Reaktor

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

A személyességet és a spontaneitást hiányolja a legjobban a digitális oktatásból Veszelszki Ágnes, akit a Budapesti Corvinus Egyetemen az év oktatójának választottak. Veszelszki nyolc éve netszótárt, most tavasszal karanténszótárt rakott össze a mindennapi nyelvünk változásait vizsgálva. Az oktató arról is beszélt a Reaktornak, hogy mit gondol a nyelvtisztító mozgalmakról, és hogy mi a feladata egy nyelvésznek.

Ugyanakkora szellemi erőbefektetést jelent ma a megfelelő emoji kiválasztása, mint amekkorát régebben a megfelelő hangulatfestő szó kiválasztása jelentett?

Erről a kérdésről azt hiszem, hogy valójában a nyelvhasználókat kellene megkérdezni. Nyelvészként, újmédia-kutatóként elsősorban nem azzal foglalkozom, hogy mekkora erőfeszítést jelent az egyes szövegek megfogalmazása vagy képi üzenetek kiválasztása, hanem azzal, hogy ez milyen hatással van a nyelvre, milyen nyelvi változásokat lehet megfigyelni a digitális kommunikáció kapcsán. Ez a kutatás 2000-ben indult. Ekkor, az egyetemi tanulmányaim legelején, azt kezdtem el vizsgálni, hogy az SMS, tehát a rövid szöveges üzenetküldés technikája, illetve technológiája miképpen hat a nyelvre. 2005 környékéig azt gondoltuk, hogy az SMS meg fogja változtatni a nyelvhasználatot.

Úgy véltük, hogy azok a rövidítések, az az írásmód, amelyet az SMS-ben használunk (mivel 160 karakterbe kellett jelentős mennyiségű információt bezsúfolni), hatással lesz az SMS-en kívüli nyelvhasználatra, az írott kommunikációra. 20 év elteltével látjuk, hogy ez a változás nem következett be.

Továbbra is léteznek rövidítések, de azok a változások, amiktől nagyon sokan annyira féltették az írott nyelvet, nem következtek be. Ilyen félelmek voltak például, hogy sokkal rövidebben fogunk írni, illetve nem fogunk odafigyelni a helyesírásra.

Ez azt is jelenti, hogy a techno-optimista nyelvészek közé sorolja magát?

Nem mondanám, hiszen nyelvészként az objektivitásra kell törekednünk. Az a célszerű, ha nem vagyunk sem techno-pesszimisták, sem pedig techno-optimisták. Nyelvészként az az elsődleges, hogy objektív módon, kívülről tanulmányozzuk a jelenségeket.

Úgy érzem, hogy a nyelvünk gyorsabban változik, mint valaha. Ez valóban így van, vagy egy illúzióról van szó?

Amióta verbális nyelven kommunikálunk, a nyelv folyamatosan változott a kommunikációs igényeknek, valamint a nyelven kívüli jelenségeknek megfelelően. Amikor jött egy nyelven kívüli jelenség, azt meg kellett nevezni, körül kellett írni. Tudni kellett róla beszélni, és ez mindig is hatással volt a nyelvünkre. A nyelvi változást szintenként kell elkülöníteni. Ugyanis például a szókincs változása nagyon látványos, nagyon gyorsan történik. Amit könnyen észre lehet venni, az az írásmód változása. Sokan, sokféleképpen írnak. Betartva a szabályokat, vagy azoktól valamennyire eltérve. Ezzel szemben nagyon lassan változnak a nyelvhez köthető illemszabályok, illetve a grammatikai változások. Róluk csak igen hosszú időtávon belül tudunk számot adni. Azonban ahogyan említettem, a szókincs változása nagyon izgalmas. Ezért is merült fel a digitális kommunikáció kapcsán, hogy a kommunikáció- és médiaműhelyben résztvevő hallgatókkal létrehoztunk egy szótárt, Netszótár néven. 2010-2011 környékén állítottuk össze, 2012-ben jelent meg. Nyolcéves lett a szótár. Éppen ideje végiggondolni, hogy mik azok a szókincselemek, amelyek hasonlóképpen megvannak még, és melyek azok, amelyek ebben a nyolcéves szótárban is elavultak.

Ebbe a változásba milyen mértékben lehet belenyúlni? Szükséges-e és lehetséges-e a nyelvet szándékosan védelmezni például az elangolosodással szemben?

Ez egy nagyon érdekes kezdeményezés. A nyelvművelők foglalkoznak azzal, hogy a nyelvet a hétköznapi nyelvhasználók számára is érthetővé tegyék. Továbbá meg lehet itt említeni azokat is, akik a Facebookot magyarosítják. Ez egy közösségi kezdeményezésre történik. Nem a Facebook központi adminisztrációja végzi az újabb és újabb funkciók magyarra fordítását, hanem ebben a felhasználók is részt vehetnek. Ilyesfajta tendencia létezik. Visszatérve a digitális kommunikációra, a számítógépes nyelvvel, a számítógépes játékokkal foglalkozó szakújságírók elkezdtek kifejezéseket magyarítani.

Magyarországon nincs jelen az a fajta purista, tehát nyelvtisztító álláspont, mint például Franciaországban vagy Finnországban. Valahol középúton vagyunk az angol kifejezések egy az egyben való beolvasztása, és az angol kifejezések teljes mértékben való magyarosítása között.

Bessenyei Györgytól származik az idézet: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, idegenen sohasem.” Mit gondol az idegen nyelvű képzésekről? Mennyire tudunk mi jobban gondolkodni magyarul?

Elsősorban a digitális kommunikációval, nyelvi változásokkal, ennek kapcsán nyelvhasználattal, online agresszióval foglalkozom, továbbvezetve ezt az álhírek és az áltudományosság kérdéskörére. Ez nem klasszikusan az a kérdéskör, amivel foglalkozom. Az azonban tény, hogy az anyanyelvén másképpen gondolkodik az ember, és amikor egy idegen nyelvre vált, akkor egy újfajta gondolkodásmódot is a magáévá kell tennie.

Július közepén jelent meg Karanténszótár c. könyve, melyben 400 szócikkben veszi sorra a koronavírus és a karanténhelyzet szülte új szavakat. Milyen az eddigi fogadtatása?

Ha azt tekintjük, hogy a média hogyan reagált erre, akkor nagyon sok reakciót kaptam, hiszen gyakorlatilag végigjártam a médiumokat – ezt neveztük karanténturnénak. A felhasználók részéről is nagy az érdeklődés a szótár iránt, 400 olyan szót tartalmaz, amelyek a magyar nyelvben nagyon gyorsan, 6 hónap alatt jelentek meg.
2020 januárjában kezdtem ezt a gyűjtést, akkor még Magyarországon a koronavírus alig-alig volt jelen, de már felfigyeltem arra, hogy a nemzetközi sajtóban új és új angol nyelvű szavakat kezdenek el használni. Nagyon kíváncsi voltam arra, hogy ez a fajta nyelvi változás, amely az angol nyelvben és a nemzetközi sajtóban már megtörtént, mikor jelenik meg Magyarországon.
Az első új szavakat 2020 márciusában kezdtem el dokumentálni, és márciustól júliusig folyamatosan gyűjtöttem az új szavakat. Elsősorban a Budapesti Corvinus Egyetemen a hallgatóim segítségével, ez volt az adatbázis alapja, majd ezt a 80-90 szóból álló adatbázist megosztottam az ismerőseimmel.

És akkor döbbentem rá, hogy ez iránt mekkora az érdeklődés, amikor elkezdték ezt a szólistát kommentekben kiegészíteni.

Utána tudatosan kezdtem el gyűjteni, megfelelő korpusznyelvészeti módszertannal folyamatosan gyűjtöttem az új szavakat. Egyrészt a közösségi médiából, hogy legyenek hétköznapi kifejezések, másrészt pedig a sajtónyelvből, amelyben a hivatalos és a sajtónyelvi, publicisztikai kifejezések is megjelentek. Így állt össze ez a gyűjtemény.

Ezek szerint elmondhatjuk, hogy általában a legtöbb nyelvújítás akkor történik, amikor a világban egy nagy és meghatározó esemény zajlik?

Azt nem mondanám, hogy a nyelvi változás akkor történik, de a szókincs egyértelműen gyarapodni kezd.
Ilyen jelenségként hozhatjuk példaként a rendszerváltást. Ez egy nagymértékű, nagy hatású társadalmi, politikai jelenség volt, amely meghatározta azt, hogy miképpen kommunikálunk, miképpen beszélünk és új szavakat hozott magával, miközben a régi rendszer szavait valamennyire elavulttá tette.
Nagy hatású változás volt, amiről az előbb már beszélgettünk, a digitális kommunikáció. Ez folyamatosan zajlik. Ha új technológiák jelennek meg, azok új szavakat hoznak magukkal.
Világméretű jelenségként a koronavírus-járvány is ide tartozik, hiszen olyan jelenségekkel találkoztunk, amelyekkel soha korábban.
Ez kihatott a mindennapi életünkre, a munkánkra, a családi életünkre, a társas kapcsolatainkra, arra, hogy miképpen közlekedünk, hiszen ahogy Ön belépett ebbe a terembe megkérdezte, hogy kell-e maszkot hordani vagy sem. A társas kapcsolatainkat is erőteljesen megváltoztatta.

És mindezeknek van nyelvi lenyomata, amely a szókincsben érhető tetten.

Ön szerint csak arról tudunk gondolkodni, amiről van szavunk? Érdemes egy bő szókincset kifejlesztenünk? Egyáltalán mennyire beszélnek választékosan a magyarok?

Az első kérdés egy nyelvfilozófiai kérdés, hogy miben gondolkodunk. Szavakban, szövegben gondolkodunk vagy pedig képekben. A nyelvfilozófusok, illetve az ehhez kapcsolódó képfilozófiai gondolkodásmód ezt a kérdést folyamatosan feszegeti. Nincs rá válasz.
A képfilozófusok amellett érvelnek, hogy képekben gondolkodunk. Ha például végiggondolja azt az utat, ahogy eljöttek ide az egyetemre és leültünk beszélgetni, valószínűleg nem egy szöveget lát maga előtt, hanem képekben látja azt az útvonalat.
De ha egy filozófiai vagy akár nyelvészeti kérdésről gondolkodik, ott viszont nehéz képeket társítani hozzá. Talán valahol középúton található a megoldás, de állást foglalni nem mernék ebben a kérdésben.
A másik kérdése, hogy mennyire beszélünk választékosan. Attól függ.
Mitől függ, hogy mennyire beszélünk választékosan? Attól, hogy ki a beszédpartnerünk, attól, hogy milyen közegben vagyunk. Egy piacon, egy egyetemi közegben másképpen beszélünk. Egy baráti társaságban is másképpen beszélünk, és a kollégáink között is. Mindezektől függ.
Valamint olyan szociológiai, demográfiai faktoroktól is függ a nyelv választékossága, hogy ki milyen nemű, milyen közegben szocializálódott, milyen iskolai végzettséggel rendelkezik és egyáltalán mennyire van meg benne az igény, hogy választékosan fejezze ki magát.

Önnek mi a küldetése nyelvészként?

Nagyon nehéz ezt megfogalmazni. Elsősorban arra törekszem, hogy a legújabb nyelvi jelenségeket folyamatosan leírjam, dokumentáljam és ezt minél nagyobb közönséggel meg tudjam osztani.
Ennek a törekvésnek a része például a Karanténszótár, a Netszótár és egy újabb projektem is ennek a része, ez a protokollkommunikációval foglalkozik.
A protokollkommunikáció nem elsősorban nyelvi, nyelvészeti vállalkozás, hanem inkább arról szól, hogy hogyan tudnak az emberek oly módon kommunikálni egymással, hogy empatikusak legyenek, odafigyeljenek egymásra és megfelelően, hatékonyan fejezzék ki magukat.
Ennek a vállalkozásnak a közösségi médiában van nyoma, egy egyetemi kurzusból indult vállalkozás, amely később átkerült a közösségi média terébe.

2004-ben már tanított demonstrátorként az ELTE Bölcsészettudományi Karán. Azóta az egyetemi oktatásban, általánosságban bekövetkezett legnagyobb változás az online oktatásra való áttérés volt vagy volt más nagyobb változás is?

Két változást lehet megemlíteni az online-offline változás mellett. Ami már megtörtént addigra, amire én bekerültem oktatóként is a felsőoktatásba, az a nagylétszámosítás.
A másik változás a BA és az MA rendszer bevezetése, az osztott és osztatlan képzés bevezetése, ez 2006 környékén kezdődött meg.
Az, hogy egy hallgató nem csupán egy egyetemen tudja kipróbálni magát, hanem akár több egyetemet is választhat a felsőoktatási tanulmányai során, ezt egyértelműen meg lehet látni. Azt, hogy mennyire nem egyszerű az alapképzést a mesterképzéstől elkülöníteni, hol adunk gyakorlati tudást a hallgatók kezébe, és melyik képzési elemhez tartozik az elméleti tudás, ez még talán most is kiforratlan és folyamatos kidolgozás alatt van. Ami a legnagyobb hatású változás – a kérdésben is elhangzott – az online-offline átállás. Éppen most az interjú előtt a folyosón beszélgettem a hallgatóimmal, hogy miképpen oldjuk meg ezt a hibrid oktatást. Mi az, ami a legmegfelelőbb nekik? Hogyan tudunk az ő igényeikhez, érdeklődési körükhöz, egyéb tevékenységeikhez leginkább alkalmazkodni úgy, hogy természetesen a törvényekhez, jogszabályokhoz és az egyetemi rendelkezésekhez is tartjuk magunkat?

Megfelelünk azoknak a járványügyi előírásoknak, amik most olyannyira fontosak, mindeközben a hallgatók érdekeit sem felejtjük el, azt, hogy miképp lesz számukra hatékony az oktatás és az összes többi tevékenységükkel összeegyeztethető.

Mi a legnagyobb hiányossága az online oktatásnak?

A személyesség. Amikor márciusban egyik pillanatról a másikra át kellett állnunk az offline, hagyományos, tantermi oktatásról az online oktatásra, folyamatosan az volt a reakció részemről oktatóként és a hallgatóim részéről is, hogy hiányzunk egymásnak. Hiányzik az, hogy egymás szemébe tudjunk nézni, ez az online rendszerben nincsen és hiányzik a spontaneitás. Egy online órát nagyon jól fel lehet építeni. Megvan a megfelelő módszertan, oktatás módszertani eszközök bőségesen a rendelkezésünkre állnak, ezzel semmi probléma sincsen, viszont ami nehézséget jelent, és ami az izgalom az egész oktatásban, az az hogy mi lesz, ha fölvetődik egy új kérdés? Ezt online oktatásban nehéz megtenni, hiszen egy nagyon megtervezett menetrend szerint kell 8, 20, 30, 40 hallgatóval együtt dolgozni. Ott nagyon nehéz eltérni attól a menetrendtől, amit a ember eredetileg eltervezett magának.

Tehát a személyesség, az emberi kapcsolat, ami nagyon hiányzik és ami még a személyességben gyökerezik, a spontaneitás. Az, hogy nem kell mindig annyira mereven ragaszkodni ahhoz, amit előre elterveztünk, hanem lehet reagálni az újonnan felhozott ötletekre, innovációkra. Ez nagyon hiányzik.

Erre valamiféle megoldást jelent, ha az oktatást hibrid módon folytatjuk, tehát vannak offline elemei és természetesen ami nem megoldható másképpen, azt pedig online folytatjuk.

Az interjút készítette:
Papp Ferenc, Fúzió Hallgatói Közösség

„A színész számára nincs műfaj. Ez csak a közönség számára létezik. A művésznek „csupán” szerepe van.” /Bodrogi Gyula

Egyetemistaként egyszerűen kényszert érzek arra, hogy megszólaljak a témában, ami véleményem szerint minden jóérzésű magyar embernek már-már a könyökén jön ki. Igen, az újdonsült, vagy már nem is annyira újdonsült #freeSZFE „mozgalomról”, ha úgy tetszik „lázadásról” van szó.

Amikor ez az egész mizéria elkezdődött, nem tartottam ezt egy említésre méltó dolognak, pár lázadó egyetemista, akiknek jobb dolguk nincs, hát tüntetnek. Teltek, múltak a napok, hetek. Még mindig tüntetnek, és még mindig, és még mindig. Aztán már az egyetemet is elbarikádozták, hogy az a fránya Vidnyánszky és csapata ne tudjon bemenni. Ekkor már kezdett elegem lenni, de most, mikor ezeket a sorokat írom, már végképp betelt a pohár.

Eszmefuttatásom egy kis háttértörténettel kezdeném. Immáron hatodik éve, hogy felsőfokú tanulmányaim megkezdése végett felköltöztem Budapestre. Magamat már gimnazista korom óta jobboldali beállítottságú, keresztény-konzervatív értékeket valló emberként határoztam meg. Budapesten a tanulmányaimat egy olyan neves intézmény falai között kezdtem meg, ami inkább a baloldal, de semmiképp sem a jobboldal felé húz. Tanárai meggyőződéséről közvetlen, személyes kapcsolatom nincs, az viszont köztudott, hogy a jobboldali megnyilvánulásokat, rendezvényeket nem nézte túl jó szemmel a vezetőség. 17 éves fejjel azonban ez számomra az első szemeszter befejezéséig nem vált nyilvánvalóvá. Kedves SZFE-s hallgatókollégák, tudjátok miért? Mert én tanulni akartam! Bennem is volt lázadás egy-egy hallott kijelentés miatt, de nem vonultam rögtön az utcára, mert attól függetlenül, hogy mit gondolt a világról akár a vezetőség, akár az egyetemi HÖK, én tanulni akartam és tanultam is!

Eddig az SZFE fenntartója az állam volt. Most, hogy függetlenedett az államtól az egyetem, és egy Kuratórium vette át a fenntartó szerepét, elkezdtetek tüntetni. De ti egyetemisták vagytok, akik állítólag tanulni akarnak, az oktatást pedig továbbra is az egyetem fogja megszervezni, és nem a kuratórium, ami ráadásul tudomásom szerint nem tervezte egyetlen tanárnak sem az elbocsátását, sőt, nemzetközi szinten akarja erősíteni az SZFE-t azzal, hogy a mostani rendszerrel párhuzamosan egy új szemléletet, új színt hoznak a világotokba. Akkor mi most a probléma, kedves hallgatótársaim?

Évek óta folyt a diskurzus arról, hogy a színművészeti egyetemen változásra és haladásra van szükség, mert ugyanazok az állapotok uralkodnak, mint 20 évvel ezelőtt: leamortizálódott környezet, újdonság befogadására képtelen szemlélet, a diákok túlhajszoltsága. Mélyen tisztelt színművészetis – állítólag – haladást pártoló hallgatók!

Ti most épp a változás és a haladás ellen tüntettek!

A fedősztori persze, amit a sajtótájékoztatón egymásra nézve elmondotok az az, hogy a nem demokratikusan megválasztott kuratórium ellen folyik a lázadás. Nekem más teóriám van ezzel kapcsolatban, ami történetesen az, hogy Vidnyánszky Attila, a kuratórium elnöke egy – hétköznapi emberként – keresztény-konzervatív és jobboldali beállítottságú ember. De kérdem én, ennek mi köze a szakmaiságához?  A fent idézett mondatot, miszerint egy művész számára nincs műfaj, tovább gondolnám annyival, hogy egy művész számára valójában „politikai” oldal sem létezhet. Mint hétköznapi ember igen, de mint művész nem. Egy művészt a karrierje és a tehetsége predesztinálja azokra a magaslatokra vagy mélységekbe, ahova szakmája kívánja. Komolyan, van olyan, aki megkérdőjelezi a kuratórium elnökének hozzáértését? Ha igen, akkor vagy önnön maga nem ért hozzá, vagy túlságosan elvakítja az oldalválasztása, amely oldalt nem is lenne szabad „művészként” választania.

Minden rosszindulat nélkül, és minden szakmabeli teljesítményét elismervén a művész úrnak, akkor is utcára vonulnátok, ha most a kuratórium élén Alföldi Róbert ülne? Vagy bárki azok közül a művészek közül, akik most veletek vonulnak a „szabadság” jegyében? Van egy olyan halvány sejtésem, hogy akkor nem lenne probléma.

A másik dolog, hogy nem akarjátok ugyan, hogy politikusok csatlakozzanak hozzátok, de mikor ezt kimondtátok, már naivitásotokról tettetek tanúbizonyságot. Azt hittétek, a mostani ellenzék, akinek még a szél se jó irányból fúj soha, nem fog rögtön odaállni? Kapva kapnak az alkalmon, hogy szidni tudják a kormányt, a Fideszt, vagy bárkit, aki nem azt vallja, amit ők. Eszközök lettetek nekik, és minél tovább húzzátok ezt az egészet, annál inkább lesztek az ő gyűlölködésüknek az eszközei, és minél inkább váltok eszközökké, annál inkább fog beszippantani titeket is az ő komolytalanságuk.

Szép dolog az, ha egy fiatal lélek a pártfogóival karöltve lázad és küzd az elvesztett autonómiáért, csak jelen helyzetben az a baj, hogy bárhonnan is nézem, nincs elvesztett autonómia.

Egyszerűen annyi a helyzet, hogy a 30 éve uralkodó holdudvar mellett – tehát mellett és NEM helyett – egy másik alternatíva is megjelenne a Színház- és Filmművészeti Egyetem színpadán.

A hallgatóknak is minden kétséget kizáróan meg lehet a véleménye, sőt, meg is kell, hogy legyen a véleményük. Kompromisszumra lehet és kell is jutni ez ügyben is. Viszont csípőből elutasítani egy olyan embert, akinek a szakmaiságát és a szakértelmét illetően aligha lehet kétsége bárkinek is, úgy gondolom, a legszakmaiatlanabb dolog. Végezetül nekem egy olyan jó tanácsom lenne hallgatótársaim felé, hogy tanuljatok! Nektek ez a dolgotok. Azzal, hogy nem kezdődött meg az oktatás, higgyétek el, ti fogtok a legrosszabbul járni.

A család kitartóan próbálkozott hónapok óta megejteni egy olyan vasárnapi ebédet, aminek mindössze annyi kritériuma lett volna, hogy senki nem áll fel sírva, megsértődve, vagy dühösen az asztaltól. Mind a tizenhat kísérletből a mait ítéltem, ha nem is a legérdekesebbnek, de legalábbis reprezentatívnak. Különösen, hogy egyetlen szó sem hangzott el.

Apa felpakolta az asztalra a világ összes létező főtt ételét, abból a biztos férfi meggondolásból, hogy kajával még azok a nézeteltérések is elsimíthatóak, amik addig csak kilátásba voltak helyezve. Márpedig semmi nem vetíthetett volna előre biztosabban katasztrófát annál, hogy az újságíró anya, a színművész Gina, a gazda édesapa és a lovász Franci egy asztalnál ül.

Magyarország már csak ilyen. Már abból is gondolhattuk volna, hogy valami nem lesz rendben, hogy Gina egy hatalmas lila ballonkabát alatt rövidnadrágot, és egy olyan pólót viselt, amin ismeretlen okokból Tito és második Erzsébet csókot vált egymással. Addig szépen összekötött, rózsaszínre melírozott haját harcra készen kibontotta, amint anya megjelent a frissen vasalt fehér blúzában. Ebben a felállásban már teljesen mindegy volt, Franci vagy apa mit csinál, újra felállt a megunhatatlan csendélet, aminek óhatatlanul is hangos paraszt konzervatívozás és hülye libsizés lesz a vége.

Miután minden szereplő megjelent, apa a szokásos jókívánság helyett csak a fejével intett, hogy lehet enni. Mint ahogy az utóbbi két hétben minden alkalommal, Gina most is kicsapta a telefonját az asztalra, hogy követhesse a legfrissebb híreket. Főleg Budapestről. Főleg a szeretett egyeteméről. Francin is látszott, hogy kíváncsi, de anya szeme olyat villant, hogy csak egyenesen a tányérjába meredve lejjebb csúszott a székében. Apa egy nulladik technikai malőrrel próbálta megelőzni a nagyobb bajt, és feledékenységére hivatkozva két szalvétát nyújtott át a két érintettnek, remélve, hogy ezzel eltereli a már-már optikai kábellé feszülő feszültséget az asztalnál.

Anya mindkét szalvétát elvette, Gina fel sem nézett. Ez tehát süllyedt.

Tudtuk, hogy valamelyik fél tehát már biztosan lépni fog, a néma előtárgyalások nem hoztak eredményt. Apa tudta, hogy még megelőző csapást mérhetünk a flotta indulása előtt bármilyen olyan témával, ami közvetett módon érinti vagy az anyagi helyzetünket, vagy a szociális életünket. A kockázat nagy volt, így mindkettőt bevetette. Csizmájával finoman megböködte Franci papucsát, aki, mintha ez lenne rajta a bekapcsoló gomb, azonnal elkezdett az Ausztria irányából megnövekedett igényről beszélni a nyúlhús felé. Kifejtette a magyar óriásnyúl, mint fajta fiktívségét, és azokat a fajtajellemzőket, amiket szerinte célként tűzhetnénk ki a tenyészetben jövőre.

Anya elismerően bólintott felé. Gina kedvesen mosolygott testvére okosságán a telefonja felett. Azt hittük, megúszhatjuk az egészet, és egyezményes döntetlen fölött fogyaszthatjuk el a második fogást. De nem várt erősítés érkezett egy éles messenger csilingelésben, mely láthatóan egy 444!-es cikk linkjét tartalmazta. Anya arca pedig újra Gina felé fordult. Miután a konyha apa felségvize volt, láthatóan megfordult a fejében, hogy helyzeti előjogát kihasználva ezen a ponton egyszerűen likvidálja az egyik felet, és elveszi Gina telefonját. Azonban ez nem volt biztosíték arra, hogy az immár védelem nélkül maradt Ginára anya ne mérjen megsemmisítő csapást.

A telefon és a 444!-es cikk casus belliből védelmi vonallá avanzsált.

Franci evett általában a leglassabban, látva azonban, hogy mindenki elől elfogyott a muníció, egy hirtelen mozdulattal felkapta a tányérját. A cél ezzel az volt, hogy így gyorsan magába dönti a levest. Ez két okból is célszerű volt, egyrészt a második fogás némileg leköti majd az érintett feleket, másrészt technikailag az asztal belső felén lévő koordinátái ezt az egyetlen lehetőséget kínálták neki, hogy tálalásra hivatkozva legalább a szállítmányozás idejére elhagyhassa a harcteret. A megvalósítás azonban teljes káoszba fulladt, amikor a tányér teljes tartalma Franci ölébe hullott.

Apa elszaladt konyharuháért, anya pedig -elemelve tekintetét a célpontról- az imént kapott két szalvétát Francinak adta. Az immár feleslegessé vált erősítéssel visszatérve apa elismerően bólintott Franci felé, mintha anya figyelemelterelése a szalvétákkal nem véletlen fordulat, hanem precízen kivitelezett puccs lett volna az asztali uralom megszerzéséért. A látszólagos békében megnyugodva apa óvatlanul elhagyta a helyszínt tálalás céljából, az események pedig ezután olyan gyorsan követték egymást, hogy már vissza sem tudott érni. Kiesett a játszmából. 

Újabb messenger csilingelés. Anya már szólásra nyitotta a száját.

Mindenki kezdte volna felvenni a szokásos védelmi pozícióit, Gina pedig fel volt készülve a libsizőmérkőzésre. Franci azonban túl sok erőforrást áldozott már a békéért, és a másodperc törtrésze alatt számba véve a lehetőségeit, felkapta Gina telefonját, és kihajította az ablakon. Rájött ugyanis, hogy a békefenntartó pozíció ebben a kiélezett helyzetben számára nem gazdaságos többé, ezúttal egy gyors lefolyású ütközetben érdekelt.

Az udvaron kapirgáló tyúkok meglepett tekintettel bámultak a közéjük érkezett 444!-es cikkre, ezzel mintha a konyhában ülő család tükörképe lettek volna. Franci és apa összenéztek. Gina rettenetesen mérges volt. Apa letette a felek elé az egyezmény szerint járó ellátmányt, majd a sajátját és Franciét kezébe véve sorstársával kiment a nappaliba.

És akkor elkezdődött a pártcsata.

A jótékonyság nem új találmány, hiszen a társadalomnak sajnos mindig is voltak és valószínű, hogy bár egyre kevesebben, de lesznek is nehezebb sorsú tagjai. Habár az állam számos tekintetben segíti őket, nem szabad megfeledkezni róluk a társadalom szerencsésebb tagjainak sem, mivel nekik is szükségük van sok olyan tárgyra, amire nekünk, viszont egyes esetekben megeshet, hogy segítség híján nélkülözniük kell. Vannak azonban olyan családok, ahol nem csak anyagi problémák, hanem betegség is nehezíti a hétköznapokat.

Pontosan ilyen családokon segítünk azzal, hogy gyűjtést szervezünk a Fúzió Közösség Miskolc tagjaival a Miskolci Egyetemen. Számomra mindig is fontos volt a másokon való segítés, de ezt sosem hangoztattam, mivel habár hasznos a segítség akkor is, ha valaki büszkélkedik azzal, hogy segített, ugyanakkor én nem azért segítettem sosem, hogy ezzel jobb embernek mutathassam magam.

Egy nagyobb gyűjtésnél azonban elkerülhetetlen, hogy titokban csináljam, így ezesetben nyilvános tény, hogy jótékonykodok. Nem csak én, a helyi hallgatói csoportunk minden tagja. Jó látni, hogy egyetlen egy kérdés sem merült fel azzal kapcsolatban, hogy muszáj-e segíteni. A legtöbb támogatást a szervezetünk miskolci közösségének alelnökétől Bori Lászlótól kaptam, aki a dobozolástól kezdve a fotón át az adminisztratív feladatokig rászánta az idejét és energiáját. Nagyon örülök, hogy ilyen emberekkel tudok jót tenni. Az akció védnökségét Hollósy András, a DVTK futballcsapat hangja, pontosabban hangulatfelelőse vállalta, így sok emberhez eljutott a jótékonysági gyűjtés híre.

Az emberek elérésében a MEHÖK és a Neptunt kezelő csoport is támogatott minket, így a teljes egyetemhez eljutott a gyűjtés, reméljük ez elősegíti az akció sikerességét. Ahogyan az a Neptun üzenetben is szerepel, illetve a már több, mint 10.000 megtekintésnél járó fotó leírásában, amelyet az oldalunkon osztottunk meg, a Miskolci Egyetem két bejáratánál, a kupakgyűjtő dobozoknál kapott helyet.

A legfontosabb azonban az, hogy az egyetem hallgatói is partnerek legyenek, és legalább párszáz füzet és toll a dobozokban legyen, amikor kinyitjuk azokat. Az egyetem több ezer hallgatója közül, ha csak minden tizedik ember beledob egy füzetet, tollat, akkor ez a szám összejöhet. Egy embernek pár száz Forint, esetleg ingyen van, ha van otthon nem használt tanszer, egy leukémiás diáknak azonban hatalmas segítség, főleg ha a család egyébként sincs jó anyagi helyzetben.

Bizakodva várjuk a dobozok felbontását, amit legkésőbb szeptember 20-án teszünk meg. A tanszereket személyesen adjuk át a beteg gyermekeknek, illetve a kórháznak, ha ezt a vírushelyzet indokolja. Az eseményről fotót is készítünk, ami a Facebook oldalunkon található majd meg. Ezúton is köszönjük azoknak, akik támogatják a gyűjtésünket!

Pár hete szárnyra kaptak a hírek, hogy az Index szerkesztőségén belül változások történnek, és hogy egy korszak lezárul a magyar publicisztika történetében. Azt látjuk, hogy hol vannak a felszíni sérülések. De ki az, akinek a leginkább fáj, csak nem látszik?

A magukrahagyottak

Klasszikusan baloldali érzelmű baráti körömben évek óta érzem az igényt, hogy a magyar publicisztika kitermeljen egy olyan sajtóanyagot, ami értük, nekik, miattuk jön létre, az ő hangjukon, az ő szavaikkal szól hozzájuk, és ami amellett, hogy felvállalja, hogy olykor ellentétes a véleménye az aktuális vezetéssel, objektív kutatómunkával is időt tölt. Egy szellemileg ideálisan központozott államban a baloldali olvasóknak jár egy orgánum, ami túlmutat a sárdobáláson, és nívós hangnemben szól nívós olvasókhoz. Ebbe beletartozik érdemek elismerése a másik oldalon, hiszen kitől mástól lehetne tanulni? És ez az igény továbbra is ott van a polcon porosan, azok mellett a lekvárok mellett, amiket nem merünk kidobni, de mind tudjuk, hogy sosem esszük meg.

A pisztácia elfogyott, csokoládé nem is volt

Ahogy a legendás Bud Spencer- Terence Hill filmben kedves megrendelőnk, úgy az ország baloldali hírfogyasztói sem kapták meg, amit akartak: a függetlenobjektív Index tartalmával kapcsolatban elvárásuk jogosan az volt, hogy legalább független módon kommunikáljon feléjük, és ne facebookposztok alatti kommentháborúk nyertesei és veszteseiként legyenek (túl)reprezentálva a nyilvános tartalmakban. Igényes baloldali sajtótermék nem is volt, a független pedig ezek szerint elfogyott.

Tehát a legnagyobb célközönség, aki “megrendelte” a szellemi terméket, vette és olvasta, de azt látom, hogy nem kapta meg, amit kért.

Jobboldalt sincs másként: a minőségért fizetni kell. Abból nem épül a jobboldali polgár se, ha a Facebookon számára ingyenes 3 bekezdéses, hibás, szerkesztetlen sárdobáló spekulációkat olvassa. Fizet a termékért az idejével, pénzével. Amiért pedig nem fizet valamivel, az bedől, mert a semmiből valami azért még a jobboldalon sem szokott lenni. Ha az Indextől a baloldaliak többet kaptak volna, mint naprakész katasztrófa-túristáskodás élményét, vagy a néha jogos-néha nem kormánykritikai tételmondatokat, amivel aztán este a kocsmában intelligensnek tűnve “szétoltották” a barátaikat, akkor valamivel fizettek volna a fennmaradásért. És többet, mint a Facebook profilképük alá beszúrt “legyen másik!”.

Lesz másik? Legyen!

Egy értelmes jobboldalinak semmi sem válik nagyobb hasznára, mint egy minőségi baloldali írás, tele értékkel és érvekkel. Szélúrfinak Zápor a párja: sárdobáló oldalra sárdobálás lesz a válasz, minőségre pedig minőség.

Ha lenne egy igényes baloldali lap, ami érvekkel, interjúkkal, vitákkal, pezsgéssel működne, és arcátlanul “méltatva” a jobboldal sikereit nem telesírná a billentyűzetet, hanem a maga módján lemásolná, ami helyes, én lennék az első előfizető.

Ezt kérték volna a baloldaliak. És amikor nem kapták meg a megfelelő formában, függetlenobjektív cikkeket kértek. Megkapták?

Több vagyok, mint tagadás

Ezt megkérdezve a baloldali barátaimtól azt a választ kaptam, hogy nem pontosan. Mert például egy liberális polgár sokkal több, mint a kormányellenesség. A liberális énem kikéri magának, hogy egy függetlenobjektív szerkesztőség elégedettnek titulálja vegytiszta kormánykritikával. Vannak saját értékeink, és ezek az értékek nem a kormány intézkedéseinek cáfolatai, hanem önálló mondatok, önálló érzések. És nem fizetünk olyasmiért, ami ezeket nem mondja ki. Nem csak tagadni tudunk. Amíg nem hangzott el egy presztízzsel rendelkező szakérő szájából az érvem egy témában, és nem vitatkozott rajta érdemben két intelligens politikus vagy szakember, addig nem érdekelnek a bulvárfogások, hogy ki jár biciklivel a Parlamentbe, és kinek milyen lakást kapott az unokatestvére. Én nem kaptam meg az Indextől, amit kértem, és liberális érzetű társaimmal együtt cserbenhagytuk egymást annak szerkesztőivel.

Szóval legyen inább egy másik. Szerintem.

Csak akkor küldene embert a Marsra, ha van esélye élve és egészségesen visszatérni. A leendő magyar űrhajósról  azt mondja, hogy egy nagyon komoly laboratóriumba küldünk embert, nem valami drága játszótérre. Reaktor Podcast klímaváltozásról, űrversenyről, katonai és polgári csúcstechnológiákról Ferencz Orsolya űrkutatásért felelős miniszteri biztossal.

Podcast letöltése

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

Magyarországnak miért van szüksége űrbiztosra?

Minden országnak, aki az űrtevékenységbe be kíván kapcsolódni, vagy ott fokozni kívánja szerepét, szüksége van arra, hogy ennek valamiféle szervezeti struktúrája legyen. Számos országban van úgynevezett űrügynökség, vagy egyéb államigazgatási szerv, ami ezt irányítja. Magyarországon ezzel szemben jelenleg egy kisebb szervezet van jelen, a Külgazdasági és Külügyminisztériumban önálló főosztályként létezik a terület. Ennek a szakmai felügyeletét látom el, mint miniszteri biztos.

Sokan az űrkutatásra mint luxusra gondolnak, mindeközben sorra találkozunk a hétköznapi életben is olyan eszközökkel, amik az űrkutatás vívmányait használják (informatika, egészségügy). Hol láthatunk ilyen eszközöket?

Igazából gyakorlatilag mindenhol. Az erről folyó vita pedig az űrkutatással együtt született. Minek is kell nekünk ez a drága dolog? Ez egy luxuscikk, amire az emberiség feleslegesen szórja a pénzét.

Ennek a véleménynek kiemelkedő hangja volt 1961-ben Fritz Baade, SPD-s német politikus és filozófus. Ő azt állította, hogy nincs is erkölcsi alapunk arra, hogy erre a luxusra költsünk, mikor ilyen sok problémával kell megküzdenünk itt a Földön is. Ugyanebben az évben az amerikai elnök, Kennedy bejelenti, hogy az Egyesült Államok még abban az évtizedben embert fog juttatni a Holdra. Látjuk, ez két teljesen eltérő álláspont. Kinek lett tehát igaza? Több mint 50 év távlatából visszanézve azt látjuk, hogy bizony Kennedy-nek.

Hiszen a világűrben végzett kutatásával és annak vívmányainak átemelésével a gazdaság bármely területére olyan szintű minőségbeli javulást tapasztalhattunk, ami az életünk minden szegmensére hatással van. Számos olyan betegségre szedünk például gyógyszert, mint a Parkinson-kór, magas vérnyomás, csontritkulás, keringési betegségek stb., melyeknek fejlesztése részben vagy egészben a világűrben folyó kutatások eredményére alapszik. Ugyanígy, főleg a pandémiás helyzetben meg kell említenem, hogy ha nem lenne ilyen fokú globális hírközlés, távközlés vagy telekommunikáció – ezekre egyébként a világgazdaságunk alapszolgáltatásként épül –, akkor a gazdaság világszinten még jobban megroppant volna, hiszen a távoktatás, a távmunka, és egyáltalán a távoli kommunikáció tartotta életben a mindennapjainkat az elmúlt hónapokban. De ide sorolhatjuk a navigációs eszközöket is. Egyszerűen az a fokú személy- és áruforgalom (utóbbi időben inkább csak áru-), amit végzünk, sem közúton, sem a vízen, sem a levegőben nem lenne megvalósítható azok nélkül a nagy pontosságú űreszközök nélkül, amikre a navigációs eszközök támaszkodnak.

Tehát Baade-val ellentétben azt kell mondjuk, hogy ma a Földön élő közel 8 milliárd ember életminősége, életszínvonala emelkedett annak köszönhetően, hogy űreszközöket használunk.

Sok esetben közvetlen megoldást is jelent a terület, gondoljunk csak például Afrika távoli területeire, ahol az oktatást ezekkel a távközlési rendszerekkel valósítjuk meg! Ez például az ott élő emberek életminőségét közvetlenül érinti.

Egy interjúban azt mondta, hogy a Földet és az emberiséget fenyegető veszélyekkel a világűr kihasználása nélkül nem fogunk tudni szembenézni. Pontosan milyen veszélyekre gondolt? Például ez a már említett, mostani járványhelyzet ilyen?

Igen, ez például pontosan ilyen. De azt is tudjuk, hogy a klímaváltozásnak a háttértudománya szintén az űrkutatás. Hiszen a Földet azóta tudjuk a maga komplexitásában, rendszerszinten vizsgálni, hogy kiléptünk a világűrbe, és onnan kezdtük el szemlélni.
De ebből a szempontból sarkalatos jelentőségű a körülöttünk lévő bolygók ismerete, mint a Vénuszé vagy a Marsé. Őket vizsgálva sok dolog derül ki a mi bolygónkról is, hogy pontosan hogyan működünk, és milyen jövő vár ránk. De például a tengerfelszín hőmérséklete, az erdőtüzek kiterjedtsége, árvizek jelzése, katasztrófavédelem tekintetében sem tekinthetünk el attól a globális adathalmaztól, amit a világűrben végzett tevékenység szolgáltat.
Fontos momentum, hogy bár a hidrogén mint hajtóanyag már az Apolló-programban debütált, mégpedig sikeresen, mégis a kőolajlobbi sikerességének köszönhetően a fosszilis hajtóanyag sok évtizedes lemaradásba kényszerítette. De legalább látjuk, hogy a földfelszíni mobilitásban igenis létjogosult a hidrogén. Ezt is az űrkutatásból tudjuk.

Összefoglalva: nagyon sokat kapunk az űrkutatástól, nem csak az úgynevezett spin-off hatás folytán (azaz, hogy az ott megszerzett tudást átemeljük az életünk más területére), hanem, hogy az űrből származó globális adathalmazból közvetlen következtetéseket vonunk le a Föld működéséről.

Ez nem azt jelenti, hogy a kezünkben van a bölcsek köve, elég problémát okoztunk itt azzal, hogy legyen mit megoldani. De az biztos, hogy űrkutatás nélkül erre esélyünk sincs.

Az utóbbi időben felpezsdült a világűr meghódítása iránti érdeklődés, és újra kiéleződött a vetélkedés is az egyes államok, valamint most már a magáncégek között is. Magyarországnak mi keresnivalója van ebben a versenyben?

Magyarország az elmúlt 70 évben ott volt a nemzetközi űrkutatásban, változó intenzitással. 1946 volt a kezdet, amikor Bay Zoltán és Simonyi Károly kutatótársaival együtt radarral megmérték a Föld és a Hold távolságát, a világon másodszor, Európában, vagyis a kontinensen pedig először.
Akkor, azt lehet mondani, hogy az élvonalban voltunk. Az sem véletlen, hogy a világűr határát, ami egyezményesen 100 kilométerre van a földfelszín felett, Kármán-vonalnak nevezik mindenhol a világon. De, mint minden versenyre, erre is igaz, hogy aki egy részét átalussza, az le fog maradni.
Főleg a kilencvenes évek óta, az InterCosmos program végétől nálunk is új korszak indult el. Nem fordítottunk kellő figyelmet és energiát erre a területre. Emellett Csehországban, ami például lakossága szempontjából hazánkkal igencsak összemérhető, nagyságrendekkel több pénz jut a szektorba. Ma már látjuk, hogy ez a jó irány. Ez a szektor egyébként nem annyira válságérzékeny, főleg, ha összehasonlítjuk például manapság a nemzetközi turizmussal.

A high-tech szektor még akkor is bővül, amikor válság van, akár négy, öt vagy hat százalékkal. Ezt a 2008-as válságból ismerjük. Amikor pedig a világgazdaság dinamikusan bővülő szakaszában vagyunk, akkor közel 20 százalékkal növekedik az űrszegmens. Ez azt jelenti, hogy aki ebbe a szektorba jól fektet be, az nagyon nagy versenyelőnyre tud szert tenni.

Ma már egyetlen komolyabb ország sem engedheti meg magának, hogy elhanyagolja ezt a területet.

Milyen a magyar magáncégek, illetve kutatók fogadtatása külföldön?

A magyar kutatók ismertsége, elismertsége, kapcsolatrendszere világszinten nagyon jónak mondható. De hozzá kell tennem, hogy nem az a célunk, hogy itthon nagy mennyiségű és minőségű szakembert képezzünk, és ezzel kiszolgáljuk a külföldi igényeket. A cél inkább az, hogy őket itthon tartsuk, sőt, hogy a hazai szegmenst vonzóbbá tegyük külföldi kutatók számára is. Jó példa arra, hogy mennyire komolyan veszik külföldön a magyar kutatókat az űrkutatás területéről, hogy amint az utóbbi években egy kicsit láthatóbb lett a magyar tevékenység (például nagy nemzetközi programokat indítottunk el, megdupláztuk az ESA-ba befizetett összegeket, ami, tudni kell, nem csak úgy ott van, hanem a geo return elve alapján közvetlenül visszafolyik a magyar gazdaságba) az ESA-nak az Industry Day nevű eseményén soha nem látott érdeklődéssel találkoztunk, rengeteg cég és integrátor szeretne Magyarországra jönni.

Egyszóval azt látom, sikerül visszatérnünk a nemzetközi porondra, a külföldiek pedig régi ismerősként üdvözölnek ott minket. 

A magyar általános és középiskolákban nincs önálló űrkutatás vagy csillagászat tantárgy. Hogyan lehetne ismertebbé vagy népszerűbbé tenni ezt a területet? Milyen lehetőségek állnak nyitva azok számára, akik felsőoktatási tanulmányaik során az űrkutatással akarnak foglalkozni?

Nyilvánvaló, hogy a pályaorientáció már az általános iskolában megkezdődik, még, ha ezt a gyermek akkor még nem is tudja. Az EMMI-vel közösen dolgozunk azon, hogy a természettudományos tantárgyak között a tárgyakba ágyazva szerepeljen az űrkutatás.
Önálló űrkutatás tárgyat oktatni szerintem nem lenne értelme, de a fizika, földrajz, kémia tárgyakba ez belefér. Szervezünk például egy háromfordulós versenyt két levelező, és egy – reményeink szerint – személyes fordulóval, ahol a tanári gárdából mindenki bele tudja adni a tudását. A diákoknak nem szokványos feladatokat kell majd megoldaniuk, hanem, teszem azt, egy holdbázis megtervezését bízzuk rájuk. Ezt kell a saját szintjükön, de a maga komplexitásában átgondolniuk.
Minden aspektusával számolni kell, ide értve például a jogi vonatkozásokat is. A fődíj reményeink szerint egy utazás lesz az Európai Űrügynökség Tudományos Központjába. De nem akarom lelőni a poént.

A felsőoktatásban már van célirányosan ilyen képzés. AZ ELTE-n van űrkutató Msc. A BME-n pedig most akkreditálják (újrafésülik, egységesítik) az egyébként évtizedek óta létező űrmérnök képzést.

Terveink szerint ősszel kezdjük el megszervezni az összes felsőoktatási intézmény számára azt a lehetőséget, hogy az űrkutatáshoz kapcsolódó akkreditációval is rendelkezzenek. Keresztképzésben a jogászoknak például elő lenne írva, hogy aki Magyarországot például az Európai Unióban ezen a területen akarja képviselni, annak a Műegyetemen, az ELTE-n, vagy a közgazdasági karokon milyen tárgyakat kell hallgatnia. Tudniillik ez egy nagyon speciális terület. Nem várható el ugyanettől a jogásztól, hogy megfelelően képviselje hazánkat egy olyan nemzetközi vitában, ami arról szól, hogy fellőhet-e egy magáncég 42000 kis műholdat alsó pályára, ha nem tudja, hogy ez fizikailag mivel jár. Nem elvárás persze, hogy matematikussá átképezze magát. De ismernie kell a fizikai korlátokat és rendszereket, hogy azután ezeket jogszabályi szinten tudja értelmezni. Ezt a komplexitást szeretnénk jobban artikulálni a felsőoktatásban, szeretnénk, hogy angol és magyar nyelven is hallgathatóak legyenek a tárgyak, mert szeretnénk nyitni a nemzetközi képzés felé. Ahogy látjuk, a felsőoktatási intézmények egyelőre nagyon nyitottak, nagy az érdeklődés az ő részükről is, de kétségkívül új utakra lépünk, hiszen ilyen komplex keresztképzéses struktúrát nem állított még elő a magyar felsőoktatás.

Farkas Bertalan, az első magyar a világűrben már 40 éve utazott és tavaly robbant az a hír, hogy Magyarország öt év múlva saját űrhajóst akar küldeni a világűrbe. Ez a kiválasztási folyamat hogy fog zajlani?

Ez egy bonyolult kérdés. Nem úgy működik egy űrhajós szerződése, mint a piacon, hogy kérek másfél kiló cseresznyét, kicsit több lett, maradhat. Miért érdekes az emberes űrrepülés?

Az űrállomás nem egy játszótér, amire gazdag gyerekeket be lehet fizetni, akik utána jól érzik magukat szegény adófizetők pénzén.

Egy olyan különleges laboratórium, amiből az egész emberiségnek ez az egy darab van és mindössze néhány száz kutató léphet be az ajtaján. Igazából az űrhajós idő a fontos mérték, mert ő ebben az időben a saját kísérleteit végzi el. Csak olyan kísérletet lehet elvégezni, amit a Föld felszínen elvileg sem lehet.
Itt a gravitáció hiánya, a különleges sugárzási és hőmérsékleti viszonyok miatt például a gyógyszerészeti kutatásokban óriási forradalomban vagyunk, mert olyan kémiai reakciók zajlanak le, amik a földfelszínen elvileg sem.
Ide kívánunk magyar kutatásokat fölvinni. A tárgyalásokban jelenleg ott tartunk, hogy a közös Orosz-Magyar Tudományos Vegyesbizottság most fésüli össze az orosz programokat és elképzeléseket és a magyar felajánlásokat és elképzeléseket a kutatásra. Amikor ez megvan, akkor tudjuk elkezdeni a toborzást, mert nem a gombhoz kell kabátot varrni, hanem fordítva. Amikor ez a keresés elindul az teljesen nyilvános és transzparens lesz, tehát még senki sem maradt le, mivel még nem kezdtünk el toborozni.
Amint a kutatási program körülbelül végleges, akkor indítjuk el a toborzást, mert ez határozza meg, hogy pontosan mennyi időt fog fent tölteni az űrhajós. Hosszú távú repülés lesz, de az, hogy ez két, három vagy négy hónap, az már nem mindegy. A tudományos tartalomhoz kell igazítani a fent tartózkodás idejét.
Ehhez illeszkednie kell a fizikai követelményeknek is, hogy pontosan mire képezzük ki az illetőt. De szeretnénk megnyitni minden magyarnak, aki úgy érzi, hogy kipróbálná magát, az életkor felső határa 35 év.

Mit küldene fel ezzel a magyarral? Mi lenne a 2024-es projekt?

Több mint 59 oldalnyi tudományos anyagot állítottak össze a kutatók, három tématerület az ahova úgy gondoltuk, hogy javaslunk kutatást. Ez nem azt jelenti, hogy csak ennyit tudnánk, de valahol meg kell húzni a határt.

Az egyik az űrélettani- és gyógyszerkutatás, illetve táplálékkutatások, mezőgazdasági vonatkozással. A másik az anyagtudomány és anyagtechnológiai kísérletek. A harmadik pedig a Föld környezetének vizsgálata elektromágneses és egyéb szempontok szerint.

Ezekből szívem szerint mindent felküldenék, mert mindegyik nagyon értékes, de összességében jóval nagyobb csomagot állítottunk össze, mint amit ki lehetne ajánlani. Most az orosz fél válogatja az étlapról, hogy mi az, ami az ő eddigi és most futó kutatásaihoz a legtöbb segítséget jelenti.
Úgy állítottuk össze a tudományos tartalmat, mint minden eddigi tudományos együttműködésben szokás, hogy az orosz kutatókat is várjuk ezekbe a kutatásokba, hogy valóban közös kutatások legyenek.

Eddig alapvetően békés célú kutatásokról beszéltünk. Ön szerint veszély vagy lehetőség a világűr militarizálása?

Ez nem egy új dolog. Ez egy kettős felhasználású terület, de ez az első perctől az volt. A Szputnyik 1957-ben, amikor repült, akkor nem az volt a fő üzenete, hogy mennyire zseniálisak vagyunk, hogy földkörüli pályára állítottunk egy vasgolyót, hanem az, hogy az oroszok jelezték az amerikaiaknak, hogy ők már itt tartanak, és ez akár egy fegyver is lehetne. Ez egy olyan hatást is kiváltott, ami segítette azt, hogy gyorsuljanak a kutatások, emiatt volt egy áldásos oldala, de nem csak az. A NATO nemrégiben nyilvánította műveleti területté a világűrt, de látjuk a hírekben, ha bárki is járatos ebben a témában, akkor Kína, India, Oroszország, az Egyesült Államok és szinte mindenki időnként folytat olyan kísérleteket, ami nehezen nevezhető békés célúnak.

Erre azt lehet mondani, hogy az ember kutatóként arra törekszik, hogy az egész emberiség, az egyetemes emberiség és az egyetemes bioszféra érdekeit szolgálja a tudásával.

De ahol emberi érdekek megjelennek – és a világűr az ilyen – ott az űrerőforrás-kutatás, az űrgazdaság, a Hold hasznosítása és így tovább, egyre több éles kérdést vet fel. Ahol emberi érdekek vannak ott az érdekérvényesítés teljes eszköztára előkerül, beleértve a katonai vonatkozásokat is. Ami Magyarországnak az egyetlen prioritása, hogy az egyetlen katonai szövetségnek vagyunk a tagja, ez pedig a NATO, tehát mi minden aspektust a NATO rendszerén belül képviselünk és végzünk ebben a vonatkozásban, tehát kizárólag azok az irányok mérvadóak számunkra, amik a szövetségeseink számára is mérvadóak ezen a területen.

Ma még sci-finek tűnik, hogy az emberiség több-bolygós fajjá váljon vagy esetleg holdbázist építsen vagy a Marsot lakhatóvá tegye, ezek mégis nagyon fontos kérdések. Ön szerint reális például az, hogy 2030-ra az ember embert küldjön a Marsra?

Elon Musk mond valamit, az ember meg gondol valamit, aki hallgatja. Válasszuk szét! A Hold teljesen reális dolog, de a Hold háromnapi járóföldre van, tehát relatíve közel van, 380 ezer km. Nagyon fontos az ottani emberi tevékenység és az tényleg karnyújtásnyira van, hogy oda visszatérjünk.
Ha belegondolunk abba, hogy az Apolló-program már 50 éve volt és akkor az emberiség meg tudta ugrani ezt a küszöböt, most meg kínlódunk, hogy újra elérjük ezt, akkor ez azért egy szomorú képet fest arról, hogy az emberi tudást mire használjuk ahelyett, amire kéne.
Vagy az emberi, a gazdasági teljesítményeket, a pénzeket, a nemzetgazdaságokat mire használják, ahelyett hogy fontos feladatokat hajtanának végre. Most már elindult ez a dolog és ez végig fog gördülni igazából a Hold kolonizációja, a világűr közeli körzetének a kolonizációja zajlik jelenleg, és itt is csak azt tudom mondani, hogy a magyar érdekeket meg kell próbálnunk érvényesíteni és ezt tesszük is.
Az Egyesült Államok már bejelentette, hogy igazából úgy gondolnák, hogy amit találnak, az az övék. Eddig az volt az elfogadott irány, hogy a Világűrnek az egyetemes emberiség céljait kell szolgálnia. Máris itt van egy érdekellentét, akárcsak a gyarmatosítások korában, amikor annak volt igaza, akinek volt egy háromárbócosa, amelyik elért a következő kontinensig és nem annak, aki erről szépeket gondolt.
A Mars egy másik világ, ott olyan fokú technológiai problémáink vannak jelenleg még, beleértve azt, hogy az emberi életet védeni kell meg bármiféle szénlánc alapú életet a sugárzástól, és ez egyelőre egyáltalán nem megoldott kérdés.
Én nem gondolom reálisnak és főleg nem gondolom értelmes dolognak, hogy odaküldjünk úgy embert, hogy nem tudjuk legalább az elvi lehetőségét és esélyét megadni, hogy élve, egészségesen vissza tud térni, tehát a biztos halálba küldeni embereket, ezt feleslegesnek és erkölcsileg is megkérdőjelezhetőnek gondolom. A Marsot jelenleg is automata mérőműszerekkel, laborokkal éppen elég tanulmányozni. Mindig tud az ember, ha jelen van, pluszt hozzátenni az automatákhoz. Az első Holdra szállás sem sikerült volna, hogyha teljesen az automatákra hagyatkoznak az asztronauták, és nem kapcsolják ki, mert látták, hogy le tudják tenni az eszközt. Ehhez emberi döntés kellett.

Az ember jelenléte mindig tesz hozzá értékben egy kísérlethez, de nem bármi áron. Nem érdemes arról beszélni, hogy terraformáljuk a Marsot, mert technológiailag nem tartunk itt, először a Földet kéne terraformálni. Azzal kéne foglalkoznunk, hogy azt a bolygót, amelyik arra teremtetett, hogy otthont adjon nekünk, ezt kellene megőriznünk olyan állapotban, hogy lakható maradjon az egész bioszféra számára.

Ez jóval kisebb feladat és milyen monumentális még így is, mint egy érdemi mágneses mezővel, légkörrel nem rendelkező, a Földnél kisebb, gravitációjában is csekélyebb bolygót megpróbálni valamiféle élet hordozására alkalmassá tenni. Sokkal egyszerűbb volna a földi atmoszférából a felesleges üvegház gázokat megkötni és kivonni és még azzal sem jutottunk előrébb. Azt gondolom, hogy az űrkutatásnak a vívmányait a Föld érdekében kell használnunk elsődlegesen. A Marsot tanulmányozni kell mérésekkel, robotokkal, eszközökkel, ugyanígy a Vénuszt is. De hogy embert oda küldjünk, azt én személyesen nem tartom egy értelmes célnak.

Vannak olyan marketing-, illetve kommunikációs stratégiák, amik a magyar emberekhez közelebb hozzák ezt a területet? Nagyon izgalmas dolgokról beszélgettünk és végig azon gondolkoztam, hogy vajon ezekről hány magyar ember szerez tudomást.

Igyekszünk. Mindent egyszerre kellene megcsinálni, újraszervezni a területet, az iparfejlesztés, az űrstratégia reményeim szerint most már hamarosan elkészül, az oktatást, a nemzetközi kapcsolatrendszert és a kommunikációt és a marketinget is. Ez is a feladataink között van és azt gondolom, hogy az elkövetkező fél év-egy évben a különféle online megjelenésekkel és egyéb felületekkel érezhetően meg fog nőni, főleg a fiatalok felé a kommunikációnk. Egyébként én nem tartozom azok közé, akik folyton arról panaszkodnak, hogy bezzeg az ő idejükben. Szerintem a magyar fiatalság rendkívül nyitottan és rugalmasan áll hozzá ehhez a kérdéshez. Azt látom, hogy bármerre tartok előadást középiskolásoknak, egyetemistáknak, pillanatok alatt megértik azt, hogy az ő életükben ez miért rendkívül jelentős. Nem nekik kell elmagyarázni, hogy miért fontos az űrtevékenység.

Az interjút készítette:

Fazekas Csilla, Reaktor Közösség
Lévai Emese, Fúzió Hallgatói Közösség

A pályaválasztás nem egyszerű. Gimnazistaként a kezünkbe adnak egy vastag tájékoztató füzetet, melyben szakok százait kínálják fel számunkra. Miben vagyok jó, milyen tantárgyakat szeretek? Hogy képzelem el a jövőbeli munkahelyem? Milyen városban, milyen egyetemen szeretnék továbbtanulni? Ezek és még megannyi kérdés merülhet fel fiatalok ezreiben a jelentkezések leadása előtt. De mi van azokkal, akik már meghozták a nagy pályaválasztási döntést, azonban valami mégsem passzol igazán?

Nagyon sok ismerősöm váltott szakot, jelentkezett át, vagy hagyta abba az egyetemet végzés előtt. Míg néhány évtizeddel ezelőtt viszonylag ritkának, ma már elég gyakorinak számít az intézmények közötti mozgás, az elkezdett szakok félbehagyása. Az államilag támogatott féléveknél nem érzi annyira az ember az oktatás súlyát, sokszor hajlamosak vagyunk készpénznek venni azt. Saját tapasztalatból írom ezt, hiszen én magam is a szakváltók közé tartozom.

Gimnáziumi éveim során mindig a biológia volt a kedvenc tárgyam, érdekesnek tartottam és jól is teljesítettem az órákon. Pályaválasztáskor nem is volt kérdés, hogy ebben az irányban szeretném folytatni. De miért nem volt kérdés? Utólag sokat gondolkoztam ezen, hiszen szakok százaira mehettem volna, de a „kedvenc tárgy” túlságos piedesztálra emelése csak három vagy négy szakot engedett be a jövőképembe. A mai napig emlékszem kedvenc tanárnőm mondatára:

„... Látlak téged egy jó, nyelveket beszélő gyógytornászként...”

Ez akkoriban nagyon tetszett nekem, komolyan hangzott, és mindenki más is nagyon lelkes lett az ötlet iránt. Így történt, hogy más opciók figyelembevétele nélkül jelöltem meg 4 gyógytornász szakot az ország különböző pontjain.

A Semmelweis Egyetemen kezdtem el a képzést, ahol a társaság és az oktatott anyag is szimpatikus volt. Mivel az első évben szinte csak alapozó tárgyaink voltak, ezért a szakma mibenléte akkor még rejtély maradt számomra. A gyakorlati órák és kórházi gyakorlatok során azonban egyre kedvetlenebb lettem. Mindenki lelkes volt körülöttem, érdeklődött, fejlődni szeretett volna és örömmel járt a gyakorlatokra, míg én szenvedésnek éltem meg minden alkalmat.

Nagyon akartam a gyógytornász státuszt, de a feladatkört és a jövőképet nem éreztem magaménak.

Másfél évnél fordult meg a fejemben, hogy lehet ez mégsem nekem való, de próbáltam elhessegetni a gondolatot. Úgy gondoltam, hogy én elhatározódottam a szakom mellett, már döntöttem és egyszerűen nem opció az, hogy mást csináljak. A következő időszakban bár a társasági életem szárnyalt, én mégis nagyon boldogtalan voltam. Folyamatos stressz és idegesség lett a mindennapjaim része, azonban igyekeztem ezt eltitkolni, szinte magamat is átvertem ebben az időszakban. Nehéz volt elfogadni, hogy ezt a fantasztikus szakmát nem szívesen csinálom, és nem nekem való.

A fordulópont két és félévnél jött el, amikor egy sokadik sikertelen vizsga után annyira besokalltam, hogy kitört belőlem az elmúlt időszak teljes feszültsége és kétsége. Elmondtam őszintén a szüleimnek, hogy mennyire boldogtalan vagyok a szakommal kapcsolatban és, hogy nem tudom elképzelni magam gyógytornászként, nem ezzel szeretnék foglalkozni. Nem álltatok senkit, nem voltak egyszerűek ezek a beszélgetések. A családom teljesen bepánikolt, hogy mi lesz most velem, és ettől én is nagyon megijedtem. Végül némi tanakodás után megengedték, hogy otthagyjam a képzést és új szakot kezdjek, amiért a mai napig hálás vagyok.  

Ott álltam két és félévnyi elhasznált államilag támogatott félévvel, és semmilyen konkrét céllal. A felvételi jelentkezésig részmunkaidős állásokat vállaltam és próbáltam kitalálni, hogy miből is kell újra érettségiznem, milyen lehetőségeim is vannak. Végül a szociológia szak mellett döntöttem, mert az egy olyan szak ami „semmire, és mindenre is jó”. Ezt egy szintén szociológia szakos barátom mondta nekem, de tökéletesen jellemzi a szakot.:)

A Pázmányon eltöltött első hetekben már tudtam, hogy jó helyen vagyok. Felvettem az alapszak mellé egy Kommunikáció és médiatudomány minort, így kvázi „másfél” diplomát szerezhettem a három éves képzéssel. Az egyetem során voltam Erasmus szakmai gyakorlaton, és neves budapesti kommunikációs ügynökségeknél is szereztem tapasztalatot. Végre olyan szakot tanulhattam, amit igazán a magaménak éreztem.

Most, friss diplomásként úgy érzem jól döntöttem amikor megléptem a szakváltást.

Ha visszamehetnék az időben, csak annyi tanácsot adnék magamnak, hogy merjek lépni, merjek változtatni. Bár gimnáziumban elhamarkodtam a döntést, ma már ennek köszönhetően jobban odafigyelek a lehetőségeimre. A szakváltást magát nem bánom, azonban az elherdált állami féléveknek szó szerint ára van. Mesterképzési szakot például már csak önköltséges formában vehetek majd igénybe. Ahogy már korábban is írtam, addig talán nem érezzük az oktatás költségeinek igazi súlyát amíg nem kerülünk egy ilyen helyzetbe. Az önköltséges egyetemista ismerőseim szinte sosem hagynak ki órákat, hiszen ahogy ők mondják „kifizettük, akkor már tanuljunk is valamit”.

Nagyon szerencsésnek tartom a hazai fiatalságot, hiszen a többség ingyen tanulhat teljes egyetemi pályafutása során. Ez a lehetőség teret ad a változtatásra is: valóban könnyű egyetemek és szakok között átjárni. Úgy gondolom ezt nem kihasználni kell, hanem egy pozitív lehetőségként felfogni. Nem tud mindenki helyes döntést hozni elsőre, sokszor fordul elő, hogy módosítani szeretnénk céljainkon. Személyes tapasztalatomból kiindulva ez egy nehéz folyamat, de ha a lehetőség és az elhatározás megvan, akkor érdemes lehet meglépni, hiszen mindenkinek jár egy második esély.

Ti hogy éltétek meg a pályaválasztást? Mennyire éreztétek biztosnak döntésetek akkor, és mennyire érzitek annak most? Legyen akár pozitív vagy negatív élmény, mi kíváncsiak vagyunk a jövőképetek és karrieretek formálásának szakaszaira.

Az oktatás nagyon fontos egy társadalom számára. Feltétele a fejlődésnek, és a civilizált életnek. Ellenzéki hangok gyakran kritizálják a jelenlegi magyar oktatási rendszert, részben talán azért, mert politikai hasznot remélnek belőle. A gond ezzel többek között az, hogy a kritikák mellett ésszerű megoldást nem tudnak ajánlani, mindössze a kormányt hibáztatják.

Úgy gondolom, az oktatás elsősorban nem pénz, vagy az oktatási rendszer struktúrájának kérdése. Már csak azért sem, mert a konzervatív kormány biztosít elég forrást az oktatás számára. Az oktatást a tanárok végzik, nem a legmodernebb eszközök, interaktív táblák. A legfőbb probléma azonban az, hogy sok tanár nem tud szót érteni a diákokkal. Ha megnézünk egy átlagos tanári kart, sok-sok olyan pedagógust találhatunk, akik hiába tekintenek hivatásként a munkájukra, gondot okoz nekik a fiatalokkal való kommunikáció. Egy oktató ugyanis nem egy szócső, nem csak a tananyagot kell leadnia. Egy olyan tanár, aki hivatásként tekint a szakmájára, az valóban sokat foglalkozik a tanítványaival. Sajnos ez sok esetben nem működik jól.

Azok a diákok, akik kevesebb oktatói támogatást kapnak, gyakrabban élik meg munkahelynek, vagy börtönnek az iskolát. A tanárok jogosan várják el a tiszteletet, hiszen fontos és értékes munkát végeznek, egy tizenéves éves diák azonban sok esetben nem az elvártak szerint viselkedik. Nem egyszerű haladni a korral ez tény, de törekedni kell arra, hogy az oktatók megismerjék a fiatalok életvitelét, szokásait, mivel a digitalizáció miatt a világ, és vele együtt a Z generáció is teljesen más mint az előttük járó korosztályok.

Egy olyan tanárnál, aki képes rugalmas lenni, és látszik rajta, hogy „nem ragadt valahol a hetvenes évek közepén”, a diákok az esetek jelentős részében fegyelmezés nélkül sem fogják zavarni a tanóra rendjét, mivel leköti őket a tanár előadása, személyisége. A tanórák kellemesen és hasznosan telhetnek, az oktató és a tanulók egyaránt elégedettek lesznek. Vannak olyan tanárok, akik szigorral próbálnak tiszteletet kivívni, de valamiért sok esetben nekik van a leginkább nyomasztó, ugyanakkor mégis rendetlen órájuk. A diákok hajlamosak viccet csinálni egy egész tantárgyból, ha az oktató nem megfelelő.

Véleményem szerint az oktatási rendszerre a legnagyobb csapást a Rákosi-féle kommunizmus mérte Magyarországon.

Megszüntették az egyébként világszínvonalú magyarországi keresztény iskolákat, és lett fából vaskarika: poroszos, merev oktatás. Kineveltek egy szocialista tanári réteget, ami a mai napig érezhető hatást gyakorol az iskolai életre. Most itt egy új, szocialista eszméktől mentes pedagógus generáció ami lassan, de változtat. Az oktatás helyzetének változása éppen ezért nem években, hanem generációkban mérhető.

Az új generáció képes szót érteni azokkal, akik hallgatják az óráit, és képes lesz a jelenkornak megfelelő információ átadásában. Nem okoz majd gondot az, hogy bekapcsoljon egy projektort, készítsen egy Kahoot! kvízt. Tudni fogja, hogyan tartsa fent a figyelmet, és a diákok tisztelni fogják a intelligens hozzáállásáért, éppen ezért kevésbé kell majd szigorral fegyelmeznie az órán. Ennek megvalósulására sajnos kisebb esély van a kevésbé kulturált környékeken található intézményekre.

Ahol az intézmény igényli, ott nagyon is fontos az iskolaőr személye, amelyet a legjobb tanárok sem képesek pótolni. Ha biztosítja az iskolaőr a rendet, akkor már csak az oktatón múlik, hogy képes-e kiemelni a szerényebb társadalmi rétegben élőket a rossz helyzetből. Rossz helyzet, nem hátrányos. Hátrányos akkor lenne, ha a szegénysége miatt hivatalosan is hátrányba kerülne, pedig ez véleményem szerint egyáltalán nem igaz.

Az oktatás másik fontos eleme az oktatott tárgy, a tantárgyak. Az utóbbi tíz évben megfigyelhető egyfajta pozitív változás, megjelentek új tárgyak. Amit jelenleg én hiányolok, többek között a filmtan. A filmművészet egy teljes iparággá nőtte ki magát száz év alatt, az átlag magyar ember még sem képes szakszerű kritikát megfogalmazni ebben a témában egy alkotásról. Ez alapján nem is meglepő, hogy milyen magas nézettséggel fut a vidéki falvakban élőket negatív sztereotípiával illető „Mi kis falunk” c. sorozat. Ez csupán egy példa a sok, véleményem szerint igénytelen televíziós műsor közül.

A fiataloknál gyorsan terjed az Netflix és az HBO Go streaming szolgáltatás. A Netflix ugyan vét hibát, és sajnálatos módon megadta magát a liberális világnak, de azért így is nagyon sok igényes, politikamentes tartalom van rajta. A fiatalok lehet, hogy szívesebben írnának filmkritikát filmtanon, mint a média órán irodalmi hangvételű újságcikkeket. Pár éve még a hagyományos újságírás felépítését tanultam a gimnáziumban. Akkor sem értettem, minek, hiszen az online újságírás sem olyan logika alapján működik már.

A másik, szerintem elavult tárgy az énekóra. A legtöbb diák nem veszi komolyan, és az nem is elvárható, hogy egy tizennégy éves fiatal Mozartot hallgasson. Az énekórán sokkal több kortárs alkotást, akár elektronikus zenét is fontos lenne oktatni. Meg kellene tanítani azt, hogy hogyan működik egy zeneszerkesztő szoftver. Ez a jelenkor hasznos zenei tudása. Itt fontos megjegyezni, hogy az általános iskolai népdalok fontosak a gyermekek számára, így azokra mindig is szükség lesz, az is a kultúra része, ami később valóban hozzáad az identitásukhoz.

Az irodalomórák kötelező olvasmányainak kérdése egy kényes vita, sokaknak érzelmi kérdés is. Azon, hogy jelenleg mennyire jó ötlet például a ’Légy jó mindhalálig’ c. könyvet kötelezővé tenni, már sokszor elgondolkoztam. Annyi olyan könyv van, amivel erősíthetnénk a nemzeti identitást úgy, hogy azt a diákok is élvezzék. Nem is beszélve arról, hogy külföldi irodalomból is lehet rövid, izgalmas, ugyanakkor mélyen megérintő olvasmányokat választani.

Úgy vélem fontos lenne interaktívvá tenni az irodalmat.

Írjanak saját verset, vagy akár slam-poetryt. A Slam az utóbbi évtizedben terjedt el, és a legismertebb slammerek világára inkább jellemző a liberális világkép. Nem lehet hallani olyan hazaszerető alkotást, mint a ’Nem tudhatom…’ c. vers. Radnóti képes volt megmutatni a szépet, még egy szörnyű időszakban is. Fontos lenne, hogy a diákok megélhessék kreativitásukat, hogy minél többen merjenek aztán fellépni egy slam-poetry eseményen, és minél sokrétűbb, igényesebb mondanivalót közvetítsenek. A jelenlegi hazai slam-poetry kínálatból nagyon hiányzik egy-két ilyen alkotás.

Ahogyan említettem, ezek nyilvánvalóan nem években, hanem generációkban mérhető célok és változások. Nagyon sok pozitív előrelépés történt az utóbbi évtizedben, éppen ezért fontos, hogy ezek a folytatódjanak az oktatók és diákok érdekében egyaránt. Talán így válhatna élvezhetőbbé, izgalmasabbá, kreatívabbá és hasznosabbá az oktatás. Megerősödhet általa a nemzeti identitás a kultúrában is, és olyan kompetenciákat sajátíthatnak el a tanulók, amiket később tudni fognak alkalmazni is a hétköznapi életben, és a munkaerőpiacon is.

Emelkedett a 30 millió forintnál olcsóbb használt lakások aránya a fővárosban, az évekig tartó lakásdrágulás pedig megtorpanni látszik – derül ki az ingatlan.com legfrissebb elemzéséből, amely több mint 100 ezer eladó lakóingatlan kínálata alapján vizsgálta a lakáspiaci trendeket.

Budapesten idén augusztus közepén a 30 millió forintnál alacsonyabb áron hirdetett lakások aránya 24 százalékos volt – szemben a tavaly augusztusi 20 százalékkal. A 20 millió alatti budapesti lakóingatlanok aránya jelenleg közel 4 százalék, szemben az egy évvel korábbi 2,9 százalékkal.

Az árak csökkenésének egyik oka lehet a rövidtávú lakáskiadás céljából ingatlant vásárlók számának csökkenése – hiszen így nem érvényesül az árfelhajtó hatásuk, illetve a korábban Airbnb-re használt lakások esetleges megjelenése az eladó lakások kínálati piacán szintén csökkentheti az árakat.

“Az öt éven át tartó nagyvárosi lakásárrobbanást követően irányváltás történt a használt lakások piacán. Ezt mutatja, hogy a múlt év elejéhez képest 5 százalékkal nőtt a 30 millió forintnál olcsóbb ingatlanok aránya a kínálatban. A folyamat részben azzal magyarázható, hogy a vásárlóerő megálljt parancsolt a drágulásnak. Idén a koronavírus-járvány miatti óvatosság is az olcsóbb lakások piacát erősíti. Elsősorban azért, mert az elmúlt 1-2 évben a vevők egy komolyabb összegű lakáshitel segítségével ellensúlyozták a drágulást, ma viszont már jóval megfontoltabban állnak ehhez” - mondta Balogh László, az ingatlan.com vezető gazdasági szakértője.

Fotó: ingatlan.com

A megyeszékhelyeken más a helyzet

Bár az ingatlan.com elemzése szerint a megyeszékhelyeken a 20 millió forint alatti használt lakások és házak aránya összességében nőtt egy év alatt 38,9 százalékról 40,6 százalékra. “Ez azonban összesített adat, a különböző városokban viszont eltérőek a számok, ami arra utal, hogy bizonyos városokban még tavaly is kitartott a lakásdrágulás lendülete” - fogalmazott a szakértő.

Debrecenben például jelenleg 15 százalékos a részesedésük, míg egy évvel ez az érték csak 11,8 százalék volt. A legjelentősebb bővülés Kecskeméten volt ahol 22,6 százalékra emelkedett a szóban forgó lakások részesedése a korábbi 15 százalékról. De a tendencia nem igaz az Ausztriához közel fekvő megyeszékhelyre. Győrben például most 11 százalékot hasítanak ki a kínálatból ezek a lakások, ami minimális visszaesést jelent a tavalyi 12 százalékhoz viszonyítva. Szombathely esetében viszont jelentősen, 30 százalékról 24 százalékra csökkent a 20 millió forint alatti használt lakások és házak aránya.

Kellemes nyárvégi este volt. A résnyire nyitott ablakon már hideg éllel hozta be a szellő az utolsó trolibuszok hangját a lakásba. Árpád dolgozószobájában ült, s mint rendesen, dolgozott. Szokásáshoz híven egy új forgatókönyvön törte a fejét, de sem a több pohár whiskey, sem a nagypolgári lakás nyújtotta kényelem nem volt segítségére. Évek óta ír, s egyre rosszabbul megy. Lassan tíz éve már hogy utolsó sikeres előadásán túl van. Ezért várta barátját, Ferencet, aki ha nem is a rendezők legjobbja volt, ám rendezéseit még viszonylag nagy figyelem, de legalábbis hírverés övezte. Ő is túl volt már zenitjén, sok évet lehúzott a szakmában, de tapasztalt kezével még remek színpadképet varázsolt, s tudta ki melyik szerepre a legalkalmasabb. Árpád sokadik cigarettáját szívta, mikor végre megszólalt a csengő . Sietve ajtót nyitott.

• Szervusz Árpád!
• Kedves Ferenc!
• Mi lenne az a nagy feladat, amelyben segítségemet kérted barátom? -  kezdte sietve a frissen jött vendég.
• A fejemben motoszkál egy ötlet már hetek óta, és mondhatni megfertőzött. 
• A forradalom?
• A forradalom.
• Formába kellene önteni. Divatos ez manapság.
• A történet?
• Vázolom: aktus egy, a nyugati fény sejtelmesen világítja meg a fekete ökölbe szorított kezet. Az ujjak lassan szétnyílnak, és kiderül, csak egy szegény külkerületi szénbányásznak görcsöl a hasa. 
• Ez nagy falat nem? Mi lenne a sztori lelke? 
• Semmi extra. Nyugaton már elbábozták nekünk csak adaptálni kell. Van egy gonosz, meg van a jó, aki odacsap. Csak jó nagyot szóljon.

• Mint a szalagcímek?
• Pontosan.
• Szóval, van a rossz, aki jó iskolába járt, középosztálybeli, a fények miatt világos anyagú bábú kell ehhez. A jó, mint ellenpólus, koromszínű, de a színpadkép nagyrészét be kell töltenie, sok mozgás, jó fények. A konfliktusuk pedig a múltban rejtőzik - hiszen a rossz, elnyomta a jót. Innetől már egyszerű - a többit te is kitalálod, serpenyővel csapkodás, rikácsolás.
• De nálunk nincs ennek alapja, hát nem történt itt ilyen!
• Próbálkozásnak jó lenne, de igazad van, nem túlságosan átélhető….
• Hát akkor mi legyen a műfaj?

• Természetesen dráma. De ezúttal film.
• Film?
• Film. Első jelenet, egyre világosodó kép. Zavargások a városban. szürkület. Egy középkorú, gazdag, fehér, ciszheteró férfi térdel…
• Nem, nem.
• Hadd fejezem be. Térdel egy kartonlapon, oldalán pisztoly. De a tömeg nem figyel rá, el vannak foglalva a ruhaüzletek fosztogatásával. Nem is szeretné ha rá figyelnének, jól érzi magát ő így. A tömeg amúgy is a nagyon széles - és ezáltal gyalogosan átkelni veszélyes - út túloldalán van. Egy hotdog árus belobbanó gázpalackjának felcsapó lángja megvilágítja az arcát, nyugodt. Az túloldali házak mögött lassan nyugszik a nap, és a tömeg is lassan rádöbben, hogy nem márkás cipőt szeretne, hanem társadalmi egyenlőséget.
• Abszurdum
• Persze hogy az. A férfi felébred álmából, és eszébe jut, hogy ha ma is korán érkezik, és ha van elég túlórája, akkor támogathatja a kedvenc független újságát pénzzel. 
• És a nézők honnan tudnak a gondolatairól?
• Minden rendes középkorú, gazdag, fehér, ciszheteró férfi erről álmodik. Te azért nem, mert vén vagy, én meg azért, mert meleg. 
• Tiszta sor. 
• A férfi elmegy dolgozni, és ahogy kilép a körgangos kapuján, és a legközelebbi bérelhető elektromos roller felé sétál, elszalad mellette a történelem.
• A férfit ki játsza?
• A teljes magyar ellenzék.
• Hm. A történelmet?
• A valóság. Hirtelen szinte valósággá válik az álma. Rendőri erőszak éri a kisebbséget, elkezdenek kevesebbet keresni a nők (ugyanazért a munkáért), válaszul pedig a tömeg véletlenül nem az elitet indul lincselni, hanem azok ellen fordul, akik szerint nem feltétlenül szükséges 14 éves fiúkat nővé operálni.
• Ekkora csavar... rögtön az elején?
• Igazad lehet… ezt nem fogjuk tudni természetben ábrázolni. El kell emelkednünk a földtől. Fantasy vagy science fiction? 
• Előbbi.
• Jó, tehát a rendes, középkorú, gazdag, fehér - illetve legyen akkor szürke -, ciszheteró törpe hirtelen azt látja, hogy társai teljesen jogosan irtják a…
• Manókat?
• Manókat! Mert ők Zöldek. Jó lesz ez. Szóval mint kíváncsi törp, elmegy megnézni, mi folyik a városközpont felé.
• Közben a tündék elveszik a 13. havi nyugdíjat, így törpünknek eszébe jut, ki a valódi ellenség.
• Így van. Viszont támadt egy ötletem. Legyen ál-dokumentumfilm, a természetben élő kis csökevényes törpöcskékről és manócskákról, megszerzem Lillát narrátornak!
• Sáros?
• Di. Érted te ezt.
• Szóval egy bájos női hang zümmög a füledbe, és nézed, ahogy nálad alacsonyabbrendű létformák irtják egymást. Biztos siker. 
• Értem. Viszont lenne nekem is egy ötletem. Legyen mégis sci-fi. Hirtelen megjelennek a tudatrablók az égből, és gyarmatosítják hősünk gondolatait. Oldalt kell válasszon, szó sem lehet a tündék elleni lázadásról, a manóknak pusztulniuk kell, a tündék meg adtak 5 milliót művészeti támogatás címen.
• Egy összegben?
• Egyben. 
• Figyelj, ez nekem nem fogy menni,  kicsit elkalandoztunk – filmet már nagyon rég rendeztem
• Hát akkor mi legyen? 
• Színpadi dráma! Nehéz melléfogni vele, sok ilyet írtál már.
• A legutóbbi nem aratott nagy tetszést.
• A szemkilövetésekről nem te tehetsz. Erős volt a karaktered.
• Meg vad. Főleg az elképzelései.
• Ne hibáztasd magad. Jóvá akartad tenni, a főszereplőcsere után már profizmussal is rendelkezett a karakter.
• Ő sem volt túl erős. Meg nem is maradt sokáig.
• Neked barátom valami olyan kell, ahol kiteljesedhetsz. Nem kéne már erre az ósdi formátumra fanyalodnod hogy színház. Különben is hányan tüntentek érte? Huszan? Maradjunk a filmnél - jobb lesz az. Nem csak karakterekben gondolokozhatsz, hanem komplett osztáylokban. Szebb lehet a képi világ, ez ma nagy érték.
• Mint a füstgránát a rendőrökre mi?
• Érted te ezt barátom!
• De, ha már színpad. Klasszikusan, legyen dráma. Olyan, amilyenről a liberális irodalomtanárok másnap posztolnak a facebookon.
• Akkor monodráma. Úgy is szeretik a szenvedést.
• Volt az a színész ... nagyon szerette a rivaldafényt, én őt ajánlanám.
• Megint?
•  Megint. De most csavarral. Jó az alapsztori. Hatalom, gazdagság, tőrdöfés. Feszült hangulat, gázáremelés, ami nem lesz aztán mégis; ilyenek. Kifutott, az igaz, de képzeld azt el, azt a képet, nagyon erős: sejtelmes fények, s egy monológja közben hátrál, hátralép, de ebben a pillanatban a balszélről, mint főnixmadár, felviláglik valaki. A felesége. Nem mint ember, annál magasabb. Ő az ellenzék vezére.

• Ez így túl sok. Lehet nem bírják el még egyszer…
• Akkor vígjáték. Az is jól mutat.
• És mi lesz az ősi ellentéttel?
• Gazdag, szegény? Az most tele lenne párhuzamokkal a valóságra.
• Politikai nézetek, te náci.
• Komcsi.
• Köszönöm. Szóval megint ott tart a világ, hogy el lehetne takarítani a szemetet, de helyette csak egymásba rúgunk?
• Én kaptam pénzt, szóval szívesen rúgok.
• Én is. De attól még kritizálhatom, aki adta. Főleg ha eltávolítják egy kedves barátomat az állásából. 
• Te is távolítottál el embereket, az is fekete autó volt, csak nem 4 komisszár ült benne, hanem a csajod.
• Akkor az ment, most ez megy. A lényeg, hogy ami megy ott, az megy itt is, csak egy évvel később kell bemutatni.
• Igényeljünk rá akkor pénzt. Rajzolok egy kört krétával, beleállok, és hamut szórok a fejemre. 
• Jogos. De a színpadkép. Képzeld el - egy egyetem előtere, fiatalok, akik előtt az élet áll. Tesznek valamiért. Életükben először.
• De hát ez disszonancia! Más érdekében tesznek, nem is veszik észre hogy mi történik igazából. Lehet az ő érdekeikért, végre tényleg valami jobbító szándék. Verseny, ösztöndíj a jól teljesítőknek, rugalmasabb beszerzések…
• Maradjunk inkább a drámánál.
• Igen?
• Hidd el, ez elég. 
• Kinek?
• A nézőtér bal oldala mindig nevet.
• És a jobb?
• Az is bal. Már csak ők jönnek be. A jobbak be sem jönnek.