Reaktor

Az első kérdésem az lenne, hogy ön azelőtt, hogy a közéletbe bekapcsolódott volna, fizikus kutató volt. Hogyan vezet egy kutató útja a közéletbe? Hosszabb ez az út a kutatói pályáról, vagy magán a pályán belül történt a váltás?

Én 1991-ben egy nagyobb kutatóintézet igazgatója lettem, egy intézetigazgató pedig már eleve közel van a közélethez. 1995-ben aztán létrehoztuk a Professzorok Batthyány Körét, ami egy konzervatív egyetemi tanári kör volt, és ezen keresztül egyre gyakrabban vettem részt a közéletben. 1998-ban pedig megkerestek az új kormánytól, és felkértek az államtitkári posztra. Gyakorlatilag így kerültem a politikába.

Amikor felkérték, ez önben milyen érzéseket keltett? Motiváló volt, vagy inkább aggódott a feladat miatt?

Sokféle érzés volt bennem. Érdekes a történet: épp a CERN-ben ültem a laboratóriumban, készültem a kísérletemre. Ott 24 órában dolgoztunk, mint a bányában. Felhívtak telefonon, és ott, az éjszakai műszak közben volt időm töprengeni rajta, hogy mit kezdjek ezzel a felkéréssel. Végül azért döntöttem a segítség mellett, mert láttam, hogy egy nagyon fiatal gárda került a politikába, és úgy éreztem, a felsőoktatási és kutatási tapasztalataimmal hasznos tudok lenni a rendszer működtetésében. Egyfajta küldetés volt ez.

Nagy elhivatottsággal vágott bele a magyar oktatás alakításába. Így visszagondolva, majdnem 30 év távlatából, mennyire érzi sikeresnek ezt az időszakot?

Voltak komoly sikereink. A diákhitel bevezetése például jó dolog volt, vagy a kerettantervek létrehozása, amik irányt adtak az iskoláknak. A kutatói világ is örült az akkori nemzeti kutatási programoknak. Összességében azt a négy évet sikeresnek érzem.

A fizika egy exakt tudomány, tényekre épül. Mennyire volt éles a váltás a közélet felé, ami – szemben a fizikával – sokkal inkább az érzelmekre vagy az improvizációra épít?

Valóban, a politika sokszor improvizál, de a tudományos háttér épp a racionális döntésekben segített. A kutatásban megtanuljuk végiggondolni: ha ezt teszem, annak mi lesz a következménye. Ez a fajta gondolkodás sokszor hiányzik a politikából. Hasznos volt, hogy nem csak a pillanatnyi érzelmek alapján döntöttünk, hanem megpróbáltuk látni a döntéseink 5-10 vagy akár 15 éves távlatait is. Stabilitásra van szükség; ha rángatjuk az oktatási rendszert, ahhoz sem a tanár, sem a szülő nem tud alkalmazkodni.

Sokan mondják, hogy a szakértők és technokraták kora leáldozóban van, és a populista hangok erősödnek meg. Erről mit gondol?

Ennek szerintem az az oka, hogy az emberek jobban szeretik azt hallani, hogy minden szép és minden jó. A szakértők ezzel szemben néha szembesítik őket azzal, hogy valamit miért nem lehet megcsinálni. Rossz tendencia, hogy azoknak hisznek, akik „könnyű álmokat” ígérnek. Például a kormánynak önmagában nincs pénze, az mindig az emberek pénze.

A COVID óta mintha kialakult volna egy általános bizalmatlanság a tudománnyal szemben. Tudósként hogyan látja ezt?

A technológiai fejlődés olyan könnyűvé tette az életünket, hogy sokan azt hiszik, nincsenek már korlátok. Beleszédültünk a jólétbe. De a tudomány is vétkes néha, mert túlígér: azt a látszatot kelti, mintha mindent meg tudna oldani, pedig ez nem igaz. Akik buta összeesküvés-elméletekben akarnak hinni, azokkal nehéz mit kezdeni. Vannak laposföld-hívők is, de ettől még a föld nagyjából gömb alakú marad.

Ön mindig vállaltan konzervatív értéket képviselt. Mit jelent ma konzervatívnak lenni?

Számomra ez azt jelenti, hogy a jó gyakorlatokat megőrizzük, és csak akkor változtatunk, ha meggyőződtünk róla, hogy az valóban jobb lesz. Csak a változtatás kedvéért nem szabad bolygatni egy rendszert. A társadalomban csak olyan változtatást szabad elindítani, amit kellően végiggondoltunk.

Ma minden tudás ott van a zsebünkben az interneten keresztül. Hogyan tartható meg a tudomány tekintélye ebben a helyzetben?

Az illúzió, hogy a zsebünkben van a tudás. Hiába van ott a mesterséges intelligencia, ha nem tudunk jól kérdezni. Ahhoz, hogy valaki jó kérdést tegyen fel, elmélyült tudásra van szüksége. A tudomány mára kicsit iparággá vált, ahol teljesítménykényszer van, cikkeket kell gyártani. Én ezzel nem értek egyet. A nagy felfedezések nem tervszerűen, rendelésre érkeznek.

Zárásként, mivel motiválna egy mai fiatalt? Miért érdemes tudományokkal foglalkozni?

Azért, hogy értse a körülötte lévő világot. A világ megértése ugyanis tiszta örömforrás. Ha értem, hogy mi miért történik, az ugyanolyan élvezetet ad, mint egy jó ennivaló, a csokoládé vagy egy komoly sportteljesítmény. Ezért az örömért viszont dolgozni kell.

Ez a teljes beszélgetés rövidített, összefoglalt leirata!

A 2022 február 24-én kezdődő orosz támadás következményei nem csak Ukrajna sorsát változtatták meg, hanem az orosz hadsereg képességeit is alapjaiban próbára tette. A négy évnyi folyamatos háború során az orosz hadsereg alkalmazkodni kényszerült az új típusú harctéri kihívásokhoz, és beépíteni tapasztalatokat az újjáépítéshez. Az orosz katonai vezetés továbbra is egy olyan hadsereg kiépítését tűzte ki célul, amely képes szembeszállni a NATO-val, ám a 2022 óta eltelt időszak során a stratégia és a struktúra folyamatosan alakult a harctéri tapasztalatok és a logisztikai kihívások hatására. Cikkünkben az ISW és az IISS adatai alapján vizsgáljuk, milyen képességekre tett szert, és milyen korlátokkal küzd ma az orosz haderő a négy éves folyamatos háború után.

A háború árán Európa megtanulta, hogy az oroszokat sem alábecsülni sem túlbecsülni nem szabad. A The Guardian átfogó cikke szerint 2021-22 telén az európai nemzetbiztonsági szolgálatok nem hittek a CIA-nek, sem pedig a brit MI6-nek arról, hogy Putyin meg fogja támadni Ukrajnát, és mindezzel megborítja a megszokott világrendet, pedig az amerikaiak hónapokkal a támadás előtt összerakták, hogy lesz támadás, a kérdés csak az, hogy mikor. Maga Zelenszkij elnök sem volt hajlandó elhinni, sőt elzárkózott tőle, és arra hivatkozott, hogy háborúval fenyegetik és ijesztgetik a népet, ami árt az ukrán gazdaságnak. Ám gyorsan kiderült, Putyin komolyan gondolta a tervét. Bár azt fontos megjegyezni, hogy nem épp az elképzelés szerint alakult, a gyors lerohanás helyett, a döntés egy elhúzódó háborút eredményezett.

Az orosz hadsereg az ukrajnai invázió kezdetén nem tudta megvalósítani azt a gyors, tervezett lerohanást, amely pár hét alatt kivívta volna a győzelmet.  Hamar felszínre kerültek a személyi állomány és főként a tisztikar képzettségi problémái, a parancsnoki lánc lassúsága, valamint a hadműveleti szintű koordináció hiányosságai. Ezek jelentős mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a kezdeti offenzíva nem érte el stratégiai céljait, és a konfliktus gyors győzelem helyett elhúzódó, állásháborús küzdelemmé alakult.

Persze ehhez az orosz hadseregnek gyorsan kellett alkalmazkodni, mindezt a folyamatot pedig Valerij Geraszimov tábornok vezette, akit Putyin 2023. január 11-én nevezett ki az ukrajnai támadó erők főparancsnokává. A változások a rugalmasnak szánt, azonban sérülékeny hadviselést szervezetileg és taktikailag is egy elhúzódó, állásháborús konfliktushoz kezdték igazítani, mivel egyértelműen ez rajzolódott ki egy évvel a konfliktus kezdete után. A hadsereget lassú, felőrlő-támadó műveletekre optimalizálták, magas veszteségek árán elérhető korlátozott előretörésekkel. Ez a megközelítés képes volt kisebb hadműveleti sikerekre, azonban nem tette lehetővé a gyors, nagyszabású manővereket, amelyek nagy sikereket mutatnának a harctéren. A mai napig ezt látjuk, az oroszok haladnak, de nagyon lassan és rengeteg áldozattal.

Tehát láthatjuk jelneleg Moszkva terveztt hadsereg modernizációja, újjáépítése egy már jelentősebben gyenge, állásháborúra optimalizált haderőből indul ki, nem pedig a 2022 előtti, tervezett képességekből. Az orosz katonai vezetés deklarált célja egy NATO-léptékű konfliktusra is alkalmas haderő felépítése, azonban ennek ütemét és koherenciáját alapvetően meghatározza, hogy mennyire képes a jelenlegi, állásháborúban kialakult struktúrákra reálisan építeni, és azokat meghaladni.

Mik lehetnek a tervezett újjáépítés fő irányai?

Az ISW szerint az orosz haderő várhatóan nem a 2022 előtti struktúra újrafelhasználását veszi elő. Egyrészt Moszkva törekedni fog a harckocsik tömeges bevethetőségére és manőverező képességének továbbfejlesztésére, másrészt természetesen a drónokra való építkezés, harmadrészt pedig ismét előtérbe kerülhet a nagy hatótávolságú precíziós csapásmérő képességek fejlesztése.

Érdemes megvizsgálni a jelenlegi ezsközkapacitást és a várható fejlesztéseket ezek szerint is, hiszen a háború a személyi állomány mellett a technikait érinti leginkább.

A szárazföldi haderő az ukrajnai veszteségek ellenére alkalmazkodott a háborús körülményekhez, és az eszközállomány tekintetében akár már el is érhette a 2022 előtti szintet. A jelenleg rendszerben lévő alakulatok technikai és személyi hiányosságai legkésőbb 2027 eleje körül kiegyenlíthetők lehetnek. Amennyiben a felújítási és gyártási ütem fenn tud maradni, a tervezett kibővített szárazföldi haderő teljes felszerelése 2030–2035 közötti időszakra tehető.

Moszkva pedig azt is bizonyította, hogy képes jelentős mennyiségű haditechnikai eszközt és lőszert külföldről beszerezni, többek között iráni drónokat vagy észak-koreai tüzérségi lőszereket és rakétákat.

A haditengerészet terén már vegyesebb a kép. A Fekete-tengeri Flotta komoly veszteségeket szenvedett, ugyanakkor a Balti Flotta lényegében érintetlen maradt, ahogy az Északi Flotta is, amely Oroszország stratégiai rakétahordozó képességének jelentős részét biztosítja. A baltikum, így a NATO szempontjából Oroszország A2/AD képességei jelenthetnek veszélyt, amelyekkel zavarhatja a partokat.

Oroszország veszteségeket szenvedett a harci helikopterek, csapásmérő repülőgépek és egyes nagy hatótávolságú bombázók terén, ugyanakkor a teljes légierő-képesség összességében továbbra is jelentős maradt. Nagyon fontos haladás, hogy külön fegyvernemi ágat hozott létre a drónok számára, és várhatóan tovább növeli a számukat és persze a fejlesztésbe is tetemes összegeket öl.

NATO számára a legfontosabb megfontolandó dolog az ISW elemzői szerint, hogy nem szabad abból indítani a NATO-ra vonatkozó előrejelzéseket, hogy Oroszország Ukrajnában nagyon lassan halad. Az ukrán fegyveres erő immár többéves, intenzív harctéri tapasztalattal rendelkezik, védelmi állásait folyamatosan fejleszti, és a harci tapasztalatokat folyamatosan értékeli, ezáltal olyan technológiai–taktikai integrációt valósított meg, amelynek jelenleg nincs közvetlen megfelelője a NATO keleti-szárnyán. Éppen ezért félrevezető lenne pusztán az ukrajnai lassú orosz előrehaladásból arra következtetni, hogy Oroszország rövid távon nem jelenthet komoly kihívást a szövetség keleti tagállamai számára.

Ráadásul mozgosítás terén is érzékelhető a fenyegetés, a 44. hadsereg megalapításával mely Kareliaban a finn határhoz közel állomásozik. Továbbá légvédelmi és elektronikus hadviselési rendszerek folyamatos telepítése is folytatódott a baltikum határvonalára. Itt az oroszok fő profilja a szürke-zónás műveletek és a hibrid hadviselés. A német hírszerzés szerint 2029-re, az IISS becslései alapján 2035-re az orosz képességek teljes kapacitást fognak tudni produkálni az ukrán háború ellenére is.

Mint látható az oroszok tanultak a harctéri tapasztalatokból és szépen lassan visszaépítik képességeiket. Ezért fontos, hogy a NATO minél inkább késleltesse ezt a folyamatot, ha már akadályozni nem képes. Európának minél inkább érdeke, hogy az orosz hadsereg ne tudja visszanyerni a kapacitásait, hiszen egy esetleges baltikumi fenyegetés katasztrofális lenne. Márpedig az orosz hadsereg tanul, és fejleszt, ezért valódi fenyegetést okozhat akár már 2029-2030 körül.

Las Vegas turizmusa 2025 júliusában 2024 azonos időszakához képest mintegy 12%-kal esett vissza. Ez rossz hír egy olyan város számára, amelynek fő bevételi forrása a turizmus, és évente több tízmillió látogatót vonz: egyre többen veszítik el a munkájukat, csökkennek a fizetések, a kisvállalkozások a túlélésért küzdenek. Az ingatlanpiac Las Vegasban pedig az összeomlás szélén áll.

A kérdés az, hogy hogyan kerülhetett ekkora bajba egy olyan város, melyet a folyamatos növekedés modelljére építettek és vajon megállítható-e a visszaesés?

Annak érdekében, hogy jobban megértsük a problémát, érdemes áttekinteni a város gazdasági helyzetét. Az idei év első felében a város 1,5 millióval kevesebb látogatót fogadott, mint tavaly, ami 7,3%-os visszaesést jelent. Ha ez a negatív trend folytatódik, akkor 2025-ben lehet a legnagyobb éves visszaesés azóta, hogy Las Vegasban statisztikát vezetnek a turizmusról. A visszaesés mértéke majdnem kétszerese lenne a 2008–2009-es pénzügyi válság idején mért csökkenésnek.

A válság következtében más gazdasági mutatók is csökkenésnek indultak: a szállodák kihasználtsága 15%-kal, a város nemzetközi repülőterén 318 000-rel kevesebb utas fordult meg, (főként a külföldi utasok száma csökkent, a legnagyobb számban a Kanadából érkezők számának visszaesése miatt). Mindezek ellenére a turizmus csökkenése közepette a kaszinóbevételek mégis növekedtek. Júliusban a Clark megyei kaszinók több mint 1,15 milliárd dollárnyi szerencsejáték-bevételt hoztak, ami 3,2%-os növekedés az előző évhez képest. Első ránézésre logikátlannak tűnik, hogy noha kevesebb látogató érkezett a városba, mégis növekedtek a város legfontosabb bevételforrását jelentő kaszinópénzek.

Azonban erre a jelenségre két magyarázat is létezik:

Régebben pont azért volt az USA-ban Las Vegas vonzó, mert viszonylag olcsó volt Nevadaba eljutni és ott megszállni. Ez azért volt a város számára is egy gazdaságilag életképes modell, mert a turisták a kaszinókban és üdülőhelyeken rengeteg pénzt költöttek el, ami ellensúlyozta az alacsonyabb szállás- és utazási díjakat. Most azonban, amikor sokaknak (különösen a fiatalok) már az olyan alapok, mint a lakhatás, az élelmiszer vásárlás is hatalmas terhet jelent, egyszerűen nem engedhetik meg maguknak, hogy Las Vegasban kaszinózásra költsék a csekély megtakarításaikat.

(Kép forrása: Time Out)

Emiatt a kaszinók most igyekeznek minél több bevételhez jutni azokból a látogatókból, akik ennek ellenére is felkeresik Vegast, és akik egyre gyakrabban a tehetősebb rétegből kerülnek ki. Magasabb minimális tétek, drágább ételek és italok, valamint a szobadíjakon felül felszámított üdülőhelyi illetékek.

Az MGM Resorts International és a Caesars Entertainment (Las Vegas két legnagyobb kaszinója) egyaránt 4%-os bevételcsökkenésről számolt be, addig a Red Rock, amely hét, a belvároson kívül található ingatlannal rendelkezik, a vállalat történetének legjobb három hónapos bevételeit jelentette. Ez arra utal, hogy a látogatók és a helyiek egyaránt kezdenek elfordulni a város legdrágább részétől, kedvezőbb ajánlatok után keresgélve.

A nemzetközi turizmus visszaesése kulcsfontosságú szerepet játszik Las Vegas jelenlegi helyzetében. Kanadából és Mexikóból (Vegas hagyományosan két legnagyobb nemzetközi piaca) mostanra jóval kevesebb látogató érkezik. A Kanadából érkező repülőjáratok száma közel 20%-kal csökkent az előző évhez képest, ami több tízezer olyan ember kiesését jelenti, akik korábban megtöltötték volna a szállodai szobákat, éttermeket és kaszinókat. Egyébként az USA egészében óriási a visszaesés a nemzetközi látogatók terén.

(Kép forrása: Skytrax)

Az országos probléma elsősorban politikai okokra, legfőképpen a külföldiekkel szembeni feltételezett ellenségességre, a növekvő utazási költségekre és a szigorodó vízumpolitikára vezethető vissza, aminek köszönhetően egyszerűen kevésbé vonzó úti cél lett Amerika. Mivel Vegas az egyik legismertebb amerikai város, ezért természetesen különösen érzékenyen érinti őket a visszaesés.

A Las Vegas-i ingatlanpiacon óriási a probléma. Az eladások száma mintegy 10%-kal esett vissza az előző évhez képest, miközben a kínálat közel 45%-kal nőtt (ez a legnagyobb növekedés az egész USA-ban). Továbbá azok az ingatlanok, amelyek végül elkelnek jóval lassabban találnak vevőre, mint korábban. 2024 júliusában egy átlagos las vegas-i otthon körülbelül 36 nap alatt kelt el, míg 2025 júliusára ez az idő 51 napra nőtt. Összehasonlításképpen az országos átlag jelenleg körülbelül 40 nap.

(Kép forrása: Shelter Reality)

A COVID előtt egy las vegas-i ingatlan ára 300 000 dollár alatt volt, de 2022 elejére elérte a csúcsát, körülbelül 480 000 dollárt, ezzel meghaladva az országos átlagot. Egy átlagos las vegas-i háztartásnak jövedelme 40%-át kellene lakásvásárlásra fordítania, ha medián árú otthont szeretne. Ez ugyan nem extrém drága, (különösen Los Angeleshez vagy New Yorkhoz képest) de mégis óriási növekedés egy olyan város számára, amelyet korábban a megfizethetőségéről volt ismert.

Egyre többen döntenek úgy, hogy inkább bérelnek és nem vásárolnak ingatlant, mivel ez jóval megfizethetőbb: a medián bérleti díj havi 1443 dollár, ami még mindig az országos átlag alatt van. Ahogy a korábbi példákban is láttuk, mindez az ingatlanpiac lassulásához vezetett Las Vegasban, és több milliárd dollár értékű ingatlan maradt a piacon eladatlanul. A turizmus visszaesése pedig nem segít a helyzeten. Las Vegas gazdasága nagymértékben a szabadidős és vendéglátóiparra épül, amely a város munkahelyeinek körülbelül egynegyedét adja, ami közel 300 000 ember.

(Kép forrása: Las Vegas Review Journal)

A látogatószám növekedésével párhuzamosan új munkahelyek jönnek létre: több ember dolgozik, így a lakások iránti kereslet is nő. Amikor pedig a turisták száma csökken, a folyamat megfordul: kevesebb a műszak, csökkennek a borravalók, és a kaszinókban, éttermekben, illetve szállodákban dolgozók kevesebbet keresnek. Kevesebb stabil fizetés mellett kevesebben engedhetik meg maguknak, hogy házat vegyenek, vagy akár csak lépést tartsanak a növekvő bérleti díjakkal. Ez a helyi lakáspiaci keresletet gyengíti, miközben a kínálat nő.

Mi vár ezután Las Vegasra?

A turizmus visszaesése az egész országban tapasztalható tendencia része, de Las Vegas jobban érzi ennek hatásait, mint a legtöbb többi város. Az ingatlanpiac tekintetében sokan teljes összeomlást jósolnak. Jelenleg a megfizethetőség a központi kérdés mind a turisták, mind a helyiek számára. Ha a város nem tudja kezelni ezt a megélhetési, könnyen elveszítheti hírnevét, mint az a hely, ahova bárki megengedheti magának, hogy kaszinózzon.

Történeti áttekintés: az állam és az adat

A modern állam igénye az adat iránt nem újkeletű. A 19. században a kataszteri térképek, népszámlálások és költségvetési kimutatások megjelenése tette lehetővé a nemzetgazdaságok tervezését és a közigazgatási rendszerek működését. Az állam onnantól kezdve nemcsak politikai hatalmat gyakorolt, hanem adatot gyűjtött, rendszerezett és felhasznált.

Az Európai Unió 2019-ben új szintre emelte ezt a hagyományt, amikor elfogadta az Open Data Directive-et (2019/1024). A rendelet arra ösztönzi a tagállamokat, hogy minél több nyilvános információt tegyenek újrafelhasználhatóvá, egységes minimumszabályokat határoz meg, és csökkenti az újrahasznosítás akadályait. A végrehajtási rendelet hat nagy értékű adatkategóriát (geospaciális, földmegfigyelési és környezeti, meteorológiai, statisztikai, vállalati és tulajdonosi, valamint mobilitási adatok) határoz meg. Ezeket az adatokat ingyenesen, géppel olvasható formátumban, API-n keresztül és – ahol lehetséges – tömeges letöltéssel kell elérhetővé tenni.

Miért elengedhetetlen?

Az irányelv egyértelműen kimondja: a nyílt adatok társadalmi, gazdasági és környezeti előnyöket teremtenek. A nyilvánosan hozzáférhető adatkészletek megszüntetik az információs monopóliumokat, csökkentik a döntési költségeket és új piacokat nyitnak. A modern gazdaságban a fejlesztők, kutatók és civil szervezetek csak akkor tudnak innovatív szolgáltatásokat létrehozni, ha az állami adat nem PDF-dokumentumként létezik, hanem szabványosított, géppel feldolgozható infrastruktúraként. Az olyan alapadatok, mint a címregiszter, a kataszteri térkép vagy a költségvetési tételek, akkor válnak hasznossá, ha más rendszerekkel összekapcsolhatók, időben frissülnek.

Lengyelország: stratégia és kultúra

A 2024‑es Open Data Maturity (ODM) értékelés szerint Lengyelország az „úttörők” (trendsetters) közé tartozik. Franciaország (100 %), Litvánia (98 %) és Lengyelország (97,8 %) áll az élen. A lengyel kormány 2021–2027 közötti adatprogramot dolgozott ki, amely jogszabályi keretet és konkrét cselekvési tervet ad a nyitásra. A program részeként a Digitális Ügyek Minisztériuma olyan “nyílt adat kézikönyvet” publikált, amely lépésről lépésre útmutatást ad a hivataloknak az adatok megnyitására és újrahasznosítására. A kézikönyv bemutatja a különböző adattípusokat, magyarázza a szabályozási összefüggéseket, és konkrét példákat – például a lengyel adatportált és a kulturális tudásbázist – hoz a jó gyakorlatokra. A program “nyitottsági pilléreket” definiál, ellenőrző listát ad a megfeleléshez, és a 2024‑es jelentés kiemeli, hogy Lengyelország ezzel a reuse-kultúra építésében is élen jár.

1. ábra: A 2024-es Open Data Maturity értékek EU tagországonként (emellett láthatók az értékek a tagjelölt országokra és az EFTA országokra is). Forrás: Explore Open Data Maturity Report

Magyarország: követő pozíció és feladatok

Magyarország a 2024‑es ODM besorolásban a „követők” (followers) csoportjába tartozik. Ez a klaszter olyan országokat takar, amelyek 73–84 % közötti érettségi szintet érnek el, és még több területen szükséges fejlesztésekre utal. A jelentés szerint ide sorolható Finnország, Svédország, Belgium, Hollandia és Svájc is. A magyar helyzet tehát nem elszigetelt, de a régiós élmezőnytől (Lengyelország, Litvánia, Szlovákia) jelentős a távolság.

A hazai rendszer alapja a Nemzeti Közadatportál, ahol több ezer adatcsomag érhető el. Ugyanakkor az ODM felmérések és a szakmai tapasztalatok szerint a magyar adatok zöme továbbra is PDF-ekben vagy heterogén formátumokban jelenik meg, hiányzik a gépi letöltés lehetősége, nem egyértelmű a licencelés, és kevés az automatizált API. Nincs egységes, állami szinten kötelező minőségmodell, a metaadat-sémák eltérőek, és a hatásmérés – vagyis annak követése, hogy hány vállalkozás, kutatás vagy szolgáltatás épül az állami adatokra – gyakorlatilag hiányzik. A 2024‑es jelentés szerint a portál és minőség dimenziója az EU‑27 átlagában is kevésbé fejlett; Magyarország számára ezek különösen nagy kihívást jelentenek.

Mi következik?

A történelmi tapasztalat és az uniós szabályozás alapján a nyílt adatok azon túl, hogy átláthatósági eszközök, a modern állam infrastruktúrájának részei. Lengyelország példája mutatja, hogy jól kidolgozott programmal és gyakorlati útmutatóval néhány év alatt el lehet jutni a trendsetter kategóriába. Magyarország esetében ehhez stratégiai döntésekre lenne szükség: egységes minőségi követelményekre, gépi olvashatóságot biztosító formátumokra, API‑alapú hozzáférésre, az adatkörök prioritásalapú megnyitására és a hatások rendszeres mérésére. A tét tehát az, hogy mégürtjük-e: minél inkább infrastruktúraként kezeljük az adatot, annál kevesebb lesz a döntési bizonytalanság.

Franciaország az elmúlt években Nyugat-Afrika legfontosabb partneréből a legellenségesebb hatalommá vált, így volt ez Nigerben is a hatalomváltást követően. 2023 júliusában az Abdourahamane Tiani vezette katonai elit megdöntötte a demokratikusan megválasztott elnök, Mohamed Bazoum hatalmát Nigerben.

A puccs nem egyedi eset volt: Nyugat-Afrikában dominószerűen dőltek be a kormányok. A hatalomátvétel, hasonlóan a mali és burkina fasói eseményekhez nemcsak a belpolitikában, hanem a külpolitikában is éles váltást eredményezett. Korábban mindhárom ország legfontosabb partnere Franciaország volt a gyarmati múltból adódóan, azonban a junták színre lépésével a korábbi szövetségesből első számú ellenség lett.

A franciaellenesség folyamatosan erősödött a régióban, részben a terrorizmus terjedése miatt. A fenyegetés kezelésében Franciaország számított a legfontosabb partnernek, ám az észak-maliból induló radikalizmust nem tudta megfékezni: a dzsihádista hálózatok átterjedtek a szomszédos országokra, így Nigerre is. A lakosság jelentős része a franciákat hibáztatta, hiszen 2012 óta a biztonsági helyzet folyamatosan romlott. Ennek következménye az erősödő nyugatellenesség lett.

Erre ráerősítettek az orosz dezinformációs kampányok is, amelyek a Száhel-övezetet, a különböző stratégiai nyersanyagok és ritkafémek miatt saját érdekszférájuk részeként kezelik. A francia és úgy eészében a térség terrorizmus kezelésének eredménytelensége több okra vezethető vissza: szakértők szerint leginkább a társadalmi és politikai rendezés hiánya járult hozzá a radikalizmus terjedéséhez. Az iszlamisták kihasználták az etnikai törésvonalakat, a mélyszegénységet, a nomád–földműves ellentétet, valamint azokat a periférikus térségeket, ahová a gyenge állam keze már nem ért el. Különösen igaz volt ez a Niger–Mali–Burkina Faso hármashatár térségére.

Niger és a szomszédos junták elérték, hogy 2023 végére a francia hadsereg kivonuljon, és beszüntesse műveleteit. A helyükre megérkezett az akkor még Wagner-csoport néven ismert, ma már African Corps-ként működő orosz katonai szervezet. A problémát továbbra is elsősorban katonai dimenzióban kívánták kezelni, így a terrorista fenyegetés nemhogy megszűnt volna, hanem tovább erősödött, és egyre több civil esett áldozatul. A Human Rights Watch jelentései szerint az orosz jelenlétet követően több esetben egész falvakat irtottak ki néhány ott bujkáló dzsihádista miatt.

A romló biztonsági helyzetben a lakosság elégedetlensége a junta irányába is növekedett, és a narratíva uralása egyre nehezebbé vált. Ebben a kontextusban a vezetés tudatosan próbálja erősíteni a franciaellenességet, hogy növelje saját intézkedéseinek támogatottságát és mozgósítsa a társadalmat.

Ebben a keretben értelmezhető a 2026. januári támadás is, amely a niameyi Diori Hamani nemzetközi repülőteret érte. A merényletet az Iszlám Állam Száhel-ágazata (ISGS) vállalta magára, ám a nigeri vezetés azonnal Franciaországot vádolta destabilizációval, és azt állította, hogy a terrorista szervezeteket Párizs pénzeli. Emmanuel Macron ezt határozottan visszautasította, a francia vezérkar szóvivője pedig információs hadviselésnek nevezte a vádakat.

A retorika további eszkalációját jelentette, amikor 2026 februárjában a junta egyik vezetője, Amadou Bacharou tábornok nyilvánosan kijelentette, hogy Niger „háborúba fog lépni Franciaországgal”. Nyilvánvaló, hogy Niger katonai értelemben nem lenne képes felvenni a harcot Franciaországgal, a kijelentés mobilizációs eszköz, a külső ellenségkép felépítése klasszikus technika a belső feszültségek elfedésére. Oroszország egyértelműen ráerőst saját eszközeivel a dezinformációra, hiszn minden nyugatellenes érzelem Európa és közvetetten az Egyesült Államok afrikai befolyásának csökkenését eredményezi.

De miért ilyen jelentős Niger Oroszország számára? Az ország a világ egyik meghatározó urántermelője. Moszkva számára Niger lehetőséget kínál a francia befolyás visszaszorítására Afrikában, és egyben stratégiai nyersanyagokhoz való hozzáférést is biztosíthat. Kína szintén jelen van az olaj- és uránszektorban, továbbá az Belt and Road Initiative (BRI) keretében hosszú távú infrastrukturális és energetikai projekteken keresztül erősíti pozícióit a térségben.

Ebből látható, hogy Niger új partnerekre cserélte Párizst, azonban ezek az új partnerek a junta hatalomba tartásán kívül nem segítettek megoldani a valós problémákat. A civil áldozatok növekednek, a terrorista akciók egyre több áldozatot követelnek, és nagyon sürgős megoldás szükséges az egyre tovább terjedő radikalizmus ellen. A válasz nem Franciaország ellenségképpé kreálása, hiszen az csak a narratíva állításban segít, hanem valóban társadalmi megoldást kínálni a problémákra.

Az empátia – mások érzéseinek, helyzetének és nézőpontjának megértése és átérzése – nem pusztán egyéni erény, hanem a társadalmi együttélés egyik alapfeltétele. Mégis egyre gyakrabban tapasztalható, hogy a mai társadalmakban csökken az empátia szintje: az emberek türelmetlenebbek, közönyösebbek, gyorsabban ítélkeznek, és nehezebben kapcsolódnak egymáshoz érzelmileg. Ez a folyamat nem egyik napról a másikra alakult ki, hanem több, egymással összefüggő társadalmi, gazdasági és kulturális tényező eredménye. Az empátia hiánya pedig nemcsak egyéni kapcsolati problémákat okoz, hanem hosszú távon az egész társadalom működését veszélyezteti.

Az empátia eltűnésének okai napjainkban

A felgyorsult életmód és a folyamatos stressz az empátia egyik legnagyobb ellensége. A modern ember gyakran állandó időnyomás alatt él: munkahelyi elvárások, anyagi bizonytalanság, információs túlterheltség és teljesítménykényszer határozza meg a mindennapjait. Ilyen körülmények között a figyelem beszűkül, és az önfenntartás, a „túlélés” kerül előtérbe. Amikor valaki folyamatosan kimerült és szorongó, kevesebb lelki energiája marad arra, hogy mások érzéseire érzékenyen reagáljon.

A digitalizáció és a közösségi média térnyerése szintén hozzájárul az empátia csökkenéséhez. Az online térben a kommunikáció gyakran arctalan és személytelen: hiányoznak a nonverbális jelek, a hangszín, a mimika, amelyek az empátia kialakulásához elengedhetetlenek. A képernyők mögül könnyebb bántó megjegyzéseket tenni, leegyszerűsítő ítéleteket hozni vagy közömbösnek maradni mások szenvedése iránt. A folyamatos összehasonlítás, a látszólag tökéletes életek képei pedig tovább növelik az elidegenedést és az irigységet, ami szintén rombolja az együttérzést.

Emellett az algoritmusok pedig úgy járulnak hozzá az empátia csökkenéséhez, hogy a figyelem maximalizálására optimalizálva elsősorban erős, gyakran negatív érzelmeket kiváltó tartalmakat emelnek ki, ami gyors ítélkezéshez, polarizációhoz és ellenségképzéshez vezet. A személyre szabott ajánlások véleménybuborékokat hoznak létre, amelyekben az emberek ritkán találkoznak eltérő nézőpontokkal, így csökken a mások helyzetének megértésére való képesség. Az online tér személytelensége és az információs túlterhelés tovább erősíti a dehumanizációt és az érzelmi kifáradást, ezért az együttérzés sokaknál védekezésképpen visszaszorul. Az algoritmusok nem okozói, hanem erősítői az empátia válságának, mert felnagyítják azokat a társadalmi folyamatokat, amelyek az embereket eltávolítják egymástól.

A társadalmi polarizáció és az „mi és ők” gondolkodásmód erősödése szintén alapjaiban gyengíti az empátiát. Amikor politikai, ideológiai, kulturális vagy gazdasági törésvonalak mentén csoportokra osztjuk az embereket, az ellenoldalt egyre kevésbé látjuk egyéneknek, érző embereknek. A leegyszerűsítő narratívák és az ellenségképek kialakítása tudatosan vagy tudattalanul dehumanizálja a másikat, ami megkönnyíti a közönyt, sőt az agressziót is.

Ezzel párhuzamosan az individualizmus erősödése is szerepet játszik az empátia visszaszorulásában. A modern társadalmak gyakran azt az üzenetet közvetítik, hogy a siker kizárólag egyéni érdem, a kudarc pedig személyes hiba. Ez a szemlélet háttérbe szorítja a közösségi felelősségvállalást, és azt sugallja, hogy mások problémái nem a mi dolgunk. Ha valaki nehéz helyzetbe kerül, könnyen hangzik el a kérdés: „Miért nem oldja meg egyedül?”

Végül a média által közvetített folyamatos szenvedés is paradox módon empátiacsökkenéshez vezethet. Háborúk, katasztrófák, szegénység és erőszak képei árasztják el a mindennapokat, ami idővel érzelmi kifáradást okoz. Az emberek védekezésképpen eltávolodnak, érzéketlenné válnak, mert különben túl megterhelő lenne mindezt feldolgozni.

Történelmi tanulságok, az empátia hiányának volt következményei

A történelem számos olyan szörnyűséget ismer, amelyek közös gyökere az empátia hiánya volt, vagyis az a képtelenség – illetve tudatos elutasítás –, hogy az emberek másokat teljes értékű emberként lássanak. A rabszolgatartás rendszere például évszázadokon át azon alapult, hogy egész embercsoportokat megfosztottak emberi méltóságuktól: a rabszolgákat tulajdonként kezelték, munkára és engedelmességre kényszerítették, miközben szenvedésük, félelmeik és jogaik teljesen figyelmen kívül maradtak. Hasonló empátiahiány jelent meg a holokauszt idején, amikor a náci ideológia tudatosan dehumanizálta a zsidókat és más üldözött csoportokat, így téve „elfogadhatóvá” a tömeges kirekesztést, deportálást és megsemmisítést. Az áldozatokat nem egyénekként, hanem veszélyként vagy teherként ábrázolták, ami lehetővé tette, hogy a társadalom egy része közömbössé váljon a szenvedésük iránt. Ugyanez a mechanizmus figyelhető meg más népirtásokban is, például az örmény genocídiumban vagy a ruandai népirtásban, ahol az ellenségképzés, a propaganda és az empátia tudatos leépítése vezetett szélsőséges erőszakhoz. Ezek a történelmi példák arra figyelmeztetnek, hogy amikor az empátia eltűnik a közösségek gondolkodásából, és az „ők” és „mi” közötti határ áthidalhatatlanná válik, akkor az embertelenség rendszerszintűvé válhat, és súlyos tragédiákhoz vezethet.

Miért baj a csökkenő empátia? 

Az empátia hiánya elsősorban a társadalmi kapcsolatok minőségét rontja. Amikor az emberek nem érzik, hogy megértik és meghallgatják őket, nő az elszigeteltség, a bizalmatlanság és a frusztráció. Ez a mindennapi élet szintjén konfliktusokhoz vezet a családokban, munkahelyeken és közösségekben, ahol egyre kevesebb a türelem és a kölcsönös megértés.

Társadalmi szinten az empátia csökkenése fokozza a megosztottságot és gyengíti a közösségi összetartást. Egy empátiában szegény társadalom nehezebben reagál a közös kihívásokra, legyen szó gazdasági válságról, járványról vagy társadalmi igazságtalanságokról. Ha az emberek nem képesek mások helyzetébe beleélni magukat, akkor a szolidaritás is meggyengül, és a közös megoldások helyett az önérdek dominál.

Az intézményi döntések szintjén az empátia hiánya embertelen rendszerekhez vezethet. Amikor szabályok, gazdasági mutatók vagy hatalmi szempontok felülírják az emberi következményeket, különösen a legkiszolgáltatottabb csoportok szenvednek. Az empátia nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a döntéshozók ne csak hatékony, hanem igazságos és humánus megoldásokat keressenek.

Az empátia csökkenése nem elkerülhetetlen, de komoly figyelmeztető jel. A modern társadalom számos olyan körülményt teremt, amely megnehezíti az együttérzés gyakorlását, mégis az empátia hiánya hosszú távon mindenkit gyengít. Nemcsak erkölcsi kérdésről van szó, hanem a társadalmi stabilitás, a bizalom és az együttműködés alapjairól. Az empátia tudatos fejlesztése – az oktatásban, a közbeszédben és a mindennapi kapcsolatokban – kulcsfontosságú ahhoz, hogy a társadalom ne váljon közönyössé, és képes maradjon emberhez méltó módon működni.

Az elmúlt hetekben az Egyesült Államok fokozatos haderő-átcsoportosításba kezdett a Közel-Keleten, olyan pozíciókba mozgatva fegyvereit, ahonnan rövid időn belül csapást tud mérni Iránra. Donald J. Trump elnök többször is élesen bírálta Teheránt a tüntetések leverése és a véres megtorlások miatt. A CNN és az Axios szerint az Egyesült Államok már a hétvégén megindíthatja a támadást Irán ellen.

Már 2025 júniusában sor került Irán elleni amerikai légicsapásokra az Izraellel közös 12 napos háború során, amely iráni nukleáris létesítményeket célzott. Azóta a helyzet újra felforrósodott, az iráni tüntetések leverése és a nukleáris objektumok újraépítése miatt.

Az elnök különleges megbízottja, Steve Witkoff, valamint Trump veje, Jared Kushner, akik az orosz-ukrán békefolyamatban is szerepet vállalnak, Genfbe utaztak, ahol közvetett tárgyalásokat folytattak az iráni féllel. A megbeszéléseket követően a Fehér Ház szóvivője, Karoline Leavitt úgy nyilatkozott, hogy történt előrelépés, ugyanakkor több kormányzati és külső elemző is szkeptikus. Trump feltételei, az urándúsítás teljes feladása, a nukleáris program leállítása és Irán regionális befolyásának visszaszorítása Teherán számára gyakorlatilag stratégiai alárendelődést jelentenének, amit az iráni vezetés eddig határozottan elutasított.

A USS Gerald R. Ford repülőgéphordozó. Kép forrása: CNN

A katonai előkészületek mértéke arra utal, hogy Washington nem diplomáciai nyomásgyakorlásra készül. Az amerikai haderő-összevonás részeként több tucat légi utántöltő repülőgépet vezényeltek a térségbe. Emellett több mint ötven vadászgép, köztük F–35-ösök, F–22-esek és F–16-osok indultak el az Egyesült Államokból Európán keresztül a Közel-Kelet irányába. A repülési adatok és amerikai tisztviselők beszámolói szerint az átcsoportosítás az elmúlt napokban felgyorsult. Ezek a gépek nemcsak csapásmérő, hanem légtér-fölény biztosítási feladatokra is alkalmasak, ami egy komplex, többnapos műveletben kulcsfontosságú.

A térségben már két repülőgép-hordozó kötelék áll készenlétben. A USS Gerald R. Ford, amely nemrég a Nicolás Maduro venezuelai elnök elrablásakor teljesített szolgálatot, Gibraltár közelében haladt át, hogy csatlakozzon a korábban már jelen lévő USS Abraham Lincoln kötelékéhez. Mindkét hordozót rombolók, cirkálók és tengeralattjárók kísérik, teljes értékű csoportot alkotva.

A katonai vezetők szerint a Gerald R. Ford a hétvégére vagy a jövő hét elejére érheti el a Földközi-tenger keleti medencéjét. Elsődleges feladata várhatóan izraeli nagyvárosok légvédelmi támogatása lesz.

Az Egyesült Államok emellett magasabb készültségi szintre helyezte B–2-es stratégiai bombázóit, azokat a gépeket, amelyeket a tavalyi iráni csapások során is bevetettek, valamint más, az amerikai szárazföldön állomásozó nagy hatótávolságú bombázókat is.

A Pentagon nemcsak támadó, hanem védelmi képességeket is megerősített. A térségbe telepítették a Patriot légvédelmi rendszereket és a THAAD (Terminal High Altitude Area Defense) rakétavédelmi rendszert is. Mindkettő alkalmas iráni ballisztikus rakéták elfogására. Egy amerikai katonai tisztviselő szerint az Egyesült Államok jelenleg képes lenne megvédeni saját csapatait, szövetségeseit és katonai eszközeit egy iráni megtorló csapással szemben, legalábbis egy rövid, korlátozott hadjárat idejére. A kérdés inkább az, hogy egy elhúzódó és szélesebb körű konfliktus esetén fenntartható-e ez a védelem.

A lehetséges támadás időzítését több naptári esemény is befolyásolhatja. A téli olimpia vasárnap zárul, hagyományosan olimpia alatt nem szokás háborút indítani, a versenysorozat jelképe miatt. Eközben szerdán megkezdődött a ramadán, a muszlim világ legfontosabb ünnepe. Több közel-keleti amerikai szövetséges attól tart, hogy egy ebben az időszakban végrehajtott támadás a társadalmi következmények miatt regionális destabilizációhoz vezetne.

A támadási hajlandóságot mutatja a Chagos-szigetek kapcsolatában történő brit-amerikai feszültség. Donald Trump bírálta a brit kormány döntését, amely szerint a szigetcsoportot Mauritius fennhatósága alá helyeznék. A The Times február 19-i értesülése szerint Trump tiltakozásának hátterében az a szándék állhatott, hogy az Indiai-óceán térségébeli sziget RAF - brit légierő-bázisát Irán elleni csapásokhoz használhassa az Egyesült Államok. A brit lap most arról számolt be, hogy London nem engedélyezi a bázis használatát egy ilyen művelethez, ami tovább mélyítheti a két ország közötti kapcsolatot.

A Chagos-szigetek. Kép forrása: FT

Mindezek alapján az amerikai előkészületek komolyan kell venni, Washington számára az iráni nukleáris program visszaszorítása és a rezsim meggyengítése stratégiai érdek, Izrael számára pedig még inkább létkérdés. Ugyanakkor egy Irán elleni háború aligha lenne rövid vagy korlátozott. A közel-keleti konfliktusok ritkán zárulnak gyorsan, és a mostani, hosszú hetek óta tartó előkészület is arra utal, hogy a Pentagon egy elhúzódó forgatókönyvvel is számol.

Trump korábban azt ígérte, hogy Amerika kimarad a végtelen háborúkból. A közelgő időközi választások fényében különösen érdekes kérdés, hogy mekkora sikere lehet egy újabb háborúnak. A venezuelai gyors akció egyértelműen növelte a támogatottságot, azonban egy Irán elleni háborúban benne van az elhúzódás kockázata, amely minden esetben negatív hatással lesz az amerikai közvéleményre.

A magyar sajtóban Donald Trump amerikai elnök második ciklusának kezdete óta arról lehet olvasni, hogy Magyarország és az Egyesült Államok államközi kapcsolatai jelentősen javultak, a kormányzati szereplők egyenesen aranykornak nevezik a jelenlegi időszakot. Annak érdekében, hogy megértsük, valóban kimagaslóan jó-e a viszony a magyar és az amerikai vezetés között, érdemes áttekinteni a magyar és amerikai felek közötti diplomácia legfontosabb történelmi fordulópontjait.

Emigráció és világháború

A magyar-amerikai kapcsolatok alapjait nem kizárólag a diplomácia világából ismert szerződések befolyásolták, hanem organikus, az emberek mozgása és a történelmi kényszer miatt kibontakozó természetes folyamatok fektették le. A 19. század végétől kezdve nagy számban érkeztek magyar bevándorlók az Egyesült Államokba, akik főként gazdasági és társadalmi okokból hagyták el a történelmi Magyarország területét. Fontos azt is megjegyezni, hogy a dualizmus ideje alatt a Magyarországról kivándorlók többsége nem magyar etnikumú volt, hanem valamely nemzetiséghez tartozott. Ez a diaszpóra később fontos hídként működött a két ország között, mivel az amerikai közvélemény leginkább az USA-ban élő magyar közösségeken keresztül kapcsolódott Európával és azon belül hazánkkal.

Magyar emigránsok egy Amerikába tartó hajó fedélzetén

Az első világháború, majd a trianoni békeszerződés jelentősen megváltoztatta Magyarország nemzetközi pozícióját kapcsolatait a nyugati hatalmakkal. Az Egyesült Államok bár nem ratifikálta a trianoni békét, de a korszakban jellemző jelentős politikai átrendeződés mégis megnövekedett távolságot teremtett Magyarország és az USA között. A két világháború között fennálló Horthy-korszakban Magyarország külpolitikája – egyebek mellett a revizionista törekvések miatt - egyre inkább Németország felé orientálódott, ami a második világháború alatt nyílt konfliktushoz vezetett az Egyesült Államokkal. Hazánk 1941-ben üzent hadat az USA-nak, ami hosszú időre megszakította a bizalmon alapuló párbeszéd lehetőségét. Ezt a helyzetet tobább súlyosbította a háborús vereség és az azt követően kialakuló új geopolitikai helyzet. Magyarország a Szovjetunió érdekszférájába került, így a magyar-amerikai kapcsolatok alakulása már nem kétoldalú kérdés volt, hanem mindinkább a hidegháborús logika keretrendszerében volt értelmezendő.

1956. és a hidegháború

A hidegháború évtizedei alatt a magyar-amerikai viszonyt elsősorban ideológiai ellentét határozta meg. Magyarország a kommunista blokk részeként a szovjet érdekszférában működött, míg az Egyesült Államok a nyugati világ vezető hatalmaként a szocialista rendszerek ellenpólusát képviselte. A korszakban a diplomáciai kapcsolatok formálisan ugyan léteztek, de valódi politikai partnerségről nem lehetett beszélni.

Az időszak legmeghatározóbb eseménye kétségkívül az 1956-os forradalom volt, melynek során Magyarország rövid időre a szabadságért való küzdelem globális szimbólumává vált. Az Egyesült Államok katonailag nem avatkozott be a magyarországi harcokba, de humanitárius és politikai támogatást nyújtott. Többek között magyar menekültek tízezreit fogadták be a tengeren túl, akik később az amerikai társadalom és gazdaság hasznos szereplőivé válhattak. Az ’56-os menekülthullám megerősítette a magyar diaszpóra jelentőségét, így az ma is az Egyesült Államok fontos közösségének számít. Az 1970-80-as években a két ország közötti kulturális és gazdasági kapcsolatok fokozatosan bővültek, de a magyar külpolitika továbbra is csak a szovjet blokk keretei között mozoghatott.

Az ’56-os menekültek érkezése az Egyesült Államokba

Rendszerváltás

1989-től kezdődően Magyarország demokratikus átalakulása új alapokra helyezte az ország külpolitikáját és lehetővé tette a nyugati integrációt. Az Egyesült Államok támogatta ezt a törekvést és kiállt Magyarország demokratizálódása mellett, ami az 1990-es években egyre erősebb politikai és gazdasági együttműködéssel párosult. 1999-ben fontos mérföldkő következett be, Magyarország csatlakozott a NATO-hoz. Ez a lépés nem kizárólag katonai szövetséget jelentett, hanem azt is jelezte, hogy Magyarország a nyugati biztonsági rendszer részeként képzeli el hosszú távú jövőjét. A 2004-es európai uniós csatlakozás is új dimenziót adott Magyarország helyzetének, mivel ezután az ország egyszerre volt amerikai szövetséges a NATO-ban és EU-tag, ami időnként politikai egyensúlyozást igényelt a különböző érdekrendszerek között.

A második Orbán-kormány megalakulását követően, a 2010-es évektől a kapcsolatok hullámzóbbá váltak, hiszen bizonyos politikai kérdésekben, mint például a demokratikus normák, a médiaszabadság vagy a külpolitikai orientáció terén részben eltérő megközelítések jelentek meg az amerikai és a magyar kormányzat között. Ennek ellenére a gazdasági és katonai együttműködés fennmaradt és a két ország stratégiai érdekei továbbra is megegyeztek. A demokrata Obama-adminisztráció és Biden-adminisztráció évei alatt inkább hűvös, míg a republikánus Trump elnök hivatali ideje alatt barátságos hangnemben zajlott a diplomáciai kommunikáció.

Orbán Viktor és Donald Trump

Összességében elmondható, hogy a magyar és amerikai vezetés közötti kapcsolat alakulását jellemzően külpolitikai események befolyásolták, a diplomáciai mozgásterét a geopolitikai helyzet határozta meg. A közelmúltra jellemző baráti viszonyt is a kormányok ideológiai hasonlósága és a lényeges geopolitikai kérdésekhez történő hasonló megközelítés magyarázza. Fontos dilemma azonban, hogy a jó viszony mekkora mértékben függ a két ország vezetőinek személyén és fennmarad-e a közelség egy esetleges kormányzati átalakulás esetén.

Február a Valentin-nap mellett az NFL Super Bowl nevet viselő sporteseményéről is híres, melyet világszerte milliók követnek figyelemmel. A sport azonban nem az egyetlen eleme a Super Bowl-nak, amely minden évben izgalmassá teszi az eseményt, hiszen az amerikai foci mellett a félidős műsorra is hatalmas figyelem szegeződik. Idén Bad Bunny lépett fel, aki az amerikai társadalomban ellentmondásos előadónak számít, Trump elnök például miatta nem vett részt az eseményen. Ebben a cikkben öt olyan Super Bowl félidős műsort mutatok be, melyek az előadó személye, vagy a produkció jellege miatt a legemlékezetesebbnek számítanak.

1993: Michael Jackson

Az 1993-as Michael Jackson neve alatt futó félidős Super Bowl show azért került fel a listára, mert az énekesre rekordszámú néző volt kíváncsi, innentől számítható globális médiaeseménynek a Super Bowl félidős műsora. Jackson ikonikus bevonulása és a hosszú másodpercekig tartó mozdulatlan póz azonnal elvarázsolta a közönséget. A már eleve felfokozott hangulatban felszólaló slágerek, mint például a Billie Jean, Black or White vagy a Heal the World fergeteges atmoszférát teremtettek a stadionban. A produkciót a kiválóan alkalmazott tömeges koreográfia és az egész stadiont betöltő látvány tette nagyszabásúvá. A műsor hatalmas médiavisszhangot és nézettséget hozott, ezzel bebizonyítva, hogy a félidő legalább akkora attrakció lehet, mint maga a meccs.

Michael Jackson az 1993-as Super Bowl-on

2002: U2

2002. februárjában a 36. Super Bowlt alig fél évvel a 2001. Szeptember 11-i terrortámadások után rendezték meg, így várható volt, hogy a félidős műsor valamelyest tükrözni fogja az országban urakodó sokkos közhangulatot. A U2 kitűnően érzékelte a közönség érzelmi helyzetét és egy lassabb, de szentimentálisabb előadással készült. A ‘Where the Streets Have No Name’ mellett az áldozatok neveinek kivetítése és a frontember, Bono ikonikus zászlós gesztusa tette felejthetetlenné a U2 produkcióját. A show annyira jól sikerült, hogy a mai napig az egyik legmeghatóbb fellépésként hivatkoznak rá.

A 9/11-es áldozatok nevei a U2 fellépésén

2004: Justin Timberlake és Janet Jackson

A 2004-es show inkább botrányai, mintsem egyedülálló hangulata miatt maradt emlékezetes. A hírhedt ‘wardrobe malfunction’ miatt a 2004-es műsor alighanem az egyik legismertebb médiabalhéhoz vezetett. A fellépő Janet Jackson, Justin Timberlake, Nelly, P. Diddy és mások az előre egyeztetettek szerint befejezték produkcióikat, de a a záró pillanatban egy előre be nem tervezett ruhaszakadás okozott meglepetést élő adásban. A baleset önmagában nem váltotta ki a közönség indulatát a fellépőkkel szemben, de az esemény hatására hosszú vita indult a televíziós cenzúráról és a popkultúra határairól. A 2004-eshez hasonló esemény azonban azóta sem fordult elő.

Janet Jackson a ruhaszakadás után

2015: Katy Perry

2015-ben Katy Perry látványos show keretében lépett fel a Super Bowl félidejében. A bevonulás például egy hatalmas oroszlánon történt, Missy Eliott vendégeként. A bő egy évtizeddel ezelőtti produkció arról vált emlékezetessé, hogy ebben az évben lett a műsor a mémkultúra egyik központi témája az ún. ‘Left Shark’ mém kapcsán. Az akkoriban kibontakozó online mémoldalak az előadás humorfaktorát meghaladó módon, azt eltúlozva, hosszú napokig szinte kizárólag Katy Perry produkciójával foglalkoztak.

Katy Perry óriás oroszlánon vonul be a 2015-os Super Bowl-on

2020: Shakira és Jennifer Lopez

A COVID-19 járvány kirobbanása előtti utolsó Super Bowl félidejében Shakira és Jennifer Lopez állt elő egy kulturálisan és vizuálisan is rendhagyó előadással. A grandiózus produkció pont a nem megszokott kulturális elemek miatt váltott ki éles kritikákat és hatalmas médiavisszhangot. A 2020-as volt az első show, amelyben nem a megszokott zenei stílusok, hanem a latin pop és reggaeton dominálta a produkciót. Az idén headliner Bad Bunny mellett, J Balvin lépett fel és a zenészek látványos tánca és erős színpadi jelenléte is megkülönböztette a 2020-as félidős előadást a korábbiaktól, amely így egyszerre lett ünnepelt identitás-pillanat és konzervatív kritikai célpont.

Shakira és Jennifer Lopez a Super Bowl színpadán 2020-ban

A bemutatott példákon látszik, hogy az NFL által rendezett sportesemény ugyan a sportkedvelők ünnepe, de a félidős műsorok évről évre egyre izgalmasabb, nagyszabásúbb elemeket tartalmaznak, melynek nem eltitkolt célja lehet a sport iránt kevésbé érdeklődő, de a zenei produkciókra nyitott közönség megnyerése és a televízió képernyők elé csábítása. A fellépések rendhagyó jellege egyre inkább elfogadottá vált, így a legtöbb amerikai minden bizonnyal megemelkedett ingerküszöbbel várja a 2027-es Super Bowl félidei műsorát.

Társadalmilag bevett reflex, hogy a szingli barátainkat sajnálattal kezeljük, és noszogatjuk őket arra, hogy találjanak végre valakit és mielőbb párkapcsolatba lépjenek. De vajon tényleg jobb valakinek ha párkapcsolatban van? Tényleg boldogabbak vagyunk tőle? 

A párkapcsolati státusz kérdése nemcsak társadalmi és kulturális szinten foglalkoztat sokakat, hanem a pszichológiai kutatások egyik visszatérő témája is. Gyakran hangzik el az a leegyszerűsített állítás, hogy „kapcsolatban boldogabbak vagyunk”, miközben a modern életformák egyre változatosabb kapcsolati mintákat hoznak létre. Az elmúlt évek nagyszabású, nemzetközi és longitudinális kutatásai árnyaltabb képet rajzolnak arról, hogyan függ össze a párkapcsolat, az egyedüllét, a mentális egészség és az életelégedettség.

Kapcsolati státusz és jóllét hosszú távú adatok alapján

Egy 2023-ban publikált tanulmány hosszú távú, ausztrál paneladatok segítségével vizsgálta, miként hat a kapcsolati státusz – és annak változása – az emberek életelégedettségére és mentális egészségére

A kutatás a Household, Income and Labour Dynamics in Australia (HILDA) adatbázisára épült, amelyben a résztvevők évente számoltak be kapcsolatuk állapotáról, valamint pszichés jóllétükről.

A vizsgálat két eltérő jólléti mutatót használt. Az életelégedettség a saját élet egészére vonatkozó, kognitív értékelést jelenti, míg a mentális egészség az aktuális érzelmi állapotok, hangulatok összességét ragadja meg.

A kapcsolati változások nem egyformán hatnak

Az eredmények egyik legfontosabb megállapítása, hogy a kapcsolati átmenetek hatása nem szimmetrikus. A kapcsolatból való kilépés – legyen szó házasságról, együttélésről vagy különélő kapcsolatról – jelentősebb és tartósabb negatív hatással volt mind az életelégedettségre, mind a mentális egészségre, mint amekkora pozitív változást maga a kapcsolat kialakulása hozott.

Másként fogalmazva: a kapcsolat elvesztése pszichológiailag nagyobb súllyal esik latba, mint amekkora nyereséget a kapcsolat kezdeti időszaka jelent. Ez az eredmény összhangban van más pszichológiai kutatásokkal is, amelyek szerint a veszteségek érzelmi hatása általában erősebb, mint a hasonló mértékű nyereségeké.

Nem kell együtt élni a pozitív hatáshoz

A tanulmány külön figyelmet szentelt a nem együtt élő párkapcsolatoknak. Az eredmények azt mutatták, hogy a különélő kapcsolatok is egyértelműen kedvezőbb jóléti mutatókkal járnak, mint a teljes egyedüllét. Ez arra utal, hogy az érzelmi kötődés és az intimitás megléte önmagában is védőfaktor lehet, függetlenül attól, hogy a partnerek egy háztartásban élnek-e.

A szerzők emellett hangsúlyozzák, hogy a kapcsolati státusz erősebben befolyásolja az életelégedettséget, mint a rövid távú érzelmi állapotokat. Az életelégedettség ugyanis érzékenyebb a társadalmi normákra, elvárásokra és az önértékelésre, míg a mentális egészség mutatói kevésbé reagálnak ezekre a külső összehasonlításokra.

Kapcsolat és boldogság nemzetközi összehasonlításban

Egy másik, 12 országra kiterjedő nagyszabású vizsgálat azt találta, hogy azok az emberek, akik párkapcsolatban vagy házasságban élnek, átlagosan magasabb érzelmi jóllétről és életelégedettségről számolnak be, mint az egyedülállók.

A kutatás a résztvevőket több csoportra osztotta: kapcsolatban élők, házasok, önkéntesen egyedülállók, nem önkéntes szinglik (akik szeretnének párkapcsolatot, de nem találnak), valamint azok, akik két kapcsolat között vannak. A jóllétet több dimenzió mentén mérték, beleértve az érzelmi állapotokat, az optimizmust és az élet értelmének megélését.

Azok, akik választásuk szerint voltak egyedülállók, vagy kapcsolatok között éltek, mérsékelten magasabb érzelmi jóllétről számoltak be, mint az önkéntelenül egyedülálló résztvevők, de még mindig alacsonyabb pontszámot értek el, mint a párkapcsolatban élők.

A házas és a párkapcsolatban élők következetesen a legmagasabb pontszámokat érték el a pozitív érzelmek és az élettel való elégedettség tekintetében. A boldogság és a boldog érzelmi állapotban töltött idő közelebbi vizsgálata azt is kimutatta, hogy a párkapcsolatban élők, különösen a házasok, magasabb boldogságszintet és nagyobb arányban töltötték boldognak magukat az egyedülállókhoz képest.

A kutatás hangsúlyozza, hogy nem önmagában a kapcsolat ténye számít, hanem annak minősége. Egy alacsony elégedettségű vagy konfliktusos kapcsolat jólléti szempontból akár közelebb is állhat az egyedülléthez, mint egy támogató párkapcsolathoz.

Élethosszig egyedülállók és személyiségkülönbségek

Egy friss, több mint 77 000, 50 év feletti európai felnőttet vizsgáló kutatás az élethosszig egyedülállók és a párkapcsolatban élők közti különbségekre fókuszált

A vizsgálat nemcsak az életelégedettséget, hanem a személyiségvonásokat is elemezte a Big Five modell alapján.

Az eredmények szerint az élethosszig egyedülállók átlagosan alacsonyabb életelégedettséget mutattak, valamint alacsonyabb extroverziót, lelkiismeretességet és nyitottságot. Ugyanakkor azok az egyedülállók, akik korábban éltek párkapcsolatban vagy házasságban, kedvezőbb mutatókkal rendelkeztek, mint azok, akik sosem voltak elkötelezett kapcsolatban.

A szerzők kiemelik, hogy ezek az összefüggések nem bizonyítanak ok-okozati viszonyt. Elképzelhető, hogy bizonyos személyiségjegyek egyszerre növelik a kapcsolat kialakításának esélyét és a magasabb életelégedettséget.

Nemi és társadalmi különbségek

A kutatások nemi különbségeket is feltártak: az egyedülálló nők átlagosan elégedettebbek életükkel, mint az egyedülálló férfiak. Ennek egyik lehetséges magyarázata, hogy a nők gyakran erősebb társas és érzelmi támogató hálóval rendelkeznek párkapcsolaton kívül is.

Mit üzennek összességében a kutatások?

A vizsgált tanulmányok alapján egyértelművé válik, hogy nincs univerzális válasz arra, melyik életforma „jobb” vagy „egészségesebb”. A párkapcsolat átlagosan magasabb jólléttel jár együtt, de csak akkor, ha érzelmileg biztonságos és kielégítő. Az egyedüllét pedig lehet megterhelő és magányos, de lehet tudatosan választott, autonóm és pszichésen stabil életforma is.

A boldogság és a mentális egészség szempontjából nem a kapcsolati státusz önmagában, hanem annak személyes jelentése, minősége és az egyén társas erőforrásai tűnnek meghatározónak.