Reaktor

Sopron Division🌳

’56 izzó őszének elfeledett története dióhéjban.

Sopron, Erdőmérnöki Főiskola, 1956. Öröm az ürömben. November 4-ét követően a megtorlástól tartva - MEFESZ-es szervezkedés, fegyveres rendfenntartás - a tanári kar fele, a hallgatók jelentős többsége először Ausztriába, onnan néhány hét után az óceánon át Kanadába megy. Együtt maradva és összetartva, aki fegyverrel lépte át a határt, azt bevárva, hogy kiengedjék a hadifoglyok közül. Tudomásul vették, hogy sokaknak ez túl nagy váltás, ők a kontinensen maradtak, sokan haza is tértek Magyarországra.

A forradalmat követően a néhány hétig nyitott határokon távozva, majd az ausztriai bizonytalan heteket kivárva Liverpoolból az Empress of Britain fedélzetén vágtak neki Amerikának. Brit Kolumbia kormánya felajánlotta, hogy Vancouverben, a UBC-n (University of British Columbia) folytassák szovjet tankok által félbeszakított tanulmányaikat. Roller Kálmán dékán és három hallgató decemberi repülőútjukról visszatérve számoltak be, hogy szabad a pálya, optimálisak a kinti körülmények.

(1957-ben folytatódhatott a szemeszter - Forrás: forestry.ubc.ca/about/our-history/sopron-story/)

1959-ben végzett az az évfolyam, akik első éveiket még itthon kezdték, de már odaát fejezték be. Érdemes nézni a borítóképen látható neveket, kevés kanadait talál az ember. A 60-as évek elejéig bezárólag 140-nél is több diák szerzett diplomát. A végzettek 80%-a kanadai lakos maradt, 15% az Egyesült Államokban folytatta és mindössze 4-5%-uk választotta Európát, alátámasztva azon hipotézist, mely szerint, amennyiben az emigránsok egzisztenciát teremtenek (ház, autó, biztos munkalehetőség) a választott országban, parányi az esély a hazatérésre.

És egy kis aktualitás

Sokat hallani arról, hogy innen - mármint Magyarországról - mindenki elmegy, habár a ,,kivándorlóország" napjaink egyik, pláne 1956 fényében nagy mítosza, amit muszáj komplexen értelmezni. 

A kivándorlás számos európai nemzetet érintett az elmúlt évszázadokban az olaszoktól az írekig, a másfél millió kitántorgó emberünkről nem is beszélve - a nagy költő ,,adatelemzése" egy külön írás témája. Annyi bizonyos, hogy a minden értelemben megnyíló határoknak hála, eltérő indokokkal ugyan, ám természetesen sokan választották a külföldi életet. Globalizált világunkban, kiváltképp Európában és a még életben lévő schengeni egyezmény kapcsán furcsaság vitatni a kivándorlást és azon sajnálkozni, hogy a népesség egy látható, de összességében kis csoportja rövidebb-hosszabb időre külföldön próbál szerencsét, miközben a rendszerváltás egyik pozitív hozadéka pontosan a fizikai és intellektuális értelemben megnyíló határok voltak.

Mit oly sok mindent, ezt sem önmagában szükséges értelmezni. Fontos mutató a kiköltözők-hazaköltözők aránya, amelyet górcső alá véve azt látjuk, hogy korántsem annyira "szalagcímes" a helyzet. Magunkat nézve sem és nemzetközi/régiós összehasonlításban sem, utóbbinál a lengyel-román tengely csúnyán mondva magasra tette a lécet.

(Statista: Az Unió más EU-tagállamokban élő állampolgárainak száma 2023-ban, országonkénti bontásban)

Az ábra nem pontos, azonban kiválóan érzékelteti a valóságot, a tendenciákat. Általánosságban elmodható, hogy arányaiban a horvátok és a bolgárok negyede, a románok ötöde (!!), de a Lengyelország több, mint tizede más tagállamok lakosa. Itthon ugyanezen szám 10% alatti.

Nézzünk egy tipikus példát, a számokat minden esetben kerekítem:

2023

• Ebben az évben körülbelül 36 ezren vándoroltak ki - "egy ceglédnyi ember". (Avagy miből lesz a nagycím).
• Az alaposság sajnos, nem sajnos megkívánja, hogy szóljunk a cca. 24 ezer hazatérőről, így a kapott különbség nagyjából 12 ezer fő lesz. Itt akár meg is állhatnánk, ám ne tegyük.
• Akad ugyanis uszkve 11 ezer külföldön született, de magyar állampolgárságú bevándorló is, akik feltehetőleg gyermekek vagy külföldön állampolgárságot szerző egyének. Az ekkor kapott különbség pedig alig ezer fő!

A mindenkori kormányzatnak mindezektől függetlenül felelőssége megteremteni az itthoni boldoguláshoz szükséges körülményeket, ám írásomban szerettem volna rávilágítani arra, hogy kivándorlás és kivándorlás, valamint annak értelmezései között mekkora szakadék tátong. Sopron és 1956 története merőben más világ, mint a 2004, majd '10 utáni Magyarországé.

„Emigrációba nem megy az ember, hanem kényszerül.” - írja naplójában Barankovics István a Demokrata Néppárt első embere, miután a Rákosi Mátyással folytatott „sorsdöndő beszélgetés” után 1949-ben elhagyta az országot. Az említett mondat ma valahogy így nézne ki:

Emigrációba mehet az ember, nem kényszerítik!

Elsőnek is kezdjük a bemutatással. Mi ez az egész küldötti program?

A Magyar ENSZ Ifjúsági Küldötti Program 2016-ban jött létre, és egyébként egy fiatal fejéből pattant ki ez az ötlet. Addigra már a világ számos országában elindult ez a program. A célja az, hogy az ENSZ-ben a fiatalok hangja is érvényesüljön, és megjelenjenek azok a szempontok is, amelyek a jövő generációját — vagyis minket, fiatalokat — jobban érintenek, mint az idősebbeket.

Ezt a gondolatot követve 2016-ban Volom András kezdett el lobbizni a döntéshozóknál, hogy Magyarországon is elinduljon a program. Azóta pedig minden évben egy vagy két küldöttet választanak ki, akik a magyar fiatalok hangját képviselik az ENSZ-ben.

Aki figyelte az ENSZ ifjúsági küldöttséget, az észrevehette, hogy ha jól mondom, 2016-tól indult el a program, és sokáig mindig egy küldött volt. Azonban talán tavaly volt egy váltás, és már ketten irányítják, tehát ketten a küldöttek. Ki a szenior, ki a junior? Hogy működik ez most pontosan?

Ez egyébként egy vicces történet. Amikor én jelentkeztem, a rendszer még úgy működött, hogy egy küldöttet választottak egy évre. Viszont abban az évben nem tudtak dönteni közöttünk, így Brimovidád és én is küldöttek lettünk. Így alakult ki a szenior–junior rendszer, aminek az a lényege, hogy a szenior küldött mentorálja a juniort, és átadja neki a tudást.
Vicces volt, mert mi egyszerre csöppentünk bele, így akkor még nem működött igazán az, amit a rendszer célul tűzött ki. Most viszont ez az év az első, amikor ez ténylegesen megvalósulhat, hiszen a junior küldött most kezdte el mellettem a munkát.
A jövőben ez másfél éves, felmenő rendszer lesz: fél évig a junior és a szenior együtt dolgozik, majd a szenior teljesen átadja a stafétát a juniornak. Ezután fél évig ő viszi egyedül a programot, majd ő is kiválaszt maga mellé egy új junior küldöttet.

Na de mi az a munka, amin dolgoztok? Mit jelent az, hogy az ember küldött lesz?

A küldöttség célja az, hogy a magyar fiatalok hangját hitelesen tudjuk képviselni az ENSZ-ben. Ez egy nagyon nehéz feladat, főleg ilyen fiatalon belecsöppenni. Én 20 éves voltam, amikor küldött lettem, és ez eleinte hatalmas felelősségnek, sőt, tehernek is tűnt: hogyan lehet a fiatalok hangját valóban hitelesen képviselni?
Pont ezért a program egyik legfontosabb része az országjárás. Ilyenkor az ország számos városába és falujába ellátogatunk, és az ottani ifjúsági közösségekben, illetve iskolákban tartunk workshopokat és konzultációkat. Ezek célja, hogy minél több fiatal véleményét becsatornázzuk. Mi a 14 és 25 év közötti korosztályra fókuszálunk, és az ott felmerülő témákból próbálunk következtetéseket levonni. Emellett az ifjúságkutatásokat is felhasználjuk, hogy kiegészítsük a saját tapasztalatainkat.

Ebben az évben készítettünk egy kutatást is, amelyet több mint 600 fiatal töltött ki az ország minden tájáról. A kutatás a mentális egészségre és a digitális tudatosságra fókuszált. Az eredmények szerint a fiatalok egyharmada azt mondta magáról, hogy telefonfüggő — ez számunkra megdöbbentő adat volt. A WHO jelenleg nem ismeri el a telefonfüggőséget mint önálló függőséget, viszont mi a saját generációnkban azt látjuk, hogy ez rengeteg fiatalt érint, és sokan szenvednek is tőle. Ugyanakkor még nincsenek meg igazán az eszközeik arra, hogyan fejezzék ki az ezzel kapcsolatos szorongásaikat.

Éppen ezért számomra az egyik fő cél idén az lett, hogy ezt a témát nemzetközi szinten is beemeljem a diskurzusba. Magyarországon pedig szeretnék kezdeményezni olyan beszélgetéseket döntéshozókkal és fiatalokkal is, ahol erre a problémára rávilágíthatunk, és akár közösen gondolkodhatunk a megoldásokról is.

És ha jól értem, gyakorlatilag nektek az a feladatotok, hogy a fiatalokat meglátogatjátok, ők elmondják, hogy mit és hogyan gondolnak, és ezt becsatornázzátok akár New Yorkba, akár a döntéshozók felé. Ennek van eredménye egyébként? Mit látsz, mennyire fogadják meg a véleményeteket, mennyire tud ebből születni akár egy jogszabály, akár egy kezdeményezés, bármi?

Nagyon változó, és pont ebből szerintem kiderülnek az érdekképviselet nehézségei is. Ez ugyanis egy olyan terület, ahol nem mindig látjuk a közvetlen eredményt — főleg nem gyorsan. Mégis azt gondolom, hogy vannak olyan sikerek, amelyeket ki tudok emelni a saját küldötti tevékenységem idejéből.

Az első évben szerveztünk egy kísérőrendezvényt az ENSZ-ben, az ECOSOC Ifjúsági Fórumán. Ez a legnagyobb, fiatalokról szóló fórum az ENSZ-ben, ahol jelen vannak az ifjúsági küldöttek, a diplomaták és a döntéshozók is. Mi ezen a rendezvényen arról beszéltünk, hogy a fiatalok — különösen a fiatal nők — milyen szerepet tudnak vállalni a béketeremtési folyamatokban. Emellett arról is szó volt, hogyan változik meg a fiatalok élete háborús helyzetekben, és milyen segítségre van ilyenkor szükségük.

A rendezvény sikeresen lezárult, teltház volt, sőt még a padlón is ültek emberek. Néhány héttel később pedig a Biztonsági Tanács elfogadott egy határozatot, amelyben pontosan ez a téma jelent meg. Nyilván nem tudhatjuk, hogy nekünk volt-e közvetlen hatásunk erre, de az ENSZ sajátos működése épp abban rejlik, hogy sok apró morzsából épülnek fel a „várak”. Ha egy témát sok felszólalásban, rendezvényen és kezdeményezésben emlegetnek, nagyobb az esélye, hogy bekerül a tagállamok elé — akár a Közgyűlésben, akár a Biztonsági Tanácsban.

Úgyhogy azt mondanám, hogy nemzetközi szinten ez mindenképpen egy siker volt. Ha nem is mi álltunk közvetlenül mögötte, az mindenképp elismerése annak, hogy egy olyan témára tapintottunk rá, amely akkoriban nagyon aktuális volt és sokakat érintett.

Emellett a mentális egészség és a digitális tudatosság területén is szerveztünk egy rendezvényt az ENSZ-ben, még az idei évben. Az ENSZ Ifjúsági Irodájából egy fontos döntéshozó is részt vett a panelbeszélgetésen. Ez egy általános tapasztalatom: amikor egy döntéshozóval úgy ülünk le beszélgetni, hogy az ő hangját is beemeljük a diskurzusba — és nem követelésként közelítjük meg a kérdést —, akkor sokkal konstruktívabb párbeszéd tud kialakulni.

Itt is ez történt: az esemény végén odajött hozzánk megköszönni a szervezést Nila Brandt, és elmondta, hogy végig jegyzetelt, miközben a fiatalok megosztották gondolataikat és javaslataikat. Azt is hozzátette, hogy célja lesz ezeket beépíteni az Ifjúsági Iroda munkájába. Nem is az volt a célunk, hogy bármit „áttoljunk” rajta, de ez a folyamat így, organikus módon megtörtént.

A mentális egészség területén még egy fontos sikert is kiemelnék: az idei évben megszületett a Global Youth Call to Action on Mental Health, amelyet több mint harminc ifjúsági vezető és diplomata készített elő — én is az egyik társszerzője voltam. A dokumentum egyik fejezete kifejezetten a mentális egészség és a digitális világ kapcsolatára fókuszál. A célunk az, hogy ez a téma ENSZ-szinten, de nemzeti és helyi döntéshozói szinten is prioritássá váljon.

A fiatalok körében ugyanis sajnálatos módon az öngyilkosság az egyik vezető halálok, a szorongás pedig egyre gyakoribb a generációnkban. A különböző mentális betegségek aránya is drasztikusan megnőtt, különösen a Covid óta. Ugyanakkor az egészségügyi területek közül épp a mentális egészség területén a legnagyobb a hiány, ha a finanszírozásról beszélünk. Mivel nem egy látványos probléma, sokszor nehéz forrásokat mozgósítani rá.

Ezt a dokumentumot az idei ECOSOC Ifjúsági Fórumon mutattuk be, és azóta aláírásokat gyűjtünk hozzá. Átadtuk az ENSZ Ifjúsági Irodájának képviselőjének, valamint az ECOSOC elnökének is, aki jelenleg Bob Rae. Így egyre több döntéshozó van, aki — úgy látom — ezt a témát a saját zászlajára is tűzi. Érdekes módon sokan a saját gyerekeiken látják viszont azokat a problémákat, amelyeket mi a diplomáciai térben megfogalmazunk. Éppen ezért hiszem, hogy itt a generációk között is létrejöhet egy olyan párbeszéd, amelynek valódi eredményei lehetnek.

Ez a teljes szöveg rövidített leirata.

A közgazdászok hosszú éveken keresztül a dél-európai országokat tartották az Eurózóna gyenge láncszemeinek. Görögországgal, Olaszországgal, Spanyolországgal és Portugáliával folyamatosan problémák voltak: ezen államok gazdaságai az államadósság és a költségvetési hiány terhei miatt fuldokoltak, és az EU, valamint a fegyelmezettebb északi országok segítették ki őket. A pénzügyi válság idején úgy tűnt, hogy ezek az országok örökre az unió perifériáján maradnak, és folyamatosan a következő gazdasági mentőcsomagot várják.

Tüntetés a gazdasági megszorítások ellen Athénban 2017-ben. Kép forrása: Thenationalherald

Mára azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. Franciaország költségvetési válságban van, egyesek már az IMF lehetséges beavatkozásáról beszélnek. Hollandia és Svédország recesszióval küzd, és az EU legerősebb gazdasága, Németország is folyamatos gazdasági visszaeséssel küzd 2019 óta. Egyre többen teszik fel a kérdést: valóban Nyugat-, illetve Észak-Európa fogja a jövőben jelenteni Európa gazdasági stabilitásának biztosítékát?

Ezzel a jelenséggel párhuzamosan viszont Dél-Európa gazdaságai meglepő lendületet vettek. Spanyolország gazdasági növekedése tavaly felülmúlta a nagyobb eurózóna-tagok teljesítményét. Olaszországban Giorgia Meloni kormánya jóval óvatosabbnak és fiskális politika terén kiszámíthatóbbnak bizonyult, mint amit a befektetők előzetesen vártak. Görögország pedig a hírhedt adósságválságból 15 év után kikászálódott, amelynek eredményeként 2023-ban a hitelminősítők befektetésre ajánlott kategóriába emelték az országot. Ez egy jelentős mérföldkő az ország gazdasági stabilitásának helyreállításában, amit tíz évvel ezelőtt senki nem tartott volna elképzelhetőnek.

Görögország hitelminősítése. Kép forrása: Bloomberg

Ebben a cikkben arra keressük a választ, hogy hogyan lehetséges, hogy Dél-Európa hirtelen jobban teljesít, mint az északi gazdaságok, milyen tényezők állnak a fordulat mögött, és legfőképp: vajon mennyire lesz ez a trend fenntartható a következő években.

A dél-európai országok termelékenysége és egy főre jutó GDP-je mindig is alacsonyabb volt, mint például Németországé, viszont az észak–déli gazdasági mutatók közötti különbségek igazán az eurózóna-válság alatt váltak látványossá. A 90-es években és a 2000-es évek elején számos dél-európai állam eladósodott, amiben szerepet játszott az euró bevezetése, ami lehetővé tette, hogy az eurózóna déli tagállamai sokkal alacsonyabb kamatok mellett vehessenek fel hiteleket, mint korábban. Ez a könnyű hitelhez jutás sok országot arra ösztönzött, hogy felelőtlenül költekezzenek és ne törődjenek a hosszú távú kockázatokkal.

Karikatúra a gazdasági válságról. Kép forrása: The Economics Review

Portugália például 1999-ben még a GDP 50%-ának megfelelő adósságot görgetett maga előtt, ám 2007-re ez az arány már 70%-ra ugrott. Görögország eközben gyakorlatilag semmit sem haladt előre adósságterheinek csökkentésében, amelyek a 2000-es évek nagy részében folyamatosan a GDP 100%-a körül mozogtak.

Az eurózóna-válság idején aztán a kormányok kénytelenek voltak hatalmas összegeket arra szánni, hogy működőképes pályán tartsák a gazdaságukat és megnyugtassák a piacokat. A közkiadások drámai emelkedése következtében az államadósság pedig mindenhol rohamos mértékben emelkedett, különösen Dél-Európában. Portugáliában az államadósság a GDP 130%-ára nőtt, Spanyolországban elérte a 100%-ot, Görögországban pedig egészen elképesztő módon, 170%-on tetőzött.

És amint a hitelfelvétel költségei meredeken emelkedni kezdtek, és reális veszéllyé vált az államcsőd, ezek az országok segítségért fordultak az EU-hoz és az Európai Központi Bankhoz. Azonban a takarékosabb északi országok világossá tették: bármiféle mentőcsomag megszavazása csak szigorú megszorító intézkedések bevezetésével együtt lehetséges. Ez a feltétel pedig mély politikai és társadalmi feszültségeket szült, amelyek hosszú évekre meghatározták Dél-Európa politikai életét.

Az Államadósság növekedése a 2000-es években. Kép forrása: Researchgate 

Nem meglepő módon a megszorító intézkedések (adóemelések, nyugdíjreform, közszolgáltatások elhanyagolása) heves vitát váltott ki Észak- és Dél-Európa között. Ekkor született meg az a sokat idézett – és sokszor sértő jelleggel használt – sztereotípia, miszerint a dél-európaiak felelőtlenül költekező, „naplopó” népek, akiket mindig a szorgalmas és takarékos északiak mentenek ki a bajból. A vita végül az északi álláspont győzelmével zárult, vagyis a megszorítások érvényesültek: brutális közszolgáltatás-csökkentések, szociális kiadások visszavágása és hosszú éveken át tartó gazdasági stagnálás következett.

Az Eurostat 2016-os adatai is világosan mutatták: a válság után továbbra is markáns gazdasági szakadék maradt fenn az északi és déli országok között. Olaszország példája különösen látványos. Míg 2005-ben az olasz gazdaság termelékenysége 9%-kal haladta meg az EU-s átlagot, a következő másfél évtizedben fokozatosan zsugorodott, és ma már az átlag alatt van. Hasonló a helyzet Spanyolországgal is: a pénzügyi válság előtt a spanyol gazdasága termelékenység még közel volt az európai átlaghoz, ám a krízist követően mintegy 6%-kal az alá süllyedt. Görögország és Portugália pedig végig az európai átlag alatt teljesített.

Olaszország termelékenységi válasága. Kép forrása: IMF

Az utóbbi években azonban fordulat következett be: Dél-Európa gazdaságai látványosan magukra találtak, sőt, több mutatóban le is hagyták északi társaikat. 2017 és 2023 között a dél-európai gazdaságok nagyjából 5%-kal gyorsabban növekedtek. Az IMF legfrissebb adatai szerint a trend folytatódhat: Dél-Európa várhatóan 2025-ben is felül fogja múlni nemcsak az északi országokat, hanem az egész eurózóna átlagos növekedési ütemét, ami alól az egyetlen kivétel Olaszország, ahol idén lassulás várható – igaz, ez a kiugróan erős, járvány utáni fellendülést követően teljesen természetes korrekciónak tekinthető.

Spanyolország viszont igazi sikertörténetként tűnik ki még a déliek közül is. A kormány gazdaságpolitikai intézkedéseinek köszönhetően sikerült leszorítaniuk az inflációt, miközben 2023-ban 2,5%-os növekedést értek el, ami ötszöröse az eurózóna átlagának. A lendület 2024-ben is kitartott, és az Eurostat előrejelzése szerint 2025-ben is erős, 2,6%-os bővülés várható.

Görögország szintén folytatta a stabil felzárkózást: tavaly 2,3%-kal nőtt a gazdaság, idén pedig 2%-os bővülést vetítenek előre. Portugália sem panaszkodhat – 2023-ban némileg túlteljesítette a kormány saját prognózisát, 1,9%-os növekedést elérve, és idén is további növekedést jeleznek előre.

Kép forrása: IMF

A dél-európai gazdaságoknak az elmúlt években sikerült a költségvetési mérlegeiket is rendbe tenniük, és többségük teljesíti az EU szigorú szabályait, amelyek előírják, hogy a tagállamok hiánya nem haladhatja meg a GDP 3%-át. Spanyolország például 2024-ben még 3,2%-os hiányt könyvelt el, de idén várhatóan 2,8%-ra szorítja le. Olaszország is jelentősen faragott a hiányán: 3,4%-ra csökkentette, vagyis majdnem a felére az előző évi szinthez képest. Görögország, Ciprus és Portugália pedig még ennél is tovább mentek: ők már többletes költségvetést értek el, ezzel felzárkózva Írország és Dánia mellé – azokhoz az EU-s országokhoz, amelyek tavaly szintén pozitív mérleget mutattak fel.

Eközben Franciaország, Európa második legnagyobb gazdasága komoly gondokkal küzd. A költségvetési hiány 5,4% a GDP-hez képest, miközben az államadósság meghaladja a 110%-ot. Németországot pedig évtizedeken át a fiskális fegyelem mintaképének tartották, most viszont ott is szorult helyzet alakult ki. Hiába törölte el a Bundestag „adósságféket”, hogy az ország növelni tudja a költségvetési hiányt, kénytelenek voltak beismerni, hogy 2029-ig mintegy 170 milliárd eurós lyuk fog keletkezni a költségvetésben, elsősorban a gyenge növekedés miatt elmaradó adóbevételek miatt.

Jelenleg jól teljesítenek a dél-európai államkötvények is. A befektetők láthatóan bíznak a gazdaságaikban, amit az is jelez, hogy a kötvényhozamok – vagyis a hitelfelvétel költségei – már szinte azonos szinten vannak a németekével. Bizonyos esetekben pedig Spanyolország és Olaszország még Franciaországnál is alacsonyabb kamatok mellett tud kötvényt kibocsátani.

Miért teljesít jól Dél-Európa?

Az első ok az lehet, hogy a megszorítások – ha korlátozott mértékben is – működtek. A 2008 utáni évtizedben a déli országok kemény strukturális reformokon, kiadáscsökkentésen és adóemeléseken mentek keresztül. Ez fájdalmas időszak volt, de hosszú távon pénzügyileg sokkal fegyelmezettebbé tette ezeket a gazdaságokat.

A második tényező az EU 800 milliárd eurós helyreállítási alapja, amelyből rengeteg forrás jutott a déli államoknak. Olaszország és Spanyolország volt a két legnagyobb kedvezményezett. Ez lehetővé tette számukra, hogy jobban kezeljék súlyos adósságterheiket, miközben forrásokat fordítottak strukturális reformokra. Csak Olaszország esetében az EU-források várhatóan 3,4%-kal növelik majd a GDP-t 2026-ig.

Harmadszor, a dél-európai országok kevésbé voltak kitéve az energiaválságnak. Ez azt jelentette, hogy nem szenvedték meg annyira az elszálló energiaárakat, amely különösen az iparra épülő északi gazdaságokat sújtotta.

Végül, de nem utolsósorban a turizmus is óriási lendületet adott a régiónak a pandémiás korlátozások megszűnése után. A turizmus számos dél-európai gazdaságban a GDP meghatározó része, és a visszapattanás erősebb volt, mint bárki várta. Spanyolország például rekordot döntött: 2023-ban 126,1 milliárd euró bevételt termelt a turizmusból.

Bevezetés

2025-ben a francia kormány többszöri bukása a jövő évi költségvetés tervezet miatt újra napirendre tette a „szupergazdagok” megadóztatását. Egyesek szerint a vagyonadó hozzájárulhatna az egyenlőtlenségek csökkentéséhez és a költségvetési lyukak betöméséhez, ám a történelmi tapasztalatok szerint sok országban már eltörölték, vagy csak szűk körben alkalmazzák az ilyen típusú adókat. A következőkben röviden megvizsgálom, mi is az a vagyonadó, honnan ered, hol alkalmazzák ma, miért tartják sokan hatástalannak és milyen alternatívák léteznek.

Mi az a vagyonadó?

A vagyonadó (más néven nettó vagyonadó) olyan időszakosan kivetett adó, amely az egyén teljes vagyonát – a pénzügyi és nem pénzügyi eszközök összértékét a tartozásokkal csökkentve – veszi alapul. Eltér az egyszeri ingatlan-, örökösödési vagy tőkenyereség-adótól, mert rendszeresen – általában évente – veti ki a hatóság. A Peterson Alapítvány összefoglalója szerint a vagyonadó megcélzza a készpénzt, bankbetéteket, részvényeket, kötvényeket, ingatlanokat, műtárgyakat és egyéb értéktárgyakat; az adómentes sáv feletti nettó vagyonra számítják ki az adót. Egy hipotetikus 2 %‑os adó például egy 3 milliárd eurós vagyon esetében a 100 millió eurós mentességi határ feletti 2,9 milliárd euróra vetett 58 millió eurós adókötelezettséget jelent.

A nettó vagyonadó a vagyon teljes körét adóztatja, ezért sok tekintetben hasonló a helyi ingatlanadókhoz, amelyek a tulajdonban lévő ingatlan értékére vetnek ki adót. A vagyonadó azonban kiterjed a pénzügyi eszközökre és egyéb vagyontárgyakra is. A rendszer tervezésekor a legtöbb ország magas mentességi küszöböt, alacsony kulcsokat, kevés kivételt és a piaci értékhez igazított értékelést alkalmaz.

Történeti áttekintés

A vagyonadók története a 19. századig nyúlik vissza. Svájc kantonjaiban 1840‑ben vezették be az első net wealth tax‑et, és a rendszer azóta is kantonális hatáskörben működik. Ma mind a 26 kanton alkalmaz valamilyen formában vagyonadót, amelyet évente vetnek ki a magánszemélyek nettó vagyonára. Érdekesség, hogy a bevétel döntő részben kantonális és önkormányzati szinten hasznosul. Norvégia 1892-ben vezette be a vagyonadót, amely 2024-ben a nettó vagyon alapján kerül megállapításra: a 1,7 millió norvég koronát (kb. 148 ezer eurót) meghaladó részre 1% az adókulcs (ebből 0,7% az önkormányzatokat, 0,3% az államot illeti), míg a 20 millió norvég koronát (kb. 1,74 millió eurót) meghaladó vagyonrész után 1,1%-os kulcs alkalmazandó. Franciaország 1980-ban vezette be az „impôt sur les grandes fortunes” (IGF) elnevezésű vagyonadót, amelyet 1986‑ban eltöröltek, majd 1988‑ban újra bevezettek “szolidaritási vagyonadó” (ISF) néven. Az ISF 2018‑ig élt, amikor Emmanuel Macron kormánya megszüntette, és helyébe ingatlanvagyonra koncentráló adó (IFI) lépett. Az OECD felmérése szerint 1990-ben tizenkét ország alkalmazott nettó vagyonadót, 2017-re azonban csak négy maradt.

Az elmúlt évtizedekben számos európai állam, köztük Ausztria, Dánia, Németország, Hollandia, Finnország, Izland, Luxemburg és Svédország, fokozatosan megszüntette a vagyonadót. Németországban az alkotmánybíróság 1997-ben alkotmányellenesnek nyilvánította a rendszer kedvezményes ingatlanértékelését, mivel az sértette az egyenlő bánásmód elvét. Hollandiában a legfelső bíróság 2021‑ben, majd 2024‑ben is úgy ítélte meg, hogy a vagyonadó rendszere sérti a tulajdonhoz való jogot és diszkriminatív, ezért az államnak kártérítést kell fizetnie a megtakarítók és befektetők felé.

Vagyonadók a világban és Európában

Az OECD-országok közül 2025-ben mindössze négy – Kolumbia, Norvégia, Spanyolország és Svájc – alkalmaz klasszikus nettó vagyonadót, amely a nettó vagyonra (a vagyon és a tartozások különbözetére) épül, és a különböző vagyonelemeket megkülönböztetés nélkül adóztatja. Az említett országok kívül Európában Franciaország és Olaszország csak bizonyos eszközkategóriákat – például ingatlanokat vagy külföldi pénzügyi eszközöket – adóztat.

• Norvégia: 1 %-os adó az 1,7 millió norvég koronát meghaladó vagyonra (kb. 150 ezer euró), amely 0,7 %-ban az önkormányzatot, 0,3 %-ban a központi kormányt illeti; 20 millió korona felett 1,1 %-ra emelkedik az adókulcs;
  
  
• Spanyolország: progresszív vagyonadó, amely 0,16 %‑tól 3,5 %‑ig terjed a 700 ezer eurót meghaladó vagyonra, de a régiók között jelentős eltérések vannak; néhány autonóm közösség teljes mentességet biztosít. A spanyol kormány 2022‑ben „szolidaritási vagyonadót” vezetett be a 3 millió eurót meghaladó vagyonokra, 1,7–3,5 %-os kulcsokkal, amelynek hatályát 2023‑ban meghosszabbították;
  
  
• Svájc: a vagyonadó kantonális szinten működik; külföldi ingatlan és állandó telephely nem része az adóalapnak. A kulcsok és a mentességek kantononként jelentősen eltérnek. Alacsony küszöbük miatt a vagyonadó egyes középosztálybeli háztartásokra is kiterjed;
  
  
• Franciaország (IFI): a 2018 óta működő ingatlanvagyon-adó 1,3 millió euró feletti ingatlanvagyonra vonatkozik; a kulcs 0,5–1,5 % között alakul. A nettó vagyonadó (ISF) 2018-as megszüntetése miatt az állam 2022‑ig összesen 4,5 milliárd eurós bevételkiesést szenvedett el;
  
  
• Olaszország: az 0,2 %‑os adó a külföldi pénzügyi eszközökre és 1,06 %‑os adó az ingatlanokra vonatkozik.

Elmaradó hatások

Az Euronews 2024-es összesítése szerint a vagyonadóból származó bevételek 2023-ban minden európai országban csekély súlyt képviseltek az összes adóbevételhez viszonyítva. A három, ténylegesen nettó vagyonadót alkalmazó ország – Svájc, Norvégia és Spanyolország – adatai jól mutatják az adónem korlátait: Svájcban a vagyonadó a teljes adóbevétel mintegy 4,3 százalékát adta, ami nemzetközi összevetésben a legmagasabb értéknek számít. Norvégiában ez az arány 1,5 százalék, míg Spanyolországban mindössze 0,6 százalék volt. A számok alapján jól látszik, hogy a vagyonadó szerepe marginális a költségvetési bevételek között, így elsősorban szimbolikus eszközként értelmezhető, amely a vagyoni egyenlőtlenségek csökkentését célozza, ám érdemi költségvetési hozzájárulást nem biztosít. 

Miért tartják hatástalannak a vagyonadót?

A vagyonadót alkalmazó országok tapasztalatai szerint az adó több okból sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az OECD és a Tax Foundation kutatásai kiemelik, hogy a vagyonadók

• kevés bevételt hoznak: az adóbevétel gyakran 1% alatti a teljes adóbevételhez képest;

• magas adminisztratív költséggel járnak és bonyolultak: a vagyon teljes körű felmérése drágak és időigényes, különösen a nem tőzsdei vállalatok és műtárgyak esetében;

• ösztönzik a tőke menekülését és a lakóhely megváltoztatását: a magas adókulcsok arra ösztönzik a vagyonos embereket, hogy alacsonyabb adókulcsú országokba költözzenek;

• torzítják a beruházási döntéseket: a nettó vagyonadó a tőkejövedelmekhez képest magas implicit adókulcsoteredményez. A Tax Foundation szerint például egy 1%-os vagyonadó 5%-os éves hozam mellett 20%-os implicit jövedelemadónak felel meg, míg 3%-os kulcsnál ez már 60%-os lenne;

• kétszeres vagy többszörös adóztatást jelent: mivel a vagyon nagyrészt már adózott jövedelemből származik (munkabér, vállalati profit), a vagyonadó a megtakarításokat ismételten terheli.

Ezek a problémák vezettek ahhoz, hogy a legtöbb ország megszüntette vagyonadóját. Az OECD szerint a nettó vagyonadó csak akkor indokolt, ha a tőkejövedelmekre és az öröklési adókra alacsony kulcsok vonatkoznak; a fő hangsúlyt a jövedelmek és ajándékozások igazságos adóztatására kell helyezni. Sok szakértő inkább a jól megtervezett tőkejövedelem-adót (osztalék-, kamat- és tőkenyereség-adó), a progresszív ingatlanadót és az örökösödési vagy ajándékozási adót tartja hatékonyabb és kevésbé torzító eszköznek.

A francia vita és a „Zucman-adó”

2024–2025-ben Franciaország költségvetési válsága újra előtérbe helyezte a vagyonadót. A kormány 2024 végén megbukott a költségvetési szavazás során, majd 2025-ben Sébastien Lecornu miniszterelnök javaslatot tett egy pénzügyi vagyonra kivetendő adóra, amely a vállalkozói részesedéseket nem terhelné. A legnagyobb visszhangot azonban Gabriel Zucman francia-amerikai közgazdász 2 %‑os vagyonadó-javaslata váltotta ki, amelyet a sajtóban „Zucman-adóként” emlegetnek. A javaslat fontosabb vonásai:

• adóalap: az ISF a lakóingatlanon kívül a bankszámlákat és pénzügyi befektetéseket is magába foglalta, az IFI viszont már csak az ingatlanvagyont adóztatja; a Zucman-adó ugyanakkor minden vagyonelemre – beleértve a professzionális eszközöket és cégtulajdonokat is – kiterjed;
  
  
• küszöb és kulcs: a javaslat 2 %‑os kulcsot alkalmazna a 100 millió euró feletti vagyonra; a jelenlegi IFI 1,3 millió eurótól 0,5–1,5 %-os kulccsal terheli az ingatlant;
  
  
• érintett háztartások: a Zucman‑adó nagyjából 1 800 háztartást érintene, szemben az IFI 2024-es 186 ezer fős, illetve az ISF korábbi 358 ezer fős érintetti körével;
  
  
• várható bevétel: az IFI 2024-ben 2,2 milliárd eurót hozott; a közgazdászok optimista becslése szerint a Zucman‑adó évi 20–25 milliárd eurót termelhetne, de más elemzők mindössze 5 milliárd euróra számítanak. A francia kormány gazdasági elemzői szerint a kivetett adó minden 1 százalékpontjának hatására 0,02–0,23 % között nőne az országot elhagyó vagyonos háztartások aránya;
  
  
• viták: a javaslatot a baloldali pártok támogatják, szerintük „a politikai hatalomnak vissza kell szereznie az irányítást a pénzügyi oligarchiától”; a centristák és a jobboldal viszont attól tartanak, hogy a vagyonosok elvándorlása rontaná Franciaország befektetői vonzerejét. A szélsőjobboldali Nemzeti Tömörülés eleinte tartózkodott, de később „hatástalan, igazságtalan és veszélyes” intézkedésnek minősítette. A kritikusok szerint az adó alkotmányellenes, mert konfiskáló jellegű lehet, míg a támogatók szerint a 2 %‑os, csak a 100 millió euró feletti vagyonra kiterjedő adó nem lehet konfiskáló.
  
  

Emmanuel Macron francia elnök a növekvő politikai káosz közepette. Forrás: AAP

A Le Monde és a francia Szenátus Pénzügyi Bizottságának értékelése szerint a Zucman‑adó hatása nehezen becsülhető, mivel ehhez hasonló adórendszer nincs máshol. Az egyik javasolt megoldás az „anti-flight shield”, amely öt évig Franciaországban maradó adókötelezettséget írna elő a távozó vagyonosoknak. A javaslatot az Országgyűlés 2025. február 20-án elfogadta, de a Szenátus június 12-én elutasította, így sorsa bizonytalan.

Mit javasolnak helyette az adószakértők?

A vagyonadóval kapcsolatos kritikák hatására számos kutató és nemzetközi szervezet más eszközöket javasol a vagyoni egyenlőtlenség és a költségvetési hiányok kezelésére:

• tőkejövedelem-adók erősítése: a CEPR elemzése szerint a vagyonadó a nem realizált tőkenyereséget célozza, azonban a tőkejövedelem-adók (osztalék, kamat, tőkenyereség) egyszerűbben beszedhetők, kevésbé torzítják a befektetéseket, és stabilabb bevételt biztosítanak. Szakértők hangsúlyozzák, hogy a tőkejövedelem-adó progresszívvá tehető és hatékonyabb a vagyonadóval szemben;
  
  
• örökösödési és ajándékozási adók: az OECD szerint a nettó vagyonadót csak akkor érdemes bevezetni, ha az örökösödési és ajándékozási adó alacsony vagy hiányzik; egy jól megtervezett örökösödési adó viszonylag kevés torzítást okoz és pontosabban célozza a generációk közötti vagyonátadást;
  
  
• ingatlanadó és helyi adók: sok országban a helyi ingatlanadó jelenti a vagyon adóztatásának hatékony módját, mivel az ingatlanok jól nyomon követhetők és nehezen mozdíthatók. Franciaország is erre az irányra tért át az IFI bevezetésével;
  
  
• adóalap szélesítése és a kiskapuk bezárása: a nemzeti költségvetések fenntarthatósága szempontjából fontos a személyi jövedelemadó és a fogyasztási adók elkerülését szolgáló kiskapuk megszüntetése. A vagyonadó helyett a meglévő adónemek progresszivitásának és hatékonyságának növelése lehet a cél;
  
  
• célzott transzferek és közszolgáltatások: a vagyonkoncentráció problémáját nem csak adóztatással, hanem a közszolgáltatások fejlesztésével és célzott szociális transzferekkel is kezelni lehet. A progresszív adórendszer bevételei például finanszírozhatják az oktatást, az egészségügyet és az infrastruktúrát, amelyek a társadalom szélesebb rétegeinek jólétét növelik.
  
  

A parfüm története szinte egyidős az emberi civilizációval. Már az ókori Egyiptomban is használtak illatos olajokat és füstölőket vallási szertartásokhoz, a test és a lélek megtisztítására.

Az illatok az isteneknek tett felajánlások részei voltak, de a fáraók és az előkelők mindennapjait is áthatották. A görögök és rómaiak később átvették és továbbfejlesztették ezeket a szokásokat: fürdőkben, ünnepségeken és otthonaikban is illatszereket alkalmaztak, így az illat a luxus és a kifinomultság szimbólumává vált.

Ez a tudás később eljutott Európába, ahol a reneszánsz idején a parfüm a nemesi udvarok elengedhetetlen kellékévé vált. A 17–18. században különösen Franciaország, azon belül is Grasse városa vált a parfümgyártás központjává, és a mai napig a „parfüm fővárosaként” emlegetik.

A 19. századtól kezdve a vegyipar fejlődése lehetővé tette a szintetikus illatanyagok előállítását, amelyek új korszakot nyitottak a parfümkészítésben: egyre többféle, tartósabb és kreatívabb illat születhetett.

Egy kis gyorstalpaló arról, hogy mi micsoda az illatok világában

A parfümök világában a különböző koncentrációk más-más intenzitást és tartósságot biztosítanak. A legerősebb változat a Parfum (Extrait de Parfum), amely 20–40% illatanyagot tartalmaz - bár az átlag 30% körül van -, így akár 8–12 órán át is érezhető. Rendkívül koncentrált, ezért elegendő belőle néhány csepp a pulzuspontokra, például a csuklóra, a nyakra vagy a fül mögé. Azoknak ajánlott, akik tartós, intenzív illatot keresnek, és nem bánják, ha magasabb árat kell fizetni érte.

A Eau de Parfum (EDP) az egyik legnépszerűbb kategória, körülbelül 15–20% illatanyagtartalommal és 6–8 órás tartóssággal. Intenzív, de nem túl nehéz, ezért ideális választás mindennapokra és különleges alkalmakra is. Ha valaki tartós illatot szeretne, de nem vágyik a Parfum erőteljességére, ez a legjobb megoldás.

Az Eau de Toilette (EDT) könnyedebb, frissebb jellegű, 5–15% illatanyagot tartalmaz, és általában 3–5 órán keresztül érezhető. Gyakran nappali viseletre javasolják, főleg melegebb időben. Olyanoknak ideális, akik friss, kellemes illatot szeretnének napközben, anélkül, hogy az túlzottan erős lenne.

Az Eau de Cologne (EDC) még könnyebb változat, mindössze 2–5% illatanyagot tartalmaz, így tartóssága 1–3 óra. Jellemzően citrusos, frissítő jegyekkel készül, ezért leginkább nyári napokon, sportolás után vagy felfrissüléshez használják.

A legegyszerűbb formát a Body Mist vagy más néven Eau Fraîche képviseli, amely 1–3% illatanyagot tartalmaz, és 1–2 órán keresztül tart. Szinte testpermetként funkcionál, nagy kiszerelésben kapható, és napközben többször is újrafújható. Főleg azoknak ajánlott, akik könnyed, friss illatot keresnek a mindennapokra, nyári melegben vagy edzés után.

Hogyan készül a parfüm?

A folyamat az illat koncepciójával kezdődik: egy érzelem, történet vagy hangulat, amit az illatnak közvetítenie kell. Ezután kiválasztják az alapanyagokat – lehetnek természetes (virág, gyanta, fűszer, fa) vagy szintetikus molekulák. A parfümőr különböző arányokban keveri ezeket, majd alkohollal és vízzel hígítja. A parfümöt érlelni is szokták, hogy az illatjegyek összeérjenek. Ez a folyamat hetekig vagy akár hónapokig is eltarthat. A végeredmény egy kifinomult kompozíció, amely gyakran több száz összetevőből áll.

A fej, a szív és alapjegyek szerepe az illatok harmóniájában

Egy parfüm nem egyszerre mutatja meg teljes illatát, hanem fokozatosan bontakozik ki a bőrön, időben eltér, hogy pontosan milyen illatokat érzünk.

Top note-ok (fejjegyek): Ezeket érezzük először, amikor magunkra fújjuk a parfümöt. Friss, könnyű illatok (citrus, menta, zöld jegyek), amelyek gyorsan elillannak – általában 15–30 perc alatt.

Middle note-ok (szívjegyek): A parfüm valódi karakterét adják. Virágos, fűszeres vagy gyümölcsös illatok, amelyek több órán át érezhetők. Ez a „szív”, amely meghatározza az illat hangulatát.

Base note-ok (alapjegyek): Mély, tartós illatok (pézsma, fa, vanília, ámbra), amelyek a bőrön akár egész nap megmaradnak. Ezek adják a parfüm alapját és hosszan tartó emlékét.

A természetes és a szintetikus illatanyagok előnyei és hátrányai

A parfümökben használt összetevők lehetnek természetesek vagy szintetikusak, és mindkettőnek megvan a maga szerepe. A természetes illatanyagok (pl. rózsaolaj, jázmin, szantálfa) gazdagok, komplexek és gyakran exkluzívak. Hátrányuk, hogy drágák, ritkán beszerezhetők és allergiás reakciót is kiválthatnak. Az illatuk változhat a termőhely vagy az adott évszak szerint. 

A szintetikus illatanyagok laborban előállított molekulák, amelyek stabilabbak, olcsóbbak és sokszor olyan illatokat is megteremtenek, amelyeket a természetben nem találunk meg. Hátrányuk, hogy egyesek mesterségesnek érzik őket, bár a modern technológia már nagyon élethű illatokat alkot.
A legtöbb parfüm ma kombinálja a természetes és szintetikus alapanyagokat, így egyszerre biztosítanak gazdag illatélményt és tartósságot, miközben elérhetőbbé teszik a parfümöket a szélesebb közönség számára.

Végezetül következzen pár tanács, hogy hogyan vigyük fel megfelelően a kiválasztott illatot

A parfümök használatánál érdemes néhány alapszabályt betartani.

Bár ruhára is fújható, célszerű óvatosnak lenni, mert bizonyos anyagokat elszínezhet. Az illatválasztásnál érdemes figyelembe venni az évszakot is: télen jobban érvényesülnek a nehezebb, mélyebb kompozíciók, míg nyáron a frissebb, citrusos és virágos illatok. Fontos továbbá, hogy az erősebb változatokból, például a Parfumból vagy az Eau de Parfumból mindig kevesebb is elegendő – itt tényleg igaz a mondás, hogy a kevesebb néha több.

A szíriai polgárháború évei alatt nemcsak városok és közösségek pusztultak el, hanem az információhoz való hozzáférés is egyre nehezebbé vált. A hivatalos média szinte teljes egészében a rezsim szócsöveként működött, a kritikus hangokat elnémították, az újságírókat letartóztatták vagy száműzték. Ebben a politikai közegben született meg 2011-ben a szír Enab Baladi, magyarul „Hazám szőlője”, amely polgári kezdeményezésből indult újságként a független szír sajtó egyik kiemelkedő jelképe lett. A lapot nem hivatásos újságírók hozták létre, hanem mérnökök, tanárok, diákok és civil aktivisták, akik nem akarták, hogy a háború története kizárólag a hatalom szemszögéből íródjon meg, és fontosnak tartották, hogy a jövő generációi számára megfelelően dokumentálják a történteket. Számukra az volt a legfontosabb, hogy leírják a mindennapok eseményeit, hogy a helyi lakosság saját tapasztalatai és veszteségei is láthatóvá váljanak a szélesebb közegek számára.
Ez az írás a New Lines Magazine riportja alapján készült: After Surviving the Syrian Civil War, an Underground Newspaper Makes a Triumphant Return.

Az újság működtetése kezdetben rendkívül veszélyes vállalkozás volt – a nyomtatást titokban végezték, gyakran éjszaka, a példányokat kézről kézre adták, olykor pedig falakra ragasztották, hogy minél többen olvashassák. Nem számított a grafikai megjelenés vagy a tipográfia, kizárólag az, hogy az információ eljuthasson az emberekhez. A szerkesztők és terjesztők vállalták a kockázatot: tudták, hogy lelepleződés esetén börtön vagy akár halál is várhat rájuk, és többük életét valóban tragédia árnyékolta be, voltak, akik eltűntek vagy fogságba kerültek. A túlélők azonban kitartottak, és az Enab Baladi lassan ismertté vált a helyi közösségekben. Nem pusztán információforrásként, hanem közösségi szimbólumként is működött: az olvasók számára ez jelentette a bizonyítékot, hogy nincs teljes hallgatás és elhallgattatás az országban, és a valóság – ha nehezen is, de – továbbra is leírható Szíriában.

Az újság története azonban nem csupán a titkos működés és a veszélyek krónikája. A kezdeti időszakban kialakult egy olyan közösségi struktúra, amelyben a lap nemcsak híreket közvetített, hanem a társadalmi összetartozás jelképévé is vált. A cikkekben megjelenő beszámolók, személyes történetek és helyi hírek segítettek abban, hogy az emberek felismerjék, hogy nincsenek egyedül a félelmeikkel és veszteségeikkel. A szerkesztőség számára ez a visszajelzés volt a legfontosabb: azt látták, hogy a lap nem egyszerűen információt ad át, hanem támaszt is nyújt a helyi közösségeknek. Leginkább ez a közösségi dimenzió különböztette meg az Enab Baladit más ellenzéki kezdeményezésektől, és tette maradandóvá az emlékét a háborús években.

Több mint egy évtizeddel az alapítás után az Enab Baladi új fejezethez érkezett. A lap mára eljutott oda, hogy nem kell bujkálva szerkeszteni: Damaszkuszban irodát nyitottak, és rotáló vezetőséggel, átlátható működési struktúrával tudnak dolgozni. Az intézményesülés nemcsak a túlélés jele, hanem annak is, hogy a kezdetben spontán, civil kezdeményezésből valódi sajtóorgánum alakulhatott ki. A céljaik is megváltoztak: a puszta dokumentálás helyett ma már tudatosan építenek közönséget, szeretnék bevonni a fiatalokat, és a társadalmi párbeszéd fóruma kívánnak lenni. A kihívások természetesen nem szűntek meg, a szír médiahelyzet továbbra is bizonytalan, de az, hogy a lap működhet, már önmagában mérföldkő. Az Enab Baladi nem állította meg önmagában a háborút, nem döntötte meg a rezsimet, de fennmaradásával hozzájárult ahhoz, hogy a civil társadalom saját hangja ne tűnjön el teljesen a nehéz időkben.

A történet persze távolabbról nézve is tanulságos lehet – a szabad sajtó sok országban magától értetődőnek tűnik, de a szíriai példából látszik, hogy mennyire törékeny érték valójában. Az újság újjászületése arra emlékeztet, hogy a független tájékoztatás nem csupán szakmai kérdés, hanem közösségi akarat eredménye is lehet. Amikor egy társadalom tagjai vállalják a kockázatot, hogy rögzítsék és közöljék a saját megélt valóságukat, akkor a szólásszabadság nem puszta jog, hanem közös gyakorlattá válik. Az Enab Baladi működése ezért nemcsak a szír közönségnek, hanem mindenkinek fontos üzenetet hordoz: a hiteles tájékoztatás igénye még a legnehezebb körülmények között is életben marad. És ez az igény képes arra, hogy egy földalatti kezdeményezésből több évtized múltán is működő, nyilvános lapot tartson fenn – minden hátráltatás ellenére.

Bevezetés

Amióta 2021-ben visszaszerezték a hatalmat, a táliboknak a teljes diplomáciai elszigetelődéssel kellett szembenézniük. Egészen a közelmúltig az úgynevezett Iszlám Emirátust egyetlen ország sem ismerte el hivatalosan Afganisztán legitim kormányaként, sőt még azokkal az államokkal is megromlott a viszonyuk, amelyek korábban viszonylag barátságosak voltak velük (Pakisztán).

Azonban az elmúlt hónapokban több ország – köztük Oroszország, India, Kína, Irán, sőt még olyan európai államok is, mint Németország és Ausztria – elkezdett együttműködni a tálibokkal kereskedelem, energia és migráció kérdéseiben.

Idén júliusban Oroszország lett az első ország, amely hivatalosan elismerte a tálib kormányt, és más országok (például Üzbegisztán) jelezték, hogy követni fogják az oroszokat. Ebben a cikkben azt vizsgáljuk meg, miért kezdett egyre több ország közeledni a tálibokhoz, és vajon folytatódik-e a tendencia.

Kép forrása: RUSI

Háttér

A tálibok először 1996 körül kerültek hatalomra Afganisztánban, a polgárháború nyomán, majd szigorú, sajátos értelmezésen alapuló iszlám saría törvénykezést vezettek be. Rendszeresen mészároltak le afgán civileket, blokkolták az ENSZ élelmiszersegélyeit 160 000 éhező afgán elől, házakat romboltak le, cenzúrázták a médiát és a zenét, megtiltották a nők számára az oktatást és a munkavállalást, valamint üldözték a vallási és etnikai kisebbségeket. Emiatt a tálibok gyorsan nemzetközi páriává váltak, és mindössze három állam – az Egyesült Arab Emírségek, Pakisztán és Szaúd-Arábia ismerte el a rezsimet.

Afganisztán a '90-es években. Kép forrása: NPR

2001 októberében az Egyesült Államok vezette afganisztáni invázió megdöntötte a tálibokat, mert menedéket adtak Oszama bin Ladennek és az al-Káidának a 9/11-es terrortámadás után. A tálibok Pakisztánba húzódtak vissza, és kevesebb mint tíz év alatt újra területet kezdtek visszafoglalni Afganisztánban. Amikor aztán az USA 2021 augusztusában kivonta csapatait, a tálibok azonnal megdöntötték az amerikai támogatású afgán kormányt, és visszaszerezték a hatalmat.

Amerikai katonák Afganisztánban. Kép forrása: CNN

Számos ország azonnal megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Afganisztánnal, és megvonta a nemzetközi segélyeket, amelyek az ország GDP-jének mintegy 40%-át tették ki, és a közkiadások több mint 75%-át finanszírozták, ami gazdasági válságba taszította az országot. Az ENSZ becslései szerint jelenleg 28 millió ember – vagyis a lakosság közel kétharmada – szorul humanitárius segítségre. A külföldi segélyek megvonása, különösen az USA részéről, amely korábban Afganisztán legnagyobb élelmiszerellátója volt, oda vezetett, hogy több mint 3 millió gyermek szenved alultápláltságtól.

A tálibok a világ legelszigeteltebb kormányává váltak. Egyetlen másik ország sem ismerte el Afganisztán feletti uralmukat. Sőt, talán legközelebbi szövetségesük, Pakisztán is hamar szembefordult velük a pakisztáni tálibok támogatása miatt, akiket az ország terrorszervezetnek tekint.

Az elmúlt körülbelül egy év azonban fordulatot hozott: a régió több más országa is lépéseket tett a tálibok felé. 2024 júliusára már több mint egy tucat állam – köztük Kína, Irán, Japán, Katar, Oroszország, Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek, Üzbegisztán, India, Kirgizisztán, Pakisztán és Tádzsikisztán – nagykövettel vagy diplomatákkal képviseltette magát Kabulban. Több más ország, például Irán és Törökország konzuli képviselettel van jelen Afganisztánban.

Oroszország júliusban hivatalosan is elismerte a tálib rezsimet Afganisztán törvényes kormányaként. A hírek szerint számos közép-ázsiai állam és Irán is várhatóan követni fogja ezt a példát.

Miért szűnt meg a tálibok elszigeteltsége?

Nos, az első ok a pragmatizmus. A tálibok elleni szankciók főként az iszlamista politikájuk elutasításának szólt. Ugyanakkor sokan nagy reményeket fűztek hozzá, hogy talán így sikerül nyomást gyakorolni rájuk, hogy enyhítsenek a politikájukon, ami azonban nem sikerült. A tálibok elkötelezettek az iszlám saját értelmezése mellett, afganisztáni hatalmuk pedig stabilnak tűnik, és egyre elfogadottabb vélemény, hogy az elszigetelés politikája nem hatékony, és elsősorban a hétköznapi afgánokat sújtja. Emiatt számos ország látta be, hogy a szankciók értelmetlenek, mert a tálibok nem fognak egyhamar Afganisztánban megbukni.

Kép forrása: BBC

Az enyhülés következő oka a kereskedelem. Afganisztánban jelentős mennyiségű értékes ásványkincs található: vas, réz, alumínium és ritkaföldfémek, ami nagyon fontos a modern gazdaságoknak. A tálibok tisztában vannak ezzel az előnnyel: 2024-ben bejelentettek egy több mint 7 milliárd dollár beruházásokat értékű beruházássorozatot, melyet különböző kínai, katari, török, iráni és brit bányavállalatok fognak megvalósítani. Ebbe beletartoznak azok a többmilliárd dolláros kínai szerződések is, amellyel egy hatalmas rézbánya projektet hajtanak végre a világ egyik legnagyobb rézlelőhelyén.

Kép forrása: Global Voices

Figyelembe véve a kritikus nyersanyag-ellátási láncok irányításáért folyó globális versenyt, amelyet jelenleg Kína vezet, Peking nagyon is hajlandó kapcsolatokat építeni a tálibokkal. 2024-ben hivatalosan is elfogadták a tálibok nagykövetét, annak ellenére, hogy az ország „aggodalmát fejezte ki az afganisztáni területekről kiinduló milicista tevékenységek” miatt. A tálibok emellett a regionális partnerekkel együttműködve különböző infrastrukturális és energetikai projekteken, köztük a transzafganisztáni vasúton, ami egy tervezett kereskedelmi vasúti folyosót hozna létre Üzbegisztán és Pakisztán között.

Hasonlóképpen Oroszország – amely új partnereket keres a világban, hogy működtethesse a háborús gazdaságát – meghívta a tálibokat moszkvai gazdasági fórumokra, márciusban törölte a tálibokat a tiltott terrorista szervezetek listájáról, majd júliusban első országként hivatalosan is elismerte a tálib kormányt. Oroszország emellett azt is vizsgálja, hogyan tudna állandó jelenlétre szert tenni Afganisztán olaj- és gázszektorában, különös tekintettel az ország északi tartományaiban.

A lehetséges új vasútvonal. Kép forrása: avapress

A tálibok elszigeteltségének megszűnésének harmadik oka a migrációs válság. Ez különösen az Európai Unióra vonatkozik, ahol a bevándorlás és a menedékjog egyre égetőbb politikai kérdéssé vált. Afganisztán hosszú éveken át a második legjelentősebb származási ország volt a menedékkérők között, és Szíria után az EU-ban illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgárok közül a legtöbb afgán. Ezért az elmúlt hónapokban Németország és Ausztria is tárgyalásokat folytat a tálib képviselőkkel egy lehetséges deportálási projektről. Júliusban Németország akkreditált két tálib hivatalnokot a migrációs együttműködésre. A németek az elítélt bűnözőket vissza akarják juttatni Afganisztánba.

Pakisztán és Irán, amelyek nagyszámú afgán menekültet fogadnak be, szintén tárgyalásokat folytatnak a tálibokkal afgán állampolgárok deportálása ügyében. Nyilvánvalóan fennáll annak a kockázata, hogy ezek a programok sértik a „non-refoulement” (vissza nem küldés) elvét, amely a nemzetközi emberi jog egyik alapvető szabálya, és megtiltja, hogy személyeket olyan országba küldjenek vissza, ahol szabadságuk vagy biztonságuk veszélybe kerülne. Ezek az országok valószínűleg azt remélik, hogy a tálibok elismerésével alátámaszthatják álláspontjukat, miszerint Afganisztán már biztonságos ország a visszatérők számára.

A tendencia valószínűleg folytatódni fog, hiszen minél több ország lép kapcsolatba a tálibokkal, annál kevésbé válik tabunak az együttműködés, amit Oroszország kezdeti lépései óta láthatunk.

Észak-Korea neve ritkán cseng össze a turizmussal. A világ legelszigeteltebb államáról sokaknak inkább rakétatesztek, katonai parádék és diktatórikus zártság jut eszébe, semmint homokos tengerpartok és vízi csúszdák. Mégis, 2025 nyarán a rezsim nagyszabású turisztikai fejlesztést adott át a keleti parton: a Vonszan–Kalma tengerparti üdülőövezetet, amelyet a dél-koreai sajtó találóan „Észak-Korea Waikikijének” nevezett el. A létesítmény egyszerre hirdeti Kim Dzsongun modernizációs törekvéseit és a rendszer sajátos ellentmondásait

A választás nem véletlenül esett Vonszanra. A város régóta a rezsim elitjének kedvelt nyaralóhelye, és maga Kim Dzsongun is itt töltötte gyermekkora nagy részét. A partszakasz különösen fontos számára, így személyes ügynek tekintette a fejlesztést, amelyet a propaganda egyenesen a vezető „szívügyeként” mutatott be. A komplexum 4 kilométeren húzódik, szállodákkal, éttermekkel, bevásárlóközpontokkal, valamint egy vízividámparkkal, amely látványos sárga csúszdáival próbálja felvenni a versenyt a nemzetközi üdülőhelyekkel.

A hivatalos közlés szerint 20 ezer fő befogadására alkalmas az övezet, amelyet világszínvonalú „kulturális és turisztikai központként” hirdetnek. Az állami sajtóban megjelent képeken boldog családok játszanak a tengerparton, párok tandemkerékpáron suhannak, és a vízben önfeledten pancsoló gyerekek illusztrálják a vezető ígéretét: Észak-Korea is képes felmutatni a jólét képeit.

A propagandaképek az új víziparkról. Kép forrása: AFP

A történet azonban jóval árnyaltabb, mint a hivatalos propaganda. A resort építését 2018-ban kezdték, ám az ütem olyan gyors volt, hogy már ekkor emberi jogi szervezetek tiltakoztak. Számos beszámoló szerint kényszermunkát alkalmaztak, az úgynevezett „sokkbrigádok” tagjai embertelen körülmények között, napi 24 órás műszakokban dolgoztak. Egyes munkások alig kaptak ellátást, sokan kimerültség miatt betegedtek meg vagy haltak me

Helyi források arról is beszámoltak, hogy a város lakóit kitelepítették a terület bővítése miatt, gyakran kártérítés nélkül. A látványos homlokzat mögött tehát súlyos emberi sorsok húzódnak, amit a rezsim természetesen soha nem ismer el.

Észak-Korea gazdaságát évek óta szankciók sújtják, exportlehetőségei beszűkültek, és a pandémia alatt gyakorlatilag teljesen lezárta határait. A turizmus az egyik utolsó olyan ágazat, amelyre a nemzetközi szankciók kevésbé vonatkoznak, így a vezetés bevételi forrásként tekint rá.

Kim Dzsongun célja, hogy évente akár egymillió turistát vonzzon az országba, elsősorban Kínából és Oroszországból. Nem véletlen, hogy az átadási ceremónián orosz diplomaták is jelen voltak, és hamarosan el is indultak az első orosz turistacsoportok. Egyhetes észak-koreai körút, benne három nappal a Vonszan resortban, körülbelül 1800 dollárba kerül, ez az összeg egy átlagos orosz fizetés másfélszerese.

Külföldi turisták: belépés csak korlátozottan

Az üdülőövezetet eredetileg külföldiek számára is megnyitották volna, ám a gyakorlatban erősen korlátozott a hozzáférés. Bár nyár elején még nyugati turistacsoportok, köztük német, francia és ausztrál utazók is beléphettek, néhány hét után a hatóságok váratlanul felfüggesztették a beutazásukat. Hivatalos indoklás nem hangzott el, de elemzők szerint a rezsim nem kockáztatja, hogy külföldiek kényelmetlen kérdéseket tegyenek fel vagy „rossz fényben” mutassák be az országot a közösségi médiában.

A kínai utazók, akik a járvány előtt a legnagyobb tömeget adták, egyelőre nem tértek vissza. Oroszország viszont kivételt képez: a moszkvai és vlagyivosztoki utazási irodák már hirdetik a Kalma-parti programokat, és az első orosz vendégek beszámolói szerint valóban szabadabban mozoghattak az üdülőben, mint Észak-Korea más részein, bár minden lépésüket figyelték a személyzet tagjai.

Új magasépítésű épületek a vízipark körül. Kép forrása: Getty

A resort nem csupán gazdasági projekt, hanem politikai üzenet is. Az orosz–észak-koreai kapcsolatok 2024-ben új lendületet kaptak a kölcsönös védelmi szerződés aláírásával, és Moszkva azóta ösztönzi polgárait, hogy látogassák meg az észak-koreai üdülőhelyeket. Ez a szorosabb együttműködés egybeesik Phenjan katonai támogatásával az orosz–ukrán háborúban.

A kínai turisták visszatérése azonban bizonytalan. Pedig a 2019-es rekordévben mintegy 300 ezer kínai látogató érkezett Észak-Koreába, ami mutatja, hogy Peking kulcsszereplő lehet a turisztikai bevételek biztosításában.

Az alaprajz, kép forrása: BBC, Planet Labs PBC

A luxusresort átadása szimbolikus. Egyfelől a rezsim megmutatja, hogy képes grandiózus projekteket megvalósítani, sőt, a kapitalista világból is merít – a helyi boltokban például feltűnnek nyugati márkák utánzatai, hamis Starbucks-kávézó és „északi IKEA” néven emlegetett áruház. Másfelől a fényűzés mögött ott van a mindennapi észak-koreai valóság: a lakosság 60%-a szegénységben él, az infrastruktúra gyenge, és az ország a külvilágtól továbbra is szinte hermetikusan elzárva működik.

A turizmus paradoxon elé állítja a rezsimet: ahhoz, hogy bevételt hozzon, külföldieket kell beengedni, akik akaratlanul is információt cserélnek a helyiekkel, ez pedig veszélyeztetheti a rendszer információs monopóliumát. Nem véletlen, hogy az elmúlt években többször is hirtelen felfüggesztették a külföldiek belépését, legutóbb idén tavasszal, amikor néhány nyugati turista a közösségi médiában tett közzé kritikus bejegyzéseket.

Az új üdülőhely egyértelműen kirakatprojekt: a rezsim igyekszik a jólét látszatát kelteni, miközben a lakosság többsége ebből semmit sem tapasztal. Bár az orosz turisták érkezése rövid távon bevételt jelenthet, a projekt hosszú távú sikeressége kétséges. A szolgáltatások minősége, a szigorú felügyelet és az ország elszigeteltsége nehezen versenyez a régió népszerű nyaralóhelyeivel.

Pakisztán és Szaúd-Arábia bejelentették, hogy kölcsönös védelmi megállapodást írtak alá. Noha a teljes szöveg nem nyilvános, az tudott, hogy a nemzetközi szerződés tartalmaz egy, a NATO 5. cikkéhez hasonló kölcsönös védelmi záradékot.

Pakisztán védelmi minisztere megerősítette, hogy a megállapodás értelmében Pakisztánnak – amely a világ kilenc nukleáris fegyverrel rendelkező állama közé tartozik –szükség esetén nukleáris védelmet kell nyújtania Szaúd-Arábiának, ami egy példátlan lépés. Ez az első alkalom, hogy Pakisztán kiterjeszti nukleáris védelmi ernyőjét egy másik országra.

Ebben a cikkben tehát a szaúdi–pakisztáni kapcsolatokra és arra fogunk koncentrálni, hogy ez az új megállapodás milyen változásokat hozhat a régióban.

Pakisztán miniszterelnöke, Shehbaz Sharif (balra) és Szaúd-Arábia koronahercege, Mohammed bin Salman, Kép forrása: The Hindu

Háttér

A szaúdi–pakisztáni kapcsolatok történetét három nagy fejezetre tudjuk osztani.

Az első szakasz 1947-től, Pakisztán függetlenné válásától egészen a 2000-es évek végéig tartott. Ebben az időszakban a két ország kapcsolata nagyon szoros volt. Mivel mindkettő egy muszlim többségű, az Egyesült Államokkal szövetséges ország volt, természetesen szoros barátság alakult ki közöttük.

Gazdasági szempontból Pakisztán erősen függ az importtól, és a gazdaságát az instabilitás jellemzi, állandóan olajimportra és devizahitelekre szorult – amit Szaúd-Arábia biztosított neki. Ezzel szemben a szaúdiaknak, akiknek több olajdollárjuk volt, mint amennyit a gazdaság fel tudott szívni, a növekedéshez olcsó munkaerőre volt szüksége – ami pedig Pakisztánnak állt rendelkezésére.

Pakisztáni vendégmunkások Szaúd-Arábiában, Kép forrása: Arab News PK

A biztonságpolitika terén Szaúd-Arábia mindig különféle fenyegetésekkel szembesült, viszont sosem rendelkezett igazán nagy hadsereggel, míg Pakisztán katonailag messze a súlyán felül teljesített. A szaúdi–pakisztáni védelmi együttműködés igazán az 1967-es arab–izraeli háború után erősödött meg. Még abban az évben biztonsági egyezményt kötöttek, amelynek eredményeként több ezer pakisztáni katona kezdett állomásozni Szaúd-Arábiában. Szaúd-Arábia pedig pénzügyi támogatást nyújtott Pakisztánnak az 1971-es indiai–pakisztáni háború idején, míg Pakisztán a szaúdiak és más arab országok oldalára állt az 1973-as háborúban.

Kép forrása: Arab News Pakistan

A két ország kapcsolata a ’80-as években még szorosabbá vált: közösen léptek fel az iráni forradalommal és a szovjetek afganisztáni invázióval szemben. Még ennél is jelentősebb volt azonban a szaúdi belső válság 1979-ben, amikor iszlamista fegyveresek elfoglalták a mekkai mecsetet, és a királyi család elleni felkelésre szólítottak fel. Pakisztán tanácsadókat küldött a szaúdi erők megsegítésére a mecset visszafoglalásában, majd a ’80-as években tízezrével állomásoztatott csapatokat Szaúd-Arábiában a stabilitás helyreállítása végett. Pakisztán támogatása meghozta eredményét: 1998-ban, miután Pakisztán végrehajtotta az első nukleáris kísérleti robbantásait, Szaúd-Arábia azon kevés ország közé tartozott, amely nyíltan kiállt mellette, gazdasági segítséget és ingyen olajat biztosítva számára.

Második fejezet

A kapcsolat második fejezetében, a 2000-es évek végén és a 2010-es évek elején azonban a kétoldalú kapcsolatok romlani kezdtek. Az első feszültségek 2008-ban jelentkeztek, amikor a populista Pakisztáni Néppárt hatalomra került, amely nem volt annyira elkötelezett a régi szövetségesei iránt. 2013-ban a Pakisztáni Muszlim Liga visszaszerezte a hatalmat, viszont őket is korlátozta a parlament, amely 2015-ben megszavazta, hogy Pakisztán ne nyújtson katonai támogatást Szaúd-Arábiának a jemeni beavatkozás idején. Néhány évvel később Pakisztán megtagadta a részvételt a Szaúd-Arábia vezette gazdasági és diplomáciai blokádban Katar ellen, nagyrészt azért, mert Katar időközben Pakisztán egyik legnagyobb földgázszállítójává vált.

Imran Khan pakisztáni miniszterelnök 2018-as megválasztása lehetőséget kínált az újrakezdésre. Khan ugyanis eredetileg nagyon közel állt a pakisztáni katonai vezetéshez, amely hagyományosan Szaúd-Arábia-párti volt. Kezdetben úgy tűnt, fordulat következik be. 2018 végén Szaúd-Arábia ismét kisegítette Pakisztánt egy 6 milliárd dollár értékű hitellel.

Imran Khan volt pakisztáni miniszterelnök, Kép forrása: insaf.pk

A kapcsolatok 2019 végén ismét romlani kezdtek, miután India visszavonta a Kasmír felett gyakorolt különleges jogállást. Ez Pakisztánban óriási felháborodást keltett, Szaúd-Arábia reakciója viszont visszafogott volt, részben azért, mert a 2000-es és 2010-es évek során jó kapcsolatokat épített ki Indiával. Eközben Khan lépéseket tett az Iránnal való kapcsolatok normalizálására, akik a szaúdiak ellenfelei. Khan közeledett Törökországhoz is, és egy Pakisztán által vezetett alternatívát próbált létrehozni a Szaúd-Arábia vezette Iszlám Konferencia Szervezetével szemben. Szaúd-Arábia válaszként azzal fenyegetőzött, hogy visszavonja a kölcsönt, aminek hatására Pakisztán hirtelen lemondta a tervezett csúcstalálkozót.

A következő években a kapcsolatok feszültnek, de stabilnak bizonyultak. Pakisztán nyilvánvaló gazdasági függősége Szaúd-Arábiától elég erős visszatartó erőnek bizonyult ahhoz, hogy Khan ne kockáztasson további feszültségeket.

Harmadik fejezet

Az elmúlt egy évben azonban – amit a kapcsolat harmadik fejezetének nevezhetünk – a viszony ismét virágzásnak indult, és ennek csúcspontja a múlt héten bejelentett védelmi megállapodás. Ennek oka nagyrészt az, hogy a szaúdi–pakisztáni kapcsolat alaplogikája – Szaúd-Arábia gazdasági támogatást nyújt, Pakisztán biztonsági támogatást ad – érvényesült. Pakisztán a járvány óta tartó, elhúzódó gazdasági válságban van, így minden lehetséges gazdasági támogatásra szüksége van. Szaúd-Arábiának pedig új biztonsági garanciákra van szüksége: az Egyesült Államok, amely évtizedeken át fő biztonsági partnere volt, egyértelművé tette, hogy vissza ki akar vonulni a Közel-Keletről, és a jelenlegi amerikai adminisztráció láthatóan képtelen vagy nem hajlandó megfékezni Izraelt, amely gyakorlatilag minden szomszédját megtámadta.

Kép forrása: All Arab News

Az új egyezmény szó szerint néhány nappal az izraeli katari csapások után jött létre. Ez egyértelmű üzenet más arab országoknak: még egy amerikai szövetség sem elég ahhoz, hogy megvédjen az izraeli agresszióval szemben, ezért új, az Egyesült Államoktól független biztonsági struktúrákat kell kialakítaniuk, amelyek képesek elrettenteni Izraelt.

A kapcsolatot az is segíti, hogy Szaúd-Arábia nemrégiben közeledni kezdett Iránhoz – hasonlóan ahhoz a folyamathoz, amelyet Pakisztán Imran Khan idején indított el. Hogy a hátteret jobban értsük: a szaúdi–iráni kapcsolatok már néhány éve fokozatosan stabilizálódnak, de a közeledés az elmúlt hónapokban felgyorsult, vélhetően az Izraellel kapcsolatos aggodalmak miatt. MBS és az iráni elnök Katarban találkozott, ahol állítólag egy „izraeli elrettentésre képes iszlám szövetség” ötlete is felmerült.

Egy nappal később Irán legfelsőbb nemzetbiztonsági tanácsának titkára Rijádba utazott, ami arra utal, hogy Szaúd-Arábia fontolgatja az elképzelést. A legizgalmasabb kérdés most az, hogy az új megállapodás csupán a szaúdi–pakisztáni kétoldalú kapcsolatok fellendülését tükrözi-e, vagy egy szélesebb, több muszlim országot összefogó szövetség kezdete, amelyet az izraeli túlhatalom miatt érzett aggodalom kovácsolhat össze.

Bár elsőre talán túlzónak tűnhet, pénteken Pakisztán védelmi minisztere kijelentette, hogy a paktumot és a pakisztáni nukleáris védőernyőt ki is lehetne terjeszteni – sőt, állítólag felvetette egy „arab iszlám NATO” létrehozásának gondolatát, amely nem állna távol a hét eleji katari találkozón Irán által javasolt elképzeléstől.

Az elmúlt hónapokban Bosznia-Hercegovina alkotmányos válságba sodródott, amelynek középpontjában Milorad Dodik, a szerb többségű Republika Srpska nacionalista vezetője áll. Röviden összefoglalva: Dodik nem hajlandó elfogadni a boszniai bíróságok döntését, amely szerint le kellene mondania az elnöki tisztségről. Ehelyett most egy nem kötelező erejű népszavazásra készül, ahol a polgárok véleményét kérdezné meg az ítéletről. Ez a lépés újabb politikai válságba taszíthatja az országot, és ismét felerősítheti a félelmeket, hogy megszűnhet a törékeny állam.

Ebben a cikkben Bosznia alkotmányos válságának okaira keressük a választ.

Ahhoz, hogy megértsük a mostani helyzetet, vissza kell menni az időben 30 évet, amikor létrejött a mai Bosznia kormányzati rendszere. Ezt az 1995-ös daytoni békemegállapodás fektette le, így vetve véget az országot sújtó véres polgárháborúnak. A Daytoni Egyezmény rendkívül decentralizált államot hozott létre, két etnikai entitással: a szerbek által dominált Republika Srpskával és a bosnyákokból és horvátokból álló Föderációval. Az ország kormányzati rendszere többszintű és rendkívül összetett. A Föderáció kantonokra és egy szövetségi szintre tagolódik, míg a két entitást közösen köti össze több központi intézmény: az Alkotmánybíróság, a háromtagú rotációs államelnökség, valamint a kétkamarás parlament.

Daytoni megállapodás, 1995. Kép forrása: Publishwall

A rendkívül összetett kormányzati struktúra mellett politikai konszenzus ritkán alakul ki, ugyanis egyik nacionalista párt sem elégedett a neki jutó képviselettel. A horvátok alulreprezentáltnak érzik magukat, a szerbeket zavarja, hogy Boszniához kötődnek, a bosnyákok pedig – bár ők alkotják a többséget – a másik két nemzetiség nélkül nem tud döntést hozni. A Dayton által lefektetett alkotmány célja eredetileg az lett volna, hogy idővel etnikai vonalakon túl is szélesebb állampolgári jogokat biztosítson választási reformokon keresztül. Ez azonban soha nem valósult meg, így az ország megrekedt egy olyan status quóban, amely bebetonozza a politikai elit hatalmát, és tág teret ad a korrupciónak és a klientúraépítésnek.

Bosznia-Hercegovina felépítése Dayton után. Kép forrása: Balkan Insight

A helyzetet tovább bonyolítja az úgynevezett főképviselő intézménye. Ő egy ENSZ által kinevezett külföldi tisztviselő, akinek szinte korlátlan hatalma van a daytoni megállapodás végrehajtásának felügyeletében. Ez a tisztség rendkívül ellentmondásos, hiszen sok boszniai polgár nem ért egyet azzal, hogy egy külső hatalmi szereplő mondja ki a végső szót az ország ügyeiben.

A jelenlegi főképviselő, Christian Schmidt különösen vitatott személy két okból is. Egyrészt azért, mert kinevezését az ENSZ Biztonsági Tanácsának két állandó tagja, Kína és Oroszország nem támogatta, másrészt pedig azért, mert 2022 októberében széles körű felháborodást váltott ki, amikor a választások kellős közepén módosította az ország választási rendszerét. Schmidt régóta éles konfliktusban áll Milorad Dodikkal, aki 2010 és 2018 között töltötte be a Republika Srpska elnöki posztját, majd 2022-ben ismét megválasztották. Dodik évek óta azzal vádolja Schmidtet és az állami szintű boszniai intézményeket, hogy igazságtalanul célozzák az etnikai szerbeket és aláássák a Republika Srpska autonómiáját. Bosznia-Hercegovinát rendszeresen „bukott államként” emlegeti, és többször is fenyegetőzött elszakadással – emiatt az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság szankciókat vezetett be ellene.

Christian Schmidt főképviselő. Kép forrása: Balkan Insight

A helyzet 2023-ban eszkalálódott, amikor Dodik utasítására a Republika Srpska Nemzetgyűlése elfogadott egy törvényt, amely kimondta, hogy a főképviselő döntéseit nem kell végrehajtani, és nem is kerülhetnek be az entitás alkotmányába. Schmidt azonnal megsemmisítette a törvényt, amit Dodik figyelmen kívül hagyott, és kijelentette, hogy az Alkotmánybíróságnak többé nincs joghatósága az ország szerb területén, majd rendeletben kihirdette a jogszabályt. Válaszul Schmidt módosította Bosznia-Hercegovina büntető törvénykönyvét, amely szerint a főképviselő döntéseinek semmibe vétele bűncselekménynek minősül. Amikor Dodik ismét megtagadta az együttműködést, az ügyészség vádat emelt ellene.

A helyzet augusztusban érte el a tetőpontját, amikor Dodikot bűnösnek találták Schmidt döntéseinek tudatos semmibevételében, és hat évre eltiltották az elnöki tisztség betöltésétől. A bíróság elfogadta Dodik kérvényét, hogy börtönbüntetés helyett 18 000 eurós pénzbírságot fizethessen, ugyanakkor a Központi Választási Bizottság megfosztotta őt elnöki mandátumától, és kimondta, hogy hat éven át nem indulhat semmilyen választáson.

Dodik azonban megtagadta a lemondást, és kijelentette, hogy ellenáll a határozatnak. Így továbbra is a Republika Srpska de facto vezetőjeként tevékenykedik, ami politikai és alkotmányos válságot robbantott ki az entitásban. A saját táborán belüli nyomás sem segített helyzetén: amikor a miniszterelnök lemondott, Dodik egyszerűen törvénytelenül kinevezett egy új kormányfőt. A Központi Választási Bizottság erre november 23-ra előrehozott választást írt ki a Republika Srpskában, hogy pótolják Dodikot, ő viszont válaszul október 25-re népszavazást kezdeményezett arról, elfogadják-e a polgárok az ő eltávolítását a hivatalából. A parlament ezt jóvá is hagyta.

Noha Dodik nem egy népszerű vezető a Republika Srpskában, (sokan szélhámosnak tartják, aki árt a szerb érdekeknek Bosznia-Hercegovinában) nagy valószínűséggel megnyeri a népszavazást, még akkor is, ha kevés szerb megy el szavazni.

Mi történik, ha Dodik megnyeri a népszavazást?

Ahogy említettem, a népszavazásnak nincs jogi kötőereje. A referendum nem kötelező érvényű, így az Alkotmánybíróság egyszerűen figyelmen kívül hagyhatja az eredményeket. Politikai szempontból azonban a helyzet sokkal érdekesebb, mivel a novemberi választás kimenetele teljesen bizonytalan. Ha a szerbek bojkottálják a voksolást és novemberben egy párhuzamos „elnököt” választanak, az tovább mélyítheti az alkotmányos válságot. Dodik pedig már kilátásba helyezett egy újabb népszavazást a Republika Srpska függetlenségéről, amennyiben az első referendumon erős politikai felhatalmazást kap – ez pedig Bosznia-Hercegovina széteséséhez vezethet.

Egyelőre azonban az államalakulat széteséséről szóló jóslatok túlzónak tűnnek, hiszen ezzel Dodik már rengetegszer fenyegetőzött, de sosem váltotta be az ígéretét. Sokan politikai blöffnek tartják a jelenlegi tevékenységét, amelynek célja a feszültségkeltés és a figyelem elterelése más, kényes ügyekről – például a korrupciós vádakról. Ráadásul Dodik nemzetközi támogatottsága csökken. Noha nagy reményeket fűzött Donald Trumphoz, és keményen lobbizott Washingtonban – még ásványkincseket is felajánlott az amerikaiaknak –, politikai áttörést nem tudott elérni.

Kép forrása: Balkan Insight

Moszkva sem nyújt valódi támaszt. Bár Oroszország a Nyugatot okolja a szerb vezetők elleni eljárások miatt, októberben nem voltak hajlandók Dodik kérésére az ENSZ Biztonsági Tanácsában napirendre tűzni a főképviselő hivatalának megszüntetését.

Dodiknak tehát nincs meg sem a politikai tőkéje, sem a katonai ereje ahhoz, hogy ténylegesen kiharcolja a függetlenedést – különösen NATO-védelmi garanciák mellett. Már most is komoly nyomás nehezedik rá: a Nyugat szankciókat vezetett be destabilizációs törekvései miatt, politikai hátországa megrendült, és egy újabb korrupciós ügy is indult ellene, ezúttal a szénbányászati koncessziókkal kapcsolatban.

Mindezek alapján egyre valószínűbb, hogy Dodik novemberben kénytelen lesz távozni. Ugyanakkor, egy olyan politikai túlélő esetében, mint ő, soha semmi sem zárható ki teljesen.