a KKP, mely dominálja az utóbbi kettőt. A Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága a legfőbb döntéshozó szerv, amely ötévente tart kongresszust. A nagyjából 370 tagú Központi Bizottság tagjai választják meg a Politikai Bizottságot (PB), ami már egy szűkebb, körülbelül 25 fős vezetői testület. A legbelső kör pedig a Politikai Bizottság Állandó Bizottsága (PB ÁB, vagy Politbüro), amely jelenleg (2024-től) hét tagból áll – ők gyakorlatilag az ország legfőbb irányítói.

A pártfőtitkár a PB ÁB első embere, a KKP vezetője, aki rendszerint az államelnöki és a Központi Katonai Bizottság elnöki tisztségét is betölti. E hátom szerep által összpontosul nála mind a politikai, a katonai és az ideológiai hatalomA pártfőtitkár a PB ÁB első embere, a párt vezetője, aki rendszerint az államelnöki és a Központi Katonai Bizottság elnöki tisztségét is betölti. Ezáltal összpontosul nála minden érdemi politikai, katonai és ideológiai hatalom.

Ez a cikk egy több részes sorozat kezdete, amelyben bemutatjuk a jelenlegi kínai vezetés legbefolyásosabb tagjait. Az első rész kizárólag Hszi Csin-pingre fókuszál, akinek hatalmát gyakran Maoéhoz hasonlítják.

Hszi Csin-ping politikai öröksége családi gyökerekhez nyúlik vissza. Apja, Hszi Csung-hszün a Hosszú Menetelés végén kulcsszerepet játszott: Ő fogadta be Maót és gerilláit a, több mint 10 ezer kilométeres gyalogmenet, Hosszú Menetelés végén, amelyből mindössze körülbelül 8500 harcos élte túl. Az apa később Mao kormányában is szerepet kapott, 1959 és 1962 között az Államtanács főtitkára volt, ám nem sokáig. A kulturális forradalom idején Mao több hozzá közel álló személyt, köztük Hszi Csung-hszünt is személyes árulónak bélyegezte, nyilvánosan megalázta, majd nyolc év börtönre ítélte. A politikai leszámolás természetesen a családját sem kerülte el: a 15 éves Hszi Csin-pinget kirúgták a pekingi elitiskolából, és a vidéki Kína nyomorába száműzték fizikai munkára, éhezésre, megaláztatásra, mindezt az elhíresült kulturális forradalom keretein belül.

Hszi apjának nyilvános megaláztatása. Kép forrása: https://www.youtube.com/watch?v=1ZKBaRsP1gY&pp=ygUTY2hpbmEgcG9saXRidXJvIHZveNIHCQmECQGHKiGM7w%3D%3D

Mao halála után Teng Hsziao-ping felszámolta a kulturális forradalmat, és rehabilitációt ígért a Hosszú Menetelés túlélőinek és gyerekeinek, hiszen még mindig kiterjedt a hatalmuk és Teng is velük erősítette magát a hatalomba. Persze Hszi is közéjük tartozott, visszatérhetett Pekingbe, előbb vegyészmérnöknek tanult, majd posztgraduális képzésen kommunista filozófiát hallgatott Kína legjobb egyetemén. A pártba 1974-ben lépett be, annak ellenére, hogy a párt az apját tönkretette.

Hszi első lépésként a politikai karrierre készülők között szokatlan döntést hozott: elhagyta a fővárost, és vidéken kezdte meg a politikai ranglétra megmászását. Először Hopej tartományban, majd Fucsienben, később Csöcsiangban vállalt párttisztségeket. 1999-re már Fucsien tartomány kormányzója volt, amely sokat dobott a karrierjén, hiszen katonai központ révén főtisztekkel épített ki kapcsolatokat. 2002-től Csöcsiang tartományi párttitkára lett, és kivívta a helyi lakosság bizalmát is.

A nagy áttörés 2007-ben jött el, amikor a sanghaji párttitkárt korrupció miatt eltávolították, és Hszit küldték a helyére. Mindössze hét hónap alatt sikerült visszaállítania a párt tekintélyét a városban, ezután egyenesen Pekingbe került, és tagja lett a Politikai Bizottság Állandó Bizottságának, a Politbürónak. Ez volt az a pillanat, amikor nyilvánvalóvá vált, akár feérhet a csúcsra is.  

2012-ben került végül a ranglétra tetejére, mindenki azt várta tőle, hogy egy kevésbé ambíciózus, akár irányítható figuráról van szó, hiszen karrierje elején vidékre is hajlandó volt lemenni. De ez gyorsan kiderült, hogy nem igaz: Teng decentralizációs örökségével szembemenve úgy gondolta az egyszemélyi vezetés létfontosságú a párt túlélése szempontjából. Szerinte a kollektív vezetés gyengeséget jelent, ezzel visszatért a maoista hagyományhoz. Hszi hatalomra kerülését követően tisztogatási hullám indult: korrupciós vádak alapján eltávolították a külügyminisztert, a védelmi minisztert, és számos más magas rangú hivatalnokot. Az antikorrupciós kampány remek eszköz volt arra, hogy riválisait kiszorítsa, és saját embereit ültesse kulcspozíciókba, akárcsak Mao tette.

2021-ben a párt elfogadta a „harmadik történelmi határozatot”, amely hivatalosan is megerősítette „Hszi Csin-ping gondolatát” a Kínai Kommunista Párt ideológiai alapjaként. Ezzel az ő víziója vált az irányadóvá, tehát döntéseit senki sem kérdőjelezheti meg. A gazdaság a vezetése alatt megduplázódott, a katonai kiadások is így valójában igazi kritika sem érhette őt.

A Covid–19 járvány azonban megroppantotta a rendszerbe vetett hitet. Az ország több pontján tüntetések robbantak ki – ritka jelenség a kínai viszonyok között. Emellett a gazdaság sem állt teljesen talpra: az amerikai vámháború és a globális kereskedelmi feszültségek komoly kihívást jelentenek. Ennek ellenére Hszi hatalma továbbra is sziklaszilárd. A Politikai Bizottság és a Népi Felszabadító Hadsereg kulcspozícióit kizárólag hozzá hűséges vezetők töltik be. Jelenleg nincs olyan személy, aki reálisan esélyes lenne Hszi leváltására. 2022-ben újabb hűséges emberekkel töltötte fel a Politbürót és más fontos politikai szerveket, ezzel megerősítve, hogy a következő években is ő fogja irányítani Kínát.

Covid miatti tüntetések Kínában. Kép forrása: https://www.youtube.com/watch?v=1ZKBaRsP1gY&pp=ygUTY2hpbmEgcG9saXRidXJvIHZveNIHCQmECQGHKiGM7w%3D%3D

Láthatjuk tehát Hszi sziklaszilárdan tartja a kezében a hatalmat, kihívója sem akad. Azonban jelenleg több nehézséggel kell megküzdenie, mint eddig valaha. De vajon a Politbüro többi tagja kitart mellette? Cikkünk második részében bemutatjuk folytatjuk a Politikai Bizottság Állandó Bizottságának további tagjainak bemutatását, és láthatjuk Hszi hatalmának kiterjedését rajtuk keresztül.

Rengeteget változott a világ, és ezzel együtt a transzatlanti kapcsolatok is az elmúlt években. Bár az első Trump-kormány gyökeres változást prognosztizált, Biden elnöksége alatt még visszatérni látszott a megszokott amerikai-európai viszony. Azóta viszont bekövetkezett, amire igazából senki sem számított; az Egyesült Államok hátat fordítani látszik európai szövetségeseinek. Ezt a változó viszonyrendszert érzékelteti az LNG export szerepe is a transzatlanti kapcsolatokban.

2022-ben, miután Oroszország megtámadta Ukrajnát, az Északi Áramlat 1 és 2 pedig (azóta kevésbé) rejtélyes módon felrobbant, Európa azonnal vészhelyzeti intézkedések sorozatára kényszerült a gázellátás biztosítása érdekében. Ekkor jelentkezett be az Egyesült Államok, hogy a cseppfolyósított földgáz (LNG) export átirányításával az Európai energiaellátás „megmentője” legyen; Joe Biden ígéretet tett, hogy legalább 15 milliárd köbméterrel többet szállítanak Európába, mint korábban tervezték, ezzel jelentősen enyhítve a kontinens gázellátási stresszét. A gyors reakció nem csupán kereskedelmi, de politikai gesztus is volt, amely a transzatlanti szolidaritás jeleként rögzült az európai vezetőkben.

Donald J. Trump amerikai elnök találkozik Ursula von der Leyen európai bizottsági elnökkel a Világgazdasági Fórum 50. éves találkozóján 2020. január 21-én, kedden a svájci Davosban, a davosi kongresszusi központban. (Hivatalos fehér házi fotó: Shealah Craighead)

Három évvel később már egy teljesen más képet látunk. Az április első napjaiban Donald Trump elnök által bejelentett 10%-os alapvám és a további “kölcsönös” vámok az Európai Unióból érkező termékeket is súlyosan érintik. Az Unió válaszképpen összeállított egy listát amerikai termékekből, amelyekre 25%-os megtorló vámot vezetnének be, de fenntartja februári ajánlatát is a kölcsönösen 0% százalékos vám bevezetésére, amit Trump azonban nem tart jó üzletnek. Ehelyett az amerikai elnök egy merészebb követeléssel állt elő; az EU-nak 350 milliárd dollár értékben kell amerikai olaj- és gáztermékeket vásárolnia, hogy a magasabb kölcsönös vámok ne lépjenek életbe (az EU esetében ez 20%-ot jelentene). Ez az érték nagyjából a tavaly Európába irányuló amerikai LNG‑export tizenhétszeresével lenne egyenértékű, így a megvalósítása több szempontból is irreális.

Nem csak szembemegy a nemzetközi joggal, kivitelezhetetlen is

Egyrészt a WTO általános vám- és kereskedelmi egyezményei világosan tiltják, hogy egy tagország csak bizonyos áruk vásárlásától tegye függővé más kereskedelmi feltételek enyhítését, illetve hogy a vámkedvezmény ne minden országra egyformán vonatkozzon. Ennek azonban nem lehetne lényegi következménye, tekintve hogy a WTO Fellebbezési Testülete az első Trump-kormány óta működésképtelen. 

Másrészt a 350 milliárd dollár értékű energiaimport technikai korlátai is jelentősek. Az Európai Unió gázfogyasztása az orosz-ukrán háború kirobbanása óta folyamatosan csökken, 2021 és 2024 között 23%-kal. 2024-ben Európa nagyjából 51 milliárd köbméter LNG‑t vett az Egyesült Államoktól, ami 18%-kos visszaesést jelent az előző évi 62 milliárd köbméterről (kevesebb, mint 24 milliárd dollár értékben). Így tehát sem a csökkenő fogyasztás, sem a csökkenő import aránya nem kedvez a felfuttatott amerikai elvárásnak. A földgáztermelés és -szállítás kapacitásai sem bővíthetők egyik napról a másikra. Ha minden jelenleg tervezett beruházás megvalósul, akkor 2030-ra megduplázódik az Unió LNG import kapacitása 2021-hez képest, de a Trump-kormány által megszabott értékű import befogadásához még ez is kevés lenne. Nem is beszélve arról, hogy a csökkenő gázfogyasztás fényében már ezekre a beruházásokra sem lesz szükség.

Az EU gázimportja forrás szerint, negyedévente, 2021-től 2025 első negyedévéig. Mára az Egyesült Államokból érkező LNG a második legnagyobb import forrás (Norvégia után) Oroszország a harmadik helyre csúszott.
Forrás: Bruegel

A 350 milliárd dolláros energiaimport mint feltétel a magas vámok elkerülése érdekében, nem egy megvalósítható dolog. Akkor viszont miért áll elő egy ilyen ötlettel az amerikai elnök? Lehet, hogy ez is csak egy pillanatnyi fellángolás, vagy külső hatás eredményeként született meg az elnök fejében, mint elvileg a vámháború lépéseinek egyike is. Ezesetben valószínűleg általánosságban arra gondol, hogy a 350 milliárd dolláros külkereskedelmi deficitet, ami a két fél között fennáll az EU javára, úgy kell megszüntetni, hogy az EU gyorsan amerikai termékeket vásárol ugyanekkora értékben. Ha viszont pontosan úgy értette, ahogy mondta, az két dolgot jelenthet; nincs vele tisztában, hogy ez kivitelezhetetlen, vagy pontosan tudja hogy kivitelezhetetlen, és a későbbiekben fel fogja kínálni egy alternatív megoldás lehetőségét — például az elektronikai termékek és autók kereskedelmére vonatkozó szigorú EU-s szabályzatok és előírások csökkentését.

Az LNG export mint az amerikai külpolitikai irányvonal metaforája

Az amerikai LNG exportra támaszkodó stratégia nem pusztán gazdasági kérdés; a transzatlanti szövetség legfőbb üzenetét hordozza a külpolitikában. Amikor 2022‑ben az orosz‑ukrán háború lobbant fel, az Egyesült Államok lényegében „mentőövet” dobott Európának, és a Biden‑kormány azonnal átcsoportosította gázkészleteit a kontinensre. Ez a gesztus nemcsak az energiakészletek feltöltéséről szólt, hanem a Nyugat egységéről, arról, hogy Washington minden körülmények között számít szövetségeseire, és készen áll megvédeni közös értékeinket.

Most, 2025 tavaszán, a Trump‑adminisztráció alatt az LNG‑export eszközzé, sőt ultimátum tárgyává vált. A 350 milliárd dolláros vásárlási kvóta követelése nem csupán kereskedelmi feltétel, hanem közvetlen politikai üzenet is, amely arról szól, hogy az Egyesült Államok ma már nem önzetlen segítő, hanem először saját álláspontját érvényesítő, „alkupozíciót” használó aktor. Ez az éles váltás jól kirajzolja, hogy a korábbi „liberális internacionalista” külpolitika helyébe a nyers, „deals‑based” tranzakciós logika lépett.

Egykor az LNG‑szállítmányok az európai energiabiztonság szimbólumai voltak, most viszont az amerikai vámok elkerülésének ára. A közösségi lendület — amikor Washington ingyenes biztonsági ölelést kínált — mára kockázatos alkuhelyzetté alakult. Brüsszelnek rövid időn belül kell döntenie arról, hogyan kezelje ezt a kiélezett vámháborús helyzetet. Ebben a keretben az LNG‑export a külpolitika egyik metaforájává vált, azt sugallja, hogy az Egyesült Államok már nem csupán a Nyugat — és különösen Európa — megvédésének záloga, hanem a kereskedelmi érdekekkel formált, rugalmatlan nyomás alkalmazója.

Ez a szerepváltás egy mélyebb folyamat része. Miközben korábban a transzatlanti együttműködésnek a közös értékek és biztonsági kötelezettségek adták az alapját, ma a külpolitikai döntéseket is egyre inkább a közvetlen gazdasági haszon határozza meg. Az LNG‑export megítélése ezért túlmutat a tartályhajók rakományán; egyben üzenet is arról, hogy az amerikai külpolitika ma már nem egyszerűen szövetségi, hanem tranzakciós jellegű — és ezt a paradigmaváltást jól szemlélteti az az energia‑ügy, amely egykor összefogást, ma pedig alku‑pozíciót jelent.

Ebben a részben a vendégünk Sáfrány József lesz. Dokumentumfilm rendező, szerkesztő és operatőr. Beszélgetünk vele afrikai expedíciókról, Rockenbauer Pál személyiségéről, és persze arról a sorozatról, amely örökre beírta magát a magyar televíziózás történetébe, a Másfél millió lépés Magyarországonról.

Az első kérdésem az lenne, hogy te 1971-ben kezdtél el dolgozni az MTV-nél, mint világosító. Hogyan vezetett az utad aztán a szerkesztői, operatőri, illetve rendezői székbe?

Ez hosszú és bonyolult út, de egyébként a történet maga nagyon egyszerű. Annak idején, még gimnazista koromban, a Radnótiba jártam. Volt egy mániám: én szeretek csavarogni, és minden szabadidőmben stoppal jártam az országot. Ahogy csavarogtam és nézelődtem, mindig előfordult, hogy stoppal utazva összefutottam valakivel a Magyar Televíziótól. Mondtam is magamban: „Ezek marha sokat utaznak, ez egy nagyon jó dolog.”
Volt egy barátnőm az iskolában, akinek az édesapja egy igen neves művészettörténész volt – hadd ne nevezzem meg, de nagyon-nagyon jó szakember volt, az építészettörténet egyik legkiválóbb alakja. Na, őneki rohadtul nem tetszett az, hogy egy ilyen szakadt külsejű ürge, mint én, a lánya körül legyeskedik. Ezért megbízott engem azzal, hogy ha már úgyis csavargok az országban, és járok mindenfelé, akkor fényképezzem le neki ezt, meg azt – mindenféle középkori műemlékeket.
Így aztán elkezdtem az országot járni – akkor már tudatosan. Addig csak úgy kinéztem a térképen egy pontot, elmentem oda, aztán visszajöttem. De így már volt értelme. Mire ezt a munkát befejeztem, a hölgy már régen nem játszott szerepet az életemben, de az, hogy menni kell, és hogy az jó – az megmaradt.
A fényképész-tanuló koromban, érettségi után, nem igazán tetszett nekem az, hogy most állóképeket, meg ilyeneket csináljak, és habozás nélkül ott is hagytam a vizsgák előtt az utolsó évfolyamot. Olvastam a Népszabadságban, hogy érettségizett fiatalokat keresnek a Magyar Televízióba segédvilágosítói munkakörbe. Mondom, ezek sokat csavarognak – akkor nekem ott a helyem. Úgyhogy így kerültem a televízióhoz.

És mit szóltak a szüleid egyébként ahhoz, hogy ilyen csavargó életmódot éltél?
A szüleim nem olyanok voltak, hogy beleszóltak volna bármibe is. Tulajdonképpen azt csináltam, amit én jónak láttam. Az volt a lényeg, hogy a fizetésemnek az x százalékát, ha lehet, mindig adjam haza, hogy a háztartás fennmaradjon.

És akkor a fotózás így jött az életedbe? Hogy ennek a barátnőnek az édesapja megbízott vele? Vagy már előtte is fényképeztél?

Hát, fényképész-tanuló voltam, és igyekeztem ezeket a dolgokat a lehető legjobban csinálni. Magam laboráltam, magam csináltam mindent, és úgy adtam oda a képeket – amik könyvekben is megjelentek. Eléggé, hogy mondjam… mikor megjelent a könyv, amelyben benne voltak a képeim, már szépen kerestem velük – de jóval később, mint ahogy én azokat leadtam. Aztán egyszer csak jött valahonnan egy kalappénz, nem értettem, utánanéztem – ja, hogy igen, ez a kiadó, aki a művészettörténettel, régi épületekkel foglalkozik, most kifizette, mert megjelent valamelyik könyvben néhány képem.

És említetted, hogy ezután inkább a mozgókép felé fordultál. Mi az, ami vonzott benne, amit az állókép nem tudott megadni?

Abszolút nem a mozgókép vonzott. Én gyerekkorom óta rendszeresen jártam statisztálni a filmgyárba, ismertem a filmszakmát. Gimnazista koromban is statisztáltam Jancsó Miklós filmjeiben többször, meg más filmekben is. Így a filmszakma nem volt valami különlegesség. Azt jelentette, hogy ezeknek ez a szakmája, ezt csinálják – általában a lehető legjobban.
Amikor bekerültem a televízióba világosítónak, körülbelül három-négy nap múlva megjelent egy belső hirdetés: segédoperatőri tanfolyamra kerestek fiatalokat. Azonnal beadtam a jelentkezésem. Egy évig dolgoztam világosítóként, de mikor kiderült, hogy beadtam a jelentkezésemet, az illetékes elvtárs azt mondta, hogy az ő osztálya nem ugródeszka jelölt művészek számára – és kirúgott.
Elmentem egy darabig esti hírlapot árulni, de aztán fölvettek a segédoperatőri tanfolyamra. Ezt egész jól elvégeztem, és rögtön lett állásom is a Magyar Televíziónál, a politikai adások főszerkesztőségénél – amire az égvilágon mindenre vágytam, csak arra nem, hogy ezzel kelljen foglalkoznom. Először is azt mondták, hogy vágassam le a hajam, meg ilyenek… szóval az is tartott egy évig.
A kirúgásom oka az volt, hogy volt egy Kádár-interjú, és mondták: protokollöltöny kell. Nekem nem volt, de volt egy barátom, aki egy fejjel alacsonyabb volt nálam és egy méterrel szélesebb – az ő öltönyében mentem, és nem ragasztottam le a hajam. Megcsináltuk az interjút. A Kádárnál az volt a rendszer, hogy egy óráig a tévéé a program – utána sem lehetett elmenni. Beszélgettünk, és valahogy szóba került a hosszú haj. Kádár a szokásos böfögő hangján mondta, hogy „Tegnap volt nálam egy svéd riporter, seggig ért a haja, de nagyon okosakat kérdezett. Engem az ilyesmi nem érdekel.” Odafordult a stábhoz: „Na?” Mire visszaértem, már írásban volt, hogy politikai munkára alkalmatlan vagyok.
Ezt a papírt elvittem Lénárd „papihoz”, aki az operatőri osztály főnöke volt. Elolvasta, nagyot röhögött, és fölvett az operatőri osztályra segédoperatőrnek. Ez voltam egészen addig, amíg el nem vittek katonának.
A világosítóknál is, meg a segédoperatőröknél is tudták rólam, hogy nálam olyan nincs, hogy délután négykor leállok, és hazamegyek. Szeretek hosszabb időre vidékre utazni, szeretek vidéki szállodákban lakni, országot-világot látni. Ezért aztán sokszor olyan operatőrök és rendezők mellé osztottak be, akik ilyen filmeket csináltak. Mert ez nem olyan szakma, hogy "nincs kedvem hozzá, de azért megcsinálom". Ezt szeretni kell. Ez egy szerethető szakma, minden perce olyan, mint egy újabb egyetemi kurzus: egyszer egy nagyon fontos emberről forgatsz, és meg kell ismerned az egész életét, másszor egy városról vagy akár valami különleges természeti jelenségről. És ha ezekről beszélnek, és te figyelsz, akkor az ragad rád. Engem ez nagyon vonzott. Olyannyira, hogy sokszor inkább erre figyeltem, mint arra, amit éppen csinálnom kellett volna – filmet fűzni, adagolni, ilyesmik. Abban nem voltam a legjobb.

Tehát akkor, ha jól értem, a segédoperatőr az operatőr keze alá dolgozik? 

Pontosan. Ő viszi az állványt, amikor menni kell valahova, ő fűzi be az új filmet, ha kifutott, ő rakja össze a készülékeket – mindig úgy, hogy amikor az operatőr dolgozni akar, minden készen álljon. A segédoperatőrnek mindenre figyelnie kell. Plusz ő állítja az élességet is. Tudod, mit jelent, amikor jön veled szembe egy lovas, és neked végig élességben kell tartanod, miközben rohan a kamera felé? Na, ezt hívják úgy, hogy focus puller a nemzetközi filmes nyelvben. Valamiért ehhez volt érzékem. Ebben jó voltam. Ezt is csináltam, és ezt is szerettem – de mégsem elégített ki.

Az érettségim annyira pocsékul sikerült, hogy tíz évig eszembe se jutott, hogy továbbtanuljak. Aztán egy alkalommal, miközben éppen segédoperatőrként dolgoztam Kollányi Ágostonnal – aki a magyar természetfilmezés atyja, és Rockenbauer Pál számára a legnagyobb név volt Magyarországon –, elkezdtem dolgozni magával Rockenbauerrel is. Akkor még nem tudtam, de már többször is dolgoztam vele teljesen véletlenül. És egyszer csak elkezdett vizsgáztatni. Megkérdezte: "Mi ez a fa? Uraságod ismeri ezt a növényt?" Ő mindig ilyen távolságtartóan beszélt azokkal, akiket szeretett – magázta őket. "Meg tudna nekem mondani négy folyót, ami kifolyik a Kárpát-medencéből?" És mivel földrajzmániás voltam, ezeket tudtam. Tudtam, hogy vizsgáztat – de jólesett.

Így már értem, hogyan jutottunk el a fotózástól a világosításon át a segédoperatőrig. És innen hogyan vezetett az út a dokumentumfilmek világába? 

Hát, a Magyar Televízióban természetesen készültek nagyon jó filmek, színházi közvetítések is, de engem nem ezek érdekeltek. Engem az vonzott, amivel lehetett csavarogni. Azért választottam ezt a pályát, mert mindig menni akartam. Nem egy műfaj, nem egy meghatározott stílus irányított, hanem az, hogy utazni, látni akarok. Ezért nem a játékfilmek érdekeltek – bár azokban is jó volt részt venni, volt is néhány emlékezetes pillanat.

Például tudod, szokták mondani, hogy már minden voltam, csak akasztott ember nem – na, én az is voltam. Egy középkorban játszódó filmben, ahol az engedetlen jobbágyot felakasztják, nem volt statiszta, aki elvállalta volna a szerepet. Én meg, mint Ráday Mihály segédoperatőre, mondtam: "Én ezt megcsinálom, ha van hozzá elég pénz." Azt mondták, van. Beöltöztettek ejtőernyős hevederbe, rám adták a jobbágyruhát, és felhúztak az akasztófára. Miközben lógtam, Ráday csak ennyit mondott: „A segédoperatőr úrnak talán lehetne egy kis kameraérzékenysége…” Mert hogy nem a kamera felé lógtam, hanem háttal. Akkor elkezdtem vonaglani az akasztófán, hogy beforduljak a kamera irányába. Sajnálom, hogy erről nem készült fotó – senki nem fényképezte le. De a felvétel, amin ott lógok jobbágyként, megvan. A Várak, törökök című filmsorozatban.

Említetted ugye a csavargást, és hát te igazán messzire csavarogtál. Afrika például kifejezetten meghatározó szerepet játszik az életedben – több filmed is ott készült. Honnan jött számodra Afrika?

Volt egy expedíció 1987–88-ban. Egy tudósokból álló csapat – rajtam kívül szinte mindenki doktor volt – elhatározta, hogy végigjárja Teleki Sámuel egykori útját Kelet-Afrikában. Emellett persze a saját kutatási területeikhez is kapcsolódó megfigyeléseket végeztek. Ők már látták korábban a Kőrösi Csoma Sándor nyomában című filmemet, meg azt is, amit Izlandon forgattam – ezek voltak az első külföldi munkáim. Épp akkoriban kaptam díjat a Kőrösi-filmért, és akkor jött a felvetés: válasszuk a „köztes Urat”, vagyis engem. Lenner János keresett meg – vele együtt jártunk a Radnóti Gimnáziumba. Akkor már a Térképtudományi Tanszék docense volt, és ő szervezte az expedíciót. Elmentünk pontosan fél évre Kelet-Afrikába. És onnantól nem telt el év, hogy ne éreztem volna: ide nekem vissza kell mennem. Most is az egyik legközelebbi tervem az, hogy mikor tudok ismét Afrikába utazni.

És milyen nehézségekkel jár egy ilyen afrikai forgatás? Gondolok itt logisztikára, helyi engedélyekre, időjárásra – olyan dolgokra, amikkel Magyarországon nem nagyon találkozik az ember.

Amikor mi odamentünk, még filmre dolgoztunk – 16 milliméteres színes filmre. Megvoltak hozzá a megfelelő kamerák: ekkora, akkora, meg amakkora. Én úgy tudtam, hogy a mi expedíciónk – „Magyar Tudományos Afrika Expedíció”, szép fellengzős neve volt – minden szükséges engedéllyel rendelkezik, hogy azt csináljunk Afrikában, amit csak akarunk. Na, hát amikor másodszor tartóztattak le a helyi rendőrök, és próbálták elkobozni a felszerelésemet, már tudtam, hogy ez nem így működik. Hiába van központi állami engedély, ha a helyi kishatóság éppen máshogy dönt.

Szóval voltak ilyenek. A későbbi forgatásokon is mindig az volt a legfontosabb, hogyan tudok „álcázni” – hogyan rejtem el a kamerát, mit tudok a lehető legkisebb méretben vinni. Ez persze sokszor rontotta a minőséget, de bevállaltam, mert mondtam: ha kell, én leszek az állvány is. Ha menni kell, akkor menni kell. Ha csinálni kell, akkor csinálni kell – jöhet bármi.

Az alapvető szabályokat gyorsan megtanultam: rendőrt nem fotózunk, katonát sem, állami objektumokat csak rejtve, és csak ha nagyon muszáj – hidakat, ilyesmiket. Igyekeztem kerülni mindent, amiből baj lehet, de így is akadt bőven. Az ilyen expedíciókban én mindig csak egy kis pont voltam. A többiek komoly tudós emberek voltak, akik nagyon alaposan megszervezték maguknak az egészet. Nekem „csak” alkalmazkodnom kellett – de azt megtanultam.

Hogy kell elképzelni egy ilyen expedíciót? Tényleg úgy történt, hogy nagy terepjárókkal, meg a már említett kamerákkal felszerelkezve elindultatok, és fél évig ott voltatok?

Ez a Teleki-expedíció országos összefogás eredménye volt. Alapvetően senki nem adott rá egy vasat sem. A Magyar Televízió annyiban segített, hogy Rácz Gábor – a főnököm hatására – megkaptam mindent: kamerát, felszerelést, mindenféle „szelídséget”, csak éppen pénzt nem. Azt mondták: „Oldja meg az expedíció, hogy miből élsz.” Én pedig belementem. Hát Afrikába menni, fél évre, hát persze! Szóval így ment. Nem volt semmi, ami visszatartott volna.

Volt, hogy letartóztattak bennünket, de mindig ki lehetett magyarázni magunkat. El lehet képzelni, milyenek ott a hivatalnokok. Kenyában például sokan tanultak Nyugaton, Angliában – átvették az ottani nyelvezetet meg hozzáállást. Tanzánia akkoriban szocialista országnak vallotta magát, ott a tisztviselők Kelet-Európában tanultak. Velük tudtam a legjobban szót érteni. Egy kenyai hivatalnok sosem mondja meg nyíltan, hogy mit kér. Húzza az időt, és neked kell kitalálni, mit akar. Tanzániában viszont azt mondták: „Figyelj, adsz egy ötvenest, és akkor minden rendben.” Őszintébbek voltak, mint a nyugatiak. Például ha rossz helyen forgattam, egy kenyai rendőr csak nézett rám és akadékoskodott – aztán ha adtam száz schillinget, békén hagyott. A tanzániaiak viszont egyenesen megmondták, mit akarnak – talán mert Budapesten, Moszkvában, Varsóban tanultak, és értették, mi hogyan működik.

Említetted, hogy néhányszor letartóztattak titeket. Elég sok sztereotípia él Afrikáról: betegségek, rossz közbiztonság… Ezek mennyire igazak?

Egy részük igaz, más részük nem – vagy már nem. Volt, ami igaz volt 40 évvel ezelőtt, de ma már más a helyzet. Ugyanabba a boltba mész be, mint itt Budapesten. Ugyanazokat a termékeket látod, csak épp a címkén az van, hogy Dél-Afrika, nem pedig Németország. Szóval már nem tudsz olyat csinálni Afrikában, ami annyira meglepő lenne. Ugyanaz a világ, XXI. század – csak más ritmusban élnek.

És ez fontos. Itt, nézd, van rajtam egy póló, rajta ez a felirat: zungu. A zungu a héli nyelvben a fehér ember gúnyneve. Portugál eredetű szó, amit ők kicsit átalakítottak. Azt jelenti: „aki mindent akar, és azonnal akarja”. Afrikában nem szabad gyorsan akarni. Ott mindent elérsz, amit szeretnél – ha van hozzá türelmed, kitartásod, tudsz mosolyogni, és néha köpni, amikor kell. Ezt elvárják. Ezekhez alkalmazkodni kell. Én pedig szeretek alkalmazkodni – legyen szó ételről, italról, bármiről. Nagyon szeretem Afrikát. Tényleg két dolog van a világon, ami nekem a legfontosabb: Magyarország – és Afrika. Úgy, ahogy van.

És egy-egy ilyen afrikai expedíció során a helyiek hogyan viszonyultak hozzátok? Mennyire voltak befogadóak, nyitottak más kultúrákból érkezőkkel szemben?

Erre nem lehet egyértelmű választ adni, mert nincs rá egyértelmű válasz. Ott is embere válogatja. Aki még sosem látott fehér embert, az például azt gondolja, hogy gyógyító vagy – rögtön mutatja a sebeit, hogy „kötözd be, csinálj valamit”, mert úgy hiszi, a fehérek ehhez értenek.

Szóval nincs általános recept. Az afrikai ember is ember, különbözőek, mint bárhol máshol. De gondolj bele: ha bemennék egy afrikai faluba, és elkezdenék csak úgy fényképezni, mit szólna hozzá? Hasonló, mint ha idejönne egy fekete férfi egy kiskunsági tanyára, elővenné a kameráját, és elkezdené videózni Jani bácsit. Nem fogadná túl jól.

Ezeket a dolgokat finoman kell csinálni. Engedélykérően, barátságosan, előtte hosszas beszélgetéssel, rábeszéléssel – néha egy kis fizetséggel. Így meg lehet oldani. Ha van egy világos terved, tudod, mit akarsz elérni, akkor az ilyen akadályokat át lehet hidalni.

De erőszakosan, nagyképűen, felsőbbrendűen soha nem szabad fellépni. Ott ez nem működik – és máshol se igazán.

Nekem volt körülbelül két éve egy beszélgetésem Földes Andrással, aki haditudósító, és ő azt mesélte, hogy amikor idegen országba megy – főleg, ahol korábban még nem járt – akkor mindig első dolga, hogy fixert szerez. Olyat, aki ismeri a helyi nyelvet, a szokásokat, és segít eligazodni. Ti is hasonlóan működtetek? Volt mindig egy ilyen helyi ember, aki segített?

Igyekeztünk mindig szerezni valakit. Az első expedíciónkon nem nagyon volt rá szükség, mert ott velünk volt például Szuhirinyiev professzor, aki magyarul beszélt, sőt szuahéli nyelvprofesszor volt, tehát gyakorlatilag mindenhez értett, amire csak szükség volt. De persze még így is fontos volt jó kapcsolatot ápolni a helyiekkel. Fixert viszont később mindig kerestünk. Ma is, ha utazunk valahova – én vagy a feleségem, Kata, aki amúgy a világ legjobb szervezője –, mindig megtaláljuk, hogyan lehet a megfelelő embert előkeríteni, lehetőleg a legolcsóbban, mert ez nekünk mindig fontos. Mi nagyon sokat utazunk, de nagyjából annyi pénzből, amennyibe másnak egy négynapos dubaji kiruccanás kerül, mi elvagyunk egy egész hónapig. És az alatt az egy hét vagy két hét alatt, amit kint töltünk, mindig meglátjuk azt, amit szeretnénk, amit megterveztünk.

Ha jól tudom, a kapcsolatotok is Afrikának köszönhető, igaz?

Ó, igen, abszolút. Szenegálban ismerkedtünk meg. Valahogy úgy alakult, hogy 15-16 telén se neki, se nekem nem volt éppen dolgom. Mondtam is magamnak: „na jó, akkor elmegyek Szenegálba.” Két évvel korábban már voltam ott, csináltam egy filmet, amiből hiányzott néhány jelenet, úgyhogy azt is be akartam fejezni – meg egyébként is, jól akartam érezni magam. És hát ott, Dakarban találkoztunk

Térjünk vissza most Magyarországra, és az adás másik fő témájára, a Másfélmillió lépés Magyarországon című dokumentumfilm-sorozatra. Hogyan kerültél bele ebbe a projektbe, mint segédoperatőr?

Hát épp akkor szereltem le a hadseregből. Volt is rövid hajam, ahogy az lenni szokott. Egyszer csak mentem át az aulán a tévében – tudod, az aula volt a központ, ott zajlott az élet, ott beszélgetett mindenki mindenkivel. A Rockenbauer Pál is ott szeretett üldögélni, neki volt egy jó nagy köre, akikkel szívélyes, ha nem is mély barátságot ápolt. És akkor egyszer csak megszólal: „Páfrány úr, álljon meg!” Páfrány úr én voltam.

„– Ismeri maga a Kéktúrát?
– Hát hogyne, van is füzetem.
– Igen? Hány pecsét van benne?
– Hát... egy se. Nem szeretek pecsételni.
– Akkor miért vette meg?
– Kaptam ajándékba.
– Jó. Na, érdekli a Kéktúra?
– Persze, hogy érdekel.
– Akkor jövőre lesz egy ilyen forgatás. Beszállna?
– Hát hogyne akarnék!”
Így kezdődött az egész.

Említetted, hogy nagyon pontos napirendetek és leírásotok volt arról, hogyan fogjátok ezt az egészet véghezvinni. Hogy nézett ki mondjuk egy forgatási nap? Milyen napi rutin szerint zajlott a munka?

Este, amikor mit tudom én, egy szénakazalban, egy pajtában vagy egy kultúrház színpadán aludtunk – ahol épp megszálltunk –, mindig összeült a csapat. Akkor a Pali – Rockenbauer Pál – elmondta, hogy holnap mit fogunk csinálni. Persze mindenki előre is elolvasta a napi tervet, de ő ilyenkor újra végigvette mindenkivel. Aztán reggel elindultunk, és megcsináltuk, amit kellett. A lehető legpontosabb terv szerint haladtunk. Csak ritkán kellett változtatni, és az is főleg az időjárás miatt történt.

Például amikor Nagyvázsonyban jártunk, szakadt az eső. Már három nappal továbbmentünk, de a Nagyvázsonyi várat kihagyni a Kéktúrából egyszerűen nonszensz lett volna. Erre a Rocky – így hívtuk Palit – azt mondta: „Safikám, te úgyis voltál már operatőr vagy segédoperatőr, fogod a kamerát, visszamész, és megcsinálod a Nagyvázsonyi várat.” Jött a gyártásvezető a fehér Volgával, visszamentünk, megcsináltam – és bekerült a filmbe! Őrület! Ez volt az első jelenet, amit teljesen én fényképeztem, és amit leadott a Magyar Televízió. A mai napig nagyon büszke vagyok rá.

És egyébként milyen volt a hangulat a csapaton belül? Milyen vezető volt Rockenbauer Pál?

Olyan vezető volt, hogy soha nem adott konkrét utasítást. Nem volt rá szükség. Mindenki pontosan tudta, mit kell csinálnia. Elolvasta a forgatókönyvet, és tette a dolgát. Legfeljebb annyit mondott néha a Pali, hogy „figyelj, ezt egy kicsit föntebbről vedd”, de még ezt se szívesen. Ő pontosan ismerte az embereit, tudta, hogy Szabados Tamás hogyan fogja vágni, Tenszki Gyula hogyan fog forgatni, Heinz László hogyan világosít, én pedig hogyan fogom intézni, hogy a csapó működjön. Nem volt parancsuralmi rendszer – nem is kellett. Ez a csapat egyszerűen értette a dolgát.
A harmadik nap után már éreztük a film „ízét” – tudtuk, hogyan fog majd kinézni. A Pali időnként belekérdezett, de leginkább hagyta az embereket beszélni. Előre megírta a szöveget Sinkó László számára, hogy majd mikor jön az ideje, el tudja mondani. Minden ki volt találva, minden pontosan meg volt szervezve.

Éppen többször felmerült, hogy mennyire nézték aztán meg azt, hogy ti min dolgoztok, és milyen munkát adtok le. Mennyire volt egyébként ez szigorú cenzúra?

A politikai műsorok a szigorú cenzúra alatt voltak. Ezek a műsorok nem. Ezek elmennek kirándulni, és még fizetést is kapnak érte – ez volt a hozzáállás. Hogy bemutató nélkül. Hát, azért volt hatással, mert gondold meg! Van egy ilyen régi magyar zsoltár, hogy „Boldogasszony anyánk”. Az a Magyar Televízióban ebben a filmben hangzott el először. Először beszélt szabadon egy nem vallási műsorban egy pap. Egy pap! Sok pap.

Először lehetett bemutatni egy komplett görögkatolikus vallási szertartást is.

És amikor ezt csináltuk, föl sem merült, hogy ebbe valaki beleszóljon, vagy hogy ezt nem engedik. Hát itt van az úton, ahogy megyünk, és ezt lehet látni. És később se szólt bele senki. A kétségek akkor merültek föl, a rendszerváltás után, amikor elkezdtek minket éjjelről kérdezgetni. Hogy de hát ez hogy ment bele? A párt, meg ez is benne van? Hogyha a párt maga is belesz*rt az egészbe, meg a televízió olyan felsőbb vezetése, amelyik ezt cenzúrázta volna... Nagy Richárd, aki akkor a Magyar Televízió elnöke volt, nagyon jó menedzser volt. Nagyon jó szakember. Úgy értem, hogy nagyon jó szervező szakember. A televízióhoz halvány fingja nem volt, de tudta, hogy milyen szakemberekkel vegye körül magát. Ő irányítani nagyon jól tudott. És neki ez az egész rohadtul tetszett. Pedig ő is egy ősbolsevik volt.

Már felmerült, hogy tényleg ez a film egyébként a mai napig egy nagyon ikonikus alkotás. Tehát mondom, én 2000 után születtem, de nekünk is ott van DVD-n a polcon, meg rengetegen ismerik még az én generációmból is. Szerinted egyébként miért lett ez ennyire ikonikus?

Nem tudom megmondani. Ez az egész Rockenbauer személyiségéhez köthető. Ami az ő lelkén átszűrődött, az átment a nézőhöz is. És azt a néző 50 év múlva is fogja élvezni, mert a Pali szemén keresztül látja azt a világot. Hogy annak mi a varázsa, azt én nem tudom megfogalmazni. Én szerettem volna sokszor olyan lenni, mint Rockenbauer. Amikor egy idő után rájöttem, hogy nem tudok olyan lenni, akkor igyekeztem már nem olyan lenni. De mindig kérdés, és mindig valami elképzelhetetlen, hogy mi volt ebben a pasasban az az erő, az a fölfogás, az az indulat, hogy úgy tudott olyan magyar lenni, hogy a legnagyobb magyar, anélkül, hogy piros-fehér-zöld pántlikát tűzött volna magára, vagy zászlót lobogtatott volna, vagy himnuszt énekelt volna. Őnála nagyobb magyar hazafit én nem ismerek.

Nevezhető a példaképednek?

Abszolút. Azelőtt, hogy bár voltunk túl jóban egy idő után.

Hogyan kell ezt érteni?
Hát, ő is ember volt, és neki asszisztensre volt szüksége, nem pedig egy önjelölt rendezőre, ami én aztán akartam lenni. A szerkesztőség vezetője azt mondta, hogy ha te akarsz magad filmeket csinálni, hát akkor minimum egy diploma kell hozzá. Elkezdtem tanulni, levelezőn végeztem. Földrajz, történelem, népművelés meg mindenféle ilyen szakokat, amire úgy éreztem, hogy szükségem van. És ahhoz, amit tanultam, bizony nem nagyon értem rá a Palinak a magándolgaival is foglalkozni. Nekem azt mondták, hogy figyelj, egy rendezőasszisztens nemcsak a filmben van ott, hanem az életében is ott van az illetőnek. Én meg azért nem voltam ott. Az életében nem annyira. Ezt nehezen fogta föl. Nem csak én voltam így, mert a főgyártásvezetőnk is éppen akkor végezte a főiskolát. Ő se ért rá a Palinak a napi gondjaival vívódni. Nem lettünk utána túl jó viszonyban, de rosszban se. És amikor az első filmjeim kijöttek, akkor nagyon szépen beszélt róluk, és nagyon-nagyon dicsért.

Láttam rajta, hogy revideálta az álláspontját az én tehetségtelenségemmel kapcsolatban. Mint rendező, azt hiszem, lehet, hogy tehetségtelen voltam. Rendezőnek sem voltam a legjobb, de elviselhető filmeket csináltam. És amíg akkoriban, amikor még csak egy televízió volt, azért még milliók látták.

És mi volt a legnagyobb filmes tanulság, amit Rockenbauertől tanultál?

Egy? Több volt. Ne hazudj!
Kettő. Beszélj úgy mindig, hogy Koós néni is értse. Ezalatt ő úgy gondolta, hogy a legnagyobb tudományos fölfedezést is lehet úgy tálalni, hogy az egyszerű, iskolázatlan néző is megértse. Én ezt nagyon betartottam. Nekem az édesanyám egy nagyon iskolázatlan asszony volt, és minden filmem szövegét előtte fölolvastam neki. Addig javítottam, amíg anyukám azt nem mondta: „na most már értem, miről van szó”. Így kell hozzáállni. Nem magadnak csinálod a filmet, nem a hatóságnak, nem a tudománynak. A televízió arra való, hogy mindenkinek sugározza azt, amit csinál. És ha mindenki azt nem tudja megérteni, akkor szart csináltál.

A záró kérdésem egyfajta jövőbe tekintés lenne. Mit tanácsolnál a mostani filmes, dokumentumfilmes generációnak, akik adott esetben még csak most kezdik a pályát, vagy még akár egyetemen, gimnáziumban vannak?

Alapvetően: legyen türelme, legyen kitartása. Tudod, amikor néztem én először az egyik mesteremet, Novákovics Andrást, operatőrt a képen, az Űzzek az Alföldön című filmjét csinálta. Én voltam a segédje. Befeküdt egy lajtoskocsi alá, mert arra fognak majd az őzek eljönni. Én néztem mögötte, szúnyoghálóba burkolva, hogy a karjára ilyen vastagon telepednek a szúnyogok. Megcsinálta a fölvételt, gyönyörű lassú mozgással. Befejezte a snittet, akkor csapott oda, és egy hatalmas vérfolt volt ott az egész. Aki ezt nem bírja, az ne próbálkozzon ilyesmivel. Ez nem annak való.

Nekünk ezeket mind magyar körülmények között, magyarul kellett csinálnunk. Ami azt jelenti, hogy nincs pénz rá, nincs kamera hozzá, nincs felszerelés hozzá. Mondom: még egy egyetem borul, egyszer egy filmen 14 operatőrrel, 14 stábbal dolgozik. Meg tudja csinálni. Ezek ennyibe kerülnek. Ez ilyen.

Magyarországon találták ki azt, hogy természetfilm. Az első természetfilmek Magyarországon készültek. Ma már sehol nem vagyunk. A technikai és egyéb hozzáállás miatt. Valamikor ugye volt a Magyar Televízióban egy Natura szerkesztőség, ami kifejezetten természetfilmek készítésével foglalkozott. A '90-es évek végén az egész elkezdett rohadni. 2000 után már nem is nagyon volt. Aztán amikor az egész megszűnt, és már mindenkit kirúgtak, én még ott voltam nyugdíjazásig. Azért még mindig kiírtam a filmjeim végén, hogy Natura. Már szerkesztőség nem volt. Csak az, hogy MTV Natura.

Valószínű, hogy a jövő az, hogy az emberek nem televíziót fognak nézni, hanem meg kell találni a megfelelő forrásokat, csatornákat, akárkit, akik azzal foglalkoznak, ami őket érdekli. És végül is ennek van jövője. Egyelőre Mari néni és Józsi bácsi csak a televíziót tudják csinálni. Maximum két vagy három csatornát tudnak fogni. Nekik ez az információ a világról.

A jövőt… hát a fiamnak már nem próbáltam javasolni, hogy kövesse a példámat. Ő hangmérnök lett. De még véletlenül se a film környékén.

Sáfrány József, nagyon szépen köszönöm, hogy elfogadtad a meghívásunkat!

Én is köszönöm!

A kapitalizmus megjelenése nem csak rövidtávon hatott a világgazdaságra: napjaink egyik elemi alakítója. Azonban ez nem mindig kifizetődő, hiszen nemcsak a pénztárcánk, de a legfontosabb közjószág, a természet is megsínyli.

Az egyén felelőssége jelentős: nem mindegy ugyanis, hogy mit, honnan és kitől vásárolunk. Fogyasztói döntéseinkkel alakítjuk, befolyásoljuk nem csak a lokális, de a nap végén akár a globális gazdaságot is. Miért fontos ez? Miért nálunk kezdődik a fenntarthatóság? Járjunk utána!

Általában a gyártók minél olcsóbb munkaerőt keresnek, erre pedig a harmadik világbeli, fejlődő országok a legalkalmasabbak: Banglades, Pakisztán, de még India is gyermekeket foglalkoztat, hogy minél alacsonyabb áron, minél olcsóbban állítsanak elő főleg textilipari termékeket, de természetesen más ágazatokban is kiveszik a részüket (pl. bányászat). Legyenek gyermekek, vagy nem, a lényeg ugyanaz: a munkások szenvednek az embertelen munkakörülményektől, az alacsony bérek pedig nem engedik, hogy a létminimum fölött élhessenek. Itt jelenik meg az egyéni felelősség, ugyanis ha mi tendenciaszerűen vásárolunk olyan gyártótól, amely ilyen munkaerőt alkalmaz, akkor mi is hozzájárulunk a munkások kizsákmányolásához.

(forrás: Femina)

Emiatt releváns ismernünk az opcióinkat, hiszen a fair trade termékek, a lokális árucikkek egy fenntarthatóbb opciót kínálnak számunkra. A probléma másik oldala a túltermelés, hiszen mivel olcsón lehet sokat gyártani, kialakul a felesleg. Ha csak a textilipari szempontból nézzük, az itt keletkezett maradványokat, még ha kiváló állapotban vannak is (és most tekintsünk el az olcsó munkaerő által termelt alacsony minőségtől), szemétnek minősülnek. Ezeket nem adják oda rászorulóknak, hanem szemétégetőbe kerülnek, ezzel szennyezve vizeinket, a talajt, és nem utolsó sorban a levegőt.

Ennek az etikai háttere erősen megkérdőjelezhető: a különböző fast fashion cégek, ahogy már olvashattuk,  nem zárkóznak el akár a gyermekmunkától sem, de minimum egy kizsákmányoló munkakörnyezet, embertelen elvárások és anyagi meg nem becsültség várja az ott dolgozni vágyókat. Sajnos ezen felül sem rózsás a helyzet: ez az iparág tömérdek mennyiségű vizet használ el feleslegesen, cserébe a textillel érintkező vegyi anyagok nem csak a mi bőrünket, de a talajt is tönkreteszik. Ez hosszabb távon a biodiverzitás csökkenéséhez, a vízkészleteink apadásához, és közegészségügyi problémákhoz vezet. A cél, hogy a legújabb divatirányzatok rendkívül gyorsan elérhetővé váljanak, ezzel arra ösztönözve a fogyasztókat, hogy gyakran vásároljanak új ruhákat, ami nemcsak a felesleges fogyasztást, hanem az akár egyszer használatos termékek kultúráját is erősíti. A produktumok minősége gyakran alacsony, ennek következtében rövid élettartamúak, ami arra kényszeríti a vásárlókat, hogy rendszeresen új ruhákat vegyenek. Ez tovább növeli a pazarlást, mivel az elhasználódott darabok gyorsan hulladékká válnak, így a környezetre is elvitathatatlan terhelést rónak.

 (forrás: Femina)

Sajnos egyedül sehogy. Ám mielőtt bárki elfordítaná az ügytől emiatt az arcát, vegye figyelembe: a közösség általi tüneti kezelés is sokra viheti! A legegyszerűbb, ha csökkentjük az ökológiai lábnyomunkat: ha tehetjük, ne termeljünk annyi szemetet, és azt is gyűjtsük szelektíven! Továbbá kiemelendő faktor az energiahatékonyság is, hiszen a zöld energiaforrások használata nagyban elősegíti pl. az ózonréteg helyreállását. Élelmiszervásárlás tekintetében fontos szempont, hogy helyi termelőtől szerezzük be, amit csak lehet, hogy így az importáru behozatalának a károsanyag-kibocsátását és a költségeinket is minimalizáljuk. Ezzel a módszerrel nem mellesleg támogatjuk a lokális piacot, és a globalizáció negatív hatásait is ellensúlyozzuk.

A fenntartható fejlődés és a toxikus fogyasztói társadalom közötti küzdelemben az egyén szerepe nem hagyható figyelmen kívül, hiszen minden egyes döntés hozzájárul a Föld jövőjének alakításához. Bár a nagyvállalatok és kormányok felelőssége vitathatatlan, az egyén mindennapi választásai, így tehát a tudatos fogyasztás, a termékek újrahasznosítása vagy a helyi, fenntartható források támogatása meghatározó erővel bírnak a változás előmozdításában. Minden vásárlás egy szavazat arra, hogy milyen világot szeretnénk építeni: az egyéni felelősségvállalás az első lépés a fenntarthatóbb jövő felé.

(Borítókép forrása: shutterstock.com)

A természetvédelem jogi szabályozás alá vont területei gyakran kis hatékonyságú és ésszerűtlen jogalkotást eredményeznek. Vajon másképp lenne ez, ha a természet és az élővilág védelme esetében egy személy – adott esetben jogi személy – védelméről volna szó?

Az emberiségnek lehetnek kötelezettségei a bioszférával szemben? Érdemes fontolóra venni, még ha tisztán az önérdek is vezérel minket. A bolygó megújul nélkülünk is, ha részesei akarunk lenni a jövőjének, ráadásul a megszokott életszínvonalunkkal komolyan kell vennünk a jelen környezetünk megóvását.

Mik azok a paraméterek, amelyek között mi, mint emberiség, képesek vagyunk a túlélésre, mert ez a kulcs ahhoz, hogy az adott problémát ne ideológiai szempontból vizsgáljuk. Vannak fiziológiai szükségleteink, mint például levegő, víz, étel, fedél a fejünk fölé, valamint kissé tágabban értelmezve higiénia, az emberi közelség, alvás, sőt még személyes tér is.

A kék bolygó a naprendszerünk csillaga körül a lakható zónában, mintegy 150 millió kilométerre magától a csillagtól, az úgynevezett Goldilocks zónában kering. A NASA szerint ez az a terület a csillag körül, ahol a környező bolygók felszínén létezhet folyékony víz. A szigorúan számított lakható zóna, ami 148,5 milliótól mindössze 156 millió kilométerig terjed, még a Marsot sem sorolja a talán lakható bolygók közé. Megjegyzendő, hogy a legtágabb becslések szerint a Vénusz, a Mars, Jupiter és a Szaturnusz is a lakható zónán belül van, amely körülbelül 1.500,5 millió kilométert ölelne fel. Mindenesetre ez a zóna biztosítja a kényelmes környezetet -98,15˚C és 115˚C között a lakható zónában és vele együtt a Földön.

A bolygó saját klímája természetesen mindig is változott. Semmi sem áll változatlanul a világunkban, a világ bioszférája folyamatosan fejlődik. Az elmúlt évszázadok során mi, mint emberiség, egy változó tényezővé váltunk a bolygónk életében. Az emberiség szerepe jelentősen megnőtt a Föld életében amióta beléptünk az Antropocénbe, az ember uralmának idejébe. Ez jelentős felelősséggel jár. A jogainkat azáltal alakítottuk ki, hogy lenyűgöző technológiai teljesítményeket értünk el viszont nem árt tudatában lenni, hogy a felelősségeink is ugyanezen vállakat nyomják.

(Fotó: ZCH | pexels.com)

Jelentős számú ember olyan életet él, amely során alig éri természeti hatás. Szén-dioxidot kibocsátó energiát termelünk, szántóföldeket művelünk élelmiszer termesztésére, valamint állateledelhez és olyan terményekhez, mint például a pálmaolaj, szója és gumi. Legelők millió négyzetkilométerei szükségesek (akár erdőirtás útján) az állattenyésztéshez a húsipar, tejtermékek és a gyapjú előállításához, valamint szintén az erdők kárára elégítjük ki a temérdek faigényt.

(Fotó: Pixabay)

Az emberiség jelentős területet foglal el lakhatásra, ami nem meglepő, hiszen az otthon és a személyes tér alapvető szükséglet a túlélésünkhöz. Ezért olyan területeket fejlesztünk, amelyeket beborítanak a lakóházak, ipari létesítmények és a közlekedési utak. Nem számít egy 21. századi embernek, hogy Göteborgban vagy Hongkongban van-e, svéd lazacot vagy siu mai-t (tipikus hongkongi gombóc) akkor ehet, amikor csak kedve és pénzügyi kerete megfelelő. Az ember halászterülete magában foglalja az egész vízi világot. Úgy tűnhet, hogy a Homo Sapiens faj a természet szabályai felett áll. Ebbe belenyugodni fatális félreszámítás.

Annak érdekében, hogy szemléltetni lehessen az emberiség hatását bolygónk légkörének hőmérsékletére, rendelkezésre áll az ENSZ legújabb jelentésének eredménye, miszerint az év legmelegebb napjának hőmérséklete várhatóan 1,5˚C - 2˚C-kal fog növekedni. Az 1990 előtti évtized 1,1˚C-kal volt melegebb, mint az egész 20. század második fele (ami nem kevés ipari fejlesztést láthatott). Ezek kis értékeknek tűnhetnek az előző millió évekhez képest, de hogy valós fényben értelmezzük ezeket a számokat, legutóbb, amikor a globális felszíni hőmérsékletváltozás meghaladta a 2,5˚C-ot több mint 3 millió évvel ezelőtt volt – a harmadidőszakban, a Pliocén idején (ez az időszak zárta le a dinoszauruszok uralmát). Az ember által vezérelt éghajlatváltozás hatása egy jelentős probléma, ami mindenkit, de főként minket érint.

(Fotó:Jérémy Stenuit, Unsplash)

Hogyan segíthetünk ezen?

Az emberiség egyik legfontosabb vívmánya, hogy komplex szabályokat hozunk, amikkel egyszerű dolgokat vagyunk képesek megmozgatni. Együtt gondolkodunk azon, mi a legjobb a többség számára, és ennek megfelelően törvényeket hozunk. Az ötlet adott, szóval hogyan alkalmazhatnánk ezt a jelenlegi problémára?

Ecuador 2008-ban történelmi lépést tett a Természet Jogainak implementálásával alkotmányába. A 71. cikkely értelmében minden személynek és közösségnek joga van követelni a közhatóságoktól a természet jogainak érvényesítését. Ez azt jelenti, hogy a polgárok, az jogalkalmazók, és az állam felelősek az ökoszisztéma összes elemének tekintetében. Ecuadori bíróságok precedensértékű döntéseket hoztak már. A Wheeler y Huddle c. Gobierno Provincial de Loja ügyben két lakos pert indított a dél-ecuadori Vilcabamba-folyó szennyezéséért felelős helyi önkrományzat ellen. A természet jogaira hivatkoztak, amelyek az eljrása során az önkormányzat tulajdonjogaival feszültek össze. A bíróság fontos precedens-döntést hozott, miszerint a természet jogai elsőbbséget élveznek akár más alkotmányos jogokkal szemben, ha az érdekek egymásnak ellentmondanak. A Wheeler-ügy után rögtön következett egy másik eset, ahol a felperes ismét a természet jogaira hivatkozott, ezúttal illegális aranybányászat miatt, amely szennyezte a közeli folyókat. A megfelelő jogok ismét igazolást nyertek, és a katonaság lerombolta a tárnákat.

(Fotók:Jeff Stapleton | Danny Lema)

Nem éppen új gondolat, hogy a hatalmi ágak szétválasztása vezet a jog leghatékonyabb gyakorlásához. Amikor súlyos érdekek feszülnek egymásnak nem árt pártatlan talajon ütköztetni és megfelelő jogalappal ellátni a feleket. Azok a tulajdonságok, amelyek biztosítják nekünk a boldogulást ezen a bolygón, rendelkezésre állnak. Nem árthat nemzetközi jogintézmény által óvni ezeket a tulajdonságokat saját lábnyomunktól. Mérföldkő volt a 2016-os ENSZ Éghajlatváltozási Konferencián ratifikált többoldalú, jogilag kötelező erejű Párizsi Egyezmény, amelyet 196 ország írt alá (átmenetileg 195, mivel az Egyesült Államok Trump elnök alatt visszalépett majd Biden elnök alatt visszalépett), amely olyan környezetvédelmi célokat tűzött ki, amelyeket a természet jogi személyisége elősegíthetne.

A jogi személyiség biztosítja a természet védelmét a bírósági fórumokon, így a folyamatos és gyors fejlődés felelős ütemben haladna és nem egy szabályozatlan vadnyugatként alakulna. A kitűzött cél szabotálása is jogsérelemként jelenhetne meg a közéleti diskurzusban, akár bírói útra vihetővé válna. A természet jogai globális szinten történő érvényesítése persze nemzetközi jogi kihívás. Ez vitathatóan inkább politika, mint a jog területe. Az olykor ütköző gazdasági érdekek miatt a jogszabályok nehézkesen fordíthatók jogi gyakorlattá. A politika szabályozására való összpontosítás lehet a hatékonyabb út ebben az esetben.

A természet mindig is az volt és bizonyos mértékig továbbra is az életünk szentimentális része lesz, ami a jogi kultúrában nem is teljesen ismeretlen gondolat. Az indiai jog több alkalommal is elismert isteni entitásokat, mint jogi személyeket kifejezetten a joggyakorlatban. Jogi fogalomként képesek tulajdonjogokat gyakorolni és jogi lépéseket tenni, azonban alanyi jogokkal nem rendelkezhetnek. A természetet hasonló módon jogi személyiséggel kezelni segítene összeegyeztetni az ütköző gazdasági (és politikai) érdekeket az emberiségével. A Párizsi Egyezmény célja elérhetetlen a jelenlegi nemzetközi jogi keretrendszeren belül, ahogyan azt az Egyesült Államok visszalépése is mutatja. Egyetlen bíróság sem képes felülbírálni az államokat, de a nemzeti bíróságok kötelezhetik akár az állami végrehajtószerveket az emberek közös érdekeinek betartására. A természetvédelem kérdésében a jogi személyiségnek kellene lennie az eszköznek az életminőségünk megóvására. Lényegében az állam elsődleges jogi személyének kiterjesztése lehetne az állam területének természeti kincseinek védelme. Ez regionális szintű eszközt biztosítana a Párizsi Egyezmény globális célkitűzéseinek.

(fotó:Reena Yadav, Unsplash) 

Összefoglalva, a bolygónk szerencsés egyensúlya alkotta meg a körülményeket az ember felemelkedéséhez. Elértük azt a fejlettségi szintet, ami arra utal minket, hogy odafigyeljünk a robbanékony tempónk hatásaira. Az nemzetközi jog diszpozitív, azaz nem szorosan kötelező természete nem biztosít teret, hogy hatékony szabályokat hozzon létre annak érdekében, hogy megakadályozzuk az esetenként kriminális mértékű szennyezést, ami az egyensúlyunkat veszélyezteti. Az emberi lábnyom az emberi környezetet sújtja. Fenyegeti a szükségleteink kielégítését, végső soron a fennmaradásunkat is, nem meglepő, hogy sürgetően proaktív intézkedéseket kell tennünk a Párizsi Egyezmény nagyon világos célja felé. Ecuador példát mutatott egy lehetséges útra. Ahhoz, hogy ennyire átfogó nemzetközi célt tudjunk megvalósítani nagyon sok apró lokális megfontolt lépés szükségeltetik. Az államnak és gazdaságnak közösen kell dolgoznia a fenntartható és szándékos fejlődésért. Nem kellene elkülönítenünk magunkat a természettől és a biodiverzitástól, akármennyire is úgy tűnik, hogy minimálisan érint minket, mi nagyon is hatunk rá és a kapcsolatunk keretein belül elszenvedünk a következményeket is, ha nem figyelünk arra, hogyan használjuk és merítjük ki erőforrásainkat.

Borítókép forrása: Markus Spiske | pexels.com

A Covid-19 világjárvány gyökeresen átalakította a munkavégzés kultúráját, míg a járvány előtt a távoli (remote) munkavégzés csupán egy szűk réteg privilégiuma volt. A pandémia alatt a globális munkaerő kb. fele-háromnegyede dolgozott otthonról. A rugalmas munkavégzés előnyei gyorsan megmutatkoztak, főként a munkavállalók szempontjából: jobb munka-magánélet egyensúly, kevesebb idő és költség a munkába járásra, sőt, több esetben a hatékonyság növekedését is mérték. De vajon miért kezdtek bele a nagyvállalatok a munkavállalók visszahívására az irodákba?

Otthonról hatékonyabb? Akkor mégis miért vissza az irodába?

E döntések mögött számos tényező áll. Egy WTW-felmérés szerint a vállalatok 76%-a úgy véli, hogy a személyes jelenlét erősíti a csapatkohéziót, 71%-uk szerint javítja a vállalati kultúrát, míg 63%-uk úgy gondolja, hogy a kollektív produktivitást is fokozza. A vezetők körében egyre elterjedtebb az a meggyőződés, hogy a személyes interakciók elősegítik az együttműködést és az innovációt, különösen a kreatív és stratégiai pozíciók esetében. Nem véletlen, hogy a nagyvállalatok mint például az Amazon, Apple vagy Google szigorúbb visszatérési irányelveket vezettek be, míg más cégek hibrid modellekben gondolkodnak. Ezenkívül egyes cégek attól tartanak, hogy a teljes távoli munkavégzés hosszú távon negatívan hathat a dolgozók lojalitására és a vállalat iránti elkötelezettségükre.

Nézzük meg munkavállalói oldalról is a programot: A home office növelte a munkahelyi elégedettséget és a munkaerő-megtartási arányt is. Egy felmérés szerint a dolgozók 53%-a hajlandó lenne munkahelyet váltani, ha teljes munkaidős irodai jelenlétet írnának elő számukra, sőt egyesek akár fizetéscsökkentést is elfogadnának a rugalmasság érdekében. Egy másik kutatás szerint a hibrid és távoli munkavállalók közel fele (átlagosan 8%-os) fizetéscsökkentést is vállalna a rugalmas munkavégzés fenntartásáért. A Gartner felmérése alapján pedig három vezetőből egy elhagyná a munkahelyét, ha kötelezően vissza kellene térnie az irodába. Ugyanakkor a cégek számára a home office kihívásokat is jelentett: a vállalati kultúra fenntartása, a csapatkohézió erősítése és az innováció elősegítése nehezebbé vált a fizikai tér hiányában.

Ahogy látjuk, a kötelező irodai jelenlét bevezetése nem mindenhol népszerű, így néhány cég ösztönző plusz szolgáltatásokat vezetett be az alkalmazottak irodai jelenlétének érdekében. Ilyen például az ingyenes reggeli vagy ebéd, a modern, pihenőszobákkal felszerelt irodaházak és a rugalmas munkaidőbeosztás. Legritkább esetben anyagi ösztönzés is jár a bejárással, például prémiumok segítségével, de ez nagyon ritka.

A világ legmenőbb irodái

Mint ahogy olvastuk, a modern iroda sokat segíthet a bejárás ösztönzésében, ezért bemutatunk két olyan irodát, amilyennel tényleg lehet ösztönözni az alkalmazottakat a bejárásra:

LEGO – Billund
A LEGO-nál dolgozni sok felnőtt gyermekkori álma, főleg ha azt is hozzátesszük, hogy milyen menő irodájuk van a székhelyükön, Billundban. A cég a 2022-es LEGO Campus nyitásakor így nyilatkozott: „A LEGO Csoport „Képzelet, Szórakozás, Kreativitás, Gondoskodás, Tanulás és Minőség” értékeit tükrözve a Campus egy játékos, befogadó és együttműködésre ösztönző környezetként lett kialakítva, amely lehetővé teszi az alkalmazottak számára, hogy a világ minden táján élő gyermekek számára a legjobb játékélményeket fejlesszék.” Ebből is kitűnik az együttműködés fejlesztése, mint kulcsszó az iroda kapcsán. A LEGO székház nemcsak az alkalmazottakat várja az irodába, hanem a családtagoknak, gyerekeknek és a házikedvenceknek is vannak foglalkozások, sőt még a nyugdíjas munkavállalókat is visszavárják, különböző foglalkozásokkal kedveskedve nekik. A LEGO gondoskodása nemcsak családközpontúságában rejlik, hanem rengeteg kiegészítő szolgáltatás is kínál: LEGO építőszobákat gyerekeknek, jóga- és meditációs termeket, high-tech sportcsarnokot LED-es kijelzőkkel, tematikus rendezvénytermeket, minigolfpályát a tetőn üvegházzal, valamint egy saját szállodát a külföldi dolgozóknak. Ennyi szórakozási lehetőség mellett tényleg öröm lehet a LEGO billundi irodájában dolgozni.

Belső terek Billundban. Kép forrása: ArchDaily

Sportpálya is található az épületben

A tetőn még minigolfozhatunk is

Amazon - Seattle
Szintén Campusról van szó, tehát nagy területen elhelyezkedő innovációs központ, akárcsak a LEGO irodája Billundban. Az Amazon irodája az üveggömb alakjáról ismert, de az csupán a külső, amely bár megfoghatja a szemet, de nem tartja ott a munkavállalót. Nézzük, mit kínál az impozáns külsőn kívül: A főépület hat étteremmel, kávézókkal, videojáték-laborral és művészeti stúdióval van felszerelve, míg a Day 1 épület nyitott közösségi tereket és pingpongasztalokat kínál. Az Amazon híres kutyabarát kultúrájáról: naponta körülbelül 6 000 kutya tartózkodik az irodákban, és egy 17 emelet magasan lévő, dolgozóknak fenntartott kutyapark is a rendelkezésükre áll (na de mi lesz a cicákkal?). A Meeting Centerben meghívott vendégek tartanak előadásokat, míg a Spheres épület üvegházként funkcionál, több mint 40 000 növénnyel.

Térkép a Campushoz

Az üvegház belülről

A Covidot követően az irodába való visszatérés nem lesz teljes mértékben kikényszeríthető, bár gazdasági válság esetén a munkáltatóknál lesz az előny, talán ezért is láthatjuk errefelé fordulni a nagy cégeket is. Mint láthattuk, az ilyen irodák rengeteg pénzbe kerülnek, tehát pénzügyileg is jobb azt látni, ha ezek ki vannak használva. Fontos azonban a munkáltatóknak is belátni, hogy a kényszerítés nem biztos, hogy a megfelelő formája ennek az elérésére. Olyan ösztönző kreatív kampányok kellenek, amelyekkel a munkavállalók önmaguktól szívesen járnának be, ösztönözve a munkavállalói kedvet is.

Az olyan irodákkal, mint a billundi LEGO, sokat segítenek, de valószínűleg a kompromisszumos hibrid megoldás lesz a legvállalhatóbb mindkét fél számára, amelyben a héten bizonyos napokat az irodában, a többit pedig otthonról dolgozva töltenek a munkavállalók.

A magyar jobboldal körében visszatérő ügy a nemzeti kisebbségek jogainak védelme. Ennek fő eredője bizonyosan a magyarság és a régió etnikumainak ilyen módon terhelt történelme és helyenként sajnos viszontagságos jelene is.

Az elmúlt évszázadok tragédiái kétségkívül azzal a tanulsággal járnak, hogy az erőszakos kitelepítés és asszimiláció, valamint a kirekesztő utálkozás helyett nemcsak morálisan helyesebb, de politikailag is kifizetődőbb az etnikai kisebbségek tisztelete és támogatása. A magyarság viszonylatában a kérdés különös jelentőséggel bír, hiszen határon túlra szorult nemzettársaink számára mindennapi realitás a kisebbségi létből adódó kihívásokkal való megküzdés. Mivel pedig a magyar polgári oldal törekszik a határon túlra szorult magyarok érdekeinek és jogainak képviseletére, elvárható volt, hogy a Kormány először a saját háza táján tegye rendbe a nemzeti kisebbségek jogi helyzetét. Ennek érdekében a szabályozás szintjén a 2010-es évek elején törvényi szinten jelentős lépések történtek. Ebben az írásban a Magyarországon élő nemzetiségek számára biztosított egyéni és közösségi jogokról ejtek szót, különös figyelemmel az országos ügyekre kiterjedő politikai jogokra vonatkozó szabályok korlátaira.

Milyen jogai vannak a nálunk élő nemzetiségeknek?

Magyarország alkotmányos célként tekint a nemzeti kisebbségek védelmére, és két irányból igyekszik ezt előmozdítani. Egyfelől Magyarország felelősséget vállal a határon túl élő magyarokért, másfelől államalkotó tényezőként tekint az ország területén élő nemzetiségekre.

A nemzeti kisebbségek jogainak védelme mostanra nemzetközi jog által is elismert emberi jogi kérdéssé vált. Magyarország a nemzetközi egyezmények mellett az Alaptörvény XXIX. cikkében alkotmányos szinten rögzíti, hogy a nemzetiségekre államalkotó tényezőként és a politikai közösség részeként tekint. A nemzetiségiek jogait részletesen pedig a 2011. évi CLXXIX. törvény szabályozza (sarkalatos törvény).  A törvény értelmében

„nemzetiség minden olyan – Magyarország területén legalább egy évszázada honos – népcsoport, amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van, a lakosság többi részétől saját nyelve, kultúrája és hagyományai különböztetik meg, egyben olyan összetartozás-tudatról tesz bizonyságot, amely mindezek megőrzésére, történelmileg kialakult közösségeik érdekeinek kifejezésére és védelmére irányul.”

Ez azt jelenti, hogy a jogalkotó különbséget tett a honos és az újonnan bevándorolt népcsoportok között, a lentebb listázott jogok csak az előbbieket illetik meg. Emellett minőségi követelmény a saját nyelv, kultúra és hagyományok megléte, ami kellőképpen megkülönbözteti az adott csoportot a többségi társadalomtól, így például a székelyek civil kezdeményezés ellenére sem nyertek ilyen státuszt Magyarországon.

Fontos azonban kiemelni, hogy a nemzetiséghez való tartozás az önkéntességen alapul, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy az minősül nemzetiséginek, aki a népszámlálás során annak vallja magát. Akarata ellenére senki sem tekinthető egy nemzetiség tagjának. Fordítva ugyanakkor egy nemzetiség sem köteles elfogadni tagjaként olyat, aki ténylegesen nem tartozik a soraiba.

(forrás: https://www.portfolio.hu/ingatlan/20150610/elkeszult-magyarorszag-nemzetisegi-terkepe-215337)

A nemzetiséghez tartozók egyfelől egyéni jogokkal rendelkeznek. A teljesség igénye nélkül ilyen a nemzetiséghez való tartozás kinyilvánítása, az anyanyelv szabad használatával kapcsolatos jogok, mint az anyanyelvi oktatás és művelődés, valamint a családi és utónév anyanyelven való anyakönyveztetése és használata. Ide tartozik az oktatási esélyegyenlőség, a kulturális szolgáltatások élvezete, valamint más állam állampolgárságának szabad felvétele.

Közösségi nemzetiségi jogoknak minősül a nemzetiségiek önazonosságának megőrzése, ápolása, erősítése és átörökítése, illetve történelmi hagyományaik, nyelvük megőrzése és fejlesztése, tárgyi és szellemi kultúrájuk ápolása és gyarapítása. Továbbá a nemzetiségi közösségek jogosultak az oktatási rendszer minden szintjén intézményeket létrehozni és működtetni. Ezen felül a nemzetiségek jogosultak ünnepeiket megtartani, építészeti, kulturális, vallási és egyéb emlékeiket ápolni és átörökíteni.

A legfontosabb politikai, közösségi jogok azonban a nemzetiségi önkormányzat létesítéséhez való jog, illetve az az Országgyűlés munkájában való részvétel (kedvezményes) lehetősége. Nemzetiségek helyi, területi és országos szintű önkormányzatokat hozhatnak létre, amelyben aktív és passzív választójoggal azok a személyek vehetnek részt, akik a nemzetiségi névjegyzékbe kérik felvételüket. Egy személy neve csak egy nemzetiségi névjegyzékben szerepelhet. Egy településen akkor hozható létre ilyen önkormányzat, ha a legutóbbi népszámláláson legalább 30 fő az adott nemzetiséghez tartozónak vallotta magát. A választás kislistás rendszerben történik, valamennyi szinten. Amennyiben egy településen a választójegyzékben szereplő polgárok egy adott nemzetiség választói névjegyzékében szerepel, egy települési önkormányzat akár nemzetiségi önkormányzattá is alakulhat.

Az országos nemzetiségi önkormányzattal is rendelkező nemzetiségek az országgyűlés munkájában is részt vehetnek, kimondottan ebben a minőségben. Az országos nemzetiségi önkormányzatok nemzeti lista állítására jogosultak, amihez a névjegyzékben nemzetiségi választópolgárként szereplő választópolgárok legalább 1%-ának ajánlása, de legfeljebb 1500 ajánlás szükséges. A nemzetiségi listán induló jelöltek úgynevezett kedvezményes mandátumot szerezhetnek. A „kedvezmény” azt jelenti, hogy a az összes, listákra leadott szavazatok számát elosztják 93-mal (az összes listán kiosztható mandátum számával), majd ezt a számot ismét elosztják 4-gyel. Így a nemzetiségi jelöltek ennyivel kevesebb szavazat elérésével „elvesznek” bizonyos számú helyet a 93 listás mandátumból. Ha egy nemzetiségi lista nem éri el a kedvezményes mandátum megszerzéséhez szükséges szavazatszámot, az adott nemzetiség szószólót küldhet a parlamentbe, aki így az országgyűlési képviselőknek járó jogokkal nem fog rendelkezni, de érdekképviseletet elláthat.

Mindenekelőtt érdemes leszögezni, hogy Európában számos másik ország alkotmányos rendszere is igyekszik megoldást találni a nemzetiségek parlamenti képviseletének problémájára, így például Spanyolország, Lengyelország, Szlovénia, Románia és Horvátország  is. A szabályozások egymástól eltérőek, azonban valamennyi rendszer valamilyen kedvezményes mandátumszerzési lehetőséget biztosít a törvényhozásban. A nemzetiségiek politikai jogainak előmozdításában tehát közel sem csak Magyarország törekszik lépéseket tenni, ha a diskurzus szintjén nálunk fokozott hangsúlyt is kap az ügy. Sőt, Magyarországon a rendszerváltáskor még nem rendelkeztek a nemzetiségieknek szóló ilyen kedvezményekről, amit az Alkotmánybíróság hamarosan mulasztásként azonosított. Átfogó megoldásra csak 2010 után került sor, amikor az Országgyűlés új választójogi törvényt fogadott el. 

(forrás: https://mnl.gov.hu/angol/mnl/ol/virtualis_kiallitas/kik_vagyunk_magyarorszagi_nemzetisegek)

A fentebb ismertetett kedvezményes mandátum rendszere nagyvonalú segítségnek hangzik, de érdemes mélyebben is megvizsgálni, hogy milyen problémák merülnek fel a szabályozás kapcsán. Először is jelentős probléma, hogy a nemzetiségi névjegyzékben szereplő választópolgárok nem jogosultak arra, hogy a pártlistákra szavazzanak, így a nemzeti kisebbségi identitás felvállaló személyek pártpolitikai véleménynyilvánítása az egyéni választókerületi jelöltre leadott szavazatra korlátozódik. Ezen felül a magyarországi nemzetiségek valós számadatait is érdemes összevetni a kedvezményes mandátum által megkívánt de facto 0,27%-os „küszöbbel”. A gyakorlatban a 2022-es választási adatokból az olvasható ki, hogy a nemzetiségek mandátumszerzéséhez nagyjából 15 ezer szavazatra volt szükség, körülbelül ennyi az összes listákra leadott szavazatok 0,27%-a. Ha ezt összevetjük a friss népszámlálási adatokkal, jól látható, hogy a 13-ból a hét legkisebb számú nemzetiség (bolgár, görög, lengyel, örmény, ruszin, szerb, szlovén) elvi szinten is elesik a mandátumszerzés lehetőségétől, az összlétszámuk ugyanis kevesebb, mint 15 ezer fő. A horvát, a román, a szlovák és az ukrán nemzetiségek száma 18-26 ezer között mozog, így figyelembe véve a jelöltállítás feltételeit, szinte teljesíthetetlen szervezettségre lenne szükség a részükről, hogy kellő számú személy kezdeményezze a nemzetiségi névjegyzékbe való felvételét (szinte mindenkinek a támogatására szükség lenne). Így valójában reálisan csak a romák és a németek vannak elegen ahhoz, hogy mandátumot tudjanak szerezni. Előbbi nemzetiség országos szervezetlensége nem teszi ezt lehetővé, így valójában kizárólag a németek rendelkeznek saját országgyűlési képviselővel.

A harmadik koncepcionális probléma abból adódik, hogy a nemzetiségi listán mandátumot szerzett képviselő számára semmi sem tiltja azt, hogy valamelyik frakcióhoz csatlakozzon. A parlementi munka logikájának ismeretében persze ezt nem szükségszerűen kell hibaként értelmezni, azonban a pozíciót kiteszi a pártpolitikai befolyás veszélyének. Ez a gyakorlatban lényegében érvényesül is, hiszen az egyetlen nemzetiségi képviselő, Ritter Imre egyértelműen fideszes pártpolitikai háttérrel rendelkezik, nyilatkozata szerint pedig a nemzetiségeket nem érintő kérdésekben a mindenkori kormányhoz lojálisan szavaz, ami értékítélet nélkül is kérdéseket vet fel.

A kifejtett okok miatt a jelenlegi választójogi rendszert sokan illetik kritikával, hiszen a nemzetiségek számára az országgyűlés szintjén igen korlátozott lehetőségeket biztosít (tizenháromból egy nemzetiség rendelkezik képviselővel), ráadásul a nemzetiségi választópolgárok tekintetében ennek komoly ára van (a pártlistás szavazattól való elesés). Mindennek ellenére a számos fontos egyéni és közösségi jog jelentőségét nem szabad lebecsülni, valamint feltétlenül üdvözlendő a politikai jogok létesítésére való törekvés is (ami önkormányzati szinten egyébként jóval nagyvonalúbb), azonban a választási rendszer jelen formája nem nevezhető tökéletesnek: a jövőben újraformálásra lehet érdemes.

 (Borítókép: parlament zászlókkal / készítette: Thomas Thier-Hassler / shutterstock.com ID: 2132995117)