Reaktor

A magyar vasút története
A magyar vasút története

tel_vonat.jpg

A klímaváltozás elleni harcban az elektromos autózás mára szinte egy jelképpé nőte ki magát, másfelől pedig talán kevésbé hangsúlyos, de legalább annyira lényeges szempont a tömegközlekedés terén elérhető energiahatékonyság. Ha közúton 1 tonna árut akarunk elszállítani két pont között akkor annak a karbonlábnyoma 23-szorosa lesz annak mintha ugyanezt a mennyiséget a vasúttal szállítanánk. A villamosított vasút használatával az agglomerációból történő ingázás során 23 gramm szén-dioxid kibocsátás történik utaskilométerenként míg, ugyanez ha egy korszerű autóval történne meg akkor 167 gramm szén-dioxid kerülne a levegőbe. És ez a 23-as szám még tovább is csökkenthető amennyiben az áramot minél inkább megújuló energiaforrásból leszünk képesek előállítani. Ezen tömegközlekedés több tényezőből és szervezetből is áll, én a leghírhedtebb fajtáját vasúti közlekedéssel és a vasúti közlekedés konstrukciójával fogok foglalkozni ezen cikk során.

Az első felelős magyar kormány közlekedési miniszteréhez Széchenyi Istvánhoz kapcsolódik az a vasútépítés fókuszú közlekedéspolitikai koncepció, ami máig erőteljesen meghatározza Magyarország közlekedéspolitikáját. Széchenyinek 4 fő vonala volt az első Budapestet kötötte össze Pozsonyon keresztül Béccsel, a második Budapestet kötötte össze Siófokon és Zágrábon át Fiumével és ezáltal az Adriával. A harmadik Szolnokon keresztül Erdélyt kötötte össze a fővárossal és végül, de nem utolsó sorban a 4. vasútvonal Miskolcon keresztül kötötték össze a fővárost Galíciával.

Kezdetben a vasútépítések magántőkéből valósultak meg állami hitel garanciákkal. Ez a konstrukció változott meg 1873-as nagy pénzügyi válság után elkezdődött a főbb vasútvonalak államosítása, amely folyamat Baross Gábor vezetése alatt teljesedett ki. Ekkor a tarifareform következtében a vasút kiadásait a bevételek mindösszesen 56%-át tették ki. A világháború előtt a magyar vasúthálózat hossza nagyjából 23 ezer kilométert tett ki, ebből a Trianoni békediktátum utánra mindösszesen 8701 km maradt. 1929-31 között szinte az összes magánkézben lévő vasútvonalat megváltották és a MÁV szervezébe olvasztották.

A második világháború következtében a vasutat katasztrofális károk érték. Ezen károk renoválására lett meghirdetve az “Arccal a vasút fele” program, amely a károk helyrehozását tűzte ki maga elé. Valódi fejlesztésre csak 1966-tól került sor. 1977-re a vasút elkezdett jelentős veszteséget termelni úgy, hogy közben a behúzások felét az állam finanszírozta. Ennek hatására 1982-ben jelentős tarifaemelés történt, aminek következményeként az utasok száma egy év alatt 10%-kal csökkent.

A 90-es években a MÁV helyzetét több nyugat európai tanácsadó cég is átvilágította és az elemzéseik szerint a vasút jelentősen forráshiányos és az anyagi erőforrásokhoz képest nagy a pályáknak a terjedelme. A MÁV arculata nem egységes és az imázsa negatívvá vált. A tanulmány ezen felül azt is bemutatta, hogy azok a vonalak nyereségesek, amelyeken nem személyszállítás, hanem áruszállítás folyik. A javasolt megoldás szerint a felesleges és veszteséges szakaszokat ki kell vonni a MÁV felelősségi köre alól.

A magyar utazó népességen körülbelül 13%-a használ vasútat, ami azt jelenti, hogy nagyjából 1,5 millió ember veszi igénybe évente a vasúthálózatot. Ebből 300 ezer napi felhasználóról beszélünk. Becslések szerint ennek a forgalomnak a 1/2-e az elővárosi vasutak adják, majd további ¼-ét pedig a távolsági járatok, amelyek nagyjából egyenlően vannak megosztva az IC-k és a hagyományos járatok közt. Ezenfelül további negyedet tesz ki a regionális vasutak forgalma, amelyeknek a nagy része gyakorlatilag vidéki nagyvárosok elővárosi vasútjaként funkcionál. Ez a regionális vasúthálózat nagyjából 4000 km-ért tesz ki, azaz a kihasználtságához képest hosszban messze túlreprezentált.

A MÁV Zrt. 1993-ban alakult meg teljes állami tulajdonnal. A MÁV finanszírozási rendszere meglehetősen egyedi a nyugati országok vasútjaihoz képest. Európában a felújításokat az állam külön pályázatokkal támogatja a pályahasználat díjból a karbantartások költségeit fedezik. Ezzel szemben Magyarországon a személy és áruszállításon keresztül finanszírozza az állam a vasút büdzséjét. Ennek következtében alakult ki az a helyzet, hogy míg Európában a személyszállítás költségeiben az infrastrukturális beruházásokra költött költségek aránya 10-15% ezzel szemben a magyar 40%-kal. A konstrukció következtében bármiféle teljesítmény növekedés abszurd mértékű drágulást okoz a költségvetés számára. A bevetélek nagy része a személyszállításon keresztül érkezik be. 2007-ben a 78 milliárd forint érkezett be személyszállításból míg az árufuvarozásból 29 milliárd. A 2000-es évek közepén a pályahossz nagysága 7600 km-ert tett ki, ami ugyan még mindig kisebb, mint a Trianon után az országban maradt vasút hossz (8701 km) ennek ellenére az autóutak és autópályák fejlesztésével az igényhez és a karbantartási forrásokhoz képest még így is indokolatlan nagy. 

A vasúti közlekedés költségeit általánosan megkülönbözteti például az autóbuszhoz képest a pályadíj magas aránya az összköltséghez képest. A pályahasználat összege akár az összköltségek 40%-át is elérhetik. 

Európa igen jelentékeny része agglomerációban él, így van ez Magyarországon is. Talán az a jelenlegi statisztikák alapján elmondható, hogy globális felmelegedés ide-vagy oda az autó által nyújtott szabadság élményt és személyre szabottság miatt a vonat nem fogja felváltani a személyautót, mint ahogy azt sok vonat optimista reméli. A vonat a közlekedésnek egytizedét teszi ki. A legtöbb esetben a vonat használók szintén rendelkeznek gépkocsival is. Tehát az emberek egy jelentékeny része nem az alapján választja a vasutat mivel ez egy klímatudatos döntés lenne, hanem egy adott esetben vasút előnyösebb feltételeket tud garantálni számukra. Általános Európai trend, hogy az emberek a vasutat nem az olcsósága miatt választják, hanem a tervezhetősége (nincsenek dugók emiatt tervezhető az utazás, lehet közben dolgozni vagy tanulni)

Mit kíván a magyar nemzet? Rendesen megírt szövegkönyvet!
Mit kíván a magyar nemzet? Rendesen megírt szövegkönyvet!

m1.jpg

A film, korunk művészeti csúcsteljesítménye, amely mellett a regény csak egy forgatókönyv, a zene, háttérzene, a festmények csupán szép kompozíciók. Hiába lesz egy mestermű ezáltal csupán egy alkotó eleme egy összművészeti alkotásnak, ellentmondásos módon azzal, hogy ez a sok művészet - amelyek magukban is megállnák a helyüket - nem független elemekként szerepelnek, sokkal többet tudnak adni magukból. Gondoljunk csak Lars von Trier újragondolt festmény ábrázolásaira vagy hogy a klasszikus zene a filmzenében tudott továbbélni a nagyközönség számára.

Ez egy olyan fúziós képessége a filmnek, ami méltányosan teszi a legmagasabb művészeti alkotássá, de ahogy tudhatjuk Ben bácsi óta:

,,A nagy erő, nagy felelőséggel jár”

és a nagy felelőség jelen esetünkben az, hogy az a rengeteg tényező, ami a filmet filmé teszi, úgy viselkedik együtt, mint egy pohár víz.

m2.png

(Lars von Trier pár festmény újra gondolása a filmeiből)

Hiszen a pohár víz nem akkor lesz ihatatlan, ha benne lévő folyadéknak az aránya nagyobb részben mérgező, mint az egészséges része, hanem ha van már benne mérgező anyag - akár elenyésző is - akkor ihatatlan lesz.

Egy összművészeti alkotásnál, egy beszédnél, egy vitánál szintén ugyanígy működik az effektus, hiába 90%-ban helyes az összkép, egy hamis tény egy vitában, egy félreérthető mondat egy beszédnél, mind az egész alkotást ”ihatatlanná” teszi.

m3.jpg

Ennek igazolására pedig ékes példát állít Tóth Barnabásfilmje, a Mesterjátszma. A történet Stefan Zweig Sakknovellájának szabad adaptációjából építkezik, amelynek cselekménye az 1956-os forradalom idején játszódik Magyarországon.

A történet azzal kezdődik, hogy egy szerelmes pár, Márta (Varga-Járó Sára) és István (Váradi Gergely) az utolsó menekültvonattal próbálja elhagyni az országot, hogy nyugatra meneküljenek, majd az út során kiderül, hogy nem csak ők próbálják elhagyni az országot a vonaton, hanem egy pap is, aki a börtönbe töltött ideje alatt rendkívül sok sakkjátszmát memorizált.

m4_1.jpg

(részlet a Mesterjátszma című filmből)

Az alkotás műfaja pszichothriller, ami egészen új a magyar filmgyártásban, amely műfaji jelzőt méltón érdemli ki.

A történet pedig egészen újító, meghökkentő és kellően mágikus hatását nagyon felerősítik a pszichothriller adta keretek, egyszerre van a filmnek egy feszült akció jellege, de egy nagyon elgondolkodtató értelmezése is. A film mágikussága nagyon jó irány, a varázslatos groteszk a közép-kelet európai térségnek kimondottan jól áll és egy olyan filmnyelvről beszélünk, amely megkülönböztethetne minket az európai filmgyártás versenyében, és amely iránynak többek között a Liza, a rókatündért is köszönhetjük.

A film fényképezése és operatőri munkáján pedig valóban érződik az avantgárd motiváció, az már más kérdés, hogy csupán pár erőltetett, sokszor használt bravúrra futotta ez a motiváció, egyetlen kivétellel, amely jelenetet nem kell megneveznem, hiszen aki megnézi a filmet pontosan tudni fogja, hogy miről beszélek, annyira markánsan eltér a film átlagos operatőri minőségétől. Amely jelenet, sajnos kivétel lett és nem a főszabály, de egy magyar filmnél az operatőri újításoknak már a motivációját is érdemes dicsérni, mert annyira le vagyunk maradva ilyen téren is.

m5.png

(részlet a Mesterjátszma című filmből)

Hogyan lehetséges, hogy egy film, amelynél olyan rengeteg csillagállás sikeres volt, egy filmnél, amely valóban próbált valamit átadni a magyar nézőknek és nem a jól megszokott szájbarágós módon, gyerekek helyett már csak tininek nézve a saját nézőit.

Egy film, amelyben olyan színészek játszottak, akik már ezerszer bizonyítottak és csillagos ötösre, mégis, hogy lehet, hogy ennyi adottsága ellenére rossz lett a film?

Meglepő módon, azért, mert valaki elfelejtette, hogy meg kéne írni a szövegkönyvet. Egészen furcsa, hogy egy filmen nem a bugyuta sztorit, az operatőri munka hiányosságát, az értelmetlen jeleneteket kell számon kérni, hanem egy olyan dolgot, ami a legevidensebb lenne, az egyik legfontosabb alappillére a filmnek. De sajnos azt kell látni, hogy olyan sok időt fordítottak a film készítői arra, hogy a legkisebb apró részlethibákat kijavítsák - amely hibákra való figyelmeztetést már oly sokszor hallhatták a kritikusoktól - hogy nem jutott már idő arra, hogy olyan szövegkönyvet írjanak, amely él, amely nem zökkent ki a film nézése közben, amely szövegek hallatán nem azon pörögne az ember agya, hogy volt-e bárki is valaha, aki kimondta ezeket a mondatokat. Néhol egyenesen úgy érezheti magát az ember mintha egy thriller paródiát nézne, amelyben kifigurázzák a klasszikus gengszter thrillerek nyelvezetét, máskor pedig már ez a sanda gyanú is felszárad és helyette arcon üt a szekunder szégyenérzet és a fájdalom.

m6.jpg

(részlet a Mesterjátszma című filmből)

A szövegkönyv pedig az egész filmet megfertőzi, szépen feloldódik és átitatja az egész vizes palackunkat. Elsőnek a karaktereket fertőzi meg bugyuta, életszerűtlenül egyszerűsítve az emberek motivációját annyira, hogy vannak a jók, meg vannak a rosszak vagy pedig konkrétan elveszi a motivációkat azzal, hogy nem ismerjük meg a karaktereket. A párbeszédek nem tágítják az ismereteinket a karakterekről, amelynek segítségével jobban megérthetnénk őket, hanem fájdalmat okoznak nekünk, hogy hogy lehet valami ennyire tipikus és egyszerű. Mácsai Pál és Váradi Gergely nem hiába bizonyították már több filmben és sorozatban a kiválóságukat, ebben a filmben még Mácsai Pál is megizzad, hogy valamit tudjon alakítani, a többi színész pedig csak próbál túl élni. A női karakterek kidolgozottsága pedig bicskanyitogató és ilyenkor vetődik fel minden jó ízlésű emberben, hogy talán van abban valami, hogy nők írják a nők szövegeit, mert tipikus sztereotip női karaktereket láthatunk, akiknek csupán annyi a szerepe, hogy segítsék a férfiakat.

A szövegkönyv tovább fertőz és a kidolgozatlan motivációk mellett a film nagy csattanója - aminek minden feltétele adott volt, hogy katarzist okozzon - csak giccses számító hollywoodi húzásnak tűnik és mivel a nagy csattanó nem csattant, így az egész film, minden kreatív energiája, minden bátor húzása jelentéktelenné válik és "ihatatlanná".

m7.jpg

(részlet a Mesterjátszma című filmből)

Ez a film szolgáljon tanulságul a magyar nemzetnek, hogy a tökéletességre törekedés nem csak irányvonalnak kell lennie, hanem elvárásnak, hiszen egy elfelejtett, periférián kidolgozott része a filmnek, minden jó szándékot, minden bátorságot, minden üzenetet elbagatellizálhat.

Ez a film szolgáljon tanulságul, hogy a szövegkönyv nem csupán egy fontos része a filmnek, hanem az egyik legfontosabb alappillére, egy jó szövegkönyv már fél siker, nem véletlen voltak tüntetések Hollywoodban, amelynek a követelései sikeresek is voltak, nem véletlen, hiszen egy hollywoodi producernek minden pénzt megér, hogy ne essen olyan hibába, mint a Mesterjátszma készítői.

Ez a film szolgáljon tanulságul, hogy a film nagy ereje nem csak lehetőség, hanem felelősség is.

A szabadság rímekben: A Slam Poetry forradalma
A szabadság rímekben: A Slam Poetry forradalma

Nincs olyan magyar, aki József Attila, Ady Endre vagy éppen Petőfi Sándor alkotásainak megismerése nélkül végezne el bármilyen iskolát. A magyar költészet kifejezés hallatán pedig a legtöbbünknek valószínűleg ők jutnak először eszünkbe. Azt viszont hiba lenne elfelejteni, hogy a múlt század nagy költőivel nem ért véget a szépirodalomnak ezen irányzata, és a 21. században bár sokszor átalakult formában, de továbbra is számos tehetséges magyar és külföldi foglalkozik költészettel. Ennek egyik formája pedig a slam poetry.

slam_poetry.jpg

Kép forrása: Vancouver Poetry Slam, Kanada

A slampoetry.hu oldalon az irányzatot egy előadó költészeti versenyként definiálják, amely csakis szóban és leginkább élőben hatásos. A műfajban sok irányzat jellemzői felfedezhetőek:

  • nem egy egyszerű versfelolvasás, ugyanis az előadók a slameket általában fejből mondják és különböző színházi elemeket is használnak, de többnyire vannak benne rímek, hasonlatok, metaforák és egyéb költészeti elemek,
  • nem színházi előadás, hiszen nincsen előre megírt forgatókönyv, a közönség soraiból alapvetően bárki felmehet a színpadra és megoszthatja gondolatait, ugyanakkor az előadások előre begyakoroltak és a nonverbális jeleknek is nagy a szerepük,
  • nem tekinthető rap-nek, hiszen nincs alatta zene és nem szükséges a kötött ütemes lüktetés, de az utca nyelvén szól, valódi, mindennapi emberek hétköznapi kérdéseiről.

A slam egy kötetlen stílus, melynek egyetlen általános szabálya, hogy a slammernek nevezett előadónak három perce van a közönség  és a zsűri lenyűgözésére.

A műfaj kialakulása 1984-re vezethető vissza, amikor Marc Kelly Smith („Slampapi”), egy építőipari munkás, barátaival elkezdett felolvasó eseteket szervezni, mindössze egymás szórakoztatásának céljából. A siker hatására meghívtak más csapatokat is, aminek hatására egyre inkább egy komolyabb verseny formáját öltötte a rendezvény. Egyre nagyobb hangsúlyt kapott a produkciók előadásmódja, a performansz. Minél több versenyző vett részt az eseteken, annál nagyobb versenyek alakultak ki, ahol a döntő szerepét maga a közönség töltötte be.

A slam poetry hamar elért sikerének okát nem nehéz megtalálni: egy olyan műfajról van szó, ahol a hangsúly a mindennapi emberek valódi mondanivalóján van. Az előadásoknak nincsenek szigorú követelményei, a slammer döntési körébe tartozik, hogy milyen testtartásban, milyen gyorsaságban, vagy éppen milyen nonverbális jelekkel (tapst, dobbantás, stb.) tudja leginkább átadni az üzenetét. A slam poetry esték helyszínének nincsenek szigorú kritériumai: egy átlagos bár egy csendesebb sarokkal tökéletesen megfelel a célnak.

A slam poetry műfajának magyarországi megjelenése a Műcsarnokhoz köthető, ahol 2006 februárjában rendezték meg a Budapest Slam rendezvényt. A költők és rapperek csatájának sikere abban is látszik, hogy a következő évben szintén megrendezésre került az immár Budapest Slam 2 nevet viselő rendezvény, külföldi vendégekkel kiegészülve. 2008 januárjától az érdeklődőknek már nem kellett egy teljes évet várniuk a következő estre, hiszen 4 Slam-rajongó a Kőleves étterem pincehelyiségében kezdett Slam Poetry esteket szervezni, havi rendszerességgel. Megalakult a Slam Poetry Budapest (SPB), mely minden estnek meghatározta a tematikáját, de tíz szavas versenyt, és mindenki fellépésére nyitott Open Mic eseményeket is szervezett. A Tilos Rádió és a Bly Management közreműködésében elindult a random rendszerességű Tilos Slam sorozat és a Sztriit Noiz nevet viselő slam műsor.

Az első Országos Slam Poetry Bajnokságra 2012-ben, míg az első Országos Team Slam Bajnokságra 2013-ban került sor. A megmérettetések a mai napig töretlen lelkesedéssel várják a slammerek jelentkezését. A műfaj Budapesten túl az ország szinte minden nagyvárosában megvetette a lábát, így érdemes minden érdeklődőnek a saját lakóhelyén működő társaságot felkeresnie.

A slam poetry műfajában felfedezhetőek mindazon hatások, melyek a 21. századi életünket is meghatározzák. Az előadások rövidek, és fő céljuk a zsűrire és a közönségre való minél erősebb hatás gyakorlása. Az előadók általában arról írnak amiről tudnak, ez pedig gyakran a család, a kapcsolatok, a társadalmi nyomások és a félelmek. Ezen témákkal pedig a legtöbb esetben a hallgatóság is képes azonosulni. Ahhoz, hogy valaki jó slammerré válljon, nem szükséges az irodalom részletes ismerete, se specifikus tanulmányok folytatása. Éppen ezért egy olyan műfajról beszélhetünk mely nyitott mindenki számára kortól, nemtől, társadalmi helyzettől és iskolázottsági szinttől függetlenül. A slam poetry pedig élőben elmondva az igazi: ezzel pedig motiválja az embereket a személyes találkozásokra, és az élő interakciókra, melynek a fontossága talán még sose volt akkora, mint ma.

Az újrahasznosítás realitásai
Az újrahasznosítás realitásai

dustan-woodhouse-ruqovelx59i-unsplash.jpg

A hulladék, mint ember által generált probléma az emberi társadalmak felelőssége. Találtunk is több megoldást, hiszen a hulladékgazdálkodás egy olyan téma, amivel ha nem foglalkozunk könnyen a fejünkre nőhet. Újrahasznosítunk, komposztálunk, biomasszaként energiát nyerünk belőle és bizony van, ami sorsa a hulladéklerakó.

A közoktatás egyre fontosabb része a környezetünk tudatos kezelésének kérdése, a 2000-es évek elején lett a zöld politizálás része a közérdeki diskurzusnak. Viszont továbbra is kérdés, hogy mennyi és hogyan valósul meg azok közül a nemes célok közül, amelyeket a gyerekek fejébe igyekeznek verni kisiskolás koruk óta.

demonstration-4891275_1280.jpg

(forrás: Dominic Wunderlich, Pixabay)

Központi szereplője a kérdésnek a műanyag. Az Európai Unió országai évente 360 millió tonna műanyagot termelnek (szemléltetésképpen 70 évvel ezelőtt évente 1,5 millió tonna volt ez az adat). Ennek felét a legkülönfélébb csomagolásokra használjuk fel. Érdemes belegondolni, hogy ez azt jelenti, hogy az építőipar, autóipar és a mezőgazdaság ágazatai lemaradnak a műanyagcsomagolás mögött a ranglistán.

Az utóbbi években az egyszerhasználatos termékékek között az egészségügyi eszközök is felkerültek a százalékban kimutatható listára, mivel világjárvány következtében óriási igény alakult ki ezekre.

Az Unió forrása szerint 35,5% százalék műanyaghulladékot sikerül újrahasznosítani a gazdasági térségben. Ez egy egész tetszetős arány, de egy egészséges bizalmatlanságot érdemes táplálni az ilyen statisztikákat illetően, ugyanis míg például a német kormány 39%-os hulladék-újrahasznosítási kvótáról számol be, addig Hennig Wilts a Wuppertal Institut hulladékgazdálkodás és körkörös gazdaság szakértője ezt egy „fikciónak” nevezte a Spiegelnek, ami mögött a reális szám inkább a 17,3%.

Ezen belül a műanyag csupán 5,6%. Ha ilyen csekély mennyiség folyik vissza a keringésbe, akkor hol landol a maradék? A kérdés válasza az export.

antoine-schibler-kf3ty-k6nva-unsplash.jpg

(forrás:Antoine Schibler , Unsplash )

Az Eurostat kimutatása szerint éves szinten 33 millió tonna hulladék kerül exportra az EU-ból nem EU-s országokba, ez egy 77%-os növekedés a kétezres évek elejéhez képest. Prominens befogadó országok Egyiptom és India. A közelmúltban Kína bár első helyen állt, ma már szigorú korlátozásokat szabott ki a hulladékimportra és egy politikai fordulat keretein belül új szerepet kíván betölteni ebben a szektorban.

És mi hol helyezkedünk el ezen a térképen? Hazánk a műanyag-csomagolás újrahasznosításában 10% százalékkal jár az Uniós átlag alatt. Sajnos az egy főre jutó hulladéktermelésünk növekszik és hazánkban általánosságban elmondható, hogy nem járunk élen, ami a szelektív hulladékgyűjtést és annak recycling felhasználását illeti. Pozitív adat, hogy míg Magyarországon az egy főre jutó veszélyes-hulladéktermelés 49 kilogramm éves szinten, az Uniós átlag 142 kilogramm, tehát ebben javítunk az átlagon.

A múlt nyáron lényeges változások történtek a magyar hulladékgazdálkodásban, kivitelezési szempontból teljesen új kezekbe került a MOHU MOL Hulladékgazdálkodási Zrt. jogi személyében. A továbbiakban a háztartási és gyártási hulladék gyűjtését, elszállítását, előkezelését, valamint a létesítmények üzemeltetését és fejlesztését a MOL tulajdonában lévő cég végzi.

A piaci versenyszellem eliminálása sajnos nem sarkallja az innovációt és korszerűsítést.

Ez az új koncessziós rendszer a háztartások számára ugyan nem viszi feljebb a költségeket, viszont bevezeti az kiterjesztett gyártói felelősséget, a „szennyező fizet” irányelvet, amely viszont iparűzők számára a műanyagot költségesebbé teszi az EPR-díjak (extended product responsibility) formájában. Így a hazainál már csak a svéd és cseh szabályozás drágább. A Reaktor ugyanezen változások közepette 2023 júliusában tartott egy extenzív kutatást a témában a magyar fiatalok körében, amely eredményében az mutatkozott, hogy az érdeklődés és viszonylag széles skálán a know-how is megvan a köztudatban és bizonyos mértékig párosul is hajlandósággal a körkörös gazdaság mozgatására, az újrahasznosításra és a szelektív hulladékgyűjtésre.

pawel-czerwinski-rkisyd_avvc-unsplash.jpg

(forrás: Pawel Czerwinski, Unsplash

Figyelem előtt kell tartani az arányokat – fontos a tisztánlátás, a háztartási hulladék Magyarországon csupán tizede a teljes  szeméttermelésünknek. Tehát míg kétségkívül számottevő, hogy hogyan bánunk a feleslegünkkel, egy nagyobb kép részeként kell tekinteni erre, nem mint teljeskörű megoldásra. Úgy gondolom, hogy két felől is részt kell vegyen az ipar a problémakezelésben. Egyfelől fontos, hogy az aktív termelők és gyártók, akik jelenleg meghatározó szerepet játszanak az gazdaságban eleget tegyenek a felelősségüknek (kiterjesztett és szűk értelemben egyaránt). A csomagoló-, építő- és textilipar szereplői határozzák meg a fentebb említett statisztikákat. Másfelől fontos az innováció támogatása, amely utat tör magának az új – általában még start-up cipőkben járó – vállalkozók által.

scott-graham-5fnmwej4taa-unsplash.jpg

(forrás: Scott GrahamUnsplash)

Számos a kezdeményezés az építőparban, például egy brit vállalkozás figyelemre méltó. A MacRebur Plastic Roads Company az aszfalt kötőanyagát, a kőolaj lepárlásából visszanyert bitument kívánja minimalizálni és helyébe újrahasznosított műanyagszemcsékkel az eredetinél strapabíróbbá tenni az utakat. Ennek a technológiának elterjedése például több problémára is kézenfekvő megoldással szolgálhatna.

Fentebb említésre került, hogy a csomagolóipar termékei mennyiségi alapon kiváltan terhet jelentenek a környezetnek és a körkörös gazdaság kialakulásának. A Bio-Lutons ennek a problémára nyújt alternatívát, kifejezetten a műanyag kiszorítása a célja. Növényi alapú egyszerhasználatos evőeszközök, tányérok, poharak a főprofil, amelyet a mezőgazdaságban keletkező feleslegből gyártanak le, kenderfélékből, paprika és paradicsom szárakból. A cél az ételcsomagolás biológiailag lebonthatóvá tétele.

refinery-3613522_1280.jpg garbage-2729608_1280.jpg

(képforrások:Talpa, Pixabay | Ritae,Pixabay)

Környezetbarát műanyag-megoldásokra specializálódott a VVK Kunstoffstechnik Németországban. Kis és nagy volumenű alkatrész- és formagyártás során felmerülő kérdésekre igyekeznek környezetbarát megoldásokat szolgáltatni biológiai műanyagokból. Technikáik és üzleti filozófiájuk széles sávú elterjedése egy eredményes lépés lehet a körkörös gazdaság és az ésszerű gazdálkodás irányába. Megannyi lehetőség kínálkozik és fontos, hogy az ilyen innovatív ötletek meghaphassák a lehetőséget, hogy helytálljanak beszálhassanak a piaci versenybe és egyúttal enyhítsék az ember ökológiai lábnyomát.

 

Borítókép: Dustan Woodhouse, Unsplash  

A szerelem sztrádájának lehajtói
A szerelem sztrádájának lehajtói

pexels-pengwhan-1767434.jpg

Van ami aligha örök... különösen a szerelem és vele együtt a párkapcsolatok. 

Ez eddig senkinek sem meglepő, de mi van ha találunk a szakítások mögött egyfajta sematikus mintázatot, ha azt mondjuk, hogy a kapcsolatok autópályáinak vannak olyan lehajtói, amik a legjellemzőbb időtartamokkal vannak kitáblázva? A szakítási mintázatokat széles körben tanulmányozták a pszichológia és a szociológia területén, és bizonyos időszakok gyakrabban tűnnek fel a többinél. 

Az első hónapok

A korai kapcsolatok gyakran gyorsan véget is érnek, amikor a párok felfedezik az összeférhetetlenségeket vagy az eltérő elvárásokat. Bizonyára ismerős jelenség, mikor egy számunkra ismeretlen embert előre elképzelünk valamilyennek, felruházzuk bizonyos tulajdonságokkal, egyfajta alteregót kreálunk neki, és valahol azt is várjuk el, hogy annak a képnek amit megalkottunk róla, annak megfeleljen. Ugyanígy a másik oldalon a partnerek is építhetnek önmaguknak egy eleinte tökéletes személyiséget, viselhetnek egy álarcot, csakhogy előbb utóbb a valós énünk úgyis felfedi magát. És ahogy telnek a hónapok, az illúziókra alapozott elvárások is csalódásba fulladnak.

Ekkor arcon csapja a feleket a valóság, és ha a kezdeti "honeymoon" időszak is inkább csak a csalódások korszaka, lehet hogy tényleg érdemesebb még az első kijáraton lehajtani.  

ez_lesz_az.jpg

1,5 - 2 év avagy, amikor a „mézeshetek” időszaka véget ér

Ha egy kicsit odafigyel az ember, észreveheti azt a jelenséget, hogy a párok általában másfél - két év után már nem úgy ragaszkodnak egymáshoz mint az elején, nem igénylik folyamatosan a másik társaságát, elmúlik a rózsaszín köd és vele együtt a másik iránt érzett heves rajongás is.  Ez egy olyan kritikus vízválasztó időszak amiben több kapcsolat bukik el, mint amennyi átvészeli. 

Egyszer minden drognak elmúlik a hatása, így azoknak a hormonoknak is, amelyek szinte pontosan ugyanazt a hatást keltik mintha tudatmódosító szereken élnénk.

Na de lássuk azokat az összetevőket, amikkel a szerelemkoktél képes minket megbódítani akár két éven át. 

- Feniletilamin: Amikor például első látásra kialakul valamiféle vonzalom, ennek a hormonnak a mennyisége elszaporodik a szervezetben. Egyébként kedélyjavító hatása van, és olyan klasszikus, szerelmesekre jellemző tüneteket okoz, mint a kipirosodás, tenyérizzadás, a szapora pulzus és a szívdobogás avagy a gyomrunkban lévő pillangókért a is ez felelős. A feniletilamin nagyjából másfél évig van magasabb szinten jelen a szerelmes ember szervezetében: ilyenkor jóleső izgalom és stressz, illetve boldogság keríti hatalmába a feleket találkozóik előtt és egymás közelében. 

- A szerotonin az, amelyet gyakran a "jó közérzet" neurotranszmittereként emlegetnek, döntő szerepet játszik a hangulat, az alvás, az étvágy és az általános jólét szabályozásában. A megfelelő szerotoninszint hozzájárulhat a pozitív szemlélethez és az általános mentális egészséghez. Csakhogy a lila köd időszakában a szerotonin szint is felborul, amivel elveszítjük a kiegyensúlyozottságunk, sokkal labilisabbá válunk, sokkal nehezebben funkcionálunk a mindennapi életben, egyfajta káosz kerekedik bennünk nélküle. 

- Az oxitocin az intimitást, kötődést és bizalmat erősíti, különösen fizikai érintkezés során. Az ölelés, csók vagy szex közben termelődik, és mély érzelmi kötődést alakít ki a partner iránt. De további összetevők még az endorfin, ami a szerelemmel járó örömérzetet és nyugalmat biztosítja, valamint ennek a szöges ellentéte, a stresszfaktor növelő adrenalin

Az már bizonyos, hogy tényleg elvesztjük a fejünk a hormonok káoszában, ez az állapot viszont hosszútávon sokkal inkább ártalmas és fenntarthatatlan, így ezen hormonok termelődése 1,5-2 év múlva lecsökken. És hát végül ebben a tisztább elmeállapotban szembe jön velünk a valóság is a partnerünkről, a kezdeti lelkesedés elmúlik, és felszínre kerülnek a mélyebb különbségek és problémák, az ellentétek ezen a ponton már nem vonzzák egymást. 

7 - 9 év

Szociológusok megfigyelték az úgynevezett "hét éves" jelenséget, amikor sok pár elégedetlenséget vagy stagnálást tapasztal a kapcsolatban. A húszas éveik elején összejött párok ennyi év alatt eljutnak egy új életszakaszba, ahol a házasság, karrier, gyermekvállalás számít prioritásnak, de ezek az értékek akár annyira is eltérhetnek két fél között, hogy egyszerűbbnek tűnik szétválni mint ezekről a meghatározó érdekekről valakinek lemondani, vagy hosszú csatákat vívni egymással. 

Az alábbi statisztika jól illusztrálja hogy a világ különböző országaiban átlagosan mennyi idő után hajtanak le a felek a házasság sztrádájáról.  

kepernyokep_2024-12-07_104046.png

A félúton lévő lehajtó

A középkorúság kihívásai avagy a kapuzárási pánik, kirepülő gyerekek, kevés kamaty és lángok helyett már parázs. A házaspárokat többnyire már csak a megszokás vagy a  gyerekeik tartják össze, de van amikor már az sem elég. 10 év házasság után már a házaspár tagjai úgy érezheti, hogy életük vagy házasságuk „félidejében” járnak. A házasság 15 éve körül a párok gyakran a 40-es vagy 50-es éveikben járva ráeszmélnek, hogy most még nem késő dobbantani és valami újba belevágni egy megfáradt házasság helyett. Ha a pároknak a házasságuk elején születtek gyermekeik, ez a szakasz gyakran egybeesik a gyermekek otthonról való távozásával. A 15 éves korszakra sok pár anyagilag stabilabbá válik, és magabiztosabbnak érzi magát abban, hogy a válás után önállóan tud élni. 

Habár úgy, mint az örök életre, a végtelen szerelemre sincs garancia és az ész érvek és a logika sem győzedelmeskednek sokszor az érzelmek felett, lehet, hogy a tudatosággal és azzal, hogy tisztában vagyunk a válságaink okával, talán tovább tudnánk haladni a táblák mellett anélkül, hogy egyszerűen csak elhagynánk a pályát. 

 

Monarchiák Európában - 3. Rész
Monarchiák Európában - 3. Rész

Az európai monarchiák mindig is különleges figyelmet kaptak a kontinens politikai és kulturális és életében. Ebben a bejegyzésben a brit, monacói, norvég, liechtensteini és spanyol monarchiák után Svédország, Hollandia és Luxemburg monarchiáit tekintjük át.

Svédország

Svédország államformája alkotmányos monarchia, melynek jelenlegi uralkodója XVI. Károly Gusztáv. Az uralkodó szerepe – hasonlóan a legtöbb európai uralkodóhoz - szimbolikus, hiszen a svéd parlament, a Riksdag, valamint a kormány rendelkezik a valódi politikai hatalommal. A királyság gyökerei a középkorig nyúlnak vissza Svédországban, a monarchia a középkor késői időszakától egészen a 18. századig jelentős regionális hatalomnak számított, ami nagyrészt a Vasa-dinasztia sikeres külpolitikájának volt köszönhető. A mai monarchia alapjait az 1809-es alkotmány fektette le, amelyet azóta ugyan többször módosítottak, a törvénygyűjtemény legfőbb elemei immár bő két évszázada változatlanok.

sved_kiraly.jpg

XVI. Károly Gusztáv svéd király és felesége

Forrás: noihirek.hu

A monarchia modernizálása a 20. század második felére fontos kérdéssé vált Svédországban. A folyamat egyik mérföldköveként az 1980-as évek elején, bevezették az abszolút primogenitúrát, ami a trónöröklésben során a legidősebb gyermeknek biztosít jogot az uralkodásra, nemtől függetlenül. Az intézkedés gyakorlati jelentőségét jól szemlélteti a jelenlegi trónörökös, Viktória koronahercegnő, aki a királyi család egyik legkedveltebb tagja.

A svéd királyi család – nagy eséllyel norvég mintára - különösen nagy hangsúlyt fektet a transzparenciára és a közvetlen kapcsolat ápolására a néppel. A monarchia magas és széles körű támogatottsága így magyarázható a királyi család és a lakosság közötti hagyományosan jó kapcsolattal. A család tagjai aktívan részt vesznek jótékonysági és kulturális eseményeken, ezzel biztosítva az államforma stabilitását a 21. században is.

Hollandia

A holland királyság Európa legfiatalabb monarchiáinak egyike, hiszen az Oránia-Nassau-ház csak az 1815-ös bécsi kongresszus nyomán került trónra Hollandiában. A jelenleg is uralkodó Vilmos Sándor király 2013. óta tölti be pozícióját anyja, Beatrix királynő lemondása óta. Az uralkodó szerepe szintén inkább ceremoniális, azonban a holland köztudatban és kultúrában szimbolikus jelentőséggel bír az uralkodó személye és a monarchia eszménye.

A reprezentáció mellett az alkotmányos monarchiák bevett szokásrendszere szerint a kormányzati munkát is segíti az uralkodó a törvényjavaslatok szentesítésével és a különféle állami eseményeken való részvétellel. A politikai döntéshozatalban azonban államfőként a mindenkori uralkodó nem foglalhat állást és az előterjesztett törvényjavaslatokat is csak megalapozott indokkal utasíthatja el.

Az Oránia-Nassau-ház is belátta, hogy az államforma fenntartása és a család pozíciójának megőrzése csak a korszellem által elvárt modernizációs lépések bevezetésével lehetséges. Ennek nyomán Vilmos Sándor és elődei számos erőfeszítést tettek egy igazságos és átlátható monarchikus berendekzedés megteremtésére, többek között a működés költséghatékonyabbá tételével. A királyi család elképzelései sikeresnek bizonyultak, a monarchia népszerűsége – ugyan elmaradva a skandináv szinttől de szintén magas. A holland monarchia kultuszát a Király Napja (Koningsdag) állami ünnepnap is erősíti, amely az egység és nemzeti identitás fontos szimbólumának tekinthető.

amsterdam.jpg

A Király Napját ünneplő tömeg Amsterdamban

Forrás: amsterdamsights.com

Luxemburg

A Luxemburgi Hercegség Európa egyik legkisebb állama, melynek államfői posztját a holland királyi családdal távoli rokonságban álló Nassau-Weilburg-ház tagjai töltik be 1815. óta. Az ország függetlenségét a dinasztia trónra kerülése után bő fél évszázaddal ismerték el nemzetközileg az 1867-es londoni szerződés értelmében. Jelenlegi uralkodója, Henrik nagyherceg szűk negyed évszázada, 2000 óta látja el a Luxemburgi nagyhercegi feladatkört.

Luxemburgban az alkotmányos keretek kontinentális összehasonlításban nagyon erősnek számítanak, melyek biztosítják, hogy a nagyherceg szerepe semmilyen szempontból ne terjedhessen a reprezentatív funkción kívülre. Henrik nagyherceg ennek megfelelően inkább a napi politikához nem köthető témákkal - a környezetvédelemmel és történelmi hagyományok védelmével – tematizálja a közéletet.

luxembourg.jpg

A Luxemburgi nagyherceg városi palotája

Forrás: navicup

A monarchia stabilitása Luxemburgban nagy valószínűséggel két fontos tényen alapszik: egyrészt az ország kis mérete lehetővé teszi a stabil közéleti hagyományok kialakulását, másrészt pedig az állam gazdasági ereje konzervatív és kiegyensúlyozott politizálást tesz lehetővé, ami limitálja a politikai extrémizmus, mint például az antiroyalizmus megerősödését.

Svédország, Hollandia és Luxemburg mind hűségesen őrzik az európai monarchiákra jellemző hagyományokat és politikai szokásrendszert, emellett folyamatosan alkalmazkodnak a modern kor követelményeihez. Legyen szó a svédekre jellemző transzparenciáról, a holland királyi család fenntarthatóságról alkotott képéről vagy a luxemburgi államforma stabilitásáról, mindhárom monarchia fontos szerepet játszik országaik identitásának megőrzésében, valamint az európai kulturális és politikai közeg formálásában. A cikksorozat negyedik, egyben utolsó részében további két jelentős európai királyság jellemzői olvashatók.

Stratégiai autonómia, erőforrások Európában
Stratégiai autonómia, erőforrások Európában

Európa földrajzi adottságainál fogva nem rendelkezik akkora lítiumtartalékokkal, mint Ausztrália, Kína vagy Chile, azonban a világ ritka fehér fémkészletének becslések szerint 5%-a még mindig a kontinensen található. Jelenleg azonban Európában gyakorlatilag egyáltalán nem folyik lítiumbányászat, noha ennek az anyagnak az előállítása létfontosságú például az elektromos járművek akkumulátorainak és energiatároló rendszereinek gyártásához. Európa ipara továbbra is túlnyomórészt a Kínából importált finomított lítiumra támaszkodik.

lithium-in-europe.png

Kép forrása: BatteryBay

Az EU ezen az állapoton változtatni szeretne. A kritikus nyersanyagokról szóló, tavaly májusban hatályba lépett uniós rendelet célja, hogy 2030-ra az EU lítiumszükségletének legalább 10%-át - más kritikus nyersanyagokhoz hasonlóan - európai forrásokból fedezzék. A jogszabály azt is előírja, hogy az importot diverzifikálni kell, és e nyersanyagok éves fogyasztásának legfeljebb 65%-a származhat egyetlen országból.

Első pillantásra ezek a célkitűzések Európa kiaknázatlan erőforrásai miatt könnyen teljesíthetőnek tűnnek. Ráadásul a 10%-os termelési cél szerénynek is tűnhet figyelembe véve, hogy az európai lítium potenciálisan a régió keresletének felét, vagy még többet is ki tudna elégíteni.

28038.jpeg

A lítiumot azonban nem könnyű felszínre hozni Európában. A fém többnyire kemény kőzetlelőhelyeken található. A külszíni bányák pedig hatalmasok, környezetszennyezők, üzemeltetésükhöz pedig rengeteg vízre van szükség és zajosak is. A tervezett projekteket a helyi lakosság mellett a környezetvédelmi csoportok is határozottan ellenzik.

Például Szerbiában is hatalmas lítiumlelőhelyek találhatók az ország nyugati részén fekvő Jadar-völgyben. A Rio Tinto nevű bányászati óriáscég már több mint 20 éve próbál egy ottani bányászati projektet megvalósítani, azonban a fejlesztésnek vagy a helyi lakosság, vagy környezetvédelmi csoportok mindig sikeresen útját állják. A 2021-22-es tüntetéshullám arra kényszerítette a kormányt, hogy visszavonja a Rio Tinto beruházási engedélyét, amelyet 2024 júliusában most újra megkapott a cég. A kormány engedélye alapján 2026-ban kezdhetik meg az új bánya építését. Ez azonban újabb lakossági ellenállást fog kiváltani, ami lassítani fogja a projekt megvalósulását.

image-01.jpg

Kép forrása: Rio Tinto

Hasonló akadályok állnak egy másik projekt előtt Portugália északi részén, a Barrosso régióban. Egy brit bányavállalat, a Savannah négy külszíni bányát akar itt megnyitni, amelyek becslések szerint évente 500 000 elektromos autó akkumulátorához elegendő lítiumot tudnának előállítani. A földterület nagy része azonban, amelyet meg kell vásárolnia a cégnek, a helyi közösségek tulajdonában van, akik nem azt nem akarják eladni. Nem csoda tehát, hogy a befektetők óvatosan kereskednek, nemcsak ott, hanem a Cseh Köztársaságban, Finnországban, Franciaországban és Spanyolországban is, amelyek szintén kemény kőzetű lítiumlelőhelyekkel rendelkeznek.

A lítium egyébként a föld alatt is megtalálható forró, sós vízben. Az olyan vállalatok, mint a Vulcan Energy, amely 17 kitermelési engedéllyel rendelkezik a németországi Rajna-völgyben, a geotermikus forrásokból sós vizet pumpál a felszínre, és kiszűri belőle a lítiumot, majd a többit visszaküldik a mélybe. Ez egy kevésbé környezetkárosító megoldás, mivel a vízveszteség minimális, a földfelszíni létesítmények pedig kisebbek és tisztábbak, mint a külszíni bányák. Éppen ezért hasonló beruházások támogatására az EU a jövőben nagyobb hangsúlyt szeretne fordítani

A másik kulcsfontosságú szereplő az iparágban Kína. A 2010-es években kínai állam számos támogatásának és adókedvezményének köszönhetően a kínai vállalatok gyorsan belefogtak hatalmas hazai kapacitások kiépítésébe. A kínai vállalatok elárasztották a világpiacot finomított lítiummal. Az árak ennek következtében világszerte bezuhantak, ami a verseny nagy részét világ többi részén kiiktatta. A jelenlegi mélyponton lévő árak mellett csak kevés gazdaságilag életképes európai projekt megvalósítása lehetséges. Ez azonban nem lehet kifogás a tétlenségre. Az árak nem fognak örökre alacsonyak maradni, mert mind Latin-Amerikában, Ázsiában és Ausztráliában kevés új beruházás van jelenleg folyamatban, így a következő években csökkeni fog a világ lítiumfeleslege, és emelkedni fognak az árak, aminek köszönhetően megtérülnek az európai beruházások.

Európa előtt kettős kihívás áll. Ha stratégiai okokból komolyan gondolja, hogy több (drága) lítiumot akar előállítani, akkor nagyobb támogatást kell nyújtania az ezzel próbálkozó cégeknek. Az állami finanszírozás rendelkezésre áll, de számtalan helyen, általában a különböző nemzeti kormányok által koordinálva, és vitathatatlanul nem elegendő mennyiségben.

images_4_2.jpg

A második kihívás a bürokrácia. Az ilyen projektek előmozdításához szükséges papírmunka biztosítása jelenleg minden engedéllyel együtt bonyolult és időigényes. A folyamat bürokratikus egyszerűsítése segítene. De ha Európa nem veszi kezébe ezeket az akadályokat, a jelenleg a tervezőasztalon lévő lítiumprojektek ott maradnak, az autonómia pedig csak álom marad.

Mi történik a japán gazdasággal?
Mi történik a japán gazdasággal?

Sokan ma is úgy tekintenek Japánra, mint a fejlettség és a folyamatosan fejlődés szimbólumára; azonban ez a kép már évtizedek óta nem teljesen állja meg a helyét, hiszen a stagnálás jellemzi a japán gazdaságot az elmúlt évtizedekben. Ma még Japánban rendszeres használatban vannak a fax gépek, akárcsak a floppy lemezek, amiken például az álláskeresők adják át az önéletrajzukat a munkáltatóknak. Csupán két évtizeddel ezelőtt Japán rendelkezett a világ második legnagyobb gazdaságával, és az is felmerült, hogy mikor előzheti le az Egyesült Államokat, azonban azóta több ország is megelőzte Japánt, amely 1995-től fogva stagnál. Ebben a cikkben a japán gazdaság ívét vizsgáljuk, továbbá, hogy milyen változások történtek az elmúlt időszakban, amelyek megváltoztathatják a történelmi trendet.

jp-fax-superjumbo.jpg

A buborékgazdaság kipukkanása

1985-től kezdődően egy rapid felértékelődés volt megfigyelhető a japán részvény, és ingatlanárakban, amit 1991-től egy ugyanolyan méretű zuhanás követett.

d3u4ccbu0aeukt2_1.jpg

1989-ben és ’90-ben is többször emelte a jegybank a kamatlábakat Japánban, aminek a következménye volt, hogy 1991-ben az eszközpiaci buborék kipukkadt. A Nikkei-index a 38 915-ös csúcsáról bezuhant a 7600-as szintre 2003-ig; az ingatlanok árai pedig a 2000-es évekre olcsóbbak lettek, mint voltak 1985. 1990-től a japán gazdaság átlagosan évi 1%-kal nőtt, de 1998-ban negatív értéket is mutatott a japán reál GDP növekedés. Ez az évtized volt az első, amely komoly stagnálást hozott a japán gazdaság számára. Japán azóta sem tudott igazán kikerülni ebből a stagnálásból, és a hosszú éveken át az infláció is 0% körül mozgott. A japán gazdaság gyenge teljesítményéhez számtalan makro és mikro tényező és hozzájárult. Olyan strukturális tényezők, amelyek érintették a bankszektort, akiknek a tőkéje jelentősen megcsappant a tőzsdei mélyrepülés következtében, emellett a japán gazdaság szektorális átalakulás, amely az alacsony termelékenységű szolgáltató szektor súlyának növekedését jelentette, továbbá, a feldolgozóipar külföldre települése és a súlyos demográfiai kilátások egyaránt negatívan hatottak a gazdaság talpra állási képességében. Ciklikus tényezők is jelentősen hozzájárultak a gazdaság stagnálásához: a pénzügyi buborék kipukkadása – amely a vállalatok vagyonának leértékelődéséhez vezetett, ebből fakadóan a vállalati beruházások visszaestek, de legjobb esetben is csak stagnáltak. A jen erős árfolyama sem támogatta az exportot, hiszen a vállalatokat arra ösztönözte, hogy külföldön folytassák tevékenységüket. A gazdaságösztönző csomagok nem tudtak érdemi változást hozni ebben a folyamatban, amely azt mutatja, hogy egy szemléletbeli változás következett be.

A mérleg visszaesés (balance sheet recession) a fő okozója ennek. Dióhéjban, a japán vállalatok és háztartások túlságosan jelentős méretű tartozást halmoztak fel, amikor a buborékgazdaság kialakult. Majd a kipukkadást követően arra fókuszáltak, hogy a tartozásaikat visszafizessék, vagyis, hogy javítsák a saját pénzügyi mérlegüket. Ami egy logikus, racionális pénzügyi reakció, viszont, ha mindenki ezt teszi, akkor a fogyasztás, a költés mértéke szignifikánsan visszaesik, amely következménye a stagnáló gazdaság. Ezen a jegybank sem tudott segíteni, amely még 0 alá is vitte a kamatlábakat, továbbá jelentős mértékben igyekezett kisegíteni a nemzetet, azáltal, hogy vállalati tartozásokat, kötvényeket, illetve még részvényeket is felvásárolt. Mindez nem hozott nagy változást, ugyanis a szemlélet a tartozás minimalizálásra váltott a profit maximalizálásról. Ebből fakad az is, hogy hiába volt negatív a kamat, a japánok nem akartak hiteleket felvenni, sokkal inkább csak ledolgozni a saját tartozásukat, amiből adódott, hogy a japán gazdaság egy deflációs spirálba került. Ez a jelenség tovább rontotta a költekezési kedvet, hiszen, ha a fogyasztók állandó vagy csökkenő árakra számítanak a jövőben, akkor nincs nagy motivációjuk a vásárlásra, továbbá, elvárássá alakultak a változatlan árak Japánban.

Az elvesztett évtized

Az országban a 90-es évek „az elvesztett évtized” nevet viseli, ugyanis a stagnálás mindenre kihatott és az ország jelentős mértékben máig abban az évtizedben ragadt. Az ország, amely a 70-es években az alkozmazkodókészségével és innovatív gondolkodásmódjával vált világhírűvé és sikeressé; ma a régi elvárásoknak és standardeknek való vaskalapos megfelelési kényszer jellemzi a hatékonyság helyett – a japán termelékenység ma kétharmada az USA-énak és háromnegyede a németnek. Míg a japán gazdaság fejlesztő szerepe kiemelt volt az analóg időszakban (pl. walkman), úgy tűnik, hogy az analógból a digitális korba való átállás nem történt meg az országban. A japán gazdaság folyamatorientált a hatékonyság és a fejlődés kárára. Emellett, persze, vannak kiemelt területek, amelyek ma is meghatározóak mint a robotika vagy éppen a gyorsvasút.

A változás lehetősége

A kormányok a buborékgazdaság kipukkadása óta folyamatosan próbálják újra növekvő pályára állítani az ország gazdaságát. Már 1992 és 95 között hat pontos gazdaságélénkítő költségvetési és monetáris csomagot vezettek be, amely 65,5 ezer milliárd dollárnyi japán jent nyomott a gazdaságba, de jelentős változást nem hozott. Továbbá, az évtized végi ázsiai pénzügyi válság sem segítette a helyreállást.

japan-lost-decades-infographics_01.png

A 2010-es években a néhai miniszterelnök, Abe Sinzó nevével fémjelzett Abenomics három pillérben igyekezett elérni a kívánt inflációs rátát. Abe gazdaságpolitikája három pilléren állt: monetáris lazítás – negatív kamatlábak és likviditás növelés, fiskális ösztönzés – állami kiadások növelése, strukturális reformok – munkaerőpiaci és vállalatirányítása rugalmasság növelése. Azonban ez sem hozott érdemi változást a trendekben és a kitűzött inflációs célt nem sikerült elérni. De miért ilyen fontos az infláció? Egyszerűen azért, hogy a gazdaság szereplői nekiálljanak költeni, amely egy olyan folyamatot indít be, ami gazdaságélénkítő hatású: az infláció növekedésével a dolgozók magasabb bérigényekkel lépnek fel, majd a magasabb bérből következően több pénz jut a gazdaságba, amely növeli az inflációt. Egy minimális szintű inflációra minden gazdaságnak szüksége van annak érdekében, hogy a pénz megfelelő mértékben forogjon a gazdaság szereplői között. (Ebből fakad az EU-s 3%-os inflációs cél is.)

Az energia és árucikkek árnövekedése Japánt is elérte, ahol az 1990 óta átlagosan évente 0,35%-os inflációt 2% fölé vitte, amely jelenség láttán sokak reménykedtek abban, hogy változás jöhet Japánban egy enyhe ár-bér spirál formájában, vagyis a magasabb árak magasabb fizetést kívánnak meg, amely több költést jelent. Ezt alátámasztják azok a várakozások is, amelyek 5%-os reálbér növekedést jeleznek előre az év végéig, amely az infláció mértékét is meghaladja, illetve a legmagasabb 1991 óta. 2022 óta pedig már folyamatosan 2% feletti az infláció és a japán vállalatok legalább 2%-kal számolnak a következő 5 évre. Emellett a japán jen idei mélyzuhanása további pénzt hozott a gazdaságba a vállalatok és a turisták kiemelt figyelmének hála (18 millió turista az év első felében). A gazdasági növekedés az első negyedévben -0,6% volt, de a második negyedévben már 0,7%-os növekedést ért el.

Bár a Morgan Stanley szerint az ország gazdasága újjáéledt, illetve Warren Buffett nekiállt japán részvényeket vásárolni; addig az ország lakosságát nem tette boldoggá az infláció megjelenése. A sok éve megszokott állandó árakat és az életük menetét jelentősen felforgatta az infláció, amely árnövekedést és bizonytalanabb körülményeket hozott a japánok számára.

Testverselés, mint önkifejezés?
Testverselés, mint önkifejezés?

vsz.jpg

Megtalálható Spotify-on és Apple Podcast-en is.

Készítettem már verstetoválásos matricákat, versek ritmusára koreográfiát, rendeztem irodalmi fashion show-t, ugrottam a közönségbe nagyszínpadról, versekkel teleírva teremtettem egy új hibrid műfajt az irodalomban, a testverselést. Ezt Viola Szandra hivatalos oldalán olvashatjuk, aki költő, író, műsorvezető, kulturális forradalmár. Köszönjük, hogy elfogadtad a meghívást.

Köszönöm szépen, ismerős volt a szöveg valahonnan, amit olvastál. Úgy született egyébként ez a bemutatkozás, hogy valaki azt kérte, hogy egyetlen bővített mondatban próbáljam meg leírni az eddigi tevékenységeimet és bemutatni magam. Egyébként innen is látszik, hogy nem nagyon van arra időm, hogy frissítsem a weboldalamat, mert most azért még egy kicsit bővíteném tovább ezt az egy mondatot.

Az irodalomra az ember születik, megtanulja vagy pedig valamikor elkezdődik az érdeklődés, nálad hogyan kezdődött az irodalommal való foglalkozás?

Én úgy gondolom, hogy ha máshol nem is, de Magyarországon születik erre minden magyar ember. Valamiért annyira irodalmi nemzet vagyunk, hogyha én így megpróbálom felidézni az egészen kisgyerekkoromat, akár az óvodát, vagy később az iskolákat, akkor mindig arról szóltak, hogy különféle rendezvényekre, ünnepekre verseket tanuljunk, de most ez nem ilyen negatívan értendő, hogy jaj, meg kell a verset tanulni. Olyan is volt, de az már gimiben, amikor minden napra vagy egy vagy öt verset meg kellett tanulni, az ugye inkább a memória csiszolásáról szólt. Kisgyermekkorban én nagyon élveztem. Vagy azt, hogy édesanyám, amikor mesélt minden lefekvés előtt, és ezek gyakran ilyen maratoni hosszúságúra nyúltak, mert még egyet és még egyet szerettem volna, emellett végig nagyon jó irodalomtanáraim voltak

Az akkori sztárok vagy celebek, azok írók, költők voltak, és így minden napom úgy telt, hogy vártam, hogy elolvassam a következő fejezetet, vagy hogy vajon kivel fogunk foglalkozni.

Úgyhogy ebből a szempontból én így nagyon át tudtam érezni azt, hogy az irodalom mennyire fontos, vagy úgy benne éltem. Tehát tényleg akár a mondókák, a dalok révén, úgyhogy nem is nagyon sokat kellett gondolkoznom azon, hogy milyen pályát válasszak, mert annyira egyértelműnek tűnt, hogy a követendő út az valaki, akinek az irodalomhoz köze van, vagy hogy a példakép az költő vagy író. Ha megnézzük az utcaneveinket, akkor majdnem minden utcát valamilyen költőről neveztek el. Tehát innen is látszik, hogy lehet, hogy most nem annyira népszerű az olvasás, hogy nem feltétlenül a fénykorát éli, de hogy a magyar néplélek mélyén abszolút ott van az, hogy igenis fontosak a költők és az írók.

A költő, írót, műsorvezetőt ez szerintem érthető, de mi az a kulturális forradalmár?

Ezt is magamnak találtam ki, hogy valahogy így tudjam tömöríteni azokat a tevékenységeket, amik nagyon sokfelé ágaztak. Részben egyébként ez csak annyit jelentett, hogy így szövetkeztem más művészeti ágak képviselőivel, és akkor mondjuk performanszokat hoztunk létre, táncosokkal közösen, vagy olyan is volt, egy keramikus, aki lámpát készített, ez ugye a Covid idején volt, amikor nagyon be voltunk zárva, és nem nagyon lehetett sem az utcára menni, sem a színpadra, hogy valami attrakció szülessen, akkor inkább azon gondolkoztam, hogy az otthonunkba hogyan tudnánk behozni az irodalmat, mert hogyha megnézzük a régebbi bútorokat, vagy akár a népművészetet, akkor látjuk, hogy milyen sok gondolatiság van belesűrítve mondjuk egy bútor elkészítésébe vagy egy hímzett darabba például, és akkor úgy gondoltam, hogy milyen jó.

Hogyha egy lámpa, az semmi bajom nincs az IKEA-val, de nem egy sima IKEA-s lámpa, hanem van valami szellemiség, és akkor például néhány Radnóti sort írattam rá ez alatt a keramikussal erre a lámpára, de hát aztán természetesen olyan is volt itt a Testreszabás című kötetem kapcsán, amikor verstetoválásokat - ezek csak lemosható tetoválások, készítettünk, és úgy láttam, hogy ezáltal pedig a legfiatalabb generációhoz úgy értem, hogy a diákokhoz könnyű volt közel hozni a költészetet, hogy mindenféle kreatív tetoválásokat lehetett készíteni.

Aztán érdekes, hogy így valahogy a lemeztelenedésből egyre inkább a felöltözés és a felöltözöttség általi önkifejezés felé haladtam, ez nem is tudom, hogy tudatos vagy öntudatlan volt. Lehet, hogy azért, mert a művész is, vagy a színészeknél, a színészképzésben is ezt látom, az először lecsupaszítja önmagát, vagy akár a modelleket is nem véletlenül úgy válogatják, hogy smink nélkül, tehát hogy mit lehet kihozni az alapanyagból, tehát én is törekedtem erre a meztelenségre, amit persze sokan félreértettek, és csak mondjuk az erotikával azonosították, amikor ez egy fotográfián jelent meg, de én úgy gondolom, hogy ez egyfajta első lépés és szembenézés, és aztán jó volt ezt így felöltöztetni. Tehát, hogy a testre írt sorok után jöttek például az ékszerek, és szerintem nagyon fontos része az önkifejezésnek, hogy most pont nincs rajtam semmi, de hogy milyen gyűrűt viselek, és azon van-e egy idézet, hogy milyen napom van, nem minden verssor az, ami ruhára kerülhet vagy ékszerre, mert van olyan, ami nem értelmes önmagában, tehát a maga rövidségében, vagy egyszerűen senki nem szeretné hordani, de van olyan, amit így meg lehet találni, és akkor tényleg ennek is külön jelentősége van majdnem úgy, mint a kokárdának, hogyha a szívem fölött hordok egy verssort, akkor az valamiért fontos számomra.

Aztán ez a felöltöztetés odáig fajult, hogy használt könyvekből és kukás zsákokból és mindenféle alapanyagból ilyen barokkos nagy könyvruhákat készítettünk, és ott is megjelentek a verssorok, ez a Hungarikum Élményházban történt, és ott végül is egy színházi előadássá bővült az, hogy versek egymással párbeszédbe keltek, és hát a ruháknak is külön jelentősége volt így, ahogy megformálták az egyes karaktereket.

Pontosan mi az a testverselés? Mi alapján döntöd el, hogy mi kerül a testedre, mennyiben része ez egy művészeti folyamatnak? Honnan jött a kezdeményezés?

Elsősorban a tánc felől, ugyanis én nagyon sok kortárs táncszínházi előadást néztem, és írtam is tánckritikákat, és akkor találkoztam táncfotókkal is, és nagyon tetszett az, hogy még a maga mozdulatlanságában is mi mindent ki tud egy táncos a testével fejezni. És imádtam azt a folyamatot, hogy elmentem egy színházba, ott ugye minden volt, csak szavak nem voltak, tehát zene volt, meg ugye tánc, mozgás, és aztán hazamentem, és a visszaemlékezés alapján ennek az egésznek a hangulatát egy tánckritikában tudtam meglehetősen költői módon önteni, mert én ezeket mindig ilyen ihletett állapotban írtam rögtön az előadások után.

Míg rájöttem, hogy jé, hát akkor ebből nemcsak egy tánckritika születhet, hanem például versek is, és hogy akkor milyen jó lenne együtt látni a kettőt, olyannyira együtt, hogy akkor már kerüljön a táncos testére egy-két verssor, illetve hát egy ilyen öntematizáló gesztus is volt az, hogy a saját testemhez való viszonyt is reprezentáljam, tehát így rám is kerültek verssorok, de szerintem nem is annyira az volt az izgalmas ebben, hogy a szerző teste is rajta van a fotókon, mert a mai napig szerintem izgalmas, mert majdnem, hogy ez az egyetlen olyan művészeti ág, ahol egy kicsit háttérbe szorul a szerző, mint magánszemély, mondjuk egy színésznél vagy egy énekesnőnél ott fontosabb, hogy mondjuk egy lemezborítón rajta van-e az énekesnő, hanem az volt nagyon érdekes, hogy bennem volt egy érzés, vagy egy gondolat, és akkor azt nagyon könnyen át tudtam adni, akár Nánási Pálnak, aki a fotókat készítette, és hogy annyira áramlottak ezek az energiák, miközben ezen dolgoztunk, hogy volt, hogy már az első fotó sikerült, hogy rögtön.

Volt rá időnk, akár két óráig is lehetett volna vele pepecselni, de hogy annyira értette mindenki, hogy mi a mondanivaló a vers révén, meg hogy az egésznek a gesztusa, ugye erről a könyvről van szó, itt közben mutogatom, hogy egyből megtalálta Poli is, illetve a felkért táncosok, ők is nagyon hamar rájöttek, hogy mi lehet az a testtartás, vagy az a mozdulat, aminek a képen szerepelnie kell, úgyhogy végül is ebből az összművészetből született meg a testverselés, aminek aztán tulajdonképpen egy ilyen irodalomnépszerűsítő folyománya lett aztán, hogy mondjuk ilyen versmatricák vagy tetoválások készültek, de az igazi művészi mondanivaló az a Testreszabás című kötetben volt.

Kérdezted azt is, hogy ez egy folyamat része, vagy szeretném-e folytatni. Én valamennyire lezártnak érzem ezt, tehát hogy készült belőle kiállítás, kötődtek hozzá, utcai performanszok, született egy album, ami egyben könyv is, és azóta nagyon sok minden más foglalkoztat. Ugye most éppen elkezdtem doktorizni, és ott is a népi motívumokkal foglalkozok, és volt is egy adjunktus, aki mondta, hogyha ezt a testtematikát szeretném továbbvinni, akkor ő nagyon szívesen vállalja az én témavezetésemet, és pedig egy olyan emberről van szó, akire nagyon felnézek, és szerintem nagyszerű oktató és nagy tudású ember, de mégis azt mondtam, hogy nem, már nem ez érdekel.

Azt hiszem, hogy ez jól mutatja, hogy valamilyen szinten le tudtam rendezni magamban azokat a kérdéseket, amivel egyébként nemcsak a művész, meg az alkotó, hanem mindenki találkozik. Először ez a meglepettség, hogy jé, van testem, és hát nyilván ez ebből a szempontból összefügg a felnőtté válással, vagy azzal, hogy a kislányból nő lesz, merthogy úgy valahogy máshogy kezdenek az emberre nézni, és akkor ezt le kell reagálni, meg hát nyilván az a folyamat is benne van, ami szintén a kislányból a nővé válás, amikor még elkérem az anyukám cipőjét, vagy direkt egy számmal nagyobb melltartót veszek fel, mert én akarom mutatni, hogy igen, már nő vagyok, tehát biztos, hogy ez a fajta rácsodálkozás, meg mutatni akarás is benne volt ebben.

A következő, hogy ez az egész változik, és hogy néha olyan dolgok történnek, amiket nem akarok, vagy hogy mondjuk jönnek betegségek, amik az egész lényemet, az egész identitásomat, az egész egzisztenciámat fenyegetik, az szerintem nagyon meghökkentő, és ebből a szempontból még biztos, hogy fogok a testtel foglalkozni, mert szerintem minden életszakaszban meg kell ezzel barátkozni, hogy akármennyire szellemi létezőnek is tartjuk magunkat, főleg, akik ilyen művészettel vagy ilyen dolgokkal, bölcsészettel foglalkozunk, de hogyha jön valami változás, telik az idő, vagy mondjuk jön egy betegség, akkor még a személyiségünk is megváltozhat. Tehát például nem olyan régen voltam súlyosan covidos, és egészen döbbenetes, hogy ez a vírus, tehát hogy olyan lélektani kilengéseket produkál, amikről én azt hittem, hogy függetlenek, tehát hogy én ennyire tudom, hogy hol van a test és a lélek határa, és tudom, hogy mi az, ami pszichés, és mi az, ami egy fizikális tünet, és nem. Sokkal inkább összefügg minden mindennel, és hát aztán a testünk határai azok kiterjeszthetők egészen a természetig szerintem.

Amikor kimegyek az erdőbe, akkor nagyon érdekes, mert érzem is, hogy igen, fizikális létben vagyok, és hogy mindig az az érzésem, amikor pedig csak egy pár métert, nem is tudom, hogy hol van ennek a lélektani határa, hogy mennyit kell az erdőbe befelé menni, de szerintem csak pár tíz métert ahhoz, hogy eljöjjön az az érzés, hogy oké, megérkeztem, de minek megyek innen haza egyáltalán bárhová, és ezek nem feltétlenül szuicid gondolatok, hanem az az ilyen megnyugtató hazatalálás, hogy így ki tudom bővíteni a határaimat, és hogy az én külső bőröm, az tulajdonképpen a levegő, vagy a fák, vagy valamiféle olyan végtelen, amiben nagyon jó feloldódni.

A művészetednek egy bizonyos részét lezártad, egy fiókba beletetted, akkor ebben a fiókban mi található? Gondolok itt az előttünk lévő könyvekre, milyen műalkotások születtek ebből a korszakból, ebből a mentalitásból?

A legelső könyvet, azt most meg sem találtam, azt nem hoztam el, az még tulajdonképpen egy kísérletezés volt, az a Léleksztriptíz címet viseli, és abban is van ez a lemeztelenedni vágyás, ez az önmegmutatás. Mint minden első könyv, azért tartalmaz olyan szövegeket, amik már nem annyira tetszenek, de hogyha azt veszem figyelembe, hogy ezek részben egy gimnazista írásai, vagy egy kezdő egyetemistái, akkor azt mondom, hogy ez egy ügyes gyakorlat volt ahhoz, hogy majd tovább tudjak lépni.

Én változatlanul nagyon örülök a testreszabásnak, ami úgy gondolom, hogy nemcsak az én érdemem, hanem a táncművészeké és Nánási Pálé is, és hogy ez meg tudott születni. És hát ezután én már egyébként rögtön magam mögött hagytam az említett testverselést, merthogy talán azokat az életkori kérdéseket és sajátosságokat feldolgoztam, amik akkor foglalkoztattak, és a következő az inkább a szakralitás irányába vitt, ez a használt fényforrások.

Itt ugye a borítón is látszik, hogy a wolfram szál helyén, ebben az égőben egy kereszt található, és úgy gondolom, hogy ez valamilyen szinten a Jézus testének, amit általában gyertyával vagy valamiféle fénnyel ábrázolunk jelképként, annak az újragondolása, és hogy az egész kötetem valahogy így végigível az a szellemi otthonkeresés, ami egy kicsit más, mint az a fizikális otthonkeresés, amit mondjuk az erdei sétánál említettem, annak ellenére, hogy amikor igazán megtapasztaljuk az egységet, akkor az mindig szerintem egyszerre szellemi és fizikális, tehát nem tud csak az egyik vagy csak a másik lenni, hanem mindenfajta harmónia ennek a keveredése, de hogy itt nagyon sokat foglalkoztam ebben a könyvben vallási jelképekkel, és azt hiszem, hogy megérkeztem a kereszténységbe.

Ez egy erőteljesen keresztény kötet. Valamiért a fény-árnyék, a fény és sötétség harca az már itt is foglalkoztatott, már csak nagyjából egy évvel azután, hogy az első ifjúsági fantasy regényem, a Világfa 9 ága megjelent, csak utána jöttem rá, hogy jé, hát ebben is, meg a verseskötetben is benne van a fénynek és a sötétségnek egy ilyen sajátos szimbolikája és harca, ugyanis ebben a meseregényben is vannak ilyen bukott fényhozók, és aztán sokat olvasgattam a témában, és akkor például Jankovics Marcellnél megtaláltam egy tanulmányában, hogy ő úgy gondolja, hogy a legősibb mese, vagy a legősibb történet a világon, és hogy mindennek a magja ebből a fény-sötétség harcból fejlődik ki, csak aztán egyre cizelláltabb és rétegzettebb lett, úgyhogy nincs új a nap alatt, de szerintem az a jó, hogyha ezek ösztönösen történnek meg, tehát hogyha nem egy ilyen kívülről irányított művészi programról van szó, hanem valahogy a tudattalanból jönnek fel akár jelképek vagy témák, amikkel úgy gondolom, hogy érdemes foglalkozni.

Rádiós műsort is készítettél a Poeticon néven. Pontosan mi is ez?

Egy irodalmi műsorról van szó, tulajdonképpen egy könyvajánló műsor. Jelenleg a Hír FM-en hallgatható, illetve a Magyar Nemzetnek a Video csatornáján is ilyen videocast formájában fut. Itt hétről hétre egy-egy szerzőt, kortárs alkotót meghívok, illetve hogyha nem élő szerzőről van szó, hát ugye elég nehéz halottakat meghívni, de nem ilyen halotti szeánszra kell ilyenkor sem gondolni, hanem hogy az egyes megemlékezések vagy évfordulók kapcsán is van, amikor mondjuk egy-egy kutató, vagy valaki az adott szerzőről, aki beszélni tud, az a vendégem lesz. Úgyhogy eléggé nagy részét vagy nagy hányadát az életemnek tulajdonképpen ez teszi ki, de ez valahol szerintem egy ilyen szükséges tanulás, és az, hogy folyamatosan így a műsor révén szerkesztőként is rá vagyok kényszerítve arra, hogy odafigyeljek a kortársakra, úgyhogy így legalább nem esek abba a hibába, mint szerintem nagyon sokan, persze vannak, akik ezt már megtehetik, ők a kivételek.

Nagyon sokan, akik csak írnak, de nem olvasnak. Szerintem ahhoz, hogy az ember egyre jobb legyen, ahhoz nagyon sokat kell olvasni, mert rá fog jönni, hogy már ezt is megírta valaki, ezt is, ezt is, és hogy úgy nem lehet a spanyolviaszt feltalálni, hogy egyáltalán nem is vagyok képben azzal, hogy mások miket írnak, úgyhogy úgy gondolom, hogy ez egy nagy kihívás és nagy segítség is és megtiszteltetés, hogy akár a nálam idősebb pályatársakkal is beszélgethetek.

Említetted az irodalom megszerettetését. Mi a tapasztalatod, hogyan lehet az emberek felé nyitni az irodalommal, hogyan lehet megszerettetni kifejezetten akár fiatalokkal, idősekkel?

Úgy gondolom, hogy ez egyrészt egy személyes ügy nekem, már csak azért, mert a saját fontosságomat is úgy érzem, hogy folyton bizonyítanom kell, mert nagyon vegyes a megítélése az író-költő személyének. Egyrészt, amit mondtam, hogy ott van a néplélekben, mert majdnem minden második utcát költőről neveztek el, és nagyon sokan szeretnének írni, és valahogy ott van az is, hogy nahát, hogyha akármi vagy, tehát hogyha személyi edző vagy, vagy színész, vagy nem tudom, nem akarok mindenféle példákat mondani, de ha van egy könyved, és odabiggyesztheted még azt, hogy na, író is vagy, na, akkor vagy valaki.

Ez is ott van, meg ez a szegény, szerencsétlen éhező nyomorult, ez pedig a másik, ami gyakran az emberek fejében megjelenik, meg hát ugye én ráadásul még tetézem a bajt, még filozófia szakot is végeztem, és ott is éveken keresztül gondolkoztunk azon, hogy egyáltalán mi a filozófia haszna, meg hogy mi is az, hogy filozófia. Igen, ezek elég nehéz körök voltak, és egyébként megvan a haszna, csak valahogy ez még annak számára sem mindig egyértelmű, aki műveli, de közben pedig rájövünk, hogy egyáltalán ahhoz, hogy bármilyen problémát meg tudjunk oldani, nemcsak a pszichológia szükséges, hanem mondjuk a filozófiában már megírták ezt nagy gondolkodók, és amikor mondjuk a pszichológia tudománya vagy a szociológia nem volt még ennyire fejlett, akkor inkább filozófusokat olvastak, és a mai napig is érdemes hozzájuk visszanyúlni.

Ugyanez igaz az irodalomra is, hogy nagyon sokféle eszköz van arra, hogy mondjuk, ahogy így telik az idő, és egy újabb válsággal, akár kapunyitási pánikkal, vagy életközépi válsággal, vagy szerelmi válsággal, vagy önkereséssel, és még sorolhatnám, találkozunk. Ehhez újabb és újabb könyvek kellenek, hogy ezeket megfejtsük, és hogy tovább tudjunk lendülni, mert az egész élet egy folyamat, és hogyha stagnálunk, akkor vagy betegek leszünk, vagy minimum rosszul érezzük magunkat a bőrünkben, és szerintem, hogy ez ne történjen meg, ahhoz nagyon jó eszköz az irodalom. Annak is jó eszköz, aki írja, és annak is, aki olvassa. Ez az egyik haszna szerintem, akkor nem utolsó sorban szórakoztat, és hát a fantáziát, meg a nyelvi készségeket azt nagyon-nagyon fejleszti, tehát bármilyen munkakörben dolgozik valaki, hogyha olvasott és gazdag a szókincse, akkor egészen biztos, hogy sokkal sikeresebb lesz, tehát hogyha ki tudja fejezni önmagát, a kapcsolataiban is sokkal sikeresebb lesz, hogyha pontosan meg tudja fogalmazni, hogy mit érez, hogy mit szeretne, hogy mit vár a másiktól.

És hát a fantázia, az pedig mindenhez kell, tehát majdnem mindenhez kell egy kis kreativitás, és elsősorban az olvasás az, ami a legjobban fejleszti a fantáziánkat. Hogyha mondjuk egy filmet nézünk, akkor mindent készen kapunk, és akkor az ellustítja az agyat is. Úgyhogy én ezért gondolom, hogy mind a gyerekkorban, ott nagyon fontos, de felnőttkorban is folyamatosan érdemes olvasni, mert az a koponyamozi, ami belül megy, az semmilyen effekttel, meg látványos videójelenettel nem pótolható.

Kicsit érintetted már, de kíváncsi lennék a mélyebb kifejtésére, hogy mi a művészetfelfogásod. A művészet az önkifejezésnek a kizárólagos célja, és akkor L'art pour l'art, vagy pedig esetleg egy ilyen váteszi feladatot képvisel a művész, egy hídszerep, és neki át kell adni valamit, és vinnie kell a társadalmat? Hogyan gondolkodsz a művészetről?

Én szerintem nincs egy főszerepe, hanem minden alkotónak meg kell találnia azt, hogy neki éppen mi az, ami fontos, vagy az adott életszakaszban mi fontos. Tehát hogyha ő csak szórakozni akar, vagy csak a barátait szórakoztatni, az szerintem ugyanannyira releváns tud lenni, mintha valaki beleáll egy ilyen vátesz szerepbe, vagy akár egy olyan politikai szerepbe, amikor egy népet szeretne akár az írásai révén valahogy terelgetni, tehát szerintem egyik sem rosszabb vagy jobb, mint a másik, hanem az a lényeg szerintem, hogy ami bennünk rejlik, azt kifejlesszük, mert itt ugye említetted a társadalmi szerepvállalást, és az gyakran magasabbra értékeljük, mint hogyha valamit önmagunkért teszünk, pedig szerintem egyébként az is bűn, hogyha mindent másokért teszünk, és közben azt meg nem hozzuk elő, amit a Jóisten adott nekünk adományként, tehetségként.

Kell néha egy kicsit önzőnek lenni, és akkor mondjuk a képességeinket fejleszteni, ha valamit nagyon meg szeretnénk írni, akkor azt meg kell csinálni, az nem véletlenül kívánkozik ki belőlünk, és aztán lehet, hogy amikor írtunk egy könyvet, még nem is gondoltunk rá, hogy ez másoknak is segítség lesz, vagy hogy ez milyen nagy utat jár majd be, de majdnem mindig így van, hogyha valamit szívvel-lélekkel csinálunk, akkor az utána másokhoz is el fog jutni, és akkor visszaigazolja azt, hogy ezt érdemes volt megtenni.

Csak a saját ars poeticádban sincs így ennyire éles határ, hogy pontosan neked mi is a célod a művészettel, akár ez művészeti ágait válogatja-e, vagy pontosan erről hogyan gondolkodsz?

Most van egy új célom tulajdonképpen, és ez a Hajnal öröksége sorozathoz kapcsolódik. Ennek két része jelent meg egyelőre, a világfa kilenc ága is a hetedik égbolt. Ha minden jól megy, akkor a kiadómmal azt tervezzük, hogy ez egy négyrészes könyvsorozat lesz.

És itt az a rejtett célom amellett, hogy a 10-14 éves korosztályhoz szóljak, és hogy őket próbáljam meg a kortárs irodalomhoz közelebb hozni, hogy a hagyományainkat őrizzük, és egy olyan fantasy világot, vagy mágikus világot szeretnék teremteni, ami kifejezetten a sámánizmus, illetve a magyar népi hagyományokból merít, merthogy nagyon sokat találkozunk mondjuk az északi mitológiával, akkor a görög, vagy akár az egyiptomi mitológiával, az angolszász kultúráról nem is beszélve, és hogy a fiatalok nagyon sokszor ezeket a könyveket olvassák, és azt gondolják, hogy nekünk nincs is semmi, ami ennyire izgalmas és nagyszerű, pedig rengeteg olyan figura van, van neki saját magyar neve, egyébként a csillagképeknek is, az összesnek van magyar neve, és hozzá kapcsolódó legenda, és ezt a legtöbben nem is ismerik.

Úgy gondolom, hogy például egy ilyen ifjúsági regénysorozat az megfelelő terep arra, hogy ezeket megmutassam, és hogy igen, büszkén menjenek mondjuk külföldi országokba, és aztán majd továbbtanulni ezek a diákok, és akkor azt tudják mondani, hogy nálunk ilyen szokások vannak, ilyen hagyományok vannak, tehát hogy meg tudják mutatni, meg tudják őrizni ezt a gazdagságot, mert nagyon szeretek például utazni, és nem csak azért, mert a táj változatos, vagy mert az ízek változatosak, hanem azért, mert bárhova megyek, mindenhol van valami kis mítosz, kis legenda, ami oda kapcsolódik, vagy sajátos zenei motívumok, vagy tényleg akár irodalmi szereplők is, legendák, és hát ez nagyon szörnyű lenne, hogyha pont a magyar veszne el azért, mert a magyar polgároknak olyan a hozzáállása, hogy ezt nem őrzik, úgyhogy ezt szeretném, hogyha bárki idejön, mondjuk egy külföldi, akkor lássák, hogy ilyen is van, és hogy valahol ez is egy hungarikum, még hogyha nincs is akként nyilvántartva ez a mondavilág, vagy ezek a hagyományok, illetve hogyha mi széledünk szét a nagyvilágban, akkor vigyük a jó hírét ennek, mint magyar jellegzetességnek is.

Hogy tudja a művész azt a határt megtalálni, amikor még nem pojácaság vagy pózőrködés, hanem inkább egy rendhagyó kulturális forradalmiság, amit képvisel? Mit gondolsz, mikortól kezdődik számodra az a rész, amikor a művész már egyfajtaképpen visszaél a művészetével vagy a művészi értékkel.

Szerintem akkor, hogyha öncélú, tehát hogyha nincsen semmi mögöttes tartalom, csak valamiféle magamutogatás, meg hát ezt érzi szerintem, akinek van arányérzéke, vagy foglalkozik művészettel, hogy mi az, amit egy celeb magamutogatásból csinál, és mi az, ami egy kortárs performansz, de pont azért, mert a közösségi médiában mindenki annyira az exhibicionista énjét mutatja, már majdnem, hogy azt mondom, hogy semmi sem sok, tehát majdnem, hogy mindent meg lehet próbálni, főleg, hogyha jó cél lebeg, de ezzel együtt még mindig egy kicsit konzervatívnak tartom az irodalmi közönséget, tehát azért ezen én mondjuk szeretnék egy picit formálni és változtatni, mert úgy, ahogy mondjuk színészek, vagy említettem, énekesek esetében, vagy egy mostani zenei együttes esetében megengedett nagyon sok minden annak érdekében, hogy mondjuk a zene, vagy a tartalom, vagy a kulturális termék eljusson valahová, ezt ugyanígy lehetne az irodalomban is csinálni.

Aki egy kicsit olyan alkat, akkor az a személyiségét is megmutathatja, merthogy nyilván tudnak hozzá kötődni az olvasók, egy picit néha azt látom, hogy az írók, költők szeretnek arctalanok maradni, és csak a könyvüket tolják előtérben. Nyilván ez abból is adódik, hogy mi magányos munkát végzünk, önelemzők vagyunk, introvertáltak ebben az alkotói időszakban legalábbis biztosan, és egy nagyon más személyiségtípust kíván az, hogy az ember tudjon szórakoztatni, vagy előadni, esetleg a médiában szerepelni.

Egyébként bevallom őszintén, hogy nekem is gyakorolni kell, vagy néha meg kell erőszakolnom magamat, hogy ezt is előhozzam magamból, mert én nagyon jól elvagyok a testverselés ellenére is, úgymond testtelenül. Amikor így nem kell magamat reprezentálni, ezt a Covid alatt éreztem nagyon úgy, ahogy így hetek teltek el pizsamában, meg köntösben, hogy teljesen mindegy az én fizikális valóm, hanem csak csetelek, meg olvasok, meg kiadok magamból szövegeket, vagy telefonálok, de ott is csak egy hang vagyok, és hogy ez nagyon komfortos tud lenni, és hogy ehhez képest nagyon ijesztő az, amikor mondjuk ki kell állni akár még most is így szerepelni, és akkor számít az is, hogy elkenődött-e a sminkem, vagy egyáltalán milyen az első benyomás.

Ezt le kell küzdeni, de hogyha sikerül, akkor szerintem annyira jó, hogyha azt a magánszemélyt is egy kicsit meg tudjuk ismerni, aki a könyvet írta, mert hát szinte nincs olyan, aki nem kíváncsi a kulisszatitkokra, hogy hogyan írtad, ez rólad szól-e, mennyiben szól rólad, hogyan gyűjtötted ezeket az elemeket, amiket aztán beemeltél a szövegbe, tehát erre nagyon kíváncsiak az emberek, és akkor ilyenkor jó, hogyha lehet a szerzővel beszélgetni, meg hát az is nagyon jó, hogyha meg lehet kérdezni. Na, ezt imádom a legjobban a műsoromban. Irodalomórán mindig az volt, hogy négy órán keresztül gondolkozunk arról, hogy mire gondolt a költő.

Általában az a helyes, amit a magyartanár gondol, és most végre fel tudom tenni szemtől szemben a kortárs íróknak, költőknek, hogy oké, ezt írtad, szerintem ezt, de jól gondoltam-e, hogy tényleg mit akartál ezzel mondani. Úgyhogy ilyen szempontból szerintem jó, hogyha a kortárs irodalomra még jobban fókuszálunk, és mögötte az emberre is, mert olyan is van, hogy a szöveg nem annyira átütő, de mondjuk az a téma, amivel foglalkozik, az valamiért nagyon fontos, vagy aki mögötte áll egy szerző, hogy ő annyira nagyszerű ember, és annyira jó kisugárzása, energiája van, hogy mondjuk az az, ami így átviszi a könyvet is, és segít megérteni adott esetben az elsőre egy kicsit nehezebb szöveget, mert hát azt látom, hogy nem minden kortárs irodalom olvasóbarát, de hogy ami meg nagyon könnyen adja magát, az meg nem akkora élmény.

Ez pont olyan, hogy mire feltúrázunk a hegy tetejére, és megnézzük a csodálatos kilátást, az egy maradandó élmény lesz, de hogy nem tudom otthon görgetni a telefont és megnézni ugyanazt, az nem ugyanolyan nagy erejű élmény, úgyhogy ezért buzdítanék mindenkit arra, hogy azért a szépirodalomból válogasson, mert mostanában azt látom, hogy már annak is örülünk, ha valaki ponyvát olvas. Persze első lépésként nem rossz, de hogy szerintem érdemes a ponyvát megugrani és valódi szerzőktől olvasni, merthogy ponyvát hamarosan fog tudni írni a mesterséges intelligencia i, véleményem szerint. Viszont olyan egyedi életműveket, mint mondjuk a nyugatosok, hogy ne kortársakat említsek, olyat nem fog tudni megalkotni, oda fog kelleni a személyiség, a valódi ember mögé.

Van az a bizonyos felfogás, miszerint hogyha a mű magában nem értékes, akkor bármilyen nagy sztori is lehet mögötte a művész életében, az gyakorlatilag az irodalomnak a bulvárosítása. Attól lesz egy mű értékes, mint például a falra tett banán, mert tudjuk, hogy egyébként mi a mögöttes lévő sztori, de magában az a banán a falon, az nem biztos, hogy értékes? Mit gondolsz, hogy ez az irodalom elbulvárosodása, vagy pedig igazából ez az irodalom?

Semmiképpen nem az az irodalom, ami mögötte zajlik, ez inkább ahhoz kell, hogy az olvasókhoz eljusson, vagy hogy közelebb kerüljünk az olvasókhoz, és nem helyettesíti az egyik a másikat. Tehát nagyon szeretem emiatt például azokat a pályázati kiírásokat, amik jeligések, tehát ahol tényleg csak a szöveg szerepel. Én amit mondtam, hogy jó, hogyha megismerjük a magánembert is, az abban az esetben jó, amikor nyilván egy értékes alkotásról, alkotóról van szó, meg már csak azért is, mert én mondjuk nagyon szeretek olyan interjúkat hallgatni, amikor neves színészek életútját hallgatjuk meg.

Van valami olyan mögöttes megélés a művek mellett, ami a magánembert is értékessé teszi, azon kívül, hogy közben pedig nagyon fárasztó szerintem, mert amíg egy könyvet mondjuk évekig érlelhet az ember, meg ott vannak azok a pillanatok, amikor nem is tudom, mondhatjuk azt is, hogy Isten segít be, vagy a tudatalattiból jön fel valami.

Valami magasabb tudást sikerül pillanatnyilag megragadni, mint mondjuk a hétköznapi valóságban, egy átlagos pillanatomban, amire képes vagyok, tehát hogy ahhoz képest meg nagyon frusztráló az, hogy így nem tudom, megírtam egy ilyen-olyan díjas könyvet, és akkor utána beslattyogok a kis sportcipőmben sárosan, és éppen azon agyalok, hogy mit felejtettem el venni a boltban, és itt tele van ilyen hétköznapi dologgal az agyam, és hogy visszakerülni arra a szintre, ami egy irodalmi műve már létrejött, és ami nem feltétlenül csak az én tudásom, hanem a szöveg tudása például, tehát az is nagyon érdekes, ahogy a nyelv önműködése egyszerűen beindul, vagy én ugye, ahogy említettem, sokat foglalkozok ilyen népi motívumokkal és szimbólumokkal, és szerintem ezek is többet tudnak mondani önmaguknál. Lehet, hogy én is ösztönösen használok valamit, ami többet tud mutatni annál is, mint amit én bele tudtam gondolni.

Ebből a szempontból mondjuk ott van az a veszély is, hogy csalódás lesz a hétköznapi emberrel beszélgetni, de talán én úgy gondolom, hogy az olvasók ezt helyén tudják kezelni, és pont azért lesz valaki szimpatikus, mert látszik, hogy ő nem az ihlet misztikus ködében üldögél az elefántcsonttorony tetején, hanem ő is egy ugyanolyan egyszerű ember, aki jön a páros bevásárlótáskájával, és mit tudom én, már korog a gyomra a felvétel végére, vagy nem tudom, tehát hogy valami ilyen hétköznapi példát mondjak, hogy az se jó, ha nagyon heroikusak azok az alakok, akiket aztán fölemelünk később. Az más, hogyha már így valaki elhunyt, és akkor szeretnénk a magyarságunkhoz kötni, vagy az emlékét őrizni, de szerintem a kortársakban pont az a jó, hogy egy kicsit közelebb állnak hozzánk.

A következő öt évre mik a tervek, hol szeretnéd látni magad öt év múlva?

Innen is látszik, hogy néha mennyire csak a túlélésre gondolok, annyira sok a feladatom. Amint említettem, szeretném a Hajnal öröksége tetralógiának megírni a következő két könyvét, és mellette van már egy verseskötet is, ami gyakorlatilag a nyomdai előkészületek elején jár, illetve esszéket is írtam. Valamiért nagyon fontosak számomra az ünnepek, ez most így nyilvánvalóvá vált, hogy majdnem minden egyes ifjúsági meseregényben is van egy ilyen fordulópont, vagy egy ilyen ünnephez kapcsolódó aktus, ami zajlik, és az esszékben is majdnem minden, az évkörnek majdnem minden ünnepét végigjártam, és írtam egy-egy szöveget erről.

Novellák is vannak, azt hiszem, hogy azokat is kellene, hogy folytassam. Illetve amin még mostanában gondolkozom, mert így a technológia fejlődése belekényszerít, hogy hogyan tudnám egy kicsit a videós tartalmak irányába elvinni az irodalomnépszerűsítést, ahol ugye szintén nagyon fontos lehet a műsorvezető személye, de akár a vágó személye is, hogy milyen ritmusban tálalja a dolgokat, vagy a kameraman, hogy hogy hozza közel, hogy ez egy ilyen távolságtartó jellegű felvétel, vagy éppen nagyon könnyed és fiatalos, tehát hogy itt a filmnyelvről még azt hiszem, hogy van tanulnivalóm, és szeretnék magam köré egy olyan csapatot, aki segít megteremteni azt a hátteret, hogy az irodalomról modern és a mai kultúrafogyasztási, médiafogyasztási szokásoknak megfelelő módon tudjunk készíteni anyagokat, ajánlókat.

(Borítókép forrása: Képmás Magazin)

Az AI és Thuküdidész csapdája
Az AI és Thuküdidész csapdája

A mesterséges intelligencia gyors fejlődése új kihívások elé állítja a nemzetközi biztonságpolitikát, különösen a fegyverkezési versenyek és a nagyhatalmak közötti versengés kontextusában, amelyet a "Thuküdidész csapdája" elméletén keresztül is egyre inkább megérthetünk. Cikkünkben az AI biztonsági dilemmára való hatását és az AI lehetséges hadviselésre gyakorolt előnyeit szeretnénk bemutatni.

A mesterséges intelligencia (AI) rohamos fejlődése alapjaiban formálja át a nemzetközi biztonságpolitikát és a fegyverkezési versenyt, így közvetlen hatással van a nemzeti biztonságra is. A "Thuküdidész csapdája" elmélet egyre gyakrabban kerül elő, amikor a Kína és az Egyesült Államok közötti versengést elemzik, különösen az autonóm fegyverrendszerek kontextusában. A biztonsági dilemma, amelyben az egyik állam védelmi képességeinek erősítése a másik fél számára fenyegetésként jelenik meg, ezért J. Herz elmélete alapján fegyverkezési verseny alakul ki, mely végül újra kiegyenlítődést hoz. A mesterséges intelligencia korszakában mindez új dimenziót kap. Az AI-alapú rendszerek alkalmazása nemcsak technológiai előnyt, hanem komoly stratégiai bizonytalanságot is magában hordoz, hiszen mind a kutatási eredmények, mind az alkalmazások fejlődése körüli információk átláthatatlanok. Ez a bizonytalanság pedig tovább mélyíti a versengést és a félelmeket a nagyhatalmak között.

jpegai-home.jpg

A "Thuküdidész csapdája" fogalmat Graham Allison amerikai politológushoz kötik, és az erőviszonyok változásából fakadó konfliktusok egyik gyakran idézett elmélete. A kifejezés eredetileg a peloponnészoszi háborúról szóló ókori történetíró, a realizmus elméletének egyik előfutára, Thuküdidész megfigyeléséből származik, aki szerint a háború legfőbb oka az volt, hogy Athén növekvő hatalma fenyegetést jelentett Spárta hatalmi státuszára, amely így a háború mellett döntött, hogy fenntartsa vezető szerepét.

A modern nemzetközi kapcsolatokban a "Thuküdidész csapdája" azt a helyzetet írja le, amikor egy felemelkedő hatalom, jelenleg Kína fenyegetést jelent a fennálló vezető hatalom számára, az Egyesült Államok számára. Itt jön a képbe az AI. „A mesterséges intelligencia fejlődése új szintre emeli a bizonytalanságot a nagyhatalmi versengésben. Kína és az Egyesült Államok fejlesztéseiről szóló információk átláthatatlansága, valamint az AI technológiák támadó jellege tovább mélyítik a versengést. A King’s College AI in National Security kurzusában két tényezőt fogalmaztak meg, amely kiélezheti a versenyt: „A mesterséges intelligencia minőségében jelentkező marginális előny aránytalannak fog bizonyulni, illetve a mesterséges intelligencia inkább támadó, mint védekező tulajdonságokkal fog rendelkezni, ha fegyverként használják”.  Úgy tűnik a mesterséges intelligencia alkalmazása a kezdeményezés esetében fog óriási előnyt jelenteni, amely tovább erősíti a fenyegetettség percepcióját, így a biztonsági dilemma megjelenik. Tehát ha Thuküdidész csapdája szerint elemezzük a kínai-amerikai versengést, és a fő elemzési pontunk az AI bizonytalanságot növelő ereje, akkor eszkalálódásra számíthatunk. Azonban fontos megjegyezni, amit a kurzus is hangoztatott, hogy az AI jelenleg önmagában leginkább egy nagyon erős számológéphez hasonlít, és az államok akkor tudják legjobban alkalmazni az előnyét, ha mindezt emberi kapacitásokkal együtt alkalmazzák.

maxresdefault_3_1.jpg

Ezeket a kevert csapatokat jelenleg a szakirodalom Human Machine Team-nek (HMT), azaz ember-gép csapatnak nevezi, ennek a kevert csapatoknak a szimulálása rejti magában a legnagyobb lehetőségeket. A HMT hatékonyan képes ötvözni az AI taktikai éleslátását, annak könyörtelen pontosságával és gyorsaságával, valamint az emberi intuícióval, ami már Clausewitz szerint is a parancsnok egyik legfontosabb tulajdonsága volt. Például a Starcraft II nevű stratégiai játékban megpróbálták a HMT csapatokat és eredményesebbek voltak, mint a csak gépi és csak emberi csapatok, köszönhetően a képességek összeadódásának. Ezért a jövőben a HMT-k további tesztelése akár wargame-k segítségével, akár stratégiai videójátékokkal hasznos lehet. Amit még érdemes vizsgálni, az, hogy hogyan lehetne javítani az emberi-AI kommunikációt és együttműködést, mivel ez elengedhetetlen a HMT-k sikeréhez.

A kurzus szerint a jövő a Mozaik-hadviselés elmélete (angolul: Mosaic Warfare, az Egyesült Államokban meghatározott fogalom), melyben a kisebb, autonóm egységek, például drónok, robotizált földi járművek és szenzorhálózatok, együttműködnek, hogy közösen érjenek el stratégiai célokat. Ezek az egységek különálló képességekkel rendelkeznek, például felderítéssel, támadással vagy védelemmel, de az AI által vezérelt koordináció révén egyetlen összetett rendszerré állnak össze. Az AI képes lesz összekötni ezeket a hálózatokat és együttműködtetni őket.

Tehát ahogy láthattuk az AI megjelenése a nemzeti biztonságban tovább növeli a bizonytalanságot, mely a kínai-amerikai versengés esetleges eszkalálódásához vezethet. Fontos megjegyezni azonban, hogy a legerősebb aduász majd a nemzeti haderők kezében a HMT-k lesznek. A jelentős képességek együttes használata elvezetheti oda a haderőket, hogy képesek legyenek együtt működtetni rendszerben a képességeket, és kihasználni mind az ember, mind pedig a gép legfontosabb képességeit.

süti beállítások módosítása