Reaktor

Magyarországon is nagy sajtóvisszhangja volt Donald Trump legutóbbi főbírójelölésének. A Ruth Bader Ginsburg liberális bíró halálával megüresedett székbe az amerikai elnök a mindössze 48 éves Amy Coney Barettet jelölte.  

Nemcsak Amerikában, itthon is érdekes dolgokat ír Coney Barrettről a liberális sajtó.  Már a címe is sokatmondó egy hvg.hu-s írásnak: “Veszélyezteti-e az amerikai szabadságot egy mélyen hívő, hétgyermekes anya?”  Hát nyilván, kitől is kellene félteni az amerikai szabadságot, ha nem Coney Barrettől? A Mérce azt tartotta fontosnak kiemelni, hogy ellenzi az abortuszt és pártolja a fegyvertartást.  Hallatlan!

Véleményem szerint a Coney Barrett elleni burkolt vagy nyílt médiakampány jó példája annak, hogy az állítólagosan feminista és/vagy szexizmus ellenes emberek, köztük persze nők, milyen megveszekedetten tudják utálni a konzervatív nőket.

John McCain lánya, Megan McCain vette észre, hogy az egyik nagy amerikai csatorna riportere élőben tweetelte, ahogy Coney Barrett elindul otthonról a Fehér Házba, jelöltségének bejelentésére, így kommentálva a dolgot: “Coney Barrett és nagylétszámú családja elindulnak...” McCain megjegyezte, az édesapjának pontosan annyi gyermeke volt, mint Coney Barrettnek, de az ő esetében sosem volt téma, hogy „nagylétszámú családja” van.

Ezek szerint a liberálisok egy részénél még mindig egyszerűen ciki, ha egy nőnek sok gyereke van.  

A The Federalist női újságírója írta meg szerintem tökéletesen, miért “gyűlöli a baloldal” az új főbírójelöltet.  Joy Pullmann szerint Coney Barrett élő cáfolata mindazon hazugságoknak, melyeket a baloldaliak a nőkről hirdetnek. Az ő szemükben a bírónő antinő, megtestesülése annak két dolognak, amit a balos feminizmus leginkább megvet: a vállaltan fontos anyaságnak és az erős vallásosságnak. Coney Barrettnek pontosan az sikerült, ami a dogmatikus balliberális narratíva szerint lehetetlen – a legjobb iskolákba járt és páratlan szakmai karriert futott be, miközben végig mélyen vallásos maradt, már a húszas éveiben férjhez ment, majd öt gyermeket szült és férjével két haiti, feketebőrű gyermeket is örökbe fogadtak. Nem lehet, hogy egyszerűen csak irígykednek Coney Barrettre azok, akik szerint ezek a dolgok együtt lehetetlenek, kérdezi Pullmann. 

Pullmann ezek után egyenként felsorolja mindazon balliberális hazug narratívákat a nőkről, amelyeket Coney Barrett példája megcáfol. Ezekből idéznek néhányat. 

Pullmann szerint az első ilyen hazugság az, hogy

az abortusz szükséges ahhoz, hogy a nők sikeresek lehessenek.  

Hiszen ha nem tudnának megszabadulni a nem kívánt terhességtől, az gátolná őket a szakmai előmenetelben. Nos, Coney Barrett nem elvetette, hanem megszülte és örökbe fogadta gyermekeit, akikre nem akadályként, gátló tényezőként, hanem áldásként tekint.  

A másik, az elsővel összefüggő hazugság, hogy

a gyerekek „boldogtalanná teszik a nőket.”  Sok velük a baj, a nyűg, rabszolgává teszik a nőket.  

Bizony, mondja Pullmann, azok a nők, akik csodának és ajándéknak tekintik a gyermeket, nem pártolják az abortuszt. Coney Barrett is többször hangsúlyozta, hogy gyermekeiben telik a legnagyobb öröme, bár tény, hogy „keveset alszik,” mióta megvannak.  A bírónő valószínűleg csak a gyermekeivel is ugyanolyan boldog és elégedett lenne, mint azzal a karrierjével a háta mögött, amelyért az őt irigylők ölni tudnának.  

Ehhez kapcsolódik az a hazugság is, hogy

fontos, hogy a nők elnyomják termékenységüket, és kontrollálják „reprodukciójukat.”  

Emögött a baloldalnak a mindenre kiterjedő egyenlősítése és egyformásítása áll, melynek része az is, hogy a nők legyenek olyanok, mint a férfiak, például ne legyen semmilyen következménye a szexuális együttlétnek, mert akkor lesznek sikeresek.  A Yahoo!-n meg is jelent egy cikk, írja Pullmann, mely szerint Coney Barrett „a nők méhét támadja,” mert ellenzi az abortuszt.  Nos, Coney Barrett nem gondolta, hogy termékenysége probléma lenne.

Újabb hamis narratíva, hogy

a vallásos emberek nem szeretik a szexet.

Ez tényleg vicces, Pullmann szerint is. A legtöbb gyereke a középosztálybeliek között a vallásos embereknek van, azokat a lurkókat pedig valahogy előállították. Valamint a kereszténység elnyomja a nőket! Az elkerüli az ilyen állításokat megfogalmazók figyelmét, hogy a hívő keresztények többsége nő. Vajon mindannyian agymosottak, vagy élvezik, hogy elnyomásban élnek?  Hasonlóan abszurd elgondolás, hogy

„a konzervatívok gyűlölik a nőket.”

Vajon arra gondolnak, hogy a konzervatívok elutasítják az abortuszt? Coney Barrett egész életét egy erősen vallásos és konzervatív közegben töltötte, amelyben kizárólag bátorítást, elismerést és segítséget kapott, szóval ebben a tekintetben is cáfolja a buta prekoncepciókat.  

Összefoglalva tehát: amiért Coney Barrett szálka a balosok szemében, az, hogy egy boldog ember, akinek „mindene megvan,” de ha holnap mindent elveszítene, akkor is boldog lenne, mert hite megtartaná.  És „a nőket elnyomják” című balos narratívának nincs nagyobb ellensége, mint egy boldog nő, zárja írását Pullmann.  

Előrebocsátom, hogy a járványügyi intézkedéseket fontosnak tartom, és nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy a megelőzésre igenis gondot kell fordítani. Ebben a cikkben egy nagyon speciális csoport helyzetét ismertetem: a kollégistákét.

Vicces, humoros, nem lehet betelni vele körülbelül 5 napig, aztán már kezd uncsi és idegesítő lenni: ilyenek röviden a mindennapjai ma egy budapesti egyetemistának. Felsorolás szinten is olyan szabályaink vannak, amelyeket egy éve még "fun fact" -ként emlegettünk volna. Nálunk a nagy 2018-as tömeges gyomorrontás óta nem volt ilyen fegyelem. (Nem szeretném a COVID "érdemeit" csökkenteni, de azért az nagyon durva volt...). Azt márciusban éppen hogy kihevertük és kezdtünk visszaszokni arra, hogy megesszük az ágy mögé esett kekszet ha késik a fizetés, de a vírus közbeszólt. Íme néhány érdekes tény, hogy senki ne érezze kényelmetlenül magát, ha maszkot kell viselnie a villamoson.

A koliban zónánként különböző sűrűségben kézfertőtlenítők vannak elhelyezve. Ez nem is hangzik olyan rosszul, sőt szuper, hogy az eddig szappanra „pazarolt” összeget el lehet verni májkrémre, de azokban a zónákban ahol a kézfertőtlenítők között 3 méter van, kicsit lassú és pár hét után elég irritáló az áthaladás. Főleg ha számba vesszük, hogy a szeptemberi kapkodásban fertőtlenítő helyett folyékony szappan volt pár tartóban, és a mosdók már nem ilyen sűrűn fordulnak elő, ha le akarnánk azt öblíteni.

Egy hétig minden este megszokott jelenség volt a kilincsét ronggyal törölgető kolis. Na nem azért mert ilyen igényes, hanem mert a szappannal összefogdosott kilincsek eléggé ragadtak, és mindenhol bennük maradt a por. Nem volt épp gusztusos. Hála a mentoroknak és a tündér - tényleg aranykezű - takarító nénijeinknek, a probléma megoldódott. Így utólag megnézve sokkal nagyobb buli volt a folyóson, kilincset mosva beszélgetni az addig sosem látott kolistársammal, mint mondjuk pont vele hetekig karanténban csücsülni.

A testhőmérsékletünket naponta kötelezően meg kell mérni, de a célirány a napi kettő.

A napi kettő azért is ajánlott, mert a porta előtt van a lázmérő, és ha jó kisfiúként/jó kislányként sokat méred a lázad, esetleg bekövetkezhet, hogy tovább lehet nálad egy működő vasaló. Az is megtörténhet, hogy meghosszabbítanak neked egy olyan mosószoba kulcsot, aminek ablaka is van, és nem kell a szobában a net-kábelen szárítanod a fehérneműidet.

Külön kiemelném itt a versenyt, melynek értelmében a legalacsonyabb átlag-testhőmérsékletű szoba nyeri heti összesítésben az ajándék wc-papírt. Ugyanitt szeretném lecserélni mindkét, rendszeresen 36,5 fokosan hazajövő szobatársamat valakire, aki tartósan képes a 36,2-t produkálni, mert nagyon szeretnék már én is nyerni. Mondjuk viccet félretéve ezt is értem valamennyire, hiszen sokkal jobb napi néhányszor "csippantani" a homlokomnál a hőmérővel, mint kerülgetni a látványosan lázas kolisokat.

A maszk használata a szobán kívül kötelező olyannyira, hogy zuhanyozni, és mosdóba is abban kell menni. Mivel nálunk folyosónként 4 mosdó és zuhanyzó van 2 helyiségben a folyosó két végén, valahol érthető, hogy a szobáktól lévő nagy távot maszkban kell megtenni. Az egy kicsit komikus nekem, hogy hivatalosan levenni a maszkot csak a zuhany alatt lehet közvetlenül. Ezt némileg magyarázza, hogy a zuhanyrózsákat csak térelválasztó műanyagok határolják, amik járványügyi szempontból (sem) minősülnek tökéletesen védelemnek.

Én azon zseniális mérnökhallgatók egyike vagyok, akik Nobel-gyanús ötletként a szappantartóra akasztják maszkjukat, így az zuhanyzás közben szépen kiázik a szappanos vízben és másnap olyan tiszta, mint a patyolat. Ez jól is jön, mert a konyhában is viselni kell, és rendszeresek azok a megszokott háziurak, akik reflexből bekóstolják a pörköltet a maszkjukon keresztül, így az egy letagadhatatlan, rúzsfolt-szerű nyomot hagy.

A múltkor láttam egy gólyát, aki előre vetítette számomra a korunk következő járványügyi élharcosát, hiszen amikor azt hitte senki sem figyel, Béres Cseppet tett a sörébe. Na ez, ez az igazi védelem. Mi is isszuk ugyan, de azért ez kivívta az én elismerésemet. Tettem már hideg kávéba, szörpbe, na de sörbe... meghökkentő.

Mindazonáltal, hogy nagyon kellemetlen és eleinte nagyon utáltuk, két nevetés között azért eszünkbe jut, hogy mennyi ember életét keseríti meg a vírus, és mennyi ember lakhatása került veszélybe. Ilyenkor mindannyian, fáradt, pörköltfoltos kollégisták nagyon örülünk, hogy egyáltalán lakhatunk valahol. Mondjuk ennél boldogabb is lehetnék, például, ha egyszer végre mi nyernénk a wc-papírt.

A Lipóti Pékség vezetője azt a célt tűzte ki maguk elé, hogy az ország minden településén képesek legyenek ellátni a magyar tulajdonú üzleteket pékáruval. Kéthetente nyitnak új üzletet, ha észak-keleten is lesz üzemük, akkor teljes lesz az országos lefedettségük. Polgármesterként mindig három cél lebegett előtte: a munkanélküliség felszámolása, a minőségi oktatás és a sportolási lehetőségek. Tóth Péter a Reaktornak mesélt a zsigulis kezdetekről, a következő nemzedékről, Lipót népességgyarapodásáról és arról is, hogy a faluban miért ér többet egy becsületes kézfogás, mint egy húsz oldalas szerződés.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

Lipót egy 700 fős falu, amit ma elsősorban veletek azonosítanak. Mesélj a kezdetekről! Hogyan tudott ilyen háttérrel eljutni az országos bolthálózatig a Lipóti Pékség?

1988 óta vagyok vállalkozó, mindig is vállalkozó szerettem volna lenni, a kereskedelemben képzeltem el a jövőmet. A szakmám húsbolti eladó, 9 évet álltam pult mögött, 3 évet tanulóként, 3 évet a helyi ÁFÉSZ-nál, élelmiszer ABC-ben a hús részen és ’88-tól ’91-ig voltam vállalkozó.

Egy vállalkozó mindig próbál fejlődni, előre gondolkodni, a következő 3-5 éves ciklusban célokat próbál kitűzni.

Az első fejlődésünk egy családi vállalkozás volt, egy ABC, amiben a hús is természetesen benne volt. Akkor egy álom lett volna, hogy berakok egy látványpékséget, amit Pesten láttam, itt vidéken ez még elképzelhetetlen volt. Elindultam Svédországba egy gépért, összetalálkoztam egy ’56-ban kiköltözött magyar üzletemberrel, aki 20-30 éves tapasztalattal bírt. Ő azt mondta, hogy a helyemben csinálna egy kis pékséget és a szomszéd falukba is vinne pékárut. Mondtam, hogy nem értek a szakmához. De tovább beszélgettünk, és elmondta a legfontosabbat: hozd el a környék legjobb pékét, és tanuld meg a szakmát. Zsiguli utánfutóval hoztam el a berendezést, a mama szobája volt a pékség, a spejz a lisztraktár. Négy fővel kezdtünk 1992-ben. Minden évben 100 négyzetméterrel bővült a pékség, mindig több embernek adtunk munkát. Ebben a 28 évben sok fordulópont volt. A legnagyobb, amikor 2006. január 20-án három bolttal egy mintabolt-hálózatot indítottunk el. Átlagban minden két hétben nyitunk alvállalkozók segítségével, franchise jelleggel mintaboltot. 14 év után Soprontól Gyuláig 230 mintabolttal rendelkezünk.

Minden a minőséggel kezdődött?

Szó szerint. A soproni '56-os Léber Károly üzletember sem véletlenül mondta, hogy tanuld meg a szakmát a legjobbtól. Kezdetben nagyon sokat benn voltam az üzemben, sofőr is voltam, kereskedelemmel is foglalkoztam, a pékiskolát is kijártam.

Heti szinten mondtam, hogy hosszú távon csak az a vállalkozás tud fennmaradni, aki minőségben jobb tud lenni a konkurenciánál.

Ekkora méretnél, amit elértetek, hogyan lehet biztosítani az egységesen jó minőséget?

Van több szakemberünk. Jelen pillanatban három üzemben termelünk. Lipótról látjuk el Nyugat-Magyarországot, Tatabányáról az ország közepét és Kecskemétről Dél-Kelet-Magyarországot. Országosan 80%-os lefedettséggel vagyunk jelen. Észak-Kelet-Magyarország, Debrecen, Miskolc, Nyíregyháza a jövőbeli célunk. A szakembereink járják az üzleteket és próbálják tanítani, segíteni a kollégákat, hogy aránylag egyforma legyen a minőség.

150 ezer embert láttok el péksüteménnyel Magyarországon naponta. Mit kezdtek azzal a felelősséggel, hogy nagy hatásotok van a magyar emberek egészséges étkezési szokásaira?

Van, aki naponta, hetente, van, aki csak havonta jár hozzánk, a lehetőségeihez és vásárlói szokásaihoz mérten. Ha a tiszta, rendezett mintaboltban egy kedves, mindent a vásárlókért eladói kiszolgálással, jó minőségű terméket adunk, akkor szép hosszú jövő vár ránk. A vásárlói szokások folyamatosan változnak. Sokat járunk nyugatra. A vásárlói szokásokban, kereskedelemben, üzemtechnológiában ami ott valóra vált, idő kérdése, hogy Magyarországon is megtörténik. Lehet, hogy 1-2, lehet hogy 10 vagy 20 év távlatában. A médiában az utóbbi években egyre többet beszélnek az egészséges étkezési szokásokról, teljes kiőrlésű gabonákról, a fehér lisztet próbálják háttérbe szorítani.

Mi folyamatosan figyeljük a vásárlói igényeket és hozzájuk igazítjuk a technológiát. Mindent megteszünk azért, hogy kövessük a trendet.

Miben hiszel, mi az egészséges?

Én is picit túlsúlyos vagyok. Tudjuk, hogyan kellene élni, fogyasztani, mozogni, de ezt nehéz megvalósítani. Én a régi idők rozskenyerét szeretem, ami 2-3 napig készül, nagy rozstartalma van. De változatosan kell enni, mindenből keveset.

Ha már említetted az étkezési szokások átalakulását: egyre többen fognak hozzá otthon a kenyérsütéshez is. Ha pedig a konkurenciáról beszélünk, nagy tételben a multik vagy az egyre szélesebb körben terjedő, olcsó árut kínáló albán pékségek jelentenek számotokra nagyobb versenytársat?

Az, hogy a koronavírus miatt egyre több kenyér készül otthon, abszolút nem konkurencia. Arra jó, hogy látják a családok, hogy a jó kenyér elkészítése milyen szakmai tudást igényel.

Egyre több családnak van gyakorlata benne, hogy lehet jó kenyeret készíteni, többet foglalkoznak vele, többet olvasnak róla, szerintem ez előny nekünk, mert jobban különbséget tudnak tenni kenyér és kenyér között.

5-600 pékség van Magyarországon. Sokáig úgy láttuk, hogy az albán pékek a legnagyobb konkurenciánk, ők fejlődnek legjobban országos szinten.

Az utóbbi 3-4 évben azonban tisztán lehet látni, hogy nem a szomszéd vagy régiós pék a konkurencia, hanem a nyugati kereskedelmi láncok, akik hatékonyan, nagy teljesítményű gépekkel, fagyasztva, kamionszámra hozzák be a magyar üzletláncokba az árujukat.

Az összes péknek Magyarországon a multinacionális kereskedelmi láncok a legnagyobb konkurencia.

Nemrégiben kezdődött a hatvani üzemetekben a beruházás. Ez kapcsolódhat ehhez? Szeretnétek felvenni a kesztyűt a multikkal? Az új gyár automatizált és nagy mennyiségű termelésre ad majd lehetőséget. Épp a koronavírus válság közepén indítottátok el. Ebben lehetőséget láttok?

Már említettem, hogy nagyon sokat járunk külföldre figyelni, tanulni, akár a gyártástechnológiát is. Három-négy éve tudatosan készülünk, 20-25 hasonló nagyüzemet néztünk meg a világon, hogy hogyan dolgoznak, milyen hatékonysággal, milyen minőséget lehet elérni.
Másfél éve, amikor költségvetési és gyártástechnológiai oldalról a gépek megválasztása végett nagyon keményen dolgoztunk, teljesen véletlenül esett egybe a válsággal. De azt kell mondanom, hogy

mi a 2008-as válságban fejlődtünk a legnagyobbat. Egyet tudni kell, minden válságból jól is ki lehet jönni. Igaz, hogy nehezebb, kevesebb vállalkozónak sikerül.

Persze vannak olyan vállalkozások, akik bizonyos szinten alvállalkozók és a fővállalkozójukat nem tudják befolyásolni, hogy jól vagy rosszul jönnek ki a válságból. Mi pozitívan szeretnénk kijönni. Az utóbbi évekből tisztán látni, hogy minden a minőség és a hatékonyság.
Azt is el kell mondani, hogy a mi szakmánk nagyon munkaigényes. Éjjeli munka, hajnali munka és egyre nehezebb dolgozót találni. A béreket fel kell emelnünk, amivel abszolút egyetértek. Főleg itt, a nyugati határ mellett, ahol nagyon sokan kijárnak dolgozni és látjuk, hogy mennyivel magasabbak még a nyugati bérek. Nem lehetnek ekkora különbségek a nyugat-európai és kelet-európai országok bérei között. Az is tisztán látható, hogy az a vállalkozás, amelyik be tudja építeni a folyamatosan növekvő béreket az áraiba, az talpon fog maradni. Aki nem, az sajnos tönkre fog menni.
Közvetlenül a válság előtt én ezt munkaerőválságnak hívtam. Azt mondtam, hogy ez lesz a legnagyobb megmérettetése a vállalkozásainknak. Amikor a 80-as évek végén elkezdtünk vállalkozni, akkor tanuló vállalkozók voltunk, nem voltak tapasztalataink, nem voltak referenciák, szülői segítségek, és akik becsületes gondolkodással, pozitív hozzáállással mindent megtettünk a vásárlókért, így az első rostán fennmaradtunk.
Aztán jött a második,

amikor beléptünk az Európai Unióba azokkal a kapitalista, nagy multi-vállalatokkal kellett megküzdenünk – és a mai napig is kell –, akik generációs tudással és megfelelő banki háttérrel rendelkeztek. Ez nem volt könnyű egyetlen egy magyar vállalkozásnak sem.

Aztán jött a 2008-as válság, ami nem csak egy média felfújás volt, kisebb lett az emberek fizetőképes keresete, ez megint nagyon megfogta a vállalkozásokat. Pont a koronavírus előtt kollégákkal, családdal sokat beszélgettünk a munkaerőválságról. Hogy egyre kevesebb a munkaerő. Az lesz a legnehezebb, hogy meg tudjuk tartani a dolgozót. Főleg a mi szakmánkban, ahol éjjel is kell dolgozni, fizikálisan is megterhelő, nem is voltak túlfizetve.
Nagyon örültem, mikor 2-3 éve láttuk, hogy van realitás további fejlődésre, gépesítésre, hatékonyság-növelésre. Ahogy a vírus bejött, még inkább átalakította ezt a munkaerőválságot. Ez egy külön megmérettetés lesz és mi is csak reménykedünk és bízunk benne, hogy ennek kapcsán hamarosan már csak a múltról fogunk beszélni.
A Lipóti Pékség a hatvani üzemmel két lábon szeretne állni. A 230 üzlettel Soprontól Gyuláig kisebb-nagyobb városokban vagyunk jelen, amelyből 90 üzletünk Budapesten van. Ezzel – mondhatnám – bebizonyítottuk, hogy mind a multi-kereskedelmi láncok, mind az albánok és bármilyen konkurencia mellett megtaláltuk a számításunkat, a boltok versenyképesek és a vásárlói szokásokból kialakult vállalkozással tudunk fejlődni.

A másik lábunk a hatvani üzemünk lesz, amely egy nyugati szinten is automatizált, robotgépeken lévő, nagyon jó minőségben, óriási hatékonysággal fogunk termelni napi 1,3 millió darab árút. Négy gépsor lesz, egy gépsor 350-400 ember munkáját váltja ki, de így is 150 embernek fogunk tudni munkát adni.

Ezzel az üzemmel egyrészt picit aládolgozunk a meglévő három üzemünknek, ami azért jó, mert marad plusz kapacitásunk a vásárlói szokásokra, hogy még jobb minőségű, innovatív termékeket tudjunk bevezetni, amelyeket mintaboltjainkon keresztül szeretnénk értékesíteni.

A hatvani üzem fennmaradt nyolcvan százalékos kapacitásával viszont egy nagyon nagy célt tűztünk ki: ki szeretnénk szolgálni Magyarország minden kisebb-nagyobb települését, a magyar tulajdonú üzleteket. A cél ellátni háromezer boltot. Jelen pillanatban nem dolgozunk multinacionális kereskedelmi láncokkal. Van már százötven-kétszáz kisebb üzletünk, amit referenciaként működtetünk a hatvani üzemre készülvén. Megnézzük, hogy kisebb-nagyobb boltokban, helyben sütve, hogyan működik az, amit nagyobban, mintaboltokban jobban meg tudunk oldani. Napi ötszáz kilométert megyünk csak ezért Tatabányáról például Borsodba és Miskolc környéki falvakba. Mindig azt hallottam, hogy könnyű nekünk Nyugat-Magyarországon, Budapesten, ahol erős a fizetőképes kereslet.

Nagy örömmel tapasztalom az elmúlt másfél évben, hogy a gyengébb fizetőképes kereslettel bíró településeken még nagyobb igény van a minőségre.

Nagyon nagy céljaink vannak a hatvani üzemmel.

Az automatizáció, a nagy mennyiségű termelés hogyan egyeztethető össze az „élő hagyománnyal”?

A kezdetekkor, ’92-ben azt írtuk ki szlogennek, hogy „a hagyomány útján”. Ez teljesen a múlt örökségére, technológiájára volt építve. Azért változtattuk meg „élő hagyományra”, hogy jelezzük: ma sem lehet már kézzel tésztát dagasztani, ha minőségről és hatékonyságról beszélünk. Kisebb-nagyobb sütőipari gépek közreműködésével dolgozunk jelen pillanatban is. Hét-nyolc éve meggyőződésem volt, hogy minőségi romlás nélkül ezt a szakmát nem lehet automatizálni. A kézi munkaerőre biztos, hogy szükség lesz. Erről hét-nyolc éve ilyen magas szinten meg voltam győződve. Hozzá kell tennem: nagyon naiv voltam. Nem csak az iPhone telefon fejlődik, hanem minden.

Modernizálással a minőség nemhogy meg tud maradni, de még jobb, egységesebb is lesz.

Ha végigmegyek a pékségben szakértőként, és ránézek a termékekre, akkor adok egy jelzést a pékeknek. „Kicsit vedd lágyabbra, kicsit vedd keményebbre! Kicsit melegebbre, kicsit többet pihentesd!” Megadom azt a kis apró segítséget, hogy hogyan tud még jobb lenni a termék. A gépeknél, ha beütjük a számítógépbe, hogy mit szeretnénk, az egységesen, mindig olyan lesz. Egyforma klíma, egyforma páratartalom. Laborokban ellenőrizzük, hogy egyforma-e az alapanyag. Magyar alapanyagokat vittünk ki külföldre, hogy ezeken a gépeken teszteljük le a minőséget. Legalább húsz hasonló nagyüzemet láttam a világban. Egységesebb, nagyon jó minőségű termékek készülnek ezekben az üzemekben.

Látod már az utódodat? Ki fogja továbbvinni a Lipótit?

Egy vállalkozói generációváltás korában vagyunk. A ’80-as évek végén, ’90-es évek elején nagyon sok vállalkozó kezdett Magyarországon. A többségük most eljutott oda, hogy választania kell, hogyan tovább. Három nagy fiam van, akik nagy örömömre már a vállalkozásban dolgoznak. A két kisebbik a pékszakmát tanulta meg. A szakma, a szaktudás elsajátítása kulcskérdés. A nagyobbik a kereskedelemben dolgozik, járja az országot. Ő országos franchise-kapcsolattartó. Mindig megkapom, hogy milyen szerencsés vagyok amiatt, hogy mind a három fiam mellettem dolgozik. Én azért üzenem a vállalkozó gondolkodású szülőknek és mindenkinek, hogy a gyermekkel születése pillanatától kezdve rendszeresen kell foglalkozni. Mondhatom azt, hogy beleneveltem őket ebbe. Nagyon sokat kell beszélgetni. Meg kell mutatni a szebb oldalát és a rosszabb oldalát is.

Lázadoztak?

Nem. Azt, hogy a vállalkozásban fogják elképzelni a jövőt, azt már tizenéves korukban tudtam. A Jóisten megajándékozott egy 14 éves kislánnyal, Dórival. Nála sem kérdés, hogy ebben fog dolgozni, csupán az, hogy melyik területen. A lázadozásra válaszolok egy kicsit bővebben. Tény, hogy egy vállalkozásban nagyon sok munka van, és ezek nem egyformák. Tény, hogy szebb a kereskedelemben dolgozni kint, mint a pékszakmában bent. Ott éjjel-nappal meleg és pára van. Ugyanakkor az a vállalkozó is nagy hibát követ el, aki azzal dicsekszik, hogy milyen gyorsan tudott ügyvezetőt csinálni a gyermekeiből.

Mindig akkora feladatot kell adni a gyermekeknek, amekkorában megtalálják a számításukat, a sikerüket. Majd mindig egy kicsit nagyobbat. Ezt csak így szabad.

Először, amikor még 13 éves, meg kell dicsérni azért, mert megtanult kávét főzni, díszíteni. Ennek éppúgy örül, mint egy nagy feladatnak. Így kell felépíteni őket. Ügyvezetőt amúgy lehet pénzen vásárolni. Neki egy teljesen más feladata van. Egy nagyobb vállalkozásnál választani is kell. Visszatérve, a két kisebbik és nagyobbik között nagyon sok beszélgetésembe telt, hogy tisztázzuk a szerepeket. Mind a két terület 50-50 százalékban fontos a vállalkozás számára. Egyik sem 51 vagy 49 százalékban. Kell egy minőség, és ha valaki jó terméket tud gyártani, akkor azt el is kell tudni adni. Nem lázadoztak, de sok beszélgetésen át vezetett az út addig, hogy mindannyian belássák ezt. Most mindannyian teljes erőbedobással csinálják azt, amit szeretnek, vagy amit megszerettek.

Lipót polgármestere is vagy egyben, nem csak egy sikeres vállalkozó. Szorgalmaznád-e, hogy a trendekkel szembemenve minél több fiatal próbáljon érvényesülni vidéken? Mit lehet tenni ezért? Lipóton ez hogyan valósul meg?

Nekem a család, a vállalkozás, a polgármesterség mind-mind hasonló gondolkodásra alapszik, pozíciótól függetlenül. Ötödik ciklusú polgármester vagyok, előtte két cikluson keresztül képviselő is voltam. Mindig három fontos cél lebegett előttem és a testület előtt: a munkanélküliség felszámolása, a minőségi oktatás és sportolási lehetőségek. Ez a három a legfontosabb.

Már tíz éve büszkén mondhatjuk, hogy nincsen munkanélküli Lipóton.

A munkahely nagyon fontos. Én külön presztízst csináltam ebből. Mindig egy kezemen meg tudtam számolni azt a pár munkanélkülit, aki volt. Külön foglalkoztam, beszélgettem velük. Olyan munkát adtam, hogy dolgozzanak rendesen. Ennek a célnak a teljesítése gyorsan sikerült. Az oktatásról: kilenc éve angol-magyar kéttannyelvű iskolát hoztunk létre Lipóton, felmenő rendszerben. 14 évesen a diákok nyolcvan-nyolcvanhárom százaléka középfokú nyelvvizsgával megy tovább. A magas szintű nyelvtudás elengedhetetlen ahhoz, hogy a vállalkozásaiban Magyarország fejlődjön.

Látom azt, hogy most nagyon sokan jönnek most Lipótra. Az, hogy rendezett egy település, az attól függ, hogy milyenek a lehetőségek. Én is megkérdeztem azoktól, akik Lipótra költöztek, hogy miért jöttetek Lipótra. 6-7 évvel ezelőtt 700-an lakták Lipótot, mint említtetted is, de most már 750-en vagyunk. Folyamatosan költöznek Lipótra. Én anyagilag a minőségi iskolát, oktatást támogatom. Nagy öröm számomra, hogy idén bencés iskola lettünk, a bencések támogatásának köszönhetően tovább tudunk fejlődni. Szóval óriási öröm számunkra. Azt hallottam, hogy a tudásért hozza ide a szülő a gyermekét. Kis sportcsarnokunk van, edzőtáborok vannak Lipóton, és különböző sportolási lehetőségek.

Jó érzés látni, hogy a magyar kormány mindent megtesz azért, hogy a vidéki kis települések fejlődjenek. Nagyon sok pénzt lehet nyerni a pályázatokon keresztül.

Ennyi pályázat soha nem volt. Ennyit soha nem nyert egyetlen település sem, mint most, az utaktól, a járdáktól, a bölcsődéktől, az iskoláktól, az óvodáktól, az egészségügyig és az egészségcentrumokon keresztül. Óriási fejlődésen megy keresztül a vidék. Lesznek olyan települések, akik elöregednek és csökkennek, kisebbek lesznek, de a vidéki életnek van jövője, én úgy látom.

Lipót vagy a Lipóti pékség vezetője teljesít-e jobban? Te mennyire tudod a polgármesterséget a vállalkozással összeegyeztetni?

Mint már az előbb említettem, nekem teljesen egyforma. Én ugyanúgy dolgozom polgármesterként is, mint ha az a mi vállalkozásunk része lenne. Egyetlen egy dologért vállaltam 20 évvel ezelőtt a polgármesterséget, mert Lipótnak nagyon jók az adottságai. Én mindig vállalkozó szemmel, gondolkodással figyeltem a lehetőségeit a falunak. Itt van tőlünk 40 percre Pozsony, 50 percre Bécs és 70 percre Budapest. Termálvíz van a településen. Az a természet vesz körül minket, amit pénzből nem lehet kiépíteni. Szóval nagyon jók a lehetőségek és ezzel élni kell. Minden pénzt próbálunk visszaforgatni úgy, hogy kamatozzon. Ezalatt az adottságok kihasználására gondolok. A turizmust kellett megcélozni, 50-60 ezer vendégéjszakát eladva a településen egy évben, és az ebből befolyt adókat jó helyre visszaforgatva vannak nagyon pozitív lehetőségeink és kilátásaink a jövőre nézve.

Azt tapasztalom, hogy fiatalként sokszor nagyon nagy problémákat próbálunk megoldani. Neked mennyivel volt másabb a problémamegoldási folyamat akkor, amikor szerényebb problémákkal küzdöttél és mivel másabb, amikor most már például a település költségvetését tervezed?

Amikor én 32 éve vállalkozó lettem, akkor mindenki tanuló vállalkozó volt. Sokkal könnyebb volt vállalkozni, mint most, a mai világban, amikor már generációs tudással, banki hátterekkel rendelkező cégekkel kell megküzdenünk mindenhol a versenyben maradásért, minőségben, hatékonyságban. Sokkal nehezebb most a fiataloknak vállalkozni. Vagy kicsiben lehet valamit csinálni vagy nagyban, de egy biztos, hogy egy becsületes kézfogás többet ér, mint egy húsz oldalas szerződés.

Az adott szó, ami falun mindig természetes volt. Mert ha valaki egy hibát elkövetett, azt szinte kiközösítették, kinézték a faluból. Én ebbe születtem és ebben nőttem fel. A becsület, az adott szó, a pontosság, ezek az alapok.

Ha valaki ilyen gondolkodással kitartó és sok munkát tesz bele a vállalkozásba, akkor az meg fog térülni, de lehet többet kell tanulni ehhez vagy valami másból kell több. A tények azt bizonyítják, akár nyugaton is, hogy a fiataloknak kell vállalkozni és szép is vállalkozni. Kicsiben kezdtem és azért tudjuk a falut is és a vállalkozást is egyben kezelni, mert évről évre lettünk kicsit nagyobbak. Szinte észre se vettük, hogy nagyok lettünk és már nagyobb feladatot kell megoldanunk, nagyobb célok vannak, és nagyobb kihívások vannak. Egy biztos, hogy én ezt szeretem, imádom. Az nagyon fontos, hogy mindenki szeresse, amit csinál. Kisebb nagyobb célokat kell kitűzni. Az is egy szép cél, hogy elmegyek nyáron a családommal a Balatonra nyaralni. Ezeket a célokat, aki ügyesen csinálja, az túl is tudja teljesíteni és becsületes, odaadó munkával lehet előre haladni.

Az interjút készítette:

Fazekas Csilla
Papp Ferenc

Vasárnap este helyhatósági választásokat tartottak Romániában, cikkünkben pedig választ keresünk arra, hogy ki lett az igazi nyertes a decemberi országgyűlési választás előtti főpróbán, milyen eredményt értek el a magyar jelöltek, illetve miben tudott változni az RMDSZ 4 év alatt.

Előzmények, szociáldemokrata-liberális csata

Az országban a választás elsősorban a Szociáldemokrata Párt (PSD) és a Nemzeti Liberális Párt (PNL) utolsó jelentős összecsapásáról szólt a december 6-án tartandó parlamenti választásokat megelőzően. Az országos politika szintjén az elmúlt 4 év már-már fikcióba illő fordulatokat hozott: a legutóbbi parlamenti választásokon 2016-ban a szociáldemokraták elsöprő győzelmet szereztek a maguk 45 százalékával – akkor a nemzeti liberálisok csak 20 százaléknyi szavazatot gyűjtöttek –, ezt követően azonban a párt gyakorlatilag leépítette önmagát.

Három év sem kellett ahhoz, hogy három miniszterelnök kerüljön kinevezésre és leváltásra (maguk a szociáldemokraták buktatták meg saját kormányaikat), miközben a kormányzópárt elnökét, Liviu Dragneat jogerősen letöltendő börtönbüntetésre ítélték.

Dragnea egy nappal a 2019-es európai parlamenti választásokat követően vonult börtönbe, a PSD előnye pedig addigra már elfolyt – 27 százalékkal csak másodikak lettek a PNL mögött –, majd a belső harcok következtében a párt tovább gyengült, egészen odáig, hogy egy sikeres bizalmatlansági indítványt követően Ludovic Orban vezetésével a PNL kormányt alakíthatott 2019 novemberében.

A jelenlegi helyzet bonyolultságát mutatja, hogy a PSD továbbra is erősnek számít az országgyűlésben, így épp a választások előtt néhány héttel módosított többek között úgy egy költségvetés-kiigazítást, hogy a nyugdíjpont értéke 40 százalékkal emelkedjen, a tanárok pedig kockázati pótlékot kaphassanak. Míg a PSD ezt a lépést a lakosok problémáinak megoldásával magyarázta, addig a kormánypárt és az államfő Klaus Iohannis szerint egy egyszerű populista akciót hajtottak végre, mely a választások előtt szavazatokat kívánt hozni, illetve veszélybe akarta sodorni a járvány által erősen megrengetett román gazdaságot.

Eredmények: lássuk a nagyobb képet

A helyhatósági választások értelemszerűen nem változtatják meg a parlamenti viszonyokat decemberig, azonban egy erős löketet adnak a jól teljesítő pártok számára. Az elmondható, hogy a szociáldemokraták zuhanása most sem állt meg, ugyanis a 2016-ban megszerzett 28 megyei tanácselnöki pozícióból a jelek szerint hét-nyolcat elvesztettek, míg a PNL a korábbi 8 pozícióját legalább a duplájára növelte. A szociáldemokraták lényeges polgármesteri pozíciókat is buktak: Bukarestben győzött a helyi ellenzéki összefogás Nicusor Dan vezetésével, Konstancán a PNL és a Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR-PLUS) jelöltje is megelőzte a jelenlegi szociáldemokrata polgármestert, és bár a PSD továbbra is győzni tudott a „fennhatósága” alá tartozó területek többségében, az előnye ezen régióban is meggyengült.

Érdemes például az eddig bombabiztos Craiova eredményeit nézni: míg 2016-ban Lia Olguta Vasilescu közel 61 százalékkal nyert mondhatni verseny nélkül, addig az exitpoll adatok alapján idén csak néhány százalékkal (33.7 – 28.6) tudta legyőzni liberális versenytársát.

Továbbra sem sikerül tehát a PSD-nek megtalálnia a megoldást a mozógsításra, miközben örülhet a PNL, ugyanis az elmúlt néhány hónap sokak által kritizált kormányzása ellenére meg tudta őrizni domináló szerepét. Hasonlóan pozitívan vághat neki a következő hónapoknak az USR-PLUS szövetség, mely Bukaresten túl Brassóban is polgármesteri széket szerzett, miközben számos városban jócskán meghaladt a küszöböt A jelenlegi állás szerint tehát egy jobbközép-liberális PNL-USR-PLUS koalíciós kormányra lehet számítani decembertől, amihez szükség esetén a volt államelnök, Traian Basescu által vezetett Népi Mozgalom Párt (PMP) csatlakozhat. Mindeközben a szociáldemokraták a szétszabdalt baloldalon kereshetnek szövetségeseket annak érdekében, hogy a lejtmenetüket megállíthassák.

Mindez azonban nagyon nehéznek tűnik azt figyelembe véve, hogy az elmúlt években a PSD neve gyakran összefonódott a korrupcióval, az országon belüli politikai bizonytalansággal, illetve a rendszerváltás utáni 30 év hibás döntéseivel, a PSD iránti ellenszenv pedig jelentős tüntetések mellett mondhatni a közhangulat egyik alapvető elemévé is vált.

Eredmények: íme a magyar viszonylat

A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) legnagyobb győzelmét talán Maros megyében ünnepelheti, ahol egyrészt 2016 után sikerült újra megnyernie a megyei tanácselnöki széket, illetve 20 év után magyar polgármestert adhat a városnak – egyben olyan személyt, akinek a neve nem Dorin Florea. Az RMDSZ győzött továbbá Hargita, Kovászna és Szatmár megyében is, ám nem tudta megőrizni az elsőbbségét Biharban – ahol liberális megyei tanácselnökség lesz. Kelemen Hunor pártelnök szerint a párt kifejezetten jól szerepelt a választásokon, így „egy jó kövér kilences” kijár mind nekik, mind pedig az erdélyi magyaroknak.

De változott-e bármi?

Az Erdélyben elért eredmények kecsegtetőek a magyarság számára, azonban nem mutatnak őrült áttörést: ez talán nem is valósítható meg látva Románia etnikai térképét. Az RMDSZ sikerét épp azon konzisztencia jelzi, hogy folyamatosan képes jó eredményeket elérni olyan helyeken, ahol sok a magyar, még akkor is, ha a magyarok nem a többségi lakosságot alkotják: Marosvásárhelyen például úgy lett polgármester a függetlenként, az RMDSZ támogatásával induló Soós Zoltán, hogy már több román él a városban.

Hasonló a szituáció Szatmárnémetiben is, ahol

Kereskényi Gábor újrázni tud, elnyerve a szavazatok 52 százalékát, miközben a magyar lakosság csak 37 százalékban van jelen a városban.

Az talán még ennél is nagyobb meglepetés, hogy a negyedrészben magyarok lakta Szászrégen városában is a magyar Márk Endre nyert.

De nézzük kicsit a szatmári helyzetet: az 52 százalékos, rendkívül magabiztos győzelem azt bizonyítja, hogy a lakosok számára van más fontos kérdés is a román-magyar etnikai összecsapás mellett. Szatmári lakosként magam is észrevehettem azt (még akkor is, ha mostanság jelentősen több időt töltök Budapesten), hogy a város teljesen más dinamizmus alapján kezdett működni négy évvel ezelőtt, mint korábban. Sokkal hatékonyabbá vált az emberekkel való kommunikáció, olyan – legtöbb esetben fiatal – szereplők részvételével, akik képesek voltak fellendíteni a város életét, miközben komoly szakmai munkát is végeztek, ami hozzájárult a megfelelő úton való elindulásához.

Az idei kampány is megmutatta a Kereskényi Gábor és a legtöbb román induló közötti hatalmas hozzáállásbeli különbséget: az RMDSZ jelöltje például egy rendkívül profin felépített, színes és fiatalos kampányt folytatott – ami többek között a közösségi médiában való erőteljes jelenlét által is megmutatkozott –, miközben a román jelöltek többsége a hagyományos csatornákon keresztül próbálta elérni a szavazókat, illetve még

az utolsó pillanatokban is felesleges, még a román közösség körében is kontraproduktív magyarellenes szlogenekkel igyekezett szavazatokat gyűjteni.

Ékes példája volt ennek a 2012 és 2016 között polgármesterként tevékenykedő szociáldemokrata Dorel Coica, aki 2016-os vereségét követően idén is indult, a kampányában pedig folyamatosan felhívta a figyelmet arra, hogy Kereskényi Gábor valójában Orbán Viktor bábja, így újabb győzelme esetén a magyar kormány fogja irányítani a város jövőjét. A választás napján mémszerű fotókat is posztolt, többek között

azt javasolva az RMDSZ jelöltje számára, hogy sétáljon át a petei határátkelőn, lépjen be Magyarországra, majd soha ne nézzen vissza.

Coica amúgy csak 12 százalékot szerzett, így még a korábban a városban mondhatni teljességgel ismeretlen USR-s Radu Panait is megelőzte.

Kereskényi Gábor stratégiájának sikere az RMDSZ sikerét is jelzi, ugyanis a Párt az erdélyi magyarság egységét célzó (nagyon is jogos) kampányolás mellett igyekezett konkrét ügyekről is szót ejteni, egyben egy fiatalos kampány által a lehető legtágabb közösség felé eljutni, bevonva elsősorban magukat a fiatalokat. Nem teljesen magától értetődő ugyanis, hogy minden magyar automatikusan magyar jelöltre szavaz, az pedig különös siker, ha még a román választók is elismerik egy-egy magyar jelölt képességét.

Kiemelt fotó: Pro TV

Óvodás koromban a legtöbb kislánnyal ellentétben nem hercegnő vagy menyasszony szerettem volna lenni, ha nagy leszek, hanem állatorvos. Nagyon szerettem az állatokat, és csodálatos hivatásnak éreztem, hogy segítenék a beteg, bajba jutott állatokon. A tinikorom vége felé közeledve azonban váratlanul felszínre tört bennem a tűfóbia, utána pedig egyre több egészségügyi félelem, úgyhogy végül mindennemű orvosi pályáról kénytelen voltam letenni, bármennyire is vonzott az állatorvoslás. Sokat töprengtem hasonló alternatívákon, így kilyukadtam a kutyás terapeutánál (akkoriban még helytelenül „kutyaterapeuta”-ként emlegettem, ami egy picit mást jelent), majd mindenre elszántan a nyakamba vettem Budapestet, hogy az Educatio kiállításon kinyomozzam, mégis melyik felsőoktatási intézményben keressem a kutyás terapeuta szakot.

Mai fejjel belátom, mennyire naiv voltam, de ha már minden standnál egyszerűen közölték velem, hogy ilyen szak nincs, legalább megpróbálhattak volna a helyes irányba terelgetni.

Valószínűleg egyébként a pszichológia lett volna a releváns szak számomra, amin belül etológiával is foglalkozhattam volna, de végül elvetettem ezt az ötletet a helyzet bonyodalmai miatt, és mert ezt akkor még nem láttam át.

Ezután következett a gyógypedagógia-mánia. Nagyon érdekelt a tanulásban akadályozottak pedagógiája, máig szívesen olvasok vagy hallgatok előadást a diszlexiáról, diszgráfiáról és társaikról. Igen, a kutyás terápia ötletét még ez a terület is magában foglalhatja. Ekkor azonban a kutyás-állatos dolgokról már lemondtam. Gyógypedagógiára készültem egészen addig a pontig, amíg nem kellett döntenem az általam megjelölt egyetemek sorrendjéről. Időközben a némettanárom, aki nyelvvizsgára és érettségire készített fel, a fülembe ültette a bogarat, hogy belőlem márpedig germanisztikahallgató lesz. Először csak nevettem az ötleten (hiszen az „büfészak”), majd annyit mondogatta, hogy komolyan elgondolkoztam rajta. Jó nyelvérzékkel áldott meg a sors, mindig szerettem idegen nyelveket tanulni, sosem esett nehezemre. A németet amúgy is megszerettem, mióta gimnáziumba német specializációra vettek fel. A komoly elgondolkodásom odáig fajult, hogy a gyógypedagógiát végül meg sem jelöltem. Így lyukadtam ki az állatorvosi álmokból az ELTE germanisztika szakán, mondván, hiányozna a német.

Nagyon irigyeltem azokat a barátnőimet, akik évek óta biztosra tudták, hogy milyen szakra szeretnének menni, hol szeretnének majd elhelyezkedni, és céltudatosan ezeknek az irányába tudtak pedálozni. Amint a föntiekből kiderült, én nem ilyen voltam, és a mai napig is jellemez ez a szakmai csapodárság. Elárulok egy titkot: nagyjából nyolcéves korom óta énekesnőnek készülök, de ez mindig csak egy dédelgetett álom volt, amit senkinek nem mondtam el. Germanisztikatanulmányaim felénél azonban eldöntöttem, hogy belevágok, sőt, már az egyetemre is úgy mentem, hogy én majd úgyis rocksztár leszek, csak elkezdek egy rendes szakot, hogy megfeleljek a társadalmi és egyéb elvárásoknak. A németet, ha már elkezdtem, mindenképp be akartam fejezni, mert egyébként élveztem is, meg bármikor jól jöhet még egy diploma. Az egyetem után tehát jelentkeztem énekes OKJ-ra, méghozzá a Kőbányai Zenei Stúdióba. Itt szerencsésen meg is kezdtem a tanulmányaimat az év szeptemberében. A szórakoztató zenész képzettséget megszereztem (bár érdekesen zajlott a tanév második fele a távoktatás szépségeivel, és nem mondom, hogy nem hagyta el egy csúnya szó sem a számat a hetvenedik vizsgavideóm készítése közben).

Idén kezdtem a pedagógiai ráépülést. Ez ismét egy új dolog, hiszen csak idén fogalmazódott meg bennem, hogy valóban szeretnék éneket tanítani, mégpedig akkor, amikor augusztus végén egy igen tehetséges énekes barátomnak magyaráztam a beéneklési technikákat. Amikor pár évvel ezelőtt kudarcba fúlt első énekoktatásom egy ismerősöm számára, mivel semmilyen módszerrel nem tudtam megértetni vele, hogy vegyen hasba levegőt, rögtön elkönyveltem magamban, hogy nem vagyok pedagógusnak való. Most talán újra pislákol a remény. Éneket oktatni ugyanis igen jó elfoglaltság, tudniillik rengetegen szeretnének magánéneket tanulni. Emiatt előbb-utóbb úgyis rászántam volna magam, még ha kénytelen-kelletlen is, de így, hogy derült égből egyszer csak megérintett a motiváció szele, nagyobb örömmel vágok bele a ráépülésbe és az oktatás rejtelmeibe.

Joggal teszi fel az olvasó a kérdést, hogy ugyan miből fogok megélni. Erre mindig is megvoltak a megoldásaim, mostanra egész szépen körvonalazódik, hogy mit is szeretnék én a nagybetűs Élettől. Mindenképpen több lábon állni.

Nagyon szép lenne ezt azzal indokolni, hogy mindig kell egy ’B’-terv, és szeretek biztosra menni, de nekem ez csak a mellékes ok.

A valódi az az, hogy nem tudok megmaradni hosszútávon egyvalaminél, mert az átlagnál sokkal hamarabb képes vagyok belefásulni. Szükségem van a változatosságra szellemileg és fizikailag is. Szerencsére manapság ezt meg is engedhetjük magunknak, hiszen egészen fiatal kortól kezdve lehetünk vállalkozók, kereshetünk részmunkaidős állást, amit szinte akármikor ott is hagyhatunk, ha találtunk egy jobbat. (Ezzel nyilván lehet vitatkozni, ez az én ideavilágom.) Az állami ösztöndíjas képzésem után persze keresnem kell (és érdemes is) államilag bejelentett állást, ami az én esetemben egy zeneiskola vagy egy újság lehet jelen esetben. Nem részletezem, hogy milyen munkákon vagyok már túl, lényeg, hogy kilyukadtam az újságírásnál és nagyon élvezem. A zene és az írás tehát, ami az útkeresésem során mellettem maradt.

Tanulságos leckéket adott nekem az élet, hogy megtanuljak nemet mondani olyan dolgokra, amik nem támogatják a haladásomat, és hogy mindig a saját utamat járjam. Nekem kellett ez a sokféle tapasztalat ahhoz, hogy kilyukadjak oda, ahol most vagyok, amiből már magabiztosabban tudok építkezni.

Ti hogy éltétek meg a pályaválasztást? Mennyire éreztétek biztosnak döntésetek akkor, és mennyire érzitek annak most? Legyen akár pozitív vagy negatív élmény, mi kíváncsiak vagyunk a jövőképetek és karrieretek formálásának szakaszaira.

Szőrőstalpú románok, utálunk sz*r Románia, ellopták Erdélyt, rántott húsért verekszenek, na meg a többi. Nincs magyar, aki ne hallott volna rosszat az országról, olyan viszont sok, aki közvetlen tapasztalattal nem rendelkezik Románia kapcsán. De lehet-e egyáltalán bármi, amiben Románia jobb Magyarországnál? Íme 5 dolog egy olyan személy nézőpontjából, aki 18 évet élt a szomszédban.

Életszemlélet…

A román és magyar életszemlélet között egy jelentős különbség fedezhető fel. A magyar emberek észlelik a nehézségeket, azokat azonban általában felnagyítják, így számtalan pozitívum mellett is csak az adott negatívumra koncentrálnak, a jövőt pedig – különösen, ha a nemzet vagy a világ jövőjéről van szó – pesszimistán látják. A románok körében sokkal erőteljesebb a jobb jövőben való bizakodás: bár az emberek realizálják saját helyzetük nehézségéit, kissé a „majd lesz valahogy” és a „megsegít az Isten” érvek mentén haladva mégis hisznek abban, hogy idővel sokkal szebb történések következnek. Ez a különbség persze nemcsak a jövő viszonylatában, esetleg filozofikus magasságokban jelenik meg, hanem a mindennapokban is.

Egyszerűen úgy érzem, hogy a román emberek vidámabbak és közvetlenebbek.

Míg Magyarországon egy általános bizalmatlanság tapasztalható az idegen személyek felé, addig Romániában gyakran szólítanak meg a vonatokon, boltokban, közösségi terekben, egyszerűen azért, mert beszélgetni akarnak, esetleg kíváncsiak. Persze az ilyesfajta különbségnek számos társadalmi és történelmi oka van, de egy unalmas kedd délután az ember nem kezdi ezeket elemezni, hanem csak azt látja, ahogy az adott pillanatban miként viszonyulnak hozzá.

… és segítőkészség

A közvetlenség sok esetben furcsa helyzeteket teremt. Tapasztaltam már olyat, hogy egy román faluban a vonat kiindult a megállóhelyről, majd 50 méterrel később megállt, csak azért, hogy bevárjon egy elkésett utast, akinek a családja épp akkor pakolta ki az autóból a bőröndjeit. A kalauz csak nevetett a dolgon, miközben néhány utas még le is szállt segíteni nekik. Ezzel szemben a München-Budapest Railjet vonaton néhány ázsiai turista őrült sebességgel rohant a csomagjaival a vonathoz, melynek ajtajai már bezáródtak. A vonat igazából még nem indult el, a vonatra feljutni vágyók még az ajtónyitó gombot is elérték, viszont az ajtó nem nyílt ki, a vonat pedig elindult. „Az indulási idő fix” – nyugtázta a kalauz az ügyet.

Persze a történet nem a román idillt és a német (esetlegesen magyar) gonoszságot kívánja szemléltetni, hisz a szabályok be nem tartása Romániában a kedves történéseken túl számos pontatlanságot, bizonytalanságot és csalást is eredményez. Az is csalóka lehet, hogy míg Magyarországon a legtöbb időt a fővárosban töltöm, addig Romániában elsősorban vidéki tapasztalatokkal rendelkezem, a vidéki közeg pedig mindenhol több nyugalmat és derűt hordoz magában.

Az viszont biztos, hogy segítőkészségből és pozitivitásból nincs hiány – még Bukarestben sem.

Természeti látványosságok

Hogy merészelem ezt leírni, ugyebár? Értem az indulatokat, de mivel ez a cikk a történelmi és politikai igazságtalanságok helyett a jelen realitásával foglalkozik, ezért nem szégyen kimondani, hogy Románia borzasztóan gazdag és sokszínű természeti látványosságok tekintetében.

Egy olyan országról beszélünk ugyanis, ahol 2500 méter magas hegycsúcsok, gyönyörű völgyek, tenger, delta, de kiterjedt alföld is található.

Így különösen is ironikus azon 2018-as adat, mely alapján Magyarországon több mint 15 millió vendégéjszakát töltöttek külföldiek, míg Romániában csak 5.3 milliót. Bár én nagyon szeretem Magyarország turisztikai látnivalóit, nem lepődnék meg azon, ha Romániába több turista látogatna - különösen úgy, hogy az ország területileg két és félszer nagyobb Magyarországnál. Ez is mutatja azonban, hogy a két ország mennyire másképp használja ki lehetőségeit, illetve milyen szolgáltatásokat kínál az európai utazóközösség számára.

Ételek

Gondolom itt lenne az ideje tényleg elmennem a fenébe, igaz? Persze ízlés kérdése – ilyen téren olasz szeretnék lenni, hisz az olasz konyha a kedvencem –, de a román gasztronómia lágyabb ízvilága, illetve kevésbé olajos és zsíros jellege számomra pluszpont. Külön kiemelendőek a péksütemények, melyek lekörözik az átlag magyar péksütemények minőségét. Nagy kedvencem a dobrogeana, ami egy sós túrós, burekhez hasonlító palacsinta, de nagyon finom az almás strudel, ahogy a kolbásszal, virslivel vagy csirkemellel töltött úgynevezett „covridog” (perec-hot dog) is. Érdemes megkóstolni az ajvár- és padlizsánkrémet, a fánkhoz hasonlító, általában lekvárral és tejföllel gazdagított papanas desszertet, továbbá a marha- és sertéshús keverékéből készülő, borssal és fokhagymával fűszerezett rúdszerű mititei (mics) ételt mustárral. Utóbbi közel megegyező a szláv országokban ismert cevapival, így a magyar emberek többségének sem lesz idegen.

Internet

Ezt a pontot nem is feltétlenül az internet sebessége kapcsán emelném ki – bár a vezetékes internet Romániában az ötödik leggyorsabb a világon –, hanem az ár-érték arány miatt.

Teljesen magától értetődőnek tekintettem ugyanis, hogy havi 4 eurót (1500 forintot) fizetve korlátlan mobilnettel rendelkeztem, miközben az országot körbeutazhattam úgy, hogy gyakorlatilag semmilyen hálózati probléma nem merült fel közben.

Bár a mobilnet sebessége jónak nevezhető Magyarországon – a legújabb felmérések szerint a világranglistán a 17. helyre elég –, az ára igencsak drága. Elég csak annyit mondanom, hogy az egyik legismertebb szolgáltatónál 4 euróért 1GB internetet kapok, nem pedig korlátlan hozzáférést.

Úgy gondolom, hogy más Romániában élni, mint ahogy azt a legtöbb magyar személy elképzeli. Bár a téma egy külön cikket is megérne, összességében a magyar-román viszony mikroszinten teljesen eltérő dinamikával rendelkezik a közvéleményben megjelenő gondolatokhoz képest, így a határon túl eltöltött 18 évre nem is tudok fájdalommal vagy szomorúsággal visszatekinteni.

Annak is van azonban egy nagyon fontos oka, hogy elköltöztem…talán meg kellene írnom a cikk fordítottját, bár akkor nem lenne 5 pont elég.

Vajon soha többé nem halljuk ezt a felszólítást a katolikus szentmiséken?

Az életünk minden területén jelentős változásokat hozott a koronavírus-járvány, ezt a megállapítást unos-untalan hallhatjuk nap mint nap, olvashatjuk a hírekben és persze tapasztalhatjuk saját életünkben. A maszkviselés, a megszokott kommunikációs terek feladása, online térbe áthelyezése, az oktatás digitalizálása, utazási szokásaink megváltoztatása, a határok lezárása mind-mind ezt bizonyítják. A második hullám fenyegető veszélye pedig a nehéz tavaszi hónapok utáni nyugodt, nyári „vírusmentes” érzésünket foszlatja köddé.

Nekünk, keresztény-konzervatív értékrendet valló fiataloknak valószínűleg a mostani az első olyan alkalom az életünkben, amikor a megszokott katolikus szertartási rend szövegszerűen és közreműködésünkben jelentősen megváltozik. Azok, akik hozzám hasonlóan gyermekkoruk óta rendszeresen járnak szentmisére, pontosan tudják, hogy mi után mi következik, mi a hívek „feladata” az egyes részekben, és ez egy-két évtizede változatlannak és megváltozhatatlannak tűnt számunkra. Egészen mostanáig.

Tavasszal, éppen a nagyböjti időszakban történtek kényszerű változások a liturgiában: kiürítették a szenteltvíz-tartókat, szentáldozás csak kézből volt lehetséges (vagyis a pap nem tehette rá közvetlenül az áldozáshoz járuló személy nyelvére a szentostyát) és kérték a békejobb mellőzését is. Jó pár hétig a szentmisék nyilvános látogatása sem volt lehetséges, így a szigorú parancsként értelmezendő vasárnapi misére járás alól is felmentést kaptak a hívek, azzal, hogy lehetőség szerint kapcsolódjanak be a televíziós közvetítésbe. Noha május óta újra látogathatók a szentmisék, a tavasszal bevezetett változtatások továbbra is érvényben maradtak. Nemrég jelent meg a hír, hogy a békejobb nyújtása akár véglegesen is kikerülhet a szertartásrendből. Pedig ennek az aktusnak meglehetősen fontos üzenete van,

a Miatyánk és a szentáldozás között a kiengesztelődés, a testvériség kimutatásának fontos jele.

A Miatyánk után ugyanis a pap azt mondja: „Az Úr békéje legyen veletek mindenkor!” A hívek „És a te lelkeddel!” válasza után pedig egymás köszöntésére szólít fel: „Köszöntsétek egymást a béke jelével!”. Azaz csak szólított. Pedig annak idején ministránsként még az atyával történő kézfogást követően a templomban is körbementünk és a padsorok szélén ülőknek személyesen is „elvittük” a szertartást végző békeköszöntését.

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia a változtatást a járványhelyzettel indokolja, a misekönyv készülő új fordítása tehát minden bizonnyal új formulával egészül ki. A püspöki kar állásfoglalása szerint ugyanis az „Engesztelődjetek ki szívből egymással!” felszólítás 1969-től több évtizeden keresztül használatos volt és nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a vírushelyzet elmúlását követően a hívek újra kezet nyújtsanak egymásnak a szentmisén.

Mielőtt azonban egyedülállónak éreznénk a liturgia fenti átalakítását, érdemes kiemelni, hogy az sok változáson ment keresztül az elmúlt századokban. Előfordult korábban az is, hogy járványok idején korlátozták a szertartás bizonyos elemeit, vagy pl. a templomi temetkezések elvégzését. De játsszunk el a gondolattal, hogy valamilyen csoda folytán 60 évet visszarepülünk az időben és beülnünk egy szentmisére valamelyik székesegyházba! Nos azt hiszem, bizony erősen kapkodnánk a fejünket. Ugyanis nagy valószínűséggel a szertartás jelentős része latin nyelven zajlana, az atya háttal állna nekünk, a prédikáció elmondásához pedig felmenne a szószékre és szóba sem jöhetne a kézbe történő áldoztatás. Igen, az 1963-as II. vatikáni zsinat rendelkezései nyomán bekövetkezett változások a mostaninál nagyságrendekkel jelentősebbek voltak. Az eltelt hosszú évtizedek és a világ változásai, no meg az akkori újítások merőben más volumene miatt ma nyilván elképzelhetetlen az, ami annak idején megtörtént, hogy tudniillik a hívek egyes csoportja szembeszállt az új miserenddel és nem fogadta el azt, hanem a korábbi liturgia alkalmazásához ragaszkodott. Az ún. hagyományhű vagy tradicionalista katolikusok számára az ökumenizmus erőteljesebb megjelenítése, a latin népnyelvvel történő felváltása „eretnekségnek” számított, hiszen úgy gondolták, hogy a latin feladásával megszűnik a misék azon jellegzetessége, hogy kiragadják az embert a mindennapokból és az alkalmazott ősi nyelv igazi, különleges közösséget hoz létre közöttük.

Szövegszerű változtatásra utoljára 2009-ben került sor, szintén a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia döntése nyomán. „Ez a vér értetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára” – ez lett az új formula a döntés megszületése évének Pünkösdjétől. Ez a verzió visszatérés volt az 1991. előtti állapothoz, ugyanis abban az évben a „sokakért” helyett a „mindenkiért” szó került az eucharisztikus imába. A változás ugyanakkor nem a világ bizonyos körülményeinek megváltozása miatt történt, hanem inkább ez eredeti szentírási szöveghez való pontosabb visszatérést jelentette.

Visszatérve, úgy tűnik, hogy a jövőben a pap cikkem címében szereplő mondat helyett az alábbi formulát használja: „Engesztelődjetek ki szívből egymással!” Erre válaszul pedig az egymás mellett állók fejük biccentésével jelzik kiengesztelődésüket.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

A Budapest Schoolt nem alternatív, hanem család- és tanulásorientált iskolának tartja Halácsy Péter alapító. Úgy látja, nem a boldogság, hanem a tanulás a lényeg, és az elő-előforduló hibák esetében is azt keresi, hogy mit lehet tanulni belőlük. Szabályos szerződést is kötnek, ahol a tanárok képviselik a közösséget, a szülők a családot – a gyerekek pedig önmagukat. A kezdő tanáraikat jobban fizetik, mint az állami intézmények, a tapasztalt tanárok esetében azonban már nincs ilyen különbség. Halácsy azt mondja, egy iskolának csak 30-40 százalékát adja a tanterv, legyen az nemzeti vagy nem nemzeti. Ezek mellett a Reaktornak beszél még késő esti iskolai erőszakról, bámészkodóhatásról és hübriszről.

Mi a Budapest School (BPS)? Alternatív iskola? Boldogságorientált oktatási intézmény?

Mi nem szeretjük az alternatív szót. A boldogság az fontos, de az is, hogy a gyerek tanulásorientált legyen. Meglepő, de ide érkeztünk meg hosszas önkeresgélés után.

Fontosnak tartjuk, hogy örömmel tanuljanak, maguktól is akarjanak tanulni a gyerekek, ne csak a kényszer hatására.

Ami még fontos, hogy a gyerekeink egészségesek legyenek és a társadalom számára hasznosak. Valószínűleg ez a legnehezebb. Egy olyan társadalomban, ami folyton változik és nem világos, hogy mi a hasznos és mi nem az.

Akkor ti ezt hogy értelmezitek?

Szerintem ebből a legfontosabb, hogy a változásra fel kell készülni. Arra, hogy vannak más emberek körülötted. Azt, hogy majd épp mikor, mit kell csinálni, azt az idő fogja hozni. Az, hogy legyél adaptív, tudjál alkalmazkodni, és figyelj oda, hogy vannak körülötted emberek, a társadalmad, a közösséged, a csoportod, a családod, az egy olyan dolog, ami nem fog változni. Ha ezekre fel tudunk készülni és arra fókuszálunk, hogy a gyerekek, fiatal felnőttek ezt a képességet elsajátítsák, akkor maguktól fognak tudni adaptálódni az életre, nélkülünk. A ’80-as évektől kezdve beszélnek az élethosszig tartó tanulásról. Ma 110 év a várható becsült élettartama egy most születő gyereknek. Az első 12 évet nagyon komolyan vesszük. Mi arra készülünk, hogyan tud majd az iskolán kívül is tanulni. Ilyesmi dolgokon szoktunk gondolkozni.

Ugyanazt tanulják meg, ugyanazokból a könyvekből, mint más diákok, csak máshogy, más módszerekkel? Hogy néz ki egy napjuk?

Ezt szokták kérdezni, de nekem adatom van arra, hogy két különböző iskolában nem ugyanazt tanulják. Azt, amit a Nemzeti Alaptanterv elő szokott írni, az ugyanaz lenne. Az, amikor a nemzet definiálja, hogy mindenki ugyanazt tanulja. Azt, hogy azon kívül mit tanulnak, azt most nem tudom megmondani, azt befolyásolja, hogy őket és a tanárokat mi érdekli. Az, hogy milyen könyvekből tanulnak, tök mindegy nekem, a lényeg az, hogy ott és akkor abból a könyvből tanuljon, ami a legjobb számára. Sokat használják ugyanazokat a könyveket és van egy úgynevezett internet, ahol nagyon sok minden ott van.

Kívülről szemlélve a BPS-t egy fővárosi felső középosztály elitiskolájának tűnik. Milyen hatása van a közoktatásra annak, hogy a hozzátok járó gyerekek eltűnnek az állami iskolák életéből?

Hozzánk 300 gyerek jár, a köznevelésbe kb. egymillió. 300-nak milyen hatása van az egymillióra? Nem tudom. Ismerem ezt az elméletet, hogy igazából ártunk a köznevelésnek azzal, hogy a gyerek másik iskolában van. De most már minket is úgy szólít meg az állam, hogy mi egy köznevelési intézmény vagyunk. A köznevelés része vagyunk, tehát nem kerülnek ki ezek a gyerekek a köznevelésből, aminek a rendszerében sokféle iskola tud működni.

Mennyiben lesznek mások azok a gyerekek, akik nálatok az óvodából, általános iskolából, majd akár a gimnáziumból kikerülnek?

Azt a visszajelzést szoktuk kapni, hogy tudatosabbak. De a következő generáció mindig tudatosabb.

Külsős tanárok, akik vizsgáztatni szokták őket, azt mondják, hogy tudatosabbak.

Fontos az a gondolkodás, hogy mi most tanulunk. Ha én egy hibát elkövettem, akkor nem az a lényeg, hogy egy hibát elkövettem vagy nem, vagy jaj mi lesz velem, hanem hogy ebből mit tudok tanulni. Ez a gondolat fontos alap, ami azt hiszem, hogy elég erős. Az, hogy odafigyelünk egymásra, hogy közösségben vagyunk, hogy tudunk azon gondolkozni, mik a közösség szabályai, mi az, amitől működik egy közösség és mi az, amitől nem és hogy én felelős vagyok azért, hogy a közösség tudjon működni.

Mennyire nehéz megfelelő tanárt találni? Gondolom, magasabb a fizetés, mint az állami iskolákban, ami vonzó lehet.

Érdekes módon a fizetések nem magasabbak. A kezdő fizetések szerintem nagyon rosszak az állami iskolákban. A kezdő tanároknak nagyon rossz a fizetése. A kezdő tanároknak többet adunk, de idővel ugyanannyit adunk a 20 éve pályán lévő osztályfőnök típusú tanároknak. Hogy mennyire nehéz? 20 éve dolgozom olyan iparágban, ahol állandóan azt kérdezik, hogy mennyire nehéz embert, szoftvermérnököt, kutatót, jó újságírót találni. Hogy mennyire nehéz tanárt találni? A szőlészetekbe is nehéz embert találni. Tehát nagyon nehéz. Sok munkába telik az, amíg összeállítasz egy csapatot. Ez valószínűleg azért van, mert mindenki válogat, ismerkedünk, és nem mindenki illik mindenhova.

Ebbe a közösségbe a tanárokon, diákokon kívül a szülőket mennyire vonjátok be?

Nálunk nagyon fontos a család. Én magam is egy családban élek. Nem úgy gondolok a gyerekemre, hogy kiszakítom a családból és elviszem az iskolába. A 19. századi iskola az körülbelül ez volt, hogy az iskola kiszakítja a családból a gyereket és átveszi a nevelését.

Mi azt szeretnénk, ha a családi értékek és hagyományok megmaradnának és családi élmény is lenne az iskola.

Mi ilyen kis csoportok vagyunk. Az én gyerekeim 32 gyerekkel járnak – ők úgy érzik, hogy – egy iskolába, mind a 32 gyerek szüleit ismerik keresztnévről. Látom, hogy egy csoportnál tényleg részt vesznek-e, vagy elszakadtak a szülők? Töltenek-e időt együtt? Én magam azért kezdtem el iskolát csinálni, mert azon gondolkoztam, hogy szeretnék a gyerekeim iskolatársainak a szüleivel jóban lenni vagy legalább legyen valami közös ügyünk. Ezekben az iskolákban van egy közös ügy: közösen neveljük a gyermekeinket.

Szokták mondani, hogy egy falu kell ahhoz, hogy egy gyermeket felnevelj. Mi tulajdonképpen kicsi falusi közösségek vagyunk egy nagyvároson belül.

Ebből a szempontból a család nagyon fontos. Minden gyereknek van egy úgynevezett mentortanára, aki arra figyel oda, hogy ő hogy van. Hagyományos rendszerben osztályfőnöknek hívják. De nem az a lényeg, hogy ő egy osztálynak a főnöke, hanem hogy egy gyereknek a mentora. Természetesen többnek egyszerre. Három havonta leül a mentortanár a gyerekkel, már egészen kicsi korban, öt- és tizenhatévesen is. (Hároméves korban is, de ott ez azért még csak játék.)

A tanár a gyerekkel és a szülővel köt egy szerződést arról, hogy mi legyen a következő három hónapban. Mi az, ami fontos? Mik az igények, mik az elvárások? Mi az, amit szeretnénk elérni? Mi az, ami a közösség felől jön?

A tanár képviseli az iskolát. A szülő képviseli a családot. A gyerek meg idővel képviseli saját magát. Ezek a beszélgetések megtörténnek és utána ezeket egy egész közösségként is meg kell csinálnunk, hiszen nem szokott elfordulni, hogy 30-an 30-félét akarnak csinálni, nem ez az individualista mindenki rohangál és önmegvalósít dolog van. A tanárok dolga, hogy mindez egy közösségként tudjon működni. Ezért ezekbe a beszélgetésekbe beviszi, hogy ennek a közösségnek most erre van szüksége, úgyhogy neked is ezt meg kéne csinálnod. A lényeg, hogy ebben a beszélgetésben benne van a szülő is.

De ez nem egy szó szerint értendő, írásba foglalt szerződés, ugye?

De. Aláírjuk, aztán nyomon követjük és megnézzük, hogy mi valósult meg belőle. Nem is az a lényeg, hogy ha nem valósult meg, ki vagy rúgva. Ha nem valósul meg, mit tudunk ebből tanulni? Ezek nem az én céljaim, nem az iskola diktálta, hanem ezt az a tanár, a szülő mondta.
Ha nem valósult meg, akkor valamit módosítani kell. Vagy nem volt jó a cél, már nem annyira érdekes, vagy nem tettünk meg mindent érte. És azt is megnézzük, hogy ki mit tesz.
Az én gyerekem hétévesen elkezdett aktívan olvasni – már nem bírjuk pénzzel, annyit olvas – és jött egy ötlet, hogy legyen egy olvasóklub az iskolában, a tanár ezt szervezze meg. De a tanár azt mondta, hogy oké, de mi menjünk el a gyerekkel könyvtárba, mert ő most nem ér rá, és hozzunk könyvet vagy vegyük meg neki!
Tehát nekem is kell tennem azért szülőként, hogy segítsem a gyerekem olvasását. Ami tulajdonképpen triviális, de most beemeljük az iskola rendszerébe is.

Akkor gyakorlatilag egy teljesítménymérés a szerződésben foglaltak megvalósulásának ellenőrzése? Nálatok például kapnak jegyeket a tanulók?

A magyar nemzeti köznevelési törvény augusztus óta mindenkinek kötelezővé teszi az osztályzatban vagy érdemjegyben való értékelést. A mi iskolánk is gyakorolja ezt, félévente vagy évente. Emellett egy sokkal gazdagabb visszajelzést is ad, amit mi úgy hívunk, hogy több szempontú értékelés.
Nem azt mondjuk, hogy matematikából ötös, hanem azt mondjuk, hogy nézd, te már a tízes számrendszerben így tudsz számolni, a halmazműveleteket már megtanultad, a szöveges feladatokat még el szoktad rontani, lehet, hogy lassabban kellene olvasni. Tehát egy nagyon sok szempontú visszajelzést ad, amiből egyébként az osztályzat is kijön.
Ezt nem kell beleírni a szerződésbe. A Nemzeti Alaptantervből jövő elvárásokról nem beszélgetünk, például, hogy kell-e neked matekot tanulnod. Erről felesleges beszélni, ezt már megcsinálta az állam, a nemzet, sok ezer éve tanulunk matematikát.
Egy iskolában a tanterv csak a 30-40%-ot adja, minden másról érdemes beszélni.

A felvételi hogy néz ki nálatok? Milyen tudású gyermekeket vesztek fel?

Minden iskola olyan gyereket szeret felvenni, akit definiált, hogy milyen gyerek legyen a végén. Az a legjobb, hogyha olyat veszel fel, mert akkor nem kell felelősséget vállalnod.
Viccet félretéve, milyen gyereket szeretünk felvenni? Aki szeret feladatokat megoldani, aki tud közösségben dolgozni, aki tudatosan fejleszti a képességeit. Igazából ez történik minden iskolában.
Nálunk a tandíj átlagosan 100.000 Ft hozzájárulás. Ez azt jelenti, hogy egy közösség minden tagja átlagosan 100.000 Ft-ot fizet. Van, aki többet, és van, aki kevesebbet. Ezt önmaguk döntik el, nem csinálunk vizsgálatokat meg hasonlókat.
Általában az szokott történni, hogy eleinte gyorsan elfogynak a támogatott helyek és utána már csak a támogatók tudnak jönni. Az arányokra viszont odafigyelünk, már-már kvótánk van. Azt szeretnénk, hogy a 60% támogassa a 40%-ot.
Felvételink igazából nincs. Most indítottunk középiskolát is, és nem ezt a központi felvételit csináljuk, hanem azt mondjuk, hogy megmutatjuk milyen az iskola és a végén megnézzük, hogy neked és a közösségnek ez jó-e.

Egy szabályunk van: tudjon nálunk tanulni a diák és a közösség jobb legyen attól, hogy ő ott van.

Elkezdjük a munkát, csinálunk projektet. Van, hogy egy hétig ott van egy gyerek és a végén beszélgetünk arról, hogy ez működne, vagy nem működne. És vannak olyan esetek nálunk, amikor azt mondjuk, hogy szerintünk ez nem működne. Vannak ebből nehezebb esetek is, amikor a szülő azt mondja, hogy működne, meg vannak ebből könnyebb esetek is.

Mondtad már, hogy akkor indult ez az egész kezdeményezés, amikor a gyerkőcöt be kellett iratnotok suliba. Hogy zajlott az akkreditációs folyamat? Mik voltak a legnagyobb meglepetések, buktatók? Egy elég hosszú folyamatról beszélünk, ha ’15-ben indult és 2020-ban ért véget.

Az állami elismertséget 2 éve kezdtük el. Az első években magántanulói közösségként működtünk, mert a magántanulóság egy rendkívül jó rendszer volt. Ennek az volt a lényege, hogy úgy tanulsz, ahogy tudsz, magánúton oldod meg, ahogy Széchenyi is megoldotta, és félévente bemész egy államilag elismert iskolába, ahol teszel egy vizsgát. Mi az első években így működtünk.
Pár éve kezdtük azt érezni, hogy azzal, hogy növekedtünk, volt egy nagy problémánk. A gyerekek 102 különböző iskolába mentek el vizsgázni. És ahogy az elején mondtam, rájöttünk, hogy

ez a 102 iskola 102 különböző dolgot kér, tehát nekünk 102 különböző tantervnek kellett megfelelnünk, amitől egy picit nehezebb volt a dolgunk.

A végén nehezebb volt ezt az egészet csinálnunk, mintha lett volna egy saját akkreditációnk és ezért indult el ez a folyamat.
Mi volt ebben nehéz? Ez két különböző rendszer, két különböző megközelítés. Vannak alapértelmezettnek vett, rendszerszinten kőbe vésett szabályok. Mondok egy példát: osztályokba kell járni a gyerekeknek. Oké, közösség. De mit jelent ez? Ugyanazt kell tanulniuk? Egy életkor? Mit jelent az osztály? Mi nem így szervezzük az osztályt, hanem azt mondjuk, hogy összejön 30 gyerek, egy keresztkorosztályú csoport, ők egy közösség. Különböző foglalkozásokban különböző csoportokként működnek.
Természetesen a haladó, írni-olvasni tudó könyvklubba már csak azok mennek, akik tudnak írni, olvasni. Tehát vannak képesség szerinti csoportok, de ma reggel a tornaóra együtt volt, mert mindenki tudott öt kört futni a pályán.
Ezt a rendszert ahhoz a rendszerhez hangolni, ahol kötelezőek az osztályok, mert egy rendeletben az osztályokat be kell írni az ételrendeléshez, ehhez sokat kellett dolgoznunk, hogy hogyan lehet ezt a kettőt egymáshoz kapcsolni.

Terveztek további bővítést? Most óvodáról, általános iskoláról beszélünk, középiskolátok is van, illetve szoftverfejlesztő technikumotok.
Akár Budapesten vagy az agglomeráción kívül is terveztek intézményeket?

Két technikumunk van, az egyik Dombóváron, ami elég messze van az agglomerációtól. Konkrétan kétórányi utazásidőre van Budapesttől, de a másik Budapesten van. Kilencedikes osztályokkal dolgozunk főképp, ahol van egy minisztériumi engedélye az iskolának és a tanároknak, hogy Budapest School modell szerint működtessék azt az adott osztályt. Ez is egyfajta bővülés, hogy hogyan tudunk állami iskolákkal együtt dolgozni, ahol nem mi üzemeltetjük az iskolát. Mi abban segítjük a tanárokat, hogy hogyan szervezzék a tanulást az adott osztályban. Van Veszprémben is egy kis általános iskolás csoportunk.

Bővülni szeretnénk térben és korosztályban is. Szeretnénk kipróbálni a technikum újraértelmezését, amit én úgy hívok, hogy fókuszált iskola. Ha én már tudom, hogy nagyon érdekel a művészet, gyerekként nem érdekel, hogy ezt technikumnak vagy gimnáziumnak hívják.

Azt szeretném, hogy megtanuljam azt, amit meg kell és olyanokkal tudjak együtt lenni, akiket nagyon érdekel ez a művészet és nekem ez mindegy, hogy gimnáziumban a szakkör vagy tagozat, vagy ez egy technikum, mert a családokat nem érdeklik a jogi kategóriák. Próbáljuk meg ezeket az iskolákat megcsinálni, mert a technikum, ami ilyen fókuszált iskola, annak nagyon rossz a brandje ma Magyarországon. Az emberek úgy gondolják, hogy még nekik is kell egy iskola, ami hátránykompenzációs iskola lenne. De igazából az, hogy 16 évesen valami izgalmasat csinálsz és csillogó szemmel belemerülsz egy projektbe, az nem hátránykompenzáció. Azt gondoljuk, hogy ez egy elitiskola.

Nálatok megjelenik az iskolai erőszak? Itt gondolok verbális vagy akár fizikai erőszakra, de az online térben megjelenő bántalmazásokra is.

Az erőszak mindenhol megjelenik, ahol két ember van, emiatt ez egy nehéz dolog. Nálunk amikor megjelenik, akkor nagyon fontos, hogy amint megjelenik, foglalkozzunk vele. Nem is az a legnagyobb baj az iskolai erőszakkal meg az erőszakkal úgy általában, hogy megtörténik, de persze az sem jó, hanem amikor hónapokig vagy évekig semmi nem történik. Amikor minden gyerek tudja, hogy ki az a személy és a tanárok nem foglalkoznak vele. Mondok egy másik példát. Az iskolai erőszak fele az udvaron történik, ahol nem látja a tanár. Hogyan tudunk egy olyan biztonságos környezetet létrehozni, ahol, ha ez megtörténik, akkor ez bekerül a terembe, ahol azt tudjuk mondani, hogy matek óra állj, mert itt most egy fontosabb dolog van és oldjuk ezt fel? Mert akkor nem rögzül be ez az áldozatszerep, ami ezáltal kialakulhat. Egy ilyen helyzetben sajnos mindenkinek a legegyszerűbb nem odafigyelni.

Az emberek negyede volt áldozata iskolai erőszaknak és az emberek negyede elkövetett erőszakot. Az emberek fele meg nézte.

Ehhez az egész közösség kell, hogy ez meg tudjon történni, mert elfogadjuk. Továbbiakban ezzel az úgymond bámészkodóhatással foglalkozni kell, hogy ha az ember látja az erőszakot, azzal valamit tegyen. Miért olyan nagy dolog ez az online erőszak? Egyszer beszélgettem erről valakivel. Ő azt mondta nekem, hogy az iskolák sokszor azt mondják, hogy ők azért felelnek, ami 8-tól 17-ig történik az iskolában és nem azért, ami utána. Az online erőszak nagy része meg inkább este történik, amikor valaki ráír valamilyen platformon arra, akit bántani szeretne. Mi erre azt mondjuk, hogy ami a közösségben történik és mindegy, hogy hol és mikor, akkor azzal foglalkozni kell. És mi tudunk vele foglalkozni, azonnal és gyorsan.

Az iskolaőrség felállítása szerinted egy jó lépés az iskolai erőszak visszaszorításában?

Ezt én nem tudom megmondani. A mi iskolánkban ez nem merült fel, de az, hogy más iskolában ez segít-e, azt csak a másik iskola tudja megmondani.

Említetted ezt a bámészkodóhatást. A nevedhez kötődik egyrészt a Bridge Budapest Egyesület is, de ami erről a bámészkodóhatásról eszembe jutott, az inkább a Hősök tere nevű civil kezdeményezés. Ezek kapcsolódnak bármennyire a Budapest School-hoz?

A Hősök tere fele egy pedagógiai program lehetne. A Hősök terével nagyon sok tanár tréninget csinálunk, nagyon élvezik a tanárok és a Budapest School-ban is alap dolog ez a bámészkodóhatás, ez az egész növekedő fókuszhatás, amiről az elején beszéltem. Maga a témák, azok ott vannak.

A magyar fiatalok körében nemzetközi összehasonlításban alacsony a vállalkozási hajlandóság. Ennek talán az oka lehetne a tudáshiány vagy az önbizalomhiány. Mi növelheti szerinted a vállalkozási vágyat vagy a vállalkozási szemléletmódot, akár a 9-14 évesek körében is? Ha jól tudom, akkor a Bridge Budapest Egyesületnél foglalkoztok ezzel.

Most van egy új projektem, amibe bekapcsolódtam, a Start Up Hungary. Egy olyan alapítvány, ami a magyar startup ökoszisztémával akar foglalkozni, úgyhogy nagyon sok ilyen beszélgetésben vagyok benne, hogy vajon miért meg mi segíthetne? Az első válaszom, hogy egyelőre még nem tudom, mert nem értem én sem, hogy mi történik. A magyar kreatív bátorság megvan az emberekben és a leleményesség is, hogy össze tudunk rakni dolgokat és tényleg zseniális dolgokat, például a magyar Nobel-díjasok. Ez nem jelenik meg az innovatív vállalkozásokban. Hogy ez miért van, hogy a körülöttünk lévő országokban most több van, és ezt nem tudom őszintén megmondani. Talán azért, mert a gyerekekkel van a baj vagy az oktatással van a baj vagy, mert túl sok állami pénz van benne és elkényeztetettek lettek az emberek, merthogy az állam pumpálja bele a befektetési pénzt, ezt a legkönnyebb mondani. Nem tudok őszintén bevallva erre válaszolni.

Egyszerűen látom azt, hogy zseniális dolgok tudnak megtörténni ebben az országban, amit én kreatív bátorságnak hívok.

Amikor vállalkozást csinálunk és szoktunk beszélni ilyen nagyobb magyar high-tech cégekkel, akkor mindig előjön, hogy egy szintig nagyon könnyű eljutni Magyarországon, de utána terméket vagy brandet csinálni belőle, az nagyon nehéz, tehát amikor össze kell rakni valamit kicsiben, prototípust készíteni, megszervezni, megnyitni valamit, az megy, de amikor ilyen nagy brandet kell létrehozni, akkor az sokkal nehezebben megy nekünk, de lehet, hogy erre az a válasz, hogy ez oké és csinálják mások.

Igazából kis mérettel is, meg start upokkal is lehet nagy sikereket elérni.

Igen, csak a startupnak az a definíciója, hogy kezdetektől benne van a nagy hatásos skálázódás. Sokan vitatkoznak, mi a definíció. Most rögtön egy olyan vállalkozást csinálok, amire azt gondolom, hogy a világon ezt millió, százmillió vagy egymilliárd ember tudná használni. Ahhoz azért hübrisz kell, az egymilliárdhoz, de ahhoz is, hogy néhány százmillióan tudják használni. Ha rögtön csak arra gondolok, hogy ezen a sarkon nyitok egy éttermet, azért azt nem hívjuk start upnak.

Az európai mentalitás az az, hogy az amerikaiak jók a marketingben. Tehát, hogy mi meg tudjuk csinálni, ők meg eladják. De ha ezzel indulsz neki, akkor rohadt nehéz lesz eladni. Mert akkor rögtön azt gondolod, hogy ezt csak ő tudja eladni, én nem tudom eladni. Eközben meg mi is el tudjuk adni. Ebből valahogy ki kell szabadulnunk.

Az interjút készítette:
Fazekas Csilla, Reaktor Közösség

Április eleje óta az érdeklődések 52 százaléka új építésű családi, iker- és sorházakra érkezett, szemben az előző év azonos időszakával, amikor csak 42 százalékot tett ki ez az arány.

“Ez jelentős eltérést mutat az aktuális keresleten belül és azt jelzi, hogy a vevőjelöltek most már szeretnének kerttel rendelkező lakóingatlant vásárolni. Ebben pedig szerepet játszik a karantén hatás, a tavaszi kijárási korlátozások után ugyanis sokan a lakások helyett inkább a kerttel rendelkező ingatlanok felé fordultak. Ezt mutatja, hogy a járványt megelőző január-februári időszakhoz képest júliusban és augusztusban az új építésű házak iránti kereslet 36 százalékkal nőtt, a társasházi lakásoké viszont 14 százalékkal csökkent.” - mondta Balogh László, az ingatlan.com vezető gazdasági szakértője.

Fotó: ingatlan.com

Várják a vevők a rozsdaövezeti lakásokat

Az utóbbi hetekben enyhe csökkenés figyelhető meg az új lakóingatlanok iránti érdeklődések számában. Ez egyrészt a vevők kivárásával magyarázható, másrészt pedig azzal, hogy a piacon elérhető új építésű kínálat egy része már a megfizethetőség határait súrolja.

“Mindkét tényező összefügg a tervezett rozsdaövezeti lakásfejlesztésekkel. Sokan várják, hogy a döntéshozók ismertessék, mely rozsdaövezetekben lehet majd elindítani a lakásépítéseket. Erre várhatóan szeptemberben kerül sor, és friss kínálatot hoz az új lakások piacára. A másik oldalról a keresletet is fokozhatja, mert a rozsdaövezeti lakásokat 5 százalékos kedvezményes áfával lehet megvásárolni.” - tette hozzá Balogh László.

Összességében a rozsdaövezeti lakások megjelenése a lakásépítéseknek adhat lendületet, emellett fokozhatja a versenyt az új lakások piacán, növelheti a bérlakásállományt is.

Az ingatlan.com elemzése szerint, szeptember elején a fővárosban több mint 2800 új lakást és házat kínáltak eladásra, átlagosan 865 ezer forintos négyzetméteráron. Budapesten belül a XIII. kerületben van a legtöbb eladó új lakás, itt 780 új építésű ingatlan vár gazdára. A második helyen a XI. kerület áll közel 400, a harmadikon pedig a IX. kerület majdnem 300 új lakással.

A megyeszékhelyeken közel 800 új lakóingatlant hirdetnek eladásra. Debrecenben a legnagyobb a választék, ahol 220 darabos a kínálat négyzetméterenként 598 ezer forintos átlagárral, a második helyen áll Győr, a harmadikon pedig Székesfehérvár 153 és 81 ingatlannal. Ezeket átlagosan 491 és 596 ezer forintos négyzetméteráron kínálják a beruházók.

A KSH adataiból és az ingatlan.com-csoporthoz tartozó, a banki szolgáltatásokat naprakészen bemutató money.hu tapasztalataiból az is kiderül, hogy az új lakások vevői jóval gyakrabban vesznek fel hitelt mint a használt lakást vásárlók. 2019-ben az eladott új lakások száma a teljes forgalom 6-7 százalékának felelt meg, miközben az új lakások vásárlása céljából folyósított hitelek száma az összes lakáshitel 12-13 százalékát tette ki.

Vannak jól ismert alkotások, amelyek nem lehet kikerülni, látjuk őket, ismerjük. Ugyanakkor gyakran nem értjük, miért is lett híres. Az én generációm tudja, hogy létezik egy South Park nevű sorozat, de összemossák más hasonló megjelenéssel rendelkező sorozatokkal. A cikkben tisztázom, mitől olyan egyedi és fontos alkotás a South Park.

„Azok a kilencvenes évek…” – hangzik az ismert mondatkezdés. Ki ne emlékezne a most újra divatba jött holdjáró cipőkre, a walkmanre, esetleg az első Playstationre? Ekkor élte fénykorát a DOS játék, például a Settlers II. Ezek nem koptak ki, de már csak időszakosan élik reneszánszukat, és egyre inkább kezd kialakulni a nosztalgia faktoruk. Van azonban sok olyan jellegzetes kilencvenes évekbeli „szereplő”, akik a mai napig vagy ténylegesen léteznek, vagy még mindig életben tartja őket aktív rajongótáboruk. Bár utóbbira tipikus példa, itt nem a Nirvana együttesről lesz szó, hanem a kedvenc sorozatomról: a South Parkról.

A sorozat 1997-ben indult, két évvel a születésem előtt, így értelemszerűen én csak később, a 2010-es évek elején kezdtem el bepótolni. A tévében láttam először egy ismert humorcsatornán, persze gyerekként a társadalomkritika helyett a trágár beszéd fogott meg, hiszen ez tizenkét évesen „tiltott gyümölcs” volt. Lényegében a sorozat mondanivalóját éreztem, de sok poént, szatírát már csak idősebb fejjel fogtam fel, vagy vettem észre.

South Park egy létező hely az Egyesült Államokban, Coloradoban. A helyszínválasztás azért is fontos, mivel Colorado egy nagyon átlagos amerikai terület. Nem olyan fényűző, mint California állam, és nem olyan nagyvárosias, mint New York, Ugyanakkor mégsem olyan vidéki, mint Utah, vagy a morbid humor egyik kedvelt témája, Alabama állam. A South Parkot Trey Parker és Matt Stone készítik, elmondásuk szerint a legtöbb karaktert a valóság szülte. Példának okáért ott van Kenny McCormick, aki folyton meghal, és mélyszegénységben él a kisváros szélén egy romos házban.

Kenny apja alkoholista, aki gyakran verekszik a feleségével. Van két testvére is. Kenny érdekessége, hogy a részek túlnyomó többségében- ahogy szó volt róla- meghal. Ezt a készítők az egyik részben meg is válaszolják a nézőnek, a hétköznapi életükből mintázták ezt is: Középiskolában egy szegényes körülmények között élő, mindig narancssárga kapucnit viselő osztálytársuk olyan ritkán ment be az iskolába, hogy azzal viccelődtek, meghalt. Igen, ez a sorozat nem való azoknak, akiknek a vicc a valóságot jelenti, és nem tudnak azzal a véleménnyel azonosulni, hogy a vicc az vicc, és pont az a célja, hogy a rossz dolgokat kifigurázzuk, gúnyt űzzünk belőlük. Ebből könnyen kitalálható, a sorozat tele van rossz és jó sztereotípiákkal. Ezekkel dolgozik, és ezekből hozza ki általában azt a durva társadalomkritikát, ami miatt érdemes nézni. Zseniálisan mutat be minden elfogult álláspontot, és ráébreszt arra, hogy érdemes meghallgatni a sajátunktól eltérő véleményeket is.

Mivel a sorozat aktualitásokra, vagy ismert, sokakat megosztó közéleti kérdésekre reagál, ezért elkerülhetetlen téma benne a politika. De nincs olyan vallási, etnikai vagy filozófiai álláspont se, amiből még ne csinált volna viccet.

Ezért nevezhető függetlennek a sorozat: mindenkit egyszerre sért.

Viszont nem öncélú értelmetlen bunkóság, mert bemutatja, mennyi szörnyű dologra tudja rávenni magát az egyén az emberi butaság, egyesek a szélsőséges gondolkodás miatt. Az öncélú alpári szórakozást is kiparodizálja, külön rész készült a Family Guy sorozatról is.

Négy főszereplő van. A gonosz karakter, az Cartman. Ő egy túlsúlyos, elkényeztetett rasszista és antiszemita karakter, aki rajong Hitlerért, és Mel Gibsonért. A híres színészt azért szereti, mert a Cartman szerint a Passió bemutatja azt, hogy a zsidók gonoszak.

Cartman ellenpólusa Kyle. Kyle egy zsidó fiú, aki folyton beszól Cartmannek a túlsúlya miatt. Az apja ügyvéd, és az anyja is egy zsidó családanya sztereotípiája.

Van a két semlegesebb karakter, Stan és Kenny. Kennyt újra nem kell bemutatnom, Stan pedig egy tipikus amerikai fiú: Az apja geológus, van egy nővére, és inkább Kyle fele húz a barátsága, mint Cartman irányába.

Ezekkel a karakterekkel dolgozik tehát a sorozat, és igen, tényleg offenzívebb karakterek, mint egy Barátok Közt szereplőgárda. De ezért is izgalmas, hiszen ha végignézzük a sorozatot, esetenként ráismerhetünk a saját hibáinkra is. Vagy éppen másokéra. Ez egy olyan alkotás tehát, ami csoda, hogy még létezik. Ha most indulna, a mai mainstream média bizonyára sokkal erősebben támadná. A sorozatban mindenkinek vannak hibái, és mindenkinek vannak jó tulajdonságai, ritkán, de még Cartmannek is, például, mikor megmenti a szeretett kisvárosát egy hippi fesztiváltól:

Senki sem egyenlő South Parkban: vannak okosabbak, van, aki tehetősebb, és van olyan is, aki jobban néz ki, mint mások. Minden sereplő kimondja azt, amit az ember ha tapintatlanságból is, de a hétköznapokban kimond magában. Például a láthatóan lustaságból túlsúlyos Cartmant sem pufinak, hanem hájasnak hívja Kyle. És ami a legjobb, hogy a politikai korrektségből is viccet csinál.

Az idei év, amennyire tele volt eddig rossz dolgokkal, ezek jó alapanyagot biztosítanak Treynek és Mattnek. Elég csak a koronavírusra gondolni, vagy éppen a BLM mozgalomra. A fejemben már lejátszódik, ahogy a Token, a keresztény konzervatív fekete srác kimondja: „I don’t give a fuck about BLM, Cartman!”

Minden karakter említésre méltó, ugyanakkor utoljára még Tokent emelem ki. Cartman nem csak Kylet támadja származása és vallása miatt, hanem Tokent is. Token hiába egy konzervatív és keresztény, jómódban élő fekete fiú, Cartman úgy kezeli, mint ha valami fekete Soundcloud rapper lenne. Ebből is fakad bonyodalom, ami a „Zimermann világháború” részt is végigkíséri.

A koronavírust, pedig Randy Mars, Stan apja is beviheti Kínából Coloradoba, hiszen marihuana termesztőként kereskedik Kínával a sorozatban. A széria egyébként az amerikai drogpolitikát is feldolgozta már, tökéletesen bemutatva azt, hogy ha dekriminalizálunk, vagy legalizálunk egyes szereket, akkor a társadalom egy része mind többet, és többet akar majd.

Ha meghoztam a kedvet a sorozathoz, akkor két tanácsot szeretnék még adni. Az egyik, hogy akármennyire nem aktuális, hiába nem nagyon épülnek egymásra a részek, érdemes az első évaddal indítani. A másik sokkal egyszerűbb: „Don’t kill Kenny!”