A civilben ügyvédként praktizáló író szerint szakadék van az apák és gyermekeik között, mert utóbbiak a kultúrmarxizmus, neoliberalizmus szörnyszülöttei. Jön egy globalista kapitalista nemzedék, ami nem kötődik a helyhez, ahova született. Miért csak a (felső) középosztály életéről ír? Miért nehezebb a nőknek, mint a férfiaknak? Podcast Kötter Tamással.
Megnyitás Spotify-ban
Megnyitás Apple Podcasts-ben
Megtekintés Youtube-on
A kortárs magyar irodalmi életben 2012 óta jelentkezel novellákkal, regényekkel. Miért választottál szerzői álnevet, ami nem is teljes álnév, hiszen Biczi Tamásnak hívnak?
Most lebuktam. Azért, mert két külön entitást, személyiséget szerettem volna létrehozni és úgy gondolom, hogy sikerült is. Az internet világában járunk és nem akartam, hogy a kettő keveredjen.
A magyar irodalomban eddig nem nagyon foglalkoztak a budapesti felső középosztály, az ügyvédek, a menedzserek „édes” életével. Ennek mi az oka? Tudatosan kezdted el betölteni ezt az űrt?
Két oka van. Az első, hogy ez a réteg a ’90-es évek elején jött létre a kapitalizálódással, egy újfajta osztálytársadalom kialakulásával. Magam is akkor kezdtem el az egyetemet, aztán a ’90-es évek közepén végeztem, így ott voltam a kezdeti növekedésénél. Aztán ez szárba szökkent, ma teljes pompájában virágzik. Kicsit úgy érzem, hogy el is virágzott bizonyos értelemben. Élethelyzeteket tudtam megfigyelni, tapasztalatokat tudtam gyűjteni a saját és körülöttem élők életéből. Ez és irodalmi élmények inspiráltak az írásra. Meghatározó volt Bret Easton Ellis munkássága. A másik ok pedig az, hogy a magyar írók nem mozognak ebben a közegben. Nincsen olyan kettős identitásuk, mint nekem. Általában bölcsészkaron végeznek, ami nagyszerű dolog, hiszen jó előképzést kapnak az irodalomhoz, az esztétikai érzékük rendkívül kifinomult és nagyon szépen írnak, de bizonyos tájakat nem tudnak bejárni. És az ne is írjon vadásznovellát, aki még életében egyszer sem sütött el puskát!
Mit jelent az, hogy a virágzó elsőgenerációs kapitalisták kezdenek elvirágozni?
Ezzel a szociológia területére lépünk. Elvirágzik az én korosztályom, aztán jön egy új korosztály, ami már a globalista kapitalisták osztályához tartozik. Laptop generációnak hívom őket. Van egy erős réteg köztük, aminek az életének a bánata, problémája, hogy magyarnak született és kénytelen legalább egy darabig ebben a lokalitásban élni. Teljesen elszakadtak érzelmileg, anyagilag és munkában a lokalitástól. A globalitás szintjén helyezik el magukat abban, hogy kikkel vannak egy fogyasztási színvonalon. Hozzájuk akarnak hasonlítani, éljenek ezek az emberek Berlinben, Párizsban, Londonban vagy New Yorkban. Ez a Netflix-generáció, aki a véleményét is onnan nyeri. Megmondom őszintén, hogy nem vagyok túl jó véleménnyel róluk.
A ’90-es évek feltörekvő generációja még nem gondolkodott ennyire globálisan?
Nem, ők még a lokalitáshoz voltak kötve. Részben az itt állomásozó multinacionális vállalatok segédcsapataiként, kiszolgálóiként működtek. Másrészt pedig egy klasszikusabb műveltséget hoztak magukkal a késő Kádár-rendszerből. Ez arra a korszakra azért jellemző volt. Egy régi Bikini-számmal jellemezném a mai fiatal globalista yuppie-kat: „Keresztrejtvény-megfejtésből / szerezted a műveltséget”. Ők pedig a Facebook görgetéséből és a Netflixről szerzik a műveltségüket, ezért nincsen olyan mély világlátásuk, mint az előttük járó generációnak. Más kultúrközegben mozognak, mást tartanak „jó életnek”. Ugye minden politika és társadalom arról szól, hogy mit tartunk „jó életnek”. Ők teljesen mást tartanak annak, mint az én korosztályom.
Úgy is mutatod be őket a könyveidben, mint akik boldogtalan emberek egy boldogtalan korban. Ebből mi lehet a kiút?
Az identitáskeresés.
Identitások nélkül nem lehet élni.
Ezt ismerte fel például az Egyesült Államokból induló „cancel culture”. Ha másból nem, Michel Houellebecq Elemi részecskék c. könyvéből tudjuk, hogy nem volt olyan az Egyesült Államokból induló divathullám vagy hülyeség a dzsesszkorszak óta, ami Nyugat-Európát, majd Európát ne tarolta volna le. Elkezdték eltörölni a múltat, ledönteni a konföderációs szobrokat, ledönteni az alapító atyák szobrait, ledönteni mindent, de rájöttek, hogy identitás nélkül nem lehet élni. Egy kreált identitást próbálnak maguknak kovácsolni. Például nem a függetlenségi nyilatkozathoz kötik az Amerikai Egyesült Államok létrejöttét, hanem 1619-hez, az első telepesek megjelenéséhez. Ezek a történetek mindig az identitásokról szólnak. Akinek nincsen, az folyóssá válik. Nincsen mibe kapaszkodnia, nincsen közössége, nincsen hazája, nincsen semmije, előbb-utóbb elmosódik. Ezek az emberek azok, akik lecsukják a laptopjukat és elmennek egy másik városba ugyanazt a munkát végezni és ugyanolyan jól érzik magukat. Legalábbis azt gondolják, hogy ugyanolyan jól érzik magukat, hiszen ugyanúgy fogyaszthatnak. Az egyik regényemben ezt úgy fejeztem ki, hogy a Four Seasons és a Ritz hotelek légkondicionált aulája mindenhol ugyanolyan. Ugyanolyan hőmérsékletre van állítva mindegyik nagyvárosban.
A Rablóhalak a budapesti elitet mutatta be, a Dögkeselyűkben a multis kultúrával, A harcból nincs elbocsátásban az ex-valóságshow szereplőkkel, míg az IKEA, vasárnapban a középosztállyal foglalkozol. Különböző célközönségeknek szólnak ezek a művek?
Nem annyira. Az IKEA, vasárnap szintén a „technikusokról” szól (a közgazdaságtan hívja így azokat a vagyon, műveltség, társadalmi elhelyezkedés alapján középosztálybeli embereket, akik a nagy multiknál a tényleges munkát végzik). Az IKEA, vasárnap két multinál dolgozó barát életközépi válságát írja le.
Mit üzensz azoknak a fiataloknak, akik éppen azért küzdenek, tanulnak, hogy egy jó multis állást elcsípve az IKEA-ban kedvükre vadászhassanak bútorokat az albérletükbe?
Két dolgot. Először is ne utasítsák el a munkaajánlatot, mert a munka egy szükséges dolog. Egyrészt a munka teszi az embert emberré, másrészt, ha nem vagy gazdag örökös, akkor valamiből meg kell élned. De ne higgyék el a hazugságokat! A multi nem egy nagy család. A nagy családból nem teszik ki a nagymamát, ha már nem tud munkát végezni – legalábbis jobb helyeken. Ne higgyék el, hogy küldetése van egy multinacionális nagyvállalatnak! Minden nagyvállalatnak kényszerűen egy küldetése van, a legrövidebb időn belül a lehető legnagyobb profit termelése. Minden más hazugság, szemfényvesztés, álca, beetetés. Olyasmi ez, mint Orwell Állatfarm c. könyvében, ahol hazugságban élnek a farm lakói. Ugyanilyen nagy hazugság a multi is.
Egy háború kitörésekor sokakat lelkesítenek az érdemek, a hőstettek. Lehet ezzel párhuzamot vonni?
Nem. A háború nagyon tiszta, világosan látod, hogy mit és miért teszel. A háborút nem az ellen vívod, aki szemben áll veled, mert egy ugyanolyan férfi, mint te, hanem azokat véded, akik mögötted vannak. Ez egy erkölcsi kötelesség. Teljesen mindegy, hogy igazságos vagy igazságtalan a háború, egy katonának nem szabad mérlegelnie, tennie kell a dolgát. A multinál egy jól felépített marketing-hálózat tartja egyben ezt a közösséget és ösztökéli minél nagyobb teljesítményre, hogy gyorsabban és többet termeljenek a tulajdonosoknak, akik sokszor láthatatlanok. Olyan tulajdonosoknak, akiknek annyi készpénzük van, hogy páncéltermeket kell bérelniük adózási szempontok miatt, hogy ott tonnaszámra tárolják a papírpénzt.
Legyünk tisztában azzal, hogy a munkaerőnket eladjuk a piacon, ezért fizetnek nekünk és ennyi. Itt álljunk meg lelkiekben!
A modernitás egyik alapkövetelménye a pénzmutatás. Lehet, hogy a multi elvár tőlünk dolgokat, de ne higgyük el. Nem az a lényeg, hogy formálisan mit csinálunk.
Nem csak Budapesten van jelen a multis kultúra. Győr mellől származol, a könyveidben mégis kizárólag budapesti történeteket és szereplőket mutatsz be.
Budapest az egyetlen „a város”. Amikor Periklésztől megkérdezték, hogy mi a fenének épít annyi mindent Athénban, azt felelte, hogy „mert a város megérdemli”. Budapest sajnos Magyarország egyetlen igazi városa, amit a városlakók egy része, mondjuk húsz százaléka városként használ. Olyan profán dolgokban merül ez ki, hogy kávéházak, éttermek, bisztrók tömege tud létezni a városban, mert van célközönsége. Emberek mindennapjainak része, hogy kint reggeliznek, ebédelnek, vacsoráznak. Nem ünnep-, hanem életvitel-szerűen. Ettől város egy város, és a népességszámtól. Győrnek is az az egyik problémája, hogy nem éri el a kritikus tömeget a lakossága és ezért bizonyos szektorok csökevényesen vagy nem nagyon tudnak fennmaradni. A lélekszám nagyon fontos, és hogy a várost városként tudjuk használni.
A regényeidben nem írsz a felső középosztálytól lefelé elhelyezkedőkről. Miért?
Azt a magyar irodalom már nagyon szépen feldolgozta Tar Sándortól Kiss Tibor Noéig. Olyan területre tévednék, amire sem bejárásom, sem kedvem nincsen. Nem ismerem őket. Olyan csatatéren kéne megvívnom a harcot, ahol eleve vesztésre vagyok ítélve. Biztos, hogy nem fogok írni a társadalom perifériájáról, mert egyszerűen nem ismerem őket. Az irodalom is olyan, mint egy üzleti tárgyalás. Rendben van, hogy egy köteg papírt teszünk le az asztalra és a végén fél órán keresztül csak aláírunk. De ha belenézel az üzletfeled szemébe, „megszagolod”, érzed a kisugárzását, akkor egyből tudod, hogy megkötöd-e az üzletet vele, vagy bele sem vágsz. Nem ismerem ezeknek az embereknek a hétköznapjait, a problémáit, hogy hol hasadnak, mi a konfliktus bennük. Sztereotip elképzeléseim vannak, arra viszont kár a papírt és az olvasók figyelmét pazarolni.
Viszont pontosan írod le, hogy hol nyaral, telel, kirándul, ebédel a felsőközép. Ez kutatómunka eredménye, vagy saját tapasztalat? Mennyi van belőled a könyvekben?
Részben saját tapasztalat, hiszen magam is középosztálybeli vagyok. Amikor pedig az IKEA-ban megírtam, hogy elmondja az egyik főhős, hogy milyen kiszámítható és egyenesvonalú az élete, akkor direkt sztereotipizáltam. Az ebben a rétegben legfelkapottabb, legismertebb, legtöbbet emlegetett helyeket írtam le. Részben azért, hogy magára ismerjen az olvasó és picit mosolyogjon. Tudjuk a Micimackó óta, hogy szeretjük, ha a mese rólunk is szól. Részben pedig azért, hogy egy körképet mutassak.
Egy irodalomkritikus olvasata a könyveidről: „nincsenek nyertesek, a hatalom, a pénz, a csillogás, a drogok és a fiatal, szexis, kívánatos nők hajkurászása mindenkit felőröl”. Tényleg senki nem tud harmonikusan létezni az elitben?
De, vannak olyan emberek. Általában mind klasszikus műveltségűek, mindegyiküknek van családja, gyermeke, ami leköti őket és kellő öniróniával rendelkeznek az életre. Visszatérve a kritikus megjegyzésére, azért ilyenek a hőseim, mert a próza nem nélkülözheti a brutális konfliktusokat. A magyar népmesék tele vannak konfliktusokkal. Elrabolt királylányokkal, megoldandó feladatokkal, és így tovább. Itt pedig az a konfliktus, hogy az emberek, akik középosztálybeli életet élnek, elhiszik a nagy mesét, ami az internetről, televízióból árad nap, mint nap, brutális erősséggel az agyuk felé. Azt gondolják, hogy a pozíciójuk, keresetük feljogosítja őket arra, hogy bizonyos szituációkba belemenjenek, megkapjanak bizonyos dolgokat. Mióta irodalom van, úgy négy-ötezer éve van egy vágy a fiatalság iránt a férfiakban, és ez konfliktust szül. Nem kaphatsz meg mindent, amire vágysz, sőt, általában azt nem kaphatod meg. Mire eljutsz odáig, hogy megkaphatnád, már megkopsz, megöregedsz, ott állsz a leomló falak előtt egy elvásott bakancsban. Ez szüli a konfliktust. Olyan vagy, mint egy gázzal megtöltött luftballon, amit a szobában elengednek. Szállsz, szállsz felfelé és a valóság megállít, ami a plafon. Ebből lesznek a szörnyű konfliktusok és a szörnyű fájdalmak.
Csak a férfiakban él ilyen vágy? Írásaidban a nők gyakran státuszszimbólumként, szexuális segédeszközként szerepelnek. Ilyen nőket látsz magad körül?
A nők helyzete nehezebb, mondta Michel Houellebecq, mert a férfiak elkeserednek, isznak, büdös szájjal ébrednek, aztán hamar feldobják a talpukat, de a nőknek hosszúra nyúlik a szenvedésük. Nyilvánvaló, hogy ezek a férfiak vágynak valamire, és ez a fiatalság, a fiatal nők szerelme.
Semmiben sem tudjuk meglátni magunkat, hogy mire vittük az életben és mik vagyunk mi, csak egy másik ember tekintetében. Egy férfi egy nőében, egy nő egy férfiéban, szerencsés esetben.
Ezért vannak az órák, az autók, az öltönyök. A végén minden ebben képeződik le, egy bizonyos életkorig természetesen. Erre vágynak az emberek, hogy meglássák, hogy kik ők valójában, mire vitték az életben és néhány pillanatra megkaphassák azt a csodálatos dolgot, ami talán kimaradt az életükből, mert a létükért küzdöttek, amíg felépítették a karrierjüket. Ez pedig a szerelem. A szerelem pedig mindig drágán méri magát és nagy árat kell érte fizetni.
Te a feleséged szemében látod még meg ezt a dolgot?
Mivel nincs itt az ügyvédem, mondanám, hogy nem válaszolok erre. Természetesen egy társas kapcsolat erről szól.
Az IKEA, vasárnap c. könyvedben a szülőknek elég rossz a kapcsolatuk a gyerekekkel. Ha jól tudom, egy lányod van, értesz a nyelvén?
A negyvenes, ötvenes éveikben járó családapák és gyerekeik között óriási szakadék van. Az apák még a régi gürcölős nemzedékhez tartoznak, akik napi tizenkét órát is bent töltöttek a munkahelyen és megbecsülték, kuporgatták a javakat. A gyermekeik pedig a kultúrmarxizmus, neoliberalizmus szörnyszülöttei.
Ma, amikor az apa megkérdezi a gyermekét, hogy van-e már munkája, azt a választ kapja, hogy az olyan kispolgári dolog.
Egy generációs szakadékot írtam le az IKEA, vasárnapban, amikor a gyermekek a szülők ellen fordulnak. Egyébként Magyarországon, ha leképezzük, akkor a politikában erről van szó. A Fidesz a munkaalapú társadalmat képviseli, a vele szembenálló erők pedig valami egészen mást. Ugyanez a generációs különbség éleződik ki a regényben is.
Sokat utalsz a klasszikus műveltség fontosságára. Az erre való törekevés lassítja a túl gyors kiégést?
A klasszikus irodalom a történeteken keresztül megtanít arra, hogy „Fiú, egyedül tiéd az élet nem lehet” (Locomotiv GT). Iróniával vértez fel, segít elhelyezni magadat a világban. Megtanít kezelni a kudarcot, elhelyezni a sikereidet és a kudarcaidat, megtanít nem végletekben gondolkodni. Tudod, hogy te ki vagy, mire vagy képes és ez megóv nagyon sok csalódástól. Ez fontos, mert a csalódások teszik tönkre az ember életét.
Mi, magyarok képesek vagyunk önironikusak lenni?
Abszolút. Nagyszerű nép vagyunk, csodálatos nemzet, nem is szeretnék máshol élni. Elmondok egy megható történetet. Olyanok vagyunk, amilyenek, nem kell szégyellnünk magunkat, mások sem különbek. Badacsonyban jártunk. A hegy tetején be akartunk menni egy hordó alakú borozóba, de már nagyon sokat ittunk. A hordóborozó nyilvánvalóan rossz bort mér és egyébként sem trendi. Azért odamentünk. A tulajdonos a tévében nézte Hosszú Katinkát az úszó-világbajnokságon. Elnézést kért, hogy nem vett észre minket. Elmondta, hogy Hosszú Katinka úszik, de majd megnézi az ismétlést. Mondtuk, hogy ne nézze meg az ismétlést, nézzük meg inkább együtt. Bementünk a hordóba, ott szorongtunk hatan-heten a tulajjal. Persze nyert Hosszú Katinka és meghívott minket egy pohár borra. Ez egy olyan élmény volt nekem, ami életem végéig el fog kísérni. Sokkal szebb, jobb, mint munkáról beszélgetni valamelyik multis társammal a hüttében valamelyik menő sípályán. Sokkal fontosabb közösségépítő volt számomra ez. Megerősített abban, hogy egy nyelvet beszélünk, ugyanazokért szurkolunk és szeretjük egymást. Ennyi.
Az írást tanultad valahol?
Igen. Amikor elhatároztam, hogy írok, akkor próbálkoztam autodidakta módon, de ahogyan minden mesterségnek megvannak a szakmai fortélyai, mint például a festészetnek az alapozás, a festékkezelési technikák, úgy az írásnak is megvannak a fogásai. Én ezeket elsajátítottam a Werk Akadémián, ahol olyan nagyszerű tanáraim voltak, mint Márton László nagy író és műfordító, Cserna-Szabó András, korunk egyik legjobb magyar novellistája, Szécsi Noémi, aki olyan szuper könyveket írt, mint a Kommunista Monte Cristo, ami az egyik kedvencem. Volt tőlük mit tanulni. Egy év után a szakma alapfogásaival felvértezve léphettem ki a világba.
Felmerült benned, hogy az ügyvédi pályát a hátad mögött hagyod és csak írással foglalkozol?
Nem, mert a kettő egymás nélkül nem ment volna. Egyrészt, az ügyvédkedésben szippantottam be azokat a mindennapi élethelyzeteket, amiket fel tudtam használni az írásban. Másrészt, írásból nem lehet megélni Magyarországon, legalábbis azon a színvonalon nem, amihez hozzászoktam.
Min dolgozol most?
Nagyon szeretem Woody Allent, mint forgatókönyvírót, rendezőt és mint színészt is. A Férjek és feleségek című egyik kedvenc filmje előtt tisztelgek egy Magyarországon játszódó történettel, ami két házaspár egzisztencialista problémáiról szól. Egy korrajz lesz a „laptop kapitalistákról” és „Netflix-emberekről”.
Szeretnéd-e és el tudod-e képzelni, hogy valamelyik regényedet filmre vigyék?
Bármelyik háborús novellám alkalmas arra, hogy megfilmesítsék. Azt gondolom, hogy bármelyik könyvemből lehetne filmet és színdarabot írni, egy kis ráfordítással.
Az interjút készítette: Fazekas Csilla és Papp Ferenc
Portréfotó: Ficsor Márton, mandiner.hu
