Reaktor

Egyesek szerint a 21. században hadseregre költeni teljes tévedés, és ablakon kidobott pénz minden erre fordított adóforint. Mások úgy gondolják: kínosan kicsi a magyar honvédekre fordított összeg, a védelmi költségvetés. Emellett egyre többen játszanak egy közös európai hadsereg gondolatával, miközben növekszik a nyomás Európán, hogy növelje védelmi kiadásait.

Mi a feladata egy kis országnak egy nagy védelmi szövetség tagjaként? Vagy a biztonság megteremtése a nagyok dolga, és nekünk nincs feladatunk? Lépjünk egy lépést hátra, és vessünk egy távolabbi pillantást hazánk helyzetére.  

Az EU mint békeprojekt

A második világégés után az európai nemzetek úgy döntöttek, hogy a jövőben olyan szorosra fűzik az együttműködést, hogy teljesen elképzelhetetlen legyen háború kirobbanása köztük. Ebben a tekintetben szokás az EU-t sikertörténetnek nevezni, hiszen valóban, az Európai Unió fennállása alatt sikeresen szavatolta a tagállamok közti békét. Ez tagadhatatlan érdem: ma zöldhatárok húzódnak ott, ahol korábban lövészárkok kígyóztak.

Külpolitikában gyenge

Érdemei ellenére az Európai Unió képtelen volt szavatolni a kontinens békéjét. Nem tudta megakadályozni  140.000[1] ember halálát a délszláv háborúban, és nem tudta megelőzni az eddig 13.000[2] életet követelő kelet-ukrajnai polgárháborút sem. A "szomszédban" végigsöpört arab tavaszról ne is beszéljünk, amely szintén vérontásba torkollott. 

A sokszor égetően szükséges, más esetekben pedig feleslegesen erőltetett - strukturális gondokkal is megterhelt - egységes külpolitikát az teszi súlytalanná, hogy nincs mögötte valós erő. Pedig az az erő az érdekérvényesítéshez fontos, ha nem a legfontosabb tényező. Hiába rendelkeznek a tagállamok összeadva jelentékeny haderőkkel, ha az összehangolásuk nehézkes, hatékony ütőképes együttes mozgósításuk pedig valószerűtlen.

Kézenfekvőnek tűnő megoldás egy közös hadsereg felállítása, de ez sokkal elrugaszkodottabb ötlet annál, mint amilyen könnyen ma a közbeszédben felvetődik. Vegyük sorra az akadályokat!

Az Európai Unió létezése, és ezzel együtt a katonai együttműködés ténye sem magától értetődő. Az egész újkori történelem során, de még a 20. század első felében is teljesen elképzelhetetlen volt, hogy Európa ilyen szoros együttműködésre lenne képes. Történelmi távlatban még az is könnyen lehet, hogy az EU tiszavirág életű lesz: közel sem biztos, hogy 100 év múlva is létezni fog. Ezzel szemben az államok és a tőlük elválaszthatatlan haderő együttélése évezredes konstrukció. 

Hiányzó intézményi háttér

A Magyar Honvédségről, vagy annak akár csak egy részéről nem hozhat döntéseket akármilyen intézmény. Végső soron a haderőt ellenőrző intézmény a biztosítéka Magyarország függetlenségének, területi épségének, szuverenitásának. 

Az Európai Uniónak jelenleg nincs olyan intézménye, amely képes lenne felelősen kezelni egy világszinten is jelentős közös európai hadsereget. Bármilyen újonnan felállított szerv esetén felvetődhet a kétség, hogy a már létező uniós intézmények problémáit örökli. Végzetes hiba lenne egy ekkora haderő esetében, ha lényegi döntések születnének a nyilvánosság kizárásával, az ún. ,,Hinterzimmer-Politik” (hátsószobapolitika) jegyében. Ugyanekkora hiba lenne, ha demokratikus felhatalmazás nélküli bürokraták hoznának lényeges döntéseket, vagy ha a közös haderő vezetése is olyan erős lobbitevékenységnek lenne kitéve, mint a mai uniós szervek. 

A nap végén olyan politikai környezetben történne a teljes döntéshozatal, amelyben az egyes műveletek és beavatkozások a tagállamoknak egyenként nem is feltétlenül állnának érdekében.

Összehasonlításban

A hiányzó intézményi háttér mellett hatalmas hátrány a közös hadiipar hiánya. Klasszikus példa, hogy míg az USA-ban egyféle, addig az EU-ban 17 féle tankot rendszeresítettek[3]. Vajon melyiknek könnyebb a logisztikai kiszolgálása? Melyik képes egy olyan hadiipart eltartani, amelyik kellően tőkeerős ahhoz, hogy technikai fejlesztésekben világszinten is versenyképes legyen? Ez a probléma sem fog a közeljövőben megoldódni. Bár voltak[4] és vannak[5], [6], [7] biztató jelek, hosszú éveken át tartó tárgyalásokra van még szükség ahhoz, hogy minimális érdemi előrelépés történjen a hadiipari egységesítés terén. 

Bár vannak kezdeményezések[8] [9], kijelenthetjük, hogy a közeljövőben biztosan nem lesz közös európai hadsereg. De akkor ki védi meg Európát?

A NATO majd megvéd minket. 

A 2000-es évek elején e jelszó alatt történt előbb a magyar tömeghadsereg felszámolása, majd a fennmaradó egységeknek az ésszerű mértéket messze meghaladó leépítése. Egy ideig úgy tűnt, nem fogunk nagyon elütni másoktól, kitűnni az alacsony éves védelmi költségvetéseinkkel, amelyek 2004 óta rendszerint a GDP 1,5%-a alatt voltak. (2018-ban például 1,1% volt ez a szám.) Németország, Csehország, vagy Szlovákia hasonlóan keveset költöttek. (Más kérdés, hogy a német 1,1% még a népességre vetítve is háromszorosát költi a magyar kiadásoknak, de a Magyarországgal minden tekintetben összemérhető Csehországnak is 70%-al több jutott honvédelemre 2018-ban mint nekünk[10].) A NATO elvárás minimum a GDP 2%-a, az európai NATO-átlag azonban csak 1,5%. Ez messze elmarad az USA 3,2%-os és Kína 1,9%-os ráfordításától. 

Kattintásra interaktív ábra nyílik.

Az adatokból tisztán látszik, hogy hazánk még saját gazdasági erejéhez képest is a sereghajtók között van, abszolút összehasonlításban pedig végképp. Mind az eszközöket, mind a létszámot tekintve súlyos lemaradásban vagyunk. Bár a közelmúltban a Zrínyi 2026 haderőfejlesztési program keretében lezajlott beszerzések bizakodásra adnak okot, messze van még a 2%-os ráfordítási cél. Nyomós érv a fejlesztés mellett az is, hogy a szövetségi rendszer jogosultságai elválaszthatatlanok a kötelezettségeitől. A 2%-os ráfordítás pedig 2024-es céldátummal vállalt NATO-kötelezettség.

Megéri?

A teljes bruttó hazai össztermék 2%-a hatalmas összeg. Szám szerint 853,2 milliárd forint[11]. Felfoghatatlanul nagy szám, és a várható gazdasági növekedés miatt még emelkedni is fog. Összehasonlításképpen az egészségügyre 1660,4; az oktatásra 1988,3 milliárd forint jutott a költségvetésből szintén 2018-ban[12].

Legbelül mindenki érzi, hogy a honvédelem nem olcsó dolog, és mint látjuk, számokban kifejezve sem az. Még a számokat nem ismerők is előszeretettel puffogtatnak: ,,drága”, ,,felesleges”. Ugyan valóban drága a honvédelem, de céljait tekintve közel sem felesleges. Nem szabad ugyanabba a hibába esnünk, mint jó pár elpuhult generáció előttünk: nem szabad elhinnünk, hogy a béke csak úgy magától van. Nap mint nap tenni kell érte, mert a tapasztalat azt mutatja, az emberiség természete nem éppen békés. Ezenkívül, ha már másokéból nem, legalább saját hibánkból tanuljunk, és emlékezzünk arra az időszakra, amikor Magyarországnak pacifista hadügyminisztere volt.

Ha elfogadjuk a tényt, hogy a hadügyre költeni kell, sőt még azt is, hogy érdemben, akkor végre elkezdődhet a konstruktív vita arról, hogy milyen formában, milyen céllal, milyen feladatokra.

A honvédségnek békeidőben is jut feladat bőséggel

Nem kell magyarázni, hogy a már elsajátított képességek szinten tartása rendszeres gyakorlást igényel, komplex hadgyakorlatokkal, vagy a hétköznapok napirendjébe beépített feladatokkal Ez a folyamatos ismétlés az egyetlen módja annak, hogy tartsuk a lépést más professzionális hadseregekkel.

Az ismeretek továbbadásán, a már meglévő tudás ápolásán kívül pedig mindenkori feladat haladni a korral. Ez nemcsak új képességek szerzését, hanem folyamatos tájékozódást is jelent. Erre kiváló lehetőséget nyújtanak a NATO missziók. Nem szabad elfelejtenünk: amikor a szükség úgy diktálja, a katonáink  lesznek azok, akik megtöltik a védő homokzsákokat és azonnal indulnak, ha nagy a baj. 

A hadiipar fejlesztése szintén jó irány és fontos cél. Magyarország méretéből adódóan nyilván sosem fog totális technológiai fölénnyel rendelkezni, de ez nem jelenti azt, hogy egy-egy területen ne tartozhatnánk a világ élvonalába. Nem beszélve arról, hogy egy élvonalbeli hadászati fejlesztői gárda az ipar más szektoraira is húzó hatást generálhat. Nem egy olyan autóipari beszállító van Magyarországon, aki képes lenne a mostaniaknál "nehezebb vason" dolgozni. Regionális együttműködésben - akár V4 szinten - kellően nagy piacot és tudományos bázist teremthetnénk saját hadiipari vállalatainknak.

A fejlesztéseket a gazdaság teljesítményével összhangban kell tartani. Ha erőnkön felül vállalunk kiadásokat és vonunk el forrásokat a gazdaságfejlesztéstől a katonai büdzsé számára, az hosszú távon éppúgy káros lehet, mintha alulfinanszíroznánk a honvédelmet. Belátható, hogy hosszú távon a honvédelem ügyének is inkább ártana a gazdaságot túlságosan megterhelő haderőfejlesztés.

Általánosan elmondható - ha úgy tetszik, ökölszabály -,  hogy amit öt év alatt rontanak el a honvédségben, azt 25 év helyrehozni. Egyszerűen ennyi ideig tart újra felhalmozni a tudást, az eszközöket, kiépíteni a jól működő szervezeti hátteret. Épp ezért itt is - ahogy annyi más területen -, fontos érték a stabilitás. Ahogy nem szabad hazárdírozni sem a honvédség eszköz- és ingatlanállományával, annak éves költségvetését sem szabad mértéktelenül csökkenteni.

Közös felelősség

Európát jelenleg a nemzetállamok védik, a történelemben először nem egymástól. Ha ez hosszabb távon így marad, fel kell készülni valamilyen konstrukcióban az összehangolt védelem megszervezésére és megteremteni az érdekérvényesítés képességét a kontinensen kívül is.

Függetlenségünk felelősséggel jár: azzal a fontos feladattal, hogy bármikor készen legyünk megvédeni. Jelenleg abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a közeljövőben nem kell klasszikus értelemben vett háborútól tartanunk. Ennek ellenére hiába lenne még ezer jó helye az adóforintjainknak, ha nem cselekszünk felelősen, az adósságunk egyszer utolér bennünket. Bennünket, Európát, és benne minket, magyarokat is. Ilyen módon az egyetlen dolog amit tehetünk, hogy mindenkor mozgásterünket kihasználva költünk a hadseregre, és nem prédaként tekintünk rá, amikor a költségvetési deficit megugrani készül.

Klímaváltozás, klímakatasztrófa: napjaink leggyakrabban elhangzó szavai közt vannak a médiában, és az elmúlt években már a politikában is. Miért került a téma a politikai viták fókuszába, és van-e ebben a környezet védelmében felelőssége a politikai pártoknak a fiatalokkal szemben? Írásomban nem csak a téma politikai vonzatával szeretnék foglalkozni, hanem arra is kíváncsi vagyok, van-e a fiataloknak is szerepe a klímakatasztrófában, hogyan próbálnak tenni ellene, és min kell változtatniuk az előrelépéshez.

Ahogy a közvélemény a fejlett országokban egyre égetőbb problémát látott a klímaváltozásban, új áramlat jelent meg a politikában. A zöld pártok többnyire baloldali pártok, amelyek a “ zöld politika nyomvonalán haladnak, fontos számukra a környezetvédelem, a környezettudatos viselkedés, a szociális igazságosság, az egyén szabadsága, a fenntartható fejlődésre építik a gazdaságot a következő generációknak megőrizve a bolygó jelenlegi állapotát”. Amellett, hogy valós és fontos problémákkal foglalkoznak, sokak szerint kihasználják az emberek téma iránti érzékenységét a szavazatuk elnyerése céljából. A zöld pártok támogatottsága jelentős a fiatalok körében és egyre több iskoláskorú gyermeket is vonzanak, ami nagy felelősséget jelent. Fiatal felnőttek figyelik a munkájukat, akiknek már nem csak a klímaváltozással kapcsolatban formálhatják a véleményüket, hanem az élet más ugyancsak komoly területein is. Felmerül a kérdés, hogy vajon mi egyéb formálja még a fiatalság véleményét a témában?

A Fridays for Future (Péntekek a Jövőért) mozgalom népszerű  tüntetéssorozattá nőtte ki magát a fiatalok körében, amit az akkor 15 éves Greta Thunberg indított el tavaly. Három hétig minden tanítási napon ott ült a svéd parlament előtt egy táblát tartva a kezében, amin az állt: ‘Skolstrejk för klimatet’ azaz ‘Iskolasztrájk a klímáért/éghajlatért’, ezzel tiltakozva a klímakatasztrófával kapcsolatos tétlenség ellen. Azóta is minden pénteken tüntet, akárhol is van a világban és ezzel tömegek szimpátiáját vívta ki. Az akció a Twitteren vált felkapottá, a netezők mémeket csináltak belőle, megosztották a vele kapcsolatos cikkeket, így a világ minden szegletébe eljutott az üzenete. A péntekenkénti tiltakozás több millió embert mozdít meg világszerte, a nemrég megrendezett Global Week for Future (Globális Hét a Jövőért) tüntetéssorozat keretei között pedig 150 országban tartottak 4500 tüntetést ami körülbelül 2 millió tüntetőt vonzott. Ezek a tüntetések a politika gyakorlóterévé váltak az utóbbi időben, hiszen egyre több párt szeretné hozzákapcsolódni a “zöld” törekvésekhez. Félő, hogy ilyenkor nem a probléma és annak megoldása a lényeg, hanem a rövid távú célként megjelölt politikai haszonszerzés. Érdemes jól utánanézni a pártok eddig elért eredményeinek, mielőtt a szavazatunkkal tüntetnénk ki őket.

A mozgalom kulcsszerepévé tette a fiatalokat a klímakérdésben, és akadnak, akik szerint akár meg is fékezhetik a klímaválságot. De nem mindenki osztja ezt a véleményt.

Az ausztrál újságíró és volt tanár Alan Jones például markáns kételyeket fogalmazott meg a tüntető iskolások láttán:

„Minden diáknak üzenem, aki sztrájkol a klímaváltozás miatt, hogy ti vagytok az első generáció, akiknek minden szobában légkondicionáló áll a rendelkezésére. Ti akartok tévét minden szobába és a ti óráitokat számítógépesítették. Ti töltitek az egész napot elektromos kütyükön.”

Nehéz téma ez, hiszen általánosságban elmondható, hogy valóban eddig sosem látott mennyiségű termék és szolgáltatás áll az ifjú generációk rendelkezésére. Amit meg tudunk fizetni, azt tálcán kínálják számunkra. Érdekes felvetés tehát, hogy a klímaválság egyik fő gyökere pont oda nyúlik, ahonnan a leghangosabb ellenállást látjuk. Valóban mi, fiataloklennénk a javak legnagyobb fogyasztói? 

A válasz igen és nem.

A technika és az ipar fejlődésével eszeveszett gyorsasággal nőtt a gyárak és a vállalatok száma. Mindenki részesedni akart abból a hatalmas mennyiségű pénzből, amit a fejlődés kínált. Olyan lehetőségeink vannak, ami előttünk senkinek nem volt, és akkora számú terméket birtoklunk, mint elődeink közül senki. Emiatt a kérdés hosszú vitákkal is nehezen lenne megválaszolható. De szabad hibáztatni a fiatalokat amiért élnek a technikai vívmányokkal? Nem, hiszen minden kor, minden társadalma törekedett a fejlődésre, és mindig az akkor legfejlettebb elérhető eszközöket használta. Sokan járnak tüntetni a parlamentek elé a cselekvést várva úgy, hogy közben fast fashion ruhákat viselnek, a kezükben ott a legújabb csúcstelefon, és még sorolhatnám a különböző okos eszközöket. A másik oldalon pedig ott vannak, akik az életmódjukat teljesen átformálták az ügy érdekében. Akik a műanyag helyett a fenntartható csomagolást részesítik előnyben, használt ruhát vásárolnak új helyett és az élet minden területén újrahasznosítható megoldásokat választanak. Ez az utóbbi réteg egyre növekszik, és egyre nagyobb mértékben próbálnak meggyőzni másokat is, hogy cselekedjenek hasonlóan. “Csak olyat várhatunk el másoktól, amit mi magunk is megtennénk” - szól a mondás. Szimpatikusnak tartom ezt a hozzáállást, és biztatok is mindenkit, hogy a saját véleménye mellett kiállva cselekedjen, és az alapján hozza meg döntéseit, azonban a mindennapokban sok negatív tapasztalat ért a túlzott tenni akarás miatt. Fontosnak tartom az aktivisták részéről a figyelemfelkeltést és a tájékoztatást, de végső soron mindenki a saját tetteiért felelős és a saját maga által meghatározott mértékben tesz a klímaváltozás ellen. Sok esetben a téma túlzott erőltetése és a változtatás sulykolása pont a cél ellenkezőjét váltja ki. A fiatalok formálhatóak ugyan, de valószínűtlen, hogy az emberiség többsége feladja a közeljövőben készülékeit, autóját, ruháinak nagy részét, stb. Véleményem szerint nem érdemes elítélni azokat, akik nem száz százalékig osztják az extrém környezettudatosság gondolatát, és akik még nem jutottak el a konkrét tettekig. Ha apránként mindenki egyre jobbá és felelősségteljesebbé válik mikrokörnyezetében, már megtette, amit tudott, hiszen a legnagyobb probléma megoldása sajnos nem az egyéneken múlik. 

 Az Eurostat 2016-os kutatása szerint a világ szeméttermelésének csupán 8,5%-át termeli a lakosság, a többiért az ipar felelős. 

Valódi megoldást az ipar megreformálása hozna, de a profitorientáltság miatt ez egy rendkívül nehéz feladat. A cégek törekednek az elmúlt években a környezetbarát csomagolásra, fenntarthatóbb megoldások használatára, és egyre több “zöld” márka kerül a piacra. Áder János köztársasági elnök a nagyobb cégek klímavédelmi törekvéseiről így fogalmazott: “egyrészt meg lehet győzni, üzletileg érdekeltté lehet tenni a vállalatokat, másrészt viszont ha ezt nem akarják, akkor jogszabályokkal kényszeríteni is lehet őket. Mindegyik eszköz elfogadható a cél érdekében, de nagyon sok a jó példa a vállalati világból, a magyar gazdasági szereplők nagy részénél megtörtént a szemléletváltás.” Ellenpéldaként az ázsiai multik és gyárak többségénél például még nagyon távol van a változás - például a ruhaiparban - így gyors és hirtelen lépésekről még sajnos nem beszélhetünk. A felelősség nagy része tehát nem az egyének vállát nyomja, és így már könnyebb megérteni a Fridays for Future mozgalmat. A résztvevők azt remélik, hogy amit ők maguk nem tudnak elérni, összefogva hátha sikerül. Igyekeznek jelenlétükkel előre lendíteni azokat a tárgyalásokat, amelyek elvezethetnek a gazdasági és az ipari szabályozás szigorításához a klímaváltozás lassítása, megállítása céljából. Az országok egyéni és együttes szabályozással is tudnak változást hozni.

Összességében elmondhatjuk, hogy a klímaváltozás ügyében a fiataloknak komoly ereje és felelőssége van, hiszen egyéni törekvéseikkel és összefogásukkal is hozhatnak változást egy jobb jövő érdekében. Az pedig, hogy a politikai életben ennyire meghatározó lett a téma, új irányt nyithat a politika szereplői számára. A pártoknak felelősségük, hogy a klímaváltozás ügyében fellépő fiatalokat megfelelő információval lássák el, illetve, hogy a tőlük kapott bizalmat jó célokra használják fel, hiszen élhetőbbé tenni a jövőnket közös érdekünk.

Forrás

https://hu.wikipedia.org/wiki/Eur%C3%B3pai_Z%C3%B6ld_P%C3%A1rt

https://www.greenpeace.org/hungary/blog/4580/klimavalsag-vagy-klimakatasztrofa/

https://index.hu/video/2019/09/30/kornyezetvedelem_gyakori_kerdesek_hogyan_legyek_klimatudatos_ujrahasznositas_hova_dobjam_szelektiv_kuka_klimavaltozas/

https://mandiner.hu/cikk/20191001_igy_szol_be_az_ausztral_musorvezeto_a_klimasztrajkolo_diakoknak

https://index.hu/video/2019/09/27/klimasztrajk_fridays_for_future_kornyezetvedelem_tuntetes_greta_thunberg/

https://444.hu/2019/06/28/ader-janos-szerint-klimaugyben-vegre-hozza-kell-latni-a-munkahoz

Képek

https://www.freepik.com

Történelme során az ember ismeretlen tájakat fedezett fel és megtanulta, hogyan válhatnak hasznára az erőforrásaik. Ma már arra gyűjt ötleteket, hogyan hagyja maga mögött a Földet, miután az ipari fejlődés nyomán olyan környezeti károk keletkeztek, amelyek lassan élhetetlenné teszik. A globális klímaváltozás veszélyei egyre nagyobb teret kapnak a médiában, és ma már a politikában is. Ettől összezavarodtak a dolgok és folyton felmerül a kérdés: El lehet-e választani a tudományos nézeteket a politikától?

Az utóbbi hónapokban világszerte nagy figyelmet kapott a 16 éves Greta Thunberg, a környezetvédő diák, aki egészen a New York-i ENSZ-csúcs szószékéig jutott, ahol kissé elragadtatva magát, tulajdonképpen "kiosztotta" a világ vezetőit. Azért engedhette meg ezt magának, mert az előtte eltelt hetekben "ökoszentté" avatta a média.

„Elvették az álmaimat” – mondta az a fiatal lány. Arca a beszéd közben vörösen izzott. Egy olyan lányról van szó, akinek az édesapja ismert színész, az édesanyja pedig operaénekesnő, aki már az Eurovíziós Dalfesztiválon is képviselte Svédországot. Egy olyan lányról a svéd felső-középosztályból, akit a baloldali politikai elit eszközként használ és dróton rángat. Egy lányról, aki könyvet írt arról, hogy gyerekkorában túl okos volt és minden gyerek csak csúfolta, erre ő azt mondta: „Nekem nem kell barát. A barátok gyerekek és minden barát rossz.”

Felmerülhet a kérdés: Ha a gyerekek rossz barátok, miért a gyerekektől várja el, hogy ne járjanak iskolába és inkább tüntessenek?

Vizsgáljuk meg azt a globális jelenséget, amit Greta Thunberg képvisel.

2018 augusztusában a svéd parlament előtt állva tartott maga elé egy táblát, amelynek kézzel írott felirata iskolasztrájkot hirdetett a klímaváltozás ellen. Ekkor még aligha gondolta volna bárki is, hogy ez a furcsa kislány mekkora visszhangot vált majd ki. A hangot diákok millióit hallják meg, akiket sikerrel hív fel arra, hogy menjenek az utcára, ezzel mentve meg a világot. A szituáció nem ellentmondásoktól mentes. Híressé vált beszédében politikusok tömegét osztja ki, számon kérve, hogy miért nem cselekedtek időben és miért ilyen alkalmatlanak a klímaváltozás elleni harcra. De ha tényleg ilyen alkalmatlan minden vezető a klímaválság kezelésére, akkor miért hozzájuk fordul égő szemekkel? „Azért, mert csak ők változtathatnak” – hangozhatna a válasz. De a klímaváltozás kérdéseinek megjelenése a politikában nem új jelenség.

A pestisracok.hu írt arról, hogy a francia jobboldali gondolkodó Gregory Roose petíciót indított a svéd aktivista kihasználása ellen. Szerinte bizonyos érdekcsoportok gazdasági és politikai okoból használják ki a 16 éves lányt.

Tetőzi mindezt az, ahogyan a szülei szemet hunyva hagyják, hogy a globális média szétszedje Gretát. Az aktivista lány kihagyja az iskolát a klímavédő elfoglaltságai miatt. Tényleg megéri egy fiatal életét semmibe venni csak azért, hogy valakik ebből politikai vagy gazdasági profitot termelhessenek?

„Nem itt kellene lennem, iskolában kellene lennem az óceán másik partján” – mondta a lány az ENSZ-ben előadott beszédben.

Valóban így van. Iskolában kellene lennie és élveznie a gyermekkorral járó barátságokat, iskolai csínytevéseket, beszélgetéseket. Ehelyett a világot járva beszél egy olyan jelenségről, ami a tudósok nagy része szerint már rég visszafordíthatatlanná vált. Iskolában kellene lennie egy olyan lánynak, aki a szájába adott szövegeket hirdeti a világ különböző pontjain. Egy tinédzsernek, akit könnyű manipulálni és szócsőként használni, hogy ezzel valaki más előreléphessem. Tipikus példája az agymosásnak: a klímahisztéria a nyugati baloldal kétségbeesett próbálkozása arra, hogy jóérzésűnek és a jövőért tevékenykedőnek állítsa be magát.

Félreértés ne essék: nem azt mondom, hogy a klímaváltozás nem valós probléma, és nem is Greta Thunberg ellen szeretnék keresztes hadjáratot indítani. Csupán arról van szó, hogy adott egy beteg 16 éves fiatal, akit könnyű befolyásolni.

Tekintsünk el a Greta-jelenségtől és közelítsük meg az éghajlati problémát a tudomány szempontjait alkalmazva. Hogyan tudnánk a káros folyamatokat legalább lassítani?

Kezdődött azzal, hogy felfedezték a fosszilis energiaforrások lehetőségeit, majd a modern korban egyre nagyobb mennyiségben használták fel őket.

„Gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan.” Nos, valóba: ha minden ember csak egy keveset tenne a környezetében, máris hatalmas változásokat tudnánk elérni.

Sajnos a mai felgyorsult világban nehéz mindenre időt szakítani. Nincs ez másként a folyamatos környezettudatossággal sem. Nagyon sok ember nem tud kellő időt fordítani arra, hogy csökkentse az ökológiai lábnyomát. Vannak, akik a rossz életkörülményeik miatt nem tudnak változtatni radikális, mások kényelemből nem teszik.

A káros globális folyamatok egyike az erdők radikálisan felgyorsult kiirtása. Az oxigéntermelő erdők kivágásának megfékezésével szemmel látható javulást tudnánk elérni. Ezek az erdők képesek lennének a kibocsátott szennyező anyagokat megkötni és évek elteltével tisztítani.

Egy kutatás szerint, ha Kanadát sikerülne facsemetékkel beültetni, 2050 környékére a szennyező gázok 50%-át is leköthetnék az új erdők. Nem végleges megoldás, de nagy előrelépés lenne.

Mi a helyzet az ipari
vállalatok környezettudatosságával?

Az ipar térhódításával együtt súlyosbodik környezetünk kizsákmányolása. Olyan módszereket kell kidolgoznunk és bevezetnünk a következő években, amelyek segítenek csökkenteni a környezeti terhet. Nem egy 16 éves lány vérben forgó szemeire és az őt irányító bandára van szükségünk. Csupán össze kell fognunk a változás reményében.

Univerzális megoldás sajnos nincs, de ha közösen tudunk cselekedni, remélhetünk javulást.

A klímakérdés uralja napjaink közbeszédét, a politikában és a tudományban egyaránt kiemelt témaként kezelik és a határok gyakran elmosódnak a két igencsak különböző terület között. Vajon melyik van nagyobb hatással a másikra, és mi lehet a megfelelő megoldási stratégia a klímaválság kezelésére?

A kérdés összetettsége kihívások elé állítja a tudósokat, és remek lehetőséget ad a politikusoknak a csúsztatásokra, a hatalmas lódításokra, vagy akár a kérdés elbagatellizálására. Szinte minden országban megjelennek a végleteket képviselő hangok. Hol a klímaapokalipszissal fenyegetők, hol a Föld természetes felmelegedési ciklusával érvelők tábora a hangosabb, mások egyenesen tagadják a probléma létezését. A felmelegedés 2019-ben már tagadhatatlan tény. Növekszik a hőmérséklet, olvadnak a jégsapkák, emelkedik a tengerszint, merülnek a szigetek. A valódi megoldások keresése helyett mégis még mindig helyett a bűnbakkeresésnél és az egymásra mutogatásnál tartunk.

A tudomány és a politika különös danse macabre-jának lehetünk szemtanúi. A statisztikák könnyen elferdíthetőek, ha a vizsgálat nem teljeskörű és a folyamatoknak csupán egy tetszőleges részét veszi figyelembe. Az igényes kutatások olykor megdöbbentő eredményt hoznak, és ha nagyobb nyilvánosságot kapnak, akár új irányokat is adhatnak a politikai döntéseknek. A müncheni ifo gazdaságkutató intézet például egy olyan tanulmányt[1] készített, amely aláássa azt az állítást, miszerint az elektromos autóké a jövő. A kutatás egy elektromos és egy dízel meghajtású autó teljes életciklusában vizsgálta a környezetre káros hatásokat. Az eredmény: az elektromos járművek gyártása, fenntartása és az előállításuk során keletkező hulladékai nagyobb ökológiai lábnyomot hagynak maguk után, mint egy hasonló kategóriájú dízelmotorral felszerelt modell. Igaz, hogy a közlekedéssel járó zéró szén-dioxid kibocsátással nem tudják felvenni a versenyt a belső égésű motorral felszerelt járművek, de a gyártási folyamat, a hatalmas teljesítményű akkumulátorok előállítása, majd későbbi cseréje és hulladékként való elhelyezése nem kihagyható a képletből. Arról nem is beszélve, hogy vajon hogyan termeljük meg a feltöltésre használt áramot? Ez egy olyan kérdés, amelyet a klímaharcosok sokszor elfelejtenek feltenni és megválaszolni. (Megjegyzés: A kérdés még bonyolultabb, hiszen az elektromos járművek csökkenthetik a nagyvárosi szmogot, az ott lakók mindennapos életterén kívülre helyezve a környezet terhelését. Ez befolyásolja a véleményeket erről a technológiáról, még akkor is, ha nem olyan környezetkímélő, mint amilyennek látszik.)

Ezzel el is érkeztünk ahhoz a területhez, amely a politika számára cselekvési lehetőségeket kínál. Az üvegházhatású gázok egyik legnagyobb kibocsátója az energiaszektor. Az Eurostat egy 2015-ös felmérésében az energiatermelés a teljes ipari káros anyag kibocsátásának 78 %-áért volt felelős, míg a többi ipari szektor összesen csupán 8,7 %-ért. Az energiát jelentős mértékben fosszilis anyagok elégetésével állítják elő, és ez nagy mennyiségű üvegházhatású gázt juttat a légkörünkbe, a gyakran említett szén-dioxidtól az egzotikusan csengő fluorozott-szénhidrogénekig. A megoldást keresve egyesek az atomenergia, mások a megújuló energiaforrások mellett tették le a voksukat. A bökkenő, hogy az elektromos áram fogyasztása napszaktól és évszaktól függően ingadozik. Hol többet, hol kevesebbet fogyasztunk. Jellemzően ezt az ingadozást kezelik a fosszilis anyagok elégetésével, vagy atomenergiával, hiszen ezeknek az erőműveknek a teljesítménye igény szerint szabályozható, szemben például a naap- vagy a szélenergiával.

A népszerűvé vált megújuló energiaforrások alacsonyabb hatásfokúak és a természeti erőknek kiszolgáltatottak. Hasznosak, szükségesek, zöldek, de nem lehet teljesen kiváltani velük a folyamatos, szabályozható energiatermelő alternatívákat. Az ingadozó termelésben fel nem használt energia tárolására hatékonyabb megoldást kínálnak a vízlépcsők. Ezek azonban költségesek, a létrehozásukat nem minden ország számára teszik lehetővé a földrajzi viszonyok, arról nem is beszélve, hogy természetkárosító hatásaik is vannak.

Ezek az érvek pontos számokkal, kutatási adatokkal és hosszú távú következtetésekkel gyakran megjelennek a tudományos kutatásokban is, de a politikával való találkozásuk sokszor vakvágányt jelent. Európában talán Németországban erre a legjobb példa, ahol az erőltetett és átgondolatlan zöldítés az elkövetkezendő évtizedekben jelentős problémákat okozhat az autóiparnak és az energiaszektornak is. A jóléti társadalmakban általában olyannyira felerősödtek a zöld mozgalmak, és a környezettudatosság olyan központi kérdéssé vált, hogy a politikai erők egyre nagyobb, sokszor meggondolatlan zöld ígéreteket tesznek a szavazatok elnyerése érdekében. A környezetvédelem olyan kérdés, amelyben csak lassan lehet előre haladni. A négy- vagy ötéves kormányzati ciklusok sokszor nem elegendőek a jól megfontolt döntésék meghozására, és az átállásra.

Történtek biztató lépések előre az elmúlt években. 2016-ban mintegy 200 ország kötelezte el magát az éghajlatváltozás elleni fellépés és az emberiség védelme érdekében a párizsi éghajlatvédelmi egyezmény aláírásával. Világméretű problémáról lévén szó, csak együttes erővel képzelhető el változtatás. A globális együttműködés azonban nem egyszerű. 2017-ben Donald Trump bejelentette az Egyesült Államok, a világ legnagyobb káros anyag kibocsátója kilépését az egyezményből. Ez nagy felháborodást keltett, az amerikai külügy pedig azzal próbálta megnyugtatni a többi országot, hogy kedvezőbb feltételek mellett hajlandó egy hasonló egyezményhez csatlakozni a jövőben. Az Egyesült Államok célja azóta is a szén-dioxid kibocsátás csökkentése, de nem szeretnék, hogy ez a gazdasági növekedés rovására menjen. A választók igénye az életszínvonal emelkedésére nagy nyomás alá helyezi a politikusokat. Nem kérdés, milyen döntéseket hoznak, ha a rövid távon népszerűséget hozó gazdasági növekedés, vagy a klímavédő megszorítások között kell választaniuk. Ilyen helyzetben a klímavédelem nehezen eladható politikai értelemben, és nem véletlen, hogy gyakran az ellenzéki pártok tűzik zászlójukra.

A klímaváltozás kihívásai pártállástól és világnézettől függetlenül mindenkit érinenek, a Greta Thunberg oldalán tüntető klímaharcost és a teremtés védelemért küzdő konzervatívot egyaránt. A társadalmi igény a környezetvédelemre szinte minden politikai oldalon megjelenik, ezért fontos, hogy azok a politikai erők, akik eddig keveset, vagy egyáltalán nem foglalkoztak a kérdéssel, szintén keressék a megoldásokat és az ezekhez illő retorikát.

Mi lehet a tudósok szerepe? Ők azok, akik pártatlanul, a tudomány eszközeivel szolgáltathatnak megalapozott stratégiákat a hirtelen indulatok helyett a politikusoknak, akik aztán végigvihetik a harcot. A politikusoknak pedig meg kell hallgatnia ezeket a vészkiáltásokat. A környezetünk megóvásáért folytatott küzdelem csak úgy lehet sikeres, ha a tudomány és a politika nem szkander-párbajt vív egymással, hanem kéz a kézben keresi a valódi megoldásokat.

[1] http://www.hanswernersinn.de/de/kohle-wind-diesel-motoren-co2-bilanz-sd-17042019

Az európai polgárok már csak elvétve ringatják magukat abban a hitbe, hogy a nemzetközi politika hátsó szándék nélkül, tiszta szenvedéllyel képviseli az polgárok érdekeiket. Valószínűleg nem okozok meglepetést, ha azt mondom: ez a Föld lakhatóságának kérdésében sincsen másként.

            Annál meglepőbb dolgot tapasztalunk, ha azt figyeljük, micsoda furcsa szövetségek alakulnak az éghajlatváltozás körüli politikai csatákban. A történelmükben nem éppen békés balti államok, a folyton egymásra harsogó déliek, a hűvös, neutrális, egymást cserbenhagyó északiak hirtelen egymás mellé álltak. Miért történik ez? Az ok a földrajzi helyzetükben rejlik.

Akik a múltban szomszédaikkal háborúztak a kereskedelmi utakért, vagy a határok átrajzolásáért, pont a „jószomszédság” miatt nagyjából ugyanabban a hőmérsékleti sávban találták magukat egy új történelmi helyzetben: az éghaljatváltozás generálta problémáik azonosak.

Nem kell messzire mennünk példákért: itt van Spanyolország és Olaszország, akiknek hobbi szintű mikroháborúja az olívaolaj minősége, hamisítása és értékesítési jogai körül hirtelen elcsitult. Hiszen a termőföldjeik az éghajlatváltozás okán használhatatlanná kezdenek válni, így az imádott bogyókon túl az alapvető élelmiszerellátás is veszélybe került. Éppen ezért a két déli állam tőlük szokatlan módon a nemzetközi tárgyalóasztaloknál egy követ kezdett fújni.

            Némi cinizmussal azt is megállapíthatjuk, hogy ami ok a békére, ok lehet a „háborúra” is. A probléma sokrétű, a konfliktusok példáival gyakran szembesülünk. Előfordul, hogy egy nemzetközileg ismert közszereplő megnyilvánulásai a témában „fogást” adnak rajta, azaz végsősoron a nemzetén. Vagy felmerül: igazságos-e, hogy a klímaváltozást az államok nem egyenlő mértékben okozzák, mégis testvériesen meg kell osztozniuk a károkon.

Első esetre példa a sokat emlegetett ifjú hölgy, Greta Thunberg személye, aki pályafutását iskolasztrájkkal kezdte. Szereplése és mondanivalójának előadásmódja erősen megosztotta a közvéleményt. A merevebb, konzervatívabb iskolarendszerrel rendelkező államok pedig végre találtak egy mutogatnivaló példát, miért is rosszabb az északi iskolarend. Jó példa-e a felsőoktatás megkezdése kapujában álló fiataloknak, hogy az iskola engedély nélküli elkerüléséért nemcsak, hogy nem kapunk büntetést, de még a közfigyelem középpontjába is kerülünk. A konzervatív és a modern oktatási felfogás hívei közt felizzik a vita. Előkerülnek Közép-Európa és Észak-Európa egyéb konfliktusai is, szinte bármi, amit áttételesen ehhez az esethez tudunk kötni.

Második példánk az öngerjesztő konfliktusokra Kína. A világ második legnagyobb gazdasága kis államok számára elképzelhetetlen méretekben növeli folyamatosan az ipari területeit. Az európai déli államok, akik a legjobban érzik a helyzet súlyosságát, persze Ázsia felé fordítják a csatabárd élét, sőt, Európa-szerte nem születhet valamirevaló cikk a klímaváltozásról Kína korholása nélkül. Hiába ruház be Kína egy törpeállam GDP-jének megfelelő összegű tőkét alternatív energiaforrásokba, vagy az ehhez kapcsolódó kutatásokba.

De nem kell átlépnünk azaz országhatárt se példákért a cselekvést pótló ujjal mutogatásra. Saját példa: a kollégiumban felmerült a szelektív kukák használata a szobákban, de 3-4 szobában azzal érveltek ez ellen, hogy amíg Kína napi szinten emel órásgyárakat, addig mit számít az a pár kuka nekünk itt Budapesten. Azaz mikro szinten egymást neveljük le a tudatosságról. Ugyanakkor Kína, vagy Oroszország visszamutathat: ha ők óriási összegeket különítenek el a probléma megfékezésére, mások miért nem teszik?

A klímaváltozásból nagyon sokan csak annyit érzékelünk, hogy a nyarak jóval melegebbek, és hogy az időjárás néha „megbolondul”, illetve, hogy bármennyire is szelektíven gyűjtjük a hulladékot, másnap mégis bánatos jegesmacik bámulnak ránk a monitorról. Más országokban azonban sokkal fájóbb a változás.

A Föld egyes régióiban akár a földművelést, a közellátást vagy az infrastruktúrát is képes megbénítani a klímaváltozás. Ezt jobbára a szegényebb országok lakói sínylik meg, akik nem a gazdag Európa földrajzi környezetében élnek.

A fejlődő és a fejlett országok közül soknak van tőkéje az éghajlati problémák orvoslására, így az ottani polgároknak nem gyötrően fájdalmasak.

A szegényebb országok lakóiban az ellenérzés emiatt nő a gazdagabb államok iránt. Ráadásul már nem egyszerűen igazságtalannak érzik a jólétbeli különbséget, egy olyan problémát, aminek a leküzdésére nehéz mindenkit a tárgyalóasztal mellé ültetni. Azzal, hogy a klímaproblémákról beszél a világ, az amúgy is létező feszültség tárgyiasul. Olyan ügyekben, amelyek folyton felvetik azt is, hogy a világ egyik része a másik rovására él egyre jobban.

Nem nevezném egyértelműen konfliktuskeresésnek ítélik meg a klímapolitika ma tapasztalt megjelenéseit, de megalapozott a félelem ettől.

A 2015-ös párizsi egyezmény meglepően konkrét feladatot írt elő: az ENSZ tagállamainak 2100-ig az átlagos hőmérsékletnövekedést 2 Celsius fok alatt kell tartaniuk. Az ENSZ sokrétű bürokratikus tevékenységében igen ritkán szerepelnek Európán túlmutató jócselekedeti csomagok, itt sem erről van szó. A Nature magazin több neves klímakutató és békekutató intézet eredményeit összevetve publikált egy hátborzongatóan egyszerű képletet,

miszerint 2 fok átlaghőmérsékletváltozás 13%-kal növeli a fegyveres konfliktus kockázatát.

Így érthető, miért tesz több nemzetközi szervezet lépéseket, még olyanok is, akiknek egyáltalán nem jelent ez közvetlen profitot, vagy nem vág profilba.

Belső konfliktusokhoz is gyakran ürügyeket szállít a klímaváltozás. Szinte naponta olvashatunk iskolasztrájkoló, éhségsztrájkoló, utakat lezáró, kirakatokat betörő, gyújtogató demonstrációkról. A menekültválságban kimerült Európában minden egyes ilyen megmozdulás indulatokat generál, és ezt a feszültséget megfelelő mederbe terelve hatalmas előnyre tehetnek szert politikai vezetők. A tisztes munkába induló autósok szidják a „balliberális” klímatüntetőket, a pártok azzal vádolják az ellenfelüket, hogy az pénzeli a feszültségkeltést feltételezzük, és így tovább. Ez így is marad, amíg a szelektíven gyűjtött üvegek cipelése miatt fájó hátú kocsmárosnénak be lehet adni, hogy a problémájáért ez és ez a párt és ez és ez a politikus felel.

A düh az emberi psziché egyik alapműködése, aminek a manipulálásával ugyanúgy lehet célozni és lőni, mint bármely lőfegyverrel.

A klímaprobléma sok bába közt elveszett csecsemőként évtizedek óta várja a megoldást. Sajnos nagyon keveseknek fűződik közvetlen, rövidtávú érdeke a tényleges megoldás megtalálásához. Politikai, gazdasági vagy diplomáciai előnyt lehet belőle kovácsolni, megoldani pedig csak akkor fogják, ha a fent említett előnyökre már máshogy tudnak szert tenni. Kérdés, hogy addigra nem késtünk-e el.

Forrás: https://qubit.hu/2019/06/14/minel-nagyobb-felmelegedes-var-rank-annal-nagyobb-a-fegyveres-konfliktusok-eselye

Greta Thunberg 16 éves asperger-szindrómás svéd diáklány. Hogy lehet mégis, hogy ilyen fiatalon a világon mindenhol ismerik a nevét, rengetegen a megváltót és a Föld megmentőjét látja benne, még többen pedig gyűlöletüket zúdítják erre a kislányra? Pedig nem tett semmit, csupán felszólalt egy valódi probléma ellen azért, hogy minél több ember figyelmét felhívja a klímaváltozásra. Hogy lehet, hogy mégis sokan ellenségként tekintenek rá?

Úgy, hogy valójában nem őrá tekintenek ellenségként, és ez maga a probléma gyökere is. A balliberális politikai kurzus kisajátított egy valóban létező problémát, vörös kezeit rátette mindenre, ami zöld, és foggal-körömmel ragaszkodik is ezekhez. A klímakatasztrófa az ő tulajdonuk lett. Politikai terméket gyártottak egy valóban fennálló problémából.

Ne legyen kétségünk, ez nekik nagyon is megéri. Nem véletlenül olyan népszerűek és elterjedtek a katasztrófafilmek. Az emberiséget izgatja a téma, hogy egyszer vége lesz a világnak, és rettentően tartanak is ettől. A baloldal remekül felmérte ezt, és úgy tűnik, sikerült a téma privatizációját végig vinnie. Ha ma megkérdezünk 10 járókelőt az utcán, hogy a környezetvédelem bal- vagy jobboldali téma, akkor 10-ből 10 az utóbbit fogja mondani. Pedig nem is olyan régen még a jobboldal ügyének is nevezhettük volna, hiszen a keresztény teremtésvédelemhez és a hazaszeretethez (értem most ezalatt a hazai természeti kincsek védelmét) is szervesen hozzátartozik.

Ennek egyenes következménye, hogy aki netán nem az ő politikai ideológiájukat támogatja, azt természetesen azonnal megbélyegzik, a bolygó ellenségének és az olajlobbi harcosának titulálják. Ebben korábban már nagy tapasztalatot szereztek a nácizással – mert akinek az övékkel ellentétes véleménye van adott témáról, az ugye biztosan az.
Itt visszakanyarodnék Gretához. Egy 16 éves beteg kislányt emberi pajzsként használni, kitolni előre a frontra, és ha őt bírálva őket bírálják, akkor szörnyülködni. Ez történik.

Ne gondolja senki, hogy Thunberg egyszemélyes hadseregként, egymaga jutott az ENSZ elé. Komoly gazdasági és politikai érdekkörök állnak a svéd kislány mögött. Pontosan azok, akik a baloldal egyik legfontosabb politikai üzenetévé tették a globális felmelegedés elleni harcot. Mivel láthatóan rengeteg szavazatot és támogatót hoz a zöldbe burkolózott vörösöknek a klímakatasztrófa, tegyük fel a kérdést: valójában mennyire áll az érdekükben ezt megoldani? Amíg a probléma fennáll és tematizálja a politikai közbeszédet, ők komoly politikai tőkéhez és rengeteg támogatóhoz jutnak.  Lehetséges, hogy nem véletlenül egy kislány a klímaharc első számú hadvezére, aki azon kívül, hogy megnyeri az embereket magának és az őt támogató politikai erőknek, semmit nem fog elérni. A permanens harc fenntartásához ennyi elég is. Magát a problémát nem fogja megoldani, de folyamatosan középpontban tartja. A balliberális oldalnak pedig ez így teljesen megfelel.

„Az elmúlt huszonhat év legnagyobb honvédelmi és haderő-fejlesztési programját indítja el 2017 januárjától a Magyar Honvédség, Zrínyi 2026 néven”

 - nyilatkozta korábban dr. Simicskó István volt honvédelmi miniszter.

A haderőfejlesztési programot azonban még szakmai berkeken belül is kételyekkel fogadták, hiszen a korábbi, hasonlóan hangzatos névvel illetett vállalások rendre zátonyra futottak. Az elmúlt majdnem három év beszerzéseit tekintve azonban beláthatjuk, hogy ebben az esetben valós tartalom is párosul a jól csengő címhez. De vajon szüksége van e egy alig 10 milliós nemzetnek a világ legmodernebb harckocsijaira vagy a légierejének nagyütemű fejlesztésére?

Mielőtt megválaszolnánk a kérdést, vizsgáljuk meg, milyen állapotban volt a Magyar Honvédség 2016 környékén. Ebben az időszakban hazánk félelmetesen keveset költött hadseregére: GDP-nk mindössze 0,7 %-a ment védelmi kiadásokra, amivel hátulról az ötödikek voltunk a tagállamok listáján. A jelenség egyáltalán nem újkeletű: a Honvédség leépítése és költségvetésének csökkenése 2002-től tendenciává vált. Nehéztechnikáinkat és tüzérségi eszközeinket zömében eladtuk, vagy politikai befolyásnyerés céljából elajándékoztuk. A megmaradt, főleg az orosz államadósság törlesztéseként érkező eszközök pedig amúgy is elavultnak voltak. A korabeli biztonságpolitikai felfogás az volt, hogy a NATO, a világ legerősebb katonai szövetsége megteremti Magyarország biztonságát, és hagyományos értelemben amúgy sem érhet bennünket fenyegetés belátható időn belül.

A 2014-től felpörgő események aztán látványos változást hoztak Európa, és benne hazánk biztonsági szemléletében. Az ukrán kormányválságot követő orosz intervenció, a 2015-ös migrációs válság és Donald Trump amerikai elnök hatalomra kerülése is sürgetővé tette a helyzet megváltoztatását. Az Egyesült Államok NATO-t bíráló kijelentései politikai visszaigazolást is biztosítottak a nemzeti kormányoknak a védelmi kiadások növelésére. Így született a Zrínyi 2026 honvédelmi és haderőfejlesztési program, amely céljául a NATO által is előírt 2 %-os GDP-arányos honvédelmi kiadási minimum elérését tűzte ki. Egyes források szerint ez a terv akár 3500 milliárd forint elköltését is jelentheti. Sokak azonban nem fogadták kitörő lelkesedéssel a változást.

Magyarországról, de Európáról általánosságban is elmondható, hogy a társadalom nincs túl jó véleménnyel a katonaságról. Egy 2015-ös felmérés alapján egyik nyugat-európai államban sem haladja meg a lakosság 30 %-át azok száma, akik fegyvert fognának hazájuk védelméért. Németországban ez a szám alig 18 %, míg Hollandia esetében éppen, hogy eléri a 15 %-ot. A jelenség háttere a katonaság és társadalom közötti viszony sajátos európai modellje.

A tengerentúlon az általánosan elfogadott álláspont, hogy a katonákat ki kell emelni a társadalomból. A „military” a hétköznapi embertől idegen szervezet, a közember igen keveset tapasztal belőle. A katona bevonulásakor egy ritkán lakott – nemritkán sivatagi – bázisra költözik, ahol a lakosságtól elzárva, meghatározott célok mentén végzi feladatait. Mivel az Egyesült Államok esetében a hadsereget folyamatosan „használják”, a hírekből elegendő információ jut vissza a hétköznapi amerikaiak életébe az utánpótlás és a presztízs biztosításához.

Európát azonban, főként történelmi hagyományaaiból eredően egészen más modell jellemzi. A kontinensen a katona nem társadalmon kívüli entitás, hanem egy lakos a sok közül. A laktanyák a nagyobb városokban kaptak helyet, a katonai parádékon - és korábban a sorkatonai szolgálaton keresztül is - a hadsereg folyamatos kapcsolatban maradt a lakossággal. A katonának nem csak végre kell hajtania felettese parancsát, hanem tudnia és látnia kell, kikért harcol. Mondhatni, e felfogás szerint a professzionalitásnál fontosabb tényező a hivatás. Ez a modell nem feltétlenül a teljesítményen, hanem inkább az élő kapcsolaton keresztül biztosítja a katonák társadalmi elismertségét és utánpótlását.

A hidegháború végével ezen a ponton ingott meg leginkább a fent bemutatott rendszer. A volt szocialista országok euroatlanti integrációjával, és Európa, mint stratégiai környezet leértékelődésével egyre jelentéktelenebbé vált a honvédség. A már a 80-as években is rosszul menedzselt szervezet fenyegetés híján sorsszerűen mellékpályára került: ez lett az az ágazat, amelyiktől nagyobb politikai következmény nélkül lehetett forrásokat elvonni. A sorkatonaság megszűnésével végleg megszűnt a kapcsolat a hadsereg és a társadalom között, és felnőtt egy generáció, amelynek tagjai szinte soha sem találkoztak katonákkal. A honvéd a motivációját, a társadalom pedig az érdeklődését veszítette el.

Ebbe a közömbös hangulatba csapódtak bele a hírek a több mint százmilliárdos harckocsi- és önjáró lövegvásárlásról, szintén százmilliárd forintos tételben a helikopterbeszerzésekről, csapatszállító harcjárművek és páncéltörő fegyverek megvásárlásáról és a magyar hadiipar cseh licenc alapján gyártott kézifegyverekkel való felélesztéséről. A beszerzések pedig nem csak mennyiségbeli fejlődést jelentenek, hanem saját fajtájuk legmodernebb változatait képviselve komoly minőségbeli ugrást is hoznak. A program első két éve után GDP-arányosan a védelmi kiadásaink már át is lépték az 1 %-ot. A milliárdos megrendelések láttán sokakban azonban felmerült a kérdés: mire?

Egyesek az orosz agresszió után sem látnak Magyarországot veszélyeztető katonai fenyegetést. Mások inkább a sokat kritizált állapotú egészségügyre és az oktatásra költenék a súlyos milliárdokat. A beruházások ellenzője általában pont az a friss generáció, akik a fent említett történelmi események miatt már egyáltalán nincsenek kapcsolatban a katonasággal. Az ő szempontjukból vizsgálva a kérdést akár jogosnak is tűnhet ez az álláspontjuk. Egy 28 éves vállalkozó méltán teheti fel a kérdést, hogy adóját miért egy ilyen irreleváns és számára haszontalan dologra költik el, miközben a kórházak és az oktatás hiányosságairól szóló hírekkel naponta találkozik. Ő katonával legfeljebb a tévé előtt, vagy filmeket nézve találkozik, a mozivásznon találkozik. Az internetet elöntő fotók az omladozó burkolatú sztk-król, vagy az iskolában tanárt bántalmazó diákokat mutató videók azonban rendszeresen szembejönnek vele a közösségi hálón. Az ő megközelítéséből annak a pénznek sokkal jobb helye is lehetne. Mégis ki ellen fegyverkezünk mi valójában?

A legtöbb érv a hadsereg korszerűsítése ellen azonban hibás. Aki fegyverkezéstől, „háborús uszítástól” fél, az két szakmai cikk elolvasása után már beláthatja, hogy a Zrínyi 2026 program célja elsősorban a képességek visszaszerzése. Az évtizedes leépítések által indított lavina megállítása, a korábban meglévő katonai képességek újjáépítése a fő szempont, nem a haderő növelése. Aki szerint jobb helye lenne a pénznek az oktatásban, vagy az egészségügyben, annak be kellene látnia, hogy a Magyar Honvédség jelenlegi állapotában képtelen ellátni az alkotmányos feladatait. A NATO pedig nem egy ingyenes védelmi garancia, hanem katonai szövetség. Értsd: katonaságok szövetsége. A jelenleg elköltött százmilliárdok mellett is messze van még az a minimum szint, amit az észak-atlanti szövetség elvár tagállamaitól.

A honvédelem, vagy az egészségügy és az oktatás-e a fontosabb? Ez a kérdés eleve hibás és félrevezető. A helyes forma: a honvédelem és az egészségügy és az oktatás a fontos. Hiszen egy nemzet biztonságához mindháromra ugyanúgy szükség van.

Kiemelt kép: MTI Fotó/Varga György

Az éghajlatváltozás, a globális felmelegedés olyan jelenségek, amelyek létezését sokan már 10 évvel ezelőtt sem vitatták. De még ma is vannak tagadók, akik azt hirdetik: nincs szükség arra, hogy az üvegházhatású gázok csökkentése érdekében az országok változtassanak politikájukon.

A tudományos vita viszont már rég eldőlt: az éghajlat változása egyszerűen tény.

A
klímaváltozás hátterében az emberi tevékenység áll: az üvegházhatású gázok
kibocsátása okozza a Föld hőmérsékletének emelkedését.

Az éghajlatváltozás nem újkeletű probléma, de nagy visszhangot csak az elmúlt években kapott.

Állításom: az éghajlatváltozás ügyének hangoztatása gyakrabban puszta eszköz egy politikai siker elérése érdekében - például egy választás megnyerésére - mintsem valódi kísérlet valódi problémák megoldására.

A valódi baj pedig fenyegetően közel van, és minden egyes embert terhel a felelősség, ha nem tudjuk megelőzni.

Az éghajlatváltozás problémája nem ismer országhatárokat, ezért fontos, hogy a nemzetközi közösség együttesen lépjen fel ellene.  Az ENSZ 1992-ben véglegesített Kiotói Jegyzőkönyve kimondja, hogy a fejlett országoknak bizonyos határérték alá kell csökkenteniük az üvegházhatású gáz kibocsátásuk szintjét. A Párizsi Klímaegyezmény az iparosodás előtti szinthez mért 2 °C-os globális hőmérséklet emelkedést felső küszöbként jelöli meg.

Hol is kezdődött a hisztéria az éghajlatpolitikáról?

A klímapolitikában – az esetek nagy többségében – általában a  zöld pártok képviselnek radikális és következetesen fenntartott álláspontot, választások előtt gyakran emelkedő hangerővel. A zöld pártok az utóbbi években folyamatosan növelték szavazótáborukat. Minek köszönhető ezen pártok előretörése az Európai Unió és a tagállamok szintjén is?

Megváltozott a baloldali szavazók attitűdje. A baloldal fő erői Európa fejlett államaiban hagyományosan a szocialisták és a szociáldemokraták: a klasszikus baloldali pártok. A szavazóbázisuk azonban kiöregedett. Az új baloldaliaknak már nem a szocialista eszmék voltak a fontosak - hiszen a jóléti államnak köszönhetően a régi célokat tulajdonképpen elérték - , hanem az olyan témák, mint a Föld jövője, az egészséges környezet, saját és gyermekeink jövője, a fenntarthatóság. Ők már nem a nagyszüleik, szüleik fogyasztói társadalmában hisznek és az az egyik oka a zöldek előretörésének. 

A másik, hogy átalakulnak a hagyományos baloldali pártok is, mivel nem tudtak mit kezdeni a világ olyan új kihívásaival, mint a gazdasági válságok, a migráció, a társadalom elöregedése, vagy a klímaváltozás. Túl nagyok voltak, túl öregek, túl lassan mozdultak. Nem úgy, mint korábbi oldalkocsijuk: a liberálisok. A liberális pártok jobban megérezték és megértették, mit akarnak a baloldali szavazók. Ezért veszik fel a zöld gúnyát és vesznek el a szocialistáktól szavazatokat. Ez egy lassú, mégis látványos folyamat. A jövőért aggódó kis, innovatív, alapvetően liberális pártok az eddigi szabadpiaci, globalista szemléletmódjukat feladják, sőt azzal szembehelyezkednek, és felvesznek helyette egy nehezen meghatározható és körülírható, de minden esetben a jövőért aggódó pozíciót. Tehát a baloldalon a klasszikus szocialista értékek szorulnak a háttérbe, a helyükre pedig az újragondolt liberalizmus nyomul be. A pártok szintjén is. 

A zöld pártok előretörése mutatkozott meg a májusban megtartott európai parlamenti választásokon is. Váratlanul jól szerepeltek, aminek nem is kéne olyan meglepőnek lennie annak tükrében, hogy a felmérések szerint egyre többen tartják fontosnak az éghajlatváltozás elleni küzdelmet. Az EU-n kívül azonban már valamelyest változatosabb a kép.

A klímaügy körüli rohamosan fokozódó hisztéria nemcsak a tagállami politikában mutatkozik meg, hanem már az egyének szintjén is. 2018-ban felperesek azzal fordultak az Európai Unió bíróságához, hogy az EU terve a szén-dioxid kibocsátás 40 százalékos csökkentésére nem kielégítő, ezért már 1990 óta fenyegetve érzik az emberi jogaikat. A bíróság ítéletében kijelentette: „Az teljes mértékben igaz, hogy minden személyre valamely módon hatással van a klímaváltozás. Ezt a helyzetet felismerte az Európai Unió és a tagállamok is. Következetesek abban is, hogy csökkenteni kell a szén-dioxid kibocsátást. Viszont, az a tény, hogy a klímaváltozás más és más módon hat ki minden személyre, nem jelenti azt, hogy csak ezért változtatni kell az általánosan meghatározott mértéken”. A felperesek, akik 6 különböző európai uniós országból származnak, kijelentették, hogy „személyes veszteségek érik” őket az éghajlatváltozás következtében, az EU által folyatott politika pedig nem tudja megvédeni őket. Mary Booth ökotudós kijelentette: "Meghatározhatók konkrét személyek, akiket veszélyeztet az erdő takarítása a biomassza létrehozása érdekében... Ezek olyan közvetlen károkozások, ami ténylegesen létezik. Ez pedig az EU által hirdetett megújuló energiaforrások politikájának következménye.

Mindenképp említést érdemel a nemrégiben megrendezett New York-i ENSZ Klímacsúcs, ahol nagy visszhangot kapott a 16 éves Greta Thunberg érzelmekkel teli beszéde. ELismerésre méltó amit ez a fiatal lány tesz és a világon számos fiatal és közösségeik adnak hangot már napi szinten véleményüknek.

Az előző gondolatmenetet folytatva, a zöld pártok sikeressége és eredményessége mutatkozott meg a közelmúltban tartott osztrák parlamenti választáson, melynek egyértelműen egyik győztese a zöldek voltak, akik előző választási eredményeikhez képest előretörtek.

A probléma nem a zöld politikával van, hiszen szükség van arra, hogy beszéljünk erről a társadalmat égető kérdésről. A politikai döntések ugyanis meghatározzák az éghajlatpolitika jövőjét is. A probléma abban rejlik, hogy kérdéses: a zöld politikát hirdető pártok ténylegesen elkötelezettek-e a környezetvédelem ügy mellett, vagy csak eszközként használják, hogy saját szellemi termékeiket sikerre vigyék.

Az utóbbi években egyre többen kongatják a vészharangot az európai demográfiai helyzettel kapcsolatban. Az elöregedő népesség és az egyre kevesebb születő gyermek komoly kihívások elé állítja az öreg kontinenst. A probléma egyáltalán nem új, de a politikusok nem adtak valódi válaszokat, és csak az utóbbi időben kezdtek ráébredni a súlyosságára.

Kevés válasz született, és alapvetően kétféle. Van, aki szerint a bevándorlás tarthatja a szükséges szinten a népességszámot. Mások a születések számának állami ösztönzésével igyekeznének megállítani a népességcsökkenést.

A nyugati országok a bevándorlók mellett tették le a voksukat, megnyitották a határaikat az Afrikából illetve a Közel-Keletről érkező bevándorlók előtt. Ezt alapvetően azzal támasztották alá, hogy fontos a társadalmi sokszínűség és szükség van a bevándorlók munkaerejére. Ezen országok már a 20. században is sok bevándorlót vonzottak, akiket többnyire sikeresen integráltak társadalmaikba és gazdaságaikba is.

A 21. században azonban több dolog megváltozott. A bevándorlók száma drasztikusan megnőtt és így elkerülhetetlenül kialakultak erős, főleg muszlim bevándorló közösségek, akik nem akartak integrálódni. Szintén megváltozott a bevándorlók társadalmi összetétele. A 20. században főleg értelmiségi és dolgozni akaró emberek érkeztek Európába, ma azonban többen érkeznek az alsóbb társadalmi osztályokból, akiket nehezebb integrálni, és akiknek fontosabb a hitük és a kultúrájuk, mint a korábban érkezőknek.

A legfontosabb fejlemény - amivel a nyugati országok nem számoltak –, hogy megfogyatkozott az európai kultúra integráló ereje. A bevándorló muszlimok számára Európa ma már nem tud olyan alternatívát mutatni, amely versenyképes lenne a magukkal hozott kultúrával szemben.

Michel Houellebecq Behódolás című könyvében ezt a jelenséget írja le. A könyv rávilágít: a nyugati államok úgy igyekeznek beolvasztani egy idegen kultúrát a sajátjukba, hogy igazából már félig ők maguk is feladták azt. A disztópikus mű víziója , hogy az iszlám kultúra nem beolvad az európai, keresztény kultúrába, hanem egyszerűen behódoltatja azt, muszlimmá téve a nyugati országokat.

A Nyugat elkövette azt a hibát, hogy legyőzhetetlennek és leigázhatatlannak hitte magát. Az Angela Merkel német kancellár által hangoztatott "meg-tudjuk csinálni "elv is a nyugat-európai felsőbbrendűségtudatot és elbizakodottságot sugározza. Akik ebben hittek, úgy gondolták, hogy mindenre képesek, és csak most kezdenek rájönni arra, hogy ez mennyire nem így van.

Meg kell hagyni, nehéz feladat előtt állnak. Az nem tudhatja, hogy milyen fontos dolog is demográfia, aki soha nem élte meg, milyen érzés a saját hazájában idegenné válni. Az 1920 után idegen országok fennhatósága alá került magyar lakosság sem képzelhette el, hogy milyen gyorsan, akár egy-két generáció alatt végbemehet egy terület demográfiai átrajzolása.

Ez a demográfiai fordulat nyugaton még az általunk tapasztaltnál is gyorsabban lefolyhat, hiszen a muszlim bevándorlók nagy számban érkeznek és sokkal több gyereket vállalnak, mint az őshonos keresztények.

Véleményem szerint csak idő kérdése, mikor válik a kulturális hovatartozás a fő politikai választóvonallá, és mikor jelennek meg a bevándorlók érdekeit képviselő muzulmán pártok. Gyorsan kialakulhat egy olyan helyzet, amelyben már keresztény, európai és muzulmán pártok között kell választaniuk a szavazóknak. Ez sajnálatos módon szükségszerűen az etnikai és vallási ellentétek kiéleződéséhez vezet.

A jelenlegi nyugati elit tehető felelőssé a szélsőségek megerősödéséért és az egyre növekvő társadalmi megosztottságért. Ahelyett, hogy felmérnék a bevándorlók integrációja előtti nehézségek valódi méretét, a homokba dugják a fejüket. Igyekeznek a tömeges bevándorlást az emberiesség és az erkölcs teljes győzelmének beállítani, miközben a véreskezű Erdogannal üzletelve kiszolgáltatják Európát egy agresszív Törökországnak.

Minél nagyobb egy kisebbség számaránya, annál nagyobb ellentétek alakulnak ki közte és a többségi nemzet között. Ha a jelenlegi bevándorlási és demográfiai trendek nem változnak jelentősen, akkor több európai országban is akár két generáció alatt az eddigi többség válhat kisebbséggé. A hatalomátvétel pedig sajnos ritkán konfliktusmentes.

Az utóbbi időben egyre több az arra utaló jel, hogy Európa vezetői elkezdték felfogni a kérdés súlyát. Talán még nem késtek nagyon el vele, hiszen minél kevésbé hagyjuk kiéleződni ezt a problémát, annál kevesebb ártatlan ember szenved majd az ebből kialakuló konfliktusok miatt.

Kép elérhetősége

A klímaváltozás a mai közbeszéd legmeghatározóbb témáinak egyike. Gondolhatunk akár az Amazonas-medencéjét fenyegető erdőtüzekre, az amerikai elnök klímaváltozás ellenes politikai döntéseire. Vagy éppen a zöld pártok megerősödésére Nyugat-Európában, ami változásokat okozott a politikai erőviszonyokban a 2019-es európai parlamenti választások során is.

A klímaváltozásról nehéz úgy beszélni, ha előbb nem definiáltuk a fogalmat. Ahogy a nevében is benne van, a klímának, méghozzá a Föld klímájának tartós és egyben jelentős mértékű megváltozását jelenti, helyi vagy globális szinten. A klímaváltozás folyamata elsődlegesen az ipari forradalmak és nagy világégések egyik közvetlen következménye. Ahogyan nőtt a kibocsátott termékek mennyisége, úgy nőtt a károsanyagkibocsátás is. A nagy emelkedés a XX. században kezdődött. A Föld átlaghőmérséklete az utolsó egy évszázadban 1 celsius fokot emelkedett.

Jordan Peterson, a Cambridge-i Egyetem professzora szerint, a klímaváltozás megoldhatatlan probléma Janus-arccal. Egyik arca a tudomány, a másik a politika. Az ember okozta, vagy legalábbis gerjesztette káros folyamatok megállítására a tudományos találhat módszereket. Amikor azonban döntést kell hozni és cselekedni, az már a politika területe, és ahogy ezt Peterson is kiemeli, innentől válik nehézzé a továbblépés. A politikai érdekek, a hatalom megtartásának célja ütközésbe kerülhet a közösségi érdekkel: a klímaváltozás megállításával. A döntéshozást ellenőrző politika gyakran letöri a tudományosan alátámasztott, eredmények ígéretét hordozó, de nem sok politikai hozammal kecsegtető, vagy akár érdekeket sértő ötleteket.

Erre az egyik legjellemzőbb példa Donald Trump amerikai elnök klímapolitikája. 2012-ben Twitter így nyilatkozott a klímaváltozásról hogy: „A kínaiak találták ki, hogy az amerikai gyártást versenyképtelenné tegyék.” Később ezt finomította: "Nem hiszem, hogy hazugság. Valószínűleg van valami különbség… Úgy gondolom valami történik. Valami változik, és majd újra visszaváltozik.” Mindezt azzal folytatta, hogy 2017-ben eltörölte Obama volt elnök legfőbb klímavédelmi lépéseit. Ugyanebben úgy döntött, hogy országa kilép a párizsi klímaegyezményből, a klímaváltozás elleni globális összefogást szentesítő egyik legfontosabb nemzetközi jogi megállapodásból. A rendelet közvetlen következménye volt többek közt, hogy ezzel feloldotta az üvegházhatást kiváltó káros anyagok kibocsátásának korlátozását és zöld utat adott a további szénbányászatnak és a hidraulikus technikával történő olajkitermelésnek. Az USA egykori alelnöke, Al Gore szerint Trump a klímaváltozás tagadóival vette magát körül, akik jelentősen befolyásolják a döntéseit. A Nobel-békedíjas politikus, üzletember és környezetvédő úgy véli, a klímaváltozás tényeI kellemetlen igazságoknak számítanak az olajszektor számára, amelynek túl nagy befolyása van a Trump belső körére. Álláspontja szerint az amerikai elnök a szén elleni háború végét ígérte (de ez nem történt meg), elnöksége alatt felfokozódott a gáz- és olajkitermelés, és a sokat bírált Keystone XL kőolajvezeték megépítését is támogatta.

Peterson szerint további nehézséget jelent, hogy a klímaváltozásra vonatkozó előrejelzések megbízhatatlanok, és annál inkább azok, minél távolabbi jövőre vonatkoznak. Arra hívja fel a figyelmet, hogy a klímaváltozás kifejezetten olyan döntések elé állít, amelyek áldozatot követelnek: ha az egyik kezünkkel adunk is, a másikkal el kell vennünk valamit. Peterson Németországot hozta fel példának, ahol bezárták az atomerőműveket, teljesítve ezzel a zöldek egyik fő követelését. De cserébe a németek újranyitották a szénerőműveket, és ezzel nagyobb lett az ország a széndioxid-kibocsátása, mint azelőtt. Peterson úgy becsülte, egy ország lakói akkor kezdenek foglalkozni a környezettel, ha ötezer dollár felett van helyben az egy főre jutó éves GDP. Tehát lehet, hogy a megoldás az lenne, hogy mindenkit gyorsan ki kell emelni a szegénységből - ez viszont a fogyasztás növekedésével jár - mondja Peterson. A professzor humorosan veti föl, hogy akkor: "Ne használjunk szenet! – oké, de mit használjunk helyette (ha a nukleáris eniergiát is leírtuk már)? Fát? Régen ugyanis fával fűtöttek, a szegények még ma is azzal fűtenek."

„Ezek a dolgot hihetetlenül bonyolultak” – figyelmeztet Jordan Peterson, hozzátéve: "A klímaváltozás ügye nem fog minket egyesíteni, sőt igazából nem tudunk vele kezdeni semmit. Mert mit tudnánk csinálni? Nem fűtűnk többé? Nem használunk áramot? Nem használunk ezentúl autót, vonatot, és kikapcsoljátok az iPhone-jaitokat?”"

Felmerül a kérdés: ne is tegyünk semmit, ha ennyire reménytelen az egész? Szerencsére sokan nem így gondolkodnak, köztük az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) sem, amelyik számos projektet valósított már meg és indított el.

A világ vezetői 2015 szeptemberében New York-ban egy történelmi ENSZ-csúcstalálkozón elkötelezték magukat amellett, hogy véget vetnek a szegénységnek, megküzdenek a klímaváltozással és harcolnak az igazságtalanság ellen. Ennek szellemében dolgozták ki a 2030-as fenntartható fejlődési keretrendszert. Ennek célja az emberek milliárdjainak jobb jövőt kínáló bolygó. A 193 ország által egyhangúlag elfogadott 17 fenntartható fejlődési cél (SDG-k) a fejlődés új egyetemes mércéjét állította fel azzal az ígérettel , hogy senkit sem hagynak magára. Ilyen SDG többek között a szegénység felszámolása, az éhezés megszüntetése, a nemek közötti egyenlőség, az óceánok és tengerek védelme, a szárazföldi ökoszisztémák védelme, és nem utolsó sorban a fellépés az éghajlatváltozás ellen. A fenntartható fejlődési keretrendszer egyetemes, a fejlődő és a fejlett országokat is cselekvésre szólítja fel, ahogy az egyéneket is, hogy véget vessenek a szegénységnek, kezeljék az egyenlőtlenségeket és megbirkózzanak a klímaváltozással 2030-ra.

Mindig valami történik, és mindig valami változik. A változás hajtómotorja az emberi tevékenység. A kérdés csupán az, hogy ez a hajó jéghegynek ütközik-e, vagy nem lesz minek ütköznie, és ha nem, akkor mégis minek halad...