Reaktor

Ezt tanítja a történelem a járványokat követő gazdasági robbanásokról
Ezt tanítja a történelem a járványokat követő gazdasági robbanásokról

 black_death_nuremberg_chronicle_header.jpg

Egy járvány radikális hatással bír az addig megszokott (gazdasági) élet folyamataira, ám a jobb időkben bízva érdemes megtekinteni, hogy a történelem folyamán milyen trendek zajlottak le a pandémiák vagy más drámai történések után. Az Economist nemrég megjelent cikke három fő szempontot határoz meg a pandémiát követő gazdasági robbanás részeként: egyrészt a polgárok többet fognak költeni, másrészt nagyobb kockázatokat vállalnak, ám többet is várnak el a politikusoktól. Cikkünkben mi is összefoglaljuk ezen előrejelzéseket!  

A kolerajárvány drámai hatással bírt az 1830-as évek elején Franciaországban. A járvány egy hónap alatt Párizs lakosságának közel 3 százalékát ölte meg, a kórházak pedig tele voltak olyan betegekkel, akiket az orvosok egyszerűen nem tudtak kezelni a megfelelő gyógymód ismerete hiányában. A járvány vége gazdasági újjászületést hozott az országban, Franciaország pedig követte Nagy-Britanniát az iparosodás forradalmának útján.

A gazdasági hatások mellett azonban politikai következmények is jöttek: a városokban lakó szegények (akiket a legrosszabbul érintett a járvány) fellázadtak a gazdagok ellen (akik a megfertőződés elkerülése érdekében elhagyták az országot a járvány ideje alatt), az országban pedig politikai instabilitás következett évekig.

Napjainkban is hasonlóan érezhető ez a kettősség, ám a fejlett államok többsége már a pandémiát követő gazdasági robbanást várja. Az oltási kampányok következtében (remélhetőleg) csökken a kórházi ellátást igénylők aránya, ahogy fokozatosan esnek a halálozási számok is, így az országok egyre inkább enyhítik a korlátozásokat, ami értelemszerűen pozitív hatással bír a gazdaságokra. Ahogy az alábbi ábra is mutatja, az Egyesült Államok gazdasága közel 7 százalékot nőhet az idei évben, miközben más államok is hasonló növekedést produkálhatnak. Az ilyesfajta szinkronban történő, egységes robbanás azonban korántsem megszokott, inkább krízisek után tűnik fel – így történt ez az 1950-es években is a II. világháborút követően.

20210501_fnc026.png

A G7 országok GDP növekedésének előrejelzése 2021-re (Fotó forrása: The Economist)

A kevésbé konvencionális helyzet magukat a közgazdászokat is arra készteti, hogy a múlt tapasztalataihoz nyúljanak vissza a jövő prognosztizálása érdekében. A tapasztalat az, hogy a drámai eseményeket – legyenek azok járványok vagy háborúk – követően a GDP képes gyorsan visszaugrani, ám ez önmagában nem minden. Három további nagy tanulságot is levonhatunk a korábbi hasonlóan drámai történésekből: az első, hogy a polgárok készek sokat költeni, ám a bizonytalanság egy ideig így is fennmarad; a második, hogy a vállalkozók és az átlagemberek is igyekeznek egy adott történés tanulságaiból okulva máshogy eljárni bizonyos kérdésekben az innovációhoz nyúlva; a harmadik pedig, hogy az adott nehézség végével nő a politikai instabilitás, ami komoly hatással lehet a gazdasági szempontokra is. De haladjunk sorban!

A költekezés kapcsán: észrevehető, hogy az emberek megtakarításai (az esetek többségében) nőnek egy járvány vagy háború ideje alatt. Így történt ez az 1870-es fekete himlő során a briteknél, a japánok esetében az első világháború alatt, illetve 1919-20 között a spanyolnátha idején az Egyesült Államokban. Ezek a megtakarítások sokszor olyan mértékűek voltak – például a japánok esetében –, hogy kétszeresére növelték az emberek pénzét, de az amerikaiak sem tudtak 1919-hez képest több pénzt gyűjteni egyik évben sem egészen a II. világháborúig  Azt gondolhatnánk tehát, hogy a járványt követően őrületes tempóban fognak az emberek költeni: ez igaz is, meg nem is. Bár természetesen a normális élethez való visszatérés részeként valóban megnövekszik a költekezés mértéke – ahogy a lehetőségek kihasználása is –, ám az 1946 és 1949 közötti amerikai példa is mutatja, hogy a lakosok megtakarításaik körülbelül csak 20 százalékát élték fel.

Az emberek ugyanis továbbra is bizonytalanok, a fáradt fizikai vagy épp mentális állapot pedig azt eredményezheti, hogy sokkal óvatosabban járjanak el.

A járványt követő második várakozás a kereslet helyett a kínálat kérdésével foglalkozik. Igaz az emberek nem kezdenek őrült költekezésekbe, de egyes vállalkozószellemű egyének meglátják a potenciált a változó igények és környezet hatására. Erre példa a fekete halál pestisjárvány, mely sokak szerint kalandvágyóbbá tette az európaiakat – mivel látták az otthoni veszélyeket, kevésbé féltek az idegentől –, így megalapozta a későbbi felfedezéseket is. Hasonló konklúzióra jutott Nicholas Christakis szociológus a spanyolnátha következményeit illetően, aki szerint az amerikaiak mertek sokkal nagyobbat álmodni, illetve jelentősebb kockázatokat vállalni a járvány után. A piaci rések, illetve az új realitás arra késztethet tehát egyeseket, hogy korábban nem ismert innovációk felé forduljanak. Nem kizárt a koronavírus-járványt követően például a robotmunkások számának növekedése, melyre az IMF is felhívta a figyelmet nemrég:

a cégek vezetői látva a járványok gazdasági hatásait sokkal erőteljesebben elgondolkodhatnak azon, hogy olyan típusú munkaerő felé forduljanak, amely biztosabb: a robot pedig nem is fertőz, nem is betegszik meg!

Nem véletlenül történt talán az Egyesült Államokban erős automatizálási folyamat az 1920-as években, ahogy a Gutenberg féle könyvnyomtatás és a fekete halál között is találhatunk kapcsolatokat.

Nem minden esetben jön azonban nehézség a dolgozók számára, sőt, a döntéshozók járványok ideje alatt legtöbb alkalommal épp arra próbálnak figyelni, hogy a munkanélküliséget a lehető legalacsonyabb szintjén tartsák – még úgy is, ha ez eladósodást vagy jelentős inflációt okoz. Mindazonáltal – ahogy a London School of Economics felmérése is mutatja a COVID-19 kapcsán – az egyének egyre inkább idegenkednek az egyenlőtlenségektől, a gazdasági vagy társadalmi különbségek pedig fokozódó nyomást eredményezhetnek a politikai szereplőkön. Az IMF felmérése is azt jelzi, hogy a különböző vírusok – legyen az Ebola, Sars, Zika vagy más – növelik a társadalmi elégedetlenség mértékét,

mely elégedetlenségek csúcspontja nem a vírus ideje alatt, hanem annak végét követően – akár egy-két évvel – tetőzik.

Látható tehát, hogy az egészségügyi veszély vége nem old meg minden gazdasági és társadalmi problémát, a növekedés pedig önmagában sok kérdést vethet fel mind egyéni, mind közösségi szinten. Ennek ellenére bízzunk benne, hogy hamarosan már a pandémia jelene helyett inkább a jövő növekedési lehetőségei kerülnek előtérbe; addig pedig nem árt, ha igyekszünk a múlt hasonló példáit is elemezni!

Kiemelt kép: A halál táncának motívuma Hartmann Schedel műve alapján (Forrás: University of Virginia)

 

Klímaváltozás: mit tesz Magyarország?
Klímaváltozás: mit tesz Magyarország?

Zöld Tusa címmel környezetpolitikai vitasorozatot indított a Klímapolitikai Intézet és a Reaktor Alapítvány, melynek első részében arra a kérdésre kerestük a választ: mit tesz Magyarország?

_61a5222.jpg

A tusakodás résztvevői Schmuck Erzsébet, az Országgyűlés Fenntartható Fejlődés Bizottságának elnöke, az LMP Magyarország Zöld Pártjának társelnöke és Steiner Attila, az Innovációs és Technológiai Minisztérium körforgásos gazdaság fejlesztéséért, energia- és klímapolitikáért felelős államtitkára voltak. 

Szóba került a beszélgetés során, hogy nemzeti vagy nemzetközi szinten lehet hatékonyabban fellépni a klímaváltozás ellen, lehetséges-e gazdasági növekedés és a zöld célok teljesítésének összehangolása, hogy elegendő-e az üvegházhatású gázok kibocsátásának 55 százalékkal történő csökkentése, illetve reális-e az LMP által hangoztatott 65 százalékos célérték elérése?

Az eseményre mintegy 1800 érdeklődő jelentkezett előzetesen és átlagosan 220-230 ember követte élőben a vitát, a közzététel óta pedig több ezer egyedi megtekintés érkezett a videóra, ami itt vagy itt nézhető vissza.

Az esemény által kiváltott érdeklődés és az esemény alatt lévő hozzászólások rávilágítottak, hogy jelenleg a zöld ügyek, mint amilyen a klímaváltozás, a környezetvédelem, a fenntarthatóság, rendkívül nagy érdeklődésre tartanak számot Magyarországon. Ennek fényében nagy lelkesedéssel készülünk a soron következő, második Zöld Tusa szervezésére. A részletekkel hamarosan jelentkezünk!

Nő vagy és keveset keresel? Keressük együtt a bűnöst!
Nő vagy és keveset keresel? Keressük együtt a bűnöst!

Épp a napokban történt, hogy saját két szememmel láthattam egy videót, amely a nemek között tátongó bérszakadék azonnali eltörlésére hivatott felhívni a figyelmet. A videóban több gyermek-párt szerepeltettek annak készítői, egy kisfiút és egy kislányt. A gyerkőcöknek helyre kellett tennie a helyiségben szétszórt tárgyakat, majd amikor végeztek, egy-egy tálka csokit kaptak ajándékba, a fiúk nagyobbat, mint a lányok. Amikor a lányok ajkán néhány másodperc múlva megfogalmazódott a méltatlankodó kérdés, hogy ugyan ők miért kaptak kevesebbet, akkor az a válasz érkezett, hogy „azért, mert te lány vagy, és a felnőttek között így működik”.

Bár a videó emlékének felidézése továbbra is heves indulatokat képes korbácsolni elmémben, bőszen gyűrögetem izzadt tenyeremben Judith Butlerről mintázott stresszlabdámat, és minden erőmmel próbálok higgadt maradni.

pexels-moose-photos-1037914.jpg

No de miért vagyok ilyen ideges?

Azért, mert a videón felvázolt jelenségből levont konklúzió

egyszerűen hazugság.

És egészen felháborítónak tartom, ha egy ideológiától átitatott, a valós tényeket és az ok-okozati viszonyt teljes mértékben negligáló hazugságot skandálunk – nem csak a gyerekeknek, hanem az egész világnak is.

Ezek szerint a nők nem keresnek kevesebbet, mint a férfiak?

De igen, csakhogy ennek a jelenségnek nem a kegyetlen, ördögi férfiak által gyakorolt patriarchális elnyomás az oka, mint ahogy azt a feminista berkekben oly lelkesen hangoztatják. A valóban létező bérkülönbségek okai egész máshol keresendők, mint a női nem állítólagos, rendszerszintű elnyomásában.

Eleve adottak olyan szakmák, ahol törvényileg szabályozott a fizetés, így a nők bizonyos tevékenységekkel az állam szerint sem kereshetnek kevesebbet férfi társaiknál. A probléma a versenyszférával kezdődik, ugyanis az államnak vajmi kevés beleszólása van a piac alapú munkavállalás alakulásába, így ott nem szabályozhatják a fizetéseket.

Mi tehát a valós oka a nemek közti bérkülönbségeknek?

Az említett versenyszférában ténylegesen különböző nehézségekbe ütköznek az ösztrogén termelésben jeleskedő polgártársak, ha állást szeretnének szerezni, ahogy átlagot tekintve ténylegesen alacsonyabb a fizetésük is férfi társaikénál. Valljuk be, a versenyszféra valóban nem kedveli a női nem képviselőit. Eme megkülönböztetés azonban a legkisebb mértékben sem a bigott hímsovinizmusból fakad.

A nemek közötti bérszakadék a nők és férfiak átlagos bruttó órabére közötti különbség, ami azt jelenti, hogy a nőknek egyetlen ledolgozott óráért kevesebb magyar forint üti a markukat, mint a férfiaknak. No igen, ha a helyzet elemzésében itt megtorpanunk annak érdekében, hogy Simone de Beauvoir nevét üvöltve szaggathassuk le magunkról a ruhát a következő Women's March-on is, akkor nem ágálok az árnyalt gondolkodás fontossága mellett, de én szeretném, ha ennél kicsit tovább látnánk.

Kezdjük azzal, hogy akár tetszik, akár nem, a nők rendkívül megbízhatatlan munkaerőnek számítanak a versenyszférában – ezért nem kedvelik őket. Azért teszik fel a családalapítás jövőbeli kívánalmára vonatkozó kérdést egy fiatal nőnek az állásinterjún, –bármennyire etikátlan is, – mert egy cégnek egyszerűen nem éri meg anyagilag, ha egy gyermekszülés küszöbén álló nőt kezd alkalmazni. És mivel

a versenyszférában nem védik a munkavállalókat olyan szigorú törvények, mint a közszférában, ezért ez a megkülönböztetés semmilyen szabályba nem ütközik.

No de mi a helyzet a fizetéssel?

A nők nem csak kevesebb pénzt kapnak, de átlagosan kevesebbet is dolgoznak a munkahelyeken, mint a férfiak. Kevesebbet túlóráznak, gyakran esnek ki munkából, többször távoznak korábban, ritkábban állnak ugrásra készen, ha vészhelyzet adódik. Ennek az oka a család, akiről gondoskodni kell, meg a gyermek, aki gyakran beteg, akit gyakran kell váratlan időpontokban elhozni az óvodából, és aki gyakran módosítja az oly precízen kidolgozott tervet egy megfázással vagy egy tetűinvázióval. (Tudom, hogy a feministák szerint ez a tendencia is a patriarchális elnyomás rajtunk ragadt béklyójának ékes bizonyítéka, de ennek a hazugságnak a boncolgatásába most nem fognék bele, majd egy másik cikkben.)

Ennek fényében egy fikarcnyit sem válik érthetőbbé, hogy a megbízhatóbb, „szorgalmasabb” munkaerőt vaskosabb összeggel kompenzáljuk? Bár nem egy népszerű nézőpont, némi kutatómunka eredményeként könnyedén rábukkanhatunk olyan cikkekre az interneten, amelyek arról szólnak, hogy a gyermeket nevelő édesanyák számára mily nagyon evidens, hogy nem ők maradnak bent túlórázni, hisz az egyedülálló munkatársaknak „úgysincs semmi fontos dolguk.”

Önállóak? Hát persze!

Statisztikailag kimutatható az is, hogy a nők átlagosan alacsonyabb összegben határozzák meg azt a fizetést, amivel elégedettek lennének egy-egy pozíció betöltésekor.

Erre senki nem kötelezi őket, felnőtt emberként maximálisan a saját döntésük, hogy mekkora összeget írnak le a papírra, mint kielégítő fizetség.

Persze, ismerem a feminista nézőpontot, miszerint a nők úgy vannak nevelve, hogy nem mernek ugyanannyi pénzt elkérni a képességeikért cserébe, mint férfi társaik, de még ha el is fogadom ezt mint argumentum (egyébként nem) akkor is felteszem a kérdést, hogy akkor most mi a teendő?

Törvényileg meg kell határozni a nők részére osztott fizetéseket, mert ők nem képesek arra, hogy ezt megtegyék?

De csak a nőket kell segíteni ebből a szempontból természetesen, mert ha egy férfi nevelkedett oly módon, hogy nem tud kiállni magáért, az az ő szerencsétlen sorsa, nem pedig az egész neméé?

Igen, a női nem tagjai valóban kevesebbet keresnek, mint a férfiak, ennek viszont józan, racionális, a kapitalizmus implikálta okai vannak, nem a nőgyűlölet.

A szektásodás útján
A szektásodás útján

37451279_ec5cc9d0aad92f53e00c67d86222a13f_wm.jpg

(Kép forrása: index.hu

A közelmúltban két olyan eset is reflektorfénybe került, amikor egy ismert figurát azért

rúgtak ki pozíciójából, mert a munkáltatója által képviselt ideológiai/politikai nézetektől eltérő véleményt fejtett ki nyilvánosan.

Nyilván mindenki tudja, hogy Hrutka János és Petry Zsolt ügyéről beszélek, és a kontextusra most nem is pazarolnék több szót; aki esetleg nincs képben, előbb járjon utána a két történetnek, megvárom.

A két üggyel kapcsolatban három, jól elkülöníthető csoportra oszlottak a vélemények: voltak azok, akik szerint a munkáltatónak joga van nem foglalkoztatni olyan embert, aki az általa vallott értékekkel szembe megy, és mindkét esetet konzisztensen elfogadhatónak tartották; mások a szólás- és  véleményszabadság mellett álltak ki, és arra hívták fel a figyelmet, hogy jogállamban elvileg senkit nem szabadna hátrány érjen a véleménye miatt, ugyanilyen következetesen elítélve mindkét esetet; és végül voltak azok, akik valamilyen nyakatekert racionalizációval képesek voltak kimagyarázni, miért volt rendben a saját ideológiájukkal szembe menő sportoló kirúgása, míg a másik elfogadhatatlan.

Ez utóbbiak esetében egyébként megdöbbentő - oldaltól függetlenül, teszem hozzá -, hogy az érvelésük valamilyen formában gyakorlatilag erre fut ki: az egyik kirúgás oké volt, mert az ROSSZ/ETIKÁTLAN vélemény, a másik kirúgás meg elítélendő, mert az a JÓ/ETIKUS vélemény. Az egyszeri ember meg veri a fejét a falba, amiért az az axióma ennél egyszerűbben már nem magyarázható, hogy

a vélemény- és lelkiismereti szabadság éppen azt jelenti, hogy senki nem mondhatja meg másoknak, mi a „jó” és „etikus” vélemény.

A dolgok nem egyoldalúak és egyértelműek, még akkor sem, ha neked a saját nézőpontodból annak tűnnek; ha nem így lenne, már eleve nem is lennének eltérő hozzáállások - és érdekes, hogy ezt általában éppen azoknak kell elmagyarázni, akik elvileg a szabadság eszméjét hirdetik. Petry esetére vonatkoztatva például: amiben egy liberális vagy baloldali a minden emberrel szembeni elfogadást és a szolidaritást látja, addig egy jobboldali elsősorban a saját csoportja védelmét érzi a kötelességének, és az erre jelentett fenyegetést érzékeli. Egyiknek sem a gyűlölet a motivációja, mindkettő védeni akar valakit; csak a prioritások és a rendelkezésre álló információkból levont következtetések mások.

Amiről viszont most elsősorban szót ejtenék, az az, hogy

az ismertetett tendencia miért szörnyen káros a társadalmi párbeszédre, és hogyan ássa még mélyebbre a kultúrharc lövészárkait.

Jól láthatjuk az elmúlt időszakban, hogy a populáció alapvetően nagy, jól körülhatárolható szekértáborokra oszlik, amelyeken belül a véleménypluralitásnak egyre kevésbé van helye. Ha valakitől hallunk egy olyan véleményt, amely valamelyik adott oldalra jellemző – bármilyen témában, legyen az akár a melegházasság, akár a migráció, de még a különböző vakcinák felé való hajlás is –, azonnal bepakoljuk az illetőt mentálisan az adott oldal rekeszébe, és önkéntelenül is feltételezni fogjuk egyrészt, hogy elkötelezett az adott oldal mellett, másrészt, hogy minden egyéb kérdésben is egyetért azzal – és egyébként az esetek túlnyomó többségében sajnos igazunk is lesz.

Ez rettenetesen káros jelenség, mert a világról nem két- vagy háromféleképpen lehet gondolkodni. Az embernek alapvetően képesnek kellene lennie önálló véleményt alkotni az egyes különálló társadalmi és más világnézeti kérdésekről, nem egyszerűen „csomagban” megvennie őket valamelyik nagykereskedőtől.

És itt érkezünk el ahhoz, hogy miért mélyíti el még jobban ezt a tendenciát, ha embereket a véleményük miatt szankcionálunk: ezáltal ugyanis oda jutunk el, hogy hiába lenne valakinek árnyalt világnézete, és értene egyet egyik kérdésben az egyik, másik kérdésben a másik oldallal, muszáj lesz csapatot választania, és amellett teljesen elköteleződnie, hiszen ha bármelyikkel szemben is ellenvéleményt fogalmaz meg a vezérsodratú nézetekhez képest, az a csapat örökre kitaszítja magából.

Ez oda vezet, hogy ahelyett, hogy valódi véleménypluralitás és társadalmi párbeszéd alakulhatna ki az egyes kérdésekről, valójában két lövészárokból lövöldözünk egymásra,

és bármelyiknek a „legénysége” nemhogy nem lesz hajlandó módosítani a véleményét semmilyen körülmények között sem, de nem is teheti meg, ha nem akarja, hogy a saját oldala is kitaszítsa.

A társadalmi eszmecserének nem két ellenérdekű oldal egymásra acsarkodásának kellene lennie, hanem annak a fórumnak, ahol a társadalom jobbátételében érdekelt felek – hiszen végső soron mindegyik fél ebben érdekelt, csak mást-mást látnak ennek eszközeként – a gondolataikat megvitatják, ütköztetik, nézeteltéréseik kiinduló konfliktusát felkutatják és megpróbálják mindegyik fél számára elfogadható módon rendezni.

Ez pedig addig semmiképpen sem történhet meg, ameddig a véleménye alapján bárkit megbélyegzünk vagy hátrányban részesítünk, és a gondolat helyett az embert támadjuk, lehetetlenítjük el.

De talán túl idealista vagyok.

 

Grand Theft City: Miskolc
Grand Theft City: Miskolc

Miskolcot sokan rossz híre miatt ismerik. Számos városi legenda nem igaz, de olyan is van, aminek lehet alapja. Ez a város a rendszerváltás után évről-évre egyre gyorsabban pusztult le minden tekintetben, így Miskolc polgárai okkal érezhették úgy, hogy valamit tenni kell, különben az enyészeté lesz a város. Hiába voltak meg az álmok, a város mindig is elszigetelt volt, a polgármesterei nem tudták a város érdekeit érvényesíteni, főként azért, mert a legtöbb alkalmatlan volt a feladatra.

1551079343-a3bsficzb_md.jpg

Talán ez a legsokoldalúbb megyeszékhely, hiszen a különböző történelmi korok más-más szerepet osztottak neki. Ez megmutatkozik az emberek szemléletében és természetesen városképi, illetve hangulati szempontból is. A 20. századi szocialista korszakban lett neves a kommunista nevet viselő Földes Ferenc Gimnázium. Én is ebbe az intézménybe jártam, éppen akkor, amikor az iskola igazgatója Veres Pál volt.

miskolc_foldes.jpg

Veres jelenleg Miskolc polgármestere. Arról számos valós vagy valótlan pletyka van, hogy a múltban mennyire hitt a kommunizmusban, azonban pletykákról cikket írni nem lehet, hiszen nem tudhatjuk, mekkora az igazságtartalmuk. A Földes Ferenc Gimnázium hírneve egyrészt azért csökkenhetett folyamatosan, mert már nem futtatják úgy, mint az előző rendszerben. A másik ok pedig Veres Pál személye lehetett, aki tapasztalatom szerint alkalmatlan arra, hogy irányítson.

Persze az iskola színvonalcsökkenését nem rajta, hanem rajtunk, diákokon kérték számon az emiatt frusztrált tanárok.

A HVG 1997-2004 közötti rangsorán a Földes Ferenc Gimnázium a 6. helyezést érte el, majd a 2015-ös listán a vidéki gimnáziumok között is csak a 44. lett. Jól látszik, Veres igazgatóságának évei alatt sokat romlott az intézmény színvonala.

veres_pal_gyurcsany_fekvo.jpg

Ahogy elhagytam ezt az intézményt, eltelt pár év, és a szülővárosom élén ismét egy rossz emléket láttam. Arra építette a kampányát amiben semmi szerepe sem volt: a Földes Ferenc Gimnázium még megmaradt hírnevére hivatkozva állította, hogy jó vezető, és van tapasztalata az irányításban. Az már más kérdés, hogy az ő igazgatósága alatt csak romlott a színvonal. Épp úgy, ahogy ez a polgármesteri státusza alatt is történik a várossal. A kampányának kulcsa a “virágozzon nagy Miskolc” volt, ami hiába üres semmitmondó, még rengeteg ember hitte el.

Abba már kevés ember gondolt bele, hogy egy bukott iskolaigazgatónak nem sok országos és nemzetközi kapcsolata van, és az sem jellemzi, hogy lobbizni tudna a városnak.

mvk_busz_villamos_kozlekedes_miskolc.jpg

A közlekedés a járatok számát tekintve körülbelül a felére csökkent, és a régi buszok is visszakerültek a forgalomba. A sofőrök fegyelmezetlenek, a cigi szünetük miatt a végállomásokra akár tíz perccel hamarabb is odaérnek, ezt pedig megállóba a pontosan érkező utasok kárára teszik. Mint ha az MVK-t nem érdekelné a közlekedés. Mint minden ellenzéki, hivatalosan független városvezető, ő is a kormányt hibáztatta, mondván nem kap a város elég pénzt. Ez annyiból komikus, hogy a kampányában azt is ígérte, hogy Miskolc nem lesz politikai csatározások helyszíne, hanem békét teremt. Ezt hiába próbálják kommunikációs "trükkök százaival" a szőnyeg alá seperni, "nincs tovább".

Bennem felmerül a kérdés, hogy hogyan tudta bárki is elhinni, hogy a 2000-es évek szocialistái független színekben jobbak lesznek, mint vörösben.

Ugyan azok a személyek, ugyan azzal a mentalitással. Panaszkodni persze lehet, de tudták jól mit vállalnak, és eddig semmit sem tudnak felmutatni. Minden fejlesztés, ami Miskolcot érinti, a kormány műve. Esetleg, ha dolgoznának is, akkor lehet több forrás jutna a városnak. Mert tennivaló az lenne bőven, de azok, akik a helyi Fidesz városigazgatási tervét lényegében lemásolják, azoktól hogyan is várhatnánk egyedi és működő víziót. 

Semmi innováció, de trash az készül a város támogatásával (vigyázat, erős cringe élmény):

Persze erre van pénz, a látszat fontos. Mondjuk felmerül bennem a kérdés, hogy milyen mentális problémái lehetnek annak a srácnak, aki egy igénytelen alapra még igénytelenebb szöveget szenved el. Biztosan van az a pénz, de nem nekem. Hogy objektív és reális maradjak, az is kijelenthető, hogy Veres Pál hiába hozott mélyrepülést, hiába volt sokkal jobb polgármestere is ennek a városnak, az biztosan kimondható, hogy az eddigieknél sikeresebb vezetőre van szüksége. Annyi minden van, ami megvalósítható, csupán akarat és belefektetett munka kérdése. Észak-déli tram-train, tehermentesítő út, koldusmaffia felszámolása, a főutcai üzletsor összetételének javítása, új villamos pályák építése, és ezer sok más teendő akadna, ezek csak kiragadott példák. A következő tíz év hatalmas lehetőség Miskolc számára, hogy egy valóban intelligens, céltudatos, rátermett vezetőt találjon magának.

Lokálpatriótaként szomorú képet látok most, ha a jelenlegi helyzetre gondolok, és éppen ezért valahol vérlázító, ami történik.

Remélhetőleg a választók pár év múlva jó döntést hoznak, és még egyszer ilyen, Miskolc vezetéséhez méltatlan személy nem kerül a város élére. Az is egyértelmű, hogy úgy elég nehéz érdemben várost fejleszteni, ha a múlt leszerepelt alakjait, azoknak üzleti és politikai köreit tartjuk magunk körül, őket szolgáljuk ki a város polgárai helyett. Amikor hazamegyek, mindig elképedek azon, hogy az egyértelmű bénázást, alkalmatlanságot hogyan tudják tolerálni a Miskolciak. Összegzésképpen annyi bizonyos, hogy “Pali” megbukott. Ahogy szokták mondani: “Duma az van, teljesítmény pedig nulla.”

 

Ébredés a COVID kómából
Ébredés a COVID kómából

sleeping.jpg

Az elmúlt év szinte teljesen a COVID körül forgott. Hozzá kellett szoknunk egy új életstílushoz, ahol bár a szabadidő megnőtt, de azt mégsem mindig úgy használhattuk fel, ahogy szerettük volna. Mindenkire más hatással voltak a történtek: valaki pihenéssel és evéssel, mások edzéssel és egészséges életmóddal kompenzáltak. Hogyan hathatnak a korlátozások az életmódunkra és mit lehet tenni, ha semmi motivációt nem találunk a változtatáshoz?

Én egyértelműen az első kategóriába tartoztam. Az edzőtermek bezártak, a bérletem lejárt, és alig lehet kimozdulni a házból. Nagyon sok macera a bevásárlás, viszont annál könnyebb a rendelés. Egy kis pizza ebédre, tészta vacsorára, és máris elindultam a lejtőn. Az ismerősi körömből kiindulva nem voltam ezzel egyedül. A motiváció kicsit sérült a helyzet kilátástalansága miatt.

Mikor lesz vakcina? Hogy lesz beadva? Mikor lesz feloldva a korlátozás? Meddig marad így a helyzet? Rengeteg kérdés merülhetett fel az emberekben. Szerencsére a dolgok mostanra már beláthatóbbak és a fény már pislákol az alagút végén, már a 4 millió beoltottat is túlléptük. 

Ha nem tud az ember mire várni, és nincs egy konkrét dolog ami motiválni tud, akkor nagyon nagy akaraterő kell bármit is tenni egy ügy érdekében. Ha a cél sérül, akkor meg pláne. 

Az egészséges életmód nem egy pár hétig tartó dolog. Nem csak időszakosan van rá szükség, hogy beleférjek egy ruhába egy esemény előtt, viszont egy kézzelfogható cél mégis nagy löketet tud adni.

Ha az összes koncert, buli, esküvő, nyaralás elmarad, és még a munka is otthonról a laptop előttről zajlik, akkor a külsőnkre sokszor kevesebb figyelmet fordítunk, hiszen „úgy sem lát minket senki”.

young-man-exercises-home_152404-6796.jpg

Ez egy elég veszélyes csapda, hiszen a való életben kimaradó élményeket sokszor önjutalmazó tevékenységekkel kompenzáljuk. A gyorsételek, és az alkohol fogyasztása szinte elmaradhatatlan COVID „kiegészítők”.

Néha belefér, de a mindennapos fogyasztással nagyon nagy károkat okozhatunk magunknak.

A közösségi média platformjain elterjedt egy kihívás, amiben emberek 2020 év eleji és év végi képeket, videókat vágtak össze magukról. Az összehasonlításban legtöbbször extrém változások láthatók. Sokan rengeteget híztak az elmúlt év során, mások viszont arra használták fel ezt a különös helyzetet, hogy életmódot váltsanak. Nagyon büszke vagyok azokra, akik az utóbbit választották, hiszen az elvesztegetettnek hitt időt is hasznossá tudták tenni. 

Karácsony után fordult át bennem az egészséges életmóddal és a sporttal kapcsolatos hozzáállásom. Addig csak feküdni szerettem volna a Netflix előtt, vagy aludni egy kis kínai kaja után. Aztán rájöttem, hogy azért érzem motiválatlannak magam, mert elvesztettem a rövidtávú céljaim. A monoton mindennapok és a korlátozások nagyon rossz hatással vannak az emberek mentális egészségére, és

magamon is érzem, hogy szükségem van egy célra, valamire amit várhatok. 

Még ha nem is biztos, hogy el lehet utazni, de legyen egy repülőjegyed a nyárra/őszre, amire várhatsz. (És legyen átfoglalható természetesen!) Tervezz egy hétvégi kirándulást a barátokkal pár hónappal előre! Vegyél egy csinos ruhát, amit majd később felvehetsz! A lényeg, hogy legyen valami, ami segít felkelni a kanapéról.

Most, hogy már kinyitottak a teraszok, és lassan a belső terek is, már lehet szervezni a programokat a rég nem látott ismerősökkel. A motivációt végre újra elő lehetett kotorni a szekrény mélyéről és beleugrani önmagunk fejlesztésébe. Nem azért mondom ezt mert egyszerű: én is tegnap este például berendeltem a legnagyobb pizzát amit találtam és egy jó filmmel körítve elfogyasztottam. Ami a lényeg, hogy egy-egy ilyen alkalom után újra neki tudjunk állni másnap, és ne veszítsük el a lelkesedésünket.

Egy kis kocogás, otthoni erősítő gyakorlatok, és új receptek kitalálása is lehet izgalmas, ha az ember azzá teszi. Nekem így sikerült átlendülni a "COVID kómán", és ezzel nem csak az életmódomon javítottam, hanem a kedvem is sokkal jobb lett tőle.

A republikánus szenátorok lázadása a „woke” nagyvállalatok ellen
A republikánus szenátorok lázadása a „woke” nagyvállalatok ellen

ted-cruz.jpg

Már jó ideje úgy tűnik, véget értek az amerikai óriásvállalatok és a republikánusok közötti évtizedes „különleges kapcsolatok.” Az Big Tech cégektől kezdve az Oreón át a Coca-Coláig egymás után vállalnak fel amerikai székhelyű vállalatok egyre radikálisabb álláspontokat megosztó társadalmi ügyekben. Miközben elsősorban a piacpárti jobboldalra számíthattak (eddig), ha kedvező adózási feltételekről vagy támogatásokról volt szó, nyíltan a balos demokraták szekerét tolják, a gender kérdéstől kezdve a jobboldali vélemények korlátozásáig.

Most azonban Ted Cruz, a baloldali woke-ság ellen az egyik legharcosabban fellépő texasi republikánus szenátor [Trump egykori, fősodratú republikánus kihívója az elnökjelöltségért],

ledobta az atombombát a baloldal kegyeit kereső cégekre

a Wall Street Journal-ben április 29-én megjelentett véleménycikkében. Cruz írásában, melynek címe nemes egyszerűséggel az, hogy „Nem kérünk a woke pénzetekből,” bejelenti, hogy a továbbiakban nem fogad el anyagi támogatást olyan nagyvállalatoktól, amelyek a demokraták álláspontját visszhangozva támadják a georgiai választási törvényt, és párttársait is erre biztatja. A jóképű, fiatal és népszerű közép-nyugati republikánus szenátor, Josh Hawley nem is késlekedett, és a közösségi médiában jelezte, csatlakozik Cruzhoz.

Nem Cruz az első republikánus, aki megfogadja, hogy a továbbiakban nem kér a balos nagyvállalatok pénzéből. Matt Gaetz, a Hawleyhoz hasonlóan fiatal, jóképű és ambiciózus floridai szenátor már tavaly februárban megtette ezt. (Gaetzet azóta megvádolták azzal, hogy viszonya volt egy 17 éves lánnyal, a vizsgálat jelenleg is folyik ellene.) Ezzel a lépésükkel a hivatalban lévő republikánus szenátorok között Gaetz, Cruz és Hawley egy egyelőre „szemmel alig látható” klubot alapítottak, fogalmaz a Forbes. Persze nem zárható ki, hogy egyre többen csatlakoznak majd hozzájuk, teszem hozzá én.    

De miről is szól a déli állam törvényhozása által elfogadott új jogszabály, amelyről olyan óriáscégek vezetői, mint a Coca Cola és a Merck, nagy mellénnyel nyilatkoztak, és a „szavazati jog korlátozása” címkét aggatták rá? Alapvetően arról, hogy

ne lehessen bármiféle előzetes személyazonosítás nélkül választani, ami, bármennyire döbbenetesen is hangzik, eddig abszolút lehetséges volt.

Többek között ezért is merültek fel komoly kétségek az amerikai elnökválasztásokkal kapcsolatban republikánus részről már jóval a választás előtt, és nyilvánvaló volt, hogy a republikánus többségű állami törvényhozások nem fogják annyiban hagyni a potenciális csalásoknak teret adó jelenlegi helyzetet.

Cruz arra mutat rá cikkében, hogy az ügyben megszólaló cégvezetők valójában nem tudják, miről beszélnek. A törvény szövegét legalábbis biztosan nem olvasták el, mivel akkor nyilvánvalóvá válna számukra, hogy az nem korlátozza a választójogot, hanem kibővíti és átláthatóvá teszi a szavazási lehetőségeket, írja Cruz. A szenátor szarkasztikusan jegyzi meg, hogy a brit Coca-Cola vezérigazgató, James Quincey állításain nincs mit csodálkozni – az angolok a bostoni teadélután óta nem értik az amerikaiakat. Az viszont már meglepőbb, hogy az amerikai Merck vezér, Kenneth Frazier is tudatlanságát árulja el a törvénnyel kapcsolatban, és valójában „a baloldal vádaskodásait mondja fel, mint egy papagáj.”

Cruz nem kerülgeti a kását:

kijelenti, hogy azok az óriásvállalatok, amelyek csak akkor voltak a republikánus párt barátai, amikor az érdekeik úgy kívánták, jobb, ha felkészülnek rá, hogy a jövőben nem számíthatnak a republikánus törvényhozók jóindulatára.

Konkrét fenyegetéseket is megfogalmaz: „Ezúttal nem nézünk majd félre, ha a Coca-Cola által be nem fizetett 12 milliárd dollárnyi adóról lesz szó. Ha az első osztályban játszó baseball csapatok szervezete azért lobbizik majd, megőrizhesse a dollármilliárdokat érő mentességét a trösztellenes törvény alól, majd az mondjuk, köszönjük, nem.” A Boeingnek is belengeti a szenátor, hogy ne számítson republikánus támogatásra, ha majd állami szubvenciókért kuncsorog.

Ami sok, az sok, írja Cruz, és szerintem igaza van. Őszintén szólva szurkolok, hogy a Cruz-Hawley-Gaetz-féle miniklub az egész Republikánus Pártra kiterjedő mozgalommá terebélyesedjen, amely megvédi a kisembert az óriásvállalatok és a demokraták egyre erősödő vélemény- és egzisztenciális terrorjától.   

Öt különös dolog, amit New Yorkban tapasztaltam
Öt különös dolog, amit New Yorkban tapasztaltam

69358355_353564052198246_7580839340134105088_n.jpg

Még a „békeidőben”, 2019 augusztusában volt lehetőségem New Yorkba utazni, mely látogatásra most is egy rendkívül különleges élményként tekintek vissza. A különlegesség mellett azonban a város különössége is nyilvánvaló, így jelen cikkben ezen különös elemekből mutatok be ötöt.

„Brutálisan hideg van!”

A New York-i járatunk 8 órával való halasztása miatt mindenre volt idő a brüsszeli reptéren, legyen az a reptér éttermi lehetőségeinek kipróbálása, a duty free üzletekben való bolyongás, a kápolnák és imaszobák felfedezése, illetve többek között egy magyar hölggyel való beszélgetés. A hölgy elmondása alapján gyakorlott utazó az Egyesült Államok felé, és amikor azt kérdeztem tőle, hogy rövid távon mi a leginkább furcsa szerinte az USA-ban, válasza nagyon meglepett, hisz azt mondta, hogy a légkondicionálók használatát tartja szokatlannak: „brutálisan hideg van!” – zárta rövidre. Elsőre nem vettem túlzottan komolyan, ismerek én ugyanis sok olyan személyt, aki a leggyengébb légkonditól már betegnek érzi magát, rohanva keresi a vattát a fülébe, illetve követeli a gép kikapcsolását.

Ez azonban tényleg más szint volt! Európában egy forró nyári napon a metrómegállókba lépve kellemes hűvös fogad, New Yorkban viszont a történet kicsit másképp alakul: a metrómegállókban semmilyen hűtés nincs (így a forróság jelentősen nagyobb mint az amúgy is párás, 30-35 fokos városi hőmérséklet), a szerelvényeken azonban körülbelül 15 fok lehet. Épp emiatt külön kapucnis felsőt vittünk magunkkal, tudva hogy még véletlenül sem lesz rá szükség az utcán, ám a metrón mindenképp. Hasonló történet zajlott le az egyetlen kicsit hűvösebb New York-i napunk során is:

a zuhogó eső miatt beléptünk egy fánkozóba felmelegedni, azonban bent hidegebb volt mint kint, a légkondi pedig pont ugyanúgy működött mint amikor az azt megelőző napon 35 fokot mértek 20 helyett.

Minden nagyon nagy

69769962_422773148357185_5513802826179936256_n.jpg

Aki valaha hallott vagy látott bármit ami az Egyesült Államokkal kapcsolatos, észrevehette hogy minden nagy: az épületek, az autók, az államok területei vagy épp az azok közötti távolságok. Bevallom, én sem számítottam arra, hogy Manhattanbe lépve majd két felhőkarcolót találok és egy sugárutat, de ami várt, az meghaladta az összes elképzelésemet. A fotók és videók ugyanis közelében sincsenek annak a grandiozitásnak, ami az utazót fogadja New Yorkban. Ez a fajta nagyság persze az épületeken túl másban is megjelenik, többek között az üdítőitalok méretében, melyeket a korábbi polgármester, Mike Bloomberg korlátozni is akart, ám végül az ötlete megbukott, Bloomberg pedig mémek sorozatává vált a lépés következtében. Európai szemmel nézve viszont egyáltalán nem tűnik drasztikusnak a Bloomberg által elképzelt lépés: a népszerű 7-Eleven boltokban például a Double Gulp ital mérete 1.5 liternek felel meg, a Big Gulp is közel 1 literes, míg az egyszerű Gulp is több mint fél liter üdítőt jelent a vásárló számára. Hasonló különbségek vehetőek észre európai és amerikai gyorséttermi összehasonlításban, ami megmutatkozik többek között a 840 kalóriát tartalmazó mekis csokis shake-ben is az amerikai üzletekben (ami amúgy kalóriaszámban két sajtburger és egy hamburger összegével egyezik meg).

Aki tehát szűk utcákra, kicsinyke autókra, apró falatokra, idilli és miniatűr jellegre vágyik, ne az Egyesült Államok felé vegye az irányt!

Eltérő negyedek? Inkább utcák!

viber_kep_2020-12-14_21-14-05.jpg

New Yorkot öt nagy városrész (kerület) alkotja: Manhattan, Brooklyn, Queens, Bronx és Staten Island. Nyilvánvaló, hogy ezek egymástól merőben különböző hangulatú helyszínek, azonban én javasolnám minden utazónak, hogy ne szűkítse le utazását Manhattanre – még ha értelemszerűen ez a leginkább vonzó, illetve a legtöbb látványossággal is kecsegtető.

Érdemes ugyanis egy Yankees meccset – vagy az állatkertet – meglátogatni Bronxban, sétálni a parton a brooklyni Coney Island területén, adni egy esélyt a Queensben található éjszakai szabadtéri piacnak, esetleg kiélvezni a nyugisabb Staten Island kínálta lehetőségeket. 

Persze különbségek a városrészeken belül is érezhetőek – talán mindenki hallott már a New York-i Olasz Negyedről (Little Italy), a Kínai Negyedről (Chinatown) vagy az egyre inkább népszerűvé váló és növekvő Koreai Negyedről (Koreatown). Mégis, a városban sétálva még inkább érezhetőek a különbségek, melyek sok esetben nem meghatározott kerületi eloszlásban, hanem egyszerűen csak utcák szerint alakulnak, így míg egyik percben pakisztáni üzleteket és éttermeket láthatunk, két pillanattal később már mexikói boltok vesznek körül, majd egy kelet-ázsiai piac kerül elénk. Ennek köszönhetően rengeteg különböző impulzus éri az utazót csupán néhány napon belül: a Queensben található szállásunk közelében kicsit úgy éreztem magam mint Szöulban (a Flushing nevezetű kerületben az ázsiaiak aránya 69 százalék, a latinóké 15, a fehéreké pedig 9), Brooklynban magyar boltot keresve egy rövid időre bepillanthattam a zsidó közösség mindennapjaiba, Coney Island esetében pedig nyilvánvalóan érződött a latin-amerikai hatás. Mindenki maga dönti el, hogy ez szimpatikus-e számára vagy sem, ám

rövid időre megtapasztalni egy izgalmas és pozitív élmény volt.

Bolondok háza?

Talán mind észleltük azt, hogy alapvetően minél nagyobb egy város, annál több a furcsaság. Ezekből Budapesten, sőt, a személyes élményeim alapján egyetlen nagyobb nyugati nagyvárosban sincs hiány, de mintha New Yorkban fokozottan lettek volna jelen. Néhány nap leforgása alatt láttam olyan nőt, aki a saját tusfürdőjével vitatkozott a metrón, fiatal ázsiai srácot, aki a levegővel bokszolt és őrjöngött (szintén a metrón), illetve szokatlan ruhákba bebugyolált férfit, aki a metró végállomására érve is nyugodtan aludt tovább. Oké, lehet igazából csak a metróval van gond. Viccet félretéve, sok a bizarr történés, nem csoda hogy a méltán népszerű Only in New York sorozatból már 33 epizód készült el, tele abszurdnál abszurdabb történetek összefoglalójával.

Ennek ellenére fontos megemlítenem, hogy semmilyen atrocitás vagy negatív élmény nem ért az ott töltött idő során. Az európai utazók körében nem ritkán merül fel a kérdés, hogy a város biztonságos-e. Az objektíven is látható, hogy a bűnözés mértéke az évtizedekkel korábbi viszonyokhoz képest jelentősen csökkent, és bár azt mindenkinek erősen javaslom, hogy hosszasan nézze meg az adott környék helyzetét mielőtt lefoglalja a szállását, továbbá tartsa be az alapvető (minden városban szükséges) óvintézkedéseket, viszont ne aggódja túl a biztonság kérdését. Turistaként amúgy is olyan, sokak által frekventált helyszíneken lesz dolga az utazónak, ahol valószínűleg nem találkozik a város árnyékosabb oldalával.

„A New York-i emberek olyan gorombák!”

68956359_412162836089187_6595278383041478656_n.jpg

Gyakran lehet hallani arról, hogy New York lakosai korántsem kedvességükről híresek, illetve nem feltétlenül örülnek a turistáknak. Azt figyelembe véve, hogy sok esetben őrült zsúfoltság volt tapasztalható a legnépszerűbb helyszíneken (például Times Square), a város pedig egyszerűen nyüzsög – legyen az vasárnap délelőtt, hétfő délután vagy kedd este –, talán nem meglepő hogy a város lakosai kissé türelmetlenebbek a helyi „szabályokat” kevésbé ismerő látogatókkal szemben. Személyesen azonban egyszer sem tapasztaltam negatív hozzáállást irányomba. Talán egyfajta „mesterkélt” üzleti etikett része is, de sok esetben az európainál sokkal kellemesebb hangulatú attitűdöt tapasztaltam, legyen az a bevándorlási hivatal ügyintézője részéről, a repülőtéri metró munkatársáról, esetleg egy kávézó vagy étterem dolgozójától.

Említésre méltó, hogy minden esetben „hogy vagy?” köszöntéssel fogadnak a szolgáltatók, ám az megmosolyogtató, hogy az „életem legjobb napja” és a „mindjárt öngyilkos leszek” skálán elhangzó bármilyen választól függetlenül ugyanaz a reakció érkezik, a gyors tiszteletkörök letudva, jöhet az üzlet.

Persze lehet azt mondani, hogy ez az érdeklődés korántsem őszinte (ami biztosan sok esetben így is van), de mégis egy olyan keretet szab, ami minőségibbé teszi az élményt a fogyasztó számára. Értelemszerűen látogatóként nem volt lehetőségem igazán mély kapcsolatba kerülni a város lakóival, ám az első benyomás egyáltalán nem bizonyult rossznak.

New Yorkban számos, Európától eltérő dolgot tapasztaltam, ezek közül néhány rokonszenvesnek tűnt, néhány pedig nagyon szokatlan volt a korábbi élményeimhez viszonyítva. Azt azonban biztosan tudom állítani, hogy összességében New York lenyűgözött, így mindenkinek javasolni tudom, látogassa meg a Nagy Almát. Van ugyanis valami igazság abban a csodás misztikumban ami körüllengi a város hírét!

A fotók a szerző tulajdonát képezik.

Stagnálásba váltottak a bérleti díjak, gyűlnek a felhők a budapesti AIRBNB lakások felett
Stagnálásba váltottak a bérleti díjak, gyűlnek a felhők a budapesti AIRBNB lakások felett

Még mindig vegyes képet mutat az országos albérletpiac a kínálati árak alapján - derül ki az ingatlan.com új elemzéséből, amely ismerteti a KSH-ingatlan.com lakbérindexének legújabb - márciusi - eredményeit és több mint 40 ezer hirdetés alapján bemutatja az április végére jellemző kínálatot és átlagos bérleti díjakat is.

Stagnálnak a bérleti díjak, ez derül ki a számokból. Márciusban 0,5 %-kal nőttek a bérleti díjak, míg a növekedés Budapesten 0,8 %-os volt, ami minimálisnak tekinthető. Továbbra sem beszélhetünk tartós növekedésről, főleg annak fényében, hogy az országos bérleti díjak 1,6 %-kal, a budapestiek 2,2 %-kal maradnak el a tavaly áprilisi számoktól, derült ki Balogh László, az ingatlan.com vezető gazdasági szakértőjének elemzéséből.

grafikon.png

Gyűlnek a felhők a budapesti rövid távra kiadó lakások felett

Az elemzésből kiderül, hogy április végén közel 21 ezer kiadó lakás és ház hirdetése szerepelt a kínálatban, ami 10 százalékos növekedésnek felel meg éves szinten. A bérleti díjak a fővárosban átlagosan 130 ezer forintot tettek ki, de eltérés volt a bérleti díjakban attól függően, hogy a város melyik részében adták ki az adott ingatlant. A számokból az derült ki, hogy az V. kerület számított a legdrágábbnak, itteni bérlőknek 170 ezer forintos havi bérleti díjjal kellett számolniuk. A legolcsóbb kerületben mindeközben az átlagos bérleti díj 110 ezer forint volt, ez a kerület nem más, mint a XIX. kerület volt. A korábbi években a fővárosi albérletpiacon belül elsősorban a rövid távú lakáskiadás, azaz lakáshotelezés “fellegvárának” számító VI. és VII. kerületben 135 ezer és 120 ezer forintnál tartottak az átlagos bérleti díjak.

“Fontos kérdés, hogy a járvány lecsengése és a turizmus visszatérése után hogyan alakulnak az utóbbi két kerületben az albérletárak. Mindkét kerület ugyanis komoly szigorítást tervez a rövid távú lakáskiadást tekintve” - tette hozzá Balogh László.

Az eddig megismert, ám még nem elfogadott tervek szerint az ott lakók kezébe adnák a döntést. Felmerült olyan ötlet is, amely szerint, ha egy lakásban vendégként megszálló turistákra akár hangoskodás miatt kihívják a rendőrséget a szomszédok, akkor ott korlátozhatják ezt a lakáskiadási formát. Úgy tűnik, hogy a tervezett szabályok a lakók kezébe adhatják a döntést, hogy lehessen-e “lakáshotelezni” az adott társasházban. Összességében, könnyen lehet, hogy egy szigorú szabályozás inkább a hosszú távú lakáskiadás felé terelheti az érintett városrészekben a befektetőket, így a korábbi években látottnál megfizethetőbb albérlet- és lakásárak alakulhatnak ki. Ez pedig kigyűrűzhet a külső kerületekbe is.

kiado_lakasok_es_hazak_buadpest.png

A fővároson kívül stabilizálódtak a bérleti díjak

Az ingatlan.com elemzéséből kiderül az is, hogy a megyeszékhelyeken mennyiért hirdették kiadásra a lakóingatlanokat április végén a tulajdonosok. A debreceni albérletek esetében az átlagos bérleti díj 100 ezer forintra rúgott. Győrben 110 ezer forintért kínálták a kiadó lakásokat átlagosan. A kecskeméti, nyíregyházi és pécsi albérletpiacot egyaránt 90 ezer forintos átlagos havi bérleti díj jellemezte, Szegeden pedig 95 ezer forintot tett ki.

kiado_lakasok_es_hazak.png

A gimnazisták egy része önmaga ellen lázad
A gimnazisták egy része önmaga ellen lázad

Gimnazistaként sosem voltam éltanuló, habár volt pár tárgyam, amiben tudtam kiemelkedő lenni. Nehezen jöttem ki a mesterségesen alkotott közösséggel, és a legtöbb tanár se tekintett rám pozitívan. Egyrészt a véleményem mindig hangoztattam, másrészt megvolt a magam karaktere, ezt pedig az iskolákban nehezen tolerálják. Mindig is lázadtam, ahogy ezt a mai napig teszem. Éppen ezért rossz látni, hogy a diákok egy része ezt a lázadást felületesen teszi. Nem a saját fejlődésben lévő egyéniségének elfogadtatásáért harcol, hanem valami olyan ellen, amiben nincs tapasztalata, és hagyja, hogy befolyásolják. Az érettségit meg kell tartani, pont. Sokan lelkiismeretesen tanulnak otthon, és fognak tudni sikeresen érettségizni. Azok akik nem akarnak idén érettségit, két opciót tudnak felvázolni. Vagy ne legyen semmi, tehát ismételjenek évet kollektívan, vagy az iskolai átlag szerint kapjanak felvételi pontszámot.

Az érettségi elhalasztása a tisztességesen tanuló, tehetséges diákoknak okozna problémát, hiszen egy csoport önző módon erőltetné rá a többiekre a saját véleményét.

Azt hiszem, ez semmiféleképp nem helyes. Ha pedig a meglévő jegyek alapján kapnak pontszámot, az talán ennél is rosszabb. A pedagógusok nagy része tisztességes, de mint minden szakmában, itt is vannak olyanok, akik kivételeznek egyesekkel negatív és pozitív értelemben is. Gondolom sokaknak ismerősen cseng a “pofára osztályzás” kifejezés. Példaként tudom hozni azt az évemet, amikor középfokú nyelvvizsgásként kettesre álltam angol nyelvből, majd az ugyanabban az évben tett osztályozó vizsgám ötösre sikerült. Egyébként általánosan elmondható, hogy a tanulmányi érdemjegyeim jellemzően rosszabbak voltak, mint az érettségim, amire odafigyeltem, és amikor kellett sok energiát fektettem bele, de nem tanultam magam túl.

Felmerül tehát a kérdés, hogy akik most szóban akarnak érettségizni, és ott javítani, azok vajon a tanárok jóindulatára játszanak-e? Persze én is aggódtam a végzős év miatt, de otthon megkaptam azt a mondatot, ami a szemem előtt lebegett: “Elsőre sikerülnie kell, tedd magad oda”. Eljártam matektanárhoz és történelem fakultációra is, hogy biztosan ne legyen gond. Aztán, ahogy közeledtek ezek a vizsgák, egyre többször hagytam ki a fakultációt, matematikából pedig úgy éreztem nem lesz gond. Nem is lett, pedig nem sokat tanultam, inkább éltem a tizennyolc évesek életét, buliztam főként. Talán ebben az időszakban tartottam legtöbbször házibulit. Nem izgultam túl, nem is lett belőle gond, hiszen elsőre felvettek jogász szakra a Miskolci Egyetemre. Két éve vagyok egyetemi hallgató, és hiába közhelyes, de az érettségi együttvéve olyan, mint egy átlagos tárgyból tett vizsgám jelenleg.

Ki kell tehát mondani, hogy aki önhibájából nem képes legalább egy fizetős szakra bejutni úgy, hogy kellő időt szán a végzős tanulmányaira, annak egyáltalán nem biztos, hogy való az egyetemi tanulás.

Visszatérve a kiinduló gondolathoz, a tinédzserek felületes lázadását egyes politikai erők ki tudják használni, és élnek is a lehetőséggel. Főgonosz csinálnak Maruzsa Zoltánból pusztán azért, mert racionális és ésszerű döntést hoz. Valójában ő az, aki széllel szemben harcol, és akkor is tisztességes döntést hoz, ha ezért páran negatív véleménnyel lesznek róla. Rengeteg online tananyag van, én videót vágni, photoshoppolni és sok mást, például történelmet tanultam Youtube videókból. Ne csak akkor legyen hasznos az internet, amikor Tinderezünk, vagy kocsmázó csoportot hozunk létre messengeren, hanem akkor is, amikor munkavégzésben, vagy oktatásban segít minket.

Az érettségi vizsgák megtartása mellett többször is belefutottam a hírbe, ami szerint elmarad a ballagás. Az az ünnepség, amikor megünnepeljük, hogy bejártunk egy intézménybe egy mesterséges közösségbe, végigszenvedtük a korai keléseket, a nagy dolgozatokat, ez idő alatt pedig szereztünk egy-két jó barátot. Aztán a családdal elmegyünk éttermezni, vagy otthon leülünk egy nagyobb ebédre. Ezen én is keresztül mentem, de csak azért mert a közösség kötelességet is jelent. Azóta sem értem, miért kellett azokkal ballagnom, akikkel sose voltam jóban, sőt olyannal is ballagnom kellett, aki majdnem minden napomat megpróbálta tönkretenni. Sokkal jobb volt az, amikor érettségi után szelektált baráti társasággal mentünk, és tartottunk egy jó részeg estét, amiből a mai napig szép és vicces emlékek maradtak. Persze biztos van, akinek fontos a ballagás, de ha én leírnám, nekem a vírus hány tervemet hiúsította meg, akkor a cikk hossza meghaladná a tudjuk mit is.

Úgy látom nincs valós érvük azoknak, akik ellenzik az érettségi megtartását, csupán kifogást keresnek az ellen, amitől félnek.

A félelmek elől azonban nem elmenekülni kell, hanem megküzdeni vele. A Z generációnak tény, hogy nem egyszerű, hiszen egy kényelmes világba csöppent, ahol főként a “first world problems” köre érinti. Meg kell találnia saját értékeit, úgy, hogy nem hagyja maga mögött a hagyományos időtlen értékeket. Ameddig ez nem történik meg, addig a társadalom más korosztályba tartozó tagjai hisztis kisgyerekként fog rájuk tekinteni, mivel egy részük egyszerű érettségi vizsgát sem képes rettegés és kifogáskeresés nélkül végigcsinálni. A vizsga valóban nem ad érettséget, hiszen azt nem egy papír dönti el. Ideje felnőni, és ha az sikerült, akkor sikeres vizsgák mellett érettséggel is lehet büszkélkedni. Végezetül ezt a gifet itt hagyom, érti, aki érteni akarja:

Reaktor

Facebook

Friss topikok

süti beállítások módosítása