A Temu egy online piactér, amelyet a kínai PDD Holdings e-kereskedelmi vállalat üzemeltet. A platform az Egyesült Államokban 2022-ben indult el, majd 2023 elején Kanadában, ezt követően pedig több európai országban, Ausztráliában és Új-Zélandon is megjelent.
Rendkívül gyorsan vált piacvezetővé, az online monitorok szerint több országban is az alkalmazáslisták élén áll, és az Egyesült Államokban a legközelebbi riválisa, a Shein fast-fashion óriás piaci részesedésének több mint felét már megszerezte. A Temu alkalmazást eddig több mint 735 millió alkalommal töltötték le világszerte, a Statista és az App Magic adatai szerint, a havi látogatottság 2024 első negyedévében meghaladta az 500 milliót.
Miben rejlik a Temu titka?
A merész és nagy nyomást gyakorló értékesítési taktika az, amire a Temu épül. Minden termék alatt feltüntetésre kerül, hogy azt mennyien vásárolták már meg, valamint hogy az elmúlt 30 napban az adott ár a legalacsonyabb, továbbá rengeteg ötcsillagos értékelés is szembe jön velünk. Mintha az egészet úgy tervezték volna, hogy úgy érezd, most azonnal meg kell venned.
A weboldal célja egyszerű.
A lényeg, hogy rávegyen egy olyan dolog megvásárlására, amelyre nincs is szükséged, mindezt csak azért, mert az egy nagyszerű és kivételes ajánlatnak tűnik.
Egyfajta kincs gondolatáról szól, amit akkor érzel, amikor kedvezményt kapsz egy termékre vagy szimplán nagyon olcsón találsz rá. Ez a jutalmazási rendszer az agyadban arra késztet, hogy folyton vissza akarj menni az oldalra, egy bizonyos fajta izgalmat érzel aziránt, hogy képes legyél megint számos terméket nevetségesen alacsony áron megszerezni.
Ezen a ponton az már tiszta, hogy a platform rendkívül népszerű és rengetegenvásárolnak rajta, de miben rejlik a valódi probléma?
Hiszen végtére is, ha egy terméket ilyen jó áron kaphatnak meg a vásárlók és ezen a Temu veszít profitot az mégsem a világvége. Miért kéne sajnálni az emberektől az alacsony árakat?
A valóság az, hogy míg ezen a fogyasztók ugyan még nyerhetnek is, ha valaki ilyen nagyszerű üzletet köt, akkor jó eséllyel van valaki a termék életútja mentén, aki nem köt annyire nagyszerű üzletet.
Kényszermunka és rossz munkakörülmények
A BBC jelentése alapján az amerikai törvényhozók arra a rendkívül nagy kockázatra figyelmeztetnek, hogy a kínai Temu internetes vásárlási oldalon árusított termékeket kényszermunkával készítették. Mind a Temu, mind a Shein vállalatot megvizsgálták a munkaügyi gyakorlatuk miatt, különösen a kényszermunka alkalmazása miatt az ellátási láncukban. A vizsgálatok aggályokat vetettek fel az e platformok számára termékeket gyártó gyárak munkakörülményeivel kapcsolatban, különösen olyan régiókban, mint Xinjiang, ahol főleg ujgur kényszermunka gyakorlatát széles körben dokumentálták. Ha megnézzük, honnan szerzi be a Temu az áruját, hol gyártja Kínában, láthatjuk, hogy vannak olyan területek, ahol tudjuk, hogy az ujgur rabszolgamunkát alkalmazzák.
Felfaló árazás
A felfaló árazás egy versenyellenes üzleti stratégia, amely során egy vállalat szándékosan olyan alacsony árakat szab meg termékeire vagy szolgáltatásaira, hogy azok jelentős veszteségeket okoznak, akár saját magának is, rövid távon. A cél az, hogy kiszorítsa a versenytársakat a piacról, akik nem tudják tartani az alacsony árakat. Miután a versenytársak tönkremennek vagy elhagyják a piacot, a vállalat visszaemelheti az árakat, kihasználva a megnövekedett piaci erőt vagy monopóliumot. Ez a stratégia gyakran károsítja a piaci versenyt és végső soron a fogyasztókat is. Ilyen alacsony árakat nem lehet elérni a forgalmazási láncolatban mindenki számára történő megfelelő díjazással, rendes munkabérrel, magas minőséggel és a fenntarthatóságra kellő megfeleléssel. Ha egyre több fogyasztó áramlik a Temuhoz, hogy olcsóbban vásároljon, az nyomást gyakorolhat például az Amazonra és más versenytársakra, hogy ők is csökkentsék áraikat, ami hatással lenne a bérekre, valamint a minőségre mind a termékek, mind a szolgáltatások szempontjából.
A platform alacsony árai és gyors forgalma hozzájárul az erőforrás-fogyasztás és a hulladék termelés magas szintjéhez, különösen tekintettel a divatiparra. Ez olyan jelentős környezeti hatásokhoz vezet, mint a túlzott vízhasználat, a mérgező színező anyagok okozta szennyezés és a mikroműanyagok keletkezése és terjedése. A Temun értékesített termékek közül sok nem csak olcsón, de rendkívül silány minőségben is készül, ami gyakran ahhoz vezet, hogy gyorsan is dobják ki őket, ezáltal pedig a le nem bomló hulladék mennyisége drasztikusan növekszik.
Csak a divat iparral példázva: hiába rendelünk rengeteg ruhát a Temuról olcsón, ezek mind rövidéletű termékek, amelyeket rendszeresen kell újra és újra leváltanunk. Ez a fajta pazarlás pedig a legkevésbé sem fenntartható hasszútávon.
A Temu ellentmondásokba keveredett a termékeiben esetlegesen jelenlévő káros vegyi anyagok, például ólom és PFAS - amelyeket örök vegyi anyagoknak is neveznek, mert nagyon nehezen bomlanak le - miatt, így például a szöuli hatóságok kiderítették, hogy az egyik, Temu által forgalmazott szandál talpbetétben a megengedett határérték több mint 11-szeresét meghaladó mennyiségű ólom volt található. Ezek a mérgező anyagok nemcsak a környezetet károsítják, hanem az emberi egészséget is veszélyeztetik.
Szellemi tulajdonjog sértések, avagy lebutított hamisítványok
A kisvállalkozások már évek óta küzdenek a termékeik hamisított változatainak az Amazonon, a Shein és más vásárlási platformokon felbukkanása ellen. Ez a probléma most úgy tűnik, hogy kiterjed a Temura is ugyanis néhány kis- és közepes méretű kreatív vállalkozás tulajdonosa úgy véli, hogy a Temu felemelkedése közvetlenül az ő kárukra történik – s mostanra ugyanolyan jogsértési problémákkal küszködik, mint a versenytársaik. Nemcsak az az állítás, hogy a Temu olyan árakat tud kínálni, amire ők képtelenek, hanem sokan azt tapasztalták, hogy termékterveik közel azonos változatait a Temu árusítja ezeken a jóval alacsonyabb árakon.
A képen egy eredeti Longchamp kézitáska (145 $), míg a mellette lévő képen egy kísértetiesen hasonló Temun forgalmazott táska (8.560 Ft) látható
Ezek a mesterségesen alacsony árak elvárásokat támasztanak az emberekben, ez pedig az egész iparágra nagy hatással van. Ha valaki hangszórót vehet akár kevesebb, mint 5.000 forintért, vagy rendelhet egy pár cipőt 2.500 forintért, akkor lassan hozzászokik ahhoz, hogy egyfajta standardot követeljen. A kényszermunka, a kiskereskedők kizsákmányolása, a környezetbe történő kibocsátás és a szemét a hulladéklerakóban, mindezek melléktermékként de az elvárás részévé válnak.
Végtére is a Temu sikere sokat elmond a mai társadalmunkról, eszerint ugyanis beléptünk egy szinte olyan disztópikus fogyasztói kultúrába ahol elvárjuk, hogy bármit megkapjunk, amit akarunk, bárhol, bármikor, és a lehető legjobb áron. A saját jólétünk mindenek előtt.
A közelmúltban lezajlott tunéziai elnökválasztás eredményei nem hoztak változást az ország vezetésében: az eddigi elnök, Kais Saied újabb mandátumot szerzett. Ezzel sokak szerint a régió utolsó reménysége is elveszett az Arab Tavasz néven elhíresült forradalmi hullám kapcsán, amely a 2010-es évek elején söpört végig az arab világon. Ez a politikai mozgalom számos arab országban felkavarta az állóvizet, és új korszakot ígért a demokrácia és szabadság iránti vágyak jegyében. Azonban az évek múltával a legtöbb érintett országban a remények elhalványultak, és a politikai valóság sok helyen az autoriter rendszerekhez való visszatérést hozta.
Tunéziai fiatalok tüntetnek 2024. szeptemberében Kais Saied ellen. Forrás: Al Jazeera.
Tunézia az Arab Tavasz legsikeresebb példája volt, mivel az országban valóban sikerült demokratikus választásokat tartani, és hosszú időn keresztül relatív politikai stabilitást fenntartani. Azonban az évek során a gazdasági nehézségek, a korrupció és a politikai megosztottság hatására a helyzet fokozatosan romlott. Kais Saied elnök hatalmának megerősítése és a parlament hatáskörének csökkentése sokak számára csalódást jelentett, mivel visszalépést mutat a demokrácia és szabadság eszméivel szemben. Az októberi választáson Saied a szavazatok 90,7%-át szerezte meg, ám mindössze 28.8%-os részvételi aránnyal. A jelenlegi helyzet tükrében sok elemző véli úgy, hogy az Arab Tavasz utolsó bástyája is elesett, és Tunézia visszatérhet a központosított politikai hatalom irányába. Ebből az alkalomból érdemes visszatekinteni az Arab Tavasz eseményeire és azóta eltelt évtized fejleményeire.
Forradalom és remény
Az Arab Tavasz 2010 végén, Tunéziában kezdődött, amikor egy Mohamed Bouazizi nevű utcai árus az elnyomó rendőrállam elleni tiltakozásul felgyújtotta magát. A férfit—mint a legtöbb tunéziai árust—rendszeres kenőpénz fizetésére kényszerítette a rendőrség, ami jelentősen csökkentette az egyébként is alacsony jövedelmét. Öngyilkossága után szikraként lobbant be a tiltakozási hullám. Az ország számos pontján tüntetések robbantak ki a munkanélküliség, korrupció és elnyomás ellen, amelyek végül elvezettek a korrupt rezsim bukásához. Ez a siker példaértékűnek számított más arab országok számára, ahol az évek óta stagnáló politikai rendszerek iránti elégedetlenség már jó ideje érlelődött. A tunéziai példát követve 2011 tavaszára Egyiptomban, Líbiában, Szíriában és más államokban is megmozdulások indultak.
A Nyugat számára az Arab Tavasz reményt jelentett arra, hogy a régió a demokrácia és szabadság felé nyit, amely egy új, liberálisabb közel-keleti jövőt ígért. Az arab világban azonban megosztottak voltak az elvárások és a félelmek: sokan lelkesedéssel tekintettek a változás lehetőségére, ám mások óvatosan viszonyultak a gyors reformokhoz és az esetleges instabilitáshoz, amely gyakran megingathatja a szigorú társadalmi és vallási hagyományokra épülő rendszereket.
Forradalom a gyakorlatban
Az Arab Tavasz összesen egy tucat országot érintett a Közel-Kelet és Észak-Afrika régióban, ezek közül 6 esetben fajult erőszakos megmozdulásokig, polgárháborúig.
Az Arab Tavasz országai (kék: mérsékelt tüntetések, bézs: jelentős tüntetések, sárga: kormányzati változtatások, narancssárga: polgárháború, piros és bordó: a kormányhatalom megdöntése). Forrás: Reddit.
Egyiptom volt az egyik legismertebb példája az Arab Tavasznak, ahol a Hoszni Mubarak elleni többmilliós tiltakozások 2011-ben véget vetettek a három évtizedes elnyomó rezsimnek. Az ország azonban nem jutott el egy stabil demokrácia felé, már az első választáson az iszlamista, saría jogrendszerben hívő Muszlim Testvériség koalíciója nyert, akik az új alkotmánnyal rögtön ellehetetlenítettek bármilyen demokratikus törekvést. Rövid időn belül pedig a hadsereg puccsal vette át a hatalmat, és Abdel Fattáh el-Sziszi tábornok lett az ország vezetője. Az egyiptomi helyzet ma egy katonai befolyás alatt álló rendszerhez hasonlít, ahol a demokratikus reformok helyett a központosított, autokratikus kormányzás dominál.
Szíria esetében az Arab Tavasz hatalmas vérontáshoz és hosszú polgárháborúhoz vezetett. A negyven éve regnáló Aszad-dinasztia elleni tiltakozások 2011-ben kezdődtek el, és hamarosan fegyveres konfliktussá fejlődtek, amelyben különböző nemzetközi hatalmak és érdekek is megjelentek. A nyugati és az Öböl-menti államok iszonyatos pénzzel támogatták a felkelő erőket, akik azonban az ellenzékben egyre erősödő vallási és kisebbségi konfliktusok miatt nem voltak képesek egységes erőt alkotni. Bár 2020-ban fegyverszünetet kötöttek a felek, hivatalosan még mindig nincs vége a polgárháborúnak, Bassár el-Aszad elnök a mai napig az ország irányítója. A háború pusztító hatása miatt pedig Szíria gazdasága és társadalma romokban hever.
Líbiában a forradalmi hullám Moammer Kadhafi rezsimjének megdöntésével járt, a felkelők csapatait egy idő után—humanitárius krízisre hivatkozva—a NATO csapati is segítették a főváros elfoglalásában. Az ezt követő időszakban azonban az ország súlyos politikai és katonai megosztottságba süllyedt. Az államhatalom szétesett, mára az ország két rivális kormány között oszlik meg, amelyek mindegyike külső támogatókra támaszkodik. Líbia azóta is belső konfliktusok és bizonytalanság színtere, amely megakadályozta, hogy a társadalmi-gazdasági helyzet stabilizálódjon, és gyakorlatilag bukott állammá vált.
Jemen esetében az Arab Tavasz óriási belpolitikai válsággá és véres polgárháborúvá fejlődött. Az 2011-es tiltakozások az Ali Abdullah Száleh által 33 éve vezetett rezsim elleni elégedetlenségből fakadtak, majd az elnök távozása után politikai vákuum alakult ki. A konfliktus gyorsan kiéleződött a jemeni kormányerők és az Irán által támogatott húszi lázadók között. Az elmúlt évek során Szaúd-Arábia is beavatkozott, szövetségeseivel együtt, a húszik elleni harcban, ami egy még súlyosabb humanitárius válságot idézett elő az országban. Az alapvető szolgáltatások hiánya, az élelmiszer- és vízhiány, valamint az elhúzódó harcok következtében Jemen ma a világ egyik legsúlyosabb humanitárius katasztrófáját éli át, miközben politikai megoldásnak alig van esélye.
Tüntetők Jemenben, az Arab Tavasz idején. Forrás: Spiegel.
Bahrainben az Arab Tavasz tiltakozásai gyorsan elfojtásra kerültek, amikor a kormányzat szaúdi katonai segítséget hívott be a tüntetések elfojtására. Az ország síita többsége és a szunnita kisebbségi vezetés közötti feszültségek egy rövid, de intenzív válságot eredményeztek. Azóta a politikai helyzet stabilizálódott, de a kormányzat jelentős elnyomást alkalmaz a síita közösség ellen, megakadályozva ezzel az Arab Tavasz által felvetett reformok megvalósítását.
A többi érintett országban kisebb mértékű tüntetések, reformkövetelések formájában nyilvánult meg a mozgalom. Marokkóban és Jordániában reformokat vezettek be, hogy megerősítsék a parlament szerepét, bár a királyi hatalom jelentősége megmaradt. Algériában a tiltakozások következtében új elnökválasztást írtak ki, míg Ománban a szultán részleges reformokat hajtott végre a gazdasági és szociális problémák enyhítésére. Szudánban szintén tüntetések zajlottak, amelyek később a 2019-es rezsimváltás előzményéül szolgáltak. Mauritániában a megmozdulások békések maradtak, és reformokat követeltek, de a politikai berendezkedés lényegében nem változott. Ezen országokban az Arab Tavasz felerősítette a társadalmi feszültségeket és elősegítette a korlátozott reformokat, de a kormányzatok alapvetően megőrizték hatalmukat.
A tunéziai elnökválasztás eredményeivel az Arab Tavasz jelképesen befejeződött, mivel az egyetlen olyan ország is elfordulni látszik a demokratikus kísérletektől, ahol korábban sikerrel járt a forradalmi átalakulás. A mozgalom ma már nemcsak a remény időszakát idézi, hanem csalódást is, hiszen a forradalmi hullám alig hozott tartós eredményeket a régióban. Az Arab Tavasz a Nyugat szemszögéből a demokrácia és szabadság hullámaként indult, de a valóságban az arab világ politikai és társadalmi stabilitásának újabb, fájdalmas próbája lett.
Sokunk úgy gondolja, hogy a 40 órás munkahét már megeröltetően hosszú és rengeteg időnket elveszi, akkor vajon mit gondolnak azok a kínai polgárok, akiknek egy héten 72 órát kell dolgozniuk? A reggel 9-től este 9-ig tartó munkanapot egy héten hatszor kell teljesíteni és a gyakorlat főként az IT szektorban jellemző, de megtaláljuk más szektorokban, akár fizikai munkások között is.
A cégek a legnagyobb produktivitásra törekednek nem csak a nyereség miatt, hanem az állami akarat miatt is, hiszen a technológiai verseny az Egyesült Államok és Kína között az IT piacon is realizálódik.
Egyébként a 996 hivatalosan illegális, hiszen Kína munkatörvényei szerint a heti munkaidő maximuma 44 óra, ám a gyakorlatban számos vállalat alkalmazza ezt a módszert. Ráhúzzák a 996-ot a rugalmas munkaidőre, amely valójában csak abban rugalmas, hogy sokkal többet kell dolhozni. A dolgozók gyakran nem kapnak megfelelő túlóradíjat, így komoly stressznek és egészségügyi kockázatoknak vannak kitéve. Több esetről számoltak be, amikor a túlzott munkaterhelés halálos kimenetelű volt.
Olyan példák is voltak, hogy a hétvégi túlóra volt csupán fizetett, azonban a hétvégi túlóra óraszáma nem lehetett több, a hétköznap ledolgozott túlórának a számával. Tehát ha a héten 5 óra túlmunkát végzett, akkor szombat-vasárnap maximum 5 óra túlmunkát fizettek ki neki. De nem is a kifizetéssel van a legnagyobb baj, hanem az embertelen munkarenddel.
Miért csinálják a kínaiak? A kínai munkakultúra szoros összefüggésben áll a hagyományos konfuciánus értékekkel, mint a fegyelem, szorgalom és hierarchia iránti tisztelet. Hasonló példákra bukkanhatunk a szomszédokban is. Dél-Koreában a heti munkalimitet 69 órában próbálták maximalizálni, ami szintén hasonló körülményekre enged következtetést. Az elhíresült japán „salaryman”-ekről (olyan japán munkavállalók, akiknek az élete nagyrésze a cégükben folyik és nincs idejük semmi másra a munkahelyükön kívül, sokan emiatt öngyilkosok lesznek) nem is beszélve.
A modern gazdasági verseny nyomása azonban még tovább fokozza a munkaidő meghosszabbításának tendenciáját, különösen a gyors fejlődést célzó iparágakban, mint a technológia. Olyan prominens kínai üzletemberek, mint Jack Ma (az Alibaba alapítója), a rendszer védelmezői, akik szerint a 996 „áldás” a fiatalok számára, akik így nagyobb karrierlehetőségeket kaphatnak.
Jack Ma szerint ez az intenzív munkatempó segít a dolgozóknak abban, hogy a lehető legtöbb tapasztalatot szerezzék, ezáltal feljebb lépjenek a vállalati ranglétrán, és versenyelőnyt szerezzenek a globális piacon. Ahogy megtörténik a generációváltás Kínában is, egyre többen kritizálják ezt a gondolkodásmódot, mivel a hosszú munkaórák károsak lehetnek az egyén fizikai és mentális egészségére nézve. A túlzott munkavégzés számos esetben vezetett kimerültséghez, alvásproblémákhoz, krónikus stresszhez, és több tragikus esetben halálos kimenetelű volt. A hosszú munkaórák és a rövid pihenőidők kombinációja jelentősen megnöveli a szív- és érrendszeri betegségek kockázatát, valamint hozzájárul a mentális egészség romlásához is. A munkavállalók gyakran panaszkodnak mentális problémákra és szorongásra, amelyek mind a túlterheltség közvetlen következményei.
Mit reagál az állam? A kínai bíróságok többször is kimondták, hogy a 996 rendszer törvénytelen, mivel sérti a munkavállalók jogait. A munkatörvény szerint minden túlórát megfelelően kellene kompenzálni, de a cégek gyakran figyelmen kívül hagyják ezt. Egyes munkavállalók, akik megtagadták a 996 rendszer szerinti munkavégzést, elbocsátásra kerültek, azonban később jogi úton sikerült kompenzációt szerezniük. Kiemelendő azonban, hogy nincs egységes rendszer, amely tiltaná vagy szabályozná a 996-ot, igazából a produktivitás hajszolása miatt a kínai állam is szemet huny efelett.
Mozgalmak a 996 ellen: A 996.ICU mozgalom volt az egyik legismertebb tiltakozás a 996 ellen, amely globális figyelmet is felkeltette. A GitHub-on létrehozott projekt célja az volt, hogy rávilágítson arra, hogy a 996 munkakultúra milyen egészségügyi kockázatokkal járhat – a nevében az ICU (intenzív osztály) rövidítése is azt jelzi, hogy ez a rendszer súlyos betegségekhez vezethet. A mozgalom jelentős vitákat generált a munkakörülményekről, a munkavállalói jogokról és arról, hogy milyen szerepet kellene vállalnia a kormánynak a munkaügyi szabályok betartatásában. Legnagyobb eredménye pedig az volt, hogy a vilég tudtára adta ezt a jelenséget és globálisan is ismertté vált a probléma.
Ennek köszönhetően már a kínai kormánynak is foglalkoznia kellett a 996 rendszerével. 2021 augusztusában a Kínai Legfelsőbb Bíróság hivatalosan is illegálisnak nyilvánította a rendszert, hangsúlyozva, hogy a munkavállalóknak joguk van a megfelelő pihenéshez és szabadsághoz. Emellett a Kínai Emberi Erőforrás és Szociális Biztonsági Minisztériummal közösen további irányelveket dolgoztak ki, amelyek célja a munkaügyi viták hatékonyabb rendezése és a munkavállalói jogok védelme.
A kormány fellépése változásokat hozott számos vállalat életében. Több IT cég, például a Vivo, megszüntette a "nagy/kis hét" rendszert, ahol a dolgozók váltakozva öt- és hatnapos munkaheteket töltöttek el. A Tencent, a Douyin és a Kuaishou is hasonló változtatásokat vezetett be, hogy megfeleljenek az új jogi követelményeknek. Azonban nem minden dolgozó fogadta pozitívan ezeket a változásokat; egyesek panaszkodnak, hogy a túlórák csökkenése miatt kevesebb jövedelemhez jutnak, és ez nehézségeket okoz a megélhetésükben. Jó hír ezeknek a munkavállalóknak, hogy még mindig rengeteg olyan cég van, akik a 996 mellett teszik le voksukat…
A munkaidő szabályozásának szigorítása jelentős gazdasági hatásokkal is járhat. Ha a vállalatok valóban betartják a törvényben előírt 44 órás munkahetet, az akár 30%-kal is növelheti a munkaerőigényt egyes iparágakban, mivel több munkavállalóra lesz szükség a termelés fenntartásához, ami megijeszti a vállalatokat. Viszont pozitív is lehet az összhatás, hiszen a munkavállalók nem fáradtan és motiválatlanul állnak neki a feladatoknak, így a produktivitás nőhet.
Az biztos, hogy a kínai társadalomban mélyen be van tagolva ez a hierarchikus rendszer, melyből nehéz kitörni. Olyan nagy a túlkínálat az IT piacon is, főleg kezdő, junior szinten, hogy sok esetben a fiatalok hálásak annak is, ha 996-ban dolgozhatnak. Emiatt nem biztos, hogy teljesen megszűnik a rendszer, még ha az állam megpróbál fellépni is ellene, amíg nem áll bele teljesen a 996-ban találni fogunk rá példát. Márpedig nem biztos, hogy a kínai államnak érdeke beleállni a termelékenységbe és a produktivitásba egy ilyen kiemelt szektorban.
Mi történik a frontokon orosz, illetve ukrán részről?
Egy rendkívül mozgalmas időszakot látunk, jelentős orosz támadásokkal, orosz előretörésekkel. Az ukrán hadsereg nagyon nehéz helyzetben van. Kurszkban volt egy ukrán betörés még nyáron, azóta az elmúlt hónapokban folyamatosan szorulnak vissza, most kellett kivonulniuk egy nagyobb térségből. Az oroszok igyekeznek katlanokat kialakítani, és az ukránok egyelőre sikeresen menekülnek ki ezekből a katlanokból. Azt nem tudjuk, hogy mekkora veszteséggel, de láthatjuk, hogy egymás után esnek el fontos pozíciók. Vohledar volt az utóbbi időszakban a legjelentősebb, ami még szeptember 30-án esett el.
Nagyon úgy tűnik, hogy Szelidovénél rosszul állnak az ukránok. Ez a pokrovszki régió nagyjából a donbaszi frontnak a centruma, ahol talán a legnagyobb a baj az ukránok szempontjából. Kijutottak múlt héten az Oszkil folyóig az oroszok, ez egy Kupjanszk környéke, egy kicsit északabbra, és legészakabbra pedig Kurszknál sem állnak jól az ukránok, valószínűleg ki kell majd vonulniuk az Oroszországban elfoglalt területről. Ez minél később történik meg, annál nagyobbak lesznek az ukrán veszteségek.
Az oroszok, hogyha az elmúlt évszázadok történelmét megfigyeljük, akkor elég jól szokták bírni a telet. A háború második tele hogyan érinti a védekező ukrán sereget?
A tél alapvetően mind a két felet akadályozza, az oroszoknak nincs valami beépített télellenes csodaszerük, és ebben az ukránok is legalább olyan jól hozzászoktak a telekhez, hiszen Ukrajnáról beszélünk, a saját teléhez hozzászokott Ukrajna. Magyaroknak, németeknek, románoknak a II. világháborúban az volt a baja, hogy akkor szembesültek az orosz téllel. Itt két tapasztalt országról beszélünk. Tél tábornokkal való küzdelem tekintetében mind a kettőt hátráltatja a tél.
A tél nem a legjobb időszak a nagy támadásokra, bár jobb, mint az ősz, illetve a tavasz saras időszaka. Ha megfagy a talaj, akkor az segítheti a támadást egyértelműen, de segítheti akár a védekezést is annyiban, hogy logisztikailag nagyon problémás a sáros időszak, mert akkor az aszfaltozott utak használhatók. A teherautók nem tudnak a sárban elmenni,viszont télen, ha megfagy a talaj, akkor mezőn át elmennek azért a teherautók is. Nehéz azt mondani, hogy az egyik vagy a másik fél számára kedvezőbb. Sáros időszakra azt tudjuk mondani, hogy a támadót lassítja, és a védekezőnek inkább kedvező. A télen a támadó is, ha megfagy a talaj, akkor tud előre haladni. Illetve van még egy fontos dolog, ami mind a kettőnek hátrány.
A falevelek lehullanak, és a mai hadszíntéren rendkívül sok a drón, nehéz rejtőzködni, a rejtőzködés még valószínűtlenebbé válik. A meglepetés ereje még kisebb lesz, hiszen eddig egy erdőben el tudott rejtőzködni egy alakulat viszonylag jól, vagy egy kisebb ligetbe, amit most nem fog tudni megtenni. Mind a két fél számára vannak pozitívumok és negatívumok.
Önmagában nem ez dönt. Az dönt - és ezért gondolom azt, hogy az ukránoknak rendkívül nehéz tele van - hogy szétverték az ukrán energetikai infrastruktúrát, mely nem csak a civil lakosságot érinti, hanem a katonákat is, hiszen nehézkessé válik a logisztika, hiszen ha nem lesz áram, akkor az elektromos mozdonyokat nem tudják a vasúti hálózatban használni, kevesebb vasúti szerelvény fog keletre menni, nehézségeket okoz. Szinte mindenhez kell áram, így a hátországban nehezebben tudnak pihenni az ukrán katonák, ha egyáltalán rotálják őket, mert most már nagyon ritkák a rotációk az ukrán hadseregben, márr hónapokat vannak a fronton, nem heteket. A nagy kép az nagyon negatív Ukrajna számára, igazából nem látszik, hogy mi tudná ezt pozitívvá tenni.
Ezen nehézségek a politikai kommunikációt megfigyelve mennyire érződnek ukrán részről, Zelenszkij elnök és a hadvezetés részéről?
Hogyha megnézzük Zelenszkij győzelmi tervét és a hozzá kapcsolódó retorikát, akkor látszik, hogy Ukrajna nem áll jól. Elővette a nukleáris kérdést. Ukrajna lehet a nukleáris hatalom, azért ez egy elég radikális állítás. Radikális állításokat akkor tesz az ember, ha nem áll jól. Ennyire radikálisakat! . Ez az orosz propagandát nagyon sokban segíti egyébként. Végig arról beszéltek oroszok, hogy Ukrajna nukleáris fegyvert akar fejleszteni. Ukrajna ezt teljes okkal és joggal tudta tagadni, hogy nem, majd magas szinteken utalnak az ellenkezőjére.
A politikai retorikában is, meg az ukrán kormány cselekedeteiben is megjelent annak felismerése, hogy nem áll jól a háború. A felismerés megjelenik már a nyugati sajtóban is, ahol éveken át nem lehetett a valóságot leírni a fősodorbeli médiában, legalábbis erőteljesen hangfogót kellett rá rakni. Most jönnek le egymás után a cikkek a valódi fronthelyzetről, arról, hogy nem jól vezetett az ukrán haderő - megjegyzem az orosz se, csak korábban az volt, hogy az ukránok sokkal jobban vezetettek. A felszereltség az ukránoknál jobb, hiszen a nyugati fegyverek általában jobbak, mint a szovjet és orosz fegyverek, de a vezetés is számít. Most már látszik, hogy azért komoly hibák történnek ukrán részről is, melyek lejönnek a nyugati sajtóban.
Összefoglalva egy rendkívül nehéz tél elé néz Ukrajna, mind a polgári lakosság, mind a hadsereg révén. Nem gondolom azt, hogy még egy ilyen telet harcolva ki fog bírni Ukrajna. Ezt kibírja, de hogy a 25-26-os telet kibírja Ukrajna állva... Nyilván bizonyosság nincsen, forgatókönyvek vannak. Ezt egy kis valószínűségű forgatókönyvnek mondanám.
A nagy valószínűségű forgatókönyv az, hogy valahol 2025-ben, '25 végéig legalábbis be kell fagynia a háborúnak, vagy Ukrajna még többet veszít. Most az a kérdés - persze ez is egy nagy kérdés -, hogy Oroszország akar-e tárgyalni. Mert a háború befagyásához az kell, hogy mind a két fél akarjon tárgyalni.
Lassan három éve tart a konfliktus. Biztonságpolitikai szakértőnként legnagyobb hibának vagy tanulságnak mit vonnál le ukrán, illetve orosz részről?
Orosz részről az, hogy egyáltalán elindították ezt a háborút. Ennyire kevés, kicsi támadó erővel háborút indítani, ez katonai szempontból nem értelmezhető, amit az oroszok csináltak. Az utolsó napokig én sem gondoltam, hogy ezt meglépik, hiszen egy gyenge haderővel nagyon sok helyen támadtak, ami a vereségnek a receptje. Ráadásul az orosz hadsereg nagyon úgy tűnik, hogy nem volt jól felkészült erre a típusú háborúra. Például drónok terén le volt maradva az ukránoktól, valamint a vezetés sem volt túl erős.
Az ukrán hadsereg sem volt olyan erős. Az a legenda, amit a Nyugaton köré tettek, azért az erős túlzás volt '22-t illetően is, de akkor mégiscsak a hazafias lendület, az orosz hibák, azok Kijevnél, Herszonnál és Harkivnál is egy-egy komoly ukrán győzelemben materializálódtak. Azért Ukrajna tudott letenni komoly tényeket az asztalra, hiszen visszafoglaltak egy nagyvárost, Herszont. Harkivból kiszorították az oroszokat, az is egy tény, illetve Kijev, nem tudták Kijevet bevenni az oroszok.
Az első évre azt tudom mondani, hogy inkább ukrán siker, '22-23 már inkább orosz siker, és 2024-re azt lehet mondani, hogy az ukránoknak a felőrlése folyik. Az oroszoknak a legnagyobb hiba volt elkezdeni ezt a háborút, és utána nagy hiba volt későn mozgósítani ezt a 300 ezer embert. Putyin már akkor mozgósította, amikor Herszon végveszélyben volt, Harkiv pedig gyakorlatilag elesett. Az utolsó pillanatban történt ez a mozgósítás, mielőtt még az orosz hadsereg összeomlott volna Ukrajnában, hiszen ha nem érkezik be ez az erő, a frontvonalaknak nagyon nagy szakaszai végleg katona nélkül maradnak. Ennyira kevés orosz volt bent Ukrajnában. Nagyok veszteségek érték őket főleg Kijevnél 2022 elején. Az a több tízezer ember, aki ott megsérült vagy meghalt, az már nem volt ott a donbaszi fronton.
Ukrajna. Egy része nem hiba, hanem adottság, hogy Ukrajna sok tucat országtól kap fegyvert. Ezek a fegyverek nagyon sokszor nem kompatibilisek egymással, mondjuk egy Abrams, vagy egy Leopard 2. Van, ami persze hasonló, de azért két nagyon különböző harckocsi. Vagy kapott Ukrajna F-16-ost, meg Mirage-t is. Az két nagyon különböző harci repülőgép. Elmondhatjuk a tüzérségről, hogy persze nyugati tüzérség, de azért az alkatrész nem ugyanaz lesz. Van, amikor még a lőszer sem tud ugyanaz lenni, pedig az űrméret ugyanaz. Itt annyi logisztikai láncnak kell lennie, de ez nem ukrán hiba. Az amerikaiak nem adtak oda mindent, mert az amerikaiaknak mindenből lett volna elég. Önjáróból, harckocsiból, páncélozott harcjárműből, a Bradleyk nagyon jók. Még Bradleyből se adtak eleget, pedig ott állnak. Abramsből se adtak, csak 31-etmiközben ezernyi Abrams áll lezsírozva. Az amerikaiak odaadhattak volna Ukrajnának mindent a 23-as offenzíva előtt. Valamivel többet adtak, mint az európaiak, bár nem harckocsiban, hanem pénzben és lőszerben, de közel sem eleget. Ez nem ukrán hiba, de főként ebből következik az ukrán hadsereg gyengesége. Az, hogy nagyon sok a logisztikai lánc.Van, amit vissza kell vinni Európába javításra, akad olyan eszköz, amit nem tudnak Ukrajnában javítani.
Nem tudták teljesen levetkőzni a korábbi orosz-szovjet modellt. Itt nem arról van szó, hogy egy nyugati hadsereg áll szemben egy szovjet-orosz típusú hadsereggel, hanem egy szovjet-orosz típusú hadsereg áll szemben egy kisebb, szintén alapvetően szovjet-orosz típusú hadsereggel, amiben vannak nyugati elemek, nyugaton képzett tisztek és nyugati felszerelés. A filozófiája azonban nem különbözik a kettőnek. Két hasonlóan vezetett, hasonlóan hatékony haderő néz egymással szemben. Lehet, hogy a fegyverzet miatt az ukránok valamennyivel hatékonyabbak tudnak lenni, de nem nagyságrendekkel.
Melyik nyer? A nagyobb. Ahhoz, hogy egy kisebb nyerjen, annak sokkal, de sokkal jobbnak, hatékonyabbnak kéne lenni. Sokkal, de sokkal jobban kéne tudni harcolni. Ami kijön, hogy az oroszok sokat tanultak. Ukrajna jobban állt az elején, különösen drónok terén, de az oroszok túlnőtték őket drónokban. Az ukránok is nyilván tanultak, de miután feljebb álltak, ők nem tudnak annyival javulni, hiába bizonyos dolgokban följebb álltak, mint az oroszok.
A két ív az gyakorlatilag záródik. Amiben esetleg jobb volt - motivációban, doktrínában, felszerelésben - az ukrán hadsereg, az egyre kisebb előny. Létszámban is nagyobb volt az ukrán hadsereg egészen sokáig. Ez a nagy kép szerintem. Forgatókönyvek vannak, megtörténhet ukrán győzelem is, teljes ukrán győzelem, meg teljes orosz győzelem. Ezek nagyon kis valószínűségű szcenáriók, mind a két hadsereg rendkívüli problémákkal küzd.
Bóka János miniszter fogalmazott úgy a legutóbbi uniós csúcson, hogy az utóbbi évek legjelentősebb Európai Tanácsülésén vagyunk túl, a migrációról való gondolkodásra gondolva, ami 2015-höz képest mindenképpen változott. Ahogy ezen fordulat látszódik az európai migrációs politikában, várható a háború kapcsán egy efféle paradigmaváltás a nyugati országok részéről?
Ha a sajtót nézzük, a Politicót, a Wall Street Journalt, nem jutott még el mindenhova, de ez a háború nem úgy megy, ahogy elképzelték. Ahogy egyébként a nyugati véleménybuborék, politikai buborék nyomta, hogy itt ukrán győzelem, mert az oroszok nagyon bénák. Én nem mondom, hogy az oroszok nem voltak bicebócák, különösen az elején, mert gyenge volt az orosz teljesítmény, de hát azért nem reménytelenül gyenge orosz szempontból.
Egy kis fordulat már van, meg kell hallgatni Scholz kancellárt, aki beszélni akar Putyinnal, Putyin nem veszi fel a telefont. Macron korábban mondta, most kevésbé belpolitikai és egyéb okokból, hogy nyitott, tehát változik az európai politikai élet.
Van, aki keményvonalasat játszik továbbra is, de a legtöbb ország már tudja a valóságot. A valóság az az, hogy ez a háború nem ukrán és európai, meg a nyugati feltételek szerint fog véget érni. Nem is teljes orosz győzelemmel, mert én teljes orosz győzelemben nem hiszek, ami azt jelenti, hogy Ukrajnát sikerül uralmuk alá hajtani. Nem kell feltétlenül elfoglalni, de valahogy uralma alá hajtani egy taktikai orosz győzelemmel. Ukrajnának jelentős és fontos területei kerülnek orosz ellenőrzés alá, de ezt nem ismeri el, mondjuk egy-két államot, Észak-Koreát leszámítva senki.
Mennyiben látod valósnak a Trump által mondott azonnali békét? Mennyiben tekinted ezt politikai kommunikációs terméknek?
Szerintem azonnali béke, egy nap alatti béke nincs.
Ez nyilván egy politikai kommunikációs termék, de az, hogy Trump nyomást gyakorolna az oroszokra és az ukránokra is, ezt valószínűbbnek tartom, mint hogy ezt a jelenlegi vezetés, így Kamala Harris megtenné, és jobban is hinnének neki, hogyha Trump csinálná. Akár még hogyha nagyon őrültnek is tűnik az ötlet. Ilyen értelemben amellett, hogy a rövid távon nem látom esélyét, hogy a feleket kibékítse egymással, de Trumpnak szerintem jobb az esélye, arra, hogy valamikor a következő négy év folyamán békét hozzon Ukrajnába, de a legjobb forgatókönyv is inkább hetek, hónapok, mire egyáltalán a tárgyalási folyamat beindulhat. Itt nem napokról beszélünk, inkább hónapokról.
A Moszad és az IDF sorra likvidálta a Hamász és a Hezbollah magas rangú vezetőit, tisztjeit. Az ismert harcászati eszközök mellett mennyire fontos a vezetők szerepe, vagy éppen a vezetők hiánya a háborúkban?
A vezetők szerepe minden háborúban fontos volt, Nagy Sándor nélkül nem jött volna Nagy Sándor birodalma létre. Az más kérdés, hogy a makedón hadsereg nélkül nem lett volna Nagy Sándor. Volt egy kiváló hadsereg, ami találkozott egy kiváló vezetővel. Abból létrejött egy fantasztikus hódító hadjárat, bár valószínűleg akiket meghódítottak, ezt nem érezték fantasztikusnak. Modern háborúban fontos a vezető szerepe, de szerintem kevésbé, mint régen. Hogyha megnézzük, a régi időkben egy parancsnoknak a hozzáértése, bátorsága az el tudta dönteni egy ország sorsát.
Nyilván lehet arról beszélgetni, hogy mi lett volna Zelenszkij, elmenekül, és nem tart ki egy komoly veszéllyel szemben. Szerintem Ukrajna akkor sem omlik össze, ha nincs Zelenszkij. Tehát szerintem más ez a világ. A személyek fontosak, a tudás, a tapasztalat az fontos, de Zelenszkij egyébként tapasztalatlan, ezen a téren egy tapasztalatlan elnök volt, és mégis ebben az értelemben sikeresen, vagy sokáig sikeresen, most már kevésbé sikeres, de sokáig sikeresen vezette Ukrajnát. Persze van ennek szerepe, nem is annyira tapasztaltnak, ismeretségek, kapcsolati háló, tehát milyen kapcsolatai van valakinek, aki 30-40 éve benne van a politikában ahhoz képest, akinek mondjuk öt. Tehát ez teljesen egyértelmű. Van szerepe a személyiségnek, de nem kell túldimenzionálni szerintem a mai világban. A múltat tekintve azért nagyobb.
Egy év elteltével Izrael, hanem a libanoni Hezbollah pénzügyi és katonai célpontjait támadja. Meddig érdeke Izraelnek a harcok folytatása? Mikor jön el az a pont, amikor megálljt parancsolnak a támadásnak?
Izraelben megöltek 1200 embert egy évvel ezelőtt, szörnyű módon, és a közel-keleti hagyományok azt nem engedik, hogy ez ne legyen sokszorosan leverve azokon, akik ezért erről tehetnek. A Hamász vezetője nemrég halálozott el, meghalt a Hezbollah vezetője, nagyon sok közép és felső szintű vezető a Hezbollahnál. Egyébként ezek nagyon kemény lépések, így levadászni egy nemcsak katonai, hanem politikai vezetőt is. Most, hogyha izraeli szemmel nézzük a dolgot, akkor a múlt októberi események után nagyon nehéz átesni a ló túloldalára, tehát valószínűleg ez az izraeliek, talán a Netanjahu azt gondolja, hogy nukleáris fegyvert ne vessünk be mondjuk Irán ellen, tehát talán ez a vörös vonal, de az izraeliek mindent meg fognak tenni azért, hogy ledegradálják. Ugye megsemmisíteni nem tudják a Hezbollahot vagy a Hamászt. Tehát ilyen nincs. Minden egyes operátort nem fognak tudni megtalálni, van, aki elmenekül, civilnek mutatkozik, aztán majd x év után ezek újra összeállnak, és felépítik a Hamaszt. Ugyanez a Hezbollahnál, tehát teljes győzelmet nem lehet elérni. Egy nagy taktikai győzelmet el tud Izrael érni, vagy akár olyan értelemben stratégiait is, hogy mondjuk egy 15-20-25 évre ne legyen meg ez a fenyegetés, de újra ki fog épülni. A
Amíg politikai megoldás nincs a palesztin népnek a helyzetére, addig újra és újra ki fog épülni az ellenállás. Ezek bonyolult dolgok, de nyilván Izrael tehetne többet azért, hogy ez a konfliktus ne legyen ennyire éles. És itt elsősorban a palesztinok helyzetén kell javítani.
Minek köszönhető az izraeli haderő felkészültsége annak ellenére, hogy október 7-én egy váratlan támadássorozat indult meg ellene. Mit tudunk úgy általánosságban az izraeli felfogásról harcászat terén?
Izraelnek nincsen visszavonulási lehetősége. Egy Magyarországnál töredékméretű országról beszélünk, Magyarország négyszer akkora, mint Izrael.
Vannak olyan pontok, ahol alig pár kilométer széles ügy, ha nem vesszük a nyugati partot oda Izrael. Azt hiszem, talán 12 kilométer a legkeskenyebb pont, hogyha a nyugati partot Izraelnek el kell engednie egy nap mondjuk valamilyen megoldás keretében. Nekik az agresszív támadóháború jutott, hiszen hogyha védekeznek, akkor saját területük számolódik föl, annyira pici ez a terület. Mit tudnak csinálni egyből? Ha van egy háború, egyből át kell helyezni, vagy a támadás visszaesése után a fegyveres konfliktust a szomszéd területére. Csinálták már nagyon sokszor. Van egy izraeli támadás, és akkor utána pedig átmennek a Golánra, azt el is vették, vagy Dél-Libanonba, vagy Bejrútba elmennek. Ezt az izraeliek elég jól kiépítették már, hogy támadásra megdobnak minket kővel, visszadobunk egy sziklával. Tehát ez az izraeli modus operandi, és ez működik. Nyilván én is látom azt, hogy 40 ezer halott, amit a Hamasz mond, azért, hogy az pontosan annyi-e, azt nem tudjuk. Mindenesetre több tízezres nagyságrendű palesztin halott van, rengeteg a lerombolt ház, de ez sajnos ilyen.
Közel-Keleten, ha valaki gyengeséget mutat, akkor azt előbb-utóbb felfalják, és Izrael ezzel az agresszív taktikával akarja elkerülni azt, hogy a gyengék közé sorolják be.
Október 7-én tényleg érte őket egy nagy vereség, most még külön kompenzálnunk kell, és technikai szempontból mindenképpen zseniális támadások, amit a Hezbollah, a walkie-talkie-k, akkor a pagerek felrobbanása, Haszan Naszrallah megölése, ezek mind az izraeli legendát erősítik. Azt, amit szétvert a Hamasz azzal, hogy be tudtak menni kibucokba, gyilkolni tudtak, azt most visszavette Izrael ezt, hogy mi vagyunk a legerősebbek, de nem csak a legerősebbek, hanem a legokosabbak is, meg a mi hírszerzésünk a legjobb.
A Trump elnökséghez köthetőek az Ábrahám-megállapodások a térségben. Izrael pozícióit és a térség stabilitását miben erősítené egy Trump vezette adminisztráció?
Izrael valószínűleg mindent megkapna, amit kér, nem lennének feltételek, nem lenne kérdés, hogy hány palesztin hal meg, vagy mekkora kárt okoznak a palesztin területek infrastruktúrájában. Könnyebb lenne Izraelnek, ez nem kérdés. Aztán egy nap persze lehet Trump is a kétállami megoldás felé próbálta terelgetni Izraelt és a palesztinokat. Trump meg tudja nyitni a pénzcsapokat, tud befolyást gyakorolni Izraelre, meglátjuk.
Minden háborúnak előbb-utóbb vége lesz, ha 100 évig tart, ha nem. Milyen reális békeszerződést látsz a jövőre nézve? Nem vezet-e mondjuk a jelenlegi helyzet eszkalációhoz és még több háborúhoz?
Eszkalációhoz vezethet, ugye még nem volt meg az izraeli válasz Irán ellen. Ukrajna folyamatosan kéri, hogy hosszabb távolságú fegyverekkel, modernebb nyugati fegyverekkel csaphasson le Oroszországra. Mind a két részen van eszkaláció, ugye az oroszok bevonták az észak-koreaiakat, ez is egy eszkaláció és egy alapvetően jogtalan. Tehát tényleg, mármint Oroszország se egy nagyon szankcionált ország, de azért mégse annyira, mint Korea, de ennek ellenére bevonják őket, valószínűleg, ha ez igaz. De egyre több az arra utaló adat, meg a dél-koreai hírszerzés mondja. Tehát van lehetőség az eszkalációra. Most Izraelnél szintén, elsősorban Irán kapcsán. Az a kérdés, hogy azok, akik nem akarják az eszkalációt, meg tudják-e ezt állítani. Az USA az egyik fő. Az oroszokat nem hiszem, hogy megállítják addig, amíg be nem vették a minimumot, amit akarnak, ez a Donbasz. Lesz ez még rosszabb is, mielőtt jobbra fordulna a helyzet.
2025-ben, így nyolc évtizeddel a második világháború vége után bármilyen nemű előrelépés a béke irányába szerinted fog történni? Ukrajna kapcsán említettél egy befagyást, meghátrálást. A 2025-ös évet hogyan képzeled el?
Békeszerződésre nem látok esélyt. Nagyon kicsi az esély. Olyan nincs, hogy nulla. Van forgatókönyv, hogy békeszerződés mind a két helyen. Izrael kivel? Izraelnél gyakorlatilag nem látok esélyt, hogy palesztin hatósággal, vagy a lefejezett Hamassza, Hezbollahhal békét kössön. Befagynak előbb-utóbb, az izraeli konfliktus is befagy, Gázát nagyon csúnyán megbüntetik, lehet, hogy szétszabdalják darabokra és valamilyen méretű izraeli ellenőrzés valószínűleg lesz Gázában.
Hezbollahot, meg a libanoni infrastruktúrát nagyon nagy mértékben meggyengítik, de nem fog semmilyen áttörés történni, hogy akkor Izrael eddig nem volt biztonságban, most meg biztonságban lesz. Ezt felejtsük el. Akármi is történik, Izrael nem lesz biztonságban. Lőttek rá a Gázából ezelőtt is, bár nem annyit, mint az egy évvel ezelőtti rakétaeső, de fognak ezután is. Ukrajna hasonló cipőben jár.
Oroszország nem fogja aláírni azt, hogy Ukrajna ne adjon fel területeket, Ukrajna meg nem írja alá azt, nem ír alá egy olyat, amiből feladna területeket. Tehát az Ukrajnának nagyon sokat kéne kapnia nyugatról, hogy föladja ezeket a megyéket. Főleg azért, mert a Donbasz kivételével, ami vélhetően azért nagyon nagy mértékben oroszpárti, ezek ukrán területek, ukrán népesség él Zaporizzsja nagy részén, Herszon nagy részén. Nagy az orosz kisebbség, de nem ők a többség. Az orosz nyelv fontos, mégiscsak ez Ukrajna az identitásalapja. A Krímet se könnyen fogadták el, de a Krím az döntő százalékban orosz volt. Ezen területeknél nincs ilyen arány, hogy 60 százalék orosz lenne, még a Donbaszban is kisebbségi nép az orosz. Azt látom, hogy majd elkezdenek tárgyalni, üzletelni, elhúzódik ez akár 10-30-40-50 évig, aztán lehet lesz majd egy ilyen döntés, amit az oroszok vagy betartanak vagy nem.
A máglyatűz immár negyedik kiadását éli meg. Annak idején milyen indíttatásból írtad meg ezt a regényt?
Az első gondolatom az már nagyon régi volt ezzel a regénnyel kapcsolatban. Mindenképpen már húsz évvel ezelőtt is akartam írni egy könyvet arról, hogy ezek a nemzeti kisebbségi kérdések a térségben mennyire robbanékonyak. És hogy ezek milyen jól manipulálhatók kívülről, akárki által, de most a Máglyatűzben alapvetően az oroszok játsszák a manipulátornak a szerepét, és ez egy nagy hibrid műveletet mutat be, ami magyar kisebbséget is fölhasználja Erdélyben és a Felvidéken a magyarellenes román és szlovák nacionalistákat is fölhasználja, és akkor így egymásnak uszítja a népeket. Illetve azt is, tehát a magyar közvéleménynek is a figyelmét, hogy tényleg elnyomás van. Tehát nem arról van szó, hogy az Európai Unió elhozta a nemzetiségi egyenlőséget Romániában vagy Szlovákiában. Bizonyos esetekben, miután már nem kellett azzal foglalkozni, hogy fölveszik-e ezeket az országokat, még romlott is a helyzet. Ez egy fontos kérdés, de azért sok minden másról is szó van a könyvben, tehát szó van erről, akkor van egy kínai-orosz vonal. Ugye ez a negyedik kérdés, ez egy bővített kiadás, amiben a két ország közti dinamikát próbálom bemutatni. Ez a nem egyenlők szövetsége, és ahogy mind a kettő próbálja ezt a szövetséget a saját érdekei szempontjából kihasználni, ott egy ilyen kémszál van, amiben most nem akarom lelőni a poént, de mind a két fél azt gondolja, hogy ő viszi a prímet ebbe az ügybe, és hogy ő találja ki a másik gondolatait. Tehát itt van egy ilyen orosz-kínai szál, és akkor próbálom bemutatni, hogy szerintem Hszi Csin-ping, meg a kínai vezetés hogy gondolkodik Tajvanról, Oroszországról, az Egyesült Államokról, és ugyanígy igazából a könyvnek van sok főszereplője, de a negyedik kiadásnak már Vlagyimir Putyin mellett a főszereplők közé, ha nem is annyira látványosan beállsz egy Jim Ping is.
Vannak a politikus főszereplők, meg a teljesen kitalált szereplők. Ez a könyv is egy hibrid könyv, valós helyszínek, valós leírások és valós problémák, illetve valós vezetők is vannak benne, valós emberek keverednek a fantáziával vagy a kitalált résszel, de úgy akartam ezt a könyvet megalkotni, hogy aki elolvassa, az nemcsak szórakozik, hanem tanul is, egy kicsit ilyen infotainment-szerű módon. Ez nem egy nagyon egyszerű könyv, tehát mindenképpen oda kell rá figyelni, mert sok szálon fut, tehát ez egy több évtizedet is átível. Szerintem azt a helyzetet, hogy hogyan került ide a világunk, mert a nyugati dolgokat is bemutatjuk, bizony a Nyugat nem vette figyelembe az oroszoknak az ellenzését, kínaiakat nem vette figyelembe. Tehát, hogy hogyan jutottunk gyakorlatilag - a könyv erről szól - az a címe, hogy Máglyatűz, de az alcíme, és ezt '18-ban adtuk ki először, akkor is az volt, hogy a háború peremén. Ugye a háború peremén állunk Oroszországgal is, meg Kínával is. Na, hogyan jutottunk idáig? És mondom, ez egy ilyen kémtörténetek, akciótörténetek, sok minden van ebben, tehát ez nem egy száraz leíró könyv, de nagyon sok leírása van annak a geopolitikai helyzetnek. De például egy olyannal, hogy mondjuk Macron hogy tárgyal Putyinnal, és akkor mind a két félnek a helyzetét bemutatom egy ilyen Macron Putyin-tárgyalás keretében. De ugyanígy, hogy Hszi Csin-ping tárgyal Putyinnal, hogy Hszi Csin-ping mire gondol adott esetben, mit akar Kína elérni. Ezeket próbáltam egy ilyen nagy, tényleg 500 oldal fölötti, már inkább közelebb van a 600-hoz, az egy vaskos könyv, de egy könyvben összefoglalni.
Amennyiben ma állnál neki, lenne bármilyen elem, esemény, amit megváltoztatnál, vagy úgy is kérdezhetném, hogy mit látsz másképpen így 6 évvel a megjelenése után?
Igen, '18-ban jelent meg, tehát hat év. De nem '18-ban írtam meg, tehát ugye ezt inkább a tízes évek, 2008-9-től kezdtem el írni. 2008 volt az, amikor tényleg rádöbbentem, hogy Oroszország ezt nem fogja hagyni a grúziai háború után, amit nem fogja hagyni, hogy a Nyugat benyomuljon az oroszok által sajátnak tekintett geopolitikai térbe, és ezt az orosz kvázi védekezést írtam meg. Orosz szempontból ez az, hogy Ukrajnához, Grúziához ne nyúljatok, mert ez a mienk. Ami nyilván nem igaz, tehát Ukrajnának is, meg Grúziának is egy jó világban lenne egy önálló döntési pozíciója, de a világ az nem jó, hanem olyan, amilyen.
Szerintem ennél negatívabb lenne az orosz kép. Azt nem gondoltam, hogy ennyire brutálisan fogják ezt intézni. Azt tudtam, hogy le fognak számolni Ukrajnával, tehát abban biztos voltam, aki elolvassa a könyvet, az láthatja, hogy leírom többször, hogy igenis akarják Ukrajnát, de azt gondoltam, hogy inkább hibrid eszközökkel, aláásás, ilyesmi. A könyvben ez van leírva, hogy az oroszok próbálják Kínát tolni abba az irányba, hogy Tajvannál avatkozzon be, és akkor az oroszokról elmegy a figyelem, a kínaiak pedig próbálják az oroszokat beletolni egy háborúba Ukrajnában, hogy a kínaiaknak legyen könnyebb a saját pozíciókat elérni. Lehet, hogy ez is egy kicsit finomabb lenne, mert most már többet látok erről, hogy a kínaiak valójában hogy akarják ezt a dolgot lerendezni, mert Tajvan az egy komoly probléma Kína szempontjából. Kicsit más lenne a kínai szál is, de az orosz az mindenképpen negatívabb lenne.
Aztondoltam, hogy fineszesebb Putyin, sokkal finomabb eszközökkel fog eljárni, amikor le akarja gyalulni Ukrajnát, hát ehelyett elővette a klopfolót is. Nem a szamurájkarddal, hanem brutális klopfolással és agyonveréssel oldja meg azt a geopolitikai problémát, amit - nem csak Vlagyimir Putyinnak a gondolata - a legtöbb orosz így gondol, vagy a legtöbb orosz külpolitikai, geopolitikai gondolkodás úgy gondolja, hogy Ukrajnát nem lehet elengedni.
A magyar demokráciatörténetben eljutottunk egy olyan pontra, ami szinte példa nélküli. Jelenleg a kormányzati jobboldali erő versenyez egy jobboldali kihívóval, kettejükön kívül nincs, aki labdába rúghat. Viszont mi is a kormányzati kommunikáción kívül a magyar baloldaliság, és hogy szorulhatott ennyire vissza eszmeisége?
Kapitalizmust dönteni vagy reformálni?
A Kommunista Kiáltvány 1848-as megjelenését követően megszülettek Karl Marx szinte mindenki által jól ismert eszméi: A munkás- és tőkésosztály örökös harcban állása, és a proletárforradalom elkerülhetetlensége, ami az elrothadt és kizsákmányoló kapitalista rendszer csökevényeire lesúlyt majd. Marx, valamint pénzügyi támogatója és harcostársa, Engels, 1864-re az Első Internacionálé eseménysora alatt nemzetközi szintre volt képes emelni az eszme szervezeti alapjait:
Megteremtve a későbbiekben a Vlagyimir Iljics Lenin által gyakorlatba átültetett forradalmi szocializmust, ami szükségesnek ítélte a fennálló elnyomó rendszerek megdöntését akár erőszakos úton is.
Ennek a deformált alakzatát ismerhette meg Magyarország a sztálinista szovjet megszállás következtében.
Ezzel ellentétben viszont létezett egy alternatív megközelítés is: a szociáldemokrácia. 1889-ben megjelent az eredeti forradalmi gondolat újragondolása: A kapitalista társadalmat nem kell szükségszerűen lebontani, meg is lehet változtatni a társadalmi csoportok egyenlőségének biztosításával, melyet az állam egy szociális védőháló kiépítése, és a politikai érdekképviselet biztosítása által (parlamenti és szakszervezeti) valósítana meg.
Ez a gondolat teljesen meg is felel egy demokratikus állam kereteinek, egy kitűzött ügy mentén igyekeztek képviselni a társadalmi rétegek érdekeit parlamentáris eszközökkel legfőképpen Németországban és Franciaországban. Emellett nem zárta ki a XXI. Században ismert „hazaszeretet” fogalmát sem a baloldaliság ilyen formában történő megélése: az első világháború kitörésekor maga II. Vilmos német császár jelentette ki a szociáldemokratákra is a Reichstag ülésén:
„Már nem látok pártokat, csak németeket”.
Ennél korábban Otto von Bismarck, a porosz katonai neveltetésű német kancellár sem tagadta meg velük az együttműködést, a baloldal és a jobboldal egyetértése a nemzeti célokban korántsem számított példa nélkülinek.
Így viszont felmerül a kérdés:
Hogyan lett az elesett társadalmi rétegek képviselőiből, a háborúellenesség legelszántabb képviselőiből, a magyar politikai tudat egy részében idegen érdekeket kiszolgáló, elvtelen, háborúpárti hazaáruló?
A válasz a magyar történelmet ért külső hatásokban keresendő: A szociáldemokrata kezdeményezések egy jelentős részét a világháborúkat követő időszakokban a forradalmi szocialista irányzatok, történetesen Kun Béla pártja és a Rákosi Mátyás, majd Kádár János szovjetek által támogatott kommunista tömörülései teljesen magukba olvasztották.
Ez a külső nyomás végül szinten teljes elérte, hogy a szociáldemokrácia a polgári demokráciákra jellemző rendben ne legyen képes legyen képes gyökeret verni az országban, ahol a baloldaliságot kizárólag az intézményesített állampárt testesítette meg, nem hagyva teret alternatíva fejlődésének. A rendszerváltás után pedig a kádári rendszer örökösei rendelkeztek az MSZMP jogutódja felett, kikiáltva magukat a szociáldemokrácia örököseinek.
A kádári örökség sikere, majd teljes csődje
A külföldi nyomás ellenére viszont a rendszerváltás után az MSZP képes volt egy fontos politikai helyzet kihasználására: az Antall-kormány kaotikus kormányzása után a volt kádári politikai elit ígérete, miszerint a Kádár-rendszerre jellemző viszonylagos jólét visszaállítható, sőt felülmúlható, vonzóan hatott a választópolgárok számára, aminek következtében az Első Orbán-Kormány négyéves ciklusa kivételével az MSZMP utódpártja uralta a magyar politikát.
Ez az új „reformista” ígéret számos ponton megbukott.
Egyrészt a Gyurcsány-kormány idejére a párt szinte teljesen átvette a neoliberális irányvonalat, ami egy globális tendencia tünete is: Tony Blair Labour Party-jától kezdve az amerikai Demokrata Pártig a baloldali pártok az elit pártjaivá váltak, legfőbb témáik többé pedig nem a társadalmi különbségek lettek.
Ezt követően a Közép-Európai tendenciát követve a 2010 előtti elhibázott, a szociáldemokrata ígéreteket be nem tartó pártok támogatottsága folyamatosan elsorvadt. Tovább nehezítette a helyzetet az a tény, hogy a jobboldali pártok populista politizálással elkezdtek részben baloldali eszközöket alkalmazni társadalompolitikájukban, kihúzva a talajt a politikai spektrum többi tagja elől. Ezt követően nagyon kézenfekvővé vált a kormánypárt számára a bukott posztkádárista baloldal démonizálása is, ami mélyen beivódott a köztudatba.
Egészséges ez?
Politikai hovatartozástól függetlenül tényszerűén kijelenthető, hogy a különböző eszmék demokratikus ütközése elengedhetetlen egy parlamentáris rendszer életében: a képviselőink ideológiai változatossága elősegítheti és kikényszerítheti az ellenkező oldalak együttműködését is, így pedig a társadalmi érdekegyeztetés hatékonyabb formában jelenne meg mint kizárólag két jobboldali blokk esetén. Ha azonban a szociáldemokrácia valaha alkalmas kíván lenni a politikai visszatérésre, azt a régi baloldali politikusoktól teljesen függetlenül, kívülről kell megtennie, hogy a jobboldal valódi erkölcsi kihívására is képes legyen.
Rubik Ernő 1974. tavaszán alkotta meg találmányát, mely "Bűvös kocka" néven vált ismertté. Rubik eredetileg oktatási célra fejlesztette ki a kockát, hogy diákjainak bemutassa a térbeli összefüggéseket és a háromdimenziós geometria alapjait. Az építészmérnöki és művészi gondolkodásmód egyesítésével sikerült létrehoznia egy olyan szerkezetet, amely egyedülálló mechanikával rendelkezik.
Rubik Ernő eredeti szándéka csupán az volt, hogy a térbeli mozgásokat szemléltesse egy egyszerű eszközzel. Csak a végső termék láttán fogalmazódott meg benne, hogy a kocka sokkal több annál: egy szórakoztató és kihívást jelentő játék. A kocka rendkívüli népszerűségét elsősorban annak köszönheti, hogy három dimenziós térben mozog, mégis egyben marad, így szinte végtelen számú kombinációt lehet vele létrehozni.
„A találmány szerinti térbeli logikai játék kialakításának sajátos és teljesen újszerű megoldási módján túl (…) megemlítem, hogy gyakorlatilag olyan variációs, kombinációs és permutációs lehetőségeknek akár számok, akár ábrák, akár kódjelek formájában történő megjelenítése lehetséges, amelyek (…) a billiós nagyságrendbe tartoznak.” - Részlet a szabadalmi leírásból (1975)
A kocka gyorsan népszerű lett Magyarországon, majd a nemzetközi érdeklődés is fokozódott. 1979-ben az Ideal Toy Corporation megvásárolta a kocka nemzetközi forgalmazási jogait, és 1980-ban Rubik’s Cube néven jelent meg a világpiacon, hatalmas sikert aratva.
A Bűvös kocka szabadalmi leírás (forrás: saját szerkesztés, szabadalmi leírás)
Érdekességek a Rubik-kockáról
A Rubik-kocka iránti lelkesedés az évek során csak nőtt, és számos érdekesség köthető hozzá:
A kocka variációs lehetőségeinek száma 43 252 003 274 489 856 000 (azaz negyvenháromtrillió-kétszázötvenkétbilliárd-hárombillió-kétszázhetvennégymiliárd-négyszáznyolcvankilencmillió-nyolcszázötvenhatezer)
Az első hivatalos kocka kirakó világbajnokságot 1982-ben Budapesten rendezték meg, és azóta az évente megtartott speedcubing versenyek a gyors és precíz gondolkodás valódi versenyévé váltak
a japán Mitsubishi mérnökei által alkotott gép mindössze 0,3 másodperc alatt oldotta meg a híres logikai játékot
2023 júniusában a 21 éves Max Park 3,13 másodperc alatt rakta ki a klasszikus Rubik-kockát, ezzel megdöntve a korábbi rekordot
2024 második félévében Magyarország Európai Uniós Tanácsi elnöksége számára a kormány egy olyan logót választott ami a Rubik-kockán alapul
A Rubik-kocka idővel a popkultúra részévé vált, számos filmben, reklámban és műalkotásban megjelenik. Többek közt találkozhatunk vele: Good will hunting, Agymenők, Hé, haver, hol a kocsim?, WALL-E, Pókember – Irány a Pókverzum, A boldogság nyomában, Gru 3 filmekben
(forrás: Reddit)
Miért nem lehet a Rubik-kocka hungarikum?
Annak ellenére, hogy a Rubik-kocka magyar találmány és világszerte elismerik, nem sorolható a hungarikumok közé.
A "hungarikum" a magyarság csúcsteljesítményét jelölő gyűjtőfogalom, amely olyan megkülönböztetésre, kiemelésre méltó értéket jelez, amely a magyarságra jellemző tulajdonság, egyediség, különlegesség és minőség.
A hungarikumok listájára olyan értékek, tárgyak és termékek kerülhetnek, amelyek szorosan kötődnek a magyar kultúrához és a magyar nemzeti identitáshoz, ugyanakkor kizárólag Magyarországon előállított, hagyományosan magyar sajátosságokat tükröznek. A Rubik-kocka a leggyakrabban értékesíthető magyar termék a világon. Globális jogok alatt, nemzetközi gyártásban készül, így már nem köthető kizárólag Magyarországhoz. Míg eredete magyar, a kocka a világ bármely pontján fellelhető, így nem illeszthető bele a hungarikumok hagyományőrző rendszerébe.
Rubik Ernő öröksége
Rubik Ernő találmánya mára a kreativitás, a logika és a magyar találékonyság világszerte elismert szimbóluma. Az UNESCO 2020-ban hivatalosan is a magyar kulturális örökség részévé nyilvánította, elismerve ezzel a találmány egyedi helyét és jelentőségét.
A Rubik-kocka tehát nemcsak egy játék, hanem egy olyan magyar innováció, amely a világon mindenhol ismert és elismert.
Azzal az egyértelmű eredménnyel, hogy Donald Trump korábbi elnök visszatér a Fehér Házba, valószínűleg megindulnak a találgatások, hogy Trump megpróbálja majd újraindítani a tárgyalásokat Észak-Koreával annak nukleáris fegyver- és ballisztikusrakéta-programjáról. Bár Észak-Korea bevonása ezekbe a kérdésekbe bölcs dolog lenne, egy második Trump-kormányzat valószínűleg ezúttal bonyolultabbnak találná az Észak-Koreával való kapcsolatfelvételt.
Az első Trump-kormányzatnak az Észak-Koreával szembeni kezdeti „maximális nyomásgyakorlás” megközelítésében olyan előnyökkel rendelkezett, amelyekkel a következő Trump-kormányzat nem fog rendelkezni. A szöuli nemzetgyűlés előtt 2017 novemberében tartott beszédében Trump felvázolta, hogyan nézne ki a maximális nyomásgyakorlás stratégiája:
Felszólítunk minden nemzetet, beleértve Kínát és Oroszországot is, hogy teljes mértékben hajtsák végre az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozatait, bontsák le a diplomáciai kapcsolatokat a rezsimmel, és szakítsanak meg minden kereskedelmi és technológiai kapcsolatot. A mi felelősségünk és kötelességünk, hogy együtt szálljunk szembe ezzel a veszéllyel, mert minél tovább várunk, annál nagyobb lesz a veszély, és annál kevesebb lesz a lehetőségünk.
Abban az időben Oroszország és Kína együttműködött az Észak-Koreára gyakorolt nyomás fokozásában, és támogatta az ENSZ Biztonsági Tanácsának három határozatát, amelyek betiltották Észak-Korea számos exportját, és felső határt szabtak a rezsim által importálható kőolaj mennyiségének.
A Trump által Szöulban lefektetett elemek mindegyike azonban már nem érvényes. Ma már tudjuk, hogy nem sokkal a hanoi tárgyalások kudarca után Kína és Oroszország nem volt érdekelt a szankciók érvényesítésében. Míg Észak-Korea Kínával és Oroszországgal folytatott legális kereskedelme még mindig jóval a szankciók előtti szint alatt van, addig az illegális kereskedelem jelentősen megnőtt. Ami a diplomáciai és technológiai kapcsolatok megszakítását illeti, Oroszország és Észak-Korea elmélyítette diplomáciai kapcsolatait, és technológiai együttműködésbe kezdett.
Lényegében az USA tárgyalási befolyása gyengült, míg Észak-Korea pozíciója erősödött. A Phenjannal folytatott párbeszéd folyamata jelentősen más jellegű lenne, mint az első Trump-kormányzat kezdeti tárgyalásai.
Az Észak-Koreával folytatott jövőbeli tárgyalásoknak három akadályt kell leküzdeniük: az első akadály Észak-Korea saját érdekeltségi szintje. Nyilvános nyilatkozataiban Észak-Korea lekicsinyelte a párbeszéd lehetőségét, de ez lehet, hogy csak nyilvános pózolás. Ri Il Kyu, aki tavaly év végén disszidált Észak-Korea kubai nagykövetségéről, azt sugallta, hogy a rezsim a tárgyalások megindítására készül. Tekintettel azonban arra, hogy Trump Hanoiban úgy döntött, hogy elsétál Kim elől, és az azóta szerzett további lehetőségekre - amelyek közül a legkiemelkedőbb az Oroszországgal való kapcsolata, Észak-Korea tárgyalóasztalhoz ültetése bonyolultnak bizonyul. Oroszország ukrajnai inváziója óta a kapcsolat csak mélyült. Miután Kim és Putyin 2023 szeptemberében találkozott, Oroszország és Észak-Korea megállapodott abban, hogy elmélyítik az együttműködést a gazdaság, a tudomány és a technológia területén. Ez az együttműködés kibővült azzal, hogy Oroszország megvétózta az ENSZ szakértői testület mandátumának meghosszabbítását, ami gyakorlatilag véget vetett az Észak-Koreára vonatkozó nemzetközi szankciók ellenőrzésének; az új védelmi paktumukkal, és Oroszország szerint az észak-koreai rakétakísérletek „törvényesek”.
A legjelentősebb előnyök azonban Észak-Korea számára abból származnak, hogy közvetlenül támogatja Oroszország ukrajnai háborúját. Becslések szerint Észak-Korea 9 millió tüzérségi lövedéket, ballisztikus rakétákat, például a KN-23-at, és mostanra több mint 10 000 észak-koreai katonát biztosított Oroszországnak. Észak-Korea valószínűleg csak az Oroszországba irányuló tüzérségi szállítmányokból 4,3 milliárd dollárt keresett, és havonta több mint 21 millió dollárt kereshet az Oroszországba telepített katonákból, ha Észak-Koreát hasonlóan kompenzálják, mint az újonnan toborzott orosz katonákat
Amellett, hogy Észak-Korea fegyverek és csapatok biztosításáért kapja Oroszországtól a pénzét, a Financial Times arról is beszámolt, hogy Oroszország technológiával segíti Észak-Korea rakétaprogramjait. Tekintettel a KN-23-as rakéták jelentett 50 százalékos hibaarányára az ukrajnai harctéren, Oroszország valószínűleg Észak-Koreával együttműködve fejleszti ballisztikus rakétatechnológiáját. Tekintettel az Észak-Korea és Oroszország kapcsolatából származó előnyökre, a tárgyalások helyreállítására irányuló bármilyen erőfeszítésnek vagy olyan előnyöket kell nyújtania Észak-Koreának, amelyek túlmutatnak azon, amit Oroszországtól kaphat, vagy meg kell találnia a módját annak, hogy a két ország közötti kapcsolat megromoljon.
Nem valószínű, hogy Trump többet akarna letenni az asztalra, mint Oroszország, mivel az ukrajnai háború befejezése megváltoztatná Észak-Korea és Oroszország kapcsolatának jellegét. Ebben az összefüggésben a következő Trump-adminisztráció Oroszország számára az Észak-Korea támogatásának megszüntetése lehetne az egyik feltétele annak, hogy az Egyesült Államok erőfeszítéseket tegyen Ukrajna tárgyalóasztalhoz ültetése érdekében. Tekintettel azonban arra, hogy Trump egyértelműen a háború befejezését részesíti előnyben, az Egyesült Államoknak nem biztos, hogy lesz befolyása a kapcsolatok teljes megszakításának biztosítására. Inkább a katonai együttműködés megszüntetése lehet a legvalószínűbb eredmény, miközben Moszkva továbbra is figyelmen kívül hagyja az ENSZ-szankciókat, és más területeken fejleszti kapcsolatát Észak-Koreával - ami jelentős mértékben a háború befejezésével így vagy úgy megvalósulna.
Oroszország meggyőzése Észak-Korea elszigeteléséről nem elegendő, ha Kína nem együttműködő. Bár sokak szerint Peking elégedetlen a Moszkva és Phenjan közötti növekvő kapcsolatokkal, Kína támogatásának elnyerését az Észak-Koreára gyakorolt nyomás visszatéréséhez megnehezíti a Kína és az USA közötti versengés. Kína együttműködése nélkül Észak-Korea továbbra is képes lenne elkerülni a gazdasági nyomást, és továbbra is megmaradna a ballisztikus rakétái fejlesztésének és gyártásának folytatásához szükséges alkatrészekhez való hozzáférése. Attól függően, hogy Kína és Oroszország milyen mértékű támogatást hajlandó nyújtani Észak-Koreának, a következő Trump-kormányzat egy olyan, csökkenő diplomáciai és gazdasági nyomás alatt álló Észak-Koreával szembesülhet, amely tovább fejleszti és növeli fegyverprogramjait. Ez a korlátozott befolyásolási lehetőség azt jelenti, hogy az Észak-Koreával folytatott jövőbeli tárgyalások sokkal problémásabbak lesznek, mint az első Trump-kormányzat idején voltak, mivel Phenjan nagyobb lehetőséget élvez arra, hogy korlátozza az engedményeket.
Elöregedés, kivándorlás, csökkenés. Ilyen szalagcímekkel találkozhat hosszú évtizedek óta az átlagos hírolvasó, ha közép- illetve kelet európai országok népességéről szóló cikkeket olvas.
Az Eurostat, az EU statisztikai hivatala szerint Lengyelország lakossága jelenleg 36,6 millió fő, ami közel 2 millióval kevesebb az 1998-as 38,5 milliós csúcshoz viszonyítva. Tavaly 272 451 gyerek született az országban, ami a legalacsonyabb szám a modern lengyel történelemben, a rendszerváltáshoz képest alig felére esett a születések száma. A 2023-as számítások szerint egy lengyel nő átlagosan 1,16 gyermeket szül, (Magyarországon ugyanez az érték 1,51) ami a világ országai közül a 196. legalacsonyabb termékenységi ráta.
(A kép forrása: Eurostat)
Ez annak fényében lehet meglepő, hogy a mindenkori lengyel kormányok hosszú évtizedek óta próbálják különböző családtámogatási kedvezményekkel ösztönözni a gyermekvállalást. Ennek ellenére 2013 óta minden évben több lengyel hal meg, mint ahány születik. 2023-ban már 136 000-el több halálozást regisztráltak az országban, mint születést. A népességfogyást az utóbbi pár évben a COVID okozta többlethalálozás is jelentősen felgyorsította.
Az elmúlt években azonban egy jelentős változás indult meg az országban.
Egyes becslések szerint 3 millió külföldi tartózkodik Lengyelországban, így az ország valódi népessége 39,6 millió lehet, ami még az 1998-as népességi csúcsnál is magasabb érték, tehát soha nem élt még ennyi ember Lengyelországban.
Weronika Kloc-Nowak, a Varsói Egyetem Migrációkutató Központjának kutatója úgy véli, hogy a legtöbb külföldi nem szerepel az EU, illetve a lengyel statisztikai hivatal népességszámról közzétett adataiban. A pontos szám azért nem ismerhető meg, mert jelenleg nincs egy központi adatbázis. Az új, Donald Tusk vezette lengyel kormány egy integrált statisztikai rendszer kiépítésére tett ígéretet.
(Kép forrása: Warsaw Institute)
Az elemzők kutatásaik alapján úgy vélik, hogy a legutóbbi bevándorlási hullámnak köszönhetően Lengyelország lakossága nemhogy nem csökken, hanem újra növekedik.
A pontos statisztikai mutatók ismerete nélkül is megállapítható az ország nagyvárosait járva, hogy a Lengyelországban élő külföldiek száma a 2010-es években a gazdasági konjunktúrával párhuzamosan ugrásszerű emelkedésnek indult. Az 1989-es rendszerváltást követő kivándorlási hullám évtizedei óriási munkaerőhiányt okoztak, ami egyben egy dinamikus bérversenyt indított el a munkaerőpiacon.
A Lengyelországban élő külföldiek többsége ukrán. Körülbelül 2,5 millióan vannak, beleértve az orosz-ukrán háború kitörését követően érkezett mintegy 1 millió menekültet. A háború előtt a Lengyelországban élő ukránok inkább vendégmunkásokként tevékenykedtek és nem állandó jelleggel telepedtek le az országban, így a népességszámlálási adatokban nem jelentek meg. Az Lukashenka-rezsim elnyomása elől körülbelül 40 000 fehérorosz a második legnagyobb népcsoportot alkotja már. Ahogyan Magyarországra, úgy Lengyelországra is egyre több munkavállaló érkezik Közép- és Dél-Ázsiából.
Az ázsiaiak közül sokan a mezőgazdaságban kezdtek dolgozni, hogy helyettesítsék azokat a férfiakat, akik korábban idénymunkásként Ukrajnából érkeztek, azonban most nem hagyhatják el Ukrajnát a háború miatt. Viszont az is egy megfigyelhető tendencia, hogy képzett ázsiaiak is érkeznek. A fő területek az informatika, az egészségügy és az ipar.
(Kép forrása: In Your Pocket)
Lengyelország hazánkhoz hasonlóan 2004-ben csatlakozott az Európai Unióhoz, a csatlakozás után rengeteg lengyel költözött Nagy-Britanniába a jobb munkalehetőség és életszínvonal reményében. Egy 2017-es adat szerint a szigetországban több mint 1 millió lengyel élt. A legutóbbi 2021-es brit népszámlálás szerint már csak 841 ezren voltak, akik Lengyelországot adják meg születési országként. Néhányan a Brexit után Nagy-Britanniából valamelyik másik nyugat-európai országba távoztak, de jelentős részük hazatért.
A Lengyelországból való tömeges kivándorlás korszaka véget ért, és ma már többen vándorolnak be, mint ahányan ki.
Mégis, az ország társadalombiztosítási intézményének tavalyi jelentése szerint ahhoz, hogy az ország megtartsa a munkaképes korú népesség és a nyugdíjasok jelenlegi arányát, a következő évtizedben további 2 millió dolgozó bevándorlót kellene befogadni. Bár Lengyelország népessége jelenleg emelkedik, a bevándorlást leszámítva az összes demográfiai mutatója negatív tendenciát mutat. Erőteljes bevándorlás nélkül Lengyelországnak egy gyorsan öregedő, elnéptelenedő népességgel kellene szembenéznie. Továbbá ma még nem lehet tudni, hány ukrán marad Lengyelországban, ha véget ér a háború, és ha maradnak is, előbb-utóbb a bevándorlók is egyre öregebb lesznek, ugyanis nem vállalnak elég gyereket.
Viszont ha az ukrajnai háború tovább eszkalálódik és az oroszok további ukrán területeket szállnak meg, akkor Lengyelországba még sokkal több ukrán menekült fog érkezni.
(Kép forrása: ING Think)
Idén június 1-től a lengyel állam elkezdte finanszírozni a meddőségi kezeléseket.
A 20-as és 30-as éveik végén járó lengyel nők kevesebb gyermeket vállalnak, mint sok más országban élő társaik. Ennek egyik oka, hogy eddig nehéz és drága volt segítséget kapni a meddőségi kezeléshez. Lengyelországban az előző kormány által bevezetett korlátozó abortusztörvények csökkentették a születési arányt, mivel a nők kevésbé voltak hajlandóak gyermeket vállalni, tudván, hogy nem férhetnek hozzá az abortuszhoz, ha bármilyen probléma adódna.
Az elmúlt három évtizedben Európa szinte valamennyi volt kommunista országának népessége csökkent. De Lengyelország nincs egyedül azzal, hogy a bevándorlásnak köszönhetően - feltéve, hogy az tartósan fennmarad – a népesség növekedik. Csehország lakossága is növekszik most, ahogyan az ukrán menekültek érkeznek az országba. A volt Jugoszláv háború sújtotta régiókból érkező bevándorlóknak köszönhetően Szlovénia és Montenegró népessége is emelkedésnek indult az utóbbi években.
Az utókor és a történelem nem azt fogja a szememre vetni, hogy túl gonosz, hanem talán azt, hogy túl jó voltam." Mennyire lett igaza Napóleonnak ennyi év távlatából? Mennyire nehéz Napóleon a szerepét megítélni?
Nem hallottam még ezt az idézetet, bevallom, de annyi mindent mondott és annyi mindent írt, hogy leveleitt tizenvalahány kötetben adják ki még mindig Franciaországban. Elképzelhető, hogy ilyet is mondott. Kicsit meglep, hogy ő túlságosan jó lett volna, nem hiszem, hogy az a több százezer halott, aki kísérte a pályafutását ezzel egyetértene. Pontosabban azoknak a rokonai, hozzátartozói, gyermekei, családtagjai.
Mennyire tudunk történelmi ikonokról normatíve beszélni? Létezik jó történelmi szereplő, rossz történelmi szereplő, vagy csak azt tudjuk mondani, hogy nagy hatású karakter?
Ez egy komoly probléma, mert a mi erkölcsi nézeteink sokat változtak, és nem lehet ezt például a középkorra alkalmazni. Ha csak a rasszizmusra gondolunk, akkor az egész utóbbi húsz-harminc évnél régebbi történelmet elutasíthatjuk, mert mindenki rasszista? Minden kornak megvannak a maga sajátos ideáljai és felfogásai, mindenesetre az emberek mindig szerettek volna életben maradni, szerettek volna kevesebbet szenvedni, biztonságosabban a szükségleteik után járni. Ahol ezt biztosítani tudják, azokat a korszakokat elfogadhatjuk valamilyen módon elismerésre méltónak, míg azokban, ahol csak öldöklések zajlottak, természetesen kevésbé.
Napóleon azt írja, hogy "a zsenik sorsa az, hogy meteorként elégve bevilágítsák századukat". Rendkívül ambivalens az ő megítélése, hogyan érdemes emlékezni Napóleonra?
A franciák - történészek - úgy emlékeznek, hogy államférfiként nagyszerű volt. Ő alapozta meg a XIX. századi Franciaországot, bizonyos intézmények bizonyos vívmányai, törvényei máig érvényben vannak, a polgári törvénykönyv módosításokkal máig fennmaradt, a francia nemzeti bank máig fennmaradt. A szilárd francia frank az első világháború után vesztett csak az értékéből, több mint száz évig tartós volt. A római katolikus egyházzal kötött konkordátuma a száz évig fennmaradt, líceumok maradtak fenn és máig a becsületrend a legnagyobb megbecsülésnek örvendő francia kitüntetés. Azt mondhatjuk, hogy a belpolitikai műve a Gránit és az álom - ha idézhetem egy francia történész kifejezését, Pierre Gouberét, aki így írt a Bevezetés Franciaország történetébe című könyvében, melyben két fejezet volt Napóleonnal - a gránit, a belpolitika, ami tartós, ami sikeres.
Az egyik oldal azt mondja, hogy sokszázezer halott írható a számlájára, a másik pedig azt, hogy mégiscsak ő indította el a polgárosodást, ő fektette le az európai civilizációnak a polgárosodás iránti alapjait. Igaz-e mind a kettő állítás, melyiket érdemes inkább meghallanunk?
Mind a két megállapítás túlzó egy kicsit. Ha összesítjük a halottak számát, amiről csak feltevések vannak, a legmodernebb kutatások szerint Franciaországban egymillió alatti valamivel a katonák áldozatainak a száma. Ha az ellenséget is figyelembe vesszük, akkor a mai történészek úgy becsülik, hogy valahol 1 millió 600 ezer, 2 millió 200 ezer azaz mondjuk azt, hogy 2 millió körüli a halottak száma. Ami sok, egy is sok természetesen, de azért ne felejtsük, hogy a Harmincéves háborúban, tudtommal 10 millió volt a halottak száma, hogy a második világháborúról ne is beszéljünk.
Ebben a korszakban egy kicsit máshogy gondoltak a háborús veszteségekre, úgy vélekedtek, hogy ez egy dicsőséges dolog, a csatatéren meghalni férfihoz illő, és így tovább. Ettől még rengeteg család gyászolta a hozzátartozóit, és valóban voltak olyan háborúk, amelyekre Napóleon nélkül nem került volna sor, tehát a felelőssége tagadhatatlan.
Voltaképp a forradalommal együtt fektette le a modern Franciaország alapjait. A francia forradalom volt az, amely megtisztította az utat előtte, amely felszámolta a régi rend százezernyi akadályát, rendeket, céheket, testületeket, amelyek mind-mind korlátozták a modernizációt, a törekvő kormány tevékenységét. Mire ő hatalomra került, addig a bizalom is elveszett a képviseleti rendszerben, abban, hogy minden szinten választott vezetők álljanak az ország élén. A forradalmi terror nagyon-nagyon súlyos terheket rakott minden forradalmi emlékre, ennek is volt két és háromszázezer közötti halálos áldozata, csak azért, hogy ne csak Napóleon áldozatairól beszéljünk itt. Mire ő hatalomra került, a francia társadalom már nem ragaszkodott annyira, hogy minden vezetőt demokratikus választással juttassanak hatalomra, hanem a rend és a biztonság érdekében boldogan elfogadta Napóleon modernizációs kormányzatát.
Sokaknak róla egy istencsászár jut az eszébe, aki hódít, az összes szabályt áthágja, egyfajta romantikus, tipikus géniusz. Azonban ugyanúgy meg tudjuk fordítani a képet, rengeteg borzadalmat köszönhetünk neki. Nem lehetne megelőzni a történelemben, hogy ne forduljon elő még több Napóleon avagy mennyire értékeljük túl a hozzá hasonló karaktereket?
Az egyéniségnek nagyon nagy szerepe van a történelemben. Ezt a különböző marxista és más irányzatokkal szemben az utóbbi 20-30 évben hangsúlyozzák a történészek, hogy nem csak a tömeg számít, nem csak a gazdaság, kultúra, demográfia fejlődése számít. Egy-egy egyéniség megjelenik, és egészen új utakra tudja taszítani a történelmet. Nem hiszem, hogy a makedónok Nagy Sándor nélkül is elvonultak volna Indiáig, ahogy nem hiszem, hogy a franciák Napóleon nélkül Moszkváig, vagy Madridig vonultak volna, vagy Kairóig. Nagyon nagy az egyén jelentősége.
Éppen a XX. századot elég nehéz lenne elképzelnünk egy Lenin és egy Hitler nélkül. Ha ők nincsenek, akkor egész máshogy alakul minden. Napóleon is egy ilyen előre nem látható személyiség volt, akinek bizonyos mértékben a lehetségest követte, a modern Franciaország megalapítását a belpolitikában.
Viszont a külpolitikában valahogy nem, mintha soha nem gondolta volna végig a végleges céljait. Nagyon szép szövegei voltak az egységes Európáról, kár, hogy ezt csak a száműzetésében Szent Ilona szigetén hangoztatta, korábban nem. Korábban Franciaország az első, ez volt a jelszava. Mindig a következő lépését tervezte aprólékosan, a következő hadjáratot, következő csatát, de hogy a vége mi lesz ennek az egésznek, azt valahogy nem tervezte el, se a világuralmat, se az Európa feletti uralmat. Egyik lépésből következett a másik. A meghódított területeket mindig egy újabb hódítással kellett megvédelmezni. Soha nem tudott úgy békét kötni, hogy engedményt tegyen uralkodótársainak Európában más kormányoknak.
Említette a kisebbrendűségi érzést. Napóleon nem volt kis ember, hanem átlagos volt a magassága, 168 centi, pár centivel alacsonyabb a saját testőrségében megkövetelt magasságnál, de azzal, hogy ő egy viszonylag szegény, korzikai peremvidéken élő családból származott, azzal kialakult benne egy olyan érzés, hogy neki bizonyítania kell. Ezt többször elmondta 1813-ban Metternichnek, hogy a maguk uralkodói azok a trónon születtek, ők bármennyi vereséget elszenvedhetnek, akkor is királyok, uralkodók maradnak. Én viszont felkapaszkodott korzikai vagyok, nekem bizonyítani kell. Ebben nem volt igaza, mert a franciák elfogadták őt már konzulátusa alatt, elfogadták volna az első négy évnek a vívmányait és kész. Az európai uralkodók szintén befogadták őt maguk közé. Ha csak arra gondolok, hogy hozzáadta a császár a lányát, akkor az eléggé nagy elismerés, de valahogy mindig mozdult benne egy olyan kis érzés, hogy neki többet kell teljesíteni és ha nem félnek tőlem, akkor elvész a kormányzata és az uralma. Mégiscsak volt valami kisebbségi érzése.
A történelem figyelése kapcsán egyre jobban a személyközpontúság tud magyarázatot adni a folyamatoknak.
A történészek felismerték, hogy egy-egy nagy történelmi személyiségnek sokkal nagyobb szerepe volt, mint ezt korábban gondoltuk. Aligha állíthatjuk, hogy Hitler a német nagytőke érdekeit képviselte, ahogy ezt a marxista-leninista történetírók vallották, hogy a fasizmus a finánctőke legreakciósabb, legkonzervatívabb, nyílt terrorista diktatúrája. Hát a német finánctőkének a holokauszt aligha volt benne a programjában, sajnos Hitler tette hozzá. Ugyanígy az orosz bolsevikok is elismerték, hogy Lenin nélkül nem vették volna át a hatalmat 1917 októberében, nagyon nagy szerepe van az egyénnek. Tocqueville-t tudnám idézni, aki úgy fogalmazott, hogy az egyén természetesen egyáltalán nem teljesen szabad, a történelem kijelölt bizonyos határokat, ezeken a határokon belül azonban elég nagy a mozgástere.
Hogyha egy mondatban kéne kifejezni, hogy mit köszönhet a világ Napóleonnak, akkor mi lenne az?
A francia forradalom újításainak a stabilizálását, azt, ami tartósan megőrizhető volt a francia forradalom vívmányai közül. Úgy fogalmaztak, hogy a francia történelmet gránitba öntötte. Azt a romantikus legendát, hogy az igazi egyén sorsát alárendelheti az akaratának. Nyilván ezért került annyi elmebeteg Napóleon komplexussal az elmegyógyintézetekben, mert Napóleon képviselte azt, hogy mindent megtehetek, amit kívánok. Ha a semmiből is jöttem, akkor is az első ember lehetek az országban, átvehetem a kormányzatot, leigázhatok szomszédos országokat.
Gyakorlatilag mondhatjuk azt, hogy három kontinensen járt. Szíriában is, meg Egyiptomban is Európa mellett, sőt nagyon komoly tervei voltak a mai Haiti visszaszerzésével. Egy rövid ideig a birtokában volt Louisiana néven a Mississippi vízgyűjtő medencéje. Francia flotta indult Ausztráliába a konzulátus idején. Maszkatban, Ománnál francia diplomaták jelentek meg tapogatózni szintúgy az indiai fejedelmeknél. Tényleg egy világhódító törekvése volt, abszolút nem tudta, hogy hol kell megállni és talán ezért vonzó számunkra az egyén, aki sok mindent megtehet.
Ebből aztán különböző emberek különböző következtetéseket vonnak le. Lord Acton történész azt vonta le, hogy a hatalom megronnt, az abszolút hatalom pedig abszolút megront. Dosztojevszkij hősei azt vonták le belőle, az ő általa ábrázolt hősök, Raszkolnyikov például, hogy a rendkívüli ember túlléphet az erkölcsi szabályokon, és akár más embernek a halálát is okozhatja egy magasabb medicina érdekében. Egy modernebb történész Paul Johnson pedig azt mondta, hogy a legnagyobb tehetség, a legnagyobb siker sem ér semmit alázatos és szerény jellem nélkül.
Napóleon szerepe mennyire fontos a magyar történelem szempontjából, mennyire fontos nekünk ismernünk őt, mennyire volt hatással a magyar történelemre?
Jó kérdés. Napóleonról tudjuk, hogy személyesen nem járt Magyarországon. Legfeljebb, most a zavarban vagyok, hogy Pozsonyba járt-e vagy sem, ebben most nem vagyok biztos. A győri csatában, az 1809-es győri csatában nem Napóleon, hanem egy marsallja és a fogadott fia, Eugene de Beauharnais, Itália alkirálya győzte le a magyar felkelőket.
Fölszólította a magyar nemességet, hogy válasszanak új királyt maguknak. Na most minden szalmaszálhoz kapkodott, amikor ezt közzétette, mert elszenvedte élete egyik, hát nem az első, de elég kevés csatában elszenvedett veresége közül az egyik legsúlyosabbat az Asperni csatában Bécs felett, és akkor úgy tűnt, hogy egész birodalma recseg és hopog. Angolok szálltak partra Hollandiából, Spanyolországba dúlt a spanyol háború, a pápa kiátkozta őt, a tiroliak fellázadtak.
A magyarokkal nem lehetett baj éppen most. Ez egy kapkodó gesztus volt, aminek semmi alapja nem volt. Felszólította, hogy gyűljenek össze Rákosmezőn új királyt választani. Utoljára ugyebár 300 évvel azelőtt gyűltek össze a magyarok Rákosmezei királyt választani Werbőczy korában. Ezt nem lehetett komolyan venni. Magyar nemességnek eszébe se volt a megszokott, hagyományos Habsburg uralkodó helyett egy sokkal hatékonyabb zsarnokibb, távolabbi, militarizált, modern zsarnokot elfogadni, és ezt nagyon jól tették.
Tudták, hogy a lengyelek mindent elkövettek Napóleon szolgálatába. Napóleon úgy kifacsarta őket, mint a citromot, minden erőforrásukat felhasználta, rengeteg lengyel pusztult el Haititől Spanyolországon keresztül Moszkváig, és szinte alig kaptak érte valamit, nagyon jól tette a magyarság, hogy nem állt Napóleon mellé, ezt csak azért mondom így, mert sokszor föl szokták ezt vetni.
Magyarok számára mit jelent? A legendát, mint minden népnek, hogy egy különleges ember, aki a semmiből jött, és meghódította a világot, majd hatalmasat zuhant és egy mítosza, legendája keletkezett. A romantika korának a fiatalemberei, akik mélységesen utálták a szürke hétköznapokat, úgy látták, hogy szüleik nemzedékének volt egy csodálatos korszaka, amikor dicsőséges tetteket hajtottak végre. Ismétlem, hogy ezt mindig csak a következő nemzedék érzi, így maga Napóleon, amikor azt mondták neki, hogy vigyázzon magára, mert szükség van rá, akkor azt mondta egyszer egy illetőnek, hogy nézze, amikor eltűntem a színről, az emberek azt fogják mondani, hogy uff, az vége. Valahol maga is tudta, hogy azért sokat szenvednek a franciák az ő háborúi miatt, és nagyon szeretnék ezt befejezni. Ő erre azonban képtelennek bizonyult.
Azt mondják, hogy a történelem a jelen megértésére szolgál, hogy minél jobban megértsük a jelent, és minél jobban fel tudjunk ezáltal készülni a jövőre. A történelem fogyaszthatóvá tétele, minél pontosabb, minél jobban megérthető egy átlagember számára, annál több következtetést tud levonni a történelemből.
Azt mondanám, hogy a jelent nem tudjuk megérteni a múltban. Nem hiszem, hogy Egyiptom tanulmányozása, vagy Aquitaniai Eleonóra érdekes élete, vagy akár a 30 éves háborúból napjainkra le tudnánk vonni megfelelő következtetéseket.
Az embert ismerjük meg a történelemben, hogy kik vagyunk, mire vagyunk képesek, mind a jó, mind a rossz értelemben, ezért érdemes a történelmet tanulmányozni.
Aztán, hogy a jövőben mi lesz, vagy hogy a következő években mi lesz, ezt még sosem sikerült megjósolni senkinek, az ókori bölcsektől Marxon keresztül Toynbee-n át a mai filozófusokig. Röviden meg tudom mondani, milyen lesz a jövő. Egy szótagban: Más. Biztos, hogy más lesz, miután életem legnagyobb fordulatát, a kommunista rendszer összeomlását senki sem jósolta meg és senki se látta előre. Ezek után én nem hiszem, hogy éppen nagyon nagy ambícióval érdemes lenne jósolgatnunk. A világtörténelem sok összetevőből áll, ráadásul ott van az egyén szerepe, ugye egy sikeres politikus, egy sikertelen politikus. Az emberi tehetség, az emberi tehetetlenség vagy butaság, vagy éppen egy járványnak a fölbukkanása, ugye a közelmúltban nem kell példákat idéznem hozzá, meg tudja változtatni a történelmet.
A múlt embereinek a megértéséhez közelebb tudunk jutni különböző adaptációkkal. Önnek esetleg van-e ilyen kedvenc Napóleon adaptációja, amit tudna ajánlani a hallgatóknak, és egyébként mennyire jogos számon kérni egy ilyen történelmi filmen a történelmi hiányosságokat?
Hogyha a történelmi filmek tünteti föl magát, akkor jogos. Quentin Tarantinonak a Becstelen brygantik című filmjében legéppuskázták Hitlert, de egy percig sem állította, hogy így történt a valóságban, és a film olyan feszült volt, olyan érdekes, hogy az ember ezzel nem is törődött. Ha filmként nagyon-nagyon meggyőző az az alkotás, én hajlamos vagyok elfelejteni a történelmi szabályokat. Ha viszont egy közepes film azzal akarja megerősíteni önmaga üzenetét, hogy azt állítja, ez így történt a valóságban, na ott egy kicsit vigyázzunk, ott azért nem stimmelnek a dolgok.
Számomra a két kedvenc Napóleon a film, hát három. Három van, az egyik az Abel Gance Napóleonja 27-ből, 1927-ből, híres némafilm, legjobb Francis Ford Coppola apjának a zenei aláfestésével végignézni. Ezt a négy órás alkotást, elképesztő csodálatos mű, némafilm dacára. A másik kedvencem ez a '60-as évek két alkotása, az egyik Andrzej Wajdának a - magyar címe Légió lett - a lengyel címe Hamvak volt. Ez a közép-európai kis népek szemszögéből mutatja be a Napóleoni korszakot, fantasztikus erővel és megalázó jelenetekkel, kiváló színészekkel. A másik pedig ez Andrej Bondarcsuk olasz-olasz koprodukciója, szintén 65-66-os a Waterloo. Ez történelmileg annyira pontos és olyan kiváló színészek is vannak benne, hogy meg tudnak győzni minket. Van egy jelenet, amikor fölemelkedik a kamera, és látjuk, hogy Wellington négyzeteire rázúdul a francia nehézlovasság, és pont annyi négyzetet látunk, 13-at, amennyi a történelemben meg volt írva. Ez az a film, ami ilyen kicsi részletekre is vigyázott.
Ezt javaslom: a Waterloo-t, a Légiót és Gance Napóleonját.
Waterloo egy helyszín, egy történelmi adat. Hogyan lehet a történelem oktatást úgy eladni, hogy azt mindenkit meg tudjon szolgálni, és mindenki azt a következtetést tudja levonni, ami tanulsággal tud szolgálni az ember ismeretéhez?
Nem lehet mindent szerethetővé tenni, nem is kell az öldökléseket, pusztításokat, holokausztot. A XX. században rengeteg dolog van, ahol nem a történelmi eseményt kell szerethetővé tenni, a történelemmel való foglalkozást köszönhetővé tenni. Ez olyan dolog, hogy én a francia forradalommal foglalkoztam és mindenki azt mondta, hogy na, akkor te biztos forradalmár vagy, szó sincs róla. Azzal foglalkozni, nem azt jelenti, hogy a jelenséget szeretjük. A második világháborút rengetegen érdeklődéssel kísérik figyelemmel a különböző feldolgozásait. Szeretnivaló sok azonban nincsen rajta.
A történelemoktatásban abból kellene kiindulni, hogy a diákoknak nagyon-nagyon csekély hányada lesz történész. Nem kis tudománnyal kell őket nevelni, hanem a tudománynak összesűrített minden kis elemét közvetíteni számukra, hanem érdeklődést kelteni a sztorik iránt, a személyiségek iránt, a konfliktusok iránt, emberi oldalon megközelíteni, aztán aki tudós akar lenni, az majd megy a saját útján.
Én elővettem saját magam középiskolai tankönyveit az 1970-es évek elejéből és beleolvasgattam és csodálkozva vettem észre, hogy a Szent László és Könyves Kálmánról szóló fejezetben egyetlen dologról nincsen szó, a boszorkányokról. Az egyetlen valami érdekes lenne egy középiskolai diák számára ebből a korból. Szent László magántulajdont védő törvényeiről viszont annál több. Én a magam részéről nem vagyok oda ezért a törekvésért, hogy a forrásközpontú legyen a történelemoktatás. Nyelvileg alig érthető középkori, vagy akár XIX. századi forrás, hogy annyira távol áll a mai fiatalok nyelvezetétől, hogy ez csak elidegeníti őket a történelemtől. Inkább a személyes sorsokat, a konfliktusokat, az emberi drámákat kellene bemutatni a számukra.
Én még úgy tanultam, hogy VIII. Henrik azért vezette be a reformációt Angliába, mert az angol polgárság eljutott a polgári fejlődés olyan szintjére, amikor nem akart több adót küldeni Rómába, és ezért elfordult a római egyháztól. Nem, VIII. Henrik azért vezette be, mert szerelmes lett Boleyn Annába és el akart válni a feleségétől. Ez a történelmi igazság, ezt kell megtanítani, és mindjárt érdekesebb lesz az egész dráma.
1568. január 6-án kezdődött meg a tordai országgyűlés, mely 1568. január 13-án döntött a vallásbékéről szóló törvény elfogadásáról. A vallásszabadságért folytatott küzdelem egy nagyon hosszú és véres folyamatként zajlott le, a tordai országgyűlés ebben a történetben fontos, de még Magyarországon sem kellőképpen ismert fejezetet jelent. Európa nyugati részeit messze megelőzve, elsőnek Erdélyben mondták ki négy vallás szabadságát és egyenjogúságát.
A protestáns reformáció 1517-es elindulásával, a kialakulóban levő protestáns felekezetek és a római katolikus egyház folyamatos küzdelmet vívtak egymással. 1555-ben kötötték meg az augsburgi vallásbékét, mely a katolikus mellett elismerte az evangélikus vallást is, ugyanakkor az általános európai szokást ez nem változtatta meg, a „cuius regio, eius religio” (akié a terület, azé a vallás) elve továbbra is érvényben volt, így bár egy-egy város, tartomány, ország döntést hozhatott arról, hogy katolikus vagy lutheránus hitű lesz-e, de a döntéssel ellentétes hitűek nem gyakorolhatták szabadon vallásukat.
Az augsburgi birodalmi gyűlés
Kép forrása: Hirado.hu
A török engedéllyel, de viszonylagos függetlenséggel rendelkező Erdélyi Fejedelemség a 16. század közepére szinte teljes mértékben protestánssá vált, a római katolikus egyház csak Székelyföld bizonyos régióiban, s egyes főurak udvaraiban maradhatott fenn. János Zsigmond fejedelem kezdetben az evangélikus hithez csatlakozott, majd udvari papja, Dávid Ferenc hatására unitáriussá lett. Ezen kívül a kálvinista nézetek is gyorsan terjedtek Erdélyben az 1560-as években. Az erdélyi döntéshozók kénytelenek voltak belátni, hogy az esetleges vallási feszültségből kialakuló fegyveres konfliktusok a rendkívül kényes elhelyezkedésű (a Habsburg- és az Oszmán-Birodalom találkozásánál fekvő), amúgy is instabil helyzetű Erdély számára végzetes lenne, így a vallási feszültség feloldására egy akkoriban forradalminak számító módszert, a közösség választási jogának a biztosítását alkalmazták.
Szapoloyai János Zsigmond, Erdély első fejedelme
Kép forrása: Erdélyi Napló
Az elfogadott törvény értelmében a világon először négy bevett vallás, a katolikus, az evangélikus, a református és az unitárius nyert szabadságot és egyenjogúságot. Államvallás nincs, az uralkodói hatalom fölötte áll az egyházinak, de nincs joga közöttük bármilyen szempontból különbséget tenni. A „cuius regio, eius religio” elv eltörlésre került, bárhol együtt élhetett több felekezet is és mindenki maga dönthette el, mely valláshoz tartozik. A törvény értelmében tilos volt a más felekezetűeket szidalmazni, papjait gyalázni, ellenük erőszakos cselekedetet elkövetni.
Dávid Ferenc unitárius püspök, az Erdélyi Unitárius Egyház megalapítója
Kép forrása: Magyar Nemzet
Az 1568. évi tordai országgyűlés vallásügyi határozata teljes egészében, korabeli írásmóddal:
"Urunk őfelsége miképpen ennek előtte való gyűlésibe országával közönséggel az religio dolgáról végezött, azonképpen mostan és ez jelen való gyűlésébe azont erősíti, tudniillik, hogy midőn helyökön a prédikátorok az evangéliumot prédikálják, hirdessék, kiki az ő értelme szerint, és az község ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kényszerítéssel ne kényszerítse az ü lelke azon meg nem nyugodván, de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanítása ő néki tetszik. Ezért penig senki az superintendensök közül, se egyebek az prédikátorokat meg ne bánthassa, ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől, az elébbi constitutiók szerént, és nem engedtetik ezt senkinek, hogy senki fogsággal, avagy helyéből való priválással fenyögessön az tanításáért, mert a hit Istennek ajándéka, ez hallásból lészön, mely hallás Istennek igéje által vagyon."
Jóllehet a tordai országgyűlés rendelkezései mögött is természetesen politikai és társadalmi (elsősorban nem vallási) érdekek álltak, ettől függetlenül a vallásszabadságért folytatott küzdelem olyan állomását jelenti, melyre méltán lehetünk büszkék, hiszen ez is mutatja, hogy nem minden jó indul feltétlenül „Nyugatról”.
Kép forrása: The Harris Poll
Kép forrása: Aljazeera 
A Bűvös kocka szabadalmi leírás (forrás: saját szerkesztés, szabadalmi leírás)
(forrás: Reddit)
