Reaktor

Az HBO Csernobil című történelmi
minisorozata minden idők legnépszerűbb sorozatává vált az IMDb filmadatbázisba
érkezett értékelések szerint. Elismerést fogalmazott meg a kritikusok elsöprő
többsége is, azonban Karla Marie forgatókönyvíró szerint nem szerencsés döntés,
hogy a sorozatban nem szerepelnek színes bőrű színészek. Augusztustól vetítik a
mozikban Quentin Tarantino legújabb, 9. alkotását, amelyet több kritikus is
rasszistának, szexistának és ódivatúnak nevezett, mert szerintük középkorú
fehér férfiakat emel piedesztálra. Mindeközben Arielt, a kis hableányt Halle
Bailey fogja alakítani a Disney új alkotásában, az elégedetlenkedők pedig
#NotMyAriel néven kampányt indítottak – egyesek szerint a színes bőrű színész
ellen, mások szerint csak az eredetiség megőrzése mellett. Vajon természetes
folyamatok szemtanúi vagyunk, vagy a múlt valódi sérelmeire érkezik most
elkésett és erőltetett válasz a 
politikai korrektség és a pozitív diszkrimináció szellemében?

A pozitív diszkrimináció hívei az esélyegyenlőség
megteremtését szokták megnevezni célként, a politikai korrektség pedig bizonyos
etnikai, vallási, kulturális és egyéb közösségek megsértését kerülné el.
Önmagában azonban már azt is nehéz meghatározni, hogy mi az egyenlőség, hisz
különböző nézetek állnak egymással szemben. Ezek közül kettőt neveznék meg: az
egyik az egyenlő bánásmódot (equal opportunity), a másik egy szorosabb
egyenlőséget, az azonos kimenetelt (equality of outcome) kívánja meg.

Az egyenlő bánásmód kétségkívül követendő érték, ugyanis a 21. században meg kell teremteni annak lehetőségét többek között a filmiparban is, hogy művészek nemi, faji, vallási vagy bármilyen más jellegű megkülönböztetés nélkül tudják űzni hivatásukat. A jelenleg bizonyos csoportokat érintő pozitív diszkrimináció azonban úgy tűnik, már nem a felzárkóztatás lehetőségét kívánja megteremteni, hanem mesterséges módon biztosít előnyt. Nézzük például az Oscar-díj körül indult 2016-os vitát. Az  #OscarsTooWhite kampány elindítói az ellene tiltakozztak, hogy szerintük a Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia közel 6000-es tagságában túl sok volt az idős, fehér férfi, Oscar-díjra pedig igazságtalanul kevés színes bőrű színészt jelölnek. Bár az Economist adatai szerint 2000 és 2016 között a jelöltek 10 százaléka színesbőrű volt – ami gyakorlatilag összhangban áll azzal, hogy az ország lakosságának 12.6 százaléka afroamerikai –, Cheryl Boone Isaacs, az Akadémia elnöke drasztikus lépések mellett szánta el magát: 683 új személynek biztosított tagságot, míg számos korábbi tagot felfüggesztett. 2017-re a jelölt színes bőrű színészek aránya 30 százalékra ugrott – kérdés, művészi kritériumok alapján-e vagy sem. Az idei Oscar-díj is ugyanezen utat követte, a sokféleség és különbözőség értékeit hirdetve.

De vajon nem-e épp ez az út vezet a különböző közösségek
egyediségének elvesztéséhez? Tekintsünk röviden Ariel példájára: miért is nem
mindegy az, hogy egy hableányt – tehát egy fikciós karaktert – fehér vagy
színes bőrű színész alakít? A rendező, Rob Marshall szerint a lényeg, hogy
Halle-ben megvan a lélek, a szív, a fiatalság, az ártatlanság és az erő,
illetve az énekhang, ami elengedhetetlen ennek az ikonikus karakternek az
alakításához. Valóban, ezek lényeges szempontok, azonban ezáltal bizonyos
kulturális és történelmi szempontok jelentőségüket vesztik. Az afroamerikai
közösség valószínűleg felháborodna, és jogosan, ha A hercegnő és a béka című
animáció esetleges feldolgozásában egy fehér színésznő kapná a főszerepet,
mivel lényeges kulturális elemek vesznének el. Ha az Ariellel kapcsolatos példa
nem lenne meggyőző, érdemes górcső alá venni Karla Marie Csernobil című
sorozattal kapcsolatos kritikáját. Szerinte a színes bőrű színészek jelenléte
nem okozott volna hátrányt az 1986-os szovjet balesetet feldolgozó sorozatban,
ugyanis a cél nem egy dokumentumfilm létrehozása volt, hanem az emberi érzések,
tapasztalatok, tragédiák bemutatása – ahogy azt maguk a rendezők is vallották.
Ilyen elképzelés mentén azonban a 7 kategóriában Oscar-díjra jelölt 2017-es
Fekete Párducban is szerepelhetnének fehér színészek, mégsem történik így –
ezzel pedig nincs is baj.

A fő kérdésnek nem azt kell érintenie, hogy kinek hol és
milyen formában szabad szerepelnie, hanem hogy mi segít hozzá leginkább egy
adott alkotás művészeti értékéhez. Magától értetődő, hogy bizonyos témák
esetében a túlzott politikai korrektség minőségvesztéshez vezet. Erről beszélt
Clint Eastwood is, aki szerint a Hollywoodra jellemző politikai korrektség
nemcsak a társadalmat gyengíti, illetve a filmeket egyszerűsíti le, hanem
túlzott komolyságot is hoz: „Szerencsés
vagyok, hogy egy olyan érában nőttem fel, amikor az emberek tudtak viccelni.
Mostanság az emberek nem találják meg az akkori humorérzéket, magukat és mindenki
mást is túl komolyan vesznek. Sokat vesztenek ezáltal, és nem élvezik a
különbségeket, amelyek mindenki között megvannak.”

A jelenlegi tendenciák a filmipar szabadságának elvesztéséhez vezetnek, egyrészt azáltal, hogy bizonyos témák és csoportok túlzott előretörését kívánják elérni, illetve egy meghatározott, megkérdőjelezhetetlen kurzust terveznek kialakítani. Utóbbi talán még nagyobb probléma, hisz még ha az adott kérdés vizsgálatára van is szükség, egyetlen meghatározott megközelítésből nem lehet konstruktív párbeszédet kialakítani.

Fotó forrása: A.F. Branco (Constitution.com - 2017)

Sokan azt gondolják, hogy
amikor felveszik őket az egyetemre, onnantól kezdve már sínen vannak. Ez
azonban nem így van, hiszen igaz a mondás, hogy bent maradni legalább olyan
nehéz, mint bejutni. A saját tapasztalataimat írom most le az olvasóközönségnek,
hogy mi az, amire szerintem figyelni kell előbb gólyaként, majd tapasztalt
egyetemistaként is. Életünk egyik legmeghatározóbb pillanata, mikor megkapjuk a
felvételiről szóló sms-t, azonban ezzel az üzenettel sok új kihívás is érkezik
hozzánk.

Lakhatás: Mindjárt az elején el kell döntsük, hol is lakjunk. Szerencsére én mindkét nagy klasszikus csoportot próbáltam, ezért tudok mindkettőről írni. Az egyik természetesen az albérlet, a másik pedig a kollégium.

Már az elején leszögezném, hogy mindkettő kicsit csalóka egy középiskolásnak. Mert az albérlet árak elég magasak napjainkban, mégis inkább a kényelmet és nyugalmat látják ebben. A kollégiumok esetében pedig hajlamosak a középiskolai rendszerben megszokott, nem túl jó állapotú szobákra gondolni. Azonban egyetemistaként tudjuk, hogy a debreceni létesítmények igen magas színvonalúak. A legtöbb esetben anyagi szempontok döntenek, persze akadnak kivételek is.

A már fent említett lakásbérlés manapság egy átlagos egyetemista esetében csak lakótársakkal oldható meg. Jó esetben külön szobában, rossz esetben két ember bérel egy szobát. Utóbbinál már inkább javaslom a kolit, hiszen a feltételek ugyanazok lesznek, az ár azonban kedvezőbb. Egy új városba és közösségbe érkezve szerintem sok ember fél beköltözni egy ilyen helyre a városi legendák miatt. Itt gondolok a különböző beavatásokra, valamint a rendszeres bulikra egyaránt. Ezeket meg kell cáfolnom, hiszen egyes intézmények olyanok, mint egy nagy család Debrecenben, míg másokban minimális a kapcsolat a lakók között.

Azonban új barátokat természetesen albérletben szerezni sokkal nehezebb, mint mondjuk a koli közös konyhájában. A szabadidő eltöltése is könnyebb az utóbbiban, a sportpályáknak köszönhetően. A közösségi terekben, parkokban vagy tv-szobákban is kiváló programokat lehet szervezni. Valamint az intézmények is igyekeznek színesíteni az ott töltött időt.

Mindezeket összefoglalva az egyetemi évek elején több szempontból is hasznosabbnak tartom a kollégiumot. Az önállósodás első lépéseit itt is el lehet kezdeni, amit később egy albérlettel lehet folytatni. Fontos azt is megemlítenünk, hogy a család hiányával másképpen birkóznak meg az egyes emberek még ebben a fiatal felnőtt korban is. Ezt sem árt figyelembe venni egy esetleges egyetem kiválasztásakor, hogy milyen gyakran jut idő majd hazalátogatni. Mert főleg a kezdetekben nagy szükség van a család támogatására.

Albérlet	Kollégium	Szobám

Gólyatábor és az első órák az egyetemen. Nagyon sok elsőéves úgy gondolja, hogy a gólyatábor csak a bulikról szól, természetesen van egy ilyen része is. Azonban ekkor már rendszerint a Debrecenben tanulók megismerhetik az épületeket, a tanáraikat és megoldják a beiratkozást is. Valamint, ami egy közösség szempontjából fontos, már itt találkozhatnak a csoporttársaikkal még az órák megkezdése előtt. Ezek mind nagyon fontosak véleményem szerint és segítenek ahhoz, hogy megszokjuk a környezetet.

A táborban a felsőbb évesek pedig segítenek a tantárgyfelvételben is, ami szintén nagyon hasznos, főleg azoknak, akik nem is tudják, milyen ez a rendszer. Az is nyílt titok, hogy nem mindegy hogy melyik tanárnál veszi fel az ember az adott órát (nem beszélve a félév végi osztályzásról és az év közbeni számonkérések gyakoriságáról).

Végül, de nem utolsósorban maguk az órák következnek. Szerintem szinte mindenkit meglep az egyetemre belépve, akinek nincsenek korábbi tapasztalatai, hogy itt már mennyire magas szinten zajlik az oktatás. Elég csak arra gondolnunk, hogy itt az órák időtartama a legjobb esetben is egy középiskolai duplája. Nem beszélve a tudományos kifejezésekről, valamint arról, hogy itt már nem olyan interaktívak az órák. Valamint itt nem minden hangzik el az órák alatt, ami vizsgán előfordulhat. Gyakorlatok esetében 3 hiányzás a megengedett. Ezt nagyon szigorúan veszik, erre figyelni kell, mert ha ezt nem tartjuk be, könnyen kreditbüntetést kell majd fizetnünk a nem teljesített kreditekért.

Sokan félvállról veszik az elején az egyetemet és nem tudnak mit kezdeni a sok szabadidővel. Bevallom, én is ebbe a hibába estem, azonban a barátoknak és a családnak hála gyorsan vissza lehet térni a helyes útra. Hiszen előadásra járni nem kötelező, azonban ez a filozófia az első vizsgaidőszak után a múlté lesz. A követelmények elsőre ijesztőnek tűnhetnek, viszont egy idő után hozzászokik mindenki és felveszi a ritmust.

Az új két pólusú világrend

Cikksorozatomban be kívánom mutatni azokat a folyamatokat és fontosabb történéseket, amelyek elvezettek ahhoz, hogy napjainkban a politikai elit már nem jobb- és baloldalra, hanem nacionalistákra és globalistákra tagolódik.

A legtöbb ember úgy gondolja, hogy a politikai pártok jobb- és baloldalra osztandók. Ha csak Magyarországot tekintjük, a régi nagy pártoknak mind a politikai mentalitásában, mind értékrendjében, érdekeiben gyökeres változások történtek az utóbbi évtizedekben. Mégis a mai napig a jobb- vagy baloldalra soroljuk be őket. A két oldal értelmezéséhez fontos megjegyezni, hogy napjainkban, a történelmi előzmények ellenére sok köztük a keveredés. Baloldali pártok néha jobboldali nézőpontokat követnek, és néha előfordul fordítva is. Vagyis napjainkban a jobb- és a baloldal értelmezésekor semmiképp sem szabad konkrét pártokra gondolni.

Kezdjük a hétköznapi értelemben vett jobboldal fogalmával! A jobboldal a hierarchikus rendszerek és a tekintély tiszteletéből indul ki, szemléletét a történeti vagy vallási alapon nyugvó társadalmi felfogás jellemzi. A gazdaság területén az állam minimális szerepvállalását hirdeti. A szabadpiacra, a szabad versenyre és az egyén öngondoskodására épít; elfogadja a jelentős társadalmi különbségeket és a különböző társadalmi rétegek problémáit a saját szintjükön próbálja orvosolni. Nem állami segítséget hirdet, a magántulajdon elsőbbségét és az egyén felelősségét vallja.

Ezzel szemben a hagyományos baloldal általában nagyobb hangsúlyt fektet a társadalmi egyenlőség érvényre juttatására és az általános szociális jogokra a magánérdekek ellenében. Támogatja a kulturális sokszínűséget és a nagyobb állami szerepvállalást és az egyenlőségre törekszik. Nem fogad el természetes hierarchiát, és a különböző társadalmi rétegeket egy szintre kívánja hozni.

Ezen definíciók és a politikai valóság összevetése egyértelműen azt sugallja, hogy a politikai jobb- és baloldal, mint elnevezések és fogalmak elavultak.

Jogosan tehetjük fel a kérdést, hogy ha nincs politikai jobb- és baloldal, akkor mi van helyette, illetve mivé alakultak át, és végső soron miért? A világpolitika harcterein már elfogadottá vált, hogy az új politikai közbeszédben nacionalista és globalista oldalra sorolják a politikai pártokat.

A globalizmus meghatározásánál fel kell tennünk a kérdést magunknak, hogy az elmúlt években akár világpolitikai, akár magyar viszonylatban, egyre többet hallunk arról, hogy a pénzhatalmi világelit tagjai politikai pártokat, mozgalmakat, civil szervezeteket, illetve a főáramú médiát anyagi támogatásban részesítik, hogy az érdekében tevékenykedjenek. A globalisták egy olyan homogén társadalom kialakítására törekszenek, ahol különböző neomarxista módszerekkel a társadalmi tagolódás legalapvetőbb pilléreinek szétzúzását célozzák meg. Mint például a hagyományos családmodell, a vallási közösségek - kiemelten a zsidó-keresztény kultúra -, és a nemzeti identitás teljes mértékű felszámolása.

Amikor egy ember olyan helyzetbe kerül, amit nem tud magától megoldani, akkor ez az ember családi, vallási, nemzeti közösségére számíthat, de ha ezek nincsenek, akkor teljes mértékig ki van szolgáltatva ennek a hatalmi rendszernek. Ezért a globalisták álláspontja szerint az ember először szeresse magát, majd pedig az emberiséget. Mindez szembe megy a nacionalista, nemzeti felfogással,

amely szerint az ember először szeresse a családját és magát, majd a nemzetét, az Istenét és végül az emberiséget.

A globalisták szólásszabadságot hirdetnek, de ennek a szabadságnak a lényege az, hogy szabadon mondhatod azt, amit szabad. Ha olyat mond az ember, ami a véleményükkel szembe megy, annak a következménye a megbélyegzés (náci, homofób, rasszista, kirekesztő, antiszemita stb.) esetenként karaktergyilkosság, ami inkább a közszereplők esetében áll fent (lásd: Donald Trump, Orbán Viktor és Matteo Salvini). Legfőbb fegyverük a tömegtájékoztatás és az úgynevezett főáramú média, valamint a globális pénzrendszer ellenőrzés alatt tartása.

Végső soron azt mondhatjuk, hogy a nacionalisták a nemzeti, zsidó-keresztény és a klasszikus-liberális értékrendet követik, valamint a közérdeket szolgálják. A globalisták pedig neomarxista, neoliberális és multikulturális eszméket hirdetnek, amelyeknek még sorolhatnánk az elnevezéseit. Mindezek célja ugyanaz: a nemzetállamok meggyengítése és az egy pólusú homogén világrend létrehozása.

Magyarország szempontjából a két szembenálló oldal elsőszámú képviselőitől származó egy-egy idézet megfelelően alátámasztja a fent leírtakat.

Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke:

„A globalisták azt gondolják, hogy az a jó, ha van egy világkormány, valahol van egy erőközpont, amely onnan irányítva, döntéseit levezényelve a nemzetállamok számára kötelezően előírja, hogy mit kell tenni. Ez a világkormányzás gondolata. Ez a két eszme, a nemzeti megközelítés és a világkormányzás gondolata, a nemzetiek és a globalisták szembeállása nem csak Brüsszelben – összeurópai méretekben -, hanem egy-egy országban is megfigyelhető. Amerikában tán a leglátványosabban, de hozzáteszem ez Magyarországon is így van. Csak miután az ellenzék ma szárnyaszegett, ezért ez a konfliktus nem rajzolódik ki a maga komolyságába. Hiszen nekünk egy nemzeti kormányunk van, de az ellenzék a globalista világkormányzás filozófiáját képviseli Magyarországon.”1 (2018. október 12.-én hangzott el a Kossuth Rádió Jó reggelt, Magyarország! c. műsorában.)

Gyurcsány Ferenc, a Demokratikus Koalíció elnöke:

„A magam részéről az emberi nem egyetemességében, a népek, régiók, országok fokozódó egymásra utaltságában hiszek, s abban, hogy a Föld nevű bolygó teherbíró képessége véges, ezért azt gondolom, hogy vagy a globális kormányzás felé megyünk, vagy belepusztulunk.”2 (Ezt „Merjünk hazafiak lenni” című dolgozatában írta 2019 elején.)

A cikksorozatom következő részében, megkezdem a nacionalizmus és a globalizmus részletes történelmi elemzését, mivel amit napjainkban megtapasztalunk annak évszázadokra visszamenő előzményei vannak.

forrás: fortepan.hu

Az elmúlt évtizedben Budapest évről évre egyre több turistát vonz a világ minden tájáról. Erről árulkodnak a vendéglátáshoz kapcsolódó nemzetközi toplistákon elért helyezések, mint például a Michelin-kalauz, amely éttermeket értékel, vagy a Condé Nast Traveller magazin szállodai rangsora, melyek közül mindkettő tartalmaz budapesti egységeket is. A külföldről érkező tömegek érzékeléséhez természetesen akár már egy pár órát is elég eltölteni a fővárosban. Tanulmányok is alátámasztják, hogy a helyi lakosok is észlelik a külföldről érkező, kikapcsolódni vágyó tömegek folyamatos özönlését, és a vendéglátóhelyek java része turistákkal telik meg. Így hát érthető, hogy elsősorban az ő igényeikhez és pénztárcáikhoz vannak szabva a budapesti árak. De mi ezzel a gond? 

Vizsgáljuk meg a kérdést a borfogyasztás hazai trendjei, az előző néhány év alatt egyre divatosabbá váló borbárok, és a magyar bor témakörein keresztül!

A borfogyasztás trendjei 

Az 1980-as évek környékén még elég nagy meglepetést váltott volna ki egy elegáns, esti randevúra készülő pár, akik a környék legjobb borozóját keresik, hiszen nem éppen kulturális élményként volt elkönyvelve a borfogyasztás aktusa. Az úgynevezett borozók közönségénél inkább az ár és az elérendő állapot volt a fókuszban.

Ezzel szemben ma már akár egy héttel előre is nehézséget okozhat asztalt foglalni szombat estére a fővárosi toplistás borbárok egyikébe, melyek szakszerűen összeválogatott kínálattal várják érdeklődő vendégeiket.

A rendszerváltással megnyílt a lehetőség a magyar borászok előtt, hogy saját pincészeteket létesítsenek, több, különféle borral nemzetközi versenyeken induljanak, és ebből megélhetést teremtsenek maguk számára. Nagyjából ide tehető a fajtaborok megjelenése a magyar termelőknél, hiszen már nem csak a „közös” és „vegyes” szavak határozták meg a folyamatot. Országunk adottságainak köszönhetően, a legendák szerint, már a történelem korábbi pillanatképei is tanúbizonyságot adhattak a magyar bor különlegességéről. Ezek közül talán többünknek eszébe is jut a XIV. Lajosnak tulajdonított kijelentés, miszerint a tokaji aszú „a borok királya, a királyok bora”. De mi köze van ennek napjaink helyzetéhez?

A borbárok kérdése

Ahogy már az egykori francia királynak is felkeltette az érdeklődését, sok külföldi látogató szeretne elmerülni a magyar borkultúrában. E mögött különböző indítékok állhatnak: akár szakértelem, akár kíváncsiság, akár épp az árak, vagy egy bár aktuális nyitvatartása. A külföldről érkezők és a hazaiak között pedig nem csak az a különbség, hogy jellemzően az idelátogató turisták általánosan tehetősebbek a budapesti átlagnál, de mentalitásuk is egészen más. Hiszen nyaralásokon, külföldi utakon sokkal inkább megnő a hajlandóság a költekezésre. Így hát, amikor e növekvő tömeg számtalan indítéka mentén végül eljut egy borbárig, valószínűleg ki fogják szorítani a magyar vendégeket, hiszen minden annyiba kerül, amennyit valaki még hajlandó fizetni érte. Természetesen a budapesti szcéna hazai szereplői között is helyet kapnak a borbárok törzsvendégei, mégsem tudom azt mondani, hogy egy átlagos fővárosi, vagy akár egy egyetemista nyugodt szívvel, csupán érdeklődésből megengedhetné magának a turistákra szabott, 30 eurós borkóstolókat. De hát miért is tenné? Ha egyrészt „ennyiből inkább veszek több üveggel”, illetve „amúgy is ki akar sznoboskodni”?

Ebben a pillanatban pedig megindul a magyar örökségünk egyik fontos részének a fokozatos elhalványulása. 

A magyar bor

Hazánk alapvetően kedvező adottságokkal rendelkezik ahhoz, hogy változatos és jó minőségű magyar borok készülhessenek évről évre. Országunknak 22 borvidéke van, 6 borrégióba rendezve. Mindegyikről érkező borokhoz rendelünk tipikus jellemzőket, amelyek az adott vidék természeti tulajdonságaiból tevődnek össze. Ilyen például a Balaton-felvidéki fehérborok ásványossága a kőzetek összetétele miatt, vagy a szekszárdi vörösborok testessége és magas alkoholtartalma, amelyek többek közt a napsütéses órák magas számának köszönhetőek. Szerencsés helyzetünkből kifolyólag tehát kijelenthetjük: a magyar bor különleges, és ez már többször beigazolódott, nemzetközi téren is. Ennek ellenére, ma sokszor hallhatunk olyat, bármilyen korosztályban, hogy a bort megszagolni, a típusok között válogatni felesleges színészkedés, felvágás. Ez pedig abból fakad, hogy sokan nem ismerik a borokat, mert az óriási árréssel dolgozó vendéglátóegységek miatt, az a téves kép él bennük, hogy ezt nem engedhetik meg maguknak. Ami nyilván bosszantja az embert, így már csak azért sem kíváncsi, mi lehet a nagy borőrület mögött. Mindeközben nem is tudják, hogy 4-5 kommersz sör árából már egy üveggel is tudnának venni a jobb kategóriás, hazai borokból. 

Mit, miért és hogyan?

A probléma tehát, hogy rendelkezünk egy olyan adottsággal, egy hungarikummal, ami a kifelé történő népszerűsítés közepette egyre eltávolodik azoktól, akiké: a magyaroktól. Nehéz kérdés előtt állunk, hiszen nem követelhetjük a vendéglátóktól, hogy adják olcsóbban a bort, hogy akár a diákok is ki tudják fizetni, ugyanakkor arra sincs lehetőség, hogy minden hétvégén házhoz menjünk a termelőkhöz a legjobb ár-érték arányért. Ennek ellenére sokféle módon javíthatunk a helyzeten. Például, becélozva azt a problémát, hogy sokan már nem is akarnak minőségi bort odafigyeléssel fogyasztani, hiszen az holmi alakoskodásnak tűnhetne, segítene, ha a hétköznapibb hangulatú kocsmák polcaira is felkerülnének a minőségibb tételek. Emellett azon borbárok, melyek kínálnak lehetőséget borkóstolásra, szélesíthetnék a skálát, előállhatnának olyan borsorokkal, amelyeket nekik is megéri akár jutányosabb áron kínálni. Ez csak két ötlet, de számtalan verzió elő tudná segíteni az egyik legfontosabb célt: azt, hogy olyan tudásátadás történjen a magyar bort illetően, amely büszkévé és nyitottá teszi a hazai lakosságot.

Fontos tehát, hogy lássuk, milyen módokon tudjuk kihasználni ezt az adottságunkat ahelyett, hogy rossz szájízzel viseltetnénk irányában. A hibás képeket és következtetéseket meg kell szüntetni, hogy a magyar bor újra mindenkié lehessen, mostanra elért minőségét és népszerűségét megőrizve. 

„Háromhetes korodban szinte láthatatlan vagy… A szíved már teljesen kialakult és nagy is: arányaiban kilencszer nagyobb, mint az enyém. A tizennyolcadik naptól vért szivattyúz és rendesen ver is: hogyan is dobhatnálak el?”

– Oriana Fallaci: Levél egy meg nem született gyermekhez

A hol legális, hol illegális, az idő múlásával különböző módszerekkel végzett abortálások egész ismert történelmünket végigkísérik. Az úgynevezett nem kívánt terhességet már az ókorban is próbálták mesterségesen megszakítani.

Magyarországon a szovjet megszállás során nők ellen tömegesen elkövetett erőszakok után legalizálták az abortuszt, majd a Ratkó-féle, 1953-ban bevezetett egészségügy-miniszteri utasítást követően egészen 1956-ig szigorúan szankcionálták a terhességek művi megszakítását. 1956 júniusától viszont szinte feltétel nélkül engedélyezték a magzatelhajtást az anya kérésére. 

Ettől a ponttól kezdődően drasztikusan megnőtt az abortuszok száma, mely kilengés csak 1974 táján mérséklődött, mikortól a születések száma majd minden évben meghaladta a terhességmegszakításokét. 

Napjainkban az adatok optimizmusra adnak okot az életpártiaknak. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) Népmozgalom című összegzésében közzétett statisztika szerint 2018-ban 1600-zal csökkent a művi vetélések száma az előző évhez viszonyítva.

Mit is kéne kiemelnünk azonban a statisztikák, trendek és számok világából? A biztató tényt, hogy folyamatosan csökken az abortuszok száma, vagy azt, hogy hazánkban máig közel harmincezer magzatot abortálnak évente? Lássunk tisztán: a történelmi áttekintések, a törvényi szabályozások és az orvosi-szociológiai műszavak elfedik a lényeget. Amiről szó van, az magzatgyilkosság. 

Mint minden húsba vágó kérdés, természetesen ez is megosztó. Másként beszélnek róla azok, akik még mindig a családtervezés eszközeként tekintenek az abortuszra, és másként azok, akik gyilkosságként.

Ha az abortuszpártiak csoportját kérdeznénk, olyan szavak hangzanának el, mint „az anya egészsége”, „a magzat életképessége”, „körülmény”, „női jog”, valamint Magyarországon a „trimeszter”. 

Az életpártiak tábora persze erről teljesen másképp vélekedik. „Az anya egészségére” anyai ösztön, „a magzat életképességére” koraszülés, „körülményre” megoldás, „női jogra” gyermek jog, „trimeszterre” fogantatás pillanataa válasz. 

Nézzük végig egyenként a fenti érveket!

Az anya egészségét veszélyeztető terhesség specifikus és az erre való hivatkozás könnyen ingoványos talajra vezethet. 2017-es adatok szerint az abortuszok 97%-át az anya súlyos válsághelyzetére hivatkozva végezték el Magyarországon, és csupán a maradék 3%-ot indokolta bűncselekmény vagy magzatot/anyát érintő súlyos betegség. De mi is az előbb említett súlyos válsághelyzet? Fizikai, érzelmi, pszichológiai, családi, életkori tényezőkből áll és mindezen tényezők vonatkozhatnak az egészségre. Ez pedig szinte bármire ráhúzható... Megjegyezném, visszás az abortuszt az anya mentális egészségének megőrzésével indokolni – mivelhogy ez számtalanszor megesik –, mikor a nők többsége élete végéig hordozza az abortusz traumáját. 

Miről van szó, mikor a gyermekvállalásra nem megfelelő körülményekről beszélünk? Szegénységről, szülők alacsony vagy magas életkoráról, az anya életét, karrierjét megzavaró véletlenről, nemi erőszakról. Ezekre valóban a magzat meggyilkolása a válasz még 2019-ben is? Nem hiszem. Mindig lehet találni olyan megoldást, amely nem ideális, de nem jár magzat elpusztításával, az anonim örökbe adástól kezdve a szerető segítséggel lehetővé tett szülővé válásig. 

A nő és a gyermek joga az abortusz kérdésében összeférhetetlen, kvázi ütik egymást. A nő jogát ahhoz, hogy saját teste felett rendelkezzen, emancipált nőként természetesnek tartom. Olyan országban élek, ahol jogom van a fogamzásgátláshoz, nem kényszeríthet senki házasságra vagy nem kívánt nemi kapcsolatra. Csakhogy. A magzat, amely egy nő testében növekszik, nem a test része. Nem egy tumor vagy anyajegy, amit csak úgy eltávolíthatok. Nem egy kényelmetlenség, amit könnyedén és egyszerűen, TB-támogatással megszüntethetek. A nő saját teste feletti abszolút rendelkezési joga a fogamzás pillanatáig tart, melyet a magzat élethez való joga relatívvá tesz. Már a római jogban is evidens volt az alábbi tétel: „Qui in utero est, perinde ac si in rebus humanis esset, custoditur, quotiens de commodis ipsius partus quaeritur”/„A méhmagzatot, valahányszor az ő érdekeiről van szó, úgy kell védelemben részesíteni, mintha már élő ember volna” – Paul. D. 1, 5, 7. 

Ezzel párhuzamban az Alaptörvényünk is deklarálja: „Az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz, a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg.” – Szabadság és felelősség II. cikk.

Felmerül a kérdés; ha ez a rendelkezés 2011. április 25-e óta érvényben van, miért legális még az abortusz? Ahogy az alkoholtilalommal sem szűnt meg az alkoholfogyasztás, úgy nagy valószínűséggel az abortusztilalommal sem szűnnének meg a magzatgyilkosságok. Várható eredményként csupán kevésbé hozzáértő emberek, kevésbé biztonságosan végeznék, lényegesen több pénzért. Ez sem a magzatnak, sem az anyának nem kedvez.

Hosszú távon hatékony megoldásnak egyedül a kitartó, folyamatos, tudatos szemléletformálást tartom. Hiszen egy-egy vízcsepp sem váj mélyedést a kőbe a saját erejéből, de a sok és gyakran hulló vízcsepp már igen. A cikkemhez választott idézet szerzője, Oriana Fallaci, olasz újságíró, haditudósító és író végül elvesztette a magzatát, akihez már pár hetes korában is partnerként beszélt és tökéletesen értette: a benne növekvő sejtcsomóban már minden ott van, amiből gyermek lesz. 

Egyenlőség, szabadság, testvériség!” ordította több száz fiatal magyar a ma már jól ismert gondolatokat 172 éve március 15-én. A radikális események és a forradalom nemcsak Magyarországon, hanem szinte egész Európán végig söpörve változtatta meg a történelmet örökre.

A lelkesedés, az eszmék, a fiatalos hév... mind olyan dolog ami mai napig benne él a köztudatban. A márciusi forradalom és az azt követő események ma már szerves részét képzik történelmünknek és hagyományainknak. Történeteinkben, dalainkban és a honvédelemben is fellelhetőek egyes erre utaló motívumok.

forrás: budaihonvedek.hu

Először is, a név. A Magyar Honvédség először 1848-ban Batthyány Lajos utasítására a Nemzeti Őrség részeként alapult meg, mindössze tíz gyalogzászlóaljjal. A külföldi fenyegetettség és a belső konfliktusok kezelésére és kordában tartására megoldást kellett azonban találni. Kossuth Lajos indítványozására,1848. július 11-én az Országgyűlés megszavazta a kétszázezer újoncot és egy azonnali hatályú hadihitelt, ezzel létrejött a Honvédség. Az aktuális politikai nézetek, névváltoztatás ellenére is fent tudott maradni a mai napig. A II. Világháború után névváltoztatásra keült sor, így lett a Honvédségből Magyar Néphadsereg, ezzel pedig elindult az állomány erőteljes szovjetizálása is. A rendszerváltás honvédségi fronton már 1989-ben megkezdődött. Ez körübelül 20%-os létszámcsökkenéssel és nemzetközi haderővé alakítással indult meg. 1990. március 15-én pedig visszanyerte eredeti nevét, így lett a magyar haderő hivatalosan Magyar Honvédség. Az állományt ma már békeidőben csak hivatásos és szerződéses katonák alkothatják. Mindezen változások ellenére sikerült megőrizni ezt a hadi egységet, amely a ’48-as események emlékét őrzi és örökre őrizni fogja.                                                

1848-ban a már meglévő 12. huszárezred lovasai kiváló alapot biztosított az akkor újonnan alapuló Honvédség számára. Az új honvédsereg gyalogságát zászlóaljakba szervezték, a lovasság felépítését azonban változatlanul hagyták. A régi ezredek mellé a magyar vezetés még hat új ezredet rendelt hozzá. „A rövid dolmányt a hosszabb atilla váltotta fel és a mente is ennek megfelelő hosszúságú lett. Zsinórzatuk a régi 14-18 sor helyett ötsoros, piros színben, pecekgombokkal. A nadrág is piros zsinórt kapott, de többnyire az alul bőrözött szürke pantallót viselték.
A pantallér és tölténytáskaszíj fekete, a tarsolyon és sabrakon a császári névjel helyett a magyar címer díszelgett.
Fegyverzetük a régi ezredekénél korszerűbb volt: 1844 mintájú Augustin rendszerű csappantyús pisztoly és karabély, 1845 mintájú kosaras szablya.

A huszárok végig küzdötték a szabadságharc minden csatáját és hősiesen helyt álltak az osztrák és orosz lovassággal szemben Az 1849. augusztus 13-i fegyverletétel után a legénység Ferenc József újjászervezett huszárezredeiben szolgált tovább.”

Az 1991. szeptemberében megalapult Magyar Koronaőrök Egyesülete közel húsz évig végezte kiválóan munkáját, azonban 2011-ben változás történt és a Magyar Honvédségbe tartozó Honvéd Koronaőrség átvette a Szent Korona őrzését. Ennek az állománynak az egyenruhája mai napig mutat hasonlóságot a XIX. század közepén megalkotott egyenruhákéhoz. Ez egy gyönyörű és tiszteletteljes módja a hagyományok ápolásának.

Ezeken felül azonban nem feledkezhetünk meg a Kossuth nótáról sem. Azokról a dalokról, amelyeket óvodában lelkesen tanultunk ás az iskolában már hangosan énekeltünk. A szintén heves Rákóczi szabadságharc idején keletkezett dallamokat idézi a Kossuth nóta is. A Kossuth Lajos azt üzente... kezdetű dal a ’48-as forradalom idején lelkesítő, toborzó dal volt. A szabadságharc legyőzése után betiltásra került dalt, titokban énekelték tovább, ezzel maradt meg a köztudatban. Így mai napig megemlékezéseken énekeljük a szabadságharc egyik leglelkesítőbb nótáját együtt, ezzel sosem felejtve a múlt véres eseményét. Hiszen megőriztük ezt, mint egy apró kis darabkát magunkban, és a fülünkben zúg, hogy „Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!”