Reaktor

Csak ne tessék oltásigazolást kérni, elég az a személyi!
Csak ne tessék oltásigazolást kérni, elég az a személyi!

getty_a0222-000009_2000133320009280165_352564.jpg

A Reaktor oldalán nemrég megjelent egyik írás egyfajta természetes megnyugvással írt arról, hogy 2021 elhozhatja az oltásigazoláshoz való kötöttséget. Az elmúlt egy év, ahogy mindenki számára, úgy az én esetemben is radikális változásokat hozott: március és április hónapban gyakorlatilag nem voltam az utcán (kivéve a heti egyszeri, maszkos-kesztyűs vásárlásokat), külhoni magyarként kis túlzással lemondtam a családommal való személyes találkozásokról, elengedtem a hobbijaimat, miközben igyekeztem a lehető legfelelősebben eljárni. Mindez persze semmi azon esetekhez képest, amikor emberek a biztos megélhetésüket, mások pedig sajnálatos módon a szeretteiket veszítették el. Ennek ellenére van egy határ: ez pedig véleményem szerint az oltásigazolás. De jöjjön a reakcióm a cikkre!

A kedves kolléga írásában szerepel, hogy a lakosság oltásokkal szembeni szkepticizmusát az államok „bizonyos ösztönzők” által kívánják ellensúlyozni, így rendezvényekre, fesztiválokra, színházba vagy moziba, esetleg utazni csak vakcinával lehetséges majd. Én ezt nem nevezném ösztönzésnek, hanem egyszerű manipulációnak: nem fair egy oltásra azt mondani, hogy önkéntes, aztán többletjogosultságot adni a társadalom egy részének (pontosabban visszaadni az alapvető jogosultságokat egyeseknek), ezáltal diszkriminálva a másik oldalt.

Részemről ösztönzésnek tiszta és érthető kommunikációval teli kampányokat neveznék, melyek a nagyon is releváns kérdésekre igyekeznek válaszokat adni,

nem pedig olyan burkolt fenyegetésekkel állnak elő, amivel egyrészt aggodalmat keltenek a társadalom egy részében, továbbá – amennyiben valóban megvalósul a rendszer – a gazdasági hatásokon túl nagyon erős társadalmi polarizációt is okoznak.

Már elméletben is felmerül a probléma, hogy egymással merőben ellentétes gondolkodású oldalak hangja hallatszik, a társadalmat pedig önkényesen ezen két oldal uralja: az egyik fél arról beszél, hogy a vakcina mindent megold, így mindenki, aki azt nem adatja be (vagy egyáltalán megkérdőjelezi a beadatását), az egy tudatlan, vírustagadó, Gödény-hívő (szerk. a korrektség kedvéért: Dr. Gődény elmondása szerint nem vírustagadó), felelőtlen ember, így meg is érdemli hogy „örökre bezárják”, míg a másik oldal merészebbnél merészebb összeesküvés-elméleteket gyárt Bill Gatesről, a vakcinák okozta gyerekhalálokról, chip beültetésről és háttérhatalmakról.

Sajnálatos módon ez a két hang azonban nem egymás mellett él érthető és kiegyensúlyozott módon, hanem az „internetes megafonba üvölt”, miközben a társadalom tagjai megállás nélkül csak a vírusról, az oltásról, annak pozitív és negatív hatásairól hallanak egy kaotikus ordítozás közepette.

Valójában azonban nem ez jellemzi a társadalom egészét, mivel a két oldal között számos jogos és még megválaszolatlan (vagy csak részben megválaszolt) kérdés merül fel a vakcina és a vakcinaútlevél kapcsán: meddig tart ki a vakcina hatása? Mi a pontos helyzet a fertőzésen már átesettekkel? Egy új vírusmutáns lenullázhatja-e az eddigi törekvéseket? Lehet-e bármilyen ismeretlen személyes kockázat beadatás előtt? Megvalósítható-e egy univerzális rendszer, továbbá logikus-e a lépés azt figyelembe véve, hogy a beoltottak nem betegszenek meg, így épp a vakcinát nem beadatók kerülnek saját maguk döntésének köszönhetően egyfajta veszélybe (ahogy az életben rengeteg más ügyben kerülhetnek)? Teljesen biztos, hogy a különböző vakcinák ugyanolyan minőségűek és megbízhatóak, továbbá minden országban elfogadottak lesznek? Bár még a folyamat elején vagyunk, de egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy X ország bizonyos típusú vakcinákat fogad el az oltásigazoláson keresztül, míg Y ország másféle oltásokat hagy jóvá – gondoljunk csak az egységes tesztelési rendszer hiányával kapcsolatos eddigi tapasztalatokra, amelyek megbénították és továbbra is bénítják a nemzetközi utazásokat.

A helyzet tehát sokkal bonyolultabb annál az idealisztikus képnél, amit a kolléga állít, hogy hamarosan problémamentesen létrejön egy nagy rendszer, majd egyszerűen bárhol felmutatjuk az igazolást (akár elektronikusan, akár papíron) és már mehetünk is.

Fontos továbbá megemlíteni, hogy nagyon más egy mozizás, a schengeni térségben való utazás, illetve egy világkörüli út. A különböző területek egymástól eltérő mérlegelést igényelhetnek (elég csak a szabad mozgás európai vonatkozásait más kontinens államaival összehasonlítani), ezek összemosása pedig romboló hatást válhat ki.

A Reaktor oldalán megjelent cikkben az is olvasható továbbá, hogy bár az oltással való megkülönböztetés teremt egyfajta különbségtételt, ám az nem új keletű dolog, hisz több betegség kapcsán bevezetésre kerültek már – ahogy a világ számos pontján most is szükség van rájuk. Példaként a szerző Nigériát vagy a Kongói Köztársaságot említi, ahol a „beutazáshoz szükséges a sárgaláz elleni védőoltás”. Ez jogos, azonban hasonlítsuk össze a betegségeket:

a WHO szerint a sárgaláz halálozási rátája 15 és 50 százalék között mozog, míg ez a COVID esetében 2 százalék körüli világviszonylatban, amennyiben az azonosított eseteket és elhalálozásokat kapcsoljuk össze.

Minden bizonnyal azonban sokkal nagyobb az esetszám (ahogy a többlethalálozás is magasabbnak tűnik): a WHO már októberben arról számolt be, hogy akár 750 millió személy elkaphatta a vírust (2021 januárjában hivatalosan 100 millió alatti fertőzöttnél tartunk), ami azt jelenti, hogy a halálozási ráta valószínűleg 2 százaléknál alacsonyabb, különösen azok körében, akik a leginkább mobilis rétegbe tartoznak – tehát a legtöbbet utaznak, járnak moziba és étterembe, anélkül, hogy ezzel bármilyen formában megpróbálnám az idősebbeket kizárni.

Dr. Merkely Béla decemberi előadásában arról beszélt, hogy a második hullámban 2 millió magyar fertőződhetett meg, a hivatalos statisztikák pedig 10 ezer elhunytról szólnak. Ez a szám semmiképp nem alacsony (különösen úgy, hogy a megszokott életünk rendjében, korlátozások nélkül még magasabb lett volna), viszont még inkább arra utal, hogy a halálozási ráta jelentősen kisebb a vírus megjelenésénél hitt aránynál. Személy szerint borzasztóan frusztrált az összes olyan hozzászólás a közösségi médiában, amelyek során az elhunyt személyekről úgy vélekedtek, hogy „áh, amúgy is meghaltak volna”. Emberéletekről van szó, és semmi nem jogosít fel arra, hogy családok tragédiáiról ilyen könnyedén beszéljünk. Ettől függetlenül azonban megpróbálhatjuk objektíven értelmezni a helyzetet, az olyan hatásvadász kijelentéseket elkerülve, melyek szerint „Minden ezredik magyar meghalt a koronavírusban”.

Bármennyire is elszomorító, az elhunytak között igen súlyos alapbetegséggel rendelkező nagyon idős emberek is szerepelnek

(és itt nem magasvérnyomás-betegségre vagy egy kezdődő, enyhébb kórós állapotra gondolok, ahogy arra sem, hogy minden tekintetben kizárólagosan rájuk lenne veszélyes a vírus): a súlyosan beteg személyek védelme érdekében lépésekre van szükség, hogy a már létező nehézségeikhez ne párosuljon a vírus, viszont talán nem felelőtlenség azt kimondani, hogy bizonyos esetekben nem önmagában a vírus a döntőfaktor.

Ez persze nem azt jelenti, hogy a járványt nem szükséges komolyan venni, viszont a vakcinához kötés rendszere aránytalanul szigorúnak tűnik, miközben a vita sokkal többről szól egyfajta elvi összecsapásnál. A lépés megtétele iszonyatos társadalmi polarizációt hozhat az alapvetően is fragmentált közösségekben, ahogy erre Karikó Katalin is utalt egy nemrég megjelent cikkben (szerk. ahogy a negatívumok mellett természetesen az oltás előnyeiről és fontosságáról is, illetve a vakcinaútlevél lehetséges pozitív hatásairól is beszámolt). Ezen polarizáció során egy komplex jelenségre kell gondolni: itt nem arról van szó, hogy a már említett „vírustagadó, konteó-hívő felelőtlen” polgártársak kisebbsége rosszul jár (bár meg van az esély az olyan logikátlan tettekre is, hogy néhányan nyalogatni fogják a WC-csészékét, hogy fertőződjenek már végre meg, esetleg ilyen-módon szereznek igazolást, úgy, ahogy egyre terjed a hamis, negatív koronavírus-teszteredményekkel való üzérkedés is), hanem arról, hogy

a társadalom egyszerűen kettétörik majd az oltást elfogadó, illetve azt elutasítók között.

Rengeteg kérdés merül fel az oltásigazolás kapcsán, legyenek azok a személyes adatokat érintő aggályok, az egységes rendszer hiánya, a nyájimmunitás gyors elérésébe vetett korai túlzott bizalom, illetve a tény, hogy ez a fajta megkülönböztetés minden bizonnyal még inkább növelheti az államokon belüli különbségeket, illetve szűkítheti a fejlődő államok lehetőségeit (amely államokba a WHO szerint is később érkezhet meg a kellő mennyiségű vakcina). Ehhez párosul azon szubjektív vélemény, hogy ez a stratégia nem is hatásos, ugyanis az oltást nem radikálisan ellenzők körében is ellenérzést válthat ki, burkolt fenyegetésként pedig sokkal kevésbé rendelkezik meggyőző erővel, mint a valódi ösztönző kampányok. Végezetül pedig érdemes megemlíteni a német belügyminiszter, Horst Seehofer szavait, melyek már-már közhellyé váltak az elmúlt hetekben, de nagyon is jól összefoglalják a jelenlegi helyzetet:

Együtt kerültünk bele a válságba, és együtt, szolidárisan is kell kiverekednünk magunkat belőle”.

Nagy igény van egy magyar identitásfilmre – Takó Sándor, A martfűi rém producere
Nagy igény van egy magyar identitásfilmre – Takó Sándor, A martfűi rém producere

Mennyire magyar történet Hollywood? Mi változott a hazai filmvilágban Andy Vajna halála óta? Hogyan lett mozifilmből minisorozat a Netflix kedvéért A martfűi rémből? Szinkronról, A pozsonyi csatáról, az SZFE-ügyről és egy készülő budapesti Tesla-filmről is beszélgettünk Takó Sándor filmjogásszal, producerrel, a Magyarok Hoollywoodban szerkesztőjével.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

fox_zukor_1.jpg

Sok híres magyar nevét ismerik a világban. Valóban magyarok találták fel Hollywoodot is?

Az mindenféleképpen elmondható, hogy meghatározó szerepet játszottak benne. A közép-európai gondolkodásmód, kreativitás ott van Hollywood feltalálásában. Sok magyar közül ki kell emelnünk a két alapító atyát, Czukor Adolfot és Fried Vilmost, aki később William Foxként vált világhírűvé. Mindketten Magyarországon, két kis Zemplén megyei településen születtek. Czukor Adolf Ricsén, William Fox pedig Tolcsván látta meg a napvilágot. Mindketten gyermekként, illetve csecsemőként kerültek az Egyesült Államokba és ott alkottak nagyot.

Tavaly decemberben jelent meg az önéletrajzuk két kötetben.

Így van. Mind a ketten megírták a maguk szakmai memoárját, illetve életútját, két fantasztikusan izgalmas kötetben. Ezek több évtizeddel ezelőtt jelentek meg az Egyesült Államokban, eredetileg angol nyelven. Ezidáig nem jelentek meg magyarul. Több éves kemény munka révén Kollarik Tamás ötletgazda és szerkesztőtársammal, más kollégákkal, illetve az Emberi Erőforrások Minisztériumának és a Nemzeti Kulturális Alap könyvkiadási kollégiumának pályázati támogatásával megkezdhettük ezeknek az életműveknek a hazahozatalát. Ez egy több éves folyamat volt, 2020 decemberében értünk a végére. Egy nagy álmunk vált valóra, amikor sikerült a két világhírű magyar életrajzát hazahoznunk Magyarországra.

Ha jól tudom, dokumentumfilmet is terveztek forgatni az életrajzokból. A martfűi rém producere is vagy, ami megjelent a mozikban, majd minisorozatként a Netflixen. Szerinted az egész estés moziké a jövő, vagy inkább a minisorozatoké?

Nehéz erre röviden válaszolni. Én nagyon hiszek a moziban. Úgy gondolom, hogy a mozira mindig szükség volt és lesz, mindig meg lesz a helye a filmművészetben. A készülő dokumentumfilmet Kollarik Tamással közösen fejlesztjük a Nemzeti Filmintézet támogatásával. Jelenleg gyártáselőkészítés alatt van, várjuk a pályázat pozitív elbírálását.

Ezzel az egész estés dokumentumfilmmel a mozi születésének is szeretnénk emléket állítani a két életút bemutatásával, ütköztetésével. A digitális világ előretörésével és a filmgyártás digitalizációjával egyre inkább a streaming platformokra kerül át a forgalmazás. Szerintem a kettő nem feltétlenül zárja ki egymást. A pandémia viszont felgyorsította a streaming platformok terjedését.

Ott van például a Disney, a Hulu, az Amazon, az Apple saját platformja. Ezektől eltérő céllal, de itthon is indultak szolgáltatók. A Filmio, a Nemzeti Filmintézet streaming platformja magyar filmklasszikusokat kínál, a Cinego pedig művészfilmek hazai forgalmazásával, elérhetővé tételével foglalkozik.

138804388_844133656411010_1264527537955774736_n.jpg

Milyen esélyeik lehetnek a nemzetközi piacon?

Úgy gondolom, hogy a Filmionak vagy a Cinegonak nem kell felvennie a Netflix-szel a versenyt. Az a feladatuk, hogy a magyar filmkincset elérhetővé tegyék. Méltatlan, hogy a XXI. században a magyar filmkincs jelentős része csak illegális oldalakról és egyéb módokon érhető el. Nagyon bízom benne, hogy ezek a szolgáltatások széles körben elérhetővé válnak. Sokat olvastam Káel Csaba filmügyi kormánybiztos terveiről. A Filmio-ról elképzelhető, hogy egy nagyobb, régiós lefedettségű platformmá válik. Akár szlovák, lengyel, szerb, osztrák, cseh kortárs filmek is elérhetővé válhatnak általa a magyar közönség számára. Szerintem ez egy remek kulturális kezdeményezés.

Kanyarodjunk vissza A martfűi rémhez! Mennyire volt nehéz elérni, hogy a Netflix műsorra tűzze? Illetve a film helyett miért minisorozatként érhető el?

A martfűi rém története filmprodukciós szempontból is nagyon izgalmas. Eredetileg a Nemzeti Filmalap támogatásával készült mozifilmként. Sopsits Árpád rendező, forgatókönyvíró eredetileg egy sorozatot tervezett forgatni a martfűi rémből. Én mindig is azt gondoltam, hogy benne van a sorozat lehetősége. Már csak annak okán is, hogy a műsoridő és a karakterszálak kibontásának szempontjából más lehetőségeket kínál a film és a sorozat. Utóbbi nagyobb teret adott arra, hogy mélyebbre nézzünk, jobban megismerjük a korszakot és a szereplőket. Már a filmes bemutatáskor tudtuk, hogy ebből a produkcióból szeretnénk egy minisorozatot is készíteni. Én a minisorozatba szálltam be producerként. A Focus-Fox, a Romis Film, illetve a Film Hungary koprodukciójában készült el ez a minisorozat. Legnagyobb örömünkre első magyar sorozatként fel is került a Netflix kínálatába, napokig felvéve a versenyt a nagy produkciókkal.

Mondhatjuk, hogy jobban teljesített, mint a mozifilm?

Nehéz összemérni a kettőt. A mozifilm is, annak ellenére, hogy tizennyolcas besorolású volt, egészen kiváló nézőszámokat hozott, sokszorosan meghaladva a Filmalap által előzetesen vártakat. Emlékeim szerint megjelenésének évében A martfűi rém tizennyolc pluszos filmként is a legnézettebb magyar film volt és tarolt a Magyar Filmdíj-gálán is. Mind a két alkotás sikerként könyvelhető el. Az egy hatalmas dolog, hogy bekerülhetett a Netflix kínálatába. Kapunk visszajelzéseket arról, hogy azokhoz is elért, akik a mozifilmet nem tudták megtekinteni, és persze azokhoz is, akik rajonganak a filmért. Nagyon jó közönségi és szakmai visszaigazolásokat kapunk a sorozatról.

Két éve hunyt el Andy Vajna, akinek nagy szerepe volt a hazai filmgyártásban. Mi minden változott azóta, amióta ő nincs?

A filmszakmában dolgozóként tudom elmondani a saját benyomásaimat. 2020 január 1-én állt fel a Nemzeti Filmintézet, átvéve a korábban televíziós platformok, műfajok támogatását ellátó mecenatúra program szerepét. Mondhatjuk, hogy törvényi szintre emelték a mecenatúra programot a filmtörvény módosításával, illetve a Filmalap is beolvadt a Nemzeti Filmintézetbe. Egy egységes támogatási rendszerben, de mégis egymástól különállóan tudnak pályázni a mozis és televíziós produkciók. Fontos, hogy továbbra is sok forrás áll rendelkezésre a magyar filmiparban.

Egy filmnek durván két-három év, amíg eljut az ötlettől a bemutatásig.

Minden új rendszernek időt kell hagyni, két-három év múlva láthatjuk azokat a filmeket, amelyek 2020 január 1. óta készülnek az átszerveződött Filmintézet támogatásával. Én is a sajtóból, illetve a szakmából követtem, hogy mik a Filmintézet főbb vállalásai. Ebben benne van a nemzetközi együttműködések támogatása, ami egy nagyon-nagyon jó irány, mert a mi szakmánk is ebből épülhet. Közönséget, piacot nyerünk vele, valamint forrásmegosztással még sikeresebb alkotásokat lehet létrehozni. Nagyon ambiciózus, előretörő közép- és hosszútávú tervek is vannak. Az Andy Vajna által megindított útnak is 2-3 éves átfutási időszaka volt, úgy gondolom, hogy hasonló időszakot kell kivárni és utána lehet még sok mindenről beszélni. 

Mekkora szerepe van a piaci forrásoknak az állami támogatások mellett abban, hogy miből lesz film?

Ez egy jó és izgalmas kérdés. Az Európai Unióban és Magyarországon az USA-tól eltérően a filmipar nem kizárólag piaci alapon működik, mert nem is tudna. Magyarországon a szűk piaccal nem lehet és nem is szabad elvárni a kizárólag piaci alapokon való működést.

Minden EU-s országban az államok sok pénzt áldoznak a kultúrára, azon belül is a filmgyártásra. Ez Magyarországon nagyon jól működik, 2010 óta számos sikerprodukciót könyvelhetünk el.

A rendszerváltást követően a Magyar Mozgókép Alapítvány támogatta a filmes produkciókat. A piac szerepe ettől függetlenül fontos. Amennyire csak lehet, be kell vonni a magánfinanszírozást. Minél jobb, minél nemzetközibb egy produkció, minél nagyobb közönséget ér el, annál jobban megtalálja a piaci számításait is. Ilyen például, amikor nagy cégek állnak a projekt mögé szponzorként. Egyébként nagy nézőszámokat érhet el egy állami finanszírozású film is. Filmalkotóként, producerként, produkciós cégek vezetőjeként igyekszem olyan filmtémákat keresni, amelyek széles közönséget érhetnek el. Ilyen Czukor Adolf és William Fox története.

Káel Csaba egy interjújában azt is hangsúlyozta, hogy több filmklubra lenne szükség, hogy ne csak nézzük, hanem vitassuk is meg, értelmezzük a filmeket. A mai fiatalok mennyire vevők az ilyesmire?

Pont vizsgáztatásról érkeztem a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemről, és az egyik vizsgázó filmklubot üzemeltet. Röviden értekeztünk erről a témáról. Úgy gondolom, hogy minden közösségépítő, közös gondolkodásra, vélemények ütköztetésére ösztönző kulturális eseményre szükség van. Nem tudom, hogy ma pontosan mekkora igény van rá, de évekkel ezelőtt nagy szerepe volt a filmkluboknak a fiatalok életében.

Jó dolog, ha értékes alkotásokat nem a telefonon magunk elé nézve, hanem közösen tekintünk meg és utána jó hangulatban meg is vitatjuk őket.

Nem vagyok a téma szakértője, de filmalkotóként támogatom az ilyen kezdeményezéseket.

Reméljük, hogy a járványhelyzet is mielőbb lehetővé teszi.

Így van. 

Megfogalmazódott az is, hogy több történelmi és animációs filmre lenne szükség. Éppen decemberben debütált A pozsonyi csata című történelmi animációs film, amit elég sokan bíráltak. Mégsem ez a jó irány, vagy a megvalósítással volt probléma?

Filmalkotóként nem gondolom, hogy nekem kell megmondanom a tutit ebben a témában.

Láttad a filmet?

Igen, és olvastam azt is, hogy hogyan osztotta meg a szakmát. Úgy gondolom, hogy nekem nem tisztem ebben a kérdéskörben igazságot szolgáltatni. Egy fontos és jó iránynak tartom a saját történelmünk feldolgozását. A Czukor-Fox történet is egy ilyen szelet. Én magam is keresem azokat a vonatkozásokat, amelyek a saját gyökereinkből építkezve, de mégis széles közönség számára konstruktív, építő történetek tudnak lenni és mozgóképre érdemesek lehetnek. Jelenleg is dolgozom egy Nikola Tesla fiatalkorát érintő dokumentumfilmen. Ebben Nikola Tesla fantasztikus magyarországi időszakát mutatjuk be. Azt, hogy miképpen talált saját magára, hogyan jutott el odáig, hogy a Városligetben sétálva a váltóáram ötlete kipattant a fejéből, Goethe Faustját szavalgatva.

Számtalan fantasztikus történetet kínál aranytálcán a magyar történelem. Ha körülnézünk a szomszédos országokban, láthatjuk, hogy majdnem minden ország megcsinálta már a saját identitásfilmjét és a saját történelmét alapul veszi filmtémákhoz. Erre nagy igény van hazánkban is, ugyanakkor egy borzasztóan költséges műfajról van szó.

Nehéz elvonatkoztatni a száz-kétszáz millió dolláros amerikai filmektől, amelyek hasonló témakörben születnek. A mi nagy költségvetésű filmjeinkhez ennek a töredéke áll rendelkezésre, de ugyanazért a közönségért kell megküzdenünk. Nehéz helyzetben vannak a filmalkotók, de bízom benne, hogy sok szuper film készül majd ezen az úton haladva. Úgy látom, hogy a Nemzeti Filmintézet is egyértelműen elkötelezett ebben a témában. Több történelmi témájú film és filmsorozat fejlesztése folyik jelenleg is. Ehhez is idő kell, mint mindenhez a filmgyártásban.

A magyar nyelv nem lehet korlátja a nemzetközi sikernek?

Forgalmazási szempontból egyértelműen az. Egy magyar nyelvű produkciónak nincsen piaca más országban. Sok országban nem is lehet széles közönséget elérni idegennyelvű (nem angol nyelvű) filmekkel. Láthatjuk azt is egyébként, hogy mekkora karriert tudnak idegennyelvű filmek befutni. Idén először idegennyelvű film nyerte meg a legjobb film Oscar-díját, a Paraziták című dél-koreai film. A Saul fia is magyar nyelvű alkotásként futott be hatalmas nemzetközi karriert, rengeteg fesztivált megnyerve. Van a magyar nyelvnek is útja. Forgalmazási szempontból persze kifizetődőbb nemzetközileg ismert színészekkel angolul készíteni produkciókat.

139224617_413408426666390_1187702067375934324_n_1.jpg

Az örök kérdés, szinkron vagy felirat? Ha nálunk bemutatásra kerül egy külföldi film, akkor feliratos legyen vagy szinkronos?

Én szeretem eredeti nyelven nézni a filmeket, de a magyar szinkronnak vitathatatlanul vannak páratlan teljesítményei. Ezek nem egy esetben valódi hozzáadott értéket jelentenek a produkciókhoz. Különösen igaz volt ez évekkel ezelőtt, amikor egy-egy szinkron nagy költségvetést kapott, nagy is volt rá az igény.

Azt látom, és ez a járványhelyzettel lehet, hogy változni fog, hogy szinkron nélkül nem lehet betenni filmet a moziba, mert az a nézőközönségnek csak a töredékét éri el mind a mai napig.

Ettől függetlenül azt látom, hogy a fiatalabb generáció eredeti nyelven tekinti meg ezeket. Nyelvtanulási szempontból sem utolsó, ha valaki a gyerekkorától kezdve idegennyelven nézi a filmeket.

Tavaly a járvány mellett az SZFE körüli események sem kedveztek a szakmának. Filmes szempontból milyen a magyar művészeti felsőoktatás?

Egyetemi oktatóként évek óta dolgozhatok a felsőoktatásban. Nagyon hálás vagyok azért, hogy több egyetemen tarthattam kurzusokat. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi karának vagyok a megbízott oktatója, tartok kurzusokat a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, korábban a Metropolitan Egyetem és a Színház- és Filmművészeti Egyetem oktatója is voltam. Kulcskérdés a filmes felsőoktatásban, hogy miképpen sikerül a fiatal alkotókat egy professzionális, az életre, valamint a filmgyártásra felkészítő oktatásban részesíteni. Kollarik Tamással több egyetemen tanítunk és ennek megfelelően állítjuk össze a saját fejlesztésű kurzusainkat. Ez egy nagyon fontos kérdéskör, aminek meghatározó tényezője a jogi, üzleti, gazdasági háttértudás. Naprakésznek kell lenni abban, hogy mire lehet számítani az életben, hogyan lehet pénzt szerezni. Sajnálattal látom az SZFE-ügyet. Oktatóként sokszor megfordultam az SZFE-n, bízom benne, hogy minél hamarabb sikerül ezt az ügyet megoldani. Rossz látni, hogy barátaim, kedves munkatársaim akár egymással is szemben állnak. A saját területünknek, szakmánknak és a társadalmi kommunikációnak is jót tenne, ha sikerülne ebben a kérdéskörben kompromisszumra jutni és közeledhetne egymáshoz a két fél. Egy megosztott szakma nem segít az országnak. Mind oktatóként, mind filmesként csak drukkolni tudok annak, hogy ez a helyzet valamiképpen rendeződjön.

Az interjút készítette:

Fazekas Csilla

Befagysz az idén, Balaton?  - egy kis téli nosztalgia
Befagysz az idén, Balaton? - egy kis téli nosztalgia

Alapvetően a meleg évszakokat és a napsütést pártolom, de úgy vélem, minden évszaknak megvan a maga szépsége. Így nem csak a nyári meleget szeretem a sok strandolással, hanem a tavaszi virágokat és az ősz sárguló leveleit is. És igen, a téli hideget szintén, mert a tél sajátosságához hozzá tartozik a hideg, a hóesés és ha szerencsések vagyunk, a befagyott Balaton is.

img_0901.jpg

Minden télen élénk figyelemmel kísérem az Időkép különböző előrejelzéseit és mindig reménykedem, hogy végre lesz egy szép havas telünk és fehér lesz a karácsony. Már az idejét sem tudom, hogy mikor volt ilyen utoljára és az elmúlt években a hó se maradt meg igazán, sőt tavaly felénk talán kétszer, ha volt hóesés.

A téli sportok közül én a korcsolyázást részesítem előnyben, ezért nagy érdeklődéssel követem az időjárásjelentést és várom a kemény fagyokat, hogy végre meginduljon a tó felszínének jegesedése. Mert lássuk be, hogy teljesen más mesterséges jégen, egy sátorban körbe-körbe menni, mint a szabadban, természetes környezetben csúszkálni. Éppen ezért is éreztem magam szerencsésnek, mikor 2017 januárjában korán befejeztem a vizsgáim és volt lehetőségem hétköznap délelőtt lemenni korcsolyázni a Balatonra. Utoljára talán még általános iskolában voltam lent, természetesen hétvégén. Akkor a partra felállított hangszórókból hangosan szólt a zene, a megfagyott füvön a törölközők helyett pedig pulcsik, kabátok és téli cipők voltak szinte mindenhol. A nyárhoz hasonlóan akkor is nehéz volt megtalálni az ideális helyet. Most a szempont az árnyék helyett az volt, hogy elég közel legyünk a parthoz, ne kelljen korcsolyával a lábunkon sokat gyalogolni a tóig.

img_0967.jpg

Hétköznap menni egészen más élmény volt. Nem volt tömeg, sőt gyakorlatilag kettesben voltunk édesapámmal. Lelkiismeret-furdalás nélkül foglalhattunk el egy még a nyárról a parton maradt padot, és élvezhettünk a nyugodt korcsolyázást. Nem kellett kerülgetni a többi kikapcsolódni vágyót. A zene sem szólt, csak a szél fütyült a fülünkben és hallottuk, ahogy a korcsolyánk karcolja a jeget. Egyedül az hiányzott, hogy nem volt nyitva semmi a parton, így csúszkálás után nem tudtunk felmelegedni teát vagy forralt bort kortyolgatva. Persze, ez legyen a legkisebb gond, hiszen meleg italt vihetünk magunkkal termoszban is.

Ebben az évben egyébként a 32 centiméteres vastagságot is elérte a jég.

Azonban nem ez volt a legnagyobb mért jégvastagság a Balatonon. A dokumentációk szerint 1928-1929 telén a jégvastagsága elérte a 72 centimétert is. A mérések szerint 1987-ben 45 centiméteresre hízott a jég a mínuszoknak köszönhetően.

A megfelelő vastagságúra hízott jégtakaró megmozgatja a rendezvényszervezők fantáziáját is. 1982-ben például jégkarnevált rendeztek Fonyódon. A Somogyi Hírportál visszaemlékezése szerint szinte a nyári tömegeket megközelítő létszámban vettek részt az emberek az eseményen. 2017-ben is Fonyód volt az egyik szereplője a téli eseményeknek. Ebben az évben ugyanis Fonyód és Badacsony között megrendezték a Balaton-átcsúszást. Természetesen ehhez a szervezők kijelölték a pályát és a jégen tartózkodó biztosító személyzetnek köszönhetően menet közben is lehetett szükség esetén segítséget kérni.

Mikor idén először olvastam, hogy megérkezik az igazi tél, reménykedni kezdtem, hátha átélhetem ismét a négy évvel ezelőtti élményt.  Természetesen ehhez az kellene, hogy tartósabban megmaradjon a hideg. A napokban már megindult a védettebb öblökben, kikötőkben a jegesedés, a kemény hideg és a szélcsend kedvez a nyílt víz befagyásának is. Azonban egyelőre mindenképpen csak vékony jégrétegről beszélhetünk, ami sportolásra nem alkalmas.

Ahhoz, hogy biztonságosan rá lehessen menni a jégre, annak legalább 10 centi vastagra kellene híznia.

Ilyen jégvastaghoz azonban nagyjából két hétig ki kellene tartania a komoly fagynak. Valószínűleg ez most nem fog bekövetkezni, hiszen az előrejelzéseket böngészve látható, hogy hamarosan ismét fagypont fölé emelkedik a hőmérséklet. A cikk írásának időpontjában az előrejelzések szerint napközben akár 10°C fölé is kúszhat a hőmérő higanyszála.

img_0878.jpg

Sajnos úgy tűnik, hogy a korcsolyázás idén még várat magára, noha még február első feléig reménykedhetünk abban, hogy korcsolyázásra alkalmas módon fagyjon be a tó vize és mehessünk mozogni. Az is elképzelhető azonban, hogy ha be is fagy a tó, a járványhelyzet akkor sem teszi lehetővé a korcsolyázást. A befagyott Balaton ugyanis vonzza a korcsolyázás szerelmeseit. Talán idén még nagyobb tömegek érkeznének a tavakhoz, hiszen a műjégpályák zárva vannak. Én mindenesetre

akár maszkban is szívesen suhannék a jégen, a maszk pedig legalább megvédené az arcom attól, hogy kicsípje a szél.

Nyilván nem szabad megfeledkezni ilyenkor sem a biztonságról és a járványügyi előírások betartásáról. Az eplényi sípályán például limitálva van az egy napra eladott jegyek száma. A közösségi helyiségekben a tájékoztató szerint folyamatos a fertőtlenítés, illetve kötelező a maszk és kesztyű viselése, valamint a terület több pontján van lehetőség kézfertőtlenítésre is. A sípályák látogatásának lehetőségével legalább nem maradunk teljesen téli sportok nélkül, hiszen, ha idén a korcsolyázás ki is marad, azért síelni és snowboardozni van lehetőség.

Lengyel lépések az online szólásszabadságért
Lengyel lépések az online szólásszabadságért

A Capitolium ostroma után a nagy techcégek a Twitterrel kezdve, a Facebookon, a Snapchaten és a Youtube-on át, az Instagrammal bezárólag felfüggesztették, avagy letiltották Donald Trump, jelenleg még hivatalban lévő amerikai elnök közösségi média felületeit. A döntés jól rávilágított egy, a szakértők által már korábban is bírált jelenségre: a techcégek túlzott erőfölényére. Feltehetjük a kérdést magunknak: ha még az Amerikai Egyesült Államok elnökét is ilyen könnyen letilthatják a közösségi média platformok, mire számíthat egy egyszerű ember.

pexels-kaboompics-com-5611.jpg

Angela Merkel német kancellár is kétségeinek adott hangot a történtek miatt. Szerinte a tiltásokat jogszabályok alapján szabadna csak engedni, nem pedig a közösségi média üzemeltetőinek saját döntése alapján. Hasonlóan nyilatkozott Bruno Le Maire francia gazdasági miniszter, aki szerint nem szabad engedni, hogy

a digitális teret a digitális oligarchák szabályozzák.

A történtek hatására Lengyelországban új jogszabály javaslatot tárgyal a parlament, amivel a techcégek önkényes cenzuráját szeretnék visszaszorítani. Zbigniew Ziobro lengyel igazságügyi miniszter azzal indokolta a javaslatot, hogy nem tűrhetik tovább a techóriások önkényét:

az ideológiai cenzúrának sok lengyel mozgalom esett már áldozatul, akiknek posztjait törölték vagy blokkolták.

Zbigniew Ziobro lengyel igazságügyi miniszter a január 15-i sajtótájékoztatón a következőképpen fogalmazott.

A szólás- és a vita szabadsága a demokrácia lényege. Ellentmondana ennek a hozzászólások, vélemények cenzúrája, különösen az interneten, ahol a legtöbb politikai megbeszélés és ideológiai vita zajlik. A közösségi média felhasználóinak érezniük kell, hogy jogaik védettek. Lengyelországnak rendelkeznie kell olyan szabályozással, amely védi az internetes nagyvállalatok visszaéléseit, amelyek egyre gyakrabban - állítólag a szabadság védelme nevében - korlátozzák ezt a szabadságot.

A részleteket Sebastian Kaleta igazságügyi miniszterhelyettes ismertette, aki felügyeli a projektet.  A szabályozás megakadályozza a közösségi médiatulajdonosok önkényes döntéseinek következményeit. A projekt hamarosan bekerül a kormányzati munkákba és további egyeztetések következnek.

A tervezet egy öt főből álló Tanács (Rady Wolności Słowa) létrehozásáról rendelkezik, amely őrzi az alkotmányos véleménynyilvánítás szabadságát a közösségi oldalakon.

A Tanács a jog és média szakemberekből állna. A Szejm hatéves időtartamra, 3/5-ös szavazati többséggel választhatná meg a Tanács tagjait.

solidarna_polska.png

Forrás: Solidarna Polska Facebook

Zbigniew Ziobro megosztotta a Solidarna Polska párt videóját is, mely összefoglalja a legfontosabb tudnivalókat.

Ha egy közösségi oldal letiltja a fiókot vagy töröl egy bejegyzést, (1. pont a fenti ábrán) bár annak tartalma nem sérti a lengyel törvényeket, a felhasználó panaszt nyújthat be az oldalhoz (2. pont), és a szolgáltatónak 48 órán belül meg kell oldania. Ha nem sikerül visszaállíttatni adatlapját, vagy a fiókját blokkolva tartják, panaszt nyújthat be (3. pont) a Szólásszabadság Tanácsához (lengyelül: Rady Wolności Słowa), amely hét napon belül megvizsgálja az esetet és döntést hoz. Ha a Testület a panaszt indokoltnak tartja, elrendelheti a letiltott tartalom vagy fiók azonnali helyreállítását.

Az eljárást elektronikus formában fogják lefolytatni, a gyorsaság és az alacsony költségek érdekében. A Tanács határozatát a bíróságon lehet fellebbezni (4).

A Szólásszabadság Tanácsa vagy a bíróság döntéseinek be nem tartása esetén a Tanács 50 000-től 50 millió lengyel złoty-ig terjedő adminisztratív büntetést szabhat ki a közösségi hálózatra. 

Néhány európai ország (többek között Németország és Franciaország) már bevezetett olyan szabályozásokat, amelyek hazai jogszabályok betartását szeretné elérni a külföldi internetes vállalatokkal. Hasonló megoldásokat javasolt az elmúlt napokban az Európai Bizottság is.

Ziobro miniszter szerint jelentős különbség van a német megoldás és az általunk javasoltak között. Németországban hangsúlyt fektettek a bejegyzések cenzúrázásának lehetőségére, míg a lengyelek a vita szabadságának biztosítására akarnak összpontosítani. Németországban az igazságügyi miniszter dönt arról, hogy törli-e a bejegyzést, vagy letiltja a fiókot. A lengyelek javaslata, hogy ezt egy független tanács végezze, ne egy tisztviselő, a kormány tagja.

Borítókép: pixabay.com

Kérsz katedrálist, Budapest?
Kérsz katedrálist, Budapest?

unnamed_1.jpg


Makovecz Imre mind a művészek, mind a mérnökök körében köztiszteletnek örvendő csodálatos, elismert alkotóművész, aki stílszerűen utolsó munkáját a Feltámadás Templomának nevezte el. Csakhogy  mind egyházi, mind világi vitákat jócskán generál a grandiózus mű.

Amikor az első terveket megláttam, művészek gyermekeként lelkesedtem, mérnökhallgatóként pedig párhuzamosan hajlottam a sírásba, és a szemem előtt egyszerre peregtek a háromdimenzióban katarzist megélő repülő szent szobrok képei, és azok a statikai bővített egyenletrendszerek, amiket majd éjszakába nyúlóan lehet fejtegetni és szoftveresen tesztelni. Azt hittem, hogy ez a két természetes emberi félteke feszül majd egymásnak, amikor a templom megépítéséről lesz szó, ehelyett azt látjuk, hogy a legbelső viták az Egyházon belül vannak. Ismét, mint oly sokszor, hálát adok, hogy végre egy évszázad, ahol a keresztények beszélnek egymással, gondolkodnak és véleményt formálnak, és újfent izgalmas, hogyan fordul meg a felállás:

most nem a világi intézmények szólítják fel az egyházat, hogy foglaljon állást egy kérdésben, hanem az egyházi nézőpontok köré rendeződnek be olyan civil szervezetek vagy magánszemélyek, akiknek adott esetben a felekezethez semmi közük.

Párbeszéd. Végre. Nézzük is a témáját.

A művészet önmagáért való?

Bár elsődleges és legfontosabb funkciója a templomoknak vallási, az Isteni imádata mellett vitathatatlan turisztikai és imázsépítési szerepet is betöltenek a monumentális épületek.

Az egyik szála az egyházi vitáknak, hogy a templom egyházszervezési szempontból logisztikailag teljesen felesleges,

hiszen azok a telkek, ahol ezt a projektet meg lehetne valósítani, mind egy-egy népszerű budapesti plébánia vonzáskörzetébe esnek. A többi (részben katolikus) megszólalók szerint pedig egyáltalán nem kell attól félni, hogy ezek a templomok kiürülnek, egy új épületnek mindig örülünk. Ráadásul a mű megjelenésével is dicsőítés, illetve egy üzenet a nem hívőknek: valaminek össze kell tartania a Világmindenséget. Valami tehát mindenkiben megmozdul egy ilyen mű láttán. A vita elvi síkon így arra terelődött, hogyan értelmezzük a templomot, mint olyat: a vallási szertartások helyeként, vagy egy többfunkciós, jelenlétével üzenő, társadalmi állásfoglalásként. 

Gaudí vs. Makovecz

Gaudí a Sagrada Familia grandiózus alkotását az akkori egyházi vezetőkkel szoros együttműködésben alkotta meg. Sok elemében a magyar alkotó munkája nagyon hasonlít a barcelonai katedrálisra, azonban ezt  a magyar főváros sok oldalról nehezményezi: nem illik a kertvárosi közegbe, téridegen, elüt a többi épülettől, karbantartás-igényes, nem lettek beavatva a tervezésnél egyházi személyek, szemben Gaudí alkotásával, aki a városi elöljárók és egyházi személyek jóváhagyása után véglegesített minden ívet munkáján. A sokszori összehasonlítást részben lehet csak megérteni, hiszen, túl azon, hogy küllemében sok stilisztikai elemben azonosak egymással a templomok, a Sagrada Familia mind korban, mind kulturálisan, mind pedig lokalizációjában merőben eltér a Feltámadás Templomától. Így tehát kár végérvényesen elvetni egy munkát egy összehasonlítás miatt, ami két teljesen különböző megfontolásból született, és emiatt az aktualitása, az üzenete is más. 

Kárhozat és feltámadás

Újkeletű vitatéma az alkotás kapcsán, magának a kompozíciónak a célja: a művész eredetileg a Feltámadás és Kárhozat Templomának megalkotását tervezte, ennek szellemében készült volna a belső tér. A szakrális művészetben fontos téma a kárhozat, de az Isten házába, ahol az aktív imaélet zajlik, a katolikusok nem szeretik bevinni, hiszen úgy tartják, a félelem, amit az elkárhozott lelkek képmása kelt például egy kisgyermekben, az csak gátat képez a hit megélésében. De mivel a gonosz, mint olyan létezik, ezért ábrázolni is szokták a művészek, de inkább múzeumokban, képtárakban, különböző, nem közvetlenül a szertartásokhoz tartozó tárgyakon láthatunk ilyen motívumokat.

Makovecz átlépett ezzel egy évszázados határt, ugyanis a templom látványvilágába ugyanúgy bekerült volna fajsúlyosan a kárhozat valósága is, mint a feltámadásé.

A terv maga grandiózus élményt ad, de újra felhozza a vitát: kinek készül a templom? Az egyszeri katarzist megélni vágyó turistáknak, vagy a rendszeres imaéletet élő híveknek? Mert azt meg lehet érteni, hogy utóbbiaknak nem igazán lenne kedve minden vasárnap az elkárhozó lelkek képe mellett imádkozni. 

Elmebaj a tervezőknél

Aki kicsit is otthonosan mozog műszaki területen, az tudja, hogy a tervező és a kivitelező már nem kézi rajzok alapján alkot 2D-ből 3D-t. Az építész hallgatók, kőfaragók, statikusok, modellezők kezükbe kaptak egy kézi rajzot egy katedrálisról, azzal a kérdéssel, meg lehet-e építeni, mennyibe kerül és mikor lesz kész. Miután felocsúdtak, hogy ez nem egy rémálom, és realizálódott, hogy ezt a kérdést tényleg komolyan gondolják, elkezdődhet a gyakorlat: a kézi rajzokat ki kell egyenlíteni, sokhónapos munkával több irodának párhuzamosan digitalizálni kell, az elkészült modellekre szimulációkat kell végezni, 3D nyomtatóval ki kell nyomtatni a makettet, össze kell rakni, és minden számítást minden módosítás után újra el kell végezni. Különösen nagy teljesítmény a kupola, melynek terhelési számításai igen rendhagyó módon készülnek. Figyelni kell a már-már mániákusan ismétlődő hatalmas szárnyakra, amik hol angyalokban, hol magában az épületben végződnek, mindkét esetben a szárnytő méretezése nagy fejtörés, amire vonatkozó utasításokat általában nem közöl egy építész kézi rajza. Nagy Ervin építész, aki kortársa és barátja volt Makovecz Imrének, előrehaladott kora ellenére hatalmas felelősségről és baráti szeretetről tett tanúbizonyságot, mikor elhunyt barátja terveit kézbe vette, és

immár 5 éve gyárt alaprajzokat a 3D makett nyomtatáshoz, és gyakorlatilag beletanult a legmodernebb technikákba, amikbe sokszor még a fiatal egyetemistáknak is beletörik a bicskája.

A projekt kapcsán meg kell említeni, hogy nagyon sok budapesti beruházással ellentétben ez túlnyomórészt magyar tervezők és kivitelezők munkája lenne, ami tovább öregbítené hazánk hírnevét, nem mellesleg motiválná az utánpótlást az építőipar, az iparművészet területén.

A pápa véleménye

Bár Makovecz stílusa gyökeresen sosem tért el ezektől a merész megnyilvánulásoktól, alkotásai eleddig csak vidéken és a határainkon túl épültek meg. Ezeken a helyeken semmilyen éles vita nem alakult ki a rendhagyó művekkel kapcsolatban, egyedül az utolsó, Budapestre szánt templom kavart port.

2011-ben ezért is okozott nagy meglepetést, amikor a pápa 60 kortárs művészt meghívva a Vatikánba egyedüli magyarként Makovecz Imre terveit áldotta meg.

Függetlenül azzal, ki mit tud kezdeni egy áldással, azok a magyar egyházi személyek, aki kritizálták a -szerintük minden alázatot nélkülöző, giccses- munkát, most szemben találták magukat Isten földi helytartójával, aki szerint ez tökéletesen rendben van.

Konok gondolatok a végtelenbe- a fővárosiak önbizalma

"Élete végéig egy terven dolgozott. Egy templomén, amelyről már letett, hogy valaha is megvalósulhat. De ő olyan konokul, ahogy küzdött egy életen át, csak húzta és húzta a vonalakat, mintha azok a végtelenbe tartottak volna" hallhattuk a Hír TV Credo c. adásában. A terveket az itt megszólaló Nagy Ervin, volt országos főépítész próbálja szavakkal leírni. Itt megemlékezett róla, hogy a hatalmas tervek és világszínvonalú elismerések után barátja

egyszerűen leült egy íróasztalhoz, és felkérés, pénzdíj, bármi ellenszolgáltatás ígérete nélkül tervezett egy minden addigi munkáját felülmúló épületet.

Valóban önző ez a munka így? Valóban csak a hírnévért és a dicsfényért dolgozott ez az -akkor már halálához közel járó- öreg művész?

A templom valóban nem szokványos. Soha nem látott témában született, és erre sokan méltatlannak tartják a fővárost. Azt gondolják, túl nagy ez a mű ebbe a zöldülő, kertesedő közegbe. Hogy a katedrálisokat hagyjuk meg Barcelonának, mi pedig csendesen sajnáljuk bele magunkat a zöldbe. Nagyon kíváncsian nézem vidékiként, megjön-e Budapest önbizalma, és ahelyett, hogy kikukáz egy Makovecz katedrális tervet, felépíti és méltó módon hozzá illővé varázsolja hozzá a városát. Ez egy hatalmas üzenet lenne egy apró, közép-európai, sokat látott, panaszkodásra hajlamos, önkritikus néptől, aki ugyanolyan konokul ragaszkodik ahhoz, amit egyszer eltervezett, mint szülöttje, Makovecz Imre.

Lányok a páston - nők a 21. századi magyar médiában
Lányok a páston - nők a 21. századi magyar médiában

munich_eye_04_18_57_43.jpg

 

Elmúltak már - ha nem is nyomtalanul - azok az idők, amikor egy-egy jótollú asszony férfi név mögé bújva, suttyomban publikálta azokat a nézeteit, amik kissé eltértek a sütőporokról szóló eszmefuttatásoktól, vagy a gyermeknevelés technikáinak témáitól.

Magyarországon meglepően hamar jelentkeztek a nők a sajtóban, az első női lapszerkesztő (1845-ben, 17 évesen) kezdett el nálunk írni,

és bár ezt az - akkor még bravúrosnak számító - teljesítményt férjével közös lapjuknál érte el, a későbbi nagyokkal szemben, mint Vay Sarolta/Sándor ő saját nevével publikált. Furcsa idők, legalábbis ma Magyarországon annak tűnhet mindez, amikor a semmiből huszonéves egyetemista lányok állnak százas, ezres olvasottságú/nézettségű médiaorgánumok élére. Nem, mint lottószám-húzók, hanem mint tartalomért felelős szerkesztők.

Az 1800-as évek kuriózumai után a maguk természetességében csak a küzdelmes '90-es években bukkantak fel a sikkes női újságíró-karakterek. Azelőtt abszolút vicces volt, hogy "...ha egy nő a szerkesztőségben időt kért arra, hogy megszoptassa a gyermekét, akkor egy férfi kollégája odavágta neki, hogy legközelebb majd ő is óhajt egy kutyasétáltatásnyi szünetet”, emlékezett vissza Eva Stabell, a Norvég Újságíró Szövetség tagja 2014-ben. 2020-ra már fordult a helyzet, ma már egy ilyen beszólásért hosszas fegyelmi tárgyalásoknak is elébe nézhet a kolléga, bár véleményem szerint ez ma sem ér többet egy késve célba ért anyai nyaklevesnél. 

Lapunk szerkesztősége a hosszas és sok szempontú kiválasztás után, teljesen véletlenül

úgy adódott, hogy három hölgyből tevődött össze

de ez a munka mennyisége és a folyamatos pörgés mellett csak sok hónap együtt végzett munka után realizálódott bennünk. Számunkra egyszerűen három szerkesztő volt, egy főszerkesztő, és változó számú, tehetségesebbnél tehetségesebb szerzők, fiúk-lányok vegyesen. Ki gondolt akkor ezekre a nem-beli kérdésekre... Aztán szétnéztem egy kicsit a "nagyok" média-birodalmában, és rögtön megértettem a mi kis szerkesztőségünk micsoda kuriózum a ma még javában zajló emancipáció terén.

A probléma ma itthon a női médiaszereplők terén alapvetően nem a munkához jutás, hanem a munkahelyen való hozzáállás és a megbecsülés kérdése.

Míg más szakmákban nem mindig látszik, az újságírónak, mint egyednek van egy bizonyos közléskényszere, és ez a közléskényszer bizony kiterjed azokra az esetekre is, amikor egy hölgy kollégájáról kell megnyilatkoznia. Változatlanul nem tartom a zaklatás semmilyen kategóriájának, ha egy hölgyet a szerkesztőség ajtajában előreengednek (Isten áldja azt az anyát, aki manapság erre képes volt ránevelni a fiát), de túlléphetnénk már azon, hogy a női tudósítóknak, műsorvezetőknek, újságírónak túlnyomó többségben a kultúra, a sport, vagy a celeb világ terén adunk kibontakozási lehetőséget, hacsak ide nem vesszük a gasztronómiai újságírást. Utóbbiról is el lehet mondani, hogy ha felosztjuk azt otthoni konyhai főzésre és éttermi/versenyszerű/extrémebb kulináris főzésre, előbbibe szorulnak a magyar nők, két-három kivételtől eltekintve (abból is inkább egy-két lesz, ha Borbás Marcsi egyszer visszavonul.)

Lehet nevetni a kiemelkedő női-szerkesztő arányú Nők Lapja hallatán, de nem nagyon tudok még egy ilyen nagy múltú, igényes és stabilan jövedelmező független lapot mondani a hazai piacon, arról nem is beszélve, mennyire magasan túlélte nyomtatott változatban az összes többi itthon kapható "simán női" magazint.

Az igazságot a mikrofon másik végén kereshetjük: a Nemzetközi Médiafigyelő Projekt 2010-es kutatásai szerint a hírekben való szereplések, megkérdezések terén a nők aránya 25 százalék alatt volt, "jó hír" viszont, hogy ezt a hátrányt sikerült behoznunk a nyomtatott sajtóban.

Igaz, csak a fotók terén, ahol az interjúalanyok közt a nők sokkal többször szerepeltek fotókon. Bár a fenti adatok szerint még mindig van valahol egy apró berögződés, hogy egy nő véleménye kevésbé fajsúlyos, mint társáé, a férfié, ennél szomorúbb, hogy azt sem tartották elképzelhetőnek, hogy képviselni tudjuk magunkat: a női képviselőjelöltekről szóló anyagok mindössze 12 százalékában szólaltak meg ténylegesen nők. 

Sosem voltam asztalverő femminista [sic! - az egyetlen férfi Szerk], és a legtöbb társnőm is úgy van vele, hogy ha így, hát így. Egészen addig nem borult ki nálam semmilyen edény, amíg az egyik volt évfolyamtársnőm a párjával össze nem állított egy olyan műsort, melyben saját véleményét a férfiaktól megszokott markáns határozottsággal fogalmazta meg.

Megdöbbentő volt számomra, ahogy záporoztak rá a szitkok, és ami a legmeglepőbb volt, hogy korabeli lányok vették a bátorságot, hogy utcalányhoz hasonlítsák.

Férfi társának ennél azért lényegesen kevesebb hideg jutott. Ezen a ponton elgondolkodtam, hogy valójában haladásnak lehet-e nevezni a sütőporról írt értekezések évszázada óta a mai állapotot, amikor egy - bármilyen - véleményéért kiálló tanult újságírónőt korabeli lányok (elnézést) kurváznak le? Vajon nem a média pont az az első lépés, ahol elsőként láthatnánk tömeges és természetesen női életpályákat, és vajon nem maguk alatt vágják a fát azok a hölgyek, akik ebben a szférában lehúzzák a másikat? El tudják dönteni a mostani feministák, hogy nők harcolnak férfiak ellen, vagy nők egymásért?

Valakiről minden inzultus lepereg, van, aki napokig sír miatta az asztal alatt. Erre nincs recept. Az viszont saját tapasztalat, hogy

ma Magyarországon az újságíró szitokszóvá kezd átalakulni,

és az is saját érzés, hogy egy ilyen sértés politikai beállítottság ide vagy oda - mert ehhez azért a legtöbben elég felnőttek vagyunk - egy nőnek egy nőtől esik a legrosszabbul. Ha egy férfi azt mondja, hogy egy "kurva" az illető, akkor azt a neme elleni támadásnak is elkönyvelheti. Ha egy hölgy mondja ugyanezt, az értelemszerűen nem a közös nemünk ellen szól, maradok hát én. A személy, annak minden aspektusával. Meg kell értenünk, hogy a üvegplafon [sic! - az egyetlen férfi Szerk] attól nem fog eltűnni a fejünk felől, ha rendszeresen ráköpünk egyet. 

Nem állítom, hogy minden a legeslegjobban van ezen a legeslegjobb világon, de borzasztó hálás vagyok a lányokért a szerkesztőségemben. A szerkesztőknek azért, mert ennek a cikknek a vázlatáig nem kellett arra a felismerésre jutnom, hogy jé, mi pont három csaj vagyunk, és ugyanazt a lendületet, morált, lelkesedést, humort és ugyanazokat a kritikákat hozzák, mint a tisztességes szakmámban a férfi kollégáim. A szerzőknek meg azért, mert nap mint nap megcsillantják magukból azt a valamit, ami az esszenciáját adja a nők által végzett újságírásnak, aminek néha egy egy sorából csak egyszerűen érezni, hogy igen, ezt egy belevaló csaj írta. Hajrá hölgyek, írjatok!

Trump titka: nem vetette meg a saját szavazóit
Trump titka: nem vetette meg a saját szavazóit

2021-01-07t044821z_1346569149_rc2s2l93ty3i_rtrmadp_3_usa-election-trump-1-1.jpg

(Kép forrása: indianexpress.com

Mint minden nagy horderejű esemény kapcsán, a Capitolium ostroma után is párhuzamos magyarázó narratívák, vagy ha úgy tetszik párhuzamos univerzumok keletkeztek úgy az USA-ban, mint Magyarországon és a világ minden részén.  Ez valószínűleg nem új jelenség a történelemben. Gondolom, Julius Caesar meggyilkolását is egyesek a zsarnok jogos eltávolításaként, míg az ellentábor tagjai aljas puccsként értelmezték az ókori Rómában. A mostani értelmezések alapvetően arról szólnak, hogy Trump volt a hibás vagy nem Trump volt a hibás a „sajnálatos eseményekért.” 

Többek között erre világított rá január 8-án Tucker Carlson Fox Newsos műsorának monológ részében. Ismét nem fukarkodott az erőteljes megfogalmazásokkal, amikor összegezte, mi a közös szerinte a demokrata és a republikánus politikai elitben.

Röviden: az, hogy nem érdekli, mi lesz a szavazóikkal, a republikánusok ráadásul megvetik őket.

De mire is gondolt pontosan Carlson?

Először is, kifejtette, hogy gyakorlatilag öt éve minden nap Trumpról szólt az amerikai médiában és politikában.  Szerinte nem volt még olyan elnök az amerikai történelemben, akire ilyen monomániásan ráfixálódtak a nyilvánosságban.  A Kongresszus épületének elvakult Trump-szavazók általi ideiglenes elfoglalása kapcsán is szinte mást sem lehetett hallani, mint azt, hogy Trump így, Trump úgy, arról nem is beszélve, milyen elképesztő túlzásokra ragadtatták magukat egyesek,

a még hivatalban lévő elnököt például “belföldi terroristának” bélyegezve. 

Amiről azonban szinte egyáltalán nem volt szó, az volt, hogy vajon mi a problémája az átlag amerikaiaknak, ők mit szeretnének, mi miatt aggódnak, mondta Carlson.

A politikusoknak ugyanis, mondta, szavatossági idejük van. Előbb-utóbb mindegyiknek lejár az ideje. Így lesz ez most Trumppal is, aki februárban már nem lesz az amerikai hadsereg főparancsnoka, nem rendelkezik majd az ország nukleáris arzenálja, sőt, valószínűleg még a saját Twitter fiókja felett sem, mondta keserű iróniával Tucker.  Az amerikaiak viszont, az egyszerű emberek, nem mennek sehova. „Nekünk nincs a birtokunkban másik ország útlevele. Mi itt maradunk. Velünk mi lesz?” kérdezte a műsorvezető.  Ez az, ami úgy tűnik, az amerikai politikai elitet, legyen az demokrata vagy republikánus, hidegen hagyja Carlson szerint.

Felidézve néhány kifejezést, amivel azokat illették mindkét oldalon, akik a Capitoliumnál akcióztak, illetve mindazokat, akik megkérdőjelezték a választások tisztaságát, Carlson megállapította: az amerikai politikusok megvetik és lenézik az átlagos amerikai szavazót. Szerinte egyenesen utálkozva néznek rájuk, „a prolikra.”  Különösen igaz ez a republikánusok többségére is.

A republikánus politikusok nem értik, hogy nekik nem az a feladatuk, hogy „megvédjék vezetőik személyes reputációját, hanem hogy megvédjék a szavazóikat,”

ami alapvetően az amerikai szabadságjogok védelme is egyben, jelentette ki Carlson, felidézve, hogy a Kongresszus épületénél történtek ürügyén máris példátlan támadások érik a polgárjogokat. Olyan kijelentések hangzanak el, hatalmi pozícióban lévő emberektől, hogy aki támogatja Donald Trumpot, ne ülhessen többé repülőgépre, ne használhassa az internetet, vagy többé ne jelentethessen meg könyveket. 

Többen elkezdték „a fehér felsőbbrendűség”  és a „rasszizmus” megnyilvánulásaként értelmezni a Capitoliumnál történteket. 

Természetesen mindez nem igaz, mondta Carlson, hozzátéve, hogy a baloldal pontosan tudja, ha sokat ismételgetnek valamit, előbb-utóbb elhiszik, ezért „akarják uralni a nyelvet. A szavaknak következményeik vannak,” mondta. A jobboldali politikusok pedig nemhogy ellenállnak ezeknek az abszurd narratíváknak, hanem semmit sem tesznek, sőt esetenként csatlakoznak a hazudozáshoz. 

Ez Carlson szerint azért van, mert a republikánusok nem szeretik a saját szavazóikat, különösen azokat nem, akiket Trump vonzott be a pártba. Ahogy mondani szokás, „a vidéki klubtól a lakókocsis telepig” „süllyesztette” a párt szavazói bázisát. A Trumpra szavazó alacsonyabb státusú emberektől kirázza a hideg a republikánusokat, de nem csak őket – az egész establishmentet Carlson szerint.  A munkásosztálybeli fehérek arra emlékeztetik a hatalmon lévőket, honnak jöttek, vagy hová süllyedhetnek le. 

A Trump elleni gyűlölet valójában nem is annyira Trumpnak szól, mint a szavazóinak.

A politikai elittel szemben Trump, fejtette ki Carlson, akármilyen gazdag is egyébként, egy a szavazói közül. Nem vetette meg őket. Trump szeret McDonaldsos kaját enni, és ezt nem is titkolja. Őt nem rázza ki a hideg a saját szavazóitól, és ez volt Trump titka, ez az, ami miatt több mint 74 millió amerikai Trumpra szavazott, zárta gondolatmenetét Carlson.

Otthon érezhetjük-e magunkat magyarként Szlovákiában? Podcast Bokor Rékával
Otthon érezhetjük-e magunkat magyarként Szlovákiában? Podcast Bokor Rékával

Miből nőtte ki magát Gombaszög és mit jelent a felvidéki fiataloknak? Kiket visz előzenekarnak az A38-ra és miért hallgatja meg őket? Mit keres művészként és újságíróként a politikában? Bokor Rékával, a Jóvilágvan énekesnőjével beszélgettünk.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

jvv5.jpg


Hogyan szoktál bemutatkozni? A szerteágazó tevékenységeid közül melyiket érzed a leginkább magadénak?

Attól függ, hogy éppen milyen rendezvényre megyek. Interjút főként a Jóvilágvan zenekar énekesnőjeként szoktak velem készíteni velem. Ez egy más jellegű műsor és az életem is az utóbbi két-három évben vett egy fordulatot, amikor elkezdtem aktívabban részt venni a felvidéki politikában. Politikusként nem, inkább közéleti aktivistaként szoktam bemutatkozni.

Miért foglalkozol közélettel?

Alapvetőnek kellene lennie az ember életében, hogy a közéleti dolgokra odafigyel, véleményt alkot róluk és ha lehet, akkor tevékenyen részt is vesz bennük. Nagyon sok barátom mondja, hogy „áh, nem érdekel a politika”, de tulajdonképpen minden politika. Az is, hogy kijön-e a mentő, ha baleset ér, az is, hogy mennyi adót fizetsz, és az is, hogy a gyerekeid milyen iskolába járhatnak. Az élet minden területén rendkívül fontos. Bátorítanék mindenkit rá és ezzel is foglalkozom, hogy az ifjúságnak ez legyen egy sokkal természetesebb dolog, mint amennyire például a szüleink generációjának volt.

Milyen benyomások munkálták ki benned ez a látásmódot?

Annak a felismerése, hogy a munkának van eredménye. Ha például az ember kiáll bizonyos ügyek mellett, tematizálja őket, vitát kezdeményez a témában, akkor annak van egy eredménye. Egymás után születnek a lépések és el tudunk érni dolgokat. A legjobb példa talán Gombaszög, rengeteg fiatal önkéntesként vesz részt benne.

Aminek te is az egyik szervezője, építője vagy.

Az utóbbi öt-hat évem Gombaszög építéséről szólt. Ott tapasztalom azt, hogy ha a fiatalok kezébe eszköz van adva és van egy kijelölt cél, akkor nagyon szívesen és jól dolgoznak. Ők is rengeteg örömet lelnek abban, hogy a két kezükkel vagy a szellemi munkájukkal hozzájárulnak Gombaszög építéséhez. Ez nekik is öröm, egy plusz, szakmai tapasztalat. Ez egy elég széles kört jelent, 270-en vesznek részt Gombaszög szervezésében. Ők közéletileg is aktívak, nem is maradhatnak passzívak, hiszen a kultúrpolitikából veszik ki a részüket.

Mi zajlik pontosan Gombaszögön, ami egyébként a legnagyobb felvidéki magyar rendezvény?

Ez egy nagyon régi hagyomány, 1928-ban volt az első Gombaszögön szervezett fesztivál. A (Cseh)Szlovákiába kerülő magyaroknak egy találkozási pontja lett, ahol meg tudták vitatni egymással a különös helyzetüket. Közösséget tudtak alkotni, együtt tudták megélni, hogy szlovákiai magyarok. Az idő előrehaladtával volt, hogy Gombaszög sikeresen megszerveződhetett, volt, hogy be volt tiltva. Nagyjából a mi generációnk feladata volt az újraélesztése. A hagyománya már-már el haltvolna, de diákklubok közös szervezésében nyári táborként született újjá.

Amire volt is igény.

Volt. Míg az elsőn ötvenen-hatvanan vettek részt, addig a másodikon már kétszázan, a harmadikon majdnem ezren voltak. A párom, Orosz Örs szervezése alatt odáig jutottunk, hogy 2019-ben huszonnyolcezres volt a kumulált látogatottságunk. Újra vissza tudta szerezni Gombaszög a régi fényét, és ismét ez a legnagyobb szlovákiai magyar akció.

Gombaszögön zajlanak épületfelújítási munkálatok is.

A kezdetek, még az újraélesztéskor Krasznahorkaváralján történtek, közel Gombaszöghöz. Ott volt egy nagyon édes kemping, ami erre alkalmas volt, viszont a táborral kinőttük ezt a helyet is. Ekkor kellett új otthon után néznünk és mi sem természetesebb, minthogy a gombaszögi nyári tábor Gombaszögre költözik vissza. Ez a terület részben állami, részben pedig magánkézben volt. Magánkézből sikerült a magyar állam támogatásával visszavásárolnunk a terület egy részét. Az önkéntes csapat nagy lelkesedéssel vágott bele a felújítási munkálatokba. Roskadozó faházakat kell elképzelni, ahol még a pohár is ott volt hagyva az asztalon. Hamar szembetűnő volt, hogy valami elindult Gombaszögön. Sohasem gondoltam, hogy valaha vízvezeték- és internetkábel-fektetésben is részt veszek. Rendkívüli kihívásokat tartogatott ez számunkra, viszont rendkívül összekovácsolta a közösséget. Láttuk a fejlődést, lett kemping, lett áram, víz, internet, utakat és járdákat építettünk, a munkálatok megállíthatatlanul elindultak. Lebontottunk egy régi pajtát, majd újraépítettük, úgyhogy lett egy pajtaszínházunk. Nemrégiben egy pusztulásra ítélt régi csűrt bontottunk le és újítottunk fel, kiváló gömöri ácsok segítségével. Ez lett a FolkSzöglet otthona, ahol végre újra tudtuk indítani a régóta hiányzó népzenét, a néphagyomány-ápolást.

Egy táncháznál nincsen jobb program.

Nincs-nincs. Bármi is legyen a zenei felhozatal, a végső parti mindig a FolkSzögletben van, hatalmas éneklésekkel, táncolásokkal.

137025788_405322840723261_4644111262783197225_n.jpg

Akkor újságírói, énekesnői, fesztiválszervezői munkádban is tartasz valami felé.

Ezek összeértek. Gombaszöget tudtam újságíróként is segíteni, a zenei tapasztalatom miatt a zenei bookingokat én menedzselem. A zenei felhozatal összeállítása, a zenekarokkal való kapcsolattartás, valamint a lebonyolítás a szendvicskenéstől a technikusokkal való problémamegoldásig az én csapatom feladata. Nagyon jó Gombaszögben, hogy megvannak az egyes szekciók. Mindenki oda tud becsatlakozni, ami szívügye, szakmája, amihez ért. Aki építeni, bontani szeret, az a műszaki szekció tagja, aki kézműveskedni szeret, az a kézműves házhoz, aki a gyerekeket szereti, az a GombaOviba csatlakozhat, aki pedig zenélni szeret, az csinálhatja azt.

A trianoni békeszerződés századik évfordulója kapcsán megjelent cikk, valamint a szlovák választásokon szavazásra buzdító cikkek miatt menesztettek tavaly október 15-én a Párkány és Vidéke (Štúrovo a okolie) havilaptól. Pontosan miért?

A miérteket én is sokáig keresgettem. Nagyon érdekes a helyzetünk. Mintha egy furcsa Stockholm-szindrómánk lenne Felvidéken. A békés együttélésre, a minél kiegyensúlyozottabb mindennapok felé törekszik mindenki, ez persze evidens, így is kell csinálni. De az elvárásoknak való megfelelésben átestünk a ló túloldalára. Ha magyar ügyekben valaki megszólal, vagy tematizálja őket, akkor az már magyarkodás, az már turulista. „Fel kell fogni, hogy eltelt száz év, haladjatok a korral!”, és ehhez hasonló gondolatokat ébreszt. Ugyanakkor szó nélkül hagyni bizonyos jogsértéseket nem szabad. Vagy akár, ha van egy jó ötlet, egy jó téma, ami segítene a közösségünkön, azt miért ne tematizálnánk? A Párkány és Vidéke esetében még csak nem is erről volt szó, hanem véleményem szerint két ártatlan cikkről. Az első a februári választásokon való részvételre buzdított.

Ezt te írtad.

Igen, mint főszerkesztő. Bár ez egy egyszemélyes szerkesztőség volt, úgyhogy a „fő” jelzőt sosem értettem. Az volt a címe, hogy „Politika – napjaink szitokszava”. A fiataljaink azt hallják, hogy minden politikus lop, csal, hazudik, korrupt.

Szerinted nem lopnak, csalnak, hazudnak?

Nem lehet azt mondani, hogy minden politikus ezt csinálja. Ahogyan az is rendkívül idegesít, ha valaki cigány kérdésben általánosít. Amíg van legalább egy becsületes roma ember, ilyen ne hagyja el a szánkat. Én magam is ismerek olyan politikusokat, akikről tudom, hogy működik bennük a morális iránytű. A szabadidejüket áldozzák fel, hogy a közösségért tegyenek. Olyan ügyekért tesznek, amik nem az ő előrejutásukat, anyagi hasznukat célozzák.

Nem is értem azokat az embereket, akik önmagukban boldogok tudnak lenni. Szerintem, ha a közösség nincsen rendben, az egyén sem érezheti jól magát.

A politikáról szóló cikknek az lett volna a lényege, hogy a közképviselet, az érdem egy megtisztelő, kiérdemlendő feladatként éljen a fiatalokban. Akkor talán igyekezni fognak sokat tanulni, dolgozni, hogy az övék legyen az az érdem, hogy ők szolgálhatják a közösséget. Ha csak a lejáratókampányt hallják, akkor ugyan mi lenne az, ami a közélet felé viszi őket? Milyen sokszor hallani, hogy „mindenki csak a vályúhoz kívánkozik”. Igazán unom, mert a szlovákiai magyar politikai téren még csak vályúról sem nagyon beszélhetünk. Nálunk az a kérdés, hogy mennyire lassan fogy el a szlovákiai magyar? Az a kérdés, hogy eldobjuk-e a kantárt és azt mondjuk, hogy lesz, ami lesz, vagy megpróbálunk közösségépítéssel egy kicsit tovább kitartani.

Mekkora most a szlovákiai magyar közösség?

Most lenne egy népszámlálás 2021-ben. Egyrészt a koronavírus miatt nem tudjuk, hogy hogyan fog megvalósulni, másrészt tervek szerint ez lenne az első online népszámlálás, ami az idősebb generáció számára nehézkes ügy lehet. Épp a napokban tettük szóvá, hogy talán érdemes lenne elhalasztani és átgondoltabban belemenni. Az állam nem veszít sokat azzal, ha kicsit előkészítetlen, kicsit kaotikus, de mi szlovákiai magyarok rengeteget veszítünk azzal, ha nem vagyunk egytől egyig megszámolva. A nyelvi jogaink és a kulturális támogatásaink attól függnek, hogy mekkora a közösségünk mérete. Most nagyjából 450-480 ezerre tehető.

A tendencia pedig csökkenő.

Vészesen. Mindig, amikor tizenötmillió magyarról beszélünk, akkor valami egy kicsit eltörik bennem. Ez a szám szerintem régen nem ennyi. Fogyunk. Ez részben teljesen természetes folyamat, hiszen Európában sem növekszik a népesség, lefelé ívelnek a számok. Másfelől a szlovákiai magyarok körében az asszimiláció is jelentős szerepet játszik. Szerintem, amit nekünk el kell érnünk, és a népszámlálásos kampányunk is erre van kihegyezve, az az, hogy a magyarság érték.

Nincsen azzal semmi baj, ha egy szlovák-magyar házasságból szlovákul és magyarul is beszélő gyermekek születnek. Ez az ő értéküket emeli négyzetre, kezdve azzal, hogy két nyelvet beszélnek.

Azt nem mondanám, hogy két kultúrából merítenek, mert tapasztalataim szerint nincs még egy olyan nemzet, amelyikkel ennyire közös lenne a kultúránk, hiszen együtt éltünk ezer évet, közösek az uralkodóink, a sorscsapásaink, a népdalkincsünk egymáséból építkezik. Azt sincsen értelme firtatni, hogy ki volt előbb, ki énekelte előbb, ki lopott kitől. Ez nem lényeges. Életre szóló élményt kaptam egy sziléziai V4-es cserkésztáborban. A magyar kontingens tagja voltam és az egyik alkalommal be kellett mutatnunk egy népünkre jellemző néphagyományt. A szlovák cserkészek a húsvéti locsolkodást mutatták be. Néhány felháborodott magyar mondogatta, hogy ez a miénk, mi is így szoktunk locsolkodni. Számomra viszont gyönyörű volt látni egy közös pontot a két nemzet között. Szerintem pont ezekre kellene figyelnünk, ezeket kellene kiemelnünk és erősítenünk. Akkor közelebb kerülnénk a valódi békés együttéléshez.

A Kétnyelvű Dél-Szlovákia Mozgalom vagány gerillaakciókkal hívja fel a figyelmet arra, hogy milyen sok helyen hiányoznak a magyar feliratok a közlekedési táblákról vagy éppen a vasútállomásokról. Hogyan áll a nyelvhasználat ügye?

A leggyakoribb érv, hogy vannak ennél fontosabb problémák, rossz állapotban van az egészségügy, korrupt az igazságügy. Ehhez képest lehet, hogy a nyelvi jogok jelentéktelen semmiségnek tűnnek, viszont egy közösség megmaradásának kardinális eleme, hogy tudja-e használni a saját nyelvét. Kérdés, hogy otthon érezhetem-e magamat Párkányban, ki van-e írva magyarul Párkány neve, az üzletekben vannak-e magyar tájékoztatók? Nem is mondanám, hogy ezek csak gesztusok, hanem ennek megtartó ereje van. Az én nagymamám 95 éves és rengeteg atrocitás érte, amiért nem beszél szlovákul. De nem is volt esélye ’25-ös születésűként megtanulni a nyelvet. Elemi feladatunk elérni, hogy az orvos magyarul szóljon hozzá, hogy a kórházban ne bánjanak vele rosszul azért, mert nem beszéli az államnyelvet. Nagyon szíven üt, ha ilyen esetekkel találkozom. Ugyanígy a magyar gyerekektől sem várható el, hogy rögtön beszéljék a szlovák nyelvet. Sőt, egyébként rendkívüli problémáink vannak a szlovák nyelv oktatásával. A metodika 2020-ban is abból indul ki, hogy a szlovák nyelv a gyermek számára nem egy idegen nyelv, hanem második nyelv. Már az elsős olvasókönyvben nehéz szlovák versek, archaizmusok találhatóak. Nem a gyakorlati nyelvhasználatot, hanem jellemzően a szlovák irodalmat tanuljuk. Furcsa módon a magyar képviselet feladata lenne, hogy a szlovák tanulására biztassa a fiatalokat és ennek megteremtse a lehetőségeit. Hiszen ahhoz, hogy Szlovákiában érvényesülni tudjunk, hogy el tudjuk mondani a problémánkat, hogy mi miért zavar, ahhoz ki kell tudnunk fejeznünk magunkat megfelelő szinten az államnyelven. Még a felvidéki magyar politika magas szintjein is néha bizony gondot jelent a szlovák tudás.

A Jóvilágvan zenekarral magyarul írtok dalokat, amivel csak egy kisebbség igényét elégítetek ki.

Így van, szlovák rádió még nem is játszotta a dalainkat, igaz, magyar sem sok.

2007-ben indultatok és nem vagytok túl ismertek Magyarországon sem.

Sokan meg szokták kérdezni interjúkban, hogy mikor fogtok befutni, miért nem akartok befutni? Erre mindig meg szoktam kérdezni, hogy hova akarnánk mi befutni? Véleményem szerint a zene, a művészet az alkotónak adja a legtöbbet. Amikor Kodályra vagy Bartókra gondolok és meghallom, hogy mi szól a rádióban, mindig összeszorul a szívem. Rengetegszer kaptuk meg a zenénket illetően, hogy ha egy kicsit kommerszebb lenne, akkor biztosan többen hallgatnák. Viszont nem hiszem, hogy jó irány az, ha az igényekhez alakítjuk a minőséget.

Minőségi terméket kell gyártani és a társadalmat kell rászoktatni. Azzal, hogy valamit színpadra engedünk, azzal azt is mondjuk, hogy az egy érték, ami színpadra való. Szerintem az esetek nyolcvan százalékában olyan kerül a színpadra, ami nem oda való.

Lehet, hogy bennünket kevesebben ismernek, viszont aki Jóvilágvan rajongó, az olyan is. Tényleg rendkívüli közönségünk van, rengeteg barátot szereztem az elmúlt tizennégy-tizenöt év alatt a közönségünk soraiból. Ők azért jönnek, mert értékelik a zenét és tudják a szöveget. Sok egyslágeres zenekar vagy tehetségkutatóból kikerült előadó van, akik egy-két számot ismertté tudtak tenni, viszont az értük való rajongás talán nem olyan elemi, nem olyan szoros. Mi mindenesetre a zenekarommal annak örülünk – és ez a legnehezebb a zenében –, hogy a tizenötödik éve sikerül együtt tartanunk a bandát. Gyakorlatilag egy baráti közösség vagyunk. Ismerjük egymás jó és rossz tulajdonságait, ennek ellenére nagyon szeretjük a másikat. Olyan dalokat alkothatunk, amelyekkel nem akarunk senkinek sem megfelelni, hanem értéket szeretnénk közvetíteni.

Előny vagy hátrány az az egzotikum, hogy külhoniak vagytok?

Sokáig azt hittem, hogy ez valóban egzotikum, ez valóban előny lesz. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy ez abszolút nem így van. A szlovákiai magyar zenei piac nagyon kicsi, de maga a magyar zenei piac sem túl nagy. Azt tapasztaltam fesztiválszervezőként is, hogy nem működik a kollegialitás ebben a szakmában. Inkább vagyunk egymásnak ellenfelek, mintsem kollégák. Mindenki tart attól, hogy elhappolják előle a koncerteket. Számtalanszor találkoztam azzal is, hogy egy nagyobb zenekar nem egy kisebbnek akar esélyt adni azzal, hogy előzenekarnak kéri fel, hanem a nagyzenekar tagjainak egyéb formációi lépnek fel, ily módon házon belül marad az ügy.

Hány hasonlóan rejtett felvidéki zenekar van még és hogyan tudjátok támogatni őket?

Vannak, szerencsére. A Jóvilágvannal egy nagyon rögös utat jártunk be, amíg megtaláltuk a helyünket és hogy mit hogyan kell csinálni. Ezt az utat szeretnénk lerövidíteni a többi zenekarnak azáltal, hogy megosztjuk velük a tapasztalatainkat és fellépési lehetőséget biztosítunk nekik, vagy segítünk esetleg támogatások elnyerésében. Kiemelném a Gorlo Volkát, az Estendønt, a The Butcherst, az EndORFint, a Gwerkovát. És ott vannak persze az alap nagyzenekarok, mint a Ghymes vagy például a Rómeó Vérzik rockzenekar. Úgy látom viszont, hogy még a nagy öregek sem kapnak annyi lehetőséget Magyarországon. Dolgoznunk kell, ez a mi feladatunk. Azt vallom, hogy ha valami nem tetszik, akkor pusztán ennek a kimondásával nem igazán mennek a dolgok előre. Ki oldja meg a felvidéki zenekarok problémáját, ha nem a felvidéki zenészek? Nekünk kell összefognunk akár egyesületi szinten is, hogy minél jobban tudjuk láttatni a felvidéki zenei értékeket!

Szíven ütött, hogy amikor valakinek mi voltunk az előzenekara, általában nem hallgattak bele a koncertünkbe. Elhatároztam, hogy én nem ilyen leszek.

Ezért, ha az A38-on lehetőséget kapunk, hogy főzenekarként játszunk (mi erre 8-9 évet vártunk), fel tudjuk ajánlani az előzenekarságot például az említett zenekaroknak, hogy rövidebb úton juthassanak el ezekre a helyekre. Ebből a gondolatból született egyébként a Levegő című dalunk is. Egy csapásra létrejött egy Felvidék Allstars nevű formáció. Gombaszög fesztiválhimnuszait már harmadik ízben tudjuk úgy elkészíteni, hogy a metálénekestől a népzenészig mindenki részt tud venni benne. Tíz-húszfős koprodukcióban születnek ezek a dalok. Rendkívül pozitív tapasztalataim voltak, mindenki nagyon nyitott volt. Egyrészt megismerték egymást a felvidéki zenészek, munkakapcsolatok, barátságok születtek, és jó dalok. Azt hiszem, hogy a Levegő vagy az Otthonos, a legutóbbi gombaszögi himnusz szinte az egész felvidéki közösség kedvencei.

Van egy saját fesztiválotok is, a fORMA fEST, hogyan kell elképzelni?

Ez egy alternatív minifesztivál a párkányi Duna-parton. Szerintem az egyik legszebb fesztiválhelyszín, ugyanis az esztergomi bazilika a háttere, valamint a Duna, amit nagyon-nagyon szeretünk párkányiként. A célkitűzése éppen az, hogy a mainstream helyett értéket közvetítő, akár egészen kicsi, helybéli, régióbéli zenekaroknak biztosítson lehetőséget.

Az interjút készítette:
Papp Ferenc

A járvány pszichológiai hatásairól
A járvány pszichológiai hatásairól

thinkstockphotos-627248174-750.jpg

(Kép forrása: benu.hu

Lassan egy éve annak, hogy gyökeresen felfordult az életünk. Emlékszem, akkoriban minden nap a híreket olvastam, hogy megtudjam, hogyan és merre terjed a járvány, melyik országban mennyi új megbetegedést okozva. Aztán rájöttem, hogy ez annyira rányomja a bélyeget a napomra, hogy gyorsan le is szoktam róla. Azóta nem követem minden nap az esetszámot, és így nyugodtabb is vagyok. Elég a saját terheinket a vállunkon cipelni, az egész világét úgyse vehetjük a nyakunkba.

Még mindig szokatlan az üres kávézók látványa mellett elsétálni nap mint nap. A metrón az emberek hol kíváncsi, hol fáradt vagy szomorú tekintete néz rám vissza a maszkjuk fölött. Az enyém néha ugyanolyan bizonytalan, mint az övék. Majd ebben a bizonytalanságban kapjuk a hírt, hogy már lehet regisztrálni a vakcinára. De vajon mi jön ezután? Mi lesz velünk a járvány után, ha egyáltalán véget ér?

Számos kutatás foglalkozott már idáig is a járvány pszichológiai hatásaival.

Egy ilyen helyzetben szinte természetes, hogy valamennyien enyhe szorongást élünk át, vagy a kedvtelenség jeleit észleljük magunkon.

Hiszen féltjük idős szeretteinket, örülünk a munkahelyünknek – ha megmaradt –, ha pedig nem, akkor próbáljuk feldolgozni, hogy az éttermek bezártak, és a turizmus is bizonytalan ideig szünetel. Egyetemistaként az online oktatás kihívásaival kellett szembenéznünk, ami – mint rájöhettünk ez idő alatt – nem tudja teljes mértékben pótolni a személyes találkozásokat. Adott tehát egy ingerszegény környezet, a kijárási korlátozás és tilalom, valamint a szürke idő, amivel nehezen, de kezdenünk kell valamit.

Szokatlan az esti csönd az utcákon, szokatlan az egyetem épülete, amely szinte kong az ürességtől, de a legszokatlanabb, hogy minden, ami ezidáig természetes és megszokott volt, mára teljesen átalakult vagy részben már a múlté. Tavaly ősszel nem gondoltuk volna, hogy egy év múlva bezárnak a mozik, a színházjegyünket visszaváltják, és át kell értékelnünk, ha nem is az életünket, de azt biztosan, hogy minden, ami eddig adott volt, azt nagyon hamar és váratlanul elveszíthetjük. Természetes volt egy külföldi nyaralás, bemenni az egyetemre, beülni egy kávéra vagy épp egy fürdőben pihenni. Ehelyett maradt a séta a parkban, a bezárkózás, a fegyelem és a félelem. Ez a nagyfokú bizonytalanság pedig az alaphangulatunkra is befolyással van. Míg alapvetően nem zavarna minket egy borús, esős idő, a jelenlegi helyzetben az ablakon át látott szürke köd csak abban erősít meg minket, hogy ne legyen kedvünk még csak kimozdulni se. Hosszú távon mégis mit tesz velünk a bezártság?

Serafini és munkatársai (2020) tanulmányukban kimutatták, hogy a

koronavírus kollektív szinten nem csak egy szocioökonómiai krízist okozott az utóbbi időszakban, hanem a pszichológiai distressz mértéke is drasztikusan növekedett világszerte.

A járvány következtében gyakoribbá váltak a szorongásos és a depresszív tünetek, a frusztráció, valamint a stressz is. Tanulmányuk célja egyrészt az volt, hogy egy összefoglalást nyújtsanak arról, hogy az emberek milyen pszichológiai reakciókat adtak a járvány kitörése óta. A pszichológiai hatások közé tartozik többek között a pánikszerű viselkedés – emlékezzünk csak vissza arra, amikor videókon láthattuk, hogy az emberek szinte kifosztják a boltokat és pánikszerűen vásárolnak fel mindenféle élelmiszert. Emellett azonban a reménytelenség és a kétségbeesés is egyre inkább látható volt az emberek körében.

Modern világunkban, ahol eddig szinte természetesnek számított az országon belüli vagy akár az országok közötti utazás, a szociális izoláció és a szükségszerűen bevezetett korlátozó intézkedések következtében

a frusztráció és a bizonytalanság szinte általánossá vált.

A 2019-ben induló koronavírus járvány megmutatta számunkra azt, hogy érzelmileg nem vagyunk felkészülve egy ilyen volumenű járvány és változás káros következményeire. Bár a kormányok által világszerte bevezetett korlátozó intézkedések kiemelten fontosak a járvány féken tartása és az emberek biztonsága érdekében, sajnos a krízis pszichológiai hatásaira még nincs egy konkrétan kidolgozott stratégia, amely világszinten segíthetné az emberek megküzdését ezzel a szokatlan és váratlan helyzettel. Ennek ellenére megküzdési képességeinket – ugyan azok egyénileg eltérőek – fejleszthetjük, és az otthonlét számos, eddig kevésbé ismert előnyét is felfedezhetjük. Gondoljunk csak arra, hogy a szabályokat betartva, de több időt tölthetünk szeretteinkkel, jobban odafigyelhetünk az egészségünkre és az elegendő testmozgásra, amelyről tudjuk, hogy egyéni formában megengedett a szabad levegőn. Nagyszüleinknek és idősebb rokonaiknak most is szükségük van ránk, segítsünk nekik, amiben csak tudunk. Sőt, tőlük tanácsot is kérhetünk, hiszen többségük megélt nehéz, embert próbáló időszakokat.

Egy Kínában végzett kutatás során egyetemi hallgatók töltöttek ki különféle kérdőíveket. A kutatók arra jutottak, hogy

azok, akiknek a rokonai vagy ismerősei megbetegedtek, sokkal nagyobb eséllyel számoltak be szorongásos tünetekről.

Ezzel szemben fontos megemlíteni, hogy a társas támogatásnak védő szerepe lehet a szorongással szemben. Végül pedig egyéb védőfaktorokról is említést tettek: azok a hallgatók, akik városban laktak, a szüleikkel éltek és a családjuk biztos jövedelemmel rendelkezett, kevesebb eséllyel mutattak szorongásos tüneteket, mint azok a társaik, akikre ez nem volt jellemző. Kiemelten nagy jelentőségű tehát egymás támogatása a világjárvány idején, mivel minden korosztály – beleértve az egyetemistákat is – mentális egészségére hatással vannak a világban történő események.

Ennek ellenére tekintsünk reményteljesen a jövőbe, hiszen nem vagyunk messze attól, hogy hazánkban elkezdődjön az oltási folyamat. Magyarországon a kormány intézkedéseinek köszönhetően országunk több gyártónál közel 18 millió vakcinát foglalt le. Az oltóanyagok engedélyezései folyamatban vannak, és várhatóan ez év elején már megkezdődnek a tömeges oltások.

Egy járványhelyzetben fontos a lakosság pszichológiai szükségleteinek a felmérése, hiszen ezek a tényezők kiemelt szerepet játszanak abban, hogy az emberek milyen mértékben hajlandóak együttműködni az egészségügyi intézkedésekkel, 

gondolok itt nem utolsósorban a védőoltásra. Bár nem könnyű, de fogadjuk el a jelenlegi helyzetet, és várjunk arra, hogy a tömeges oltások világszerte és hazánkban is megkezdődjenek.

Reaktor

Facebook

Friss topikok

süti beállítások módosítása