Reaktor

„Közép-Európa elmaradott a nyugati blokk országaihoz képest.” „Közép-Európa fejlettebb, mint a kelet, de mégsem tartozik a nyugathoz.” Biztos sokan találkoztatok már hasonló mondatokkal a mindennapokban. Az igazságtartalmuk nehezen vitatható. De hogyan húzzuk meg a határokat az említett blokkok között?

A történelem során számos példát láthattunk arra, hogy a térség országai vagy nemzetei valamilyen formában együttműködésre szánták el magukat vagy kényszerültek. A legismertebb kortárs példa a Visegrádi Négyek, de megemlíthetjük itt az Austerlitzi Háromszöget vagy éppen a Három Tenger Kezdeményezést, de a Monarchia is tekinthető ilyen csoportosulásnak, még ha ebben a résztvevő országoknak nem is volt egyenlő mértékű beleszólása.

A lokális együttműködések kialakulásához több tényező is hozzájárulhat. A közelség talán a legegyértelműbb indoka, de gondolhatunk a posztszocialista országok közös sorsára vagy egyes esetekben a nyelvi hasonlóságokra (szláv országok) vagy éppen a hasonló földrajzi adottságokra.

De akkor pontosan mi is tartozik Közép-Európához? Erre a kérdésre kerestük a választ két kollégámmal, Igari Andrással és Bálint Jankával. A következőkben a velük készített tanulmányunk eredményeit szeretném bemutatni.

Elemzésünk során az alapsokaságot az európai országok tették ki, kivéve az olyan miniállamokat, mint a Vatikán, San Marino, Andorra, Monaco és Liechtenstein, illetve Koszovót, amelyet számos európai állam nem ismer el, illetve kevés statisztikai adat áll róla rendelkezésre. A blokkok elkülönítésére egy statisztikai módszert, az úgynevezett klaszteranalízist használtuk. Ennek segítségével az egymással több változó tekintetében együtt mozgó országokat egy csoportba sorolja a rendszer. Azt, hogy hány csoport alakuljon ki, mi adtuk meg, így vizsgáltuk végig kettőtől egészen nyolc csoportig.

Az országokat a következő 22 mutató mentén hasonlítottuk össze. Kiválasztásuknál elsődleges szempontunk a jólléti prediktorok és a politikai attitűdöt reprezentáló változók összegyűjtése volt.

A kontinenst kétfelé bontva a határvonal nagyjából az egykori vasfüggöny vonalát követi, viszont érdekesség Csehország és Szlovénia helyzete, akik jelen esetben a nyugati blokkhoz kerülnek. Adja magát a kérdés: vajon ők beletartoznak-e az általunk ismert Közép-Európa fogalomba?

A    hatfelé   osztott   térképre   pillantva azonban  választ kapunk az előző
kérdésünkre, Csehország és Szlovénia visszatért a közép-európai csoportba. Ez az ábra nagyon jól elkülöníti a területeket egymástól fejlettség tekintetében. Megjelenik a legfejlettebb régió a skandináv államok vezetésével (térképen 4.), aztán a magországok  többek között Németországgal és Franciaországgal (5.), a mediterrán országok (3.), a keleti blokk országai (6.), és végül a számunkra legfontosabb, a közép-európai országok (1.).

Érdekesség, hogy a köztudatban élő magyar, szlovák, lengyel, cseh, szlovén, horvát hatos mellé csatlakoztak a balti országok, Szerbia és Fehéroroszország. Utóbbi ország relatív nyugatra húzása (az, hogy nem az ún. kelet-európai klaszterba került) az Európában egyedülálló, az orosz gazdaságtól és gázimporttól függő (és a nyomott árak miatt a nagyfokú eladósodást is ideig-óráig elkerülő), a szovjet rendszer és a piaci igények hibridjeként létrejött belarusz gazdasági modellnek köszönhető, amely a FÁK-országokénál kedvezőbb jóléti mutatókat eredményez.

Összességében elmondható, hogy nem egyértelműek a
közép-európai régió pontos határai, mi kísérletet tettünk egy felosztás
létrehozására, de nem kizárt, hogy más mutatók mentén teljesen más felosztást
is kaphatunk. Mindenesetre a felzárkózást tekintve fontosnak gondolom a lokális
együttműködéseket, melyek segítségével utolérhetik a fejletlenebb országok
fejlettebb társaikat, és egy egységesebb, erősebb európai piac alakulhat ki
hosszú távon.

Bizonyára mindenki
hallott az idén nyáron román sovinszták által elkövetett úzvölgyi
temetőgyalázásról. Nem volt elég, hogy a helyi polgármester mindenféle engedély
nélkül a magyar katonáknak emléket állító sírkerten belül(!) kőkereszteket
állított fel azon elhunyt román katonák számára, akikről azóta kiderült, hogy
nem is ott nyugszanak, hanem ezután a békésen a temető meggyalázása ellen
tiltakozó magyarokra a csendőrség és a román állam hallgatólagos
beleegyezésével valakik szélsőséges csoportokat hívtak a helyszínre, akik a
magyarok által a temető köré vont élőláncon áttörve megrongálták a temetőt.

Az események a
román-magyar történelmi ellentétek ismeretében első látásra talán nem is
tűnnének annyira meglepőek, hiszen tudhatjuk, hogy keleti szomszédaink nem
igazán szimpatizálnak velünk és többször tanúbizonyságát adták annak, hogy
mennyire zavarja őket a magyarok erdélyi jelenléte, különösképpen a gazdag
történelmi örökségünk.

Mindez érthető,
hiszen az Erdélybe az elmúlt száz év alatt betelepített románok tömegeinek
nehéz úgy otthon éreznie magát, hogy a városokban és falvakban sétálva
mindenhol a magyar történelem néz velük farkasszemet. Irigységgel tölti el őket
az, hogy mi hőseink nyugszanak a temetőkben, a mi templomaink állnak a legnagyobb
városok főterein és még hosszan folytathatnánk a felsorolást.

Természetes
reakció tőlük az, hogy ezt a frusztrációt, az idegenség érzését saját
lakhelyükön a magyarellenes érzelmekkel és az úzvölgyi temetőben történtekhez
hasonló akciócskákkal próbálják meg csökkenteni.

Ezen dolgok
ismeretével érthető, hogy melyek azok az érzelmek, melyek az úzvölgyi
temetőrongálókat, a helyi polgármestert valamint a hatóságokat motiválták,
azonban nem magyarázza meg a kormány valamint a román hatóságok vezetőinek
hallgatólagos hozzájárulását az eseményekhez.

Látszólag a román
államnak semmilyen szinten nem állt érdekében, hogy egy ilyen apró ügy miatt
komoly konfliktusokban kerüljön Magyarországgal, rossz színben tűnjön fel az
EU-ban valamint ismét szembe kerüljön a közel 1,3 milliós magyar kisebbségével.

Ezért a legtöbb
magyar számára szerintem az úzvölgyi eseményekkel kapcsolatos értetlenség
leginkább abból eredt, hogy senki sem értette; miért éri ez meg nekik?

Véleményem szerint
a válasz egyszerű: a román kormány hatalmas kudarcként éli meg azt, hogy közel
100 évvel trianon után a magyar közösséget még mindig nem sikerült megtörniük.
Nem sikerült jelentősen lecsökkenteni létszámát, hiszen az erdélyi magyar
népesség az utóbbi 20 évben bekövetkezett csökkenéssel együtt, még mindig alig
marad el az 1920-as szinttől.

Nem sikerült
megtörni a tömbmagyar területeket, hiszen ott 100 évnyi román uralom után is
fel tudnak úgy nőni gyerekek, hogy csak az iskolában hallanak román szót.

Nem sikerült
megtörni a nagyvárosi magyarságot sem, hiszen a magyar lakosság aránya a
nagyvárosokban is viszonylag stabil.

És legfőképpen,
nem sikerült kiölni az erdélyi magyarságból az életerőt valamint a nemzeti
büszkeséget, amely mindig is erőssé és hajlíthatatlanná tette az ottani magyar
kisebbséget.

Nem sikerült,
pedig a románok mindent megpróbáltak az utóbbi 100 évben, éppen ezért ilyen
frusztrált a mindenkori román kormány a magyar ügyben. Ugyan tudtak nyerni
csatákat, hiszen a románok száma és aránya is nőtt Erdélyben és a legtöbb
nagyvárosban ma már ők mondhatják magukat a többségnek. A háborút azonban nem
tudták és ma sem tudják megnyerni, hiszen nem tudták nagy számban asszimilálni
a magyarságot, nem tudták felbontani a tömbben élő magyarságot és a magyarság
legjelentősebb részének ma sincs román identitása, hiszen a múltban
bekövetkezett, az úzvölgyi eseményekhez hasonló magyarellenes akciók és a
magyar szimbólumok elleni támadások miatt megnőtt a magyar identitás
jelentősége, felértékelődtek a szimbólumaink és az erdélyi magyarság számára is
ellenszenvesebbé vált a román állam.

A régi közmondás
szerint: „ami nem öl meg az megerősít!” – különösen igaz ez az olyan
helyzetekre amikor nem fizikai nehézségeket vagy fájdalmat okoznak egy népnek,
csupán az őseik meggyalázása által büszkeségüket, lelküket bántják.

Ilyenkor csupán egy dolgot érnek el: összetartóbbá teszik a közösséget, megerősítik bennük a magyar nemzethez tartozás érzését és az ellenérzéseket a román állammal szemben.

Kép: MTI/Veres Nándor

Európa
őshonos nemzeti kisebbségei több mint ötvenmillió lelket számlálnak: minden
hetedik európai polgár valamely történelmi kisebbség vagy etnikum tagja.
Mindennek ellenére nem alakult ki uniós kisebbségvédelem, sőt, az őshonos
nemzeti (tehát összességében legnagyobb) kisebbségek ügye az európai napirenden
sem szerepel. Mindeddig….

Ez
változott meg 2011-ben, amikor az
Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, a
Dél-Tiroli Néppárt és az Európai Nemzetek Ifjúsága szervezetek közösen
indítottak egy kisebbségvédelmi kezdeményezést, élve a Lisszaboni Szerződés
által életre hívott európai polgári kezdeményezés lehetőségével. Az Európai Bizottság kezdetben visszautasította az
előterjesztést, arra hivatkozva, hogy nem tartozik jogalkotási hatáskörébe.
Több évig tartó tárgyalás kellett ahhoz, hogy elfogadja.
Ezt követően az európai polgárok támogató aláírására volt szükség a
Minority Safepack sikeréhez. Eredményességét a számadatok támasztják alá: a
szükséges egymilliónál 215 ezerrel több támogatóra talált, a minimális hét
helyett összesen tizenegy országban sikerült összeszedni a megfelelő számú
aláírást.

A Minority Safepack nyolc évre visszatekintő
történetében ez volt az első mérföldkő, így megnyílt a lehetőség az őshonos
nemzeti kisebbségek védelmének egységes keretrendszerének kidolgozására. Ezzel
még nem ért célba a kezdeményezés, két további lépcső is hátra van még: a benyújtás
és az Európai Bizottság válasza. A korábbi polgári kezdeményezések eredményeit
összesítve nem lehetünk túl bizakodók a jövőt illetően, eddig ugyanis az
Európai Bizottság egy kezdeményezés hatására sem élt jogalkotási javaslattal. A
kisebbségi kérdést is többször söpörte le az asztalról, arra alapozva
érvelését, hogy mindez tagállami kompetencia.

Éles önellentmondások fedezhetők fel az Unió
kommunikációjában: egyrészt a kisebbségekhez tartozó személyek jogainak védelme
ugyanolyan alapértéknek minősül – az Alapító Szerződés szerint – mint a
jogállamiság. Az utóbbi időben annak lehettünk tanúi, hogy míg egyes országok
nagy figyelmet szentelnek az utóbbi követelménynek, az előbbi érdekében nem
tesznek hasonló erőfeszítéseket. Martonyi János, volt magyar külügyminiszter
véleménye szerint a kollektív jogok, az autonómiák a demokratizálódási folyamat
részei, ezért ha fontosnak tekintik az államok az integritáshoz való jogot,
akkor ugyanolyan fontos kell, hogy legyen a demokráciához tartozó összes
kisebbségi jog is. A másik kommunikációs zavar a tagállami és az uniós
kompetenciák vitatása során merül fel. Míg az őshoni nemzeti kisebbségek
kérdése – akik ezer éve Európa táján élnek – belügyi kérdésnek minősül, addig
egy újonnan Európába érkező személy (pl. bevándorló) kérdése kifejezetten uniós
kompetencia. Hol van itt a logikai összefüggés? Európának nem csak a
többséggel, hanem a kisebbséggel szemben is kötelezettségei vannak, és egyenlő
jogokat kell számukra biztosítania. Először a saját őshonos népei számára
biztosítsa azt, hogy jogkorlátozások nélkül élhessék mindennapjaikat,
megőrizhessék kulturális sokszínűségüket. Ekkor válna igazán valóra az európai
integráció jelszava is: Egyesülve a sokféleségben!

Számunkra az a legkedvezőbb végkimenetel, ha
beindul egy szerteágazó jogalkotási folyamat, mely kiterjedne a
nyelvhasználatra, regionális támogatások elosztására, oktatásra stb. De minden
elfogultság nélkül mondhatjuk, hogy már az is hatalmas lépésnek számít, hogy
sikerült konszenzust kialakítani egy ilyen ügyben.

A
Minority Safepack össznemzeti ügy, hiszen napjainkban is több mint kétmillió
magyar ember szembesül jogkorlátozásokkal a szomszédos országokban. Amellett,
hogy az Unióban jelentős előrelépést jelentene az egységes kisebbségvédelmi
rendszer kialakításában, szimbolikus értéke is van, hiszen soha nem látott
nemzeti egységet valósított meg a Kárpát-medencében, az aláírások 75%-a innen
gyűlt össze. Mi ennek az oka? Az, hogy a magyarkérdést nemcsak az elmúlt 30,
hanem az elmúlt 100 évben sem sikerült rendezni az utódállamokban. Ami jelenleg
„csupán” egy kezdeményezés, a jövőben biztosítaná azt a lehetőséget, hogy az
őshonos nemzeti kisebbségek jogkorlátozások nélkül műveljék kultúrájukat és
éljék mindennapjaikat, ideértve a trianoni határokon túlra szorult
testvéreinket is.

A Brexit az Egyesült Királyság távozását jelenti az Európai Unióból. Két kifejezést is használnak a Brexit kapcsán, melyek a „soft Brexit” és a „hard Brexit”. Ezek arra utalnak, hogy milyen viszonya lesz a kilépést követően az EU-val.

2016. június 23-án szavazta meg a nép a kilépést 52%-kal. Akkori miniszterelnökük, David Cameron ennek következményeként lemondott, őt Theresa May követte a Downing Streeten.

2018-ra aztán világossá vált, hogy az Unióból való kilépés közel sem lesz annyira zökkenőmentes, mint azt a népszavazáson gondolták. Az egyik legnagyobb problémát az Egyesült Királyság és az Írország közötti határ jelentette és jelenti mai napig, mely az egyetlen szárazföldi határvonal lenne az EK és az EU között. Az EU csúcstalálkozóján elfogadott megoldás szerint a határon szabad átjárhatóságot biztosítanak a személy- és áruforgalomnak, emellett engedélyezik a vámunió elhagyását az Egyesült Királyságnak egy szabadkereskedelmi megállapodást követően. Írország és Észak-Írország továbbra is vámunióban maradnának az EU-val. A brit parlament azonban egyáltalán nem támogatta May tervét, mivel szerintük ezzel továbbra is Brüsszel befolyása alatt maradnának. 

2019 még több változást hozott és fejtörést okozott a politikusok számára. Az év első felében May a parlament elé terjesztette az általuk 2018 novemberében kidolgozott Brexit-megállapodást, melyet három alkalommal is leszavaztak. 2019. május 24-én a számos kudarc és sikertelen döntés után Theresa May lemondott kormányfői pozíciójáról, melyet július 24-től Boris Johnson tölt be. Az új miniszterelnök kijelentette, hogy októberben az Egyesült Királyság kilép az EU-ból, akár lesz megállapodás, akár nem. Johnson úgy nyilatkozott, hogy

„he would rather be dead in a ditch than ask the EU to delay Brexit beyond 31 October”. 

2019. augusztus 28-án II. Erzsébet királynő elfogadta Johnson miniszterelnök kérését, és felfüggesztette a brit parlament ülésezését 2019. szeptember 9-étől október 14-ig. Erre válaszul 2019. szeptember 4-én a londoni alsóház 327:299 arányban megszavazta azt a törvénytervezetet, miszerint nem lehet „no-deal Brexit”, azaz megállapodás nélkül távozni az EU-ból. Ezt a felsőház is jóváhagyta. Jelen állás szerint ez azt jelenti, hogy ha október 19-ig nem fogadnak el egy megállapodást a kilépésről, akkor Johnsonnak kérnie kell az október 31-i időpont elhalasztását 2020. január 31-ig. Ugyanakkor elutasították Boris Johnson javaslatát, hogy október 15-én előrehozott parlamenti választást tartsanak.

Theresa May Brexit-megállapodása („withdrawal agreement”)

A visszavonási megállapodás tervezetét 2018. november 14-én tették közzé. 585 oldalon taglalja a következőket: 

• Pénzügyi problémák, különösen az eszközök és források megosztása, valamint a fennálló tartozások rendezése 

• Polgárok jogai, britek az EU-s országokban és fordítva 

• Határrendezés és vámok, különösképp az Egyesült Királyság és Írország határa mentén 

• A törvények és a viták rendezésének mechanizmusa, amely jelenleg az Európai Bíróság feladata

A megállapodás fenntartana egy átmeneti időszakot 2020. december 31-ig, amit közös megegyezés alapján egyszer meghosszabbíthatnak. Ezen időszak alatt az Egyesült Királyság az Európai Gazdasági Térség tagja maradna, az egységes piac, a vámunió és az EU-s törvények hatályban lennének az EK-ban és a pénzügyi hozzájárulást is ugyanúgy befizetnék az EU költségvetésébe. Azonban a Királyság nem vehetne részt az Unió döntéshozatali folyamataiban. Ez az átmeneti időszak a cégeknek és vállalatoknak hagyna időt arra, hogy berendezkedjenek az új helyzetre, és a politikusoknak arra, hogy egy új kereskedelmi megállapodást kössenek az EU-val.

A legnagyobb kérdést az ír határ jelenti, az Észak-Írországi Protokoll meghatároz egy „backstop”-ot, ami akkor jön létre, ha nem születik megállapodás az átmeneti időszak végére (2020. december 31-ig). A backstop azt jelenti, hogy az EK figyelembe veszi az EU közös vámtarifáját, míg Észak-Írország az egységes piac szempontjait. Egyik fél sem vonhatja vissza egyoldalúan a vámuniót. A célja ennek a backstopnak, hogy elkerüljék a „kemény” ír határt, ahol vámkezelés szükséges.

Miért utasították el?

• A parlament egy része nem támogatja, hogy a Királyságon belül az EU-s szabályok bármely területen érvényesek maradjanak.

• A parlament egy másik csoportja úgy véli, nem bánhatnak másképp Észak-Írországgal, mint az Egyesült Királyság többi részével. 

Megállapodás nélküli kilépés („no-deal” exit) 

„No-deal” forgatókönyv esetén az Egyesült Királyság azonnali hatállyal kilép az Európai Unióból, mindenféle egyezmény nélkül a „válási” folyamatról. Egyik napról a másikra a Királyság elhagyná az egységes piacot és a vámuniót, kilépne az EU-s intézményekből, ezalatt értve az Európai Bíróságot, annak bűnüldöző szervét, az Europolt, emellett több tucat EU-s testületet, amelyek szinte minden területen szabályoznak. Az EK nem járulna hozzá az EU-s költségvetéshez, ami megközelítőleg 9 milliárd fontot jelent évente az ország számára.

Ilyen „megállapodás” esetén nem lenne idő egy kereskedelmi egyezmény létrehozására a két fél számára. A kereskedelem a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) szabályai szerint működne. Ebben az esetben vámok és behozatali adók terhelnék a brit árucikkeket, ami ronthatná a vállalatok versenyképességét. A Királyság részéről eltörölnék az adókat az uniós termékekre, viszont semmi garancia nincs arra, hogy ez fordítva is megtörténne. A WTO szabályai szerinti kereskedelem azt is jelentené, hogy határellenőrzéseken kellene átesni az áruknak, amelyek gazdasági nehézséget okoznának a kikötőkben a nem erre tervezett infrastruktúra miatt, leginkább Doverben. A kereskedelem mellett az összes többi ágazatot is érintené a változás, az ipar például elveszítheti a garantált hozzáférést az EU egységes piacához, ami krízishelyzetet eredményezhet.

A szélesebb körű előkészületek mellett a Kabinet Iroda 2018 júniusában kidolgozott egy átfogó, „no-deal” Brexit esetén érvényes készenléti tervet, mely a Yellowhammer Művelet kódnevet kapta. Ez 12 területet fed le, beleértve a közlekedést, egészségügyet, energiaellátást, étel- és vízkészletet. A legrosszabb forgatókönyv esetén bekövetkező feltételezéseken alapszik: 6 hónapnál hosszabb időt felölelő határátkelés, fokozott bevándorlási ellenőrzések az EU határállomásain, az élelmiszerek választékának és elérhetőségének csökkenése, közüzemi szolgáltatások, élelmiszerek és az üzemanyag lehetséges áremelkedése. Olyan eshetőséggel is számol, hogy a kikötőkben a vámellenőrzések által okozott, akár 3 hónapig tartó árufuvarozási zavarok léphetnek fel, még mielőtt a forgalom a jelenlegi arány 50-70%-ára javulna. Emellett a fizikai problémák miatt társadalmi feszültség alakulna ki.

Michael Gove, aki a megállapodás nélküli Brexit előkészületeiért felelős, kiemelte, hogy ez kizárólag a „legrosszabb esetben előforduló forgatókönyv”.

Az ír határt illetően no-deal esetén „kemény” határra kellene számítani. Mivel a fizikai infrastruktúrát megvétózták, így az a határ az egyetlen szárazföldi határvonal lenne az EU és az EK mentén, Írország és Észak-Írország között. A vám- és bevándorlási ellenőrzések végrehajtása nagy feszültséget keltene. Azonban a brit kormány azt nyilatkozta, hogy elsődleges céljuk elkerülni a „hard border”-t, és ideiglenesen nem vonatkoznának új vámtarifák az Írország és Észak-Írország határán áthaladó árucikkekre. 

Megéri-e még kimenni
a fiataloknak hosszútávra? Kik számára lehet opció a kivándorlás? Milyen
előnyei és hátrányai vannak a külföldi munkavállalásnak? Cikkemben többek
között ezekre keresem a választ.

Kinek ne jutott volna eszébe a
fiatalok közül, hogy kipróbálja magát idegennyelvi környezetben? A megszokottól
eltérő légkör és új tapasztalások egy olyan élethelyzetet teremtenek, ahol a
fiataloknak tesztelniük kell talpraesettségüket és önállóságukat. Sokan családjukat
hátrahagyva vágnak bele a „nagy kalandba”, de vajon megéri-e több ezer
kilométerre költözni a jobb élet reményében? És az itthonról elképzelt külföldi
élet megegyezik-e a valósággal?

A KSH által 2019 májusában kiadott Statisztikai Tükör szerint 2018-ban 18 150 magyar állampolgár költözött külföldre. Ez az adat – habár meglepően soknak tűnhet – messze elmarad a közép-európai átlagtól: „Érdekesség, hogy az ENSZ adatai szerint a magyarok 6 (a magyarországi magyarokra vonatkozik ez a szám, a határon túliak nincsenek benne), a románok 17,5, a horvátok 20,4 a portugáloknak pedig a 22,3 százaléka él egy másik országban.” Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a kivándorlók pontos számának meghatározása több tényező miatt is nehéz, „de az adminisztratív nyilvántartásokból rendelkezésre álló adatok alapján az látható, hogy az utóbbi években a növekedés megtorpant, majd megfordult.”

Ennek a tendenciának több minden lehet a hátterében. „A 2016. évi 51,8 ezer házasság azezt megelőző húsz év legmagasabb számú házasságkötése volt.” Mondhatjuk tehát, hogy a házasságkötések száma általánosságban növekszik. A házasságot sokszor a családalapítás előszobájának tekintik, a megkötött frigyeket sok esetben gyermekvállalás követi. Az egyik hazahúzó erő tehát az itthoni gyermeknevelés lehet. Ha a szülők rövidebb távra terveznek külföldön, de a gyermek már iskoláskorú lesz, nem biztos, hogy jó megoldásnak tartják az idegen iskolarendszerbe történő integrálást. Sokak szerint az itthoni családalapításnak lehetnek érzelmi okai is például, hogy a család és a barátok így nagyobb rész tudnak vállalni az életükben. Hasonlóan vonzó lehet a kormány családbarát politikája is, mint például a térségben egyedülálló családvédelmi akcióterv. Többféle támogatást vagy államilag támogatott hitelt igényelhetnek a családok különböző, de leginkább lakhatási célokra. A nagyszülői gyed bevezetése pedig lehetővé teszi itthon, hogy ne kelljen a karrier és a gyermekvállalás között választani.

Ha viszont a munkáról van szó,
sokszor igazságtalan helyzetbe kerülhetnek a magyar munkavállalók külföldi
országokban, hiszen bizonyos vezető pozíciókat a protekcionizmus jellemez
bérben és megbecsülésben egyaránt. A befogadó országok igyekeznek a saját
munkavállalóikat előnyben részesíteni. Hazaköltözés tekintetében kézenfekvő ok
lehet a magyar nyelvi közeg, végtére is mindenki a saját anyanyelvén tudja
legjobban megértetni magát. A hagyományok, a kultúra, a családi kötelékek döntő
tényezők lehetnek, ha választani kell külföld és Magyarország között.

            A külföldön töltött idő azonban sokszor pozitív kimenetelű is lehet. A magyarok jól képzett, nagy tudású munkaerőnek számítanak sok szakmában, és ha egy szakember szeretne fejlődni, akkor sokat tanulhat a kint használt technikákról. Az idegennyelv fejlesztése is egy jó érv lehet a kiköltözésre, hiszen egy nyelv elsajátítása anyanyelvi környezetben előnyére válhat a munkaerőpiacon. Van, aki kalandvágyból, vagy kíváncsiságból vágyik másik országba, esetleg olyan élethelyzetbe került, hogy csak ebben látja a kiutat, sokan pedig azért választják a külföldi munkavállalást, mert tőkét szeretnének gyűjteni, például ingatlan vásárlására, vagy akár saját vállalkozás létrehozására. „Önmagában az, hogy valaki kipróbálja magát más országban, tanul, dolgozik, megismerkedik egy másik kultúrával, magasabb szinten elsajátít egy nyelvet, még jó is lehet a magyar gazdaságnak, feltéve, hogy az illető visszajön.”

A fiatalok számára már sok olyan
program és ösztöndíj létezik, amivel szakmailag is fejlődhetnek, de egy életre
szóló élményt is szerezhetnek. Az Erasmus, Erasmus+ és a Campus Mundi
ösztöndíjak keretein belül például egyetemistákat támogatnak, hogy egy
választott országban tölthessenek egy tanulmányi félévet, vagy egy néhány
hónapos szakmai gyakorlatot. Az ilyen és ehhez hasonló lehetőségek mindenképp
megfontolandók a fiatalok számára, hiszen egy ilyen külföldi félév kedvcsináló,
vagy akár eltántorító hatással is lehet, de mindenképp valós tapasztalatot ad.

Vajon kik hajlamosak leginkább a
külföldre költözésre?
 Az egyik kézenfekvő válasz talán a
pályaelhagyók köre. Az egyetemen frissen végzett diplomások, akik bár
elvégezték a választott szakot, de mégsem tudják elképzelni magukat az adott
munkakörben. Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy hogyan tovább? Egy másik jelentős
csoport lehet, amellyel szinte mindenki találkozott már, az az egyetemet
félbehagyók köre. A gimnazistaként választott szak nem mindig váltja be a hozzá
fűzött reményeket. Sokan váltanak szakot, vagy hagyják félbe azt, a
felsőoktatásba való visszatérés vágya nélkül. A külföldi „gyors pénzszerzés”
egy népszerű gondolat ilyenkor, hiszen ki ne szeretne hamar nagyobb összeghez
jutni. Ezek az ígéretek azonban nem minden esetben valósak. A munkavállalás egy
idegen országban meglehetősen gyakran elővett téma a médiában, és ott gyakran
irreális elvárásokat támasztanak ezzel kapcsolatban.

Számos érv felsorakoztatható tehát a hazaköltözés mellett és ellen, azonban egyszerű igazságot és megoldást lehetetlen megfogalmazni a témában. Ha valaki eljátszik a gondolattal, hogy külföldre költözik, előtte érdemes másokat is megkérdezni, mélyebben utána járni a dolgoknak, hogy egy átfogóbb képet kapjon az adott országról és kultúráról. Az országunk EU által is elismert egyenletes gazdasági fejlődése, a munkahelyek bővítése ma már egyre több embert vonz haza, és egyre több embert marasztal. Hogy mi lesz a tendencia a következő években, az még kérdéses, de bármennyien is kezdenek bele egy külföldi életbe, annak tudatában tehetik ezt meg, hogy tudják: lesz hova hazatérni.

Forrás:

https://888.hu/ketharmad/egyre-tobb-kivandorlo-jon-haza-4143101/

http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/nepmozg/nepmoz18.pdf

https://index.hu/gazdasag/2018/06/27/kivandorlas_migracio_fiatalok

Már a XIX. század nagy háborúi is
rámutattak arra, hogy a közlekedés fejlettsége mekkora hatással van az egyes
államok közötti erőviszonyokra. Különösen hangsúlyos szerepet kap ez a
szolgáltatás napjainkban: egyre több és több ember kel útra különböző okokból,
a fokozódó ipari termeléssel együtt növekvő kereskedelemnek köszönhetően az
áruszállítás mértéke is rohamosan növekszik. Az egyetlen és legfontosabb cél
pedig nem más, mint az, hogy az utasok, az áruk minél gyorsabban, minél
pontosabban célba érkezzenek. A gyorsaság mindent felülír, ugyanis ezáltal
maradhat egy cég, vagy akár egy magánszemély is igazán versenyképes. Ez a
szempont háttérbe szorít olyan, egyébként létfontosságú szempontot is, mint
például a szállítási költségek mértéke, vagy éppen a környezettudatosság. A
közlekedés szempontjából kedvező földrajzi és gazdasági adottságokból, illetve
a jól kiépített infrastruktúrából hatalmas előnyt kovácsolhatnak maguk számára
az államok a nemzetközi rendszerben.

            Az
alábbiakban hazánk adottságait tekintem át, illetve azt, hogy ezekben az
adottságokban milyen kiaknázott, vagy éppen még kiaknázatlan lehetőségek
rejlenek. Az áttekintés során elsősorban a vasúti közlekedésre fókuszálok,
ugyanis napjainkban egyre erősebb a törekvés, hogy mind a személy-, mind pedig
a teherforgalom nagyobb része közút helyett vasúton történjen. A közúti
forgalom csökkentése egyrészt klímavédelmi érdek, másrészt pedig
bebizonyosodott, hogy a vasúti szállítás egyre olcsóbb, gazdaságosabb.

            Általánosságban
kijelenthetjük, hogy hazánk földrajzi és közlekedési adottságai rendkívül
kedvezőek a közúti, vasúti, illetve a vízi közlekedésben is. Az ország nagy
része síksági terület, kevés olyan természeti akadály (pl. magas hegyek) van,
amely lényegesen megnehezítené a közlekedést, illetve az építkezéseket. A
vízhálózat sűrű, habár a számtalan kisebb-nagyobb folyó közül a Duna és a Tisza
hajózható, hazánk az európai belvízi közlekedés egyik fő csapásirányában
fekszik. Mind a vasút-, mind pedig a közúthálózat sugaras szerkezetű, és
rendkívül sűrű. A sugaras elrendezésnek azonban létezik néhány, igen súlyos
hátránya. A Budapest-központú közlekedés tovább növeli a vidék és a főváros
közötti szakadékot, továbbá az országhatárok mentén fekvő vidéki nagyvárosok
(pl. Pécs, Szeged, Debrecen) közötti utazás csak jelentősebb kerülőkkel
történhet meg. Ennek orvoslásaképpen érdemes lenne nagyobb mértékben
fejleszteni az ezeket a területeket összekötő, a fővonalakból kiágazó
szárnyvonalakat és mellékutakat. Így például jelentősen lerövidülhetne a Pécs
és Szeged közötti menetidő, ha a dél-alföldi vasútvonalakon a csatlakozások
szempontjából kedvezőbb menetrendet alakítanának ki és pályafelújításokat
végeznének. A sugaras közlekedési hálózat részeként létrejövő fejpályaudvari
rendszer szintén fontos problémákat vet fel, mint például azt, hogy ezáltal nő
a Dunántúl és többi országrész elkülönülésének mértéke, ugyanis a nyaranta, a
Balaton felé közlekedő vonatokon kívül alig létezik olyan járat, amely közvetlen
eljutást biztosítana a két országrész között. E probléma orvoslására a
közelmúltban született egy olyan terv, miszerint a Déli és a Nyugati
pályaudvart össze kellene kötni egy alagúton keresztül, ezáltal azokat átmenő
pályaudvarokká alakítva. Ennek köszönhetően jelentősen lerövidülhetne a
kelet-magyarországi városok és a Dunántúl közötti menetidő.

            Fontos
klímavédelmi érdek az, hogy az egyéni közlekedés helyett többen válasszák a
közösségi közlekedést. Számtalan olyan pontja van hazánknak, amelyet akár a
fővárosból, akár valamelyik vidéki nagyvárosból nem lehet megközelíteni
átszállás nélkül. Ez jelentősen csökkenti az utazás kényelmét, az egyes
vasút-és autóbusz-állomások között gyakran hatalmas távolságokat kell megtenni.
Ezen negatív tényező orvoslására kiváló módszer az intermodális csomópontok
kiépítése. Az intermodális csomópontok olyan közlekedési központok, ahol egymás
közvetlen szomszédságában találhatóak a különböző tömegközlekedési eszközök
(vasút, autóbusz, villamos, metró) megállóhelye. Ilyen csomópontok közé
sorolhatóak például a budapesti pályaudvarok, illetve azok környéke, továbbá
vidéki példaként az esztergomi vasútállomás. Az ország egyik legjelentősebb
intermodális csomópontját Debrecenben tervezik létrehozni. Erről az elmúlt években
számtalan terv készült, azonban ezek közül még egy sem valósult meg a
pályaművekben található különféle hiányosságok miatt.

            Számtalan
utast és céget tántorít el a vasúti közlekedéstől a vasútvonalak rossz
minősége, mely csak lassabb haladást tesz lehetővé. Az országban mindössze
egyetlen vonalon, a Budapest-Győr-Hegyeshalom-vonalon közlekedhetnek a vonatok
160 kilométeres óránkénti sebességgel. Ennek orvoslása azonban folyamatosan
zajlik az ország több pontján is. Ezek közül a legnagyobb volumenű a Budapest-Szolnok-Debrecen-Nyíregyháza-vonalon
végzett felújítás. Ennek fő célja az, hogy a vasútvonal teljes hosszában 160
km/h-val haladhassanak a szerelvények. Emellett az állomások és azok környezete
is teljes felújításon esik át.

            Az
ország egészét tekintve az ideális az lenne, ha valamennyi fővonal két vágányú
lenne, továbbá alkalmasak lennének legalább 120 km/h-s sebességre. Kiemelt
jelentőségű a közutak és a vasútvonalak folyamatos karbantartása, azon belül is
azon útvonalak fejlesztése, amelyek részét képezik a páneurópai közlekedési
folyosóknak. Ezáltal hazánk hatékonyan képes kihasználni a központi fekvéséből
fakadó előnyöket.

A műszaki ember, csakúgy,
mint egy művész, valahol mindig is élvezte annak a bizonyos elefántcsont-toronynak
a hűs nyugalmát, ami megvédte, elzárta őt a politika, a közélet, a szabad
vélemény és a képlékeny igazság harcmezejétől. Egy mérnök, egy szerelő, egy
technikus annak kényelmes tudatában él, hogy az olajszagú légkörben, mondjon
bármit is a politikus, a traktor az traktor, függetlenül a jobb- és baloldal
harcától vagy a felkapott filozófiai áramlatoktól. Csakhogy ez a helyzet sokkal
árnyaltabb.

               Bár egy utópisztikus világban létezik az olcsó, örök életű
és gyorsan elkészülő autó, vagy bármi más termék, a gyakorlatban örülünk, ha
ezen három tulajdonságból kettőt, ha választhatunk. A műszaki világ, amint
elzártnak állítja be magát a közélettől, rögtön megfeledkezik a legfontosabb
tényezőről: a megrendelőről.

               A megrendelő. A zseniális mérnök életében a
legbosszantóbb, mégis legjobban áhított jelenség. A megrendelő könyörtelen: még
csak nem is kíváncsi rá, milyen úton jutottunk el a szenzációs megoldásig… még
csak az sem érdekli, hogy milyen sok vita volt a műszakilag értelmezhetetlen skiccei
felett a műhelyben… A megrendelő könyörtelen, érzéketlen,  csak a végeredmény és a költségek érdeklik. És
hogy mi köze ennek a közélethez? Nos az, hogy ez a kegyetlen skiccelő nagyon
sokszor az állam.

               A közhiedelemmel ellentétben a tervezőmérnök nem egy
szemüveges, köpenyes srác, aki égből pottyant agymenéseket pingál kék filccel
egy üveglapra. A tervezőmérnök olyan, mint a betelefonálós kívánságműsor
vezetője: „Halló! Szeretnék kérni egy pörgős számot attól a nagyon cuki énekestől,
és küldeném Kazincbarcikára Kittinek, és üzenem, hogy nagyon szeretem!”, csak
itt éppen olyan formában kapjuk az utasítást, hogy „Halló! Szeretnék kérni egy
olcsó, egyszerű szerkezetű népautót attól a német cégtől, küldeném a német
polgároknak, és üzenem, hogy a Volkswagen a Nép Autója, szeressék!”. Ez persze
egy rég lezárt projekt, a Volkswagen azóta töretlenül termel, de a séma
ugyanaz: az államnak konkrét elképzelései vannak, de a megvalósítást a műszaki
emberre terheli. Ezek után, ha a mosógépgyárhoz beérkezik a kérés, hogy egy
nagycsaládosokat támogató projekt keretein belül egy 60 000 forint
vételárat nem meghaladó szériát szeretnénk, amely három évig, egy újszülött
gyermek óvodába küldéséig kiszolgálja a családot, hiába szeretne a lelkes tervező
egy fertőtlenítő programot, nem teheti bele. Mert a megrendelő 60 000
forintjába az már nem fér bele. Ha egy harci repülőben állami utasítás szerint
másfélszeresére kell emelni a bombakapacitást – a mérnök köteles a biztonsági
felszerelést elhagyni. Bármennyire is tudja, hogy a pilótának ez az életébe
kerülhet.

               Súlyos és kevésbé súlyos döntéseket vettünk szemügyre,
mégis már ezekből a banális példákból is kiválik, mennyire nem közömbös az
állam a termelési folyamatokban. Innentől kezdve a közélet és a politika már
könnyeben érthető tényező.

               Avval mind tisztában vagyunk, hogy a régi vasfüggönyön
át milyen lehetetlenség volt terméket és innovációt cserélni, de az már kevésbé
látványos, hogy a bevándorlási hullám milyen hatással volt például a magyar
kishajóiparra. Pedig a két eset hasonló. Hasonló, mert hiába ültek mindkét
esetben ugyanazok a tervezők ugyanazzal a szellemi felszereltséggel az
asztaloknál, és dolgoztak ugyanolyan képzett munkások, egy külpolitikai esemény
egyszer csak összezavarta az életüket.

A magyar kishajógyártás,
sok társával együtt egyedi terméket gyárt, ezért a sorozatgyártásnál jelenlévő
megrendelői fontosság hatványozottan igaz rá. A bevándorlási hullám előtt főleg
német, francia, és más, versenyhajós kultúrával rendelkező nemzetek álltak
partneri kapcsolatban a magyar műhelyekkel, akik világszínvonalú termékeikkel
magabiztosan szolgálták ki a nemzeti igényeket. A bevándorláshullám által
okozott nézetkülönbségek, és azok az egyéb ellentétek, amik e probléma mentén
váltak nyilvánvalóvá, a média révén gyorsan és érzelmekkel telítve landoltak az
európai polgárok ölében, így sokszor maguknak is megindokolhatatlan
bizalmatlanságot szülve a másik nemzet iránt. Hazánkból eltűntek a francia és
német megrendelők, és aki maradt, annak a hazai műhelyek erejükön felül
kénytelenek teljesíteni az elvárásait, hiszen jelenleg nem áll sorba túl sok
alternatíva. Egy hajóban előbb érvényesül a német megrendelő (gyakran például
statikailag nem biztonságos, vagy túl bonyolult) elképzelése, mint az évek óta
töretlenül fejlődő és tanuló magyar gyártók meglátásai. Pedig a változás nem a
műhelyben, hanem egy tanácsülésen történt.

               Kezd nyilvánvalóvá válni, hogy a XXI. században a
felelősség a műszaki értelmiséget és a közéleti döntéshozatalt vica versa
terheli. A döntéshozó testületeknek, a médiának, a diplomáciának fel kell
ismernie, hogy a technológiához értő szakember pótolhatatlan érték, és olyan
eszköz, ami a leglátványosabban alakítja a nemzeti összképet, amelynek beruházásai
gyorsan és a civilek számára legegyértelműbben térülnek (vagy nem térülnek)
meg. A műszaki értelmiségnek pedig fel kell ismerni, hogy tudása egyedi, ebből
kifolyólag közéleti műveltsége nem jog, hanem kötelesség, amellyel azoknak az
embereknek tartozik, akiknek a mosógépet és az autót gyártja. Fel kell
ismernie, hogy az univerzális értékeket, mint a család, az egészség, a
közjólét, kiemelten képviseli. És ezért kell az alkatrészek között meglátnia
nem csak a fékrendszert, hanem a családot is, akit az a
fékrendszer – állami rendelkezéstől függetlenül – köteles minden helyzetben
védeni.

Süni

Behozható-e a lemaradás, hogyan maradhatnak
versenyképesek a megyeszékhelyek és a vidéki települések a fővárossal
szemben

„Lemegyünk vidékre.” Ez
egy olyan kifejezés, amitől szerintem a nem budapesti lakosság jelentős
részének feláll a szőr a hátán. Miért is alakult ki ez a kifejezés? Nézzünk
kicsit a Budapest-vidék ellentétek mögé, és vizsgáljuk meg, hogyan
csökkenthetőek ezek a vitathatatlan különbségek, elsősorban gazdasági és
társadalmi szempontból.

Történelmi
okai vannak, hogy Budapest miért is teszi ki az ország gazdasági
teljesítményének ekkora hányadát. Száz éve még egy több mint húsz millió fős
ország központjaként működött, az infrastruktúra és az ipar is e szerint
szerveződött. A vidéki nagyvárosok és a főváros közti különbségek az óta már
csökkentek, de még mindig szembetűnőek az eltérések.

A
lakosság több mint négyötöde él a fővároson kívül, a főbb gazdasági mutatók
ezzel szemben egészen más arányt mutatnak. Az ország bruttó hazai
össztermékének több mint 27 %-a Budapesten keletkezett a KSH 2015-ös adatai
szerint. Egy főre leosztva ez már azt jelenti, hogy míg a fővárosban élőkre az
európai uniós átlag több, mint 130%-a jut, addig egyes kevésbé fejlett megyék
lakosai annak 40 %-a körül mozognak. Budapest vonzáskörzete és Pest megye is
kiemelkedik a többi régió közül ezeket a számokat tekintve, hozzá kell tegyük
azonban, hogy az ilyen gazdasági mutatókból nem olvashatóak ki többek között a
társadalmi különbségek és a vonzáskörzetből ingázók adta eltérések.

Honnan lehet a
legjobban megközelíteni ezt a kérdéskört, mi lehet az orvosság ezekre a
problémákra? Azt láthatjuk, hogy kisebb méretekben ugyan, de a vidéki
nagyvárosoknál is hasonló a települések összefonódása, a nagyobb lakossággal és
gazdasági erővel bíró városok köre szerveződik az adott térség. Ezek a
települések kulcsszerepet játszanak a vidék fejlődésében.

Peter Karl Kresl
amerikai közgazdász 1995-ös tanulmányában[1] a
városi versenyképesség hat meghatározó tényezőjét definiálta: magasan képzett
munkaerő és magas keresetek; a termelésben a fenntarthatóságra kell törekedni,
vonzó termékeket kell előállítani; a gazdasági növekedésnek a teljes
foglalkoztatottsághoz kell közelítenie; a városnak meg kell határozni azt a
speciális tevékenységet, amin a jövője alapul és a városnak növelnie kell a
pozícióját a hierarchiában.

Ezen a hat ponton is
láthatjuk, hogy összetett folyamatról van szó, ami a gazdasági folyamatok
számos területét érinti az oktatástól, a termelésen át a versenyképességig.

A
legnagyobb vidéki településeink között, csupán hét (nagyság szerint csökkenő
sorrendben (KSH 2019): Debrecen 201 432 fő, Szeged 160 766 fő,
Miskolc 154 521 fő, Pécs 142 873 fő, Győr 132 038 fő,
Nyíregyháza 116 799 fő és Kecskemét 110 687 fő) város lakossága
haladja meg a 100 000 főt, és a ebből öt népessége csökkenő tendenciát
mutat a 2019-es KSH adatok szerint. A csökkenő lakossági adatokat főként a
fővárosba való elvándorlás produkálja a több évtizede tartó népességcsökkenés
mellett, de a külföldre való kivándorlási hajlam is magasabb vidéken, mint
Budapesten.

Mi
adhatja ezeknek településeknek a sikerét? Az imént felsoroltak közül az elmúlt
évben Kecskemét és Győr tudta növelni a lakosságát. Ez a két település, ha
jobban megvizsgáljuk, mind a hat fent említett kritérium alapján tudott
fejlődni az elmúlt évtizedben. Ezekben a térségekben jelentős az utóbbi években
dinamikusan fejlődő autóipar. Az iparág munkahelyeket teremtett, a helyi
oktatási intézmények igazodva az ipar elvárásaihoz, ma már szakirányos
képzéseket nyújtanak, specializálódásukkal biztosítják a szakképzett munkaerőt,
akik helyben maradva tovább segítik a térség fejlődését.

A
fenti példán keresztül láthatjuk, hogy a nagyobb városok képesek lehetnek ma
Magyarországon reagálni a megváltozott igényekre, és sok esetben növelni tudják
a versenyképességüket több területen is, ha megtalálják, mire
specializálódhatnak.

Ez
azonban korántsem jelent megoldást az ezeknek a nagyvárosoknak a vonzáskörzetén
kívül eső kisebb települések gondjaira. A magyar lakosság többsége, közel két
harmada lakik nem megyei jogú városokban, nagyközségekben és községekben. A
siker receptje hasonló a nagyvárosokéhoz, de a közösségeknek nagyobb jelentősége
lehet. Horváth Eszter 2013-as tanulmánya szerint a valódi közösség kialakítása
nemcsak kötődést, hagyományőrzést eredményezhet, de a civil aktivitás,
részvétel az életminőség javulásához járulhat hozzá. Mindezek megvalósításához
három tényezőre van szükség: intézmények létrehozása és megtartása, helyi
gazdaság fejlesztése, munkahelyek teremtése és közösségépítés. Kiemeli, hogy a
falvak sikeressége a polgármester személyiségén, rátermettségén múlik, akinek
központi, összefogó szerepe van a modellben.[2]

Manapság
többek között a vidékfejlesztési pályázatoknak és az európai uniós projekteknek
köszönhetően számos pozitív példát láthatunk, hogy az egyes települések hogyan
tudják felhasználni a bennük rejlő lehetőségeket, amikhez a helyiek
összefogása, és közös munkája játssza a legmeghatározóbb és nélkülözhetetlen
szerepet. Ehhez azonban fiatalokra is szükség van, így ez a mi generációnk
felelőssége is.

[1] Kresl, P. (1995): The
determinants of urban competitiveness. In Kresl, P. – Gappert, G. (eds): North
American Cities and the Global Economy: Challenges and Opportunities. Sage
Publications, London, 45-68. o.

[2] Horváth E. (2013): Kicsik között
a legkisebbek – A törpefalvak sikerének kulcstényezői. Doktori értekezés,
Széchenyi István Egyetem, Győr.

Fotó: turizmus.com

2020-ra várhatóan körülbelül 50 milliárd eszköz csatlakozik majd az internetre. Életünk minden területére beszivárog a digitalizáció, a leghétköznapibb dolgoktól a legösszetettebb ipari műveletekig a feladatokat gyorsabb, precízebb és egyre okosabb gépek végzik el helyettünk. Hálózatba kötve, a mobilunk segítségével társalgunk, szórakozunk, fizetünk és dolgozunk egyre nagyobb lenyomatot hagyva magunkról a virtuális térben. Egy ilyen környezetben manapság már természetesen beszélünk az adataink jogosulatlan megszerzését célzó kibertámadásokról, és az ezt megakadályozni hivatott kiberbiztonságról.

Az egyre népszerűbb kifejezés azonban egy korántsem
egyszerű és letisztázott fogalmat takar. Mi tehát a kiberbiztonság? Nagyjából a
komputeres rendszereink védelmét jelenti minden olyan külső programtól, amely  használni, károsítani, félrevezetni vagy
megismerni szeretné azt. De csak nagyjából, ugyanis a kifejezés magába foglalja
mindazt a temérdek szakmai tartalmat és technikai eljárást, amely a jelenünk
számítástechnikájában a fenyegetés-elhárítás kapcsolatával foglalkozik.

A személyes tapasztalatokból is ismert csalóprogramokon, zsarolóvírusokon túl azonban egy sokkal veszélyesebb fenomén van kialakulóban, amely teljesen átértelmezheti a nemzetközi erőviszonyokat. A 21. századdal ugyanis beléptünk egy olyan korba, ahol a kibertámadásokat már nem magányos hackerek hajtják végre az emailfiókunk ellen, hanem nemzetállamok igyekeznek így érvényt szerezni akaratuknak más szereplőkkel szemben. Tulajdonképpen minden olyan ipari létesítményt, amely a modern társadalom fenntartásához szükséges, komputerek vezérelnek. Bár a gyors technológiai fejlődés előnyei elvitathatatlanok, ez az informatikának való kitettség veszélyes kiskapukat nyit meg a rosszindulatú szereplők előtt. Ennek eredményeként a regionális nagyhatalmak máris megkezdték a kiberteret a vízi, szárazföldi és légi mellett új dimenzióként, „negyedik hadszíntérként” értékelni. Megindult a kiberhadviselésről szóló stratégiák kidolgozása. A helyzet súlyát egy kisebb történelmi áttekintővel szemléltetném.

A kiberhadviselés rövid, mégis homályos történelmében egy 2010-es eseménysorozat látványos fordulópontot jelentett. Egy iráni állami cég megkeresésére egy belorusz biztonsági társaság furcsa számítógépes meghibásodásokat kezdett kutatni. Rövid kivizsgálás után a mérnökök kiderítették, hogy az üzemzavarok hátterében egy olyan kémprogram áll, amely kihasználva a számítógép egyik biztonsági rését, közvetlenül képes beavatkozni annak működésébe. A felfedezést követő további kutatás eredménye megdöbbentette a nemzetközi közösséget. Mint kiderült, a Stuxnetnek keresztelt kémprogram volt az első olyan – ismert – kiberfegyver, amelyet nemzetállamok kifejezetten offenzív célokra fejlesztettek ki. Ez a cél pedig nem volt más, mint kritikus károkat okozni az iráni atomprogram egyik kulcsául szolgáló natanzi urándusító üzemben.

Az ilyen elzárt és őrzött létesítmények hozzáférhetetlenek, az „exploit” (fertőző forráskód) nem juthatott be az interneten keresztül. A vírus mégis bekerült, sokkal kísértetiesebb és rémisztőbb úton érve el az erőmű berendezéseit. A megrendelők ráengedték a Stuxnetet a világhálóra, ahol az a Föld minden pontján megkezdte felmásolni magát a számítógépek rendszereire. Miközben titokban eszközről eszközre duplikálódott, a program keresett valamit: programozható logikai vezérlők után kutatott. Ezek olyan komputerek, amelyek az elektromosság szabályozására hivatottak az olyan kritikus infrastruktúrákban, mint az erőművek. A kémprogramot úgy tervezték, hogy kifejezetten felismerje az iráni uránfinomító létesítmény ezen rendszereit. Előbb-utóbb elérte a teheráni kormány alkalmazottainak személyes számítógépeit, és végül egy magas rangú kormánytisztviselő a natanzi létesítménybe tett látogatásakor, tudtán kívül, vélhetőleg egy fertőzött pendrive-on keresztül juttatta be a vírust az urándúsítóba.

Hogy ki állhatott a támadás mögött, az vitatott, bár
ma már többnyire elfogadott, hogy amerikai-izraeli kooperáció lehetett, azzal a
céllal, hogy elkerüljék az atomprogram keltette feszültség katonai konfliktussá
eszkalálódását. Ennek bizonyítéka lehet, hogy nem sokkal az eset után Irán
nagyméretű válaszcsapást indított az USA ellen a kibertérben. Teheránból
koordinálva egy hackercsoport az összeomlásig terhelte a legnagyobb amerikai
pénzügyi intézmények online felületeit, több tízmillió dolláros kárt okozva
ezzel. A perzsáknak ráadásul rövid időre sikerült átvenniük az irányítást egy
kisebb New York-i gát felett is.

Az eszközök hatékonysága a nemzetközi közösségen túl
magát az Egyesült Államokat is sokkolta. A Stuxnet nyilvánosságra kerülésével
ráadásul visszafordíthatatlan láncreakció indult meg: új és szankcionálatlan
tér nyílott az egymással ellenséges államok számára a hadviselésre. Egy 2013-as
észak-koreai akció órákra megbénította a dél-koreai távközlési rendszerek egy
részét, 2015-ben pedig egy vélhetően Moszkvából szervezett támadás
üzemképtelenné tett számos ukrajnai energiaszolgáltatót, melynek
eredményeképpen több százezren maradtak áram nélkül.

Mostanra egyértelművé vált, hogy a hadviselés ezen formája alapjaiban képes megrengetni a társadalmakat. Hálózatba kötött világunkban az ilyen nagy pusztító potenciállal rendelkező kiberfegyverek fejlesztése ugyanis hasonló veszélyeket hordozhat, mint más tömegpusztító eszközök. Képzeljük el a New York-i gát elleni támadást egy olyan állam esetében, mint Hollandia, ahol ugyanilyen szerkezetek milliók számára tartják távol a tengert a szárazföldtől. Ha a támadók ráadásul túlterhelik és megbénítják az energiaszolgáltatást és a kommunikációs vonalakat, a központi kormányzatnak esélye sem marad időben válaszolni az áradásokra. Bár sci-finek hangzik, ma már egy ilyen nagyságrendű támadás is lehetséges. És minél fejlettebb egy állam, annál nagyobb veszélynek van kitéve.

Hová vezethet egy multinacionális cég vezetőjének szerencsétlenül elsült videója? Meddig mehet el egy óriáscég vezetője akkor, ha interjút ad? Megkérdőjelezhet esetleg olyan jogi struktúrákat is, amelyek kidolgozása és követése egyértelműen állami feladat?

A multinacionális cégek létjogosultságát és rengeteg pozitív hatását nem vonhatjuk kétségbe. Legyen szó akár élelmiszerről, ruházatról, vagy egyéb szolgáltatásokról, egyértelmű könnyebbséget jelent az emberiség számára az, hogy az óriáscégek termékei a világon közel azonos színvonalat képviselnek, valamint bizonyos termékek esetében a méretgazdaságosság okán olcsóbban tudják előállítani, s így eladni azokat. Számos óriáscég azonban – elérve lassan egy-egy kisebb állam népességét és büdzséjét – tapasztalhatóan kezd átalakulni vállalkozásból valami olyan, a vállalkozás és az állam jellemzőivel is bíró entitássá, amely egyre nagyobb szükségét érzi fogyasztóit nem csupán megbecsülni, hanem kondicionálni is. Tapasztalhatjuk, hogy egyre több óriáscég foglal állást olyan kérdésekben, amelyek az emberi együttélés alapjairól szólnak. Újabb gondolatjel. Nem azzal van a probléma, ha egy vállalat aktívan szerepet vállal bizonyos közös ügyekben, legyen az esetleg a természetvédelem, vagy egyéb humanitárius kérdések. A vörös vonal talán ott húzódik, ahol egy vállalkozás szépen lassan elkezdi megkérdőjelezni azokat a törvényeket és egyéb normákat, amelyeket a nép hatalmával bíró államok vagy egyéb szervek hoztak meg. 

Peter Brabeck a 92 milliárd svájci frank bevételű (2013) és több mint 328.000 embernek munkát adó (2016) élelmiszer-ipari vállalat, a Nestlé korábbi vezérigazgatója. Brabeck egy 2005-ös videóinterjúban azt nyilatkozta, hogy a vízhez való, mindenki számára lehetővé tett hozzáférést szélsőséges gondolatnak tartja. Nem gondolja, hogy a vízhez való hozzáférés lehetősége alapvető emberi jog lenne, hiszen a vizet felfoghatjuk nyersanyagként, élelmiszerként, amelynek értéket kell adni. Az interjúból pontosabban nem derül ki , hogy Brabeck hogyan kíván a jelenleginél egyértelműbb értéket adni a víznek. Az interjú miatt azonban sokan felháborodtak, hiszen a Nestlé kinyitott egy olyan kérdést, amely az államok vezetőségére tartozna. Itt az ideje elgondolkodunk egy olyan világon, ahol az ivóvíz biztosítása többé nem az államok, hanem a multinacionális cégek kezében van? 

Az interjúból pontosabban nem derül ki , hogy Brabeck hogyan kíván a jelenleginél egyértelműbb értéket adni a víznek. Az interjú miatt azonban sokan felháborodtak, hiszen a Nestlé kinyitott egy olyan kérdést, amely az államok vezetőségére tartozna. Itt az ideje elgondolkodunk egy olyan világon, ahol az ivóvíz biztosítása többé nem az államok, hanem a multinacionális cégek kezében van? 

Alapjog-e a vízhez való hozzáférés?

A kérdés pofonegyszerű, és annak ellenére, hogy a világon napjainkban több mint egymilliárd ember nem jut megfelelő minőségű ivóvízhez, jogilag sokáig nem volt kielégítően megválaszolható. Ezt jól jelzi az is, hogy az ENSZ 2010-ig nem foglalt egyértelműen állást a kérdésben. Az 1948. december 11-én kiadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata explicité nem mondja ki, hogy a vízhez való hozzáférés önmagában egyetemes emberi jog lenne. A dokumentum említi azonban az élethez való jogot, mint abszolútumot, amelyből levezethető a válasz. Víz nélkül nem létezhet az élet, ezért az élethez való jog csak akkor gyakorolható, ha az embereknek hozzáférése van az ivóvízhez. Sokan hivatkoztak erre a levezetésre, amely azonban olyan egyéb kérdéseket is felvet, hogy ha a vízhez való hozzáférés alapvető emberi jog, akkor az élelmiszerhez való hozzáférés is az legyen ugyanezen elv alapján, és a sor akár a végtelenségig folytatható lenne. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye sem nevesíti az ivóvízhez való hozzáférés biztosításának követelményét, de az levezethető az élethez való jog megállapításából, az ENSZ égisze alatt kiadott dokumentum esetéhez hasonlóan.

2010-ben az ENSZ Közgyűlése pontot tett a vita végére azzal, hogy elfogadta az A/RES/64/292 számú nyilatkozatot, melyben elismeri, hogy a tiszta és egészséges ivóvízhez, valamint az alapvető higiéniához való jog olyan emberi jogok, amelyek elengedhetetlenek az élethez. A dokumentum egyúttal felhívja az államokat és nemzetközi szervezeteket arra, hogy tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy biztosítsák a tiszta és megfizethető ivóvizet mindenki számára. A megfizethetőség tehát jelzi számunkra, hogy nem az ingyenes ivóvíz ideáját kergetjük, még akkor sem, ha a hozzáférés alapjognak minősül. Az ENSZ Fejlődési Program (UNDP) meghatározása alapján a megfizethetőség azt jelenti, hogy az ivóvízre költött összeg nem haladhatja meg egy háztartás bevételének 3 százalékát.

Ha összegezzük eddigi forrásainkat, a következőkre juthatunk. A vízhez való hozzáférés alapvető emberi jog, azonban nem garantálható minden egyes ember számára száz százalékos eredménnyel. Ennek ellenére minden államnak törekednie kell rá, hogy minél több ember számára lehetővé tegye jogának gyakorlását. Az alkotmányjog ezt úgy nevezi, hogy a vízhez való jog nem alanyi alapjog: gyakorlása nem közvetlenül az egyén döntésétől függ, mint például a gyülekezéshez való jog esetében. Ehelyett a vízhez való joghoz az állami intézményvédelem oldaláról érdemes közelíteni.

Magyarország

A magyar alaptörvény is hasonlóan az intézményvédelmi (objektív) alapjogként tartalmazza a tiszta ivóvízhez való jogot. Az Alaptörvény XX. cikk (1) bekezdése rögzíti, hogy mindenkinek joga van a testi-lelki egészséghez. Ezen rendelkezést bontja ki ugyanezen cikk (2) bekezdése, amely kimondja, hogy Magyarország ezen jogok érvényesülését többek között az ivóvízhez való hozzáférés biztosításával éri el. Fontos aláhúzni, hogy Magyarország biztosítja a vízhez való hozzáférést, nem pedig más, egyéb szervezet. Ez már csak annak fényében is fontos, hogy a volt Nestlé-vezér gondolatai rímelnek azokra a nézetekre, miszerint az ivóvízellátást privatizálni kellene, hogy ezáltal gazdaságosabban lehessen eljuttatni a fogyasztókhoz. 

Gondoljunk csak bele, hogy ez mihez vezetne! Egyrészről az állam, a szuverén elvesztené önállóságának, szuverenitásának egy óriási, életfenntartó darabját, és rá lenne utalva arra, hogy egy piaci vagy félpiaci elven működő vállalat szabályozza a lakossági vízellátást. Továbbá, elképzelhető lenne ennek a folyamatnak egy olyan irányú fejlődése is – különösen az egyre apadó vízkészletek következtében – amely a vizet a pénzhez hasonlóan árfolyamrendszerbe rendezné. Amennyiben pusztán piaci alapon kerülne megoldásra a vízellátás, ez előbb-utóbb elkerülhetetlenné válna, hiszen, ha adott területen elfogynának a vízkészletek, oda „importálni” kellene, amely felnyomná a víz „árfolyamát”, ezáltal az megdrágulna. Hasonló helyzetben találnánk magunkat a konyhában a csap előtt állva, mint a töltőállomáson a benzin árát szemlélve. 

A példa extrém, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül, ha ilyen kijelentésekkel találkozunk. Pozitív ellenpélda erre Szlovénia esete, ahol az ország vízkincseit 2016-ban állami kezelésű közjószággá nyilvánították, melyet nem lehet privatizálni. A kormány azzal indokolta a lépést, hogy a jövőben várhatóan igencsak fel fog értékelődni a tiszta ivóvíz, ezért fontos elkerülni a fentebb vázolt eshetőséget. Érdemes azt is kiemelni, hogy az olyan kisebb, vagy közepes méretű államok, mint Szlovénia vagy Magyarország, lakosságszámuk és gazdaságuk teljesítőképessége miatt könnyen a piaci alapú vízelosztás vesztesei között találhatnák magukat, annak ellenére, hogy területükhöz képest igencsak jelentős volumenű ivóvízkészlettel rendelkeznek. Nyilvánvaló tény azonban az is, hogy a fejlett államokban jelen van a pazarlás jelensége az ivóvíz tekintetében is. Erre azonban még ilyenkor sem adhatunk piaci alapon választ, nem engedhetjük, hogy az ivóvíz elosztása nyakló nélkül a profitorientált óriásvállalatok kezébe kerüljön. Ha hiszünk abban, hogy az állam az emberek együttélésének szükségszerű és célszerű következménye, és elfogadjuk, hogy az állam az, ami a néptől eredeztetett hatalom birtokosa, akkor abban is hinnünk kell, hogy az állam felelős a polgárai irányában. Az állam és az egyén szimbiózisának egészséges gondolata, valamint azon korai kapitalista eszme elvetése, hogy az állam szükségképpen „rossz gazda”, elvezethet minket oda, hogy odafigyeljünk a környezetünkre, és már csak azért se pazaroljuk el az ivóvizet, hogy néhány évtized múlva ne kelljen reggel arra kelnünk, hogy az interneten rákeresünk az ivóvíz literjének aznapi árára.