Reaktor

Stefan Lassnig a cikkében a következő hasonlattal élt - "Ez a járvány olyan mint azok a számítógépprogramok, amik a háttérben rejtőzködve lelassítják a számítógépünket. Ez annyira kimerítő. De ezzel az érzéssel talán nem vagyok teljesen egyedül."

A szerző - és talán sokak számára - most pontosan így fest a helyzet: van valami amit nem tud kiverni a fejéből és ami a háttérben rengeteg energiát és optimizmust vesz el tőle. Az első sokkfázis alatt márciusban még reménykedett, hogy a koronavírus elleni harc egy közös harc lesz. De közben az egész átváltozott: egy verseny lett belőle.

Politikusok, pártok, országok versengenek azon, hogy ki menedzseli jobban a vírust, ki hoz jobb védő intézkedéseket. Egyik sajtótájékoztatót követi a másik, már-már eluralkodott rajta az az érzés, hogy tulajdonképpen több sajtótájékoztató van mint ahány tényleges átgondolt stratégiai lépés történik.

Új árkok

Ez az egész helyzet már az emberek viselkedésén is megfigyelhető: a hangulat felfokozottabb, agresszívebb. Mindenkinek van egy saját teóriája, amelyet sokszor olyan vehemensen véd, hogy az még családi és baráti kiélezett vitákhoz vezet. Új árkok alakulnak ki az emberek között csak ezúttal nem a politikáról, hanem a vírusról alkotott vélemény alapján. Van olyan ismerős a baráti körben, akit azért törölt egy ismerőse Facebookon, mert a koronavírusról alkotott véleményük szöges ellentétben állt.

Ismerősei körében tapasztaltak alapján az kép rajzolódik ki, hogy ez a helyzet a gyerekes családok esetében még komplikáltabb – írja Lassnig. A bizonytalanság, sőt néha már-már káosz, amely az iskolákban és az óvodákban egy ideje tapasztalható, - és ami az elkövetkező hetekben egyre inkább csak fokozódhat, - mindenkit óriási kihívások elé állít. Felvet számos dilemmát: egyfelől helyt kell állni a munkában, de a családi életben is megannyi megoldandó probléma merül fel... Mit kellene egy időre félretenni? Mit priorizálni? Milyen áron?

A szerzőnek folyton az az érzése, hogy vagy túlságosan vagy éppen nem eléggé elővigyázatos. Talán érdemes lenne egy kis lazaságot azért megtartani a ebben a krízis helyzetben is? De vajon mekkora a lazaság ami még megengedhető? Elegek az általa alkalmazott óvintézkedések? Vagy épp ellenkezőleg és túlzásokba esik? Nehéz jól meghúzni a határt.

Mint egy szorgos hangya

Lassnig ezt így fogalmazza meg:

"Mint vállalkozó, eddig még nincs okom keseregni. Más gazdasági szegmenseket és vállalkozókat sokkal keményebben érintett a helyzet. De mit hoz a holnap? Habár a pszichikai terhelés nagy, mégis olyan sokat és annyira intenzíven dolgozok mint előtte még soha, mert ki tudja meddig tart még ez a helyzet. Mint a szorgos hangya aki gyűjtötte az élelmet télre."

Úgy vélekedik hogy a gazdasági sokkhatás – a feketeleves – még hátra van. "Csiki-csuki" helyzet a politikában. Érdekkonfliktus a családi és a szakmai élet között. És még a félelem a megbetegedéstől, legyen szó egy családtagról vagy saját magunkról. Csoda ha belefárad valaki ebbe az egészbe. Ki nem?

Szemlézte: Parajdi Bence

Fotó: pexels.com

Ritkán gondolunk bele fiatalon, hogy a generációk közötti munkamegosztásból nekünk is hathatósan ki kell vennünk a részünket. Amíg az embernek nem születik gyermeke, addig nyilván egész máshogy áll a felelősségvállalás kérdéséhez, szülővé válva azonban napnál világosabbá válik, hogy nem csak körülötte forog a világ. Nem csak saját magunkra, hanem másokra is oda kell figyelnünk. És ez bizony sokszor áldozatokkal, lemondással jár.

A koronavírus-járvány ugyanakkor arra is rámutatott, amit egyébként hazánk Alaptörvénye is tartalmaz, hogy a fiatalok is felelősséggel tartoznak szüleikért, nagyszüleikért. Tudjuk, hogy a Covid elsősorban az idősekre – nagyszüleink korosztályára- illetve a krónikus betegekre különösen veszélyes. Sok ifjú már a vírus tavaszi terjedése idején is vonakodott betartani a védekezést szolgáló korlátozó intézkedéseket, sok összejövetelt tartottak, nem ügyeltek a távolságtartásra, a Nyugat-Európából érkező „koronapartik” híre pedig kis hazánkon is végigsöpört, nem éppen erősítve a járvány elleni harcot.

Ugyanakkor míg tavasszal a fertőzöttek átlagéletkora meghaladta a 60-at, addig most az átlagéletkor 26, vagyis rengetegen fertőződtek meg a fiatalok közül az utóbbi időben.

Ehhez nyilván hozzájárulhattak a horvátországi nyaralások, az ottani bulikban való részvétel, de persze a gólyatáborok, a különböző bulik is táptalaját jelentették a vírus terjedésének.

Pedig, talán nem lenne olyan nagy áldozat lemondani ezekről a tevékenységekről vagy legalább jelentősen korlátozni azokat, maximált biztonsági körülmények között. Különösen akkor nem, ha belegondolunk, hogy szüleink/nagyszüleink milyen áldozatokat hoztak azért, hogy itt lehessünk. Nagyszüleink, még ha gyermekként is, de átvészelték a második világháborút. Szembesültek két idegen megszállással, népirtással, lakosságcserével, nélkülözéssel, a kommunista diktatúra kiépülésével, a terrorral és az erőszakkal - nyilván mindenki más-más módon és formában. Mindezek dacára felnőttek, házasságot kötöttek és gyermekeket vállaltak, a mi szüleinket, akik nagyrészt az az 1950-es, ’60-as években születtek. Ők fiatalon nem kellett, hogy hasonló borzalmakat éljenek át hála Istennek, de a diktatúra mindent átszövő jellege miatt messze nem lehetett olyan felhőtlen gyermek- és fiatalkoruk, mint nekünk, a rendszerváltás környékén vagy után született generációnak. Ők tanultak, dolgoztak, szórakozni pedig mainál sokkal szigorúbb ellenőrző mechanizmusok között mehettek. Meg persze nyári munka a TSZ-ben, építőtábor, felvonulás május 1-jén, meleg sör, hideg virsli, sorkatonaság, piros útlevél, devizakeret. És mindenben a

„Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk” életérzése, a klasszikus magyar narancs, mint a szocialista vívmányok megtestesítője.

Mindezek nekünk meglehetősen idegenül hangzanak. Mi felnőttünk, de már a nagy szabadság korában, ahol senki nem akart minket korlátozni a véleménynyilvánításban, a szórakozásban, nem kellett katonának menni, tömeges egyetemi oktatás alakult ki, na és persze az internet és a mobiltelefon, meg az iPad mindenhova elkísér bennünket. A világ kinyílt, fapadossal ezer és ezer helyre eljuthattunk, egy hétvége Milánóban, nyaralás az Adrián, városi kirándulás Londonban vagy Párizsban, persze Airbnb-vel, elfelejtve a hotelek világát. Nos ilyen helyzetben ért el minket a koronavírus-járvány. Sokan mondhatják persze, hogy mennyi mindenről lemondtak már eddig is – külföldi utazások, elmaradt fesztiválok stb. – ugyan maradjon már meg a „kis létszámú” bulik lehetősége. Egyvalamit azonban nem szabad elfelejteni: ami a fiatalok többségének esetleg pár nap lázzal és kisebb fájdalmakkal járó megbetegedés, az nagyszüleink számára halálos fenyegetés. Ezért fontos, hogy lehetőség szerint minimalizáljuk a személyes kontaktusokat, az elkerülhető kockázatokat pedig kerüljük el, mert ezzel nagyszüleink életét menthetjük meg!

De persze nemcsak az idősek védelme miatt van szükség bizonyos önkorlátozásra! A fiatal korosztályra ugyan kevésbé veszélyes a vírus, de nagyon sok olyan hírt hallani, miszerint 30 év alatti, életerős embereket is ledöntött lábukról a kór, nem egy esetben kerültek lélegeztetőgépre, annyira rossz egészségi állapotba kerültek. Így tehát magunk miatt is, saját egészségünk és jövőnk megőrzése miatt is fontos, hogy betartsuk a szabályokat. Könnyen lehet, és bízzunk benne, hogy a mi generációnk meghatározó negatív történése a koronavírus-járvány lesz, és egy évszázad múlva hasonló cikkekben a mi korosztályunk legfontosabb és legkülönlegesebb nehézségeként a vírust fogja megnevezni a szerző.

Persze furcsa helyzet ez. Láthatatlan ellenséggel küzdünk, de épp olyan halálos, mintha hadsereg támadt volna ránk. Nem hord egyenruhát, nem üzent hadat, nem testesült meg. De mégis itt van közöttünk és egyre szedi áldozatait. A mi fegyvertárunkban jelenleg a legfontosabb eszköz a távolságtartás, a fokozott higiénia és a szabályok betartása. Noha mi nem voltunk sorkatonák, most mégis katonai fegyelmezettséget kell tanúsítanunk. Csak így nyerhetünk, csak így óvhatjuk meg idős szeretteink életét.

Bízzunk benne, hogy az állam jó mecénás! – mondja a Nemzeti Kulturális Alap alelnöke. Lőrinczy György kultúrafinanszírozásról, a sztárcsinálás titkairól, színházról, a me too-ügyről és családi mániákról is beszélt a Reaktornak.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Mik a jó mecénás ismérvei? Akit érdemes támogatni, milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie a nyilvánvaló tehetségen túl?

Érdekes kérdés, két dolog is eszembe jutott róla. Az egyik, hogy az igazi mecénások kicsit mintha kiveszőben lennének. Ennek az is az oka, ami egy nagyon pozitív dolog, de talán van negatív hozadéka is, hogy jelenleg a magyar kormány nagyon sok pénzt költ a kulturális életre és ez minthogyha az előadó-művészetben is a Tao kivezetésével kicsit visszaszorította volna a privát mecénásokat vagy a cégeket.

És jó mecénás az állam?

Bízzunk benne, hogy jó. Például az NKA egy nagyon jó modell, független pénzalap. Azt gondolom, hogy jobb lenne, ha az állam egy kicsit kisebb szerepet vállalna. Például az előadó-művészetben nem véletlen, hogy Nyugat-Európában, meg máshol sokkal magasabbak a belépőjegy-árak. Tehát ebben én egy más arányt gondolnék, hogy igenis legyen értéke. Persze emeljük ki, hogy a pandémia alatt egy rendkívüli helyzetről beszélünk a kultúrában is. Én annak a híve voltam, hogy aki megengedheti magának, fizesse meg azt a színházjegyet vagy könyvet. Érdekes, hogy a könyvpiacon megtörtént a rendszerváltás után ez a fajta kereskedelmi látásmód, az előadó-művészetben kevésbé. Szerintem fontos lenne, hogy a nézők is mecénások legyenek.

Hátrányos helyzetű csoportoknak persze lehet ingyen meg nagyon olcsón jegyet biztosítani, de ha ez túlságosan elhatalmasodik az állami támogatásnak köszönhetően, az nem biztos, hogy távlatilag jó egyensúlyt nyújt.

Visszatérve, hogy ki a jó mecénás. Mondta, hogy fogunk a kulturális menedzsmentről is beszélgetni, érdekes dolog, hogy a jó támogatottnak jó ajánlatot kell tenni. Ez már a menedzser oldala. Jó pályázatot, jó anyagot, jó kommunikációt. El kell hitetnie, hogy ő nemcsak tehetséges, hanem menedzseri vagy szervezői oldalról létre tudja azt a produktumot úgy hozni, fel tudja használni a pénzeket, értelmesen tudja felhasználni és a mecénás szempontjából látszata is lesz, akár a közvélemény felé.

Tehát a tehetségen túl, jól kell tudni eladnia magát egy művésznek?

Igen, körülbelül röviden ennyi.

Nemzetközi sztárt hogyan lehet csinálni egy hazai művészből? Érdemes egyáltalán?

Erre nincsenek receptek. Én mindig úgy kezdem a különböző egyetemeken a menedzserkurzusomat, hogy nem hiszem, hogy meg tudom mondani a tutit. Egy ilyen történet van az életemben. Hiszek a konkrét példákban. Menedzseri karrierem ékköve Miklósa Erika pályafutása, akit végigkísérhettem a pályakezdéstől a nemzetközi karrierig.

Ehhez nagyon sok szerencse, alázat kell és biztos, hogy egy nem kooperatív és nem szorgalmas személyiséggel képtelenség ma már nemzetközi karriert csinálni, akármilyen tehetséges az ember.

Az is egy érdekes dolog, hogy a nézők mennyire fogékonyak az önazonosságra. Miközben kicsit mesterkélt világot élünk, azt láttam Oszvald Marikától Szulák Andreáig és Dolhai Attilától Miklósa Erikáig, de más műfajokban is mondhatnék példákat, hogy a nézőnek eredendő érzéke van arra, hogy valaki tényleg önmagát adja-e, érvényes személyiség-e, akár annak bolondériáival, szélsőségeivel, kilengéseivel, vagy valamilyen menedzser által kreált képnek akar nagyon erősen megfelelni.

Tehát a sikert a hálózatok határozzák meg leginkább? Ezt Barabási Albert László fizikus, hálózatkutató mondta Képlet című könyvében.

Mit értünk hálózatok alatt?

A kapcsolatokat, ismertséget.

Igen, abszolút, ez nagyon fontos. Szoktam mondani, hogy a telefonkönyvem plusz áfát számlázok, amikor egy projektbe beszállok. Az, hogy fel tudok embereket hívni és felveszik nekem a telefont, ez a menedzsernek egy jó ismérve.
Ha tudnánk, hogy mi a megoldás egy dologra, akkor nyilván mindig mindenki azt csinálná. Az biztos, hogy ilyen szempontból a művészvilág sem tér el más területektől. A rendszeres munkát és a mentális „rendben levést” csúnyán fogalmazva semmiféle tehetség nem pótolja hosszú távú karriernél. De a kapcsolatok nagyon sokat jelentenek.

A világjárvány miatti leállásban nagyon fontosak lettek a támogatások. Hogyan tud priorizálni a Nemzeti Kulturális Alap a támogatások megítélésénél?

A Nemzeti Kulturális Alapról azt kell tudni, hogy ez az ötöslottó adóbevételéből működő független pénzalap.

Ez a rendszerváltás utáni egyik legforradalmibb kultúrfinanszírozási rendszer, ami egyébként nemzetközileg is nagyon sikeres és sokszor járunk előadást tartani erről a rendszerről.

Húsz témában, húsz kollégium dönt a pályázati célokról és a támogatásokról. Ezekben a kollégiumokban együtt ülnek az adott szakmát képviselő civil szakmai szervezetek delegáltjai, művészeti területen a Magyar Művészeti Akadémia delegáltjával és az NKA mindenkori elnökével, aki jelenleg Kásler Miklós, ők együtt beszélgetnek. Ez egy nagyon érdekes modell, amit szívem szerint kiterjesztenék más kulturális projektekre és problémákra is.
A támogatási politikán úgy változtattunk, hogy alapvetően alkotói pályázatokat és online megvalósított projekteket támogatunk. Az elnyert pályázatokat időben kitoltuk, a megvalósítást és az elszámolást meghosszabbítottuk, ezen felül bizonyos projekteknél az online megvalósítást is teljesítésnek számoljuk, illetve egy csomó olyan pályázatot írtunk ki íróknak, színészeknek, drámaíróknak, alkotóknak, amik később megvalósulandó projektek.

Hányan jelentkeznek rá és hányan nyerik el a pályázatokat?

12 000 pályázónk van egy évben, amiből nagyjából 8 000 sikeres pályázatunk van.

A 2017-es NKA-s kinevezésekor mondta ezt: „Az eltérő ízlés és a különböző meggyőződés alapján alkotó művészek és szakmai szervezetek együttműködését szeretném erősíteni.” Miért fontos ez, jellemző a bezárkózás?

Azt szoktam erre mondani, hogy már az óvodában is rossz voltam a szekértáborozásban. Lehet azért, mert már ott sem bírtam, ha valaki meg akarta mondani, hogy Zsoltival ne barátkozzam, mert mindig saját alapon döntöttem el, hogy kit és milyen produktumot tartok értékesnek.

Azt gondolom, hogy ez most egy rendkívül komoly probléma a társadalmunkban, de a kulturális életben mindenképp, hogy véleménykartelleken alapuló szekértáborok vannak és képtelenek egy kicsit is meghallgatni azt, ami másképp, a másik olvasatában igaz lehet.

Én karakteremnél fogva ebben nem vagyok jó. Én szeretem mindenkinek megpróbálni az igazságát a saját szempontjából megtalálni, és megvizsgálni.
Az is nagyon érdekes a kulturális életben, hogy ha az ember nem alkotóművész, akkor ez a feladat sokkal jobban megtalálja. Mert egy jó alkotóművész egy erős karakterrel, egy erős világlátással, egy erős ízléssel kell, hogy rendelkezzen ahhoz, hogy sikeres legyen. És ezeket összeütköztetni szerintem nehéz, kellenek emberek, akik megpróbálnak közöttük valamilyen praktikus és jó kompromisszumot létrehozni.

És sikerülni szokott a művész szakmai kérdésekben nem politika mentén dönteni?

Szinte abban a pillanatban, amikor nem elvekről beszélgetünk, hanem konkrét projektekről, akkor tud sikerülni. Amíg elvek mentén beszélünk vagy akár napi politika mentén, akkor nem. Mindig azt hisszük, hogy a művészet az egy kizárólag szubjektív dolog, de ez nem teljesen így van. Mert szerintünk, akiknek ez a szakmánk, igenis egy művészeti alkotásnak van egy objektív szakmai színvonala, és utána jó esetben van egy üzenete, ami az embert vagy megszólítja, vagy nem.
Lehet egy olyan politikai vagy akár társadalmi üzenete egy műnek, ami nekem nagyon tetszik, de látom, hogy egyszerűen silány a megvalósítás és ettől még ez nem jó.

És lehet, hogy van egy olyan színházi előadás, aminek az ember az üzenetével ő maga nem ért egyet, de el kell ismernie, hogy ez dramaturgiailag, látványvilágában és színészi alakításában egy nagyon magas szakmai színvonalat képvisel.

2014-től 2019-ig volt a Budapest Operettszínház főigazgatója, ahol gondolom nem csak a színpadon zajlottak drámák, hanem a színfalak mögött is. Miket tanult az emberi és szakmai kapcsolatokról, a művészet szervezői szakmáról általában. Mik a legfontosabb tanulságai?

Ha az ember egy nagy intézményt vezet, akkor nagyon sok mindent tanul és utána, és van olyan, hogy a megbízó úgy dönt, hogy nem ő folytathatja tovább. Ha az ember nem 20 éves, én már 50 is elmúltam, akkor már volt ilyen az életében és nem gondolja az ember, hogy minden járna neki.
Ez egy fontos dolog. Én a magánszférában dolgoztam 18 évet és megtanultam, hogy egy megbízó mindig dönthet úgy, hogy hiába gondolom én, hogy mindent megtettem, ha mással akar dolgozni. Ezt szívesen adom útravalónak az ifjúságnak, hogy soha ne higgyék el, hogy egy megbízás örökre szól. Nehéz lenne összefoglalni pár percben, hogy mit tanultam. Én ki akartam próbálni magamat első számú vezetőként. Korábban mindig olyan helyzetekben voltam, akár a Tavaszi Fesztivál vagy akár más projektek esetében is, hogy egy nagyon nagy tudású és nagyon komoly szakmai tapasztalttal rendelkező vezető mögött voltam második.
És izgatott, hogy első számú vezetőként tudok-e egy ilyen nagy intézményt elvinni. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy drámák fognak történni és ilyen nehéz feladatom lesz. Talán azt tanultam magamról leginkább, hogy tényleg az önazonosság a legfontosabb és a csapatmunka. Őrületesen jó csapat volt ott. Szerintem egy kisebb projektet sem, de és egy nagyobb intézmény vezetését pláne nem lehet összetartó bizalmi emberek nélkül csinálni. A mai napig nem küldök el egy fontosabb levelet, anyagot, vagy nyilatkozatot, hogy legalább egy-két emberrel ne nézessem át.

Nagyon nagy hiba, hogy egyre inkább ezek a „one man show-k” működnek és elfelejtjük a csapatmunkának a fontosságát.

Az embernek van egy gondolat a fejében, amit le akar írni vagy van egy célja, és ez olyan erős, hogy nem látja kívülről. A külső kontroll rettenetesen fontos és ilyen szempontból is fontos csapatban dolgozni. Az is érdekes tapasztalás volt, hogy amíg az ember nem első számú vezető addig nagyon fontos, hogy az ő ötlete menjen át. Ha tanácsadó vagy második ember vagy, akkor az a presztízsed, hogy a főnököt meg tudod győzni róla, hogy az a jó, amit te mondasz.
Igazából én ebben nem is voltam rossz, ez nekem is nagyon fontos volt és azt vettem észre első számú vezetőként, hogy nagyon szívesen elengedtem a saját véleményemet. Például a kommunikációra, ha jött egy fiatal kolléga - mert a kommunikációban nagyon fontos a generációk közös munkája - akkor bár én esetleg nem értettem egyet azzal, amit ő mondott, vagy nem értettem pontosan, hogy mit akart, akkor nagyon szívesen mondtam, hogy próbáljuk ki.

Mit csinál egy művelődésszervező?

Ez egy képzés neve. Régebben, a rendszerváltás előtt népművelésnek hívták, ez a fiatal generációnak már valószínűleg nem mond semmit. Ugyanakkor ennek a népművelésnek van egy szocialista, kommunista felhangja. Egyébként szerintem nem rossz fogalom. Én a rendszerváltás után végeztem az egyetemet. Levelezőn, mert tizennyolc éves korom óta dolgozom és minden képzést munka mellett végeztem. Népművelés szakra nem vettek fel. Később, a rendszerváltás után művelődésszervező szakra nyertem felvételt. Ez tulajdonképpen egy kulturális menedzseri szak. A közművelődési rendszerben, tehát a vidéki művelődési házakban helyezkedik el a legtöbb kolléga.

Hogyan kezdődik az affinitás a pálya felé?

Nálam ennek, mint mindennek gyakorlatias oka volt. Már sok interjúban elmondtam, hogy engem gyerekkorom óta vonzottak a művészetek, én magam néptáncos voltam. A művészi pályán nem voltam igazából sikeres. Illetve ez érdekesen visszakapcsolódik oda, amiről az elején beszéltünk. Azt mondtam, hogy nem lehet jelentős művészi pályát szorgalom nélkül befutni. Viszont tehetség nélkül sem. Lehet akármennyire szorgalmas az ember, ha nincsen benne az a bizonyos vele született tehetség, akkor nem tud sikeres lenni. Én ezt mértem fel. Hiába szerettem volna nagyon művész lenni.
Ezt ugyanakkor nagyon fiatalon eldöntöttem, úgyhogy semmilyen keserűség nincsen bennem. Aztán az amatőr mozgalomban sok mindent kellett szervezni. Sok feladatot kaptam a mesteremtől, Novák Ferenctől. Azt láttam, hogy nekem a menedzselésben, a művelődésszervezésben több a sikerélményem, én is jobban élvezem. Egyébként így is része az ember a művészi produktumnak, jó esetben. Ha az ember olyan művésszel dolgozik, aki meghallgatja a véleményét, akkor nem kell kívülállónak éreznie magát.

Milyen a képzés színvonala ma? Könnyen válhat valaki művelődészszervezővé? Milyenek az elhelyezkedési lehetőségek?

A képzést most nem figyelem, mert én művészeti egyetemeken tanítok, alapvetően menedzsmentet. Egy másik oldalról fognám meg a kérdést.

Még mindig nagyon az aktív művészek kezében van a kulturális világ.

Minden interjúban elsóhajtozzák, hogy mennyire nincsenek menedzserek. Közben pedig nem igazán támogatják a menedzsereket, mert attól félnek, hogy kiveszik a kezükből a művészi döntéseket.

Ez valahol igaz is, nem?

De nem biztos, hogy baj. Nem biztos ugyanis, hogy egy művész jó intézményvezető is lesz, vagy jó szakmai döntéseket tud hozni. Erre mondtam azt, hogy a művész jó esetben a saját igazát látja. Ez így van jól, neki azt nagyon erősen kell látnia ahhoz, hogy jó produktumokat hozzon létre. Meggyőződésem, hogy amellett, hogy egy nagyon zűrös időszak volt az Operettszínház életében, azért nem vihettem tovább az intézményt, mert nem vagyok művész. Egoistán hangzik, de látszott, hogy tudnám vinni. Ugyanakkor szinte példa nélküli, hogy egy ekkora intézményt nem művész vezet.

A művészvilágban talán egy kis félelmet is okozott, hogy bebizonyosodhat, hogy nem művészeknek kellene a nagy intézményeket vezetniük.

Nyugat-Európában szinte kizárt, hogy az intendáns (színházak legfőbb hivatalnoka) művész legyen. Az a modell, hogy van egy menedzser, aki közgazdász vagy jogász, természetesen művészeti affinitással. Ő az intézmény vezetője, és mellette működik egy művészeti vezető vagy egy művészeti tanács.

A tehetség mindig deviáns? A zseniális művészek, akikkel találkozott, tényleg csak az adott területen voltak jók?

Minden ilyen általánosságtól kicsit irtózom. Nem így van. A nagy karriert befutott művészek általában jó szervezők is. Arról is egy külön adásban lehetne beszélgetni, hogy devianciának mit nevezünk. Inkább azt mondanám, hogy az nagyon jó, ha valaki ismeri a saját korlátait. A menedzseri feladatban is fontos, hogy ismerjem a művészt, akivel dolgozom.
Például az Erikával, csak hogy kicsit érdekesebb legyen a műsor, volt egy sztorink. Azt mondta egy szerződésre, hogy nem szeretné megcsinálni, nem írja alá. Én a háta mögött aláírtam a szerződést, mert pontosan tudtam, hogy két hónap múlva meg fogja bánni, és így is történt. Két hónap múlva telefonált, hogy nem lehetne-e azt a Los Angeles-i szerződést elfogadni? Már rég vissza van küldve aláírva, mondtam. Persze ehhez kell húsz év bizalom, és egymás ismerete.

Ha egy Önnek ismeretlen területen kell szerveznie, hogyan zajlik az adott művészeti ág megismerése?

Hát van olyan, hogy nem vállalom. Volt ilyen felkérés. Mindig azt szoktam mondani, hogy az ember akkor tudja, hogy mihez nem ért, ha valamihez ért. Ez olyan, mint a nyelvtudás. Ha egy nyelven jól beszélsz, akkor tudod esetleg, hogy a második nyelved gyengébb. Ha egy nyelvet sem beszélsz jól, akkor nem tudod, hogy mit jelent egy nyelvet jól beszélni, tehát kevesebb a félelemérzeted, gátlásod.
Volt olyan, amikor egy dolgot nem vállaltam el, mert ahhoz a területhez nem értettem. Most például van egy ilyen helyzet az életemben, mert csinálom az Egy a természettel vadászati és természeti világkiállítás kísérőprogramjait. Azért vállaltam el, mert kiállításban, koncertben, fesztiválszervezésben van rutinom. Ugyanakkor itt például nagyon fontos, hogy a természettel, vadászattal foglalkozó kulturális szakemberek véleményét kikérjem a szakmai részekben. Ezt kell ötvöznöm az én szervezői képességemmel, rutinommal, kapcsolatrendszeremmel. Ilyenkor az ember maga mellé vesz valakit a csapatba, aki azt a területet jól ismeri.

Adódhatnak váratlan helyzetek, amikre nem lehet felkészülni. A Me Too-ügyet hogyan kezelte?

Az nagyon kemény volt. Ott is önazonos voltam, úgy érzem, hogy mindig azt mondtam, amit gondoltam az ügyben. El kell mondanom, hogy ez egy nagyon szélsőséges példa, mert még maga a kérdésfelvetés sem volt láthatáron korábban. Itt is a csapatot hangsúlyoznám. Több kommunikációs szakemberrel és színházi emberrel próbáltuk kitalálni, hogy mi az a megoldás, ami igazságos is és kezeli is helyzetet. Őrületesen nagy sajtófigyelem volt, ami egy ilyen szituációban mindig rettenetes nyomást jelent, mert gyorsan kell reagálni, de közben szeretnék végiggondolni a dolgokat.

Ha visszanézzük a színházi metoo-ügyeket, akkor arra mindenképpen büszke lehetek, hogy én vagyok az egyetlen, akit személyében nem támadtak.

Két másik színházban volt ez éles, a Vígszínházban és a Katonában. Bár én sem kaptam meg a színházat további vezetésre, de személyemben nem értek támadások. Talán ez a visszajelzés, hogy jól tudtam kezelni.

Szerepelt a Bihari János Néptáncegyüttes jótékonysági videójában. Utánanéztem, komplex művészeti nevelés folyik ott a népi kultúrán keresztül. A videóban azt mondta, hogy aki ezt az akciót támogatja, ő nem csupán a Biharit, hanem egy szellemiséget is támogat, ami „talán soha nem volt olyan fontos, mint ezekben az időkben”. Mi ez a szellemiség és miért éppen most olyan fontos?

Hát a nyitottság. Ez az, amiről beszéltem a szekértáborok kapcsán. Novák Ferenc együttesébe az akkori mértékadó értelmiség járt a próbáinkat nézni, vagy csak beszélgetni. Nehezen tudok erről meghatottság nélkül beszélni, ez egy hülye természetem. Ott mindig az egymás elfogadása és a közösség volt az érték. Soha nem azt kerestük, hogy miben különbözünk. Ebben most látok rossz tendenciákat. Én a kulturális közbeszédben elterjedt személyeskedéssel és háborúzással egyáltalán nem tudok a saját karakteremben mit kezdeni. Ami még jobban bánt, az az, hogy nem is érzem magamat hasznosnak. Ez a szellemiség, ami arra épült, hogy álljunk nyitottan a világhoz, keressük meg a másikban azt, hogy egy közös célért, akár a néptáncmozgalomért mit tudunk együtt tenni.

Felmenői között sok művészt látni. A lánya filmjét pedig egy filmfesztiválon vetítik. Mi öröklődik az Ön családjában?

A dédapám író volt, de még izgalmasabb az, amivel én egyáltalán nem foglalkoztam régebben. Mert fiatalon jó esetben mindenki evidensnek veszi a családját, nem foglalkoztatják a felmenői, mert éppen magát akarja megvalósítani, és csak egy – idézőjelben – tehernek érzi a családot. Csodálatos családom van, soha nem éreztem tehernek.
Ugyanakkor például a lányom is próbálja a vezetéknevét minél többször eltitkolni, ráadásul az édesanyja is jelmeztervező, tehát nem akart soha színházzal foglalkozni. Egyébként, ami még izgalmasabb, hogy rengeteg kultúrpolitikus és kulturális mediációval foglalkozó ember van a felmenőim között. Dédpapám a Tisza-kormány oktatási- és vallásügyi minisztere, a nagyapám pedig a legendás kultuszminiszter, Klebelsberg Kuno jobbkeze volt. Tehát a művészi pálya egy vonal, mert a bátyám pedig drámaíró. Vannak családi mániák. Az unokaöcsém jogász, ő egyáltalán nem követte ezt a vonalat.
Azért, ha az ember gyermekként egy ilyen közegben nő fel, akkor annak vagy a teljes beszippantás vagy a teljes elutasítás a vége. Ezt a két utat látom.

A környezetvédelemnél mindig előjön, hogy a nagy szereplők mellett mit tud tenni és mi a felelőssége az egyénnek a bolygó egészségéért. A magyar nemzeti kultúra szolgálatába bárki szegődhet hasonlóan?

A kultúrafogyasztással abszolút igen. Vegyünk kézbe egy könyvet. Otthon ne csak a kábeltévéket kapcsoljuk be, hanem menjünk el egy jó művészmoziba, vagy egy érdekes koncertre. Azt gondolom, hogy a legfontosabb a közönség a választása. Hogyha sikerül a közönséget rávenni, hogy jól válasszon, az értéket válassza és nyitottan álljon hozzá a művészetek befogadásához, akkor közönségként mindenki tesz hozzá. Ez a legfontosabb feladat. Ugye nekem pont az Operettszínházi kinevezésemkor volt egy interjúm, amiért a szakmában nagyon megtámadtak. Ugyanakkor én a mai fejemmel is egyre inkább vállalom ezt.
Az volt a címe, hogy „A hivatásos néző”. Mindig is a nézők voltak nekem a legfontosabbak. Sosem érdekeltek olyan projektek, amik kevés emberhez jutnak el. Az az érdekes, és ez a művelődésszervező legfontosabb feladata is, megtalálni, hogy mi az az érték, amit úgy lehet megfogalmazni akár populárisan is, hogy az sokakhoz el tudjon jutni.

Olyan szempontból is megállja a helyét a párhuzam, hogy a környezetvédelem mellett a kultúránk is a túlélésünk egyik záloga?

Mindenképpen. Ez szerintem evidens. Nekem pillanatnyilag nehezebb visszafordulni egy bevásárlószatyorért és különrakni a PET palackokat. Ebben inkább hadilábon állok, de már fejlődöm ebben is.

2015 óta tanít a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, a lánya pedig hallgató. Mikor lesz az egyetemen újra egy élhetőbb, termékeny alkotói közeg?

Nem tudom. Erre utaltam már a korábbi kérdésekben is, hogy azt gondolom: felelős állásban lévőként felelősen kéne ebben megszólalnom, semmi okosat nem tudok mondani. Nyilván az kiderült, hogy nagyon személyesen és érzelmesen állok általában a világhoz. Ez annyira közelről érint, hogy nagyon nehezen mondok ebben okosat.

Bevallhatom, nem látom a megoldást. Biztos, hogy mindenkinek kéne engednie az álláspontjából.

Inkább egy hasonlattal élnék. Beszéltünk már itt a családról. Aki jó családi közegben nő fel, az pontosan tudja, hogy milyen fontosak a családi együttlétek. Nyilván mindenkinek a környezetében létrejött már olyan családi tragédia, amikor a család nem tudott leülni karácsonykor vagy egy születésnapkor egy asztalhoz. Ez nem csak szomorúság, hanem tényleg tragédia. Sajnos előfordulnak olyan mondatok, és olyan sértések, amik után egy kis szünet jön a családi együttlétekben. Jobb lett volna szerintem ezt elkerülni.

Az interjút készítette:
Papp Ferenc

A XXI. század leglátványosabb tendenciájaként azt azonosíthatjuk, hogy a körülöttünk lévő világ rohamléptékben digitalizálódik. Az életünk gyakorlatilag minden területét átszövi az informatika. Jelen van többek között a szórakozásban, az oktatásban és a munka területén is. (Ezutóbbi esetében azt láthatjuk, hogy alig akad olyan foglalkozás, amelyhez ne lenne szükség számítógépes ismeretekre.) Ezekből fakadóan egyértelmű, hogy manapság bizonyos digitális kompetenciák megléte elengedhetetlen a társadalomban való boldoguláshoz. Az Európai digitális kompetencia keretrendszer tanulmány a digitális kompetenciákat öt fő csoportra osztja, melyekben az állampolgároknak jártasságot kell szerezniük: információgyűjtés/információfeldolgozás, kommunikáció, tartalom-létrehozás, biztonság és problémamegoldás.

A technológiákat és a digitális világot figyelve az egyik legnagyobb fejlődést az elmúlt években a közösségi média területén tapasztalhatjuk. Mondhatjuk, hogy az életünk szerves részévé vált.

Ma már nem állíthatjuk, hogy a közösségi média kizárólagosan a fiatalok terepe lenne, ugyanakkor tény, hogy az ő életükben kiemelt szerepet tölt be.

Használják a magánéletben és a munkában egyaránt, illetve a fent említett digitális kompetenciákkal kapcsolatos tevékenységeik döntő többségét is a közösségi médián keresztül gyakorolják. E csatornákon keresztül kommunikálnak és a hírek jelentős része már innen jut el hozzájuk. Továbbá a nagy arányú használatból következően a biztonság/adatvédelem kérdése szintén érinti őket.

Fent említésre került (és talán már mindannyian tapasztalhatjuk), hogy milyen nagy hatással van a fiatalabb generációk életére a közösségi média. A mindennapi életünkben érzékelhető (tagadhatatlan) előnyei mellett azonban – leginkább a túlzott térhódításuk miatt – számos veszélyt rejtenek a közösségi média felületei, melyeknek fokozottan ki vannak téve a fiatalok is.

Ezen írás leginkább a gondolatébresztést célozza. A fiatalok és a social media viszonya, illetve az esetleges veszélyek kimerítő jellegű vizsgálata egy nagy terjedelmű tanulmány alapjai lehetnének. Én jelenleg két tárgykört szeretnék kiemelni, és az olvasó figyelmébe ajánlani.

Az egyik a biztonság/adatvédelem kérdése. A közösségi média használata során személyes adataink egy része másokhoz kerül. (Ahhoz, hogy egyáltalán használhassuk ezeket a felületeket, sokszor egy rakás adatunkat meg kell adni, és akkor még nem beszéltünk azokról az információkról, melyeket a használat során adunk ki magunkról – olykor netán akaratlanul.) Ez bizonyos esetekben komoly kockázatot, veszélyt jelenthet. Problémaforrásként azonosíthatjuk azt, hogy

a fiatalok sok esetben nincsenek tisztában az alapvető adatvédelmi kérdésekkel.

Nem rendelkeznek ismeretekkel arról, milyen jogaik vannak, és azt sem tudják, miként kezelhetik ezek a platformok az adataikat. Tipikus eset, hogy a regisztráció során el sem olvassák az adatkezelési szabályzatot, illetve a felhasználási feltételeket, és olykor meglepetten tapasztalják, milyen módon és célokra történik az adataik felhasználása.

Ugyanakkor a problémát – ami a felhasználók által nem kívánt módon történő adatkezelésben ölt testet – egy másik jelenség is táplálja: a közösségi média országhatárokon átívelése és a technika gyors fejlődése okán a vonatkozó szabályozás néhol nem egyértelmű, hiányos, vagy egyszerűen lemaradásban van a technikai állapothoz képest. A közösségi médiát uraló vállalatok természetesen megpróbálják kihasználni a zavaros helyzetet, és minél több hasznot húzni belőle, aminek a kárát akár a felhasználók láthatják.

(Az adatvédelem kérdésének fontossága egy közelmúltbéli eseten keresztül is jól látható. Az Amerikai Egyesült Államok és a TikTok közösségi platform példája jól érzékelteti a téma súlyát. Ebben az esetben az illetékesek egyenesen nemzetbiztonsági kockázatként értékelték a megkérdőjelezhető adatkezelést.)

A másik tárgykör, ami górcső alá vételre érdemes, az az információgyűjtés/információfeldolgozás. Mint fentebb említésre került, manapság a hírek egy jelentős része a közösségi médián keresztül jut el a polgárokhoz. Ez a fiatalok körében hatványozottan igaz. Ennek fényében kifejezetten relevánssá válik a kérdés, hogy mi jelenik (jelenhet) meg ezeken a felületeken. Ha valamennyire ismerjük a közösségi média világának működését, tudhatjuk, hogy a bejegyzések, információk eljutását a felhasználókhoz a rendszer valamiféle módon szabályozza. Ez rendkívüli befolyást biztosít a tulajdonosoknak, irányítóknak, akik azzal, hogy megszabják, mi jelenik meg a felületeiken, gyakorlatilag azt is meghatározzák mi jut el a fiatalság jelentős részéhez. Ugyanis az ifjúság nagy része ma a közösségi médiára elsődleges – nem ritkán pedig kizárólagos – információforrásként tekint.

Ezen állapot könnyedén

okozhatja a nyilvánosság torzulását, sőt akár a média- és véleménypluralizmust is veszélybe sodorhatja.

És ez nem egyfajta elvont veszélyről való elmélkedés, ez a jelenünk kőkemény valósága. Láthatjuk, hogy a közösségi médiát birtoklók erőteljesen élnek ezzel a befolyásukkal és alakítják, torzítják a nyilvánosságot. (Ez tetten érhető abban, hogy ma már egyértelmű az a tendencia, hogy a jobboldali, konzervatív véleményeket megpróbálják elfojtani, de legalábbis háttérbe szorítani.) A torzított nyilvánosság pedig a fiatalok (szociális) fejlődését negatívan befolyásolja.

(Ezenfelül, ha tágabb – politikai – kontextusban szemléljük, az ilyen fajta nyilvánosság nem csak az egyének számára okoz kárt, de akár a demokrácia létét is veszélyeztetheti.)

Úgy gondolom, hogy e két nagy problémakör okozta ártalmak enyhítésére ugyanazon megoldás lehet a legsikeresebb: a fiatalok digitális kultúrájának fejlesztése és a közösségi média tudatos használatára való nevelés.

Magyarországon voltak, vannak ígéretes kezdeményezések (pl. Digitális Immunerősítő Program), melyek a felvázolt problémákhoz kapcsolódnak, ugyanakkor – úgy érzem – érdemes lenne jóval nagyobb figyelmet fordítani a digitális kultúránk fejlesztésére. Azt gondolom, a közoktatás ezen szegmensét erősíteni mindenképpen üdvös lenne, hiszen ez mindannyiunk közös érdeke!

Az unortodoxan konzervatív angol Unherd portált böngészve vettem észre az olvasói levelek között, hogy brit ügyvédek és jogtudósok egy csoportja nyílt levelet tett közzé az Egyesült Királyság kormányának címezve. A levelet annak apropóján fogalmazták meg, hogy

a brit kormány szeptember végén úgy döntött, nem tűzi napirendre a Gender Recognition Act, azaz a transznemű emberek jogilag elismert nemváltását, beleértve új születési anyakönyv kiadását lehetővé tevő 2004-es (!) törvény módosítását.

A módosítás lényege az lett volna, hogy a magukat veleszületett nemüktől eltérő neműnek érző emberek gyakorlatilag bemondásra válhattak volna jogilag is ellenkező neművé.  A törvény jelenleg orvosi igazolást ír elő arról, az illető nemi identitás zavarban szenved, és azt is megköveteli, hogy a kérelmező a hivatalos nemváltás kérelmezése előtt már legalább két éve transzneműként éljen.  A törvénymódosító röviden a Gender self-ID, azaz a „nemi önazonosítás” nevet kapta. Amúgy a konzervatív kormány annak ellenére nem nyújtotta be a parlamentnek a módosítót, hogy egy előtte online társadalmi konzultáció keretében próbálta meg felmérni a javaslat társadalmi fogadtatását, és a kicsit több, mint 102.000 válaszadó elsöprő többsége támogatta a javaslatot. A brit kormány feltételezem, bölcsen úgy döntött,

102.000 ember véleménye azért annyira nem mérvadó egy ilyen súlyú kérdésben egy 66 millió lakosú országban.

Ráadásul valószínűleg az ügy mellett elkötelezett érintettek, rokonaik és barátaik lehettek azok, akik a módosítás mellett foglaltak állást, míg a szokásos módon lapító „csendes többség” hagyta, had menjenek a dolgok a maguk útján. Mellesleg megjegyzem, a valaha katolikus Írországban és Portugáliában is már elég az érintett nyilatkozata ahhoz, hogy visszamenőleg is hivatalosan megváltoztassa a nemi identitását.  

Konzervatív válasz

A nyílt levél aláírói viszont nem maradtak némák, és a mai nyugat-európai társadalmi igazságosság klímát tekintetbe véve nagy bátorságról tanúskodva kijelentették, hogy annak ellenére, hogy a transzneműek nemváltásának bevallás alapján történő elismerése lekerült a napirendről, „az önbevallás alapú nemi azonosság elfogadása széleskörben létező gyakorlat, mind az állami, mind a magánszférában, és minden arra irányuló kísérletet, hogy az ilyen jellegű gyakorlatokat megkérdőjelezzék, egyre növekvő mértékben bélyegeznek meg gyűlölködőnek, lásd a transzfóbia liberális demokraták által a múlt szombaton közzétett meghatározását.” (A szerk.: A definíciót szeptember 19-én jelentették meg a brit liberáldemokraták, és valóban azt is transzfóbnak tekintik, aki szerint orvosi indikációra lehet valaki hivatalosan transznemű.) Az aláírók elöljáróban hangsúlyozták, többen közülük diszkriminációs joggal foglalkoznak, és mindannyian ellenzik azt, hogy bárkit neme, bőrszíne, vallása, szexuális orientációja, nemi identitása, életkora, anyasága-terhessége vagy házassági állapota miatt hátrányosan megkülönböztessenek. 

Majd kijelentették, hogy a fentiektől függetlenül, nézeteik szerint az emberi lények neme biológiailag meghatározott és ténylegesen megváltoztathatatlan.

Azt is leszögezték, szerintük nyilvánvaló, hogy a biológiai nemnek fizikai következményei vannak.  Amellett a nézetük mellett is kiálltak, hogy vannak esetek, amikor igenis különbséget kell tenni a (született) nők és a transznemű nők között.  

Végül kinyilvánították: „Meglepőnek tartjuk, hogy ezeket a dolgokat egyáltalán ki kell mondani. De, tekintve, hogy egyre erőteljesebb erőfeszítések irányulnak arra, hogy ezeket a teljesen szokványos nézeteket szégyenteljesnek és titokban tartandónak mutassák fel, illetve, hogy hangoztatásuk egzisztenciális fenyegetést, pártfegyelmit, nyilvános vagy akár bíróság előtti felelősségre vonást vonjon maga után, úgy éreztük, nyilvánosságra kell hoznunk, hogy ezeket a nézeteket osztjuk.” 

Mindezeket olvasva újra és újra felmerült bennem, hogy az orwelli 1984, ha ebben az aspektusban nem is minden szava, de lényegi üzenete mennyire megfeleltethető az aktuális gender-kérdés problémájával.

Jókora mozgás volt a budapesti lakáspiacon tavaly. A főváros lakossága kis mértékben zsugorodott, hiszen összességében közel 6 ezer emberrel több ment el, mint amennyi érkezett. Majdnem 40 ezren költöztek ki az agglomerációba, és több mint 61 ezer ember költözött másik kerületbe a fővároson belül, de a kerületeken belül lakhelyet váltók száma is meghaladta a 46 ezret.  Ez derül ki az ingatlan.com legfrissebb - a KSH hivatalos fővároson belüli költözések adatait is feldolgozó – elemzéséből.

“A több éve tartó, a múlt év második felében nagyon lelassuló fővárosi lakásdrágulásra úgy reagált a piac, hogy a belső kerületekhez képest alacsonyabb négyzetméterárakat kínáló külső kerületek felé fordultak” - mondta Balogh László, az ingatlan.com vezető gazdasági szakértője. Hozzátette: “Ezek az adatok még nem tartalmazzák a koronavírus-járvány hatásait, ami már tavasszal is jelentősen átalakította a kereslet összetételét. A következő hetekben kiderül, hogy a járványhelyzet őszi változása miként befolyásolja az emberek lakhatással kapcsolatos döntéseit.”

Népességváltozás a kerületekben

Az ingatlan.com elemzése szerint a múlt év nyertese a budapesti szinten viszonylag olcsónak számító XVII. kerület volt, ha a költözések egyenlegét nézzük. Ugyanis a városrész 1045 fővel bővült, miután közel 2 ezer elköltözőre majdnem 3 ezer beköltöző jutott a múlt évben. A III. kerület 785 fős pluszban zárta 2019-et, a XIX., a XXII. és XVI. kerületet pedig 614-696 fővel többen választották, mint ahányan elhagyták. A kerületi költözési mérlegek alapján a VIII. és a IX. kerület szerepelt a leggyengébben, mindkét városrészből több mint 1000 fő költözött máshova Budapesten belül. Balogh László megemlítette, hogy legdrágább lakásokat felvonultató V. kerületben lényegében stagnálás volt, 27 fős pluszt ért el ez a városrész.

Kerületen belül költözök aránya

Az ingatlan.com elemzése szerint a költözések számát tekintve a XI. kerület van az élen. Ebből a kerületből mentek a legtöbben, több mint 5 ezren távoztak a fővároson belül máshol lévő lakásba. Ugyanakkor legtöbben ezt a kerületet választották, majdnem 5400-an érkeztek ide. Újbuda után a XIII. és a XIV. kerület következik, mindkettőből több mint 4800-an mentek el, miközben 4500-4500 új lakos érkezett. Balogh László bemutatta a “leghűségesebb” kerületeket is, vagyis azt, hogy Budapest más városrészeibe költözőkhöz képest melyik kerületeken belül volt a legnagyobb a helyben költözők aránya. “A csepeliek, az óbudaiak és a rákosmentei lakosok tűnnek a legragaszkodóbbnak, ugyanis a XXI., III. és XVII. kerületekben 28-38 százalékkal többen váltottak lakhelyet kerületen belül, mint ahányan másik városrészbe költöztek.” Az ingatlan.com szakértője hozzátette, hogy a XXI. kerület elsőségéhez az is hozzájárulhat, hogy ez az egyik legolcsóbb kerület, ezért onnan másikba költözni pénzügyileg is kihívást jelenthet.

Ingatlanárak

Az ingatlan.com elemzése ismerteti a mostani, szeptember elején érvényes kínálati árakat is. Budapesten továbbra is a XXIII. a legolcsóbb kerület, ahol 476 ezer forintot kérnek a tulajdonosok egy-egy négyzetméterért és az V. kerület a legdrágább, a maga közel 1,2 milliós négyzetméter átlagárával. A tavalyi költözések szempontjából kiemelkedően szereplő kerületek közül a XI.-ben 808 ezer forintért, a XIII.-ban 813 ezer forintért, Zuglóban - azaz a XIV. kerületben - pedig a kevesebb mint 700 ezer forintért kínálják a lakások négyzetméterét. A külső kerületek közül a XVII.-ben az átlagár jóval alacsonyabb, 532 ezer forintot tesz ki.

Nagyvárosban élni egy semmi mással össze nem hasonlítható életformát jelent. A nagyvárosi miliő, vagyis a bennünket körülvevő környezet ízig-vérig urbánus jellemzőkkel bír. Széles utcák, magas házak (történelmi épületek vagy éppenséggel új üzleti negyedek modern építményei), nagy gépjárműforgalom, villamos, busz, földalatti és persze rengeteg ember mindenhol. Tényleg mindenhol: a közlekedési eszközökön, színházban, moziban, éttermekben, szórakozóhelyeken, kulturális eseményeken, de így van ez a munkahelyeken, az iskolákban és az egyetemeken is.  A nagyvárosi léttel óhatatlanul együtt jár a zsúfoltság, amiért általában nem csak a helyiek „felelősek”, hanem a rengeteg turista is.

Pontosan ez, a sok ember együttes jelenléte jelenti ma
a legnagyobb veszélyt számunkra, hiszen ez a legideálisabb környezet a
koronavírus terjedésének is. Az első hullám alapján már sok tapasztalattal
rendelkezünk arról, hogy vajon mennyire változtatja meg a nagyvárosi életformát a vírus. Arról azonban még csak találgatni lehet, hogy egy újabb (és még egy, és még egy…) hullám milyen további nehézségeket okoz a nagyvárosokban élőknek, mennyiben érinti majd a nagyvárosi életformát. De mi is történt a nagyvárosokban?

Először is láthattuk, hogy a nagyvárosokra jellemző zsúfoltság gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra eltűnt. Elsőként a turisták szívódtak fel. A nemzetközi korlátozások bevezetésével és a beutazási tilalmakkal párhuzamosan leálltak a nemzetközi repülőjáratok is, a nagyvárosokban pedig a turistákra specializálódott turisztikai szolgáltatók húzták le a rolót.

Másodszor, a kijárási korlátozások hazánkban is és sok más európai nagyvárosban is üres utcákat, néptelen tereket, kongó egyetemi előadótermeket, kiürült nézőtereket eredményeztek. Az otthoni munkavégzés bevezetése miatt az üzleti negyedekben kávézók, éttermek számára értelmetlenné vált a nyitva tartás, a kulturális élet szereplői is kénytelenek voltak felhagyni klasszikus tevékenységeikkel. A home office olyan helyeken is általánossá vált, melyeken korábban elképzelhetetlennek tartották. Mivel a munkavégzés átkerült az otthoni térbe, így az ingázók nem utaztak be a nagyvárosokba.

Harmadszor pedig nem csak a városon kívülről érkezők maradtak el, hanem egész városnegyedek váltak üressé azáltal, hogy az üzleti negyedekbe az egyébként nagyvárosban élő munkavállalók sem jártak be fizikálisan. Így a nagyvárosokba irányuló külföldi, belföldi és városon belüli utazások is megszűntek vagy jelentősen mérséklődtek.  A nagyvárosokat tehát egyik legfőbb attribútumától, a zsúfoltságtól fosztotta meg a vírushelyzet.

Vajon ezek a hatások tartósak lesznek, vagy gyorsan magunk mögött tudjuk hagyni őket? Azt hiszem, ez a kérdés sokakat foglalkoztat. Ezzel kapcsolatban még csak a lehetséges forgatókönyveket tudjuk felvázolni. Nyilván attól is függ, hogy lesz-e második (harmadik, negyedik stb.) hullám.

Az első lehetséges szcenárió az, hogy nem, vagy csak alacsony intenzitású második hullámmal kell számolni. Ebben az esetben is ugyan nagyon lassan, de előbb-utóbb visszatérnek a külföldi turisták, a home office megszüntetésével/jelentős csökkentésével pedig az ingázó munkavállalók is felveszik korábbi ritmusukat. Az iskolák, egyetemek újranyitásával ismét benépesülnek az oktatási intézmények és környékeik, újra megtelnek (figyelve a létszámkorlátra) a színházak, mozik, kulturális intézmények és a nagyvárosi élet lassacskán visszazökken a normál kerékvágásba. Ehhez persze az kell, hogy a gazdaságilag érzékeny ágazatok, vállalkozások túléljenek, s minél előbb megkezdődjön a visszarendeződés azokon a piacokon (turizmus, szórakoztatóipar stb.), melyeket a leginkább sújtanak a korlátozások.

A második forgatókönyv véleményem szerint egy erőteljesebb második hullám esetén tovább erodálja majd a nagyvárosi életformát. Amennyiben újabb korlátozások lesznek, a turisták nem térhetnek vissza, s kérdéses, hogy a belőlük élő vállalkozások, gazdasági szervezetek kibírják-e ezt a helyzetet, amikor is tartósan kiesik a legfőbb bevételi forrásuk. Mindenesetre a zsúfolt turistabuszok, az utcákon bóklászó turistacsoportok, a múzeumok előtt kígyózó sorok, külföldiekkel teli éttermek egy jó ideig nem várnak ránk.

A home office továbbélésével a munkaadók közül bizonyára egyre többen gondolkodnak majd el annak tartós bevezetésén, s ezzel párhuzamosan irodabérleményeik radikális csökkentésén vagy felszámolásán, hiszen nem valószínű, hogy hagynák újabb hónapokra ürességtől kongani a munkaállomásokat. A digitális oktatás folytatásával pedig a külföldi és a hazai hallgatók sem költöznének vissza a kollégiumokba, bérelt lakásokba, hanem a távoktatásra berendezkedve otthonukban maradnának. Az egészségüket féltő felső/középosztálybeliek pedig minden bizonnyal vidéki nyaralóikba, házaikba húzódnának vissza, tovább néptelenítve ezzel a nagyvárost.

A két forgatókönyv között persze számtalan átmenet elképzelhető, mint ahogy rengeteg érv szól amellett is, miszerint nem veszélyezteti tartós elnéptelenedés a nagyvárosokat. Ide sorolandó, hogy a metropoliszok olyan egyedülálló szolgáltató központok, melyek sok esetben megkerülhetetlenek az ember számára. Az egészségügyi/szociális/igazgatási stb. ellátórendszer legjelentősebb szereplőinek adnak otthont, így a mindennapi élethez kapcsolódó szükségletek kielégítésének nélkülözhetetlen helyszínei.

Véleményem szerint miközben a nagyvárosi élet egyik fő attribútumának, a zsúfoltságnak vélhetően még hosszú ideig búcsút kell mondanunk, addig, ha „csonka” módban is, de megmarad a metropoliszokban élőket jellemző életforma a nagyvárosi lét többi jellemzőjével.

Brian Armstrong, a Coinbase vezérigazgatója szeptember 27-én írt egy megdöbbentő blogbejegyzést arról, hogy miért nem akarja, hogy a cége a progresszió kalapácsa legyen. Valami elszakadt.

Ennek a dilis 2020-as évnek az egyik legdilisebb szakasza június elejére esett Nyugaton: fekete négyzeteket posztoltak mindenféle celebek, kifejezve, hogy mennyire nem fajgyűlölők, vagy valami hasonló. Aki lemaradt róla: újból, ezredszerre, nyilvánosan megerősítették, mintha egy felugró, megváltozott iTunes felhasználási feltételeket kellene rutinosan elfogadniuk, hogy Ők bizony továbbra sem rasszisták, ha lett volna kétség.

Ez egy keddi nap volt, és szerdán szebb világra ébredtünk, ha jól rémlik.

A magyarországi vetülete ennél sokkal mókásabb és provinciálisabb volt, a helyi Insta-világ dubai-herevasaló részének prominens, tört angolsággal Nyugat felé pucsító részénél is volt egy-egy kis fekete négyzet, jelezve, hogy ők Amerikában élnek valahol a fejükben, megfeledkezve arról, hogy amúgy épp Trianon 100. évfordulója van, és Milwaukee-t, ahol Floyd életét vesztette, a Magyar Bulvármajmok csapatmunkában se találnák meg egy vaktérképen.

De legalább így róluk is tudjuk, hogy néhány hónapja végérvényesen szakítottak az addig vallott fajelméleti nézeteikkel, és a fekete bőrű embereket is egyenrangúnak tartják. Jobb később, mint soha! ��

Az ő fejükhöz senki nem tartott fegyvert, ők csak Lévisz címkét varrtak a Trapper farmerra, a nyugati társaik esetében ez a szertartás közel sem volt ennyire opcionális.

Nem opció

Ő itt Brian, aki, mint "CEO" automatikusan celeb, közszereplő, a startupjának a kabalafigurája, a Coinbase arca, akit kiemelt figyelem követ az iparágában, és ha nincs szerencséje, azon kívül is:

A Coinbase kriptovalutával foglalkozik. Hogy az mi és mit, az bonyolult. Röviden: ha kapnék egy időgépet, hogy utazzak vissza és öljem meg Hitlert, 2010-be mennék és az összes létező személyi kölcsönt kimaxolnám, hogy Bitcoint vegyek belőle. A Coinbase ma több mint 1100 főt foglalkoztat, székhelye San Francisco.

A Wired tudósítása szerint június elején, egy héttel George Floyd halála után a Coinbase alkalmazottai virtuális megemlékezést rendeztek, azt követően, hogy a céges belső kommunikáció már napok óta a szokásos témák körül mozgott: pozitív diszkrimináció a fekete alkalmazottaknak, több színvak grafikust, és a többi. Az ilyen amúgy sem örömteli, hiszen ilyen színpadias önostorozás, de a Coinbase esetében sokkal keserűbb dolog motiválta a gyülit:

A Vezérigazgató Csendje

aki - ellentétben a Szilícium-völgy sok másik vezetőjével - még mindig nem fejezte ki behugyozott gatyával, letérdelve az őszinte megbánását, támogatását, vagy amit ilyenkor kell, amiért, ki tudja miért, de kell. Akkor, június elején Nagyon Kellett, de ő nem áldozott kecskét a megfelelő oltáron. A kifogása az volt, hogy úgy megrendült, hogy megmukkanni sem bír, inkább Hallgat.

Brian 1.0: Hallgatok

Na, Brian, ezt a cinikus mellébeszélést mi sem hisszük el, mindenesetre megpróbálta csendben kibekkelni a dilit, ellegyezni a kezével a darazsakat, miközben ki sem nézett a gépe mögül.

Talán azért bízott ennek a taktikának a sikerében, mert tavaly még az is elég volt, ha egy fehér férfi Befogja a Pofáját és hallgat bólogatva. Most nem volt az. Briant nem hagyták azt csinálni, amit a hozzá hasonló emberek szeretnek: dolgozni.

A fullasztó csendet értelmezni akaró virtuális gyűlésen lett is nagy ribillió, könnyek, fenyegetés, jó pszichopata módján kicsikartak a főnitől egy állásfoglalást, amit másnap meg is tett, hogy hagyják végre békén: hagyjatok légyszi békén!

Elmagyarázta, hogy a Coinbase célja nem politikai. A Coinbase apolitikus. Ő maga is apolitikus, úgyhogy egyelőre ebbe az egész BLM-be nem állna bele, de mindenkinek szíve joga aktivistáskodni, ahogy a csövön kifér!

Brian 1.1: apolitikus vagyok, azt csináltok, amit akartok

Vajon mi volt erre a reakció? Teleszart gatyák, tüntetés, hiszti, leállás. Nem elég apolitikusnak lenni, mert aki hallgat, az az ellenséggel van. Silence is violence. A rendkívül gáláns vezetői gesztusra céget megbénító aktivista terror lett a válasz, a helyzet tarthatatlanná vált.

Brian sóhajtott, feltette a kezét, kiposztolta amit ki kell, dobott aprót a megfelelő szökőkútba, a cég adakozni fog, mondjátok kinek, meg bevezetjük a numerus clausust, szokásos tűzoltás. "Tanulok", vigyorgott a túsz. Beadta a derekát.

Brian 2.0: gyanús, neofita progresszív

Helyezzük el Brian és a hozzá hasonlók helyzetét egy hozzánk sokkal közelebbi mércén, a Rákosi-Kádár tengelyen: előbbi esetében aki nem velünk, az ellenünk, míg gyengébb kezű János 1961-es újraszentelése után ha befogod a pofád, az is elég, tapsolni nem kell. A kádári Magyarország szabadabb hely volt, mint a 2020-as Szilícium-völgy.

Brian, értve az 1951-es év realitásait, kötélnek állt, hiszen ő dolgozni akar. Leígérte a csillagokat, tette amit kell.

Itt a sztori véget is érne, de nem ér, mert az a dili, ami a tengerentúlon megy, némiképp ismerős dili szerencsétlenebb történelmi korszakokból, amikben épeszű ember soha nem akarna élni. Hogy pontosan mi történt az elmúlt 4 hónapban a Coinbase-nél, azt nem tudhatjuk, de el tudjuk képzelni, ha megvizsgáljuk a történelem ismeretében a csőcselék és a vezető további - lehetséges - viszonyát. Ha a képzelet elég tud lenni a heti két Népszava publinak, ami lefesti a disztópikus magyar kis falut, ahol a fideszes polgármester zsák krumpliért veszi meg az első éjszaka jogát, akkor Coinbase belső drámájának megálmodásához is elég lesz.

Brian nem jobbos, nem kriptojobbos, semmi nem utal erre: egészen egyszerűen őszintén apolitikus, célorientált, az a típusú ember, akiből ott milliárdos lesz.

Azzal, hogy nem ugrott az első füttyszóra, lemoshatatlan, büdös gyanúval kente össze magát.

Ez volt az első, megbocsáthatatlan hiba, amit azok nem néznek el neki, akiknek végül letérdelt, hiába kaptak meg tőle végül mindent. A másik hiba, hogy letérdelt és engedett: az ezeknek a hiénáknak csak meghozza az étvágyát.

Brian cégének aktivista frakciója nem politizál, hanem hisz: vallási fanatikusok, egy új szekuláris amerikai vallásban, ahogy ezt egy katolikus kifejtette a 2020-as év eddigi eseményeit elemezve. Amerikai és katolikus, a tökéletes bennfentes kívülálló, higgyünk neki! Vallásos intolerancia, gyanakvás, önsanyargatás, mindaz, amivel a liberálisok a sötét, keresztény múltra mutogattak a jakobinusok óta, a mindenki fejében ott élő John Cleese, aki tapló, középkori jobbágynak öltözve üldözi a boszorkányt, mindez mára a progresszió nyugati élének valósága.

Brian szép lassan ráeszmélt, hogy sosem lesz elég jó a fanatikusoknak. A csőcselék nem bízik az uralkodóban, a trón remeg, a helyzet sosem lesz stabil.

Briannek 4 hónapba telt rájönnie arra, amit Jusztinianusznak a Nika-felkelés tanított meg, miután az asszony az utolsó percben visszatuszkolta bíborban meghalni: vagy ők vagy mi. Jusztinianusz nem halt meg, és erősebben jött ki az egészből, mint valaha. Néhány tízezer ember le lett mészárolva, és rend lett, és Hagia Szophia, és összesen 38 eredményes, uralkodással eltöltött év, ahol azért mindig ott volt valahol a nép és a császár fejében, hogy ő csak egy féllegitim balkáni parasztgyerek, de többet nem ugráltak, Jusztinianusz tudott alkotni, és Brian is csak alkotni akar, ha végre leszállnak már róla.

Brian 3.0: küldetésfókusz

Szeptember végén a főnöknél betelt a pohár: egy rendkívül diplomatikus blogposztban kifejtette, hogy a Coinbase célja a cég küldetésének teljesítése, sokkoló tautológia 2020-ban, nem pedig az, hogy aktivistáskodjon.

Néhány napra rá egy enyhítő-békítő nyilatkozatban egyértelműsítette, hogy aki azzal a brutális kulturális irányváltással, hogy a cégem nem az én politikai hobbiproblémáimból akadó seggfájásom gyógyításáért létezik, nem ért egyet, az kövér bónuszokkal léphet le, szóval ő aztán tényleg nem haragszik, csak hagyják már békén.

Brian 3.1: irigyelt istenkáromló

A Szilícium-völgy Brian eretnekségére dühösen reagált, a leghíresebb Tweet a Twitter egykori vezérigazgatójától, Dick Costolotól jött, aki jelenleg a Patreon igazgatótanácsában ül, ő elképzelt forradalmi kivégzőosztagokról recskázott nyilvánosan, akik a Brianhez hasonló renitens, Rossz Kapitalistákat kivégzik. Élvezné!

Nyilván félti ő is a seggét, ezért ez a lázas igyekezet, hogy Hitet tegyen a tébolyult maoista tömegnek, akiknek a valódi légyszáma lényegesen kisebb, mint az amerikai társadalomra kifejtett hatásukból várható lenne, de a Szilícium-völgyben tekintélyes intézményfoglalást hajtottak végre, és mára senki sincs biztonságban, aki nem lép egyszerre. A Twitter jelenlegi CEO-ja, Jack a szokásos impotenciájával nyavajgott csak a Coinbase hitszegő magatartásán, de ő is megszólalt, mert muszáj. Az iparágban mindenkinek muszáj.

Dick szignálozó haragja, mint Jó Kapitalista azonban nem csak kiszámított színjáték, ahogy ez a napokban kiderült: Brian állta a sarat, tartotta magát a bátran újradeklarált klasszikus vállalati küldetéshez, és ez időben mindössze 60 alkalmazottja mondott fel, a teljes cég 5%-a.

Ennyibe került megszabadulni a kullancsoktól. Nem csoda, ha Dick irigykedik rá, főleg, hogy a Patreon jelenleg ideológia-vezérelt öntökönszúrásnak köszönhetően áll perben néhány korábbi, megkárosított kliensével (akiknek a bűnük az volt, hogy Trockíjtól jobbra álltak, de jogaik ettől még vannak, még csak 2020 van, nem 2030), és a cége nem áll jól.

5%. Nem is olyan nagy ár ez a nyugalomért. Persze egy darabig háborog még a közösségi média, annak is az őrültebb, megafonnal rendelkező része, de a viperasziszegést, a nácizást és az izmusok zuhanyát vastag bőrrel, erős szívvel és egyenes gerinccel, Hagyományos Beleszarással ki lehet bírni.

Pár nap és majd keresnek mást, ha tudják, hogy a Coinbasenél nincs esélyük. Brian pedig végre dolgozhat.

A címben megfogalmazott kérdés szerintem, már benned is felmerült. Alapvetően erre a kérdésre két választ lehet adni. Igen, mert csak ők értenek hozzá, ezt nagyon kevés magyar embertől hallanánk, amennyiben letesztelnénk. A tipikusabb a nem, mivel hazánkban, ugye, mindenki ért mindenhez.

Maga a politizálás a mindennapok részét képezi, kicsit olyan, mint a Star Wars-ban az erő, tehát mindenhol ott van és körülvesz minket. Gyakran alkohol kíséretében jelenik meg, és az álláspontok generációkhoz köthetőek. A rendszerellenesség a fiatalok egy vele járó tulajdonsága, bezzeg, ha én csinálnám minden másképp lenne, hangzik el gyakran köreimben is. Az idősebb generációkra a konzervatív nyugodt szemlélet jellemző inkább, így alakul ki az egyensúly. Átfedések viszont gyakorta előfordulnak, ezeket nap mint nap tapasztalom is.

Divatos-e ma a politika?

Erre az a válaszom, hogy kezd ismét azzá válni. Sajnos az online térrel ömlik a kéretlen hirdetés és tartalom az emberek felé, részben ezáltal mondhatjuk úgy, hogy reneszánszát éli a politizálás. A kritikai gondolkodás pedig, még nem alakult ki - nem csak a fiatalokban, hanem az idősebb generációkban sem feltétlen -, mivel a rendszerváltásig csak egy igazság volt, amit a párt mondott. Ezek az új impulzusok, és régi rossz beidegződések egyaránt nagy károkat tudnak okozni, akár az egész társadalomra nézve. A múlton már sajnos változtatni nem tudunk, de a jövőt még tudjuk befolyásolni.

Konzervatív?

Amennyiben a felsőoktatást vesszük alapul, ahol már lehet az embernek korából fakadóan kialakultabb politikai nézete, azt láthatjuk, hogy konzervatívnak lenni szégyenteljes dolog. Ez még jobban látszik, ha a fővárosban tekintünk körbe. Nem kell azonban olyan messzire menni, az ország második fővárosában, Debrecenben is hasonló a helyzet. A politikai identitás felvállalásával az évfolyamtársaid biztosan megbélyegeznek majd. Természetesen erre rá is lehet erősíteni azzal, ha te nyíltan vállalod a jobboldali gondolkodásmódot. Abban is biztos vagyok, hogy még barátságok esetében is ilyenkor egyből megváltozik a hangnem. A legtöbb esetben természetesen a humor és az oldott légkör a jellemző. Vannak esetek, amikor viszont ingerült egymásnak feszülés lesz az eredménye egy ilyen beszélgetésnek. Idegenek esetében ez hatványozottabban igaz. Manapság, ha van egy tradicionális véleményed, ami eltér a köztől, te lázadó vagy, és nem vagy nyitott az új dolgokra.

Liberális?

Ami a politikának a liberális irányzat, az a zenének a Despacito. A megfogalmazás természetesen kicsit sarkos, de szerintem tükrözi a jelen helyzetet. A tömeg olyan szinten vált mindent elfogadóvá, és egyezett meg arról, hogy mi az, amit lehet szeretni és mi az, amit nem. Az a közösség, amelynek a része vagyok, korából kifolyólag most mindent a szabadságnak rendel alá. Ezért tud kiválóan azonosulni bármivel, és elfogadni bármit. Az észszerűség határai sem számítanak jelen helyzetben. Ezzel az életfelfogással csak az a baj, hogy a világ haladását kevésbé szolgálja, mint az előző irányzat. Az alapvető értékek összemosása, mindenféle új nyugati találmányokkal - ez a liberalizmus, amiért annyian rajonganak a felsőoktatásban is. A nem normális az új normális. Akármilyen témában tőlük eltérő álláspontot képviselsz, szűklátókörűség lesz a vád.

Semleges?

A közvetlen környeztem nagyrésze ebbe a csoportba sorolható. Ez nem azt jelenti, hogy egy választás alkalmával nem szavaz, inkább abban merül ki, hogy kerüli a politikát, mint témát enyhe közönnyel fogadja. Ők válnak gyakran alkalmi közönséggé, mikor egy-egy vélemény ütközik a két oldalról. Gyakran villámhárító szerepben is láthatjuk őket, ilyenkor egy gyors témaváltással igyekeznek új ívet adni a társaság beszélgetésének. Meg lehet érteni ezt is teljes mértékben, mivel szerintük egy baráti beszélgetésnek nem erről kell szólnia.

Egy igaz barátság, vagy bajtársi viszony biztosan nem esik a politika áldozatává. Ellentétek és egy-két hetes mosolyszünetek viszont gyakran felléphetnek. Ezek a beszélgetések a legtöbbször még veszekedésig sem jutnak el. Érdemes szem előtt tartani, hogy a véleményünk felvállalása nem bűn. Azt is fontos megjegyezni, hogy nem tartozunk magyarázattal senkinek a világlátásunkkal kapcsolatban, de ha kell, védjük azért meg magunkat. Mindannyiunk szocializációs körülményei eltérőek, ezért sem érthetünk egyet mindenben - ez viszont csupán egy makacs tény, nem törvényszerűen egy emberi kapcsolat vége.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Gájer László, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának tanszékvezető tanára a Reaktor Podcast vendégeként beszél arról, mi a hit szerepe egy járvány idején. Úgy látja, hogy a katolikus egyházban az a csodálatos, hogy tudott liberális és konzervatív is lenni, amikor arra volt szükség az ige terjesztéséhez, az egyház XXI. századi súlypontja viszont a globális délen lesz. Laci atya szerint a kereszténységnek nem szabad beszállnia a fogyasztói versenybe. Azt is mondja, hogy a Biblia egyértelműen fogalmaz: Isten férfit és nőt teremtett.

A mai fogyasztói társadalomban milyen szerep jut a hitnek és a vallásnak? Ugyanúgy versenyez a fogyasztókért, azok figyelméért és idejéért, mint bármilyen szolgáltatás?

Erről úgy tudok beszélni, ahogy a társadalmi helyzetem is adja; római katolikus pap vagyok 12 éve. Viszonylag fiatal, 36 éves. Az egyetemen és a plébániai közösségekben is fiatalok között tevékenykedem. Azt hiszem, ez determinálja azt a tapasztalatot, ami az enyém. Sajátosan a magyar katolikus egyház tapasztalatáról tudok beszélni, én külföldön nem éltem hosszú ideig.

Hogy ma Magyarországon érdemes-e beállni a fogyasztói versenybe a hit kínálatával? Azt hiszem, hogy nem. Megpróbálkozunk ezzel-azzal, magam is videóblogokkal igyekszem fogyasztóbarát módon közvetíteni a hitet, de ez járulékos.

Még mindig a legütőképesebbek, legfontosabbak a katolikus egyház életében ma Magyarországon a hagyományos módszerek, megszólítani az embereket, odalépni hozzájuk, meghívni a szentmisére. A klasszikus működik a legjobban.

Amikor mi, katolikusok nekiálltunk modernkedni és új módszereket használni, akkor mindig lemaradtunk ebben a versenyben, én így érzem.

Ahogy említetted is, márciusban videóblogot indítottál. Mi a tapasztalatod, milyen volt a fogadtatása?

Most rácáfolok arra, amit az előbb mondtam. Nagyon pozitív volt. Márciusban Pietro Parolin bíboros, a Vatikán államtitkára, a pápa utáni első ember azt mondta egy interjúban, hogyha mi most ebben a járványhelyzetben elhagyjuk az embereket, akkor a járványhelyzet végeztével ők fognak elhagyni minket. Ez mélyen visszhangzott bennem, és arról kezdtünk gondolkodni, hogy ha hagyományos utakon, a templomi liturgia, istentisztelet keretében nem tudjuk elérni hónapokig az embereket, akkor mit tudunk tenni. Így találtunk rá nagyon sokan papok a videó műfajára. Lehetőségem nyílt arra, hogy a Magyar Kurírral, a katolikus hírportállal csináljak egy videóblogot, ami a mai napig tart. Rövid, 3-7 perces videókban fogalmaztam meg témákat és nagyon sok helyre elért. Elég nagy volt a nézettsége fiatalok és idősek körében is.

Mondhatjuk, hogy Youtube-sztár lettél?

Magam is meglepődtem, hogy egészen váratlan helyeken, az uszodában vagy véradáskor szólítottak meg vadidegen emberek azzal, hogy a László atyával van-e dolguk, merthogy hallgatják a videóblogot. Végülis elérte a közönséget.

Ez a közönség fiatalokból áll? Mit jelent a kereszténység a fiataloknak?

A hallgatóságom tolódott az idősebbek felé. Hiába próbáltuk megcélozni a fiatalokat. Hogy a fiataloknak mit jelent a kereszténység? Változó. Hatalmas a túlkínálat és az emberek olyan spirituális témákra, mint amit a kereszténység is kínál, lassabban érnek meg.

A fiatalok nagyon keresnek, de nem feltétlenül nálunk keresgélnek, belekóstolnak ebbe-abba. Nagy a kínálat, szeretnének sok mindent kipróbálni.

Egy szó mindig ott van bennem; a hitelesség. Ha az ember azt a portékát adja, amiben hisz, amire rátette az életét, akkor az a fiataloknak vonzó. Sosem éreztem, hogy ne lennének fiatalok a rendezvényeimen, szentmiséimen, hittanjaimon, voltak bőven, de a stabilitás hiányzott. Lehet, hogy életkori sajátosság és idősebb korban alakul ki. Nem maradtak stabilan, van benne fluktuáció, még az egyetemi hittanokon is.

Mekkora szerepe lehet ebben a szülőknek? Annak, hogy járatják-e hittanra, vallásosan nevelik-e a gyermeküket?

Hatalmas, de csökkenő. Még ma Magyarországon is van a hitnek egy kulturális háttere, jelentősége. Ez egész Európára igaz. XVI. Benedek pápa fogalmazta meg így, ez az a kontinens, ahol a kultúra és a kereszténység a legátfogóbb szintézist tudta megalkotni. Egy más térségben sem jutott a kultúra és a kereszténység ekkora szintézisre. Látjuk, hogy a kereszténység megmutatkozik az építészetben, irodalomban, nyelvben, zenében, szokásainkban, erkölcseinkben, még a népszokásokban is, számtalan területen. De ez múlt idő.

Főleg, ha az ember Nyugat-Európába megy, látja, hogy a kereszténység masszív hanyatlásban van, ez alól a közép-európai térség, a visegrádi országok, beleértve Lengyelországot is, nem kivétel.

Bár jobban tartjuk magunkat, mint a nyugati országok, de Magyarországon is egy erőteljes szekularizáció, elvilágiasodás figyelhető meg az egyházak közéleti szerepét tekintve. Ez Lengyelországra is egyre inkább igaz.

Visszatérve a kérdésre; a szülők, a társadalmi háttér még mindig nagyon sokat jelentenek. A keresztény családi háttér, katolikus iskola még mindig nagyon sokat jelent. De az úgynevezett keresztény kultúra, amit szervesen hat át az evangélium, az hanyatlóban van.

Mi fenyegeti leginkább a kereszténységet Európában? Tartaniuk kell a liberalizmustól vagy más vallásoktól, például az iszlámtól?  

Vannak rivális politikai és vallási eszmék is a porondon, a piacon, amik hódítanak és érvényesülnek. De a veszély inkább abban van, hogy a keresztények elvesztették az evangéliumi gyökerüket. Nem abból fakad a keresztény cselekvésünk, hogy mindennap olvassuk a Bibliát és feltesszük magunknak a kérdést, hogy mit tenne Jézus, hanem van egy örökölt hagyomány, amelyben élünk, a neveltetésünkből fakadóan, ez a kulturális kereszténység.

Az evangéliumi kereszténység mintha meggyengült volna. Ilyen formában a hitelesség már nincs jelen.

Ettől függetlenül nem vagyok pesszimista. A hanyatlással együtt egy átalakulás vagy újjászületés jöhet. De nem tudom, hogy a klasszikus régi államegyházi kereszténység meddig és mennyire fenntartható. Nem rombolnám le ezt és nem mennék elébe a hanyatlásnak, de valószínűleg egy fölöttünk zajló folyamat lesz az, aminek a részesei leszünk, és nem nagyon tudunk ez ellen tenni. Hogy egy szerves egység, a kultúra és a kereszténység, állam és egyház között, ami Európában sajátosan jellemző, az meggyengülni látszik. Ez egy olyan fölöttünk zajló folyamat, ami majdnem sorsszerű, nem lehet megkerülni. Martin Buber zsidó filozófus úgy fogalmazta meg a XX. század közepén, hogy az Istenfogyatkozás, „Gottesfinsternis”, Isten elsötétedésének az állapotában vagyunk Európában. Mintha olyan lenne a gondolkodásunk szerkezete egy több évszázados folyamat következtében, hogy abban Isten nem, vagy alig tud megszólalni. Ami marad, azt Benedek pápa, de előtte VI. Pál pápa is és aztán Ferenc pápa is újra és újra elmondja, hogy a kis világító, kreatív keresztény közösségek jelenléte fontos. Nem biztos, hogy országos hatású, a kultúrát, a jogot, a divatot, az újságírást megformáló jelenség a kereszténység, hanem sokkal inkább kis szigeteknek, közösségeknek a jelenléte ebben a nagy masszában, társadalomban.

Hogyan viszonyul a katolikus egyház a karizmatikus keresztény mozgalmakhoz, itthon például a Hit Gyülekezetéhez? Elismeri-e, hogy ők is Jézus követői?

A karizmatikus mozgalom összetett jelenség. A pentekosztalizmus vagy pünkösdi kereszténység a XX. század elején indult el amerikai protestáns körökben és a XX. század legsikeresebb vallási jelenségévé nőtte ki magát úgy, hogy a század folyamán 500 millió embert érintett meg a világon. A római katolikusok száma 1,3 milliárd. Nagy hatású mozgalom tehát és meglehetősen heterogén. Ebben az 500 millióban benne vannak a katolikus karizmatikusok is, hiszen katolikusokat is megérintett ez az evangéliumi ihletettségű pünkösdi mozgalom. Fiatalkoromban magam is közel kerültem ehhez a mozgalomhoz a plébánosom révén és emlékszem, hogy akkor a katolikus egyház részéről volt egy elutasítás a karizmatikusokkal szemben. Ez már nem jellemző. Erdő Péterrel magam is részt vettem karizmatikus találkozókon, a püspökök szárnyuk alá vették ezt a mozgalmat. De a karizmatikus mozgalmon belül vannak szektás jelenségek is Dél-Amerikában, Afrikában. Erős a külső megnyilvánulása, extatikus jellegű; feltartott kéz, hangos éneklés, bekiabálás jellemzi, ami közel áll a törzsi vallásokhoz.

Ugyan ez a gyógyítás karizmájának a használata, ami evangéliumi eredetű, de közel áll akár a dél-amerikai, akár az afrikai törzsi vallások gyakorlatához. Ott nagy erővel tudott ez hódítani és gyakran perifériára sodródva szektás jelenségként mutatkozott. Ez egy nagyon heterogén jelenség.
Hogy ma Magyarországon a Hit Gyülekezetét hogy ítéljük meg, az is nagyon változó. Az egyértelmű, hogy ma a római katolikusokban – akár a hivatalos egyházat, akár az átlag vallásgyakorlót tekintve – még mindig van egy jelentős ellenérzés a Hit Gyülekezetével kapcsolatban, amely szektaként jött be az emberek tudatába. Jóllehet, az a közösség bőven a kommunizmus alatt titkos, klandesztin közösségként lakásokon működött, hősiesen megélve az evangéliumot. Mára Magyarországon a legsikeresebb kortárs egyházi jelenséggé alakult. Ez egy nagyon vegyes jelenség, de megvan bennünk a komoly ellenérzés. Azt hiszem az okai is ismertek.

Térjünk egy kicsit vissza arra, amiről az elején már beszéltünk, hogy a járvány talán felértékeli a hit és vallás szerepét. Nagyon sok pap számolt be arról, hogy az online miséken még több hívő vett részt. Mondhatjuk ezzel azt, hogy fotelhívők lettünk? Mit gondolsz, ennek a járvány után is lesz hosszú távú hatása?

Nagyon vegyes. Az biztos, hogy

az online közvetítés résztvevőinek a száma jóval magasabb volt, nem egyszer tízszerese, mint ahányan a templomba eljöttek.

A Szent István Bazilikában tartottam háromnapos lelki gyakorlatot, ez három szentmisét jelent egy hosszabb beszéddel, amelyet élőben lehetett követni. Volt, amikor 5000 ember követte egyszerre. Ez nagyon nagy szám, a Bazilikába ennyien be sem férnek.
Egyrészt ez nagyon kecsegtető, másrészt sokan beszámoltak arról, hogy elkényelmesedtek. Otthon a fotelban könnyebb volt, meg lehetett állítani közben, ki lehetett menni egy pohár vízért, akkor indítottam el, amikor nekem kényelmes volt. Ez is benne van.
A járvány első hullámának elmúltával azt tapasztaltuk, hogy nyáron sem tértek vissza az emberek a templomba olyan nagy számban. Ez annak is köszönhető, hogy nyáron mindig kevesebben vannak, elmennek a Balatonra, a balatoni szentmiséken rengetegen vannak.
De most ősszel sem tértek vissza a második hullám miatt. Mi is szájmaszkokat használunk, fertőtlenítünk, távol ülünk egymástól, de nem múlt el a félelem az emberekből és ezért én továbbra is felteszem a prédikációimat a Szent Kereszt Plébánia youtube csatornájára.
Ebből az látszik, hogy

nem volna jó, ha átalakulna a vallásgyakorlás egy online vallásgyakorlásra, mert akárhogy is vesszük, ennek rengeteg előnye volt, de a szentmise személyes.

A bűnbánat, a gyónás személyes. Ez nem megy másként. Jézus közösséget alapított, amit személyesen kell megélnünk. Egy darabig lehet így áthidalnunk, de nem az igazi. Csak parallel vagy kiegészítő megoldásként lehet jelen.

Isten a vírussal bünteti az emberiséget azért, ahogy bánik a teremtett világgal?

Március végén Ferenc pápa egy rendkívüli imát tartott a végén Urbi et Orbi áldással, amely csak húsvétkor és karácsonykor szokás. Ez egy megdöbbentő imaalkalom volt, sokan emlékszünk rá, a pápa egyedül állt a Szent Péter téren. Akkor úgy fogalmazott: „Úgy gondoltuk, örökre egészségesek maradunk egy beteg világban.”
Ez nagyon kifejező volt, a dolgok nem mentek jól, sem erkölcsileg, sem a hit terén.

Ez biztos, hogy egy figyelmeztetés, Isten nem büntet. Nem hiszem, hogy Isten ránk küldött egy járványt. De az, hogy ilyen eseményekből mindig lehet tanulni, az biztos.

A zsidóknak a babiloni fogság a közös emlékezetüket összetartó, nagy élményük. A Krisztus előtti VI. században az egész nemzetet Babilonba hurcolták és ott majdnem egy évszázadot töltöttek. Ezzel a fogsággal kapcsolatban kitűnik a próféták írásaiból, hogy ez az egész nép megtisztulását hozta magával.
Ez lehetett volna egy várakozás, hogy nekünk a pandémia egy kollektív megtisztulást hoz. Én egyelőre azt látom, hogy nem hozott. Sok mindent hozott, önvizsgálatot hozott, de sok minden ugyanúgy fog tovább menni, és ez nem jó.

Mi az, ami nem jó? Mitől beteg a mi világunk?

A világ maga, azt hiszem, túlpörgetett. Közhelyeket mondok, de minden a haszon, a fogyasztás körül forog. Ez egy kapitalista logika, amiből nagyon nehéz, talán nem is lehet kilépni. Most megmutatkozott, hogy amikor folytatni akarjuk az életet, nem akarunk leállni, akkor is valahol ez a logika diktál.
Muszáj működni, mert lehet, hogy többen halnának meg akkor, ha leállna a gazdaság, mint akkor, hogy ha mi mindannyian karanténba vonulnánk.

Muszáj működni, de mindent egy fogyasztói logika motivál. És nem egy perszonalista logika.

A személy értéke kezd egészen háttérbe szorulni. Ez azzal is összefügg, hogy a személy maga kérdésessé válik, ezt transzhumanizmusnak is nevezzük. Hogy az ember maga, mint személy, mint Isten képmása, kérdésessé válik. Hogy én személy vagyok-e, vagy már csak egy nagyon komplex gépezet, aki része valamilyen nagyobb struktúrának, de már nem vagyok személy és nem vagyok kitüntetett létező ebben a világban.
Valahol ez a fogyasztói kapitalista logika, amit Ferenc pápa az eldobható kultúrának nevez. Minden eldobható és minden újrahasznosítható, minden rövid életű, minden értéktelen. Ez szüli ezt is, hogy az ember, az emberi személy értéke megkérdőjeleződik.

Ha valamire oda kell figyelnünk, akkor az az egymásra való odafigyelés. Ha valamit a pandémiának kellene hoznia az az, hogy újra odafigyeljek arra, aki hozzám tartozik, vagy arra, aki magányos, aki a perifériára szorult vagy arra, aki erre rászorul.

És ez az evangéliumból nagyon mélyen fakadna, ez a fajta testvéri szolidaritás.

Ha már a perifériára szorultakat említed; nagy visszhangja volt annak, hogy nem olyan régen megjelent Magyarországon az első LMBTQ-mesekönyv. Erről mit gondolsz? Hogyan viszonyul a katolikus egyház a nemi identitászavarral küzdőkhöz?

A Bibliának erről a kérdésről elég világos tanítása van, férfinak és nőnek teremtette az embert. Az identitásunkat tekintve nem engedhetünk ebből, mert nem lennénk keresztények, ha ebből engednénk.

Attól vagyunk keresztények, hogy Isten szavát elfogadjuk. Isten szava pedig ebben a kérdésben elég világos.

Amit a Teremtés könyvében olvasunk, hogy Isten férfinak és nőnek teremtette az embert, Jézus is megismétli Máté evangéliumának elején. Ez egy világos, definitív tanítás, ezen nincs mit megkérdőjelezni. Mi addig vagyunk keresztények, amíg ezt fogadjuk el. Amikor nem fogadjuk ezt el, vagy ennek a megváltoztatására kényszerítenek bennünket, akkor már nem vagyunk keresztények vagy egyházüldözés van.
Ezzel együtt van egy humánus hozzáállás ahhoz, aki megbillen az életében, a nemi identitásában. Sokszor nem is lehet kitapintani, hogy mi volt az a pillanat, ami őket megbillentette. És itt nem a propagandára, nem a mozgalomra gondolok. Hanem azokra a személyes sorsokra, akik ezt drámaként, fájdalomként élik meg, esetleg már egy magzatkori trauma folytán kisgyerekkoruktól fogva küszködnek ezzel, komoly önértékelési problémákkal járják az életüket és keresik a helyüket a világban.
Nyilvánvaló, hogy egy humánus hozzáállásra van szükség velük szemben. Erre mondta a pápa, hogy ki vagyok én, hogy ítélkezzem azok fölött, akiknek ilyen a sorsuk. Tehát a tanítás, az elvek egészen világosak, a hozzáállásnak viszont nagyon evangéliuminak és szeretettel telinek kell lenni. Ez egy nagyon mély tapintatot, figyelmet is jelent.

Ez a tapintat pontosan ellenkezője annak, amit bizonyos mozgalmak harsány megnyilvánulása mutat, mert az nem tapintatos.

Itt nem harsányságra, hanem finomságra, mély tapintatra, törődésre van szükség, ami minden perifériára szorult embert megillet. Ez a kettős hozzáállás, a tanítás világos, a praxis az nagyon nehéz. Valószínűleg nincs is megoldás, mert ez a praxis nem megoldás, ez egy tünetkezelés vagy egy evangéliumi hozzáállás, de ezt kell tanúsítanunk.

Mennyire fér bele szerinted a politikai, közéleti véleménynyilvánítás a papok részéről?

Ez egy örök kérdés és mindig visszatérő is egyben. Nagyon nehéz, mert a politika és az aktuálpolitika nagyon sokszor vulgáris. Nem biztos, hogy az az igaz, ami egy vulgáris jelszóban megfogalmazódik.

Amikor egy pap odaáll egy politikai kérdés mögé, akkor sokszor félreérthetővé, megosztóvá válik.

Pontosan a vélemények vulgaritása okán megosztja a saját közösségét, ezt látjuk magunk körül is. Még én is látom, aki próbálok nagyon visszafogottan, árnyaltan nyilatkozni. Érzem, hogy még a saját közösségemet is megosztja. Van nekem egy másik doktori disszertációm a liberalizmusról, a XIV. századi liberalizmusról, amelyben annak az előnyeit próbálom feltárni, annak a gazdagságát egy XIV. századi katolikus szerző életművében. Már maga ez a rendkívül árnyalt tudományos téma is megosztó az én közösségemben. Azt gondolom, hogy kell nyilatkozni, de erkölcsi elvekről kell nyilatkozni, jelen kell lenni a közéletben, mert hallatni kell a hangunkat és igény van a hangunkra, de az, hogy ez meddig marad hatékony az egy nagyon finom belső érzéket kíván a papoktól. Nem mindig kell nyilatkozni, nem minden áron és nem mindenkinek.

Keresztény ember csak jobboldali és konzervatív lehet? Erről mit gondolsz?

Nem. Sőt az evangélium az maximálisan univerzális. Ha megnézzük Jézus szavait, akkor abban nagyon sok baloldali történet van, mint például a szegények felé fordulás, a perifériára szorultak felé fordulás, a kitaszítottak elfogadása. Ezek baloldali értékek, ha már kell kategorizálni. Mi a liberalizmus? A szabadság melletti kiállás. Hát ha valaki, akkor Jézus a szabadság szószólója. Érdekes, hogy egyáltalán az emberi személynek a koncepciója a keresztények hatására került bele a korabeli gondolkodásba. A kereszténység előtti görög filozófia a személy fogalmát alig ismeri. A személyhez köthető szabadság fogalma, megint csak egy keresztényi adalék volt az európai gondolkodáshoz, és hogy ha a liberalizmus hiteles, akkor a szabadságot védi és akkor ilyen értelemben az lehet keresztény is. Volt erre ilyen-olyan példa. Carl Smith használja azt a képet, ami nekem nagyon tetszik: a XX. század elején az egyház complexio oppositorum vagyis az ellentétek egybeesése - írja ezt a római katolicizmus mint politikai forma című szövegében.

Az a csodálatos a katolikus egyházban, hogy gyakorlatilag mindenhol, minden időben és minden politikai helyzethez tudott alkalmazkodni az üzenete továbbadása érdekében. Tudott liberális vagy konzervatív lenni, tudott élni monarchiába vagy demokráciában, még diktatúrában is, mert az üzenete olyan univerzális, hogy annak továbbadása érdekében alkalmazkodni tudott ezekhez a rendszerekhez.

Beszéltünk róla, hogy egyre nagyobbnak tűnik a szakadék a világi és az egyházi lét között. Egyre nagyobb a szabadság az egyik oldalon, és továbbra is szigorú szabályok jellemzik a másikat. Hogyan lehetne szerinted mégis motiválni a fiatalokat, hogy a papi hivatást válasszák?

Én tanítom a kis papokat Esztergomban és Budapesten is. Azokat, akik papságra készülnek. Megdöbbentően látom, hogy viszonylag sokan, jó arcú fiúk jönnek. Egyáltalán nem vagyok pesszimista, amikor őket nézem. Akkor már inkább, amikor látom az atyákat, ahogy elfáradunk, ahogy kiégünk, ahogy a mentális állapotunk szépen lassan rongyolódik, ahogy páran bedobják a törölközőt. Inkább azt érzem, hogy jószívű, nagyszívű fiúk jönnek, akiket ledarál a társadalom vagy az egész élet, amiben ma vagyunk. Hogy igazából a katolikus egyházat ma Magyarországon mindenki kérdőre vonja és egy lassú hanyatlás állapotában van. Ez egy kortünet, de főleg a nyugat-európai vagy a nyugati civilizáció alaptapasztalata az, hogy a civilizációt vagy az azért vívott harcot mi elveszítettük.

Olyan társadalmakban, ahol a melegházasság lehetséges, ahol az abortusz olyan nagy mértéket ölt vagy ahol az emberi élet tisztelete olyannyira hanyatlik, mi a kulturális, a civilizációért folytatott harcot elveszítettük. Ez a nyugati kultúrának vagy a nyugati szférának, kulturális közegnek az alaptapasztalata.

Erre adott egy választ egy amerikai szerzőtől a benedeki opció, hogy annak idején, a Római Birodalom bukásakor a bencés közösségek kis világító közösségeket képeztek abban a társadalomban, ami összeomlott és átmentették a középkor számára a hitet és a kultúrát. Valami ilyesmi lehetne a feladata a keresztényeknek is, akiknek ki kell vonulniuk a társadalmi diskurzusból, mert elveszítették azt és világító szigetként meg kell őrizniük az erkölcsiséget. Ezt Alex MacIntyre fogalmazta meg először az 1980-as években. Ő a ma élő talán legismertebb katolikus filozófus, de mindenféle közegben elismert gondolkodó. Ez a nyugati kulturális közegnek az alaptapasztalata. Mi ebben a kulturális közegben visszaszorulunk kis közösségekbe. Más azért az alaptapasztalata az úgy nevezett déli féltekének. Dél-Amerikában és Afrikában, főleg Fekete-Afrikában, a Szubszaharai Afrikában a katolicizmus rohamosan terjed, a népességnövekedés arányát messze meghalódóan növekszik.

Az egyház bázisa a XXI. században vagy lehet, hogy az egész harmadik évezredben a globális délen lesz.

Ott már nem jutnak a keresztények vagy a katolikusok többségbe a társadalomban, ott is periférikus jelenség marad az egyház, ezért egy periférikus alaptapasztalatunk van, de ott van egy dübörgő egyház.

Azt hiszem, ha a fiataloknak mutatnék valamit, akkor ezt az új egyházat, ami feltör a déli féltekéről és sokkal elevenebb, mint amivel mi itt nyűglődünk a nyugati kultúrában. Itt valami véget ért.

Olyan, mint Zakopanéban, ahol nemrég jártam és láttam, hogy tönkrementek a fenyőerdők, kipusztultak, és növekszik az új, vadon burjánzik, itt is így van egy kicsit. A nyugat-európai egyház tönkrement és valami új nő a helyébe, még nem tudjuk, hogy mi, de valami új. Nem kell azt már siratni, az elevenséget kell megmutatni.

Épp egy evolúció biológus mondja azt egyébként, hogy a vallásnak evolúciós vagy ahogy említetted civilizációs szerepe is van, segíti a csoport működését és túlélését. Te mit gondolsz az evolúció és a vallás viszonyáról?

Darwin óta foglalkozunk vele. Az Oxfordi Egyetemen ki van állítva annak a disputának az emléke, ahol őt igazából evangéliumi alapon söpörték le. 10 éve lehetett körülbelül, hogy Christoph Schönborn, aki egy remek szisztematikus teológus egyébként, hozzászólt komolyan ehhez a témához. Nagy port kavart azzal a megjegyzéssel, hogy mi igazából elfogadhatjuk ezt a koncepciót. XII. Piusz pápa a Humani Generis kezdetű enciklikájában az 50-es években beszél az evolúcióról és arról, hogy mit fogadhatunk el és mit nem. Nyilván azt, ami a kinyilatkoztatással és a hitünkkel megegyezik, azt elfogadhatjuk. Ami az emberi személy értékét vagy a hitnek a maradandó voltát támadja, azt nem fogadhatjuk el. Bizonyos értelemben az emberi személy nem evolutív, hanem egy objektív érték. A hit nem evolutív, bármilyen sokan állítják, hogy a vallásokban van vallásfejlődés és van dogma fejlődés. A hit olyan értelemben nem evolutív, hogy Isten szeretete nem fog eltűnni, nem lesz meghaladott és ilyen értelemben így nem gondolkodhatunk róla. De azért ez egy teória, egy elmélet. Az evolúció egy elmélet, ami nem az egyetlen és kizárólagos megközelítése a valóságnak és ilyen értelemben, mint elméletet sok szempontból elfogadhatjuk az említett forrásokra hivatkozva.

Olvastam, hogy II. János Pál pápa is hívott össze egy tanácskozást ebben a témában, ahol ki is mondták, hogy az evolúció több mint hipotézis.

Erre nem emlékszem. Ennek utána kell néznem.

Az interjút készítette:
Fazekas Csilla

Portréfotó: Földházi Árpád