Reaktor

Napjaink égető, de viták övezte problémája a globális felmelegedés. Bár az alapvető érdek közös - a klímakatasztrófa megelőzése, orvoslása -, a téma egyre komolyabb ellentéteket szül a társadalomban, a politikában és a tudományban. A fejlett országokban sokan már a „sok kicsi sokra megy” alapelvét követve maguk próbálják kezelni a problémát, olyan megoldásokkal, mint például a szelektív hulladékgyűjtés. A csöpögő csap megszerelése, egy feleslegesen égő villany lekapcsolása után úgy érezhetjük, ma is tettünk valamit a bolygónkért.„De mire megyünk vele, ha a döntéshozók nem tesznek semmit?” – kételkednek sokan. Kételyeket szül mások érdektelensége is: ha ők úgyis a kommunális kukát használják, vagy kutyaürülékes zacskót találunk a közösségi komposztálóban, minek erőltessük meg magunkat azzal, hogy beledobjuk az almacsutkát?

Az ellentétek és kételyek tömege vezet ahhoz, hogy az államok döntéshozói nem tesznek radikális lépéseket a környezet védelme érdekében.

Mennyi az annyi?

A klímaváltozásnak és a kezelésére szolgáló lépéseknek egyaránt költségei vannak. A hétköznapi életben a klímaváltozás egyik nyilvánvaló költsége a biodiverzitás csökkenése, aminek végül akár maga az ember is áldozatául eshet - hosszú távon. A környezettudatos életmódnak viszont ennél sokkal rövidebb távú költségei vannak. Például a drágább, környezettudatos termékek és az olcsóbb, környezetszennyező termékek közötti árkülönbség, vagy akár rohanó életünkből az a tizenöt perc, amit hulladékunk szétválogatásával kéne eltölteni. Nincs ez másként egy állam életében sem.

Bár a költségek gyakran nehezen becsülhetők, különösen hosszú távon, világos, hogy a klímaváltozás önmaga is egy hosszú távú költséget generál: gondoljunk csak a globális felmelegedés okozta társadalmi, vagy gazdasági változásokra. Egy állam életében költségként jelenhet meg például a mezőgazdaság ellehetetlenülése, népének elvándorlása az élhetetlenné váló területekről vagy a fordított eset: más területekről érkező tömegek befogadásának aa nehézségei. A A mindezt okozó klimaváltozás megelőzése ugyanakkor rövid távon okoz költségeket. Például a szén-dioxid kibocsátás csökkentése drága új technológiai megoldásokat igényel. 

Egy csónakban...

A mindennapi életünkből vett példa segítségével szeretnék bemutatni egy másik tényezőt is, amely befolyásolja a döntéseket. Igen bosszantó, ha drága időnket nem sajnálva szétválogatjuk a hulladékunkat, majd a szelektív hulladékgyűjtőhöz érve mindegyik kukában találunk mindegyik típusú szemétből. Ekkor jövünk rá, hogy egy soktényezős problémával állunk szemben. Ha a többiek nem gyűjtik szelektíven a szemetet, akkor elenyészően kicsi eredményt tudunk elérni, ha mi igen, sőt rosszabb esetben semmilyent. Ugyanígy van az államok esetében is: ha az egyik állam nagy költségen csökkenti a szén-dioxid kibocsátását, de más államok nem követik, nem elég, hogy alig lesz hatása a fáradozásának, a kiadások miatt még hátrányba is kerül.

Tehát egy állam a döntései során nem csak a klímaváltozás és az ellene tett lépések költségét kell, hogy mérlegelje. A többi állam lehetséges lépéseit, illetve azok hatását is figyelembe kell vennie.

A szakirodalom e három tényező különböző variálódását dolgozza fel, melyek közül most vizsgáljunk meg négy eshetőséget.

Ki nevet a végén?

Ha egy állam költségesebbnek ítéli meg a környezettudatos technológiák alkalmazását, mint azok mellőzését, irracionálisnak fogja tekinteni azok bevezetését. Tehát itt a többi államtól függetlenül el fogja vetni a cselekvést. A mérlegelés pedig rendkívül nehéz lehet, hiszen a téma szaktekintélyei között is komoly nézeteltérések vannak a klímaváltozás negatív hatásait illetően. Leegyszerűsítve, senki nem tudja részleteiben megjósolni, mikor, milyen és mekkora problémák származnak hosszú távon a globális felmelegedésből, így hát azt sem tudják kiszámolni, megéri-e beruházásokkal harcolni ellene. 

Más felállás, ha egy állam fontosnak tartja ugyan a környezetvédelmet, de azt is, hogy ne kerüljön hátrányba más államokkal szemben. Ez a„minek áldozzak az időmből a szelektív hulladékgyűjtésre, ha mások úgysem tesznek így” logikája. Lehet, hogy az országunk széndioxid kibocsátásának csökkentésével valamelyest hozzájárulhatnánk a világ széndioxid kibocsátásának csökkentéséhez. De a drága technológiák bevezetése miatt hátrányba kerülünk, a többiek pedig ingyen fognak hasznot hajtani a mi vállalásainkból. Egy ilyen játékban megint az a racionális döntés, ha nem cselekszünk: jobb, ha a másik nem profitál ingyen a mi költekezésünkből, de az is, ha a másik cselekszik és mi profitálhatunk belőle ingyen.

A harmadik fajta felálláshoz egy másik fajta szemlélet vezet: mi a helyzet akkor, ha az előbb „ingyen profitnak" nevezett apró előrehaladás nem számít, mert csak a nagy változtatás jelent megoldást? 

Így már nem éri meg elvetni a cselekvés lehetőségét. Ez vezethet a valódi megoldáshoz: amikor felismerjük, hogy mindannyian csak akkor járunk jobban ha együttműködünk. Hiszen, ha a számunkra költségmentes javulás nem lehetséges, akkor nem nyerünk abból, ha nem cselekszünk. Ha pedig mindannyian hatékony lépéseket teszünk a környezetvédelemért, nagyobbat nyerünk, mintha egyikünk sem tesz semmit. 

Az utolsó eshetőség a klímakatasztrófa beteljesülése. A történelem és az egyéni tapasztalat is együttműködésre tanít. Ha süllyed a Titanic, vagy kigyullad egy ház, a történet szereplőinek nincs más választásra, mint összefogni, hogy mentsék, ami menthető. A negyedik szcenárió ugyanoda vezet, mint a harmadik, csak már rosszabb helyzetben. A legrosszabb esetben végül úgyis össze kell majd fognunk a klímakatasztrófa ellen, hiszen mindannyiunknak ez lesz az egyetlen út a túléléshez.

Az olvadó jégnek átlátszóvá kell válnia

Nincs egyértelmű megoldás, de a négy játékhelyzetet végiggondolva halványan kirajzolódnak irányok a helyes lépések felé. Az első cél, hogy minél pontosabb és szerteágazóbb ismeretek és számítások segítségével közelebb kerülhessünk a klímaváltozás okozta, illetve az alternatív technológiai megoldások alkalmazása miatt felmerülő költségek megállapításához. Ehhez nem csak a probléma nagyságának alsó, hanem felső határait is meg kell próbálnunk felmérni. Ennek során remélhetőleg képet kapunk, mekkora költségekkel járhat a gazdasági versengés, és ehhez képest mekkorával a szabadfára engedett klímaváltozás. A tisztánlátáshoz pedig elengedhetetlenül szükséges az államok közötti transzparencia. 

Ahhoz, hogy ésszerű lépések szülessenek, nem a társadalom elvakítására van szükség, hanem az egymásba vetett bizalom megerősítésére. Azzal, hogy olyan lépéseket teszünk, amelyekkel kölcsönös előnyösökre törekszünk. Nem udvariasságból: racionalitásból. 

(kép forrása: Luftwerk & NRDC)

Figyelsz arra, hogy kevesebb nejlonzacskót használj a boltokban? Szelektíven gyűjtöd a szemetet? Részt veszel klímakonferenciákon vagy éppen klímatüntetéseken? Esetleg lesajnálod az egészet és csak azért is környezetre káros termékeket vásárolsz?

Sokféle reakció ugyanarra a jelenségre: a klímaváltozásra. Ahányan vagyunk, annyiféleképpen reagálhatunk a változó éghajlati viszonyokra. Nézzük meg a pszichológia szemüvegén keresztül ezt a jelenséget.

Cikkünk fő fogalma, amit körbejárunk: a klímaszorongás. Még mielőtt erről bővebben beszélnénk, vizsgáljuk meg, milyen módokon találkozunk a klimakatasztrófa körébe sorolt jelenségekkel. Konkrét tapasztalattal viszonylag kevesen rendelkezünk, hiszen az amazonasi erdőtüzekből, vagy az olvadó sarki jégből keveset látunk. Nem élünk ott, mégis érzelmi reakciókat vált ki belőlünk. Vajon ez szolidaritás az ott élőkkel, vagy inkább a saját bőrünk féltése?

Egy biztos: fontos a sajtó szerepe. Rajtuk keresztül értesülünk a katasztrófákról, ők formálják a közvéleményt. Egy-egy hatásvadász cím, megdöbbentő fotó a közösségi médiában, és máris bevontak bennünket. A hamis hírek, a "fake news" világában azonban különösen körültekintően kell eldöntenünk, mit hagyjunk, hogy megérintsen bennünket.

Megvan tehát a kapcsolat, jöhet a reakció. Három reakcióval találkozhatunk a leggyakrabban: tagadás, aktív bevonódás vagy érdektelenség. Szomorú hír sajnos, hogy e három stratégiából csupán az egyik pozitív. Értelmezhetjük-e ezeket a reakciókat elhárító mechanizmusként?

A tagadást nem kell különösebben magyarázni: számos állami vezető, magánszemély, üzletember nem hisz a klímaváltozásban, kitalációnak véli. Élhetünk a gyanúperrel, hogy emögött különböző érdekek állnak (például beruházások), melyek számára előnytelenek lennének a klímaegyezmények és aa szigorúbb szabályok.
A tagadás lehet adaptív leküzdési stratégia is. Nevezzük „struccpolitikának”. Homokba dugjuk a fejünket, nem foglalkozunk vele, „ha nem tudom, nem is létezik”. Nyilvánvaló, hogy nem végsőkig hatékony, de a szorongás csökkentésére alkalmas megoldás.

Az érdektelenség nagyon hasonlít az előbbihez, de passzívabb jelenség. A tagadásba belefér a szónoklás a helyzet ellen, a büszke anyagi habzsolás, a drága autók nagy károsanyag kibocsátással. Az érdektelenség ezzel szemben egy semleges állapot. Nem vonódik be, nem beszél róla, nem foglalkozik vele. Elkerüli a problémát.

A harmadik az aktív felelősségvállalás. Elmegyek tüntetni, csomagolásmentes boltba járok, szelektíven gyűjtöm a szemetet, biciklizek stb. Megnyugtatom a lelkemet azzal, hogy ő megteszem azt, amit mint fogaskerék a gépezetben megtehetek és rajtam már nem fog múlni.

Elemezzük kicsit a klímaszorongás fogalmát. Kissé eltér a klasszikus szorongás esetektől, hiszen nincs megélt tapasztalat, vagy kognitív torzítás mögötte, hanem mindezek helyett egy jövőre vonatkozó, anticipált negatív kimenetel. Alapjába véve a szorongás pozitív reakció. Egy marker, hogy valami nincs rendben, valamit cselekedni kell, mert ez az állapot nekem nem jó, nekem ezen változtatnom kell. Tehát énvédő funkciót lát el. Olyan mint a vörösbor: kis mennyiségben gyógyszer, nagyban azonban veszélyes. Nagy mennyiségben azonban a szorongás - vagyis a jövőbeli nehézségekre való felkészülés – zavarokat okozhat a viselkedésünkben, pánikrohamokkal járhat, nem lesz étvágyunk, nyugtalanul alszunk és állandó stresszben élünk..

Felmerült bennem, hogy a klímaszorongás mennyire illeszkedik a H1N1, madárinfluenza, kanyaró, háború okozta vagy más hasonló jelenségek okozta szorongások sorába. Vannak úgynevezett neurotikus személyiségű emberek, akiknek eleve magas az alap szorongásszintje. A szabadon lebegő szorongásnak szüksége van egy tárgyra, amit megszállhat, és így kézzelfoghatóvá válik: nem csak úgy szorongok valamitől, hanem tudom, hogy a metrótól, a pókoktól, a H1N1-től vagy épp a klímaváltozástól. Az ilyen személyek valószínűleg „örömmel” választják az éghajlatváltozást tárgyul. Mindazonáltal ezek a személyek kis részét teszik ki a föld jövőjéért harcoló csoportnak, hiszen a veszély valós, a cselekvés pedig szükséges minél hamarabb.

Zárszóként: bár egy fecske nem csinál nyarat,
bátorítok mindenkit, hogy a saját háza táján igyekezzen az unokáira is gondolva
cselekedni és megvédeni az otthonunkat.

Greta Thunberg. Megosztó név, csaknem annyira, mint a klímaváltozás kérdése. Született környezetvédő, vagy kamerák elé állított báb? A természet százötven centis hangja, vagy csak egy jó reklám a zöldeknek? A sok kérdőjel ellenére hálásak lehetünk Gretanak, amiért rákényszerít sokunkat, hogy gondolkozzunk, beszéljünk, vitatkozzunk és cselekedjünk, mert erre szükség van. Ugyanakkor érzelmes beszédeiben a számonkérés, felelősségre vonás és a Jeanne d’Arc szűzies elszántságára emlékeztető kirohanások mellett nem esik szó valós, már kész megoldásokról, amelyek valóban jobb esélyt biztosíthatnának egyetlen megépített űrhajónknak, a Földnek. 

Greta Thunberg körülbelül 170 milliós online követőtáborával létrehozott egy olyan csatornát, ahol hatékonyan népszerűsíthetné azokat a történelmi jelentőségű, a média által mégsem felkapott találmányokat, melyek valódi megoldásokkal szolgálnak a műanyagproblémára, vagy akár az óceánszennyezésre. Ezt mégsem tapasztalom. Itt van Boyan Slat 25 éves holland feltaláló, aki a világ első műanyagszemét-összegyűjtő rendszerét tervezte meg, és jelenleg is egy csapatot vezet, amely fejlett technológiákat dolgoz ki az óceánok megtisztítására (videó hozzá itt). Vagy Sharon Barak izraeli kutató, aki feltalálta a vízben oldódó műanyagot (videó hozzá itt). Ahogy én látom: a perspektíva nélküli követelőzésnél nagyobb energiát kellene fordítani olyan kérdésekre, mint hogy miért nem kezdtük még használni a lebomló műanyagot. Használjuk a hangunkat – ésszel!

A klímaváltozás és a környezetszennyezés súlyos következményei tagadhatatlanok. A kérdés az, mit tudnak tenni a kormányok, és mit a társadalmak. Ami pedig szerintem a legfontosabb: az egyénnek kell cselekednie azért, hogy fékezzük, vagy akár megállítsuk a káros folyamatokat.    

Közismert tény, hogy a Föld népessége óriási ütemben növekszik.  A Worldometers számlálója szerint majdnem háromszor annyian születnek naponta, mint ahányan meghalnak. Eközben az átlagéletkor is nő. Ha minden más változatlan, az egyre több, egyre tovább élő ember egyre többet fogyaszt, egyre többet szennyez és egyre több hulladékot termel.

Magyarországon az egyszerű reprodukciós szintet (2,1 gyermek) sem éri el a nők termékenysége (jelenleg 1,49 körüli), míg a a fejlődő országokban (vagy a politikailag korrekt nyelvezet szerint: a "többségi világban", főként Afrikában), még mindig 4 és 7 között mozog.  Magyarországon is egyre tovább élnek az emberek, a társadalom elöregedik, míg az afrikai, közel-keleti és dél-amerikai társadalmak egyre fiatalabbak. Az érem másik oldala, hogy a fejlett világ, benne Magyarország ún. ökológiai lábnyoma többszöröse a többségi világénak. Tehát mi ugyan kevesebben vagyunk, de elvben nagyobb ütemben éljük fel erőforrásainkat. 

Hívő emberként úgy gondolom, az emberek sohasem redukálhatók puszta számokká.  Minden emberi élet értékes, ezért nem tekinthetünk a népességrobbanásra kizárólag gondként vagy kockázatként.  Ezzel együtt, felelőssége minden egyénnek, kisebb és nagyobb közösségnek, hogy tudásunkat és erkölcsünket kamatoztatva, arra törekedjünk, hogy az egyre több ember ne felélje az erőforrásokat, hanem jól gazdálkodjon velük, és ezáltal ne vegye el a jövő nemzedékek lehetőségeit. 

(a kép forrása: https://pixabay.com)

Hogyan lehet és kell beavatkozni a káros folyamatokba?

Először is el kell hinni, hogy ez lehetséges, és nem vészmadarakra, hanem lelkesítő példákra és jó gyakorlatokra van szükségünk. Liberális konzervatívként úgy gondolom, a szabad piac és az innováció kiemelkedő jelentőségűek.  Innovatív technológiák megoldásokat kínálnak már most is a vízhiányos területeken, amelyeken ma világszerte több mint 850 millióan élnek. Az elektromos autók, a passzív házak, a lebomló műanyagok mind-mind zseniális találmányok, szabad örülni nekik! A világon rengeteg jó példa van arra, hogyan lehet megsokszorozni a felhalmozott tudást és szinergiákat teremteni, hogy minél hatékonyabban tudjunk közösen fellépni a globális környezeti problémák megoldásában. Ilyen - szerintem nagyon jó - kezdeményezés az amerikai Smithsonian Intézet #EarthOptimism kampánya, melyet 2017-ben egy csúcstalálkozóval indítottak. A kezdeményezés lényege összehozzni a világ minden tájáról a tudósokat, civil szervezeteket, tanárokat, helyi közösségeket és lelkes embereket, hogy megosszák egymással és népszerűsítsék a természet, az állatvilág és általában a környezetünk megóvására kiérlelt módszereiket. A sokféle megoldás felmutatása ihletként és megtermékenyítő gondolatként megsokszorozhatja idővel a kreatív és innovatív ötleteket.  Az #Earth Optimism mottója, hogy a „szorongás és borongás” (doom and gloom) helyett optimizmusra és megoldásokra van szükség. Ebben mindenkinek, az egyénektől a kisközösségeken át a kormányokig és a nemzetközi szervezetekig van mozgástere. A következő csúcstalálkozó jövőre, 2020-ban lesz, remélem, sok magyar résztvevővel, hiszen innovációban elöl járunk. 

Az európai vagy nemzetközi szintű jogalkotásnak is nyilván van szerepe a környezetvédelemben. Nem kérdés, hogy bizonyos technológiák visszaszorítása, például a dízelautóké, melyek bizonyítottan hozzájárulnak a súlyos felsőlégúti betegségek kialakulásához, vagy a  rákot vagy más betegséget okozó növényvédő szerek, gyógyszerek betiltása és a bizonyítottan rákkeltő dohányzás korlátozása üdvözlendő kormányzati lépések. Mindennek azonban kéz a kézben kell járnia a felvilágosítással, az alternatívák felkínálásával és népszerűsítésével. Véleményem szerint a végső cél, hogy tudatosuljon mindenkiben: a jó levegő, a termékeny föld, az egészséges víz nem magától értetődő dolgok. Forrásaink nem végtelenek, hanem bizony elfogyhatnak, ráadásul a statisztikák és a rájuk alapozott jóslatok alapján elég hamar.  

Ilyenkor felmerül a kötelező kérdés: na jó, de hát mit tehetnénk mi? Egyszerű dolgokkal is sokat tehetünk. Járjunk biciklivel, ne autóval. Gyűjtsük jól és következetesen szelektíven a szemetet. Ne vásároljunk felesleges dolgokat, próbáljunk minél kevesebb előrecsomagolt és messziről hozzánk szállított élelmiszert venni: egyáltalán, fogyasszunk kevesebbet és ne pazaroljunk. 

És legyen kutyánk. Sokat segít az elhízás, na meg a klímaszorongás ellen.:)

Mielőtt belevágnánk e jelentőségteljes témába, tegyük meg azt az első lépést, amit számos, magát környezetvédőnek beállító, megélhetési politikus elmulaszt. Vizsgáljuk meg, mi az, amit szeretnénk megvédeni.

„A természeti környezet magában foglalja a Föld minden élő és élettelen dolgát, amelyek természetes módon megjelennek. Ilyenek az élő szervezetek, az éghajlat, az időjárás, a természeti erőforrások, amelyek hatással vannak az emberi életre és a gazdaságra”. (Wikipédia)

Engedje meg a Tisztelt Olvasó, hogy már a legelején tegyek egy személyes kitérőt és papírra vessem, mit is jelent számomra a környezet, ezzel is jelezvén, hogy jelen cikkem nem tanulmányok és általánosan elfogadott tételek megdöntését célozza, sőt, még csak meggyőzni sem kívánok senkit, semmilyen igazságról. Csupán egy olyan témáról szeretnék megosztani néhány őszinte gondolatot, amelyet manapság gyakran méltatlanul áldoznak fel a politika oltárán, mint a pillanatnyi hatalomszerzés érdekében folytatott üres figyelemfelhívás.

Amikor az ember meghall egy fogalmat, egyből asszociál magában valamilyen ahhoz kapcsolódó képre, ilyen a természetünk. De, hogy a konkrét témánál maradjunk, valószínűleg közel 8 milliárd különböző kép él arról, mi is az a környezet. E szó hallatán lelki szemeim előtt mindig „hazánk szíve”, a Balaton jelenik meg. A „magyar tenger”, azokkal a végeláthatatlan ősnádasokkal és páratlan élővilággal, azzal a büszke pompával, ami minden alkalommal elvarázsol, és ami már gyerekkoromban megtanított arra, hogy tiszteljem és óvjam a környezetemet. Minden egyes balatoni naplemente figyelmeztet arra, hogy ezt a csodát én is megörökölhettem és nem lehetek olyan önző, hogy nem teszek meg mindent azért, hogy ebben a gyermekeim, unokáim is részesülhessenek…

Ha körültekintőbben megvizsgáljuk a környezet megvédésének a kérdését, jól látható, hogy egyáltalán nem létezik kidolgozott megoldásterv, sőt a szaktekintélyek is egymástól teljesen eltérő véleményeket vallanak. Még a környezetvédők között is komoly harcok dúlnak.

Jó példa erre a környezet Szküllája, a szén-dioxid és a környezetvédők Kharübdisze, Donald Trump… Mert - és most kapaszkodjon meg a kedves olvasó - akadnak olyan szakemberek, akik nem feltétlenül a szén-dioxidot gondolják a globális felmelegedés egyik fő okának és nem feltétlenül ítélik meg negatívan az amerikai elnök klímapolitikáját. Hangsúlyozom, szakemberekről beszélünk.

És hogy mi ennek a széthúzásnak az oka? A válasz nagyon egyszerű; sok mindent tud az ember, az emberiség, de két dologra nem képes: megjósolni a jövőt és uralni a természetet. Múltbéli eseményekből, tapasztalatokból, jelenlegi adatokból, azoknak a jövőre való kiterjesztéséből bocsátkozhatunk ugyan jóslatokba, de ezek ingoványon mozognak és az emberi tévedés lehetőségét hordozzák.

Ennek kapcsán olvastam egy cikket, amely az extrapolációk - amikor múltbeli ismeretből következtetünk a jövőre - veszélyes és ingoványos világába nyújtott betekintést. Az ember minden hétköznapi cselekménye előtt extrapolál, legyen az egy hétvégi program megtervezése, vagy egy forgalmas úton való átkelés… Gondoljunk csak bele, még ezeknél a jelentéktelen példáknál is milyen jelentős következményekkel számolhatunk, ha akár egy apró hiba kerül az egyenletbe. Hiszen senki nem akarja a szombatra tervezett kirándulását a szobában tölteni, mivel a vasárnapi időjárást vette alapul… Vagy a kórházban kikötni, mert túl optimistán ítélte meg a jobbról közeledő jármű sebességét…

Nem kell ecsetelni, hogy egy hasonló tévedés milyen negatív következményekkel járhat környezetünkre nézve. Jól példázza ezt Thomas Malthus „esete” (extrapolációja), aki 1798-ban azt a következtetést vonta le tanulmányaiból, hogy az emberiséget egyre nagyobb nyomor fenyegeti, ha nem tudja megfékezni a népességnövekedést. Azóta eltelt több mint 200 év, és a föld népessége csaknem megnyolcszorozódott (!), azonban az emberiség soha nem élt még ennyire jól, mint manapság, az átlagembert alapul véve.

Malthus jövendölése csúnyán megbukott, ami három okra vezethető vissza: nem számolt a technika, a gazdaság és az emberi tudás fejlődésével. Mindemellett, persze, a népességnövekedés valóban rendkívül komoly problémákat okozhat.

Sokan a témát végletekig leegyszerűsítve, magát a kapitalizmust nevezik meg az éghajlatváltozás kiváltó okaként. Ez a gondolatmenet azonban több sebből vérzik. Durva általánosítás lenne kijelenteni, hogy csak egyféle kapitalizmus létezik. Nem beszélve arról, hogy ez(ek) miért lenné(nek) rosszabb(ak) a környezet megóvásának a szempontjából például a szocializmusnál, vagy netán egy szaudi feudalizmusnál…

Mások arra figyelmeztetnek, hogy sikeres birodalmak (például a maják, vagy az akkádok) buktak meg a klíma negatív változásai következtében… Azonban ezeknek a példáknak a jelenbe vetítése nem számol az emberi tudás növekedésével és a kreativitás javulásával. A bukás oka, ha így tekintjük, nem a megváltozott klíma volt, hanem a szükséges ismeretek és a technika hiányából fakadó alkalmazkodásképtelenség. Rendkívül leegyszerűsített tehát az a gondolatmenet, amely a jelenkor társadalmát több ezer évvel ezelőtti társadalmakkal vonja párhuzamba.

Ami pedig a közérdeklődésre számot tartó téma politikai vonatkozását illeti: a környezetvédelmet ma már oly gyakran rántják elő, mint egy westernfilmben a pisztolyt. Mindez egyáltalán nem meglepő, hiszen ez is egy olyan érzelmi faktor, amit jól fel lehet használni politikai tőke kovácsolására. A kérdés már csak az, hogy a retorika mögött van-e valós szándék a cselekvésre. Vagy csupán színjáték? A környezet védelme önmagában rendkívül nemes és létfontosságú ügy. Visszaélni vele megbocsáthatatlan bűn.

Egyes baloldali erők ezt a területet a politikai előnyszerzés érdekében egyszerűen kisajátítják, hangsúlyozva, hogy a jobboldal mit sem törődik ezzel a témával. Mindezt gyakran úgy teszik, hogy nekik maguknak semmilyen konkrét megoldásuk nincs a problémára. Pedig a környezetvédelem ügye olyan elsőrendű érték, amelyet soha, semmilyen körülmények között nem volna szabad a hatalomszerzés érdekében feláldozni a politika oltárán.

Ha a klímavédelem jelszavait harsogó politikai tömörülések a fent említett minimum követelményt tiszteletben tartanák, akkor megoldást keresnének a problémára és nem problémát a megoldásra. A tartalom nélküli lázongásból még sohasem születtek nagy dolgok. A demonstrációkon gyakran látunk méltatlan színjátékot, amelynek valódi célja, hogy a megmozdulás dirigálói tisztességtelen politikai előnyhöz jussanak.

Figyelemfelhívásnak kétségkívül jók ezek az akciók, csak nem ez a valódi szándék, hanem a hatalom… A környezetvédelem azonban nem eszköz, hanem cél! Ezt nem tiszteletben tartani nem több, mint nettó önzőség. Hogyan lehetne megfordítani, vagy legalább megállítani a káros éghajlati folyamatokat? Én magam sem tudom. Nem extrapolálok a múltból, hiszen akkor saját gondolatmenetemmel fordulnék homlokegyenest szembe, de az biztos, hogy az összetett probléma megoldása iránti maximális elkötelezettség, a téma iránti alázat és tisztelet, a kizárólag szakmai alapokon nyugvó, külső befolyásoktól mentes hozzáértés, no meg a hatalomvágytól vezérelt érdekpolitikusok kizárása… - mindez már egy egészen jó kiindulópont lenne.

A Coca-Cola 2019 augusztusában nagy ívű reklámkampányba kezdett immáron Magyarországon is, a "Love is love" szlogennel. A plakátokon háromféle pár volt látható, két azonos nemű, és egy heteroszexuális pár. Az akció éles visszhangot váltott ki: sokan felhördültek a homoszexuális párok megjelenítése miatt, mások pedig védelmükbe vették a kampányt. Ebben a cikkben jogi és társadalmi szempontokat elemezve kutatom, kinek lehetett igaza a kialakult vitában. 

A véleménynyilvánítás szabadsága

Magyarország Alaptörvénye "Szabadság és felelősség" című fejezetében a IX. cikk első bekezdése szerint mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításhoz. Felmerülhet a kérdés, hogy a Coca-Cola HBC Magyarország Kft., mint gazdasági társaság, rendelkezik-e a véleménynyilvánítás szabadságának alapjogával. Az Alaptörvény I. cikk 4. bekezdése szerint azon alapjogok, melyek természetüknél fogva nem csak az embert illethetik, megilletik a törvény alapján létrehozott személyeket, azaz a jogi személyeket is. Magyar jogszabály nem tartalmaz olyan taxatív felsorolást, amely leírná, milyen alapjogok illetnek meg jogi személyeket, ezért a joggyakorlat adhat némi kapaszkodót. A magyar jogalkalmazásban nem találunk arra utaló véleményt, hogy a jogi személyeknek ne lenne joguk a szabad véleménynyilvánításra (még akkor is, ha véleményük nyilvánvalóan a mögöttük álló személyek véleményéből származtatott), ezért el kell fogadnunk, hogy a Coca-Cola ennek alapján szabadon vélekedhet adott esetben akár a homoszexualitás kérdéséről is.

Van-e korlátja?

Joggal merül fel a kérdés, hogy létezik-e korlátja a véleménynyilvánítás szabadságának. Józan ésszel felmérve természetesen kell, hogy létezzen, de hol vannak rögzítve ennek a jogi feltételei?

Az Emberi Jogok Európai Egyezményének (EJEE) 10. cikke tárgyalja a lehetséges korlátokat. A cikkben a jogalkotó egyértelművé teszi azt az álláspontot, hogy mivel ezen jogok gyakorlása felelősséggel is jár, a jogok terjedelmének korlátozhatónak kell lennie. Nevesített korlátja a véleménynyilvánítás szabadságának a köznyugalom és a közerkölcs védelme. Ezt az álláspontot fogadja el a magyar jogalkalmazás is, amit alátámaszt többek közt Halmai Gábor egyetemi tanár véleménye is. Az Alaptörvényben a közerkölcsi kritérium szó szerint nem olvasható, de közvetetten tartalmazza azt a IX. cikk 4. bekezdése, amely szerint a véleménynyilvánítás szabadságának a gyakorlása nem irányulhat mások emberi méltóságának a megsértésére. 

Erkölcs?

Nyilvánvaló, hogy ha az Alaptörvény szó szerint tartalmazná a közerkölcsi korlátot, heves viták öveznék, hogy a homoszexuális párokat ábrázoló plakátok sértik-e a közerkölcsöt, köznyugalmat. A liberális felfogás szerint az emberiség A pontból B pont felé halad például annak a tekintetében is, hogy milyen hozzáállást tanúsít a homoszexuálisok irányába. A liberális véleményformálók szánakozva tekintenek azokra az általuk fejletlennek és barbárnak bélyegzett társadalmakra, amelyekben a homoszexualitás kevésbé körülrajongott. Fejlődési folyamatként látják az elfogadottság emelkedését, amelyet a Coca-Coláéhoz hasonló érzékenyítő kampányok elősegíthetnek. 

Magyarország Alaptörvénye számos olyan rendelkezést tartalmaz, amelyből következtethetünk az erkölcsi minimumra. Ilyen rendelkezés az, hogy a család a férfi és nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösség (L. cikk), valamint, hogy minden gyermeknek joga van a megfelelő erkölcsi fejlődéshez szükséges védelemre (XVI. cikk 1. bekezdés). A teljes "Nemzeti hitvallás" rész egy olyan értékrendszert ír le, amely a kereszténység hagyományaira helyezi az államot. Logikailag ide kapcsolódhat a IX. cikk 5. bekezdése is, amely rögzíti, hogy a véleménynyilvánítás nem irányulhat többek között vallási közösségek megsértésére. Ide nem csak a Magyarországon élő keresztények tartoznak, hanem minden egyéb olyan vallási közösség tagjai is, amelyeknek a hitrendszerében a homoszexualitás negatív előjelet kap.

A politikai-ideológiai kontextus

Nem célszerű egy ilyen ügyet önagában elemezni, érdemes lehet szélesebb perspektívában nézni. Európában és Amerikában is azt tapasztaljuk, hogy a homoszexuális propagandának egyre nagyobb teret biztosítanak. Ami régebben csak Pride felvonulás volt, az nemrégiben Pride-hét lett, legújabban pedig már Pride-hónappá fejlődött, melyet idén júniusban ünnepelt a magyarországi közösség. Számos olyan riport készült, amelyben a megkérdezettek elmondják, hogy munkahelyük megtartása volt a tét akkor, amikor dönteniük kellett a részvételről. Szintén idei hír, hogy az Egyesült Államokban kirakatokat törtek be, ha a Pride hónap alatt nem díszítették fel azokat szivárványszínű kiegészítőkkel. Ehhez hozzájárul az is, hogy a nyugati filmekben, sorozatokban is egyre nagyobb arányban szerepeltetnek homoszexuális karaktereket. Kétséges, hogy lehet-e kvótáról beszélni, de mindenképpen szembetűnő a tendencia.

De mi köze van mindehhez egy üdítőitalgyártó multinacionális vállalatnak? A kapitalizmus korában ezeknek a cégeknek elsőszámú érdeke a profittermelés, ami önmagában nem kifogásolható. Kifejezetten üdvözlendő, ha egy multicég úgy dönt, hogy vagyonának egy részét társadalmi felelősségvállalásra fordítja. Ennek lehet egy módja a tájékoztató kampány is. Az azonban kérdés lehet, hogy egy efféle vállalat miért nem egy olyan, mindenki által egyetemesen elfogadott cél érdekében kampányol, mint akár például a természetvédelem, vagy az egészség megőrzése? A Coca-Cola Company a világ legnagyobb műanyagszennyező vállalatai között van. Minden bizonnyal elenyésző lett volna azok száma, akik rossz néven vennék, ha a vállalat azzal kampányolna, hogy környezetbarátabb gyártási eljárást alkalmaz a továbbiakban, vagy felhívná a figyelmet az újrahasznosítás szükségességesére. Elvégre köztudottan klímaváltozás (klímakatasztrófa) van - mondják sokan.

A Coca-Cola által választott szlogen önmagában megnehezíti bármilyen ellenkampány indítását, hiszen a szerelem, az valóban szerelem. Ez egy tényállítás, nem túl nagyívű ugyan, de annál könnyebben kommunikálható. A probléma ott kezdődik, hogy ezt összekapcsolják a homoszexualitással, így, ha valaki csak az utóbbi propagálása miatt háborodik fel, a szerelem első számú ellenségének bőrébe is belebújtatják. Amellett persze, hogy az illető homofóbnak lesz bélyegezve.

Az eredmény

A társadalmi elégedetlenség (médiakampányok, politikai diskurzusok, aláírásgyűjtés) következtében (bár a vállalat szerint nem ezek miatt) a plakátok végül gyorsan le is cserélődtek, eltűntek a párok, maradt a szlogen és a szivárvány. Félsiker – értékelik a kampány ellenzői. Homofóbia – csóválják a fejüket a liberálisok. 

A tanulságot is célszerű levonni. Úgy tűnik, az emberek nem mindenhol értékelik, ha Atlantából mondja meg nekik a kólagyártójuk, hogy mit gondoljanak a szerelemről. Az utálkozás viszont egyik oldalról sem megoldás. Úgy tűnik, Magyarországon létezik egy társadalmilag széles körben elfogadott norma, amely ellenáll a lopakodó megváltoztatás kísérleteinek. Kérdés azonban, hogy lesznek-e további próbálkozások, amelyek propagandának használnak fel egy három szóból álló, ártalmatlan mondatot.

Idén újabb lendületet vett a klímaváltozás elleni küzdelem a világban. Egyre több politikus nyilatkozik meg a témában, olyanok is, akiket korábban szkeptikusként ismertek. A klímaváltozás megfékezését sürgette Ferenc pápa is. Egymást követik a klímavédelemről szóló konferenciák, a kisebb-nagyobb klímavédő tüntetések, megmozdulások pedig már-már mindennapossá váltak.

Egyesek néhány évtizedet adnak az emberiségnek, és klímaválságról beszélnek. Mások cáfolják a klímaváltozás puszta tényét is. Kinek lehet igaza? Tényleg ekkora bajban lennénk? Valóban ennyire közel volnánk ahhoz, hogy apokaliptikus állapotok uralkodjanak el a Földön? Vagy mindez nem más, mint a fennálló világrend bírálata a klímavédelem köntösébe bújtatva, illetve a nemzetközi politikai viszonyokban végbemenő változás?        

Vitathatatlan, hogy egyre gyakrabban pusztítanak természeti katasztrófák, és az időjárási szélsőségek is egyre gyakoribbak. Ilyen események azonban korábban is történtek, mégsem tapasztalhattunk ilyen erőteljes fellépést. Mi lehet az oka annak, hogy a korábban hátrább sorolt probléma mindössze egy-két év alatt szerte a világon a politika fókuszába került, illetve a nemzetközi szervezetek egyik legfontosabb célkitűzésévé vált a klímaváltozás megfékezése? Miért épp most? Milyen változások következtek be a klímaváltozás, illetve a nemzetközi politika területén? Az alábbiakban ezekre a kérdésekre keresem a választ egy rövid történeti áttekintésben.

A környezetvédelem gondolata a modernkori ember tudatának szerves része. Olyannyira, hogy az ezzel kapcsolatos legalapvetőbb ismereteknek birtokába jutunk már az írás, olvasás elsajátítása előtt. Egyfajta készséggé vált, mely kinek erőteljesebben, kinek gyengébben van jelen gondolkodásmódjában, értékrendjében. Ez azonban korántsem volt mindig így. Arra kérdésre, hogy miként került be a köztudatba a klímavédelem gondolata, az 1960-as években kell keresnünk a választ. Ekkor jelent meg ugyanis Rachel Carson amerikai tengerbiológus, író Néma tavasz című műve, melyben elsősorban a növényvédő szerek káros hatásaira hívta fel a figyelmet. Műve nyomán több, máig ható intézkedés született a környezetvédelemmel kapcsolatban, mint például számos törvény, vagy éppen a Föld Napjának megünneplése. A Néma tavasz megjelenése óta rengeteg nemzetközi konferenciát rendeztek a klímavédelemről, és rendszeressé váltak a klímavédelmi csúcstalálkozók.

Ami a klímavédelem politikai megjelenését illeti, a kezdeti, egyetemes jelleg helyett az elmúlt évtizedekben egyre inkább a baloldali pártok programjának egyik legjellemzőbb elemévé vált, ezáltal jelentősen megnehezítve a klímaváltozással kapcsolatos bármiféle megállapodást. Sokan még magát a klímaváltozás tényét is kétségbe vonják, a problémák enyhítésének módjáról pedig végképp reménytelennek tűnik bármiféle konszenzus kialakítása, ugyanis ennek komoly gazdasági vonatkozásai vannak. Tekintve, hogy a napjainkban uralkodó nézet szerint a túlfogyasztás, illetve a szén-dioxid kibocsátás tehető igazán felelőssé a felmelegedésért, a legtöbb államnak nem áll érdekében a klímavédelmet szolgáló intézkedéseket hozni. A probléma gyökerei és a lehetséges következmények sem egyértelműek. Az éghajlatváltozásról készített előrejelzések csupán jóslás értékűek a legtöbb esetben. Ezen okokból kifolyólag a klímaváltozás témája az egyik legmegosztóbb kérdéssé vált a nemzetközi politikában.

Az elmúlt egy évben azonban éles váltás következett be. A klímavédelem elveszteni látszik hagyományos baloldali jellegét, és inkább a politikai pártokat közös nevezőre hozó tényezővé kezd válni. Már nem a klímaváltozás tényének elfogadása vagy elutasítása, hanem az ellene való fellépés módja jelenti a legfontosabb törésvonalat jobb- és baloldal között a klímapolitika területén. A politikusok általában fontos célnak tartják a környezetvédelmet.

A közelmúltban olyan természeti katasztrófák pusztítottak, felbecsülhetetlen károkat maguk után hagyva, amelyek mellett már egész egyszerűen nem lehet elmenni szó nélkül. A világ számtalan pontján dúló hurrikánok, a lángok martalékává váló amazonasi erdőtüzek olyan sokkoló hatást gyakoroltak a közvéleményre, hogy az emberek válaszokat, ellenlépéseket várnak a politikai vezetőktől. Ebből fakadóan már-már olyan politikai tényezővé vált a klímavédelem, melynek mellőzése akár a hatalmon lévők támogatottságát is jelentős mértékben csökkentheti. 2019 augusztusában a szkeptikusnak tartott Donald Trump amerikai elnök is kifejtette, hogy elkötelezett környezetvédőnek tartja magát. Mindemellett azonban gyakran hangot ad annak, hogy mennyire értelmetlennek tartja a szén-dioxid csökkentésén alapuló klímapolitikát. A vita felizzott más konzervatív pártok által kormányzott országokban is. A legfontosabb véleményeltérés abban a kérdésben van, hogy szükséges-e visszafogni a fogyasztást és a szén-dioxid kibocsátását.

 A klímaváltozással szemben az emberiség egyelőre tehetetlennek látszik. A szén-dioxid kibocsátása jelentős hatással van az éghajlatra, de nem állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy csak és kizárólag ez a tényező határozza meg Föld átlaghőmérsékletének változását. Az elmúlt évtizedek változásait tekintve láthatjuk, hogy származzon bármennyire is megbízható forrásból egy előrejelzés, könnyen lehet téves. Közismert, az 1960-as évek környékén az elfogadott nézet az volt, hogy a Föld jelentősen le fog hűlni. A jövő megérkezett, és mint napjainkban tapasztaljuk, éppen az ellenkezője történik a megjósoltnak. Tény, hogy a jelenleg is zajló felmelegedés hosszú távú, drasztikus folyamat, de felelőtlenség lenne kimondani, hogy egyedül szén-dioxid csökkentéssel lehetne megállítani. A világ valamennyi országa a szénre, illetve a szénhidrogénre alapozza energiaellátását. A szén-dioxid kibocsátásának rövid távú, drasztikus csökkentése beláthatatlan gazdasági károkat okozna. Ez a fajta bizonytalanság hatalmas káoszt teremt a klímapolitikában. Ebből eredhet az, hogy a klímaváltozás egyfajta politikai földindulást idézett elő a világban.

Valamennyi vezető politikus, kutató tisztában van a helyzet súlyosságával, de a megoldási javaslatok különbözőségei és az eltérő éghajlati modellek miatt senki sem tudja egyelőre meggyőzően megtervezni azt a helyes utat, amely a természet állapotának javulásához vezethet. Ha megvan ez a bizonyos út, a klímavédelem kérdése elvesztheti végre politikai színezetét. A klímavédelemnek nem törésvonalnak, hanem közös nevezőnek kell lenni a politikai csoportok között.

Sokan kevésbé érdeklődnek az önkormányzati, mint az országgyűlési, vagy az európai parlamenti választások iránt. A felületes szemlélő számára ezt akár magyarázhatja is, hogy az utóbbiak esetében ismert, a médiában gyakran látott politikusokra adjuk le voksainkat, akiket akár aktívan követünk Facebookon, netán valamelyik beszédét élőben is hallottuk már. Az önkormányzat választáson kevésbé (legalábbis az országos médiában jellemzően egyáltalán nem) ismert, helyi illetőségű jelöltek neve áll a szavazólapon. Utóbbiról gyakran hallható az is, hogy „ úgy sem függ semmi attól, hogy ki a képviselő, vagy a polgármester". A következőkben ezt az állítást szeretnénk cáfolni, illetve bebizonyítani a fiatalok számára, hogy igenis,menő és egyben fontos dolog szavazni az önkormányzati választáson!

1. Sokkal jobban függ tőle a mindennapi életed, mint azt gondolnád.

EUképviselőink az egész országot képviselik, országgyűlésiképviselőink egy-egy választókerületet. Azönkormányzati képviselő ugyanakkor csak egy pár ezer fős, vagy akár még ennél is kisebbválasztókörzetét az adott településen. Mivel az utóbbia legkisebb méretű az összehasonlított területek között, az önkormányzati képviselő a lehető legapróbb problémákkal is érdemben tud foglalkozni. Túl gyorsan közlekednek az autók a utcádban? A szomszéd park szerinted elbírna még néhány fát? Esetleg éjjel a buliból hazafelé tartva nem vagy megelégedve a közvilágítással? Nos, ezek közül mindegyikben segítséget tud nyújtani a képviselőd.

2. Könnyedén elérheted - akár Facebookon, akár az utcán sétálva

Az önkormányzati képviselő jellemzően a körzetében, vagy annak közvetlen közelében él. Éppen ezért nem valószínűtlen, hogy a környékeden sétálva véletlen összefuss vele, és megvitassátok a számodra fontos kérdéseket. Mivel nekik az a feladatuk, hogy Téged képviseljenek, nem fognak elzárkózni egy beszélgetéstől, ahogy a javaslataidtól sem. Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy amikor Gyurcsánnyal beszélgetsz Messengeren, igazából nem „ Feri”, hanem egy chatbot küldi a válaszokat (ez nagyjából olyan, vagy rosszabb, mintha saját magadban beszélgetnél). Ezzel szemben, ha egy önkormányzati képviselőt szeretnél elérni, csak írnod kell egy üzenetet a Facebook oldalára, és nagy valószínűséggel közvetlen ő fog válaszolni. Ennyire egyszerű az egész.

Hogyan döntsek?

Most, hogy már látjátok, igenis fontos dolog elmenni szavazni, hadd adjak néhány tippet, hogy a lehető legjobb döntést hozzátok meg október 13-án a függöny mögött.

• Járj utána, hogy ki a jelölt! Egy felelős pozícióra választunk képviselőket, ahol nem árt némi politikai vagy önkormányzati tapasztalat. Amennyiben a jelölt már látott el külső szakértői feladatokat egy önkormányzati bizottságnál, esetleg a pártja városi csoportjának évek óta aktív tagja, valószínűleg jobb rálátása van mind a politikára, mind a város ügyeire.
• Ne figyelj a negatív hangokra! Sajnálatos módon az idei kampányban számos helyen az értelmes érveket és a település jövőjével kapcsolatos kérdéseket felváltotta egyetlen üzenet, hogy le kell váltani a polgármestereket, mert egy adott párt tagjai. Ezekkel a hangokkal nem szabad törődni. Miért akarnánk leváltani valakit, akinek az irányítása alatt jól megy a városnak? Számukra, akik ezt az üzenetet hangoztatják, nem a település jövője a fontos, hanem a politikai előnyszerzés. 
• Az önkormányzati választáson nem pártokra, hanem személyekre szavazunk! Ne tévesszenek meg azok a politikai szirénhangok, amelyek szerint semmi hatásköre nincs az önkormányzatnak, és a képviselő testület csak a kormánypárt döntéseinek a helyi végrehajtója. Bármely településről lehetne hozni konkrét érveket, amelyek bebizonyítanák, hogy ez mekkora hazugság.
• Nézz el egy politikai fórumra! Biztos vagyok benne, hogy a te lakóhelyeden is tart a következő hetekben a jelenlegi polgármester egy fórumot, ahol ismerteti a város előző öt éves teljesítményét és eredményeit, illetve a terveket a jövőt illetően. Ezen kívül meghallgathatod az ellenzéki jelölt gondolataid is, hogy több szemszögből is megismerhessed a lakóhelyedet érintő kihívásokat. Ez után nekik is bátran lehet kérdéseket feltenni. Ha információhoz akarsz jutni, és nem akarsz órákon keresztül cikkeket böngészni az interneten, akkor ezeket a fórumokat neked találták ki. Mindent meg fogsz itt tudni, amire csak kíváncsi vagy.

Remélem, meg tudtalak győzni, hogy van értelme elmenned október 13-án (mivel a szavazókör a lakóhelyedhez közel van, ezért maximum 30 perc az egész procedúra, és még sétálhatsz is közben egy jót a szabad levegőn). Amennyiben figyelembe veszed a fenti tippeket, biztos vagyok benne, hogy a lehető legjobb döntést fogod hozni. 

Kritika egy kétes
német környezetpolitikai ötletről

Nem könnyű környezetvédelemről, klímavédelemről írni egy olyan
korban, amikor a közbeszédben úgy általában,
de különösen az éghajlatváltozás témájában a
szakmai vitákat hitviták váltották fel. 

Vannak, akik szilárdan hiszik, hogy az embernek az éghajlatváltozáshoz semmi köze, sőt nincs is
éghajlatváltozás(!). Mások hite szerint
mindenkinek kutya kötelessége az ismerőseit naponta emlékeztetni a holnap
délben bekövetkező világvégére. Jövedelmi és
társadalmi helyzettől független, ki gondolkodik ilyen sarkosan, és az biztos, hogy őket aztán nem lehet észérvekkel
meggyőzni. Dehát akkor kinek higgyünk, ha úgy látjuk, sem a probléma tagadása,
sem az egyéni felelősség túlmisztifikálása nem vezet sehová?

Ha a számokba kapaszkodunk, nem lőhetünk nagyon mellé. Tegyünk így ebben az írásban is, amely a következő
kérdést vizsgálja:

Érdemes-e környezetvédelmi szempontból megadóztatni a fapados
repülést választó utasokat?

A
témát a
legkisebb német kormánypárt, a bajor CSU
javaslata teszi aktuálissá, akik megadóztatnák
az 50 eurónál olcsóbb repülőjegyeket, hogy
ezzel a sokkal környezetkímélőbb vasúti közlekedés használatára sarkallják a tömegeket.

„Lehajolnak
az apróért?” - Ez a kérdés merült fel bennem először,
amikor a CSU javaslatáról hallottam. Először
is, mert ha a
fapadosokra eladott jegyeket adóztatják, a kisemberek olcsó vásárlásait
drágítják meg, másrészt pedig a teljes üvegházhatású
gázkibocsátás egy ,,kicsi” részéről lehet szó.

De milyen kicsiről is?

Az
egyszerűség kedvéért vizsgáljuk a szén-dioxid-kibocsátást, hiszen ez a legnagyobb arányú szennyező, más üvegházhatású gázok mellett. A közlekedés és
szállítmányozás az EU CO2 kibocsátásának a 12%-át adja. Hányad része ennek a 12%-nak a repülés?

A
közlekedésen és szállítmányozáson belül a polgári légiforgalom a
szén-dioxid-kibocsátás 13,4 %-áért felelős. Ebben természetesen benne vannak a
fapados járatokon túl a hagyományos járatok is, amiket a most tervezett adó nem
érintene, ezért számoljunk úgy, hogy a fapadosok körülbelül a piac felét adják. A fapadosok közül is csak az 50 eurónál olcsóbb jegyekre vonatkozik a javaslat, ami a jegyek nagy részét nem érintené, de ettől most tekintsünk el. Még így is csak a CO2-kibocsátás
szempontjából a 12 százalék
13,4 %-ának a feléről van szó. Ez a leegyszerűsítő, durva, ám mégis felső
becslés tehát azt mutatja, hogy az EU szén-dioxid-kibocsátásának 0,78 %-áról van szó.

Ez
csak egy egészen apró része az EU teljes 4 310 000 tonna CO2-kibocsátásnak, azonban még mindig 33 618
tonna. Sok ez? Kevés? Megfoghatatlan és felfoghatatlan mennyiségek, pont mint
amikor milliárdokkal dobálóznak a sajtóban. Az ilyen számokat mindig lehet
olyan kontextusba állítani, hogy soknak tűnjenek, de más, óriási tételekhez mérve aprónak
is fel lehet tüntetni őket.

Tegyünk
kísérletet mindkettőre, majd keressük meg az igazságot a kettő között!

Tegyük fel, hogy sok, és állítsunk mögé érveket! Nézzük az alábbi ábrát:

Csúnya
számok a repülők ellen, a vasúthoz
képest huszonkétszeres szorzó, ez sok. Különösen, ha arra gondolunk, hogy Németországban gyakran olcsóbb
két város között repülni,
mint vonatozni. 

Ezt a grafikont elnézve érthető a szándék. A tömegeket át kell
ültetni a gyors repülőről a lassabb vonatra, a kivetett adóból befolyó
bevételeket pedig a vasútba kell fektetni.

A
cél világos, már csak azt kell meghatározni, milyen
mértékben zsugoríthatjuk össze a szektort. Mennyi az, ami még felelős klímapolitika, és
mi az, ami már az utazás szabadságába való beavatkozás, az alsóbb társadalmi
rétegek mobilitáshoz való hozzáférésének korlátozása?

Csökkentsük a szektort mondjuk 10%-kal! Ez a fenti számítások alapján -3361,8 tonna CO2 évente a Földanya javára. Nem számolva azzal, hogy az ilyen módon nem fapadossal repülők nem biztos, hogy vonatra, hanem valószínűleg autóba ülnek át. Nehezen kiszámítható tényező ugyanakkor az is, hogy sokan esetleg csupán az olcsó jegy miatt utaztak, és ha drágább az utazás, talán nem szennyezik feleslegesen a környezetet:  nem utaznak, vagy bicikliznek inkább egyet.

Most,
hogy láttuk, milyen sok az elrepült 33 618 tonna szén-dioxid a vasúthoz képest,
nézzük meg milyen kevés, mondjuk a
teljes közúti forgalom 372 384 tonnás, vagy egyedül a személyautók brutálisan
magas, 226 037 tonnás széndioxid kibocsátásához képest.

Azért érdemes ezeket a számokat megvizsgálni, mert egy 10 %-os csökkentés a fapados szektorban pont ugyanannyi széndioxid-szempontból mint egy 1,48%-os csökkentés a személyautó-forgalomban, vagy egy 0,902%-os csökkentés a közúti forgalomban.

Tehát még egyszer: A teljes fapados repülés felszámolása (a teljes személyirepülés szektor felének felszámolása) az egész EU-ban pont annyival egyenértékű, mintha a személyautó-forgalom 14,8%-kal, vagy a teljes közúti forgalom 9,02%-kal csökkenne.

Ahhoz
persze, hogy a károsanyag kibocsátásban 10 %-os csökkenést érjünk el, nem elég
annyira feltornázni az árakat, hogy minden 10. utasnak elmenjen a kedve a
fapadostól, hanem ténylegesen el kell érni, hogy minden 10. gép ne szálljon
fel. Fontos különbség, hiszen egy ilyen szabályozás könnyen félig üresen
felszálló repülőgépekhez vezethet, főleg, hogy a legtöbb útra csak egy járat van.

Ilyen
módon adja magát a
kérdés: Miért merült fel, hogy pont erre, az
iparhoz, az energiatermeléshez, sőt még a közúti közlekedéshez képest is alig
szennyező piaci szegmensre vessünk ki új adót?

Szakmai szempontból talán nem,
de politikai szempontból teljes mértékben
racionális javaslat.

Nézzük
ennek az okait:

Nyugat-Európában,
de különösen Németországban ma nem a politikai pártok, hanem a magyar szemmel
balra húzó média tematizálja a közéletet. Talán
ennek is betudhatóan,
náluk nem a demográfia vagy a migráció, hanem
az éghajlatváltozás a döntő téma egy választás esetén.

A
német baloldal szemfüles módon kisajátította a témát, pedig a környezet
védelme, a mértéktelen szennyezés tilalma, a takarékosság konzervatív értékek.
Az élet minden területét átszövő
és könnyen elsődleges fontosságúként előadható
témával jól megszólíthatók az egyébként apolitikus fiatalok. Ők az idősebb
klímavédőkkel, a napi politikából és a klasszikus pártokból kiábrándult
rendszerkritikusokkal együtt már jelentékeny bázist alkotnak. Az ő szavazatuk
ad zöld utat olyan intézkedéseknek, csatolt politikai termékeknek, amelyeket egyébként részletes közéleti vita útján nem, vagy csak
nagyon nehezen lehetne keresztülvinni. 

Az erre a helyzetre adott kényszeres válasz a jobboldali CSU javaslata, ami, mint láttuk szakmailag nem, de politikailag még akár sikeres is lehet. Először is látványos: sokan találkoznak majd a magasabb jegyárakkal, jó kommunikáció esetén pedig a fenti grafikonon látható, a vonatokhoz képest huszonkétszeres üvegházhatású gázkibocsátás tényével. Annak ellenére, hogy a szabályozás sokakra hatna, nem befolyásolná a mindennapokat olyan mértékben, mint például egy, az egész közúti forgalmat terhelő üzemanyagár-emelés. Az utóbbi a kibocsátás mérséklésének szempontjából ésszerűbb, de sokkal népszerűtlenebb intézkedés lenne. Azt az érzést keltené, hogy a kisembert terhelik, míg a repüléssel kapcsolatban még mindig tartja magát az a vélemény, hogy az a gazdagok kiváltsága. Ez a sztereotípia annak ellenére él, hogy „a gazdagok kiváltságának” javasolt megadóztatása az olcsó, a legtöbb német számára elérhető repülőjegyeket sújtaná.

Valószínűsíthető,
hogy bár a
javaslatból valószínűleg nem lesz semmi, a CSU profitálhat belőle. Nemcsak azért, mert új, érdekes témát vetett fel, hanem
azzal is, hogy megmutatja: a klímapolitika nem baloldali kiváltság.

Hosszú
távon azonban ez nem lesz elég. A konkrét témában például a célt jobban szolgálhatná
mérsékelni vagy teljesen megszüntetni a vasutat terhelő különféle adónemeket. A
vasúti szabályozás lazításával teret lehetne
engedni a társult szolgáltatásokat mellőzni képes, ezáltal a fapadosokkal is
versenyképes, innovatív üzleti konstrukcióknak. A légiforgalom CO2 kibocsátásának szabályozása
pedig nem csak a fapadosokat, hanem a teljes szektort kellene érintenie, hiszen végtére is mindegy, hogy olcsó vagy drága
repülőjegy miatt melegszik a bolygó. Bár a repülőgépek egyre kevesebbet
fogyasztanak, és üzemanyag-arányosan is kevesebb üvegházhatású gázt hagynak
maguk után, de a szektor növekedése még mindig meghaladja a kibocsátás
csökkenését, így összességében növekszik a károsanyag
kibocsátás.

A
kelet-európai jobboldalnak,
beleértve a magyart is, fel kell készülnie
arra, hogy a téma egyrészt külső nyomás, másrészt belső igény hatására a
jelenleginél jóval nagyobb teret követel majd magának. Mire ez a pillanat
eljön, már folyamatban lévő intézkedésekkel, széleskörű válaszokkal, és ezeket
alátámasztó kikezdhetetlen érvrendszerrel kell rendelkeznünk, ha el akarjuk
kerülni, hogy olyan ingoványos terepre kényszerüljünk,
mint bajor barátaink.

Azt azért még naivság lenne egyértelműen kijelenteni, hogy Európa felébredt végre, és valóban képes a világtörténelemben betöltött szerepéhez méltó válaszokat adni a jelenkor kihívásaira.

Egy rendkívül nehéz
időszak előtt állunk, ahol a megosztottság nemcsak a tagországok
vonatkozásában, hanem ideológiai alapon, a politikai bal- és jobboldal között
is egyre erőteljesebben megmutatkozik. Tetézi a gondot, hogy az Európai Unió
bürokratikus döntései gyakran gazdasági érdekek mentén zajlanak, mintegy
kiszolgálva egyes – jól körülhatárolható –, a háttérben meghúzódó pénzhatalmi
igényeket, figyelmen kívül hagyva a legalapvetőbb elvárásokat (úgymint
biztonság), és mindazt, ami a közös kultúránkból és az európai keresztény
civilizáció közös értékeiből ered.

A 2015-ös bevándorlási cunami, melynek megítélése a menekültáradat és az invázió közötti skálán mozog, alapvető nézetkülönbségeket hozott felszínre a probléma európai megoldását illetően.

Nem kell választási
szakértőnek lenni ahhoz, hogy kijelenthessük, a választásokat általában nem a
biztos baloldali szavazók vagy jobboldali választók döntik el, hanem a
bizonytalanok tábora, akik egy-egy lelki faktor által könnyen
megcélozhatók. 

A baloldal pedig, az
emberek érzékenységét kihasználva, szisztematikusan építette fel azt a
humanitáriusnak beállított választási projektet, ami mellé az amúgy bizonytalan
szavazók könnyen mozgósíthatók, ugyanakkor valójában a bevándorlók általi későbbi
szavazatszerzés megalapozása a fő hosszú távú cél.

Ezzel szemben az európai
jobboldal mindenekelőtt a keresztény gyökereket, a nemzeti érzelmet, a haza és
a család biztonságát szem előtt tartva határozta meg jövőképét. Tette mindezt a
„független” nyugati média állandó célkeresztjében, a baloldal támadó
megbélyegzéseitől kísérve.

Ebben a politikai
környezetben került sor az idei Európai Parlamenti választásokra.

– kezdte értékelő beszédét Orbán Viktor miniszterelnök a 2019-es EP választás eredményváróján.

Ennél áthatóbban nem is
nagyon lehetne megfogalmazni a 2019-es választás tétjét, szellemiségét.
Kijelenthetjük, hogy 2014-hez képest Európában forradalmi és reform hangulat
uralkodott, amelyhez tragédiák és strukturális hiányosságok sorozata vezetett.

Európa megérett a
változásra és ennek az uniós polgárok is hangot akartak adni. Ennek
legegyértelműbb bizonyítéka a rekord részvételi arány, amely a 2014-es negatív csúcsot hozó érdektelenséghez (42,61%) képest
hatalmasat emelkedett és megugrotta az 50%-ot, mintegy igazolásaként, hogy az
emberek valami mást várnak az európai politikától.

Függetlenítve a konkrét
eredményektől, politikai irányvonalaktól, bátran kijelenthető, hogy a választók
megújulást akarnak, ki akarják gyógyítani Brüsszelt a túl régóta gyötrő
isiászából – belefáradtak idejétmúlt, átláthatatlan és rugalmatlan működésébe.

A tagországok közül a legszembetűnőbb választási eredményt Franciaország szolgáltatta, ahol Emmanuel Macron a Le Pen vezette szélsőjobboldali Nemzeti Tömörülés mögé szorult, ami – akárhogy is csűri-csavarja a francia köztársasági elnök – hatalmas kudarc a neki oly fontos nemzetközi politikai színtéren.

De legalább ennyire
markáns ítéletet mondtak a kormányzó CDU felett a német választók, miközben a
Zöldek és a szélsőjobboldali Afd előretört.

A skandináv és Benelux
államokról már eddig is tudni lehetett, hogy rendkívül „sok(k)színűek”, már ami
a politikai csoportosulásokat illeti, az persze más kérdés, hogy túlnyomórészt
a baloldal emlőin nevelkedtek.

Magyarországon a
Fidesz-KDNP korszakalkotó győzelmet aratott, köszönhetően szilárd, határozott
és működő bevándorlás-politikájának. A magyarok világosan kijelentették, hogy
nem kérnek Brüsszel migrációs fantáziájából, és meg akarják őrizni nemzeti,
kulturális, keresztény identitásukat.

A migráció jelentette
tehát a fő csapásvonalat, mind a baloldal, mind a jobboldal részéről
Európa-szerte az idei választásokon. Különbséget kell tenni azonban a jelenség
kelet- és nyugat-európai megítélése és fogadtatása között. A nyugat-európai
országok jólétben leledző társadalmai még most is túlnyomórészt a kényelmes
hintaszék édesded nyugalmából szemlélik a történéseket, nélkülözve a racionális
gondolkodás legapróbb szikráit is.

Míg a kelet-közép-európai
országok lakossága – nem utolsósorban a keserű történelmi múlt és tapasztalatok
alapján – nem a téma iránti közömbösséggel, viszont rendkívül óvatosan tekint
erre az összetett problémára.

Különösen megnyugtató, ahogy a V4-ek viszonyulnak felelősségteljesen a migráció kérdéséhez, függetlenül attól, hogy mely politikai csoportosulás volt, illetve van épp hatalmon. Persze, a hazai ellenzék ez alól kivétel...

Ezekben az országokban a
nemzeti érdek, a haza sorsa képes felülírni a pártpolitikai érdekeket, és
képesek valóban mélyrehatóbban is elemezni annak rövid, illetve hosszabb távú
hatásait is, melyek visszafordíthatatlan folyamatokat indítanak el társadalmi
és gazdasági téren egyaránt, előre kiszámíthatóvá téve annak rendkívül
kockázatos árnyoldalait is. Jelenleg a V4 jelenti a fényt az éjszakában a még
kisebbségben lévő, de egyre elégedetlenebb nyugat-európai gondolkodók számára.

A V4-ek következetes
politikájukkal, a lehetséges következmények mindenki számára világosan érthető
magyarázatával, valóban hatékonynak tűnő megoldási javaslatával oroszlánrészt
vállalnak, és valódi ellenpólust jelentenek a brüsszeli bürokratákkal szemben,
az amúgy plüssmacikkal szimbolizált európai állatkertben.  

Mi, kelet-európaiak
fokozott figyelemmel kísérjük, hogy vajon mikor és miként fog felülkerekedni a
józan ész Nyugat-Európában.

Felismerik-e, hogy az
európai őslakosok körében is valós társadalmi probléma a mélyszegénység,
hajléktalanság, munkanélküliség…, amelynek megoldása helyben is több tízmillió
embert érint, akikre a jelenlegi brüsszeli politika csupán másodrendű uniós
állampolgárokként tekint! Sikerül-e végre megértetni a brüsszeli
döntéshozókkal, hogy az európai népességcsökkenést nem gazdasági érdekek
mentén, kívülről, szervezett betelepítéssel kell megoldani, hanem a társadalom
alapját képező családok kiemelt, a V4-ek által is szorgalmazott támogatásával.

Mindemellett a közeljövő nagy kérdése, hogy vajon Nyugat-Európa idejében felébred-e Csipkerózsika-álmából, és belátják-e, hogy egy keresztény családban, közösségben – a történelmileg keresztény Európában – az lenne az üdvözítő megoldás, ha a felmerülő problémákat helyben orvosolnák, nem kitéve a közvetlen (európai) környezetet a fertőzés veszélyének.

A problémára körültekintő, egységes és határozott összeurópai választ kell adni: feketén-fehéren; és még időben: 10,9,8,7,6,5…!

„Közép-Európa elmaradott a nyugati blokk országaihoz képest.” „Közép-Európa fejlettebb, mint a kelet, de mégsem tartozik a nyugathoz.” Biztos sokan találkoztatok már hasonló mondatokkal a mindennapokban. Az igazságtartalmuk nehezen vitatható. De hogyan húzzuk meg a határokat az említett blokkok között?

A történelem során számos példát láthattunk arra, hogy a térség országai vagy nemzetei valamilyen formában együttműködésre szánták el magukat vagy kényszerültek. A legismertebb kortárs példa a Visegrádi Négyek, de megemlíthetjük itt az Austerlitzi Háromszöget vagy éppen a Három Tenger Kezdeményezést, de a Monarchia is tekinthető ilyen csoportosulásnak, még ha ebben a résztvevő országoknak nem is volt egyenlő mértékű beleszólása.

A lokális együttműködések kialakulásához több tényező is hozzájárulhat. A közelség talán a legegyértelműbb indoka, de gondolhatunk a posztszocialista országok közös sorsára vagy egyes esetekben a nyelvi hasonlóságokra (szláv országok) vagy éppen a hasonló földrajzi adottságokra.

De akkor pontosan mi is tartozik Közép-Európához? Erre a kérdésre kerestük a választ két kollégámmal, Igari Andrással és Bálint Jankával. A következőkben a velük készített tanulmányunk eredményeit szeretném bemutatni.

Elemzésünk során az alapsokaságot az európai országok tették ki, kivéve az olyan miniállamokat, mint a Vatikán, San Marino, Andorra, Monaco és Liechtenstein, illetve Koszovót, amelyet számos európai állam nem ismer el, illetve kevés statisztikai adat áll róla rendelkezésre. A blokkok elkülönítésére egy statisztikai módszert, az úgynevezett klaszteranalízist használtuk. Ennek segítségével az egymással több változó tekintetében együtt mozgó országokat egy csoportba sorolja a rendszer. Azt, hogy hány csoport alakuljon ki, mi adtuk meg, így vizsgáltuk végig kettőtől egészen nyolc csoportig.

Az országokat a következő 22 mutató mentén hasonlítottuk össze. Kiválasztásuknál elsődleges szempontunk a jólléti prediktorok és a politikai attitűdöt reprezentáló változók összegyűjtése volt.

A kontinenst kétfelé bontva a határvonal nagyjából az egykori vasfüggöny vonalát követi, viszont érdekesség Csehország és Szlovénia helyzete, akik jelen esetben a nyugati blokkhoz kerülnek. Adja magát a kérdés: vajon ők beletartoznak-e az általunk ismert Közép-Európa fogalomba?

A    hatfelé   osztott   térképre   pillantva azonban  választ kapunk az előző
kérdésünkre, Csehország és Szlovénia visszatért a közép-európai csoportba. Ez az ábra nagyon jól elkülöníti a területeket egymástól fejlettség tekintetében. Megjelenik a legfejlettebb régió a skandináv államok vezetésével (térképen 4.), aztán a magországok  többek között Németországgal és Franciaországgal (5.), a mediterrán országok (3.), a keleti blokk országai (6.), és végül a számunkra legfontosabb, a közép-európai országok (1.).

Érdekesség, hogy a köztudatban élő magyar, szlovák, lengyel, cseh, szlovén, horvát hatos mellé csatlakoztak a balti országok, Szerbia és Fehéroroszország. Utóbbi ország relatív nyugatra húzása (az, hogy nem az ún. kelet-európai klaszterba került) az Európában egyedülálló, az orosz gazdaságtól és gázimporttól függő (és a nyomott árak miatt a nagyfokú eladósodást is ideig-óráig elkerülő), a szovjet rendszer és a piaci igények hibridjeként létrejött belarusz gazdasági modellnek köszönhető, amely a FÁK-országokénál kedvezőbb jóléti mutatókat eredményez.

Összességében elmondható, hogy nem egyértelműek a
közép-európai régió pontos határai, mi kísérletet tettünk egy felosztás
létrehozására, de nem kizárt, hogy más mutatók mentén teljesen más felosztást
is kaphatunk. Mindenesetre a felzárkózást tekintve fontosnak gondolom a lokális
együttműködéseket, melyek segítségével utolérhetik a fejletlenebb országok
fejlettebb társaikat, és egy egységesebb, erősebb európai piac alakulhat ki
hosszú távon.