Reaktor

Te mi vagy? A „reacher” vagy a „settler”? – Párkapcsolati elmélet, ami megosztja a világot

A romantikus kapcsolatok világában időről időre felbukkan egy-egy frappáns – és kissé provokatív – elmélet, amely egyszerre szórakoztat, elgondolkodtat és olykor fel is bosszant. Az egyik ilyen közismert teória szerint minden párkapcsolatban van egy „reacher”, vagyis aki felfelé választott, és egy „settler”, vagyis aki megalkudott. Az elmélet szerint az egyik fél „feljebb nyúlt” a saját ligájánál, míg a másik „beérte” valakivel, aki látszólag alacsonyabb szinten van, mint amit elérhetett volna. Bár ez az elképzelés leegyszerűsítő és sokak szerint sértő, érdekes kérdéseket vet fel: hogyan látjuk magunkat a kapcsolatainkban, és milyen hatással van ez az önértékelésünkre és párkapcsolati dinamikánkra?

Mi az a „reacher–settler” elmélet?

A koncepció a popkultúrából ered – különösen a 'How I Met Your Mother' című sorozatban vált ismertté. Az alapfelvetés a következő:

• A „reacher” az a fél, akit szerencséje, bája vagy mágikus varázslata révén sikerült „túlnyerie magát” a kapcsolatban.
• A „settler” az, aki beéri valakivel, aki kevesebbet nyújt, mint amit ő „elérhetne”.

Az elmélet szerint ez a dinamika – akár tudatosul, akár nem – hatással van arra, hogy a pár tagjai miként viszonyulnak egymáshoz, milyen szerepek alakulnak ki köztük, és hogyan élik meg a kapcsolatot.

Miért hisznek benne sokan?

Mert az emberek, akár bevallják, akár nem, imádnak rangsort állítani. Ki a csinosabb, ki a viccesebb, ki a „jobban kereső”, és ki „érdemli meg” a másikat jobban. Ez az összehasonlításra épülő gondolkodás a modern randevúzás világában – ahol mindenkit jobbra lehet húzni vagy balra söpörni – csak még inkább felerősödik, sokszor tudattalanul is.

Az elmélet árnyoldalai

Bármilyen szórakoztató is az ötlet, számos problémát hordoz magában:

1. Lefokozza a szerelmet egyfajta csereként.
   A szerelem nem cserekereskedelem, ahol előnyöket és hátrányokat váltunk egymásért. Sokkal bonyolultabb, személyesebb és érzelmileg összetettebb ennél.
2. Túlzottan a külsőségekre épít.
   Az elmélet gyakran csak a külsőségeket (megjelenés, társadalmi státusz) veszi figyelembe, miközben figyelmen kívül hagyja az empátiát, a közös értékeket, a lelki kapcsolatot vagy a humorérzéket.
3. Aláássa a kapcsolat biztonságát.
   Ha valaki elhiszi, hogy ő a „reacher”, könnyen kialakulhat benne a „nem vagyok elég jó” érzés. A „settler” pedig könnyen túlzott önérzettel, netán lekezeléssel viszonyulhat a másikhoz. Egyik sem túl romantikus alap és könnyen kialakulhat alárendeltség vagy felsőbbrendűség érzése, ami alááshatja a kölcsönös tiszteletet és érzelmi biztonságot.

Miért érezzük mégis valódinak?

Mert önértékelési kérdéseket érint. Ha valaki állandóan azt érzi, hogy „túl jól jártam”, az lehet bizonytalan és félhet attól, hogy elveszíti a partnerét. Mások azért „settlerkednek”, mert félnek az egyedülléttől, vagy egyszerűen nem hisznek abban, hogy valaki igazán passzolhat hozzájuk.

Itt lép be a képbe a pszichológia; a kötődési stílusunk (pl. szorongó vagy elkerülő) erősen befolyásolja, hogyan érzékeljük saját helyünket a kapcsolatban. Egy szorongó fél gyakran érzi magát „törekvőnek” akkor is, ha a kapcsolat egyensúlyban van. Az elkerülő kötődésű emberek pedig hajlamosak leértékelni a partnerüket, hogy védjék magukat az érzelmi közelségtől.

Vissza a valóságba: a jó kapcsolatok nem ranglistákon alapulnak

A legtöbb kiegyensúlyozott kapcsolatban egyszerűen más-más erősségekkel bírnak a felek. Az egyik lehet vicces és spontán, a másik támogató és türelmes. Az egyik extrovertált, a másik introvertált – és ezek a különbségek kiegészítik egymást. Egy jól működő kapcsolatban mindkét fél azt érzi, hogy szeretve van és nem is kevesebb, nem is több a másiknál. 

Zárásképp

A „reacher–settler” elmélet tehát egy humoros párbeszédindító, és biztos mindenkinek van is olyan ismerős párosa, akiknél nem érti, hogy a pár egyik tagja, hogy köthetett ki a másik mellett, akár azért, mert valamelyikük sokkal szebb, vagy mert tehetősebb, népszerűbb vagy okosabb a másiknál. Ugyanakkor a humor szintjén túl nem érdemes mélyebben is belehelyeznünk magunkat ezekbe a szerepekbe, mert párkapcsolati és önértékelési szempontból roppant mérgező lehet ez a gondolat.

Kevesebb mint tíz év alatt hatalmas ipari központtá vált Haiphong, egy 2 milliós város Észak-Vietnámban. A hatóságok több ezer hektárnyi területet töltöttek fel az óceánból, hogy létrehozzanak egy új gazdasági övezetet és egy mélyvízi kikötőt. Ezt a kikötőt kifejezetten úgy építették, hogy közvetlenül az Egyesült Államokba tudják szállítani az innen induló árukat. Ma Haiphongban működik a világ egyik legforgalmasabb kikötője, ahonnan évente több mint 26 milliárd dollár értékű árut exportálnak.

Kép forrása: Gaw NP Capital

A következő cikkben arra keressük a választ, hogy hogyan vált Haiphong Vietnám gazdasági konjunktúrájának középpontjává, és hogyan árthat Vietnám leggyorsabban fejlődő városának Trump új, átfogó kereskedelmi vámháborúja.

Haiphong gyors növekedése Trump első ciklusa alatt

Haiphong Észak-Vietnám partjainál fekszik. Itt található a 100 milliós ázsiai ország egyik legfontosabb kikötője. Óriási előny, hogy közel van a 18 milliós Sencsenhez, a nyüzsgő kínai ipari és technológiai fellegvárhoz. Miután Trump az első ciklusában vámokat vetett ki a kínai termékekre. Így egyre több beruházó számára a Kínával szembeni befektetési alternatívának tekint Haiphongra a régióban.

Kép forrása: Google Maps

Az olyan vállalatok, mint az LG Electronics és a Pegatron, az Apple legfőbb beszállítói 2018 körül áthelyezték termelésük egy részét Kínából Haiphongba. A Deep C, egy földterületeket és előre kialakított gyárakat kiadó, bérlő vállalat pedig dollár milliárdokat költött el arra, hogy félreeső halászterületeket alakítson át hatalmas ipari övezetekké. Ma már több mint 170 ügyfelük van, mint például a Pegatron és a Foxconn is.

Trump első ciklusa alatt a vietnámi üzletemberek az amerikai elnök intézkedéseit úgy mutatták be, mint az egyik legjobb marketingfogást, mivel a Trump-adminisztráció által bevezetett vámtervezetek biztosították, hogy vezető külföldi cégek végre komolyan fontolóra vegyék, hogy megéri-e egy olyan országban fejleszteni és beruházni, mint Vietnám.

Infrastruktúrafejlesztés

A külföldi befektetések beáramlása az infrastruktúra masszív bővítését is kiváltotta, több csatornát teremtve az áruk számára. 2018-ban egy új mélyvízi kikötő kezdte meg működését, amely közvetlen hozzáférést biztosít a Dél-kínai-tengerhez, amelyen keresztül a globális kereskedelem egyharmada halad át.

A vietnámiak és a kínaiak 2018-ban megépítették a Haiphongot Sencsennel közvetlenül összekötő autópályát, mintegy 1400 kilométeres szakaszon (Magyarország teljes autópályahálózata körülbelül 1800 kilométer hosszú).

Kép forrása: Wall Street Journal

Ez robbanásszerű növekedés hozott a két ország közötti kereskedelmi kapcsolatokban. Közvetlenül a COVID világjárvány előtt Haiphong gazdasága évente majdnem 17%-kal nőtt, ami több mint kétszerese az országos növekedési ütemnek. Ma a város és térsége az ország leggyorsabban fejlődő területe. Mindezt úgy, hogy Vietnám is a világ leggyorsabban növekvő gazdaságai között van.

Trump második ciklusa

A gyártási kapacitások növekedésével együtt a kereskedelem volumene is jelentősen megugrott, különösen a régi ellenség Amerikai Egyesült Államokkal. 2018-ban Vietnámnak volt a hatodik legnagyobb kereskedelmi többlete az Egyesült Államokkal szemben, de ma már a harmadik legnagyobb kereskedelmi többlete van az USA-val szemben Kína és Mexikó után. Vietnám export terén megelőzte Németországot is. Trump elnök szerint pedig ezek azok a „gazember országok”, amelyek tönkre teszik az Egyesült Államok gazdaságát és vámokat kell rájuk kivetni.

Kép forrása: U.S. Census Bureau

Egyértelműen látszik, hogy ahogyan növekszik Vietnámnak az USA-ba irányuló exportja, úgy növekszik Vietnám Kínából származó importja, és nagyjából ugyanazokban a kereskedelmi termékek összefüggésében is. Tehát a kínai vállalatok egyfajta kiskapunak használják az országot az amerikai vámok elkerülésére.

A második Trump-adminisztráció sokkal szigorúbb és sokkal célirányosabb vámokkal fog majd arra törekedni, hogy csökkentse a Kínából érkező importot mennyiségét. Trump biztosan talál majd okot arra, hogy vámokat vessen ki Vietnámra is.

Elemzők szerint a várható vámok ütemezésének és mértékének bizonytalansága rövid távon ártani fog a vállalkozásoknak és azok növekedésének.

A vietnámi cégeknek jelenleg nagyon nehéz megtervezniük a terjeszkedésüket. Ha a gazdaságban nincsenek kiszámítható adó- és vámszabályok, akkor nem lehet megjósolni, hogy milyen lesz a jövőbeli növekedés, a vállalkozások elhalaszthatják a beruházásaikat, visszatarthatják a készpénzüket, többet fognak takarékoskodni, ami hátráltatni fogja a gazdasági növekedését.

Vietnam jövője

Hosszú távon az elmúlt hat évben az ország arra koncentrált, hogy a világ következő ipari központjává váljon. Vietnámnak már több mint 25 országgal van szabadkereskedelmi megállapodása (nemrég az EU-val írtak alá egyet). Ezt az új politikát az elemzők szerint arra fogja használni a kormány, hogy az Amerikába irányuló exportot más fejlődő piacokra átirányíthassa át.

Vietnámi gazdasági csoda, kép forrása: Oxford Economics

Ma az ország a világ egyik leggyorsabban növekvő gazdasága, és Haiphongban számos infrastrukturális projekt van jelenleg is folyamatban. Hat további kikötőhelyet épít Haiphongban Deep C, és egy több mint 8 milliárd dollár értékű, részben Peking által finanszírozott vasúti projekt keretében fogják összekötni Haiphongot Kínával, így megkönnyítve a két ország közötti kereskedelmet. A tervek szerint ez a vasúti beruházás előreláthatólag 2030-ra fog majd elkészülni.

Trump visszatérése után rugalmasabbá kell majd válnia a vietnámi gazdaságnak, ha meg akarják őrizni a dinamikus gazdasági növekedésüket.

A legjobb ellátási lánc ma már nem feltétlenül a legolcsóbb, hanem a legrugalmasabb és legalkalmazkodóbb. Olyan, amely képes gyorsan reagálni a változásokra. Például ma lehet, hogy Kínában éri meg tévéképernyőket gyártani, mert ott nincsenek vámok. De ha holnap ez megváltozik, és inkább Mexikóban vagy Vietnámban kell növelni a gyártást, akkor ezt is gyorsan meg tudja oldani. Ehhez persze nagyobb beruházásokra van szükség a gyártási kapacitás kiépítéséhez, de cserébe csökken a kockázat, és könnyebb alkalmazkodni a bizonytalan helyzetekhez.

A befektetések segíthetnek a haiphongi vállalatoknak túlélni a következő nehéz időszakot, és hozzájárulhatnak ahhoz is, hogy Vietnám gazdasági növekedése stabil maradjon – még akkor is, ha a világkereskedelmet olyan kihívások fenyegetik, mint például Trump elnök keményebb, "mindenki veszít" típusú kereskedelmi politikája.Ezek a beruházások segíthetnek a haiphongi vállalatoknak átvészelni az elkövetkező vihart, és segíthetnek abban, hogy Vietnam gazdasági növekedése erős maradjon, még Trump elnök nulla összegű kereskedelmi kilátásainak fázisában is.

Az Egyesült Államok április elején drasztikus vámmal sújtotta a vietnámi termékeket, miközben Kína elnöke Malajziába utazott új gazdasági megállapodásokat kötni. Ez a két, időben egymást keresztező esemény jól példázza, milyen bonyolult geopolitikai mezőben kénytelenek manőverezni Délkelet-Ázsia országai. Egyre élesebb a nagyhatalmi vetélkedés, és a térség államai abban érdekeltek, hogy kapcsolatokat ápoljanak mindkét óriással anélkül, hogy teljes mértékben elköteleznék magukat bármelyik oldal mellett. Ezt a stratégiai kivárásra és többirányú együttműködésre építő diplomáciát nevezzük „hedgingnek”.

A hedging nem újdonság a régióban. Már a hidegháború idején is cél volt a kívülmaradás – az ASEAN 1967-es létrehozása is részben ezt szolgálta. A térség államai mára mesterfokra emelték az egyensúlyozást: miközben szoros gazdasági kötelékeket alakítanak ki Kínával, biztonsági téren együttműködnek az Egyesült Államokkal. Ez a kettős megközelítés lehetővé teszi számukra, hogy csökkentsék a kiszolgáltatottságot, miközben kihasználják a globális rivalizálás adta lehetőségeket.

Néhány példa a „hedgingre”

A Fülöp-szigetek évekig hintapolitikát folytatott, de az utóbbi időszakban egyre markánsabban fordul Washington felé. Az amerikai katonai jelenlét bővítése és a közös hadgyakorlatok jól mutatják ezt az irányt, ugyanakkor Manila óvatosan lavírozik: nem akarja teljesen elidegeníteni Pekinget, amely kulcsfontosságú gazdasági partner. Marcos elnök szavai és tettei is erről tanúskodnak: együttműködés az Egyesült Államokkal, de nem bármi áron.

Kép forrása: Asia Society

Vietnám az egyik legügyesebb „hedger”. Az amerikaiakkal ápolt kapcsolatok látványos erősítése nem zárta ki, hogy néhány héttel később Hszi Csin-pinget is vendégül lássák Hanoiban. Ez a kettős diplomácia azonban nem kockázatmentes. Trump visszatérésével az USA egyoldalú vámintézkedéseket vezetett be Vietnám ellen, amit sokan figyelmeztető jelnek tartanak: a pragmatikus egyensúlyozás könnyen sérülhet, ha egyik fél hirtelen erősebben várja el az oldalválasztást, ami a rivalizálás erősödése esetén elkerülhetetlenné válik. Hanoi tehát kénytelen újraosztani lapjait, miközben megpróbálja megőrizni gazdasági nyitottságát, folytatja védelmi együttműködését az amerikaiakkal, és nem engedi kihűlni kapcsolatait Kínával sem, hogy a lehető legnagyobb hasznot szerezze meg a lehető legkisebb kockázat mellett.

Indonézia külpolitikája mindig is a függetlenségre épült. Az ASEAN egyik legfontosabb tagjaként Jakarta sokáig a semlegesség szószólója volt, és a következő elnök, Prabowo Subianto is ezt a vonalat viszi tovább, legalábbis a jelek szerint. Katonai kapcsolatait Washingtonnal fokozta, ám első elnöki útja Pekingbe vezetett. Ez az üzenet világos: Indonézia nem kíván választani, inkább próbál mindkét nagyhatalommal kapcsolatokat fenntartani, miközben a térség stabilitását tekinti elsődlegesnek. Ugyanakkor a dél-kínai-tengeri viták, különösen a Natuna-tenger körüli feszültségek, időről időre próbára teszik Jakarta diplomáciai rugalmasságát.

Malajzia különösen látványosan igyekszik távol tartani magát a geopolitikai szembenállástól. Anwar Ibrahim miniszterelnök kormánya következetesen hangoztatja a semleges státuszt, és nem hajlandó engedni a két nagyhatalom nyomásának. Amikor Washington újabb vámokat helyezett kilátásba, Kuala Lumpur gyorsan Pekinghez fordult támogatásért. Az új kínai gazdasági megállapodások és piaci lehetőségek azonnali válaszlépésként szolgáltak az amerikai szigorra. Malajzia egyszerre gazdaságilag erősen kötődik Kínához és exportfüggő az amerikai piactól – nem meglepő tehát, hogy mindkettőhöz hűvös barátsággal viszonyul, elköteleződés kerülése mellett.

A 2025-ben második ciklusát kezdő Donald Trump nem kedvezett Délkelet-Ázsia országainak. A multilaterális kezdeményezések elutasítása, az IPEF elhagyása és a vámtarifák kiterjesztése aligha segítik elő a regionális stabilitást. Sőt, egyes elemzők szerint ez a konfrontatív megközelítés arra kényszerítheti a délkelet-ázsiai országokat, hogy állást foglaljanak. Az USA egyre kevésbé tűri a kétoldalú politikát, és nyomást gyakorol partnereire, hogy nyíltan álljanak mellé.

Kína ezzel szemben a diplomácia és a gazdasági ösztönzés eszközeivel igyekszik magához édesgetni a régiót. Bár a retorika továbbra is a közös sorsközösségről szól, a dél-kínai-tengeri katonai kiépítések, az időhúzás az ASEAN-tárgyalásokon, valamint a burkolt fenyegetések azt mutatják: Peking sem tűri, ha elpártolnak mellőle. Mindeközben Kína fokozza befolyását a térség gazdasági hálózatában, például a RCEP révén.

Kép forrása: Amazon

Merre tovább? – A döntés ideje közeleg

A hedging eddig működött, de most új kihívások elé került. A térség országai egyre nehezebben tudják kivédeni a nyílt választás kényszerét. Az elkövetkező évek tétje, hogy sikerül-e finomítani az egyensúlypolitikán, akár más partnerek bevonásával (EU, Japán, India), akár még ügyesebb diplomáciai koreográfiával.

Délkelet-Ázsia számára a béke, a stabilitás és a szuverenitás megőrzése nem csupán cél, hanem túlélési stratégia, ezért a versengés keményedése, hidegháborús jellege megnehezíti a dolgukat. Azonban egy dolog biztos, amíg lehetséges kitartanak az egyensúlyozó „hedging” politikájuk mellett, hogy a profitot maximalizálják és a kockázatokat minimalizálják.

A hétköznapokban apró állampolgárként a hatalmas nemzetközi intézmények – mint az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) vagy a Nemzetközi Valutaalap (IMF) – gyakran távolinak, sőt olykor hatástalannak tűnhetnek. Bár elvileg a globális közösség javát szolgálják, fenntartásuk és működésük jelentős pénzügyi és emberi erőforrást igényel, így adódik a jogos kérdés: valóban képesek ezek a szervezetek érdemi hatást gyakorolni a tagállamok belföldi folyamataira? És ha igen, mennyire hatékonyan teszik ezt?

Egy holland kutatás épp ezt a kérdést vizsgálta – három demokrácia példáján keresztül: Hollandia, Finnország és Új-Zéland tapasztalatait elemezve arra kereste a választ, vajon az ENSZ testületei által kiadott emberi jogi ajánlások valóban vezetnek-e érdemi jogi vagy szakpolitikai változásokhoz. A válasz nem egyértelmű – de kifejezetten tanulságos.

Mit jelent az ENSZ emberi jogi monitoring rendszere?

Az ENSZ emberi jogi rendszerében a tagállamoknak rendszeres időközönként jelentéseket kell benyújtaniuk, melyekben beszámolnak a vállalt nemzetközi szerződések végrehajtásáról. Ezeket a jelentéseket az ENSZ megfelelő testületei értékelik, és úgynevezett „záró észrevételeket” (Concluding Observations), javaslatokat, irányelveket adnak ki. Ezek az ajánlások nem kötelező érvényűek, de iránymutatásként szolgálnak arra vonatkozóan, mit és hogyan kellene javítani az adott országban a jogi és intézményi kereteken belül.

Logikusnak tűnik azt gondolni, hogy ezek a javaslatok – jelentős nemzetközi presztízs és szakmai háttér birtokában – tényleges változásokhoz vezetnek. De vajon így van ez a gyakorlatban is?

Két elmélet

A kutatás két fő elméleti megközelítést tesztelt az ajánlások hatékonyságával kapcsolatban. Az egyik szerint az ENSZ testületeinek presztízse és legitimációja kulcsszerepet játszik: ha egy nemzetközi szervezetet sokra tartanak, az ajánlásait is nagyobb eséllyel követik. A másik megközelítés ezzel szemben úgy véli, hogy az ajánlások akkor működnek igazán, ha azok egy már meglévő belső politikai, társadalmi igénybe kapaszkodnak, és ha a hazai szereplők – legyenek azok civilek, szakértők vagy képviselők – aktívan mozgósítanak a megvalósításuk érdekében.

A kutatás több mint ezer ENSZ-ajánlás és 175 interjú elemzésén alapult, amelyek kormányzati, civil és szakmai szereplőkkel készültek. A megdöbbentő eredmény az volt, hogy az ajánlások több mint 90%-ának nem volt érdemi, kimutatható hatása. Mindössze 74 esetben vezetett az ajánlás valós változáshoz – legyen az törvénymódosítás, intézményfejlesztés vagy szakpolitikai irányváltás.

De épp ezek a kivételek mutatták meg, mi az, ami működik.

Amikor tényleg számít: három sikeres példa

A hatékonyság kulcsa szinte minden esetben a belföldi mozgósítás ereje volt. Az ENSZ-ajánlás akkor vált valódi eszközzé, amikor egy hazai szereplő – civil szervezet, parlamenti képviselő vagy szakmai hálózat – kézbe vette, és saját ügyének megerősítésére, legitimálására használta.

Hollandiában az ENSZ Gyermekjogi Bizottsága bírálta, hogy a fiatalkorú bűnelkövetőket és a viselkedési problémás, de bűncselekményt el nem követett gyermekeket ugyanabban az intézményben tartják fogva. A gyakorlat korábban is vitatott volt, de a nemzetközi ajánlás új lendületet adott az ellenzőinek. Civil szervezetek és parlamenti képviselők nyíltan hivatkoztak a CO-ra, növelve az ügy politikai súlyát. Ennek eredményeként jogszabály-módosítás történt, amely megszüntette az együttfogva tartást.

Finnországban hosszú ideje napirenden volt a Gyermekombudsman intézményének létrehozása, de a kezdeményezés nem kapott kellő politikai támogatást. Amikor a Gyermekjogi Bizottság ajánlása kifejezetten sürgette az ombudsmani hivatal felállítását, a civil szervezetek ezt kihasználva újult erővel mozgósítottak. Az ENSZ-ajánlás megerősítette érveiket, és hozzájárult ahhoz, hogy a parlament végül elfogadja az ombudsman létrehozását.

Új-Zélandon évek óta heves vita zajlott a gyermekek testi fenyítésének jogi megengedettségéről, amelyet sokan a szülői jog részeként védtek. Az ENSZ ajánlása egyértelműen ellenezte ezt a gyakorlatot, és felszólított a jogi védelem megszüntetésére. Gyermekvédő szervezetek és politikusok beépítették az ENSZ-álláspontot érvelésükbe, ezzel megerősítve morális és jogi alapjaikat. A nyomás eredményeként végül törvény született, amely eltörölte a fizikai fenyítés jogi védelmét.

Reputáció vagy belföldi mozgósítás?

A kutatás legfontosabb tanulsága, hogy a nemzetközi szervezetek presztízse önmagában nem elég. A vizsgált országokban sok esetben a kormányzati szereplők politikailag elfogultnak, irrelevánsnak vagy szakmaiatlannak tartották az ENSZ testületeket. Az ajánlások akkor váltak hatásossá, amikor nem mint „felsőbb parancsok”, hanem mint használható eszközök jelentek meg a hazai érdekérvényesítésben. Ez az eredmény a nemzetközi normák érvényesüléséről szóló gondolkodásban is fordulatot jelent. A „felülről lefelé” logikájú beavatkozások helyett egy horizontálisan kapcsolódó hálózati logika körvonalazódik, ahol a nemzetközi javaslatok csak akkor hatnak, ha rezonálnak a hazai politikai-társadalmi narratívákkal.

A holland kutatás végső következtetése világos: az emberi jogi ajánlások nem önmagukban hatnak, hanem akkor, ha hazai szereplők ügyet tudnak kovácsolni belőlük. Nem a Genfben vagy New Yorkban megszületett szövegek ereje a döntő, hanem az, hogy Hágában, Wellingtonban, Helsinkiben, vagy éppen Budapesten valaki fontosnak tartja őket – és tesz is értük.

Egy egyre szkeptikusabb időszakban, ahol a globális intézményekbe bizalom meginogni látszik, talán nem újabb egyezményekre, hanem erősebb és tudatosabb helyi hálózatokra van szükség. A nemzetközi jog nem cél, hanem eszköz, és a kérdés az, hogy ki tud vele élni – otthon.

Miért félünk az unalomtól a modern társadalomban? – Az unalom pszichológiája a 21. században

A modern társadalomban az unalom szinte mumusként él a kollektív tudatban. Sokan a semmittevést kudarcnak, az unatkozást pedig pazarlásnak élik meg. Azonnali válaszokat, állandó impulzusokat és folyamatos elérhetőséget várunk – és közben elfelejtünk csendben lenni. De vajon miért félünk ennyire az unalomtól? És mi lenne, ha megtanulnánk elfogadni, sőt, értékelni is?

Az unalom nem csupán egyéni érzelem, hanem történelmi és társadalmi gyökerekkel rendelkező jelenség, amely különösen erősen kötődik a modernitáshoz. Az unalom feltétele az volt, hogy az embereknek legyen szabadidejük— azaz ne legyenek állandóan lefoglalva a túléléshez szükséges feladatokkal, így keletkezett egyfajta "időtöltési kényszer". A modern kapitalizmus megsokszorozta a szórakozási és fogyasztási lehetőségeket, miközben meggyengítette azokat a spirituális és egzisztenciális forrásokat, amelyek korábban automatikusan értelmet adtak az életnek. 

Az elvárás, hogy az élet időnként szórakoztató legyen, és az emberek érdekesek legyenek, megnövekedett —ahogyan a csalódás is, amikor ez nem így történt. Az ipari társadalom különválasztotta a munkát és a szabadidőt, a munka pedig sokszor monoton és szabályozott lett. Ráadásul a modern városi élet rengeteg figyelmet követelő ingerrel telt meg — gyárak sípjai, iskolai csengők, közlekedési jelzések, irodai szabályok, bürokratikus eljárások, előadások és Zoom-meetingek — mindez növeli az unalom valószínűségét, mivel az gyakran akkor jelentkezik, amikor figyelmet várnak el tőlünk, de nincs valódi bevonódás.

Egyre növekedő unalom

A legfrissebb kutatások szerint az elmúlt évtizedben történelmi szintű növekedés figyelhető meg az unalom gyakoriságában társadalmi szinten. Egy tanulmány kimutatta, hogy az unalom gyakorisága folyamatosan emelkedett 2010 és 2017 között az Egyesült Államok középiskolásai körében, országosan reprezentatív, több kohortot felölelő minták alapján. Egy másik kutatás hasonló eredményre jutott Kínában is: a 2009 és 2020 közötti időszakban nőtt az unalomra való hajlam az egyetemisták körében, amit 64 tanulmányt felölelő metaanalízise támasztott alá.

A 2009 és 2020 közötti unalomnövekedés egybeesett a digitális technológia – különösen az okostelefonok és a közösségi média – rohamos fejlődésével. Bár sokan azt gondolták, hogy a digitális média csökkenti az unalmat az állandó ingerek révén, a kutatások épp az ellenkezőjét mutatják: valójában hozzájárul az unalom növekedéséhez. Az unalom pozitív összefüggésben áll a problémás okostelefon-használattal, a túlzott közösségi médiahasználattal és általános digitális médiahasználattal. Bár rövid távon enyhülést hozhat, a digitális tartalmak fogyasztása gyakran még nagyobb unalomhoz vezet. Kísérleti és hosszú távú vizsgálatok is alátámasztják, hogy nemcsak az unalom ösztönzi a digitális médiahasználatot, hanem fordítva is: a digitális média okozhatja az unalmat. Bár további kutatások szükségesek, a meglévő bizonyítékok alapján a digitális média valószínűleg jelentős szerepet játszik a modern társadalomban tapasztalható unalom terjedésében, még ha nem is ez az egyetlen ok.

forrás: https://www.nature.com/articles/s44271-024-00155-9  - Az ábra az unatkozás növekvő tendenciáit szemlélteti az amerikai középiskolások körében.

A digitális elkerülés

A közösségi média, streaming platformok és a nonstop elérhetőség világában egyetlen gombnyomás elég ahhoz, hogy elkerüljük az unalom legkisebb jelét is. Nincs több csend az orvosi rendelőben, a buszmegállóban vagy lefekvés előtt – helyette jön a scrollozás, videónézés, üzenetküldés. Az unalom helyét átvette az állandó figyelemelterelés.

De mi történik, ha ezeket a mesterséges impulzusokat elvesszük?

Az unalom mint modern "bűn"

A mai világban az unalom sokszor egyenlő a tétlenséggel, ami ellentmond a társadalom által diktált produktivitás-kultusznak. A „csinálj többet, legyél hatékonyabb” elv szerint mindig hasznosan kell eltöltenünk az időnket. Az üresjárat, a csend, a semmittevés ebben a kontextusban értelmetlennek tűnik, sőt – kínosnak.

Az unalom mint szorongás és kreativitás forrás 

Amikor unatkozunk, szembesülünk önmagunkkal. Felbukkanhatnak a mélyebb gondolatok, kérdések, kétségek – amiket a hétköznapi pörgés elnyom. Ez a belső zaj sokak számára kényelmetlen, sőt, szorongást keltő lehet. Az unalom így nemcsak passzivitás, hanem érzelmi kihívás is.

Paradox módon ugyanakkor az unalom nemcsak kihívás, hanem lehetőség is. Kutatások szerint a rendszeres unatkozás serkenti a kreativitást, segíti az elmélyülést és előhozhatja a belső motivációt. A legjobb ötletek gyakran akkor születnek, amikor „nem csinálunk semmit”. A kreatív elmék – írók, tudósok, művészek – évszázadok óta kihasználják az unalom adta szabadságot. Az elme ilyenkor vándorol, új asszociációkat hoz létre – ebből születik az új.

Az unalom újraértelmezése

Az unalomtól való félelem tehát nem feltétlenül maga az unalom miatt alakul ki, hanem azért, mert elvesztettük a kapcsolatot a belső világunkkal. A modern társadalom azonnali válaszokat kínál, de ezek gyakran eltávolítanak attól, hogy önmagunkkal legyünk. Ahhoz, hogy megszelídítsük az unalmat, talán újra kell tanulnunk egy régi képességet: egyedül lenni a gondolatainkkal, jelen lenni a pillanatban. A csend nem ellenség – hanem tér, ahol valami új születhet.

Az unalom a modern világ egyik leginkább elutasított, mégis legtermészetesebb élménye. Félünk tőle, mert a csend gyakran tükröt tart elénk – de ha megtanuljuk elfogadni, az unalom felszabadító, inspiráló és gyógyító lehet. Talán itt az ideje, hogy ne meneküljünk előle – hanem felfedezzük, amit kínál.

A taxisblokád, a 2006-os zavargások és a tavalyi gyermekvédelmi influenszer tüntetésre mindenki emlékszik nagyságuk, erőszakosságuk vagy újdonságuk miatt. De melyek azok a rendszerváltás utáni tüntetések, amikről mindenkinek szokása megfeledkezni?

1999 – Jugoszláviai NATO-akció elleni baloldali tüntetések

Ennek hátterében az állt, hogy Slobodan Milošević elnök felfüggesztette Koszovó autonómiáját, ami addig albán többségű autonóm tartományként működött Szerbián belül. Az autonómia felfüggesztése miatt a Koszovói Felszabadítási Hadsereg és a jugoszláv erők között fegyveres konfliktus kezdődött el 1998-ban. A szerbek etnikai tisztogatásba kezdtek, az albán lakosságból rengetegen elhagyni kényszerültek otthonaikat.

Erre válaszul a NATO - érdekes, hogy az ENSZ BT felhatalmazása nélkül - beavatkozott a szerb-koszovói konfliktusba. A céljuk a szerb katonai erők kivonása volt Koszovó területéről, valamint a civil lakosság védelme. A NATO főleg szerb területeket bombázott, több ezer civil halt meg. Noha Milošević meghátrált és elfogadta a NATO feltételeit, ez a hadművelet a mai napig vitatott.

Jugoszlávia bombázása (forrás)

A kormány támogatta a NATO megmozdulását, azonban a baloldali és a nacionalista pártok tiltakoztak a légtérhasználat engedélyezése ellen, valamint kiálltak Jugoszlávia szuverenitása mellett.

A tüntetések Budapest zajlottak, pár száznál több ember nem vett részt rajtuk.

2005 - Gazdademonstráció

Az 1990-es évek után a magyar mezőgazdaság jelentős átalakuláson ment keresztül: privatizáció, termelőszövetkezetek felbomlása, a piacgazdaságra való átállás következtében sok kisgazda került nehéz helyzetbe. A 2000-es évek közepére sok gazda elégedetlen volt az állami támogatások mértékével és a mezőgazdasági politikával, amely nem biztosította számukra a megélhetést. Ráadásul a 2004-es uniós csatlakozást követően a gazdák nem kapták meg a beígért uniós támogatásokat sem.

2005 februárjában az ország minden részéről elindultak a gazdák traktorjaikkal, hogy követeléseiket az ország főterén adják elő, melyek az alábbiak voltak: állami támogatások növelése, piaci egyenlőség biztosítása, vidéki infrastruktúra fejlesztése, átgondoltabb mezőgazdasági és vidékfejlesztési politika, valamint az EU-s források hatékonyabb elérése.

A demonstráció alapvetően békés volt, de a vidék elszigeteltségére és a gazdák kilátástalanságára világított rá. Jelentős médiafigyelmet kapott, de a kormányzat nem lépett radikálisan a tüntetők követelései érdekében.

(forrás)

2016 - Tüntetés az „emberséges Magyarországért”

A Kossuth téri demonstráció jelmondata az volt, hogy ,,Lásd meg az embert!", a célját pedig a Magyar Helsinki Bizottság az alábbiként írta le:

„Azok az emberek, akik Európa felé veszik az irányt, többségükben háborúk és diktatúrák, vagyis a végletes kiszolgáltatottság elől menekülnek. (...) Nem fordíthatjuk el a tekintetünket egy olyan pillanatban, amikor még a kezünkben van a lehetőség, hogy más irányt vegyen a menekülőkkel közös sorsunk. A demonstráció elsősorban pozitív értékeket tár elénk: a békét, az emberi jogot, a szabadságot és a szolidaritást hangsúlyozza. Számunkra mindegy, hogy valaki állampolgárként vagy papírok nélkül kerül méltatlan helyzetbe, lelkiismeretünk azt diktálja, hogy megfelelő eszközökkel járuljunk hozzá ahhoz, hogy méltóságát visszaszerezze és újra saját kezébe vehesse sorsát.”

A beszámolók szerint a demonstráción kb. 1000-1500 fő vett részt. Az eseményt rengeteg művész, egyesület támogatta, többek között Alföldi Róbert, Schilling Árpád, a TASZ, ill. Magyar Helsinki Bizottság is.

(Borítókép forrása)

2025 május 12-én megérkezett az Egyesült Államokba az első olyan menekültcsoport, amelyet a dél-afrikai fehér közösség tagjai alkottak (többségük búrok vagy afrikaanerek). Az amerikai kormány, Donald Trump elnök döntése nyomán, hivatalosan is menekültstátuszt biztosított számukra. Trump állítása szerint Dél-Afrikában faji alapon üldözik a fehér lakosságot, elsősorban a farmereket. Trump egyenesen „népirtásként” jellemezte a kialakult helyzetet.

Trump második ciklusának elején kulcsfontosságú szerepet betöltő dél-afrikai származású Elon Musk kijelentései is ezt erősítették, aki szerint a dél-afrikai kormány célja a fehér lakosság „rendszerszintű eltüntetése”. A Dél-afrikai Köztársaság kormányzati tisztviselői azonban határozottan visszautasították ezeket az állításokat, és a világ sem kapta fel a fejét egy állítólagos népirtás hírére.

De mi is történik valójában Dél-Afrikában? Van alapja a népirtás-vádaknak?

Fontos kontextus: gyarmatosítás, apartheid, reformok

Dél-Afrika történelme a faji megosztottságra épül, ezt tükrözi a népesség összetétele is, mely 81% fekete és 7% fehér lakosságban oszlik el. A 15. században holland gyarmatosítók vetették meg a lábukat az országban, ők azok a búrok, vagy afrikaanerek akik a mai napig a fehér lakosság nagyrészét adják.  A 19. században brit fennhatóság alá került a térség, majd Dél-Afrika 1931-ben nyerte el függetlenségét. Az 1948-as választásokon hatalomra került az Afrikaaner Nemzeti Párt, amely bevezette az apartheid rendszert: a lakosságot négy faji kategóriába sorolták (fehér, fekete, színes, indiai), és ezek alapján szabályozták a lakhatást, oktatást, házasságot – gyakorlatilag minden aspektusát az életnek.

A fehérek teljes politikai és gazdasági dominanciát élveztek. A feketék állampolgárságát megvonták, és gettószerű területekre, úgynevezett „bantusztánokba” kényszerítették őket. Az apartheid elleni mozgalmak, mint az African National Congress (ANC), már az 1950-es évektől szerveződtek, de csak a nemzetközi szankciókkal súlyosbított 1980-as évektől gyorsult fel a rendszer bukása. Végül 1994-ben tartották meg az első demokratikus választást, amelyet az ANC nyert meg.

Az apartheid rendszerváltás után sem tűnt el a faji egyenlőtlenség. Bár politikai hatalmát elvesztette az afrikaans lakosság, gazdasági előnye megmaradt. A földek többsége továbbra is fehér kézben maradt. Oyan kulcsfontosságú szektorok, mint a mezőgazdaság, pénzügy és ingatlan szektor a 7%-nyi fehér kisebbséghez köthetők.

Egy csak fehéreknek fenntartott pad az apartheid-rendszer idejéből. Kép forrása: AAL

Ez a társadalmi-gazdasági szakadék komoly feszültséget generált. A kormány ennek feloldására földreformot hirdetett, amelynek célja az volt, hogy a földek legalább harmada visszakerüljön fekete tulajdonba. A kivitelezés azonban lassan haladt a bürokrácia, a politikai óvatosság és a lobbiérdekek miatt. Kevesebb mint 10%-nyi föld került vissza feketékhez. Az új tulajdonosok sok esetben nem is rendelkeztek megfelelő szaktudással vagy tőkével, így a termelés akadozott, amely további feszültségeket szült és a reformot alapjaiban kérdőjelezte meg.

2025-ben januárjában a dél-afrikai parlament az erős afrikaaner és ellenzéki tiltakozás ellenére elfogadott egy törvényt, amely lehetővé tette földterületek kisajátítását közérdekből, például infrastruktúra-fejlesztés, természetvédelem vagy földreform céljából. Bár a jogszabály kompenzációt is előírt, bizonyos esetekben a kormány kártérítés nélkül is kisajátíthat földet.

Donald Trump és Elon Musk szerint ez a törvény „a fehér lakosság eltüntetésének rendszerszintű kísérlete”. Musk, aki fehér dél-afrikaiként az apartheid alatt nőtt fel, saját tapasztalataira hivatkozva fogalmazott meg kritikát. Trump egyetértett Musk véleményével, sőt fokozta is ezt: szerinte „brutális tömeggyilkosság” zajlik a farmerek ellen, és „népirtás” fenyegeti az afrikaaner népességet.

2025 február 7-én Trump aláírt egy elnöki rendeletet, amely menekültstátuszt biztosított az afrikaaner közösség tagjainak. Az indoklás szerint „indokolatlan faji diszkrimináció” éri őket. Az első csoport májusban érkezett meg az Egyesült Államokba, mindezzel diplomáciai vihart keltve.

A dél-afrikai kormány természetesen felháborodottan reagált. Az USA-ba delegált nagykövet élesen bírálta Trumpot, aki szerinte „fehér felsőbbrendűséget hirdet”. Válaszul az amerikai külügyminiszter, Marco Rubio kiutasította őt az országból. A dél-afrikai elnök személyesen utazott Washingtonba, hogy helyreállítsa a kapcsolatokat, de Trump továbbra is „népirtással” vádolta meg, hamis képeket felmutatva – például egy tömegsírt ábrázoló fotót, amelyről később kiderült, hogy manipulált volt.

Valóban népirtás?

A Genfi Egyezmény szerint a népirtás „a következő cselekmények bármelyikének, valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási csoport, mint olyan, teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékával való elkövetését érti a) a csoport tagjainak megölése; b) a csoport tagjainak súlyos testi vagy lelki sérelem okozása; c) a csoportra megfontolva oly életfeltételek ráerőszakolása, melyeknek célja a csoport teljes vagy részleges fizikai elpusztulásának előidézése; d) oly intézkedések tétele, amelyek célja a csoporton belül a születések meggátolása; e) a csoport gyermekeinek más csoporthoz való erőszakos átvitele.” Trump szerint ezek megtörténtek Dél-Afrikába a fehér farmerek ellen.

A statisztika azonban mást mutat: 2024 utolsó negyedévében 7000 gyilkosság történt az országban, ezek túlnyomó többsége városi bűnözési gócpontokban történt. A farmokon mindössze 12 emberölés történt – ezek közül 11 áldozat fekete mezőgazdasági munkás volt, csupán egy esetben öltek meg fehér farmert.

Nincs bizonyíték arra, hogy célzott erőszak folyik a fehér farmerek ellen. Az, hogy a földreform a fehér földtulajdonosokat érinti leginkább, nem meglepő, hiszen az apartheid idején épp ők szerezték meg a földek feletti ellenőrzést a rasszista törvénymódosításoknak köszönhetően. Ez hátrányos megkülönböztetés, de nem népirtás.

Sem nemzetközi jogvédő szervezetek sem más országok sem jeleztek semmiféle faji alapon szervezett erőszakot Dél-Afrikában. Egy Deutsche Welle interjúban még fehér farmerek is tagadták a népirtás vádját.

Ahogy látjuk Dél-Afrika továbbra is küzd az apartheid örökségével és az egyenlőtlenségekkel, ennek köszönhető a jelenlegi helyzet is. A feszültség a két népcsoport között óriási, ennek feloldása pedig nem kis feladat és úgy tűnik a kormány sem tudja kezelni. Azonban egyértelműen kijelenthető a jelenlegi bizonyítékok alapján szó sincs népirtásról.  

Én olvastam ezt a tanulmányt, ami igazából ennek a kutatómunkának az összefoglalása, és ezt úgy kezditek, hogy a kiindulópont az volt, hogy ti kaptatok két áldozati lista névsort. Aztán ebből találtátok ki, hogy pontosan mit is fogtok csinálni. Mesélj erről egy kicsit, hogyan is kezdődött ez az egész?

Hát igazából ez egy nagyon nagy ívű koncepciónak a része volt, amelyet Vári Katalin, az Összefogás Testvérvárosok Egyesületének a vezetője talált ki. Ő hívott meg minket erre a projektre, hogy a holokauszt 80. évfordulójára egy ilyen emlékprojekttel tisztelegjünk. Az apropó az volt, hogy az I. kerületnek Regensburggal van szorosabb testvérvárosi kapcsolata, és Regensburg maga is érintett ebben a témában. Regensburg környékén több láger, munkatábor volt, és ilyen módon nagyon sok magyar áldozattal is számolni kell.

Az ötletet ezeknek az áldozatoknak a listái adták, amelyek már korábban összeálltak különböző kutatásokból. Így több lista is rendelkezésre állt, például a Regensburgtól pár tíz kilométerre lévő flossenbürgi táborból is.
Ezek a listák azonban mindegyike hiányos. A bennük szereplő adatok vagy pontatlanok, vagy képlékenyek. Sok szempontból középiskolásokkal feldolgozni ezeket nagyon nehéz. Típustörténetet létrehozni, vagy bármilyen következtetést levonni szinte lehetetlen, hiszen legfeljebb demográfiai adatokat látunk bennük, jó esetben. Ezért kezdtünk el azon gondolkodni, hogy mit lehetne mégis kihozni ezekből, ami középiskolások számára is izgalmas, amit fel tudnak dolgozni, elő tudnak adni. Így jutottunk el oda, hogy egyetlen biztos pont van ezekben a listákban: a sorszám. Esetünkben ez a 47808-as szám.

Ez volt az, ami biztosan köthető volt egy emberhez. Elkezdünk azon gondolkodni, hogyan lehetne ebből a meglehetősen szikár, szívtelen adatból valami emlékezésre méltó, az emlékezést segítő dolgot létrehozni. Így kezdtük el keresni, ki az a személy, akiről legalább valamit el tudunk kezdeni személyes szinten kikutatni. Ki az, akiről van esélyünk kideríteni valamit? Így jutottunk el ehhez a számhoz, és a mögötte rejlő névhez: Dr. Szemere Tamás. Ez azért is volt különösen érdekes, mert a név többször már nem szerepelt a listában – ez már önmagában segítette a kutatást.
Volt egy előneve is: a „doktor”. Ez sejtette, hogy merre kell keresnünk a korábbi életpályáját. Láttuk, hogy területileg is közel van az első kerülethez – budapesti. Ez alapján kezdtünk el kutatni. Tulajdonképpen így állt össze a kép számunkra. Kicsit úgy, mintha a kabáthoz varrtuk volna a gombot. Volt egy listánk, amelyben semmi igazán biztos nem volt. De ha találtunk valami olyat, amit akár csak egy kicsit is ki lehetett bontani, akkor azt elkezdtük kibontani. Így kezdtük el Dr. Szemere Tamás történetét kutatni.

És milyen forrásokat tudtatok egyébként használni ennek során?

Hát nagyon sok mindent. Például az első, amit felütöttünk, egy telefonkönyv volt. Abból indultunk ki, hogy ha Dr. Szemere Tamás, akkor ő vagy orvos, vagy ügyvéd – ez volt a valószínű feltételezés. Láttuk, hogy budapesti, tehát a budapesti telefonkönyvben kezdtük keresni a Szemeréket. Nem is őt találtuk meg először, hanem Szemere Sámuelt, az apját. Ez még egy bizonytalan pont volt, de elindultunk ezen a szálon: a Frankel Leó utcában lakott. Megnéztük, hogy ezen belül találunk-e valamilyen más, ráutaló elemet. Elkezdjük a digitális archívumokban az újságokat átnézni, illetve a különböző iskolai anyakönyveket.
Így kiderült, hogy Szemere Sámuelnek volt egy Szemere Tamás nevű fia, aki a helyi gimnáziumokban és általános iskolákban tanulóként is megtalálható volt. Voltak metszéspontok is: például volt olyan időszak, amikor ugyanabban az iskolában tanított Szemere Sámuel, ahol Tamás tanult. Innentől kezdve már egy kicsit egyszerűbb volt. Láttuk, hogy Szemere Sámuel nevű embernek Tamás nevű fia volt, akiről tudtuk, hogy hol lakott. Elkezdett kibontakozni a kép.

Azonosítottuk a korosztályt is. Mivel doktor lett, biztosan egyetemre járt. Ebből következik, hogy jogi vagy orvosi egyetem jöhet szóba. Így rákerestünk az egyetemi regiszterekben, és kiderült, hogy orvosi egyetemre járt. Innentől kezdve már összeállt a kép. Rá tudtunk húzni konkrét találatokat is: például gyermekorvosi magánrendelésre utaló hirdetések, vagy egyéb, gyermekorvosi praxisra vonatkozó adatok Szemere Tamás nevével kapcsolatban.

Mielőtt rátérnénk Szemere Tamás életére, még egy utolsó kérdés magához a kutatási projekthez: hogyan nézett ki ez a gyakorlatban? Tehát mondod, hogy ezt középiskolásokkal dolgoztátok fel. Mi volt a munkamegosztás?

Nagyon fontos dolog volt a munkamegosztás, hiszen egyértelmű volt, hogy valamerre haladnunk kellett. Nem tudtunk mindig ezzel foglalkozni, így nagyon szigorúan be kellett osztani, hogy ki milyen részfeladatokat hajt végre. Először csináltunk egy szabályos kutatási tervet. Táblára írtuk, lefotóztuk, mindenkinek elküldtük. Ezután felosztottuk, kinek mi lesz a feladata. Nagyon sokféleképpen kezdtük el megközelíteni a kihívást.

Ennek kapcsán tartottunk előadást az első kerületben, megemlékezésként. Ehhez készítettünk egy Canva-videót, egy komplex előadással. A gyerekek hárman előadták. Készült egy rövid verzió is, amit Regensburgban mutattak be a gyerekek a testvérgimnáziumokban. Készült egy tanulmány, és ehhez kellett sokféle megközelítés. Például ennek kapcsán melléktermékként született egy Wikipédia-oldal is. Szemere Tamásnak van – igaz, hogy egyelőre csak próbaoldal –, de működik. Ezt is a gyerekek hozták létre. A feladatok beosztása állandó előregondolkodást igényelt. A fakultációk során nem mást csináltunk, mint megbeszéltük az eredményeket, és kiadtuk a következő feladatokat.

Én a tanulmányban azt néztem, hogy igazából ti az életét nagyjából három részre osztottátok: a gyermekéveire, fiatalkorára, illetve a praktizáló orvosi életére, valamint végül a halála idejére és az azt megelőző folyamatokra. Szóval az első kérdésem az lenne ezzel kapcsolatban, hogy milyen közegből jön Szemere Tamás? Ugye itt már említetted az édesapját – milyen családi körből került ő ki?

Hát ő egy nagyon izgalmas családi háttérből származik. Éppen ezért válik az ő élete sok szempontból beszélővé és példaértékűvé. Egy klasszikus, dualista polgári karrierrel indul, hiszen az édesapja egy nagyon-nagyon neves, sok alapfilozófiai művet fordító személy volt. Ő a magyar filozófiai irodalom megkerülhetetlen figurája, aki abszolút self-made man – egy felemelkedő szatócs gyermeke. A dualizmus polgári világának tipikus képviselője. Nagyon érdekes a mama is, Szemere Tamás édesanyja. Egy igazi emancipált nő: nem veszi fel a férje nevét, doktorátust tesz irodalomból, önálló tanári karrierben jeleskedik. Egy igazi, mondhatni, korát messze meghazudtoló személyiség. Ebben a kifejezetten polgári közegben nevelkedik fel Tamás. Ez adja a történet megdöbbentő ívét: filozófiai tanulmányok, magas szintű zongoratudás. Olvastuk, hogy 14 évesen Mozartot értően interpretált a zongorajátékával, sok helyen zongorázott. Ebből a kulturált, értelmiségi közegből vezet az út a flossenbürgi koncentrációs táborba – és a halálba. A pusztulás poklába. Így válik ez a történet annyira tanulságossá: a diák meg tudja nézni ezt az ívet, miközben kutatja, és aki elolvassa, rádöbben a tragikumra. A dualizmus polgári világának értékei, amelyek olyan sokat hoztak a magyar kultúrába, végül mégis milyen tragikus végkifejletbe torkollanak.

Említetted, hogy ő viszonylag szorongó, maximalista ember volt, és a tanulmányban is van egy eset, amikor elsőéves orvostanhallgatóként az egyik vizsgája nem sikerül. Ekkor öngyilkosságot kísérel meg. Miért tartottátok fontosnak ezt a részletet beletenni?

Egyrészt ez önmagában egy izgalmas, már-már bulvárszagú történet. Feldobja az előadást, segíti a gyerekek történetmesélési képességét. Másrészt személyiségszempontból is érdekes. Mekkora kudarcként élte meg azt, hogy meg lehet bukni egy vizsgán. Ugyanakkor ebből a kudarcból feláll. Talpra áll. Egy nagyon emberi történetet látunk, egy szerethető emberi gesztust. Ha úgy tetszik, az eminens tanuló lefejeli a kapufélfát – de nem a világot hibáztatja, nem hagyja abba. Új főnixmadárként újrafogalmazza magát. Ez egy tökéletes kis példa a nagy példázaton belül.

A tanulmányban egy viszonylag hosszabb részt szenteltek annak, amikor az akkori Magyarország polgári középosztályát osztjátok ketté, és ezeknek az elhatárolását magyarázzátok. Erről egy kicsit tudnál mesélni?

Tulajdonképpen a polgári középosztály pont arról szólt, hogy nagyon nem volt homogén. A megosztottságából fakadt a konfliktus. Ezt sokan nem veszik észre, semelyik oldalról sem. Például Szemere Tamás édesapja, Samu kifejezetten úgy értelmezte a helyzetét és szerepét, hogy felekezeti különbség ide vagy oda, ő alapvetően a magyar középosztályhoz tartozik. Ilyen formában számára valószínűleg felfoghatatlan – nem is annyira elfogadhatatlan, inkább értelmezhetetlen – volt az a közeg, amely a két háború között egyre élesedett, egyre inkább diszkriminálta és megkülönböztette őt. Holott ugyanolyan hazafias érzelmekkel volt magyar, mint bárki más. Ezt nagyon sok márciusi megemlékezésen elmondott beszéd, illetve más dokumentum is alátámasztja. Egy lelkes honfiú története ez – Sámuelé, Tamásé, az egész családé. És ilyen módon számukra ez a különbségtétel teljesen értelmezhetetlen lehetett. Ez lehet az egyik magyarázata annak, hogy miért nem menekültek. Egyszerűen nem értették, hogy miért kellene menekülniük, miért kerülnek megkülönböztetett helyzetbe.

Azt említitek a tanulmányban, hogy az akkori orvosi egyetem, a Pázmány, kifejezetten antiszemita közeg volt, még a többi egyetemhez képest is. Erről találtatok valamilyen forrást?

Igen, a Csaba Testvériség például. Ez egy érdekes eset: a Turul Szövetségen belül létrejön egy kimondottan antiszemita felhanggal működő csoport. Ez megdöbbentő történet. Elvileg a magyar polgári középosztály krémjének gondolkodásáról lenne szó – és mégis ez történik. Ez azért is megdöbbentő, mert mennyire nem képes ez a társadalmi réteg a valódi kérdésekre koncentrálni. Egyetlen témára szűkítik le a diskurzust: hány százalék zsidó az egyetemen, és ezt ráadásul faji alapon kezelik.Miközben szakmai közegről van szó. Az lenne a lényeg, hogy ki mennyire jó orvos, ki csinálja jobban.Ez nagyon furcsa, és a gyerekek számára is megdöbbentő volt, hogy mennyire a felszínen tartották ezt a témát. Ennek nem volt valódi értelme – sem társadalmi, sem oktatási szempontból. De ott volt, és ezt érdemes volt a diákoknak is megmutatni.

Most, hogy már beszéltünk Szemere Tamás gyermekkoráról és fiatal éveiről, a következő kérdésem arra vonatkozna: azt tudjuk már, hogy kik voltak a szülei, de volt-e felesége vagy gyermeke?

 Igen, ez egy nagyon szomorú és tragikus, számunkra is részben homályos történet. Az életének utolsó időszakáról találtunk néhány dokumentumot. Offner Lea Ágnes, aki a gyermekkórházban ápolónőként dolgozott, valószínűleg a felesége lett 1944-ben. De erről már nem találtunk hivatalos dokumentumot. Fotókat viszont igen – három nagyon szép, bensőséges képet, amelyeken egymást nézve, szerelmes párként szerepelnek. Tulajdonképpen ennyit tudunk az „élő párról”. A „holt párról” viszont többet. Offner Lea története egészen drámai. Az auschwitzi rámpáról van róla az utolsó szóbeli beszámoló. A vele együtt deportáltak visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy állapotos volt. A deportálás alatt, a vagonban megindult a koraszülés, elvérzett, és a gyermek is meghalt. Ez a történet drámai fordulata. Az is rejtélyes, hogyan kerülhetett Szemere Tamás Flossenbürgbe, míg Offner Lea Auschwitzba. Nem tudtunk erre magyarázatot találni. A halotti dokumentumokban viszont már férj és feleségként szerepelnek. Így az ő történetük egy nagyon fájdalmas szerelmi történet. 1943–44-ben élik meg az idillt, a kiteljesedést pedig már a megszállás és a deportálás árnyékában. A haláluk után válnak igazán „teljessé” mint pár.

Ez a leirat egy rövidített kivonata a teljes beszélgetésnek. A teljes beszélgetés linkje megtalálható a cikk tetején.

A forintbankjegyek nyomtatását az MNB megrendelésére az MNB 100%-os tulajdonában lévő gazdasági társaság, a Pénzjegynyomda Zrt. A nyomdagépek éjjel-nappal dolgoznak, és évente több mint 8000 milliárd forintnyi bankjegyet tolnak a magyar gazdaságba. Ez viszont csak a „pénztermelés” kisebb része. A mai pénzünk nagy része ma már nem fizikai formában, hanem digitálisan létezik: bankszámlákon és számítógépes rendszerekben. Naponta több mint 10 milliárd forintnyi új pénz jön létre ebben a formában.

Kép forrása: Synergist

Honnan származik a pénz?

Mielőtt a számlánkon megjelenne, a pénz számos tranzakción megy keresztül. Emberek, vállalkozások és kormányok között áramlik, gyakran anélkül, hogy egyetlen fillér is valaha fizikai formában létrejönne. Sok esetben csupán egy számítógépes adat van arról, hogy kinek mennyi pénz áll a rendelkezésére. A rendszer működésének megértéséhez vissza kell mennünk a múltba, egészen a pénz előtti időkig.

Hogyan alakult ki a pénz?

Képzeljünk el egy földművest, aki évezredekkel ezelőtt egy új szerszámot szeretett volna venni. Elment a helyi kovácshoz, de nem volt mivel fizetnie. Ezért megállapodtak, hogy később valamilyen ellenszolgáltatással rendezi az adósságát. Mivel a kovács bízott a fölművesben, ezt az ígéretet elfogadta a szerszám ellenértékeként.

Tegyük fel, hogy a földműves egy héttel később visszatért, és adott a kovácsnak fizetségként egy zsák gabonát. Kialakult a kereskedelem. Később az emberiség rájött, hogy az olyan dolgokkal könnyebb kereskedni, amelyekre mindenkinek szüksége van – sóval, szarvasmarhával vagy gabonával.

Kép forrása: PBS

Idővel a cserekereskedelem is egyre nehezebbé vált. Nem praktikus mindenhol szarvasmarhával fizetni, ezért az emberek olyan értékes, tartós és könnyen szállítható dolgokat kezdtek fizetőeszközként használni, mint az arany, vagy ezüst. Létrejött a pénz, ami megkönnyítette a kereskedelmet. Az arany- és ezüstérmék már nemcsak egy adott faluban voltak használhatók, hanem távoli országokban is elfogadták őket. Így jött létre a modern kereskedelem.

Viszont problémát jelentett a nagy mennyiségű arannyal és ezüsttel való utazás, ami fárasztó és veszélyes volt. Az embereknek egy biztonságosabb és kényelmesebb megoldásra volt szükségük.

Hogyan jöttek létre a kölcsönök?

A 17. századi Londonban az ötvösök nemcsak ékszereket készítettek, hanem egyre gyakrabban kezdték el megőrzésre, letétre az emberek aranyérméit is tárolni. Mindezt díj ellenében vállalták, hogy biztonságban tartják az aranyat, cserébe erről az ügyletről nyugtát állítottak ki az ügyfeleknek. A nyugta (ma váltónak hívjuk) azt igazolta, hogy az illető bármikor visszakérheti az aranyát.

Kép forrása: Tontine Coffe-House

Ezeket a papírokat sokkal könnyeb volt szállítani, mint az aranypénzeket, és fizetni is lehetett velük. Ha valaki vásárolni akart valamit, egyszerűen továbbadta a papírt, ahelyett, hogy kivette volna az aranyát az ötvöstől. Az ötvösök idővel megfigyelték, hogy az ügyfelek többsége soha nem veszi ki az aranyát, mert inkább váltóval fizet. Ezért kitaláltak egy trükköt: elkezdtek olyan váltókat kiadni, amelyek mögött fedezetként nem volt arany. Egyszerűen több „pénzt” teremtettek, mint amennyi tényleges fedezetük, aranyuk volt. Az emberek ezt a plusz pénzt kölcsönként kaphatták, és kamattal fizették vissza.

Tegyük fel, hogy egy ötvös kölcsönadott 100 érmét valakinek, de nem fizikai aranypénz formájában, hanem egy papíron szereplő ígéretként. Az ügyfél ezt a papírt felhasználhatta vásárlásra, a kereskedők pedig elfogadták, mert tudták, hogy elvileg bármikor aranyra válthatják. Később az ügyfél visszafizette a 100 érmét plusz 5 érme kamatot, így az ötvös végül 105 érmével lett gazdagabb – anélkül, hogy valaha is valódi aranyat adott volna ki a kezei közül.

Ez azt jelentette, hogy több pénz volt forgalomban, mint amennyi tényleges arany létezett. Ez a rendszer egészen addig fenntartható, amíg nem próbálja mindenki egyszerre beváltani a papírját aranyra. Ha az ötvösök helyére bankokat, a papírpénz helyére pedig digitális pénzt képzelünk, akkor lényegében eljutottunk a modern pénzrendszerhez.

Miért hoznak létre pénzt a bankok?

Amikor a 17. századi ötvösök elkezdtek több pénzt kölcsönadni, mint amennyi aranyuk volt, az teljesen átalakította a gazdaság működését. Korábban csak az költekezhetett, akinek már volt pénze. A viszont nem volt tökéletes. Képzeljünk el egy négyfős csoportot, akiknek összesen 100 dollárjuk van. Ha az egyikük elkölt 10 dollárt ételre, akkor az a pénz a másik emberhez kerül. Ha az továbbadja egy szolgáltatásért, a pénz ismét mozog. Minél többet mozog a pénz, annál több üzlet jön létre, és annál jobban pörög a gazdaság. Probléma akkor van, ha valakinek elfogy a pénze, nem tud vásárolni, és a gazdaság lelassul. Az üzletek kevesebb bevételhez jutnak, a termelés visszaesik, és végül mindenki rosszabbul jár. Erre a pénztermelés jelenthet megoldást.

Kép forrása: Sikeradó

Amikor a bankok több pénzt bocsátanak ki – például hiteleket nyújtanak –, az emberek többet tudnak költeni, a vállalkozások növelhetik a termelésüket, ami elősegíti a gazdasági növekedést és munkahelyeket hoz létre. Ezért szükséges, hogy a pénz folyamatosan áramoljon és új pénz kerüljön a rendszerbe.

Hogyan működik ez a rendszer?

Sokan úgy gondolunk a bankokra, mint biztonságos helyekre, ahol a pénzüket tárolják. Valójában azonban a bankok nem egyszerű pénzmegőrző, hanem inkább pénzközvetítő funkciót látnak el. Amikor pénzt teszünk a bankba, akkor azt nem egy páncélteremben tárolják. A bank csak ígéretet tesz rá, hogy bármikor képes lenne visszaadni a pénzt. A bankszámlán lévő számok nem valódi bankjegyek, hanem csupán digitális bejegyzések arról, hogy mennyit kellene kapni, ha kikérnénk a pénzünket.

A hitelek ugyanígy működnek, csak fordítva. Amikor a bank pénzt ad kölcsön, valójában nem létező pénzt „hoz létre” – egyszerűen egy számot ír a számlára, amit kamatokkal együtt kell visszafizetni.

Hogyan teremtenek a bankok pénzt a seimmiből?

Akárcsak az ötvösök, amikor egy bank kölcsönt ad, nem odaadják a meglévő pénzüket, egyszerűen csak több pénzt írnak jóvá a bankszámlánkra, vadonatúj pénzt, ami korábban nem létezett. Az egyetlen különbség, hogy amikor ezt visszafizetjük, törlik a pénzt, a bank csak a kamatot tartja meg.

Az adósság, az infláció és a gazdaság kapcsolata

Tegyük fel, hogy hitelből vásárolunk egy autót. A pénz, amit a banktól kapunk eljut az autókereskedéshez, amit az alkalmazottak megkapnak fizetésként, amit aztán ők is elköltenek, élelmiszerre, lakbérre stb. Így az egyszeri hitelből indult pénzből számtalan tranzakciót keletkezik, mozgásban tartva a gazdaságot.

A folyamat nem működhetne, ha nem kerül új pénz a rendszerbe. A probléma ott kezdődik, amikor a pénzmennyiség gyorsabban nő, mint a termelés. Ha egy ország kevesebb árut és szolgáltatást állít elő, de közben több pénzt nyomtatnak vagy teremtenek, akkor az árak emelkedni kezdenek – ez az infláció. A bankoknak egyensúlyt kell tartaniuk: ha túl sok pénzt hoznak létre, az infláció elszabadul; ha túl keveset, akkor a gazdasági növekedés lelassul.

Kép forrása: Privátbankár.hu

Honnan jön az új pénz?

Az állam kötvényeket bocsát ki, ami egy hivatalos ígéret arra, hogy a jövőben visszafizeti a kölcsönkapott pénzt, kamattal együtt. Bankok, nagyvállalatok, magánszemélyek megvásárolják ezeket a kötvényeket, cserébe pénzt adnak a kormánynak. A kormány ezt a pénzt felhasználja a költségvetési kiadásokra, így végül a pénz visszakerül a gazdaságba és a bankokhoz.

Az állam viszont rendszeresen többet költ, mint amennyi bevétele van. Mivel az adókból befolyó pénz nem elég a kiadások fedezésére, újabb kötvényeket kell kibocsátani, hogy még több pénzhez jusson. Így a körforgás fenntartásához az adósságot egyre inkább növelni kell. A világ legtöbb országa így működik: folyamatosan új adósságot hoznak létre, hogy pénzt teremtsenek.

Kevés ország próbálta meg olyan gyökeresen újragondolni a fejlődés fogalmát, mint Bhután. A Himalája szívében fekvő kis királyság a 20. század második felében úgy döntött, hogy nem a gazdasági növekedés, hanem a lakosság boldogsága lesz a legfőbb nemzeti célkitűzése. Ebből született meg a Bruttó Nemzeti Boldogság (Gross National Happiness, GNH) koncepciója, amely mára az ország nemzetközi ismertségének egyik legfontosabb pillére lett – és egyben az egyik legtöbbet vitatott társadalompolitikai kísérlet is.

A GNH nem puszta eszmei jelszó. Egy komplex, multidimenzionális mérőrendszerről van szó, amely a lakosság jólétét kilenc területen vizsgálja: pszichológiai jólét, egészség, oktatás, időfelhasználás, kulturális sokszínűség, jó kormányzás, közösségi vitalitás, ökológiai fenntarthatóság és életszínvonal. Az egyes dimenziókat összesen 33 indikátor alapján értékelik, a mérést pedig az ún. Alkire-Foster módszerrel végzik, amely eredetileg a multidimenzionális szegénység mérésére szolgált. A cél nem csupán az, hogy az állam képet kapjon a boldogság szintjéről, hanem az is, hogy a közpolitikák ezek mentén formálódjanak. A GNH így a kormányzati döntéshozatal integráns részévé vált, befolyásolva az oktatási tantervektől kezdve a környezetvédelmi előírásokon át a gazdasági tervezésig szinte mindent.

A GNH jelentősége túlmutat Bhután határain. Alternatívát kínál egy olyan világban, ahol a GDP gyakran egyeduralkodó mutatóként jelenik meg a jólét mérésében, miközben figyelmen kívül hagyja azokat az elemeket, amelyek a mindennapi életminőséget igazán meghatározzák – mint a mentális egészség, a közösségi kapcsolatok vagy a természethez való viszony. Bhután példája azt üzeni: lehet másként is gondolkodni a haladásról.

Nem véletlen, hogy a GNH világszerte érdeklődést keltett, különösen a 2008-as gazdasági válság után, amikor egyre több nemzet kezdte keresni a gazdasági növekedésen túli jólétmutatókat. A GNH hozzáadott értéke abban rejlik, hogy nem csupán szimbolikus üzenet, hanem intézményesült rendszer, amelynek eredményei is vannak. Az ország például karbonnegatív, az erdők több mint 70 százalékát érintetlenül hagyja, és hangsúlyt fektet a kulturális örökség megőrzésére. A boldogság tehát nem elvont cél, hanem kézzelfogható társadalompolitikai törekvés.

Mindazonáltal Bhután boldogságmérő modellje nem az egyetlen létező. A Global Happiness Report (GHR) – amely a világ boldogságszintjét vizsgálja – szintén fontos szereplője a nemzetközi diskurzusnak. Ez a jelentés a Gallup World Poll adataira épít, és hat fő tényezőt vesz figyelembe: az egy főre jutó GDP-t, az egészséges várható élettartamot, a társadalmi támogatottságot, az egyéni szabadságot, a nagylelkűséget és a korrupció észlelt szintjét. Míg a GHR a szubjektív életértékelésekre épít, a GNH inkább strukturált, statisztikai módszertanon nyugszik, ami lehetővé teszi a közpolitikai beavatkozások célzottabb tervezését.

A két rendszer között tehát nem verseny, hanem inkább kiegészítés figyelhető meg. A GHR globális összehasonlításokat tesz lehetővé, míg a GNH mélyebb, kultúraspecifikus betekintést kínál. Mégis, épp ez utóbbi jellemzője az, amely kritikára is okot ad.

Az elmúlt években ugyanis Bhután boldogsága megbillent. A 2020-as évek elején az ország komoly gazdasági nehézségekkel szembesült. A turizmusból és vízenergiából származó bevételek csökkenése, valamint a fiatalok tömeges elvándorlása – csak 2023-ban a lakosság 1,5%-a hagyta el az országot – aláásta a GNH által vázolt optimista képet. Egyre több kritika éri a rendszert a sajtószabadság korlátozása, a szűkös munkaerőpiaci lehetőségek és az etnikai kisebbségek helyzete kapcsán. Sokan felvetik: miközben a kormány a boldogságot méri, nem látja meg vagy nem akarja felismerni a strukturális problémákat, amelyek hosszú távon a társadalom rezilienciáját veszélyeztetik.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a GNH elbukott. Épp ellenkezőleg: a rendszer értéke abban rejlik, hogy képes reflektálni önmagára. Bhután kormánya az utóbbi időben elismerte a kihívásokat, és elkezdte újraértékelni a prioritásokat, például a fiatalok megtartása és az innováció ösztönzése terén. A boldogság tehát nem statikus állapot, hanem folyamat – és mint ilyen, időnként megújulásra szorul.

Bhután példája nem csodaszer, de fontos emlékeztető: a jólét nem pusztán a fogyasztás szintjével mérhető. Egy ország valódi ereje abban rejlik, hogyan gondoskodik állampolgárai testi, lelki és közösségi jólétéről. E tekintetben a Bruttó Nemzeti Boldogság nemcsak Bhután, hanem az egész világ számára hasznos kérdéseket vet fel.