Reaktor

Itthon vagy otthon? Mi a különbség a kettő között? Mert bizony van különbség, nem is kicsi! Ezt azonban csak az az ember értheti valóban, akire valaha is igaz volt, vagy jelenleg is igaz rá, hogy a szülőföldjétől, a szülővárosától, szülőfalujától, szülőházától távol él.

Hivatalos statisztikák szerint az elmúlt 15 évben csaknem 50 ezer ember települt át Ukrajnából Magyarországra. Ha ezeket az adatokat megnézzük, hamar kiderül, hogy ebből az 50 ezer emberből valójában mindössze 15 ezer azoknak a száma, akik véglegesen költöztek ki Magyarországra, a többi 35 ezer időszakosan él itt is, ott is. Ki munka, ki pedig tanulás céljából tartózkodik az anyaországban.

Nem is dobálóznék viszont tovább a számokkal. Ami a statisztikák helyett hitelessé teheti a gondolataimat, az az „át élés”. Nem az átélés, amikor a zongoraművész csukott szemmel, a fejét rázva játszik kifogástalanul egy Chopin darabot, hanem az „át élés”, amit én éltem és élek át sokszor. Félreértés ne essék, semmi rossz dolgot nem kell átélnem, nem vagyok a kárpátaljai magyarság mártírja, viszont nagy tétben fogadnék rá, hogy sok kárpátaljai honfitársam fog ferde szemmel nézni rám ezután a cikk után. Vállalom! Mégpedig azért vállalom, mert minden tettem és szavam mellett szilárdan kiállok.

Bennem és sok más – tanulás, esetleg munka céljából – kivándorolt, vagy időszakosan elvándorolt társamban kialakult egy olyan érzés az évek során, miszerint mi, akik eljöttünk, az otthonmaradottak szemében nem vagyunk teljes értékű kárpátaljaiak többé.

Tapasztalások nyomán alakult ez ki. „Csak azért mentél el, mert ott könnyebb”, hallottam már jó párszor ezt a mondatot. Két élményemet szeretném megosztani ezzel kapcsolatban.

Első élmény: egyetemista/főiskolás ismerőseimmel voltam egy ungvári étteremben. A társaság többsége otthon, Kárpátalján élt és tanult, ketten-hárman lehettünk, akik az anyaországban élők és tanulók/dolgozók táborát erősítettük. A beszélgetés során szóba került az ukrajnai helyzet, a nehéz megélhetés, az alacsony bérek, amiket persze mi, budapesti diákok is erős kritikákkal illettünk. Jött is rögtön az egyik otthon élő sráctól az erős megjegyzés: „Igen, ti pont ezért mentetek el innen, mert itt sokkal nehezebb”.
Persze, mindenkinek szíve joga erről azt gondolni, amit akar, és tényleg vannak olyanok, akik „csak” ezért mennek el otthonról, de akik pont nem emiatt, vagy pont emiatt, de jelentősebb okként a kívülről való változtatni akarás jegyében jöttek el, azok számára szívbe markoló tud lenni egy-egy ilyen megjegyzés.

Második élmény: nem közvetlenül nekem mondták, de fültanúja voltam egy beszélgetésnek, ahol elhangzott ez a mondat: „Aki akar, az itthon is tud boldogulni, az itthon is meg tudja valósítani önmagát, ahhoz nem kell Magyarországra menni.” Szomorú lettem, viszont nem gondolom, hogy egy kárpátaljai, de Magyarországon start-up céget működtető programozó, aki a nehéz időkben szájmaszkokat küld Kárpátaljára, ne tenne legalább annyit a közösségért, mint egy magát otthon megvalósító ember.

Minden tiszteletem a Kárpátalján maradt, az ott élő, tanuló, dolgozó, vállalkozó magyaroké. Hősök vagytok, a mindennapok hősei!

De! Mert ide kell, hogy tegyem ezt a szócskát. A határ túl oldalán sincs ám kolbászból a kerítés. Nehéz. Nehéz erről beszélni és írni, úgy, hogy közben senkit nem akarok megbántani. Mi, akik eljöttünk, mi is meghoztuk a magunk áldozatait. Mert igenis áldozat az, hogy ott kellett hagyjuk a szülőföldünket, mert nem láttunk otthon teret az álmaink megvalósításához. Igenis áldozat az, hogy ott kellett hagyjuk szüleinket, testvéreinket, nagyszüleinket, otthon lévő barátainkat. Áldozat az is, hogy nincs kapacitásunk arra, hogy hétvégenként hazamenjünk egy tányér „vasárnapi” levesért.

Persze, tudom, nem mindenki úgy jön el, hogy vissza akar térni. De kérdem én, Ő kevésbé lenne magyar? Kevésbé nyíregyházi az, aki nyíregyháziként Budapesten dolgozik? Kevésbé beregszászi az, aki beregszásziként Ungváron tanul? Egyáltalán kinek a tisztje ezt eldönteni?

Na, és mi van azokkal, akik csak időszakosan vándorolnak el Kárpátaljáról? Mi van azzal a fiatallal, aki a jövőbeli kárpátaljai vállalkozása beindításához, tőketeremtés céljából megy el külföldre évekre? Neki meg van bocsájtva az a néhány év, ami alatt nem a szülőföldet gyarapította?

Felesleges, mégis, kimondatlanul is jelen lévő vita, feszültség van az otthon maradottak és az elvándoroltak között. Lehet tagadni, lehet ferdíteni, de mindenki tudja, érzi, ez van. Viszont nem kellene, hogy legyen.

Nálam sokszor már közhely számba megy az a mondat, mi szerint mindenkinek tiszteletben kell tartania a másik ember döntését. Akár közhely, akár nem, ez így van!

A határon innen, az anyaországból is lehet, sőt kell segíteni Kárpátalját, hiszen szülőföldünk, bölcsőnk az az elszakított terület.

Amivel a fentebb említett, lappangó feszültséget fel lehetne oldani – véleményem szerint – az az összefogás, mert egy nemzet vagyunk.

Magyar és magyar közt nem szabad különbséget tenni. Közösen egy olyan pályára lehetne állítani Kárpátalja és a kárpátaljai magyarság fejlődését és előmenetelét, melyhez egyaránt hozzá tud járulni az is, aki otthon maradt és az is, aki elvándorolt.

Nem is gondolnánk, mennyire nagy szerepe van mindkét tábornak a haladás és a határon túli hang hallattatásában. Fogjunk hát össze! Ne legyen ellensége a magyar a magyarnak. Különösen ott ne, ahol kevesen vagyunk és valljuk be, még szívesen se látnak minket.

Távol álljon tőlem, hogy megmondóember szerepében akarjak tetszelegni. Soraim pusztán eszmefuttatások, amiket már rég papírra akarok vetni. Elfogadom, ha valaki nem ért velem egyet, elfogadom, ha valaki teljesen másképp látja ezt, vagy egyáltalán nem is lát, vagy érez a leírtakhoz hasonlót. Fontosnak tartom azonban, hogy ez az oldal is megszólaljon ebben a témában.

Amit végszóként ismét ki szeretnék emelni, az az összefogás: egymással, az anyaországgal, más elcsatolt területek magyarjaival, mert enélkül nincs előrelépés.

„Együtt erő vagyunk, szerteszét gyöngeség”
- Wass Albert       

Cikksorozatunk: az előző generációt telibe kapta a 2007-es recesszió és az azt követő, 2008-as világválság, miközben megnyílt az EU munkaerő piaca. Rengetegen távoztak, sokuk devizahitelt nyögve.

Most, 2020-ban a Nyugat - többek között - identitásválságban van, míg Magyarország, politikailag és gazdaságilag egyelőre a stabilabbak közé sorolható. Hol tervezted korai huszonévesként a jövőd 2019-ben, ami a legjobb év volt Magyarország modern történelmében, és hol látod most? Itthon vagy külföldön? Írj nekünk! szerkesztoseg@reakt.hu

Az Index magát független médiumként határozza meg, és azt hiteti el az emberekkel, hogy a létezése alapvető a magyar médiapiacon ("Nincs másik"). Azt sugallja, ügyesen, mert sokan vallják ezt, hogy ha nincs Index, akkor a magyar demokrácia sérül. Én úgy gondolom, hogy az Index nem független, és a létezése sem a demokrácia indikátora.

Ha végig nézünk a cikkeken, nem kell ahhoz Nobel-díjas kutatónak lenni, hogy észrevegyük, az Index nem szereti a magyar kormányt. A cikkeik jelentős részében a kormányt támadják, szinte katonai fegyelemmel, mint ha mindenkinek meg lenne mondva, mit kell írnia.

Ha ez egy független hírforrás lett volna, akkor biztosan lehetett volna olyan bejegyzéseket is találni, amelyek a kormány egyes intézkedéseit méltatják.

Ráadásul, ha itt független újságírók dolgoztak, akkor miért mondtak fel csak azért, mert nem az általuk preferált főszerkesztő maradt? A munkahelyeken nem az alkalmazottak választják meg a főnököt.

Egy kisebb tömeg dolgozott az Indexnél: ennyi ember nem csoda, hogy azonnal tudott mindenre reagálni. A mennyiség azonban nem egyenlő a minőséggel, sőt! Ahogyan a sorozatgyártott popszámokat sem a zseniális zenei megoldásokért hallgatjuk, az Indexet sem a komoly elemzésekért, esetleg érdekes véleménycikkekért olvasták sokan, mivel nem ez volt a jellemző tartalom az oldalon.

Az Index fő erőssége az azonnali reakció volt szinte mindenre, ezért érezték az olvasók azt, hogy nem maradnak le semmiről.

A tágabb jobboldalon ez hiányzik: az Origo/888/Vadhajtások egyes területeken területen nagyon is jól teljesít, ugyanakkor én ezeknél nem érzem azt, hogy mindenre azonnal reagálnak.

A másik, amiről már korábban írtam, a hírtípusok: az Indexen olvashattam például a Fjallraven Classic túráról. Akármennyire sztereotípia azt, hogy Kanken táskát csak a nagyvárosi liberális fiatalok hordanak, kivételek mindig vannak, én is ilyen táskát hordok a hétköznapokban, pedig én jobboldali és konzervatív vagyok. Én az ilyen cikkek miatt tévedtem az Indexre, mert érdekelt, hogy milyen egy Fjallraven túra. Az Origo-n sporthír túladagolást, a 888-on politika túladagolást kapok, a Vadhajtásokat pedig a legtöbben azért olvassák, mert szabadon, ha erősen is leírják néha azt, amit sokan gondolunk.

Édesanyámmal beszélgettem a napokban az Indexről, hogy ő miért olvasta, a válasz röviden ugyanez volt: érdekes életmódcikkek, amiknek nincs köze a politikához. Ez volt az Index erőssége, ezt az űrt kellene amúgy is betöltenie a jobboldali médiának, hiszen

egy jó bükki kirándulás, vagy egy filmkritika nem politikai kérdés, nem ideológiai kérdés, hanem szükséglet.

Az édesanyám példája azt is jól mutatja, hogy az Index olvasóinak nagy része nem politika miatt, nem az eszmeisége miatt szeretett Indexet olvasni, hanem azok az írások miatt, amik érdekes dolgokat mutattak be.

Az biztos, hogy lesz idővel olyan médium, ami betölti ezt az űrt, és az is biztos, hogy nem lesz független, hiszen

minden szerkesztőségnek van egy közös szellemisége.

A kérdés csak az, hogy a konzervatív vagy a liberális oldal fogja előbb kiaknázni az Index esetleges visszaszorulása által kapott nagy lehetőséget arra, hogy frissüljön a magyar médiapiac. Túlzottan uralja az online hírközlés világát, így új, magyar híroldalaknak nem sok esélye van.

Esély nyílhat új, Indextől eltérő szellemiségű, közéleti témákban erős médiaprojekteknek, fiatal újságíróknak, akiket akár a konzervatív álláspontjuk miatt nem vettek volna fel dolgozni az Indexhez. Én szeretném, hogy kialakuljon egy olyan kozervatív médium, ahol sok érdekes, politikamentes tartalmat is elérhetek.

Az Ideológiák Tárháza egy egyre nagyobb követőtáborral rendelkező, oktató jellegű videókat készítő Youtube csatorna. Jellemzője a szórakoztató, figyelemfelkeltő stílus, témáját tekintve a magyar videósok között egyedi projekt. Én minden feltöltésüket nézem, mert nincs olyan általuk készített tartalom, aminél úgy éreztem volna, hogy csak az időmet pazarlom, vagy pótcselekvésként tekintem meg. Azonban felmerült bennem pár kérdés, olyanok, amik egyrészt személyesen is érdekeltek, másrészt kapcsolódnak valamilyen szinten a közélethez. Emailben vettem fel velük a kapcsolatot, az interjút Robinnal, a csatorna főalakjával készítettem el.

Mit lehet tudni rólatok, miért és milyen céllal kezdtetek videókat készíteni? Az első kérdésre a választ a csatorna egy másik készítője, Ritter fogalmazta meg:

Az csatorna 2016-ban startolt a Youtube-on, miután Robinnak egy elfogult, ideológiákról szóló pártkiadvány került a kezébe. A benne lévő elfogultság és szubjektivitás viszont annyira felbőszítette, hogy készített egy videót, amiben igyekezett objektíven és szakszerűen beszélni a témáról. A hirtelen felindulás ezzel alább is hagyott, viszont a szabadidejének hiánya miatt több, mint két évig inaktívvá vált. Ám, mivel még ennyi idő után is érkeztek támogató, bátorító kommentek a videó alá, Robin visszatért a hobbijához, és 2018 nyarán több új, ideológiákat bemutató videót is feltöltött, melyek váratlan sikerét látva újragondolta az IT koncepcióját. A cél maradt a régi, vagyis a politikai témák objektív bemutatása az egyre inkább trash-tengerré váló Youtube-on, de szükség volt a minőségi előrelépésre és megújulásra is, ezért másokat is bevett a projektbe; a feladatok megosztásával pedig sikerült emelnünk a színvonalat. Időközben a csatorna témáját is kibővítettük, az ideológiák mellé csapva filozófiai, vallási, történelmi, társadalmi, szimbolikai és konteós témákat is.

Kiemelt szerepet kapott a stílus, mivel általa könnyebben befogadható az a viszonylag nagy mennyiségű adathalmaz, amit egy-egy videóba sűrítünk.

A szupergyors információáramlás és tolongó vizuális ingerek világában, a sokak szemében unalmasnak és száraznak tartott ideológiatörténetet csak a szórakozással ötvözve lehet emészthetővé tenni. Persze van egy kisebbség, akiknek pont emiatt nem tetszik a csatorna, de számukra ott vannak a könyvek, nem igaz?

Melyiket tartjátok a legjobban sikerült anyagnak? Miért pont azt?

Jelenleg a Politikai Gyorstalpalóra vagyunk a legbüszkébbek, mivel a visszajelzések szerint egy ilyen alaptémát is sikerült szórakoztatóan és közérthetően bemutatnunk. Persze negyedórában aligha lehet kitárgyalni a politika mibenlétét, ennek ellenére többen azt írták, hogy a videónk olyan kifejezések jelentését tisztázta, amikkel az ember szinte minden nap találkozik, mégis sokakban homályos és előítéletes kép él ezekről.

A párbeszéd alapja a másik álláspontjának megértése, ezért ma már a csatorna kvázi bemutatkozó videójaként tekintünk erre az anyagra.

A politikailag korrektség szélsőség, ugyanakkor a nyugati világban komoly mértéket ölt. Szerintetek hosszútávon milyen problémákat fog okozni, illetve leküzdhető-e?

A PC eredetileg jó céllal indult, de mint mindennek, végül ennek is kialakult a szélsőséges formája, ma pedig már leginkább politikai bunkósbotként használják.

Az utóbbi időben az emberek érzékenysége fontosabbá vált, mint az igazság kimondása – tehát amennyiben sértőnek találják egy másik ember véleménynyilvánítását, arra politikai boszorkányüldözéssel reagálnak.

Ez hosszútávon a vitakultúrát öli meg, mivel egyre nagyobb nyomásgyakorlással igyekszik meggátolni, hogy az emberek a megadott ideológiai kereteken kívüli gondolatokat fogalmazzanak meg. Ezek a keretek pedig a politikai polarizáció miatt szűkösebbé válnak, így egyre többen találják magukat azokon kívül. A világnézeti szakadékok elmélyülése és ezáltal a másik oldal démonizálása fokozatosan ellehetetleníti a diskurzust, mivel, ha ezen logika mentén gondolkozunk, akkor nem vitatkozunk, mert ezzel teret adnánk az ellenfélnek, és azzal már valamelyest az ő szekerét tolnánk. Ez széles társadalmi frusztrációt, bezártságérzetet és az emberek közötti teljes elidegenülést okozza. Mi ugyanakkor bízunk abban, hogy kimaradunk ezekből a harcokból – de nem kerüljük a témákat – hiszen az elfogulatlan tájékoztatás mindenkinek az érdeke.

Van olyan filmalkotás, esetleg könyv, amit tudtok ajánlani a fiataloknak, hogy tájékozottabbak legyenek ideológiák terén?

Nem gondoljuk, hogy hiteles lenne éppen nekünk egy adott könyvet ajánlani, hiszen mindig is a több forrásból való, nyitott tájékozódás hívei voltunk. Éppen ezért nem egy adott művet, hanem egy elvet ajánlunk: ha bármilyen filozófiáról vagy ideológiáról akartok ismereteket szerezni, akkor elsősorban mindig az adott filozófia vagy ideológia vezéralakjainak műveit tanulmányozzátok, és csak másodsorban a kritikákat. Az eddigi munkánk során azt látjuk, hogy leginkább ez a hozzáállás segíti elő az objektív értést, és egyben fel is készít arra, hogy hiteles és önálló kritikát alakítsunk ki az adott eszmerendszerrel szemben.

Mennyire okoz nehézséget a függetlenség megtartása? Kerestek már meg titeket politikai, esetleg vallási vagy filozófiai körök?

Azt is mondhatnánk, elébe mentünk a dolognak, ugyanis általában mi keressük meg azoknak az ideológiáknak a képviselőit, amelyekről videót szeretnénk készíteni.

Az objektivitásra való tudatos törekvés miatt nem okoz nehézséget a függetlenség, konkrét érdekkörök pedig még nem környékeztek meg minket.

Ha ez megtörténne, jobb, ha előre tudják, hogy nagyon szeretjük a pénzt, a megfelelő kompenzációért cserébe pedig szinte bármire hajlandóak vagyunk. No, de a viccet félretéve: nem akarjuk, hogy bárki befolyásolja a munkánkat. A videóinkon nincsenek hirdetések, nem vállalunk szponzorációkat, helyette közösségi finanszírozásból fejlesztjük a csatornát. Tervben van az ideológiákról szóló könyvköteteink kiadása, illetve különböző, egyéni témákban már e-könyvek is előkészületben vannak. A támogatóknak ezúton is köszönjük a fejlődéshez való hozzájárulást.

A konteók jelenthetnek veszélyt a társadalomra, vagy maguktól elhalnak valóságtól teljesen elrugaszkodott elméletek?

Nem általánosságban a konteók jelentik a veszélyt, hanem az egészen elborult és abszurd összeesküvés-elméletek. Mi csak a szélsőséges és káros elméletekről készítettünk kevésbé komoly, ám annál cinikusabb hangvételű videókat. Ettől függetlenül elismerjük, hogy az ember ösztönösen gyanakvó lény, és soha nem fogunk amellett érvelni, hogy mindent feltétlenül el kell hinni az éppen regnáló hatalmaknak. Az arany középút elvét jó, ha észben tartjuk ezen a téren is.

A legutóbbi összeesküvés-elmélet szerint a koronavírus egy a háttérhatalom által kitalált dolog, amivel rákényszerítenek minket a „gondolatainkat befolyásoló orvosi maszkok” viselésére. Ez nyilvánvalóan nonszensz, a közösségi médiában mégis rohamosan terjed, és szomorú látni, hogy emberek tízezrei hiszik el, ezzel kitéve saját magukat és embertársaikat a vírusfertőzés veszélyének.

A konteók általában így működnek: nem közvetlenül okoznak kárt, hanem közvetetten sugallnak olyasmit, amiből később problémák adódnak.

Mindig az új elméletek a népszerűek, a régiek pedig háttérbe szorulnak. Viszont, amikor éppen nincs új, felkapott elmélet a láthatáron, akkor az adott konteóvezérek előveszik a poros polcról a régi, jó öreg teóriákat. Szóval, nem halnak el, csak egy idő után még ők is megunják ezeket, ezért újradolgozzák, majd ismét népszerűvé teszik őket. Néhány konteós csoport legutóbbi akciózása után már úgy gondoljuk, hogy tennünk kellene valamit az internetes álhírek terjedésével szemben, de ez még a jövő zenéje.

Emlékeimben az én 2006-om 2004-ben kezdődött. A családommal Karcagról Budapestre menet, az autóban rádiót hallgatva csapta meg a fülemet a hír, mi szerint Medgyessy Péter, akkori miniszterelnök lemondott, és helyét Gyurcsány Ferenc vette át. Sokan belső puccsot emlegettek. Bár akkoriban még nem politizáltam sokat, már gyerekként is érdekesnek és kifogásolhatónak találtam, hogy valaki a sajátjain átlépve ragadja magához a hatalmat.  

Már egészen kisiskolás korom óta követem az ország közéleti eseményeit. Többek között tudtam már akkoriban is, ki az a Gyurcsány Ferenc, Orbán Viktor, Sólyom László.

Ha az akkori Gyurcsány Ferencre gondolok, az őszödi beszéd előttről emlékeimben még a kampányvideója jelenik meg, melyben hol egy autóban, hol országjárásait bemutatva hangzatos célokat és programokat fogalmaz meg.

Majd eljött 2006 ősze, mikor is kiszivárgott az őszödi beszéd és zavargások törtek ki az országban.

Ez családban, általános iskolában egyaránt téma volt. A közvetítéseket a televízió képernyője előtt ülve követtem éjszakába nyúlóan a szüleimmel.

Amit kisiskolásként ezekből felfogtam, hogy van egy miniszterelnökünk, aki az őszödi beszéde és az abból kiragadott, fenti idézet alapján felfedi, hogy folyamatos hazugságaival teljesen tévútra terelt egy egész országot. Nem kicsit, nagyon!

Az ország pedig reagált, melyre hamar érkezett is a válasz: lovasrohamok, rendőri túlkapások, gumilövedékek, könnygáz - dolgok, melyeknek sosem lett volna szabad megtörténniük.

A mai napig az egyik legnehezebben felfogható dolog számomra, hogy Gyurcsány Ferenc a zavargások és az erre reagáló, hibás lépéseinek sorozata után sem mondott le az ország vezetéséről. Egészen hosszan, a világválság Magyarországra való begyűrűződéséig kitartott.

Az ország fellélegezhetett, de korai volt az öröm: az ország Ferije, mert ugye így ismeri őt a jelen, politikából szemezgető fiatalsága, újra elkezdte építeni karakterét. Humorával, komikus, stand-upos képességeivel sikeresen elérte fiatal Instagram és Facebook követőit. Brandet épít, főz, ruhákat, ajándéktárgyakat osztogat.

Akik fejében 2006-ról csak homályosak az emlékek, könnyen figyelmen kívül hagyják a modern, barátságos, humoros politikus imázsa mögött megbúvó kőkemény tényeket.

Milyen gyorsan felejtünk?

Őszintén bevallom, ma már én is átnézem Feri foci tippjeit, nevetek Instagram posztjain, megmosolygom az ismerőseim vele lefolytatott Messenger beszélgetéseit, de a végén mégis emlékeztetem magam arra, hogy ki volt ő, és ki még mindig.

Érdekes, hogy a politika velem és a hozzám hasonlókkal ellentétben milyen gyorsan felejt: az a baloldal, amit hosszú időre maga Gyurcsány Ferenc lehetetlenített el és robbantott szét, most újra összefog vele.

Tegyük azt, amire akár közeli, akár távoli történelmünk ismerete képessé tesz bennünket: emlékezzünk és tanuljunk! Bőven elég volt egy 2006!

Reaktor szerzői korai 20-as éveikben járó egyetemisták, akik gyerekként élték meg 2006-ot. Az akkori ősz a genezise a ma fennálló rendszernek, és az ellenzék legkiemelkedőbb alakja is az akkori miniszterelnök. Milyen emlék él bennük, akár a családjuk elbeszélése alapján, erről a 2010 előtti korszakot meghatározó pár hónapról? Erről kérdeztük őket cikksorozatunkban.

Írnál róla? szerkesztoseg@reakt.hu

Borító: Budapest, 2006. szeptember 19. A tüntetők ostromolják a Magyar Televízió bejáratát. (MTI-fotó: Kovács Tamás)

Az elmúlt időszakban számtalan alkalommal hallottam hallgatótársaimtól, hogy mennyire szörnyű is volt az egyetemi félév a digitális oktatásra való átállás miatt. Bár magától értetődően mások élményeiről nem tudok nyilatkozni, a saját tapasztalataim kevésbé voltak negatívak, sőt! Íme 4 ok, hogy szerintem miért volt jobb a digitális oktatás!

Más jellegűvé vált a számonkérés

és nem arra utalok ezzel, hogy könnyebb lett volna. Az oktatók többsége észrevette, hogy felesleges a félév végi ZH-k és vizsgák hagyományos módon való eltervezése, ugyanis a hallgatók a lehető legbrutálisabb módon képesek kijátszani a rendszert, kreatív megoldásokat találva a számonkéréseken való ügyeskedésekre. Számos esetben jogosan kerültek megtartásra például szóbeli vizsgák, ám megjelent egy új típusú hozzáállás: a hallgatóknak végre gondolkodniuk is kellett!

A megírt esszék, szóbeli beszélgetések és másfajta kreatív feladatok során nagyobb hangsúlyt kaptak az eredeti gondolatok, az általunk végzett kutatómunka, ahogy erősödött az oktató-hallgató közötti kollaboráció is.

Valós probléma, hogy a magyarországi egyetemi hallgatók sok esetben csak azt tudják, amit mások, viszont nem tudnak olyat, amit mások még nem.

Néhány hónap digitális oktatás nem hozott minden hallgató számára eget rengető innovációt, de elindított egy olyan folyamatot, amely az önálló szakmai fejlődés alapjait eredményezte.

Rengeteg időt spóroltam!

A belváros szívében lakom, így ha valakinek, akkor nekem nincs okom panaszkodni az egyetemre való bejárás miatt. Mégis, egy átlagos egyetemi napon ki kellett keresnem az aznapi pár zoknit, el kellett készülnöm, be kellett mennem az egyetem épületébe, ahol vagy kényelmesen éreztem magam, vagy nem, vagy lemerült a laptopom, vagy nem, vagy volt időm ebédelni, vagy nem. A járványhelyzet idején azonban sikerült egy napi rutint kialakítanom, megfelelően étkeztem – az elmúlt 3 évben soha nem reggeliztem olyan rendszeresen, mint mostanság –, többet aludtam, ahogy sokkal hatékonyabban is tanultam.

Máskor az egyetemi előadások közötti egy órás szünet egy esetleges gyors ebéddel, illetve a folyosón való székkereséssel telt, most viszont tudtam, hogy ennyi idő alatt valami hasznosat is csinálhatok.

Sokan panaszkodtak, hogy több feladatot kaptak az oktatóktól: szerintem is megnőtt a teendők aránya, ám amennyiben az összes érintett fél jó szándékkal és kellő motivációval közelítette meg a kérdést, akkor sikerülhetett a korábbiaknál komolyabb szakmai munkát produkálni.

Nem lehetett annyi kifogás

- Önnek hol a szemináriumi dolgozata?

- Elnézést kérek, otthon hagytam!

Ja várjunk! Ilyen nem történhetett meg a digitális oktatás idején. Persze hirtelen jelentősen megnőtt a rossz internetkapcsolatok száma – melyek közül sok valós volt, magam is belefutottam néhány technikai problémába –, viszont összességében kevesebb volt a hibaforrás: nem késett a busz, nem volt nagy sor a nyomdában, nem került megrendezésre három barát születésnapi bulija két hétvégén belül… és mindez persze nagyon rossz, hisz a karanténhelyzet elvett az életünkből valami olyat, amit teljesen magától értetődőnek tekintettünk: talán soha nem gondolkodtunk azon, hogy milyenek is lennének a mindennapok tömegközlekedés, gyors ebédek, ZH előtt pánikosan átolvasott anyagok és a szaktársakkal való találkozás nélkül.

Ennek ellenére, szigorúan a szakmai részt tekintve, a digitális oktatás nagyobb hatékonyságot és gyorsaságot eredményezett: ha valaki kellő odaadással állt hozzá egy előadáshoz, és nem kikapcsolta a mikrofonját, aztán a sorozatát nézte, akkor a tanár szavait követően egyből ellenőrizni tudta az adott diát, megfelelő módon volt képes jegyzetelni, illetve „élőben” kereshetett utána többletinformációknak.

Kreatív energiák szabadultak fel!

A vírushelyzet olyan kihívást jelentett a felsőoktatási intézmények számára, melyre az adott egyetem vezetésének, oktatóinak, hallgatóinak egyaránt gyorsan kellett reagálnia. Mindenki alkalmazkodni próbált az adott helyzethez, rövid idő alatt sok dolgot tanulva, kreatív megoldásokat találva a megjelenő problémákra. Egy krízishelyzet alakult ki, ami bebizonyította, hogy igenis képesek vagyunk néhány nap alatt átalakítani a megszokott életünket, illetve reagálni teljesen váratlan szituációkra.

Amennyiben valaki a tanév első félévében megkérdezte volna, hogy mennyi idő alatt képesek átállni a magyar felsőoktatási intézmények digitális oktatásra, biztos az lett volna a válasz, hogy az a közeljövőben lehetetlen.

Mégis, saját tapasztalataim alapján azt bátran kijelenthetem, hogy nagyon is jól sikerült megfelelniük az eléjük állított próbatételnek. Ez pedig nem egy olyan sablonszerű kijelentés, amit egy diplomaosztón hallani szokás: konkrétan minden tanórám megtartásra került, méltóképp volt lehetőségem záróvizsgázni, és még az egyetemi kurzusokon túl is volt néhány plusz online program.

A digitális oktatás sikere persze számos tényezőtől függ, így el tudom fogadni, ha másoknak kevésbé pozitív élmény volt az elmúlt pár hónap – főleg ha gyakorlatorientált képzést végeznek. Én magam is hiányoltam a személyes találkozókat, ahogy a külvilágtól való folyamatos elzártság is nehézkessé vált idővel. Egy azonban biztos: nem ördögtől való a személyes jelenlétet igénylő, reggel 8-kor kezdődő, 200 fős egyetemi előadások helyett alternatívákban gondolkodni.

Nyitókép: Elvtárs

Előző cikkünkben a szélsőséges politikai korrektséget fiatalokat elidegenítő, megszólításukra lehetőséget adó jelenségként vizsgáltuk. A PC visszaszorítása azonban nem csak a nyelv, hanem a vita szabadsága miatt is fontos.

A jó vita egyik fő jellemzője az, hogy racionális érveket ütköztetünk egymásnak. Ha érzelmeket is vinnénk bele, az inkább lenne veszekedés. A veszekedés pedig a vitával ellentétben nem viszi előre a diskurzust, hanem anarchiába süllyeszti.

A vita cél nélkül értelmét veszti.

Hasonló, mint a bátorság és vakmerőség közti különbség: a bátorság erény, amelyre az embernek szüksége van, a vakmerőség azonban öncélú, és veszélyes tulajdonság, amely könnyen vezethet tragédiához.

A vita végigkísérte az emberiséget a történelem során, megjelent a hétköznapi életben és a politikában is. Fontos eszköz, melyet jól használva segít dönteni abban, hogy melyik vitafél véleménye helytállóbb.

A vita szabadsága garantálja, hogy mindkét fél felhasználhassa az érveit, ezáltal komplex érvelést tudjanak folytatni. Ez a szabadság jellemzően diktatúrákban, elnyomó rendszerek ideje alatt sérül, mivel ilyen esetben

kialakulnak tiltott gondolatok, amelyeket tilos kifejezni, ezáltal érvként sem lehetséges a felhasználásuk.

A történelmi diktatúrák könnyen felismerhetőek voltak jól kiépült hivatalrendszerük, intézményesített elnyomásuk miatt, ezzel mindig magukban hordozták az esélyt, hogy előbb-utóbb az emberek fellázadnak, és megdöntik a rendszert. A szabadság utáni vágy utat törhetett magának, és tudta, hogy mi az, amit el kell törölni.

Megjelent azonban egy olyan modern, represszív ideológia, amely alattomosan férkőzik be a hétköznapi életbe és közéletbe egyaránt, így már

csak akkor vesszük észre, ha konkrét hátrányunk származik belőle, vagy olyannyira az arcunkba tolja magát, hogy nem lehet nem észrevenni.

Természetesen az sem ritka, hogy akkora ostobaságot erőltessen, hogy arról egy átlagosnál is kevésbé kritikus egyén is képes legyen felismerni, hogy abszurd.

Ez a politikai korrektség.

Nem egy nap alatt itatja át magával a társadalmat, lassú folyamat vezet oda, hogy az embernek meg kelljen válogatni a szavait, mielőtt azokat kimondja.

Előbb a szavait, aztán a gondolatait is, hiszen a gondolatainkat a saját nyelvünkön fogalmazzuk meg:

az egyik korlátozása a másikat is maga után vonja.

A gondolatok szabályozására tett kísérlet a szélsőséges ideológiák jellemzője, és mint a legtöbb szélsőséges eszme, ez is egyre radikálisabbá válik, ahogy teret nyer.

Az alábbi videó egy ilyen disztópiát mutat be:

Öt éve jelent meg, amikor még csak születőben volt a mai, elterjedt, széleskörű politikai korrektség. A videó alatti kommentek magukért beszélnek.

Azzal a pozitív üzenettel burkolózik a politikai korrektség, hogy próbáljunk kedvesek lenni az embertársaink felé!

Önmagában ezzel nem is lenne gond, hiszen arra minden intelligens ember figyel, hogy lehetőleg ne sértsen meg másokat,

Viszont vannak helyzetek, hétköznapi életben és közéletben egyaránt, amikor nem az illem élvez prioritást, hanem a pragamtikus, racionális érvelés.

A politikai korrektség ekkor fejti ki negatív hatását, mivel

gátolja azt, hogy minden lehetséges érvet, eszközt szabadon felhasználjunk.

Megfigyelhető egyfajta kettős mérce is, a politikai korrektség nem mindenkit véd: Nyugaton az európai emberekkel szemben megengedettek a negatív sztereotípiák, viccek, és hibáztatni is szabad mindenért, olyan történelmi eseményekért, amiket nem csak az európai emberek ősei követtek el, hanem ázsiai, afrikai civilizációk is.

Nem csak politikai erők támogatják ezt, hanem decentralizáltan is jelen van: generációról generációra egyre több fiatal a véleménynyilvánítás korlátozását támogatja, mivel úgy gondolják, hogy ezzel jót cselekednek.

Gyakori eset, hogy a vitázó, ha érzi, hogy a másik érvei miatt vesztésre áll, a politikai korrektség értékrendjét kihasználva felveszi az áldozatszerepet, majd megsértődik. Emiatt az ellenfelét a közönség érzéketlennek, bunkónak könyvelheti el, ha hasonló értékrendet vallanak.

Arra kényszeríthet, hogy az érveid helyett a személyedet védjed.

A politikai korrektség nyomasztó világával a versenyt úgy lehet felvenni, alternatívát mutatni, ha hangosabb, bátrabb vagy, és jobban el tudod érni az embereket.

Az egyénnek is van felelőssége, főleg ha szülő, vagy történelemtanár.

A gyerekeknek, diákoknak el kell magyarázni, hogy milyen fontos a szólásszabadság, a véleménynyilvánítás szabadsága, hogy felismerjék az a határt, amit nem szabad átlépni a magát kedvességnek, figyelmességnek álcázó cenzúrának, mert az elnyomáshoz vezet.

Nyugaton nem volt kommunizmus, az ottani társadalom még nem tudja, hogy mit veszít, ha ennek behódol.

Nekünk még fontos a szabadság, hiszen élő emlék az idősebb generációknak ez a korszak.

A kommunizmus által lebutított, mindennapokból kiölt vitakultúrát feléleszteni, életben tartani generációkon átívelő feladat. Gimnazistaként, nyelvtanórán tanultunk vitázni, de az kevés: a diákoknak valódi vitahelyzetekre van szüksége, hogy megtanuljanak a gyakorlatban is érvelni.

Tudniuk kell, hogy nem szabad érzelmeket belekeverni, hogy komplex érvrendszert kell felépítenie annak, aki az igazát bizonyítani akarja.

A vitaképesség a hétköznapi életben is hasznos kompetencia:

társadalmi, politikai kérdésekben is könnyebben átlátnák a különböző felek érvrendszerét, és kevésbé lehetne őket befolyásolni érzelemre ható, üres érvekkel, áldozatszerepben tetszelgéssel.

Ezért fontos a vita, és a nyílt beszéd: ha ebben nem sikerül fejlődni, ha a PC nyomására ezek az értékek visszaszorulnak, nem csak a politikai korrektség szélsősége jelent majd problémát, hanem

megjelenik majd egy olyan réteg is, amely komoly elszenvedője ennek az elnyomásnak, a szélsőség pedig szélsőséget fog szülni.

Ezért kell kiállni a politikai korrektség ellen, és támogatni a nyílt, egyenes és szabad beszédet, bármelyik politikai oldalon is álljon az ember!

Podcast letöltése

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

„Én kínálatformálásban utazom.” – mondja Tóth Máté, a Tibi atya mögött álló duó egyik fele. Tóth a Reaktornak arról is beszél, miért jelent meg saját névvel is, érez-e felelősséget a fiatalok alkoholproblémáiért, hogy miért tartja szomorúnak és sekélyesnek az influenszer létformát és hogy miért akarnak a közéleti, komoly témák felé nyitni.

Tibi atya a mémipari munkássága mellett kocsmákat üzemeltet, saját terméket forgalmaz és fesztivált is szervezett már. Mekkora csapat dolgozik a háttérben, kik ők, mit lehet róluk tudni?

A Humbák Művek csapata szervesen két ember. (Szerkesztői megjegyzés: a Humbák Művek másik képviselője Patkó Dömötör.) Hagymahéj-szerűen van felépítve az egész vállalkozásunk. Van egy fesztiválszervező, egy fröccs-felelős, és egy kocsma-felelős csapat. Tehát ketten próbáljuk ezt az egészet egyben tartani, a Humbák Művek keretein belül. Gyakorlatilag egy céghálóként működünk, ennek két ember a központi eleme, akik már a kezdetek óta benne vannak.

Ami a legnagyobb népszerűséget hozta nektek, az a máriakálnoki történet, ugyanis Tibi atyának a szolgálati helye kezdetben ez a település volt. A község polgármestere kifogásolta, hogy a blogbejegyzések rossz hírét keltik a régi vallásos hagyományokat őrző falunak. Te hogyan viszonyulsz a valláshoz?

Katolikus iskolába jártam kilenc évig, amíg az útjaink közös megegyezéssel el nem váltak az iskolával. Ez a hivatalos sztori, egyébként kirúgtak. Úgy veszem észre, hogy a vallás egyre inkább távol áll a fiataloktól. A mai tudomány, anyagias világ teljesen szembemegy a bigott vallásos hagyományokkal. Nem tartom magam hívő, vallásos embernek. Meg vagyok keresztelve, végigmentem egy hagyományos katolikus iskola lépcsőin.

Viszont úgy érzem, hogy Tibi atya egyáltalán nem egy vallásgyalázó oldal.

Lehet, hogy igaza volt Máriakálnok polgármesterének, amikor kiállt és azt mondta, hogy Tibi atya rossz hírét kelti a falunak. Ne felejtsük azonban el, hogy az emberek azt sem tudták, hogy hol van Máriakálnok, egészen addig, amíg fel nem raktuk mi a térképre. A legtöbb ember úgy gondolta, hogy egy bohókás pap, aki bort iszik és vizet prédikál, az inkább közelebb van az emberekhez, mint az a pap, akiről, hát... néha szól a televízió. Szerintem ez egyáltalán nem egy vallásgyalázó téma.

Jó pár év eltelt már a kezdetek óta. A népszerűséged növekedésével éreztél egyre nagyobb felelősséget abban, hogy mit mondasz az embereknek? Amikor 15-en követtek, akkor ugyanazt mondtad, mint később, amikor százezerszer többen?

Nyilván változott az oldal, mi is változtunk. Sok dolgot nem úgy látunk, mint nyolc évvel ezelőtt, amikor elindítottuk az egész projektet. Az egy másik dolog, hogy a Facebook algoritmusa, rendszere, közösségi irányelvei olyan szinten változtak az elmúlt nyolc évben, hogy nem is mondhatnánk ugyanazt. Tibi atya indulásakor „csőalkoholista” és „pedofil” poénokkal operáltunk, tipikus viccekkel, amikkel a vicces könyvekben a katolikus papokat szokták kifigurázni. Ezt ma már nem tehetnénk meg. 2014-ben, amikor az oldal félmilliós nagyságrendű követőszámot ért el, akkor az algoritmus annyira beszigorított, és annyit változott az egész rendszer, hogy a széles spektrumú közönségnek muszáj volt kicsit limonádébb humort adnunk, hiszen például folyamatosan letiltották az adminokat. Az a probléma, hogy ami a Facebookon kint van, az nem a mi tulajdonunk, és nem akartunk azzal játszani, hogy a szexista poénokért annyian jelentgessék az oldalt, hogy az évek munkája a kukában landoljon, csupán azért, mert mi csakazértis azt mondjuk, hogy kitartunk a régi poénok mellett.

Emellett az is hozzátartozik ehhez, hogy észrevettük, hogy amikor több százezer ember figyel a szavunkra, akkor nem operálhatunk ugyanazokkal a gagyi poénokkal, mint előtte. Ezért van egyre nagyobb igény a blogra, ezért van egyre nagyobb igény arra, hogy a társadalmi kérdésekben megszólaljunk.

Úgy látom, hogy ez a helyes irány, a humor kissé háttérbe szorult már az elmúlt években. Szerintem ez így van rendjén.

Van dilemma, ami az oldal működését jellemezte, és ami most jellemzi, vagy tiszta az irány?

Szerintem az irány nagyon tiszta. Amint az előbb is említettem, úgy érezzük, és a közösségi visszajelzésekből is ez jön le, folyamatosan bele kell szólnunk társadalmi kérdésekbe, akár politikai kérdésekben is meg kell nyilvánulni. A legtöbb humoroldal csak kirakja a mémeket társadalomkritika nélkül. Nem fogalmazódik meg semmilyen vélemény a társadalmi dinamikákkal kapcsolatban.

Mi pedig azt látjuk, hogy az embereknek Tibi atya nem egy influenszer, hanem igen is véleményvezér lett, a szó hagyományos értelmében.

Nagyon sokan mondják, hogy még több ilyen véleményvezérre lenne szükség, akik nem szekértáborokba tömörítik az embereket, hanem próbálják objektíven, valahol középen megfogni a témákat. Olyanokra, akik mind a két szekértábornak megmutatják, hogy senki sem tévedhetetlen.

Említetted már az alkoholt. Orvosként végeztél, orvostanhallgató voltál. Ez hogyan egyeztethető össze Tibi atyával? Mi a véleményed az alkohollal kapcsolatos egészségügyi problémákról vagy a fiatalkori alkoholizmusról?

Mindig megkapjuk, hogy Tibi atya miatt isznak a fiatalok. Ezt szeretném visszautasítani (bár nagyon menő lenne, ha mi rátudnánk venni az összes fiatalt, hogy igyon). Viccet félretéve, az alkoholizmus egy tünet, nem egy ok. Az emberek azért isznak, mert a keleti blokkban élünk és a társadalmi nyomornak, a mindennapi frusztrációnak le kell csapódnia valahol. A WHO megkülönbözteti az alkoholistát és a nagyivót. A nagyivó az, aki elmegy hétvégente képszakadásig piálni. Nem akarunk képmutatóak lenni, azt valljuk, hogy a bulizáshoz, a haverokkal való kocsmázáshoz hozzátartozik a kontrollvesztés, hogy másnap nem emlékszünk dolgokra és fáj a fejünk. Ezt a görbetükröt szeretnénk visszaadni a társadalomnak. Az a baj, hogy mi ezért meg vagyunk bélyegezve. Azt mondják ránk, hogy népszerűsítjük az alkoholt, miközben a médiában olyan szlogenekkel el lehet adni az alkoholos termékeket, hogy „jutalom a nap végén”, vagy „az élet habos oldala”. Meg kell nézni az alsópolcos vodka reklámokat: 40-50 éves férfiak mosolyogva, öltönyben koccintanak a kocsmában, azzal a vodkával, amit amúgy ballagásra isznak a tinik a parkban. Ezekkel a képmutató reklámokkal próbálunk szembemenni. Egyébként Zacher Gábor szerint a fröccs az egyik legegészségesebb ital, ha már alkoholos italt kell fogyasztani. A bor egy természetes alkohol, nem egy kommersz, égetett szesz és a bor mellé még bevisszük a folyadékot is, ami a hidratálásban segít.

Egyáltalán nem érzem azt, hogy nekünk felelősségünk lenne, mi inkább szeretnénk afelé terelgetni az embereket, hogy minőségi bort fogyasszanak, hogy fröccsöt igyanak.

Az igazi alkoholizmus, ami a tényleges problémát jelenti és a vadkeletet jellemzi, ahol a herbál és az igazi, metiles házipálinka pusztít. Azokhoz szerintem, akiket ezek érintenek, akik tényleg mélyszegénységben élnek, hozzájuk el sem jut Tibi atya.

Mikor és miért döntöttél úgy, hogy Tibi atya mellett a saját, Igazságot Tóth Máténak! márkádat is elkezded építeni? Szeretnél bekerülni az influenszerpiacra, vagy már esetleg bekerültél? Hogyan gondolkodsz erről?

Nagyon nem szeretnék influenszer lenni, mert egy szitokszó. Rá kell nézni egy influenszerre: én nem szeretnék velük egy kalap alá tartozni. Talán 2014-ben vagy 2015-ben meghívtak előadni. Nagyon hezitáltam, hogy kiálljak-e az arcommal. Egyébként sosem szégyelltük, hogy kik vagyunk mi, a cégjegyzékben nem strómanokon keresztül, hanem teljesen nyilvánosan szerepeltünk. Lakcím, e-mail cím alapján bárki megtalálhatott minket, aki szeretett volna. Úgy éreztem, hogy a szereplés egy pluszt ad hozzá a brandhez. Nem a hagyományos influenszeri értelemben kerestek meg, hanem én vállalom ezt a márkát, hiszek abban, amit csinálok, büszke vagyok arra, amit csinálunk. Pont emiatt elkezdtem előadni. Kezdetben Tibi atya eredettörténetével kapcsolatos előadásokat tartottam, mint egy nagyon jól megírt marketing-forgatókönyvben. Ebben egyébként semmiféle tervszerűség nem volt, az isteni szikrának köszönhetően alakult ilyen jól ez a történet.

Úgy láttam, hogyha személyes arc van a márka mögött, akkor sokkal nagyobb az elköteleződés a márka irányába.

Jól esik, ha amikor bemegyek a saját kocsmámba, akkor odajönnek, gratulálnak, eldumálunk. Egyszerűen hitelessé válik egy történet akkor, amikor valaki oda tud állni egy márka mögé, és azt tudja mondani, hogy igen, én vagyok az, vállalom a felelősséget azért, amit csinálunk. Sokszor megkaptuk azt a vádat, hogy Tibi atyának nem lehet véleménye, mert ő egy arcnélküli valaki. Pedig a vitakultúrában mindig azt próbáljuk hangoztatni, hogy sose azt nézd, hogy ki mondja, hanem azt, hogy mit mond.

Eleinte a hétköznapi Tóth Máté - gondolom én - biztosan távol tartotta magát ettől a szereptől. A mai énmárka építésedben már kisebb a távolság a hétköznapi ember Tóth Máté és az internetes tényező Tóth Máté között?

Nem igazán, én mindig is szerettem szerepelni, mindig a középpontban voltam. Az egész Tibi atya történet is azért kezdődött el, mert szerettem volna a saját hülyeségeinket, a saját humorunkat egy még szélesebb közönség elé tárni.
Már Tibi atya előtt is csináltunk egy Exszakasz nevű blogot, ami pont erről szólt. Óvodától kezdve én voltam a renitens gyerek, akivel mindig a probléma volt, mert nem bírta magában tartani a poénokat.
Szerintem a Tibi atyás szerep és a Tóth Máté szerep pont azért tud ennyire jól együttműködni, mert teljesen hiteles és önazonos velem.

A csapattal közösen találtátok ki, hogy Tóth Máté lesz az arc, aki kilép, és aki egy önálló márkát is elkezd felépíteni?

Viszonylagos konszenzus volt ebben, mindenesetre mindenki előtt ott volt a lehetőség. Az egyik csapattagunk olyan hivatást szeretne űzni, ami miatt nem szerepelhet nagy nyilvánosság előtt. Amikor megfogalmazódott bennem, hogy kilépek, akkor a többiek elé tártam az ötletet, nem rajtuk keresztül taposva jöttem fel. Ez így alakult.

A Youtube csatornádon beszélsz arról, hogy szeretnéd megmutatni másoknak a világképedet. Mennyit változott Tibi atya menedzselése közben a szemüveg lencséje, amin keresztül látod a világot? Ki voltál Tibi atya előtt? Említetted, hogy nem álltál tőle messze?

Ez most is így van, ahogy régen volt, semmi nem változott igazából. Pont amiatt tudott ez az egész dolog annyira jól kifutni, mert nyolc év alatt formálódott a személyiségem. Talán annyi változott, hogy sokkal jobban belemélyedek a politikába és a társadalmi kérdésekbe. Amikor egyetemista voltam meg koleszos, akkor mentek főleg a piás poénok, mert egy kollégistának az a legfontosabb, hogy a hétvégi buli meglegyen, és át lehessen aludni a reggeli előadásokat. De onnantól kezdve, hogy az embereket elkezdte érdekelni a véleményünk és a saját véleményünk egybevág azzal a véleménnyel, amit Tibi atya, mint karakter képvisel. Ezért szerintem el sem tud térni a kettő egymástól. Nem tudom elképzelni, hogy Tóth Máté teljesen mást mondjon, mint Tibi atya, mert az egy személyiséghasadáshoz vezetne.

Már érintetted az influenszerséget. Mit gondolsz arról, hogy sok fiatalnak példaképei a luxuscikkekkel, bombaformában posztoló youtuberek? Szerinted van-e hiteles influenszer vagy youtuber Magyarországon?

Nem igazán követem a youtuber szakmát. Biztos van, nem szeretnék senkit lehúzni, pont emiatt. Azt szokták mondani, hogy én nem nézek tévét és ezzel egy erkölcsi pozícióba elhelyezem magam. Szoktam youtubereket nézni, szoktam videókat nézni, de nincs olyan youtuber, akinek kifejezetten követem a mindennapos munkásságát. Természetesen biztos vannak ilyen youtuberek, viszont a nagy többség rájött arra, hogy seggfotókkal meg kirakott mellekkel nagyon gyorsan nagy népszerűséget lehet szerezni. A srácok a másik oldalról pedig arra jöttek rá, hogy ezekkel a trash tartalmakkal, barátnő prank videókkal, ezzel a limonádé tartalommal lehet igazán berobbanni az internetes köztudatba.
A youtube-on a felhasználók nagy része még nagyon fiatal, inkább 18 alatti a korosztály, rájöttek, hogy azok a dinamikák, amik például a tévében is működnek, amiért a Mónika- és a valóságshow-k mentek igazán, ezt ők is tudják produkálni.

A 2020-as évben gyakorlatilag nagy tömegek számára az ilyen könnyen fogyasztható limonádé akármikre van szükség, ők nem szeretnek olyan vlogot nézni, amiben értékteremtés vagy éppen vélemények ütköztetése zajlik, mert ahhoz kicsit többet kellene tenni és gondolkozni.

Nem elég, hogy zabálás közben megnézem, hogy darálják le turmix-szal az iPhone-t.

Szerinted akkor inkább a keresletet kell kiszolgálni, ahelyett, hogy a kínálattal formálnánk?

Én a kínálatformálásban utazom. Régen megkérdeztek egy kislányt, hogy mi szeretne lenni, azt mondta, hogy nővérke, tűzoltó vagy űrhajós, stb.

Ma minden kislány influenszer szeretne lenni meg youtuber. A srácoknál ugyanígy, ők gamerek akarnak lenni meg gamer youtuberek. Ne kelljen semmit csinálni, értékteremtés úgymond ne történjen.

Az internettel az a legnagyobb probléma és a közösségi médiának is ez a legnagyobb paradoxonja, hogy a legjobb dolog benne, hogy bárki felrakhat bármit, viszont ez a legrosszabb is benne. Szerintem az emberek 99%-ának ez az egy ambíciója, hogy ő leül egy számítógépes játékot streamelni és azt várja, hogy ebből majd pénzt fog keresni. Ez magyar nyelvterületen ezer emberből egynek, ha sikerül és nagyon sokan feladják. Egyébként be lehet futni és sikeresnek lehet lenni, csak annyira nagy a paletta, hogy nagyon nehéz egy olyan tartalmat adni, ami egyedi, leköti az embert, és egyben szórakoztató is. Viszont az, hogy pusztán szórakoztató, egy idő után nem lesz elég az embernek és ha van egy közönsége, ami már inkább közösséggé formálódott és ennek a közösségnek te vagy a vezetője, akkor igenis tőled várja az a közösség, hogy megszólalj és véleményt formálj komoly kérdésekben.
A koronavírus miatt én is elkezdtem Twitch-en haverokkal játékot streamelni, CoD-ozunk és a chatben tök komoly társadalmi kérdéseket szoktak feltenni. A BLM mozgalom kapcsán vagy most az amerikai világégés kapcsán. Nálunk amellett, hogy megy a hülyéskedés a játékban, azért nagyon sokan azért is követik a streamemet, mert tök normálisan hozzá tudok szólni ezekhez a kérdésekhez is.

A dalai láma azt mondta: „Nincs szükség a Földön több sikeres emberre. Van már bőven elég. Néhány rendes ember kéne még.” Ezzel egyetértesz? Továbbmenve, mégis hogyan lehet az interneten értéket teremteni szerinted?

Már azzal értéket teremtünk, hogy ha az embereket megpróbáljuk ránevelni arra, amit az elején is mondtam, hogy ezekből a véleménybuborékokból próbáljanak meg kiszakadni és ne szekértáborokban gondolkozzanak. Én ezt próbálom átadni az embereknek, hogy a szemléletüket és a gondolkodásukat formáljam ezzel kapcsolatban. Nyilván értéket rengetegféleképpen lehet teremteni. Előbb kiemeltem a rossz példákat, hogy makeup artist-ból meg gamerből már van egymillió. Egyébként gamerként is lehet értéket teremteni, csak nem az hozza a számokat.
A felhasználók nagy része, aki sikeres és híres akar lenni, az nem lesz sikeres és híres, mert ha ez a két dolog nem az út része, hanem egy kitűzött cél, akkor az az ember sosem fogja elérni azt a kitűzött dolgot.

Ha az értékteremtés a cél és kitartóan üti az ember a vasat, nem érdekli más véleménye, nem kér elnézést azért, amit csinál, nem arra megy, amerre a közönség terelgetni, hanem igenis kijelöl egy utat, akkor előbb-utóbb be fognak gravitálni azok az emberek, akik tényleg azért követik azt az embert, mert szerintük ő egy értékteremtő valaki.

És a trollkodás szerinted lehet érték? Téged azért elég sokan ismernek arról, hogy trollkodás miatt letiltottak például az Indexről is. Mit gondolsz a trollkodásnak milyen jövője lehet? Egyre több gazdasági vállalat és állam tart fenn trollhadseregeket.

Különbséget tennék troll és troll között. Amit említettél, a politikai trollok. Nem tudom, ennek miért ez a neve, amikor egy ember kezel 20-30 profilt és az adott pártállásnak a szószólója gyakorlatilag. A párt zsebében van és kommenteli a párt véleményét, viszont én ezt nem trollkodásnak hívnám. Szerintem a trollkodás valaminek a kifigurázása.
Értékteremtést ebben akkor látok – és valóban jogos a kérdés –, ha ez egy görbe tükör és iróniába van csomagolva az üzenet, amit szeretnél átadni. Az Indexről is ilyenek miatt tiltottak le. Az a baj, hogy a Facebook algoritmusa nem ismer iróniát, nem tudsz ironikusan semmilyen megjegyzést tenni, mert a moderátorok szavakra szűrnek és még ironikusan sem tudod a véleményedet közzétenni.
Nekem azért volt ilyen nagy követőtáborom, főleg a Tinderes trollkodások kapcsán, mert egy durva iróniába burkoltam azt, hogy a lányok nagy része kosarazza ki a csávókat, ezek a sztereotípiák, hogy 180 pluszos legyen, meg BMW, de ő nem tud beletenni semmit a kapcsolatba, stb. Tehát ezekről a sztereotípiákról nem igazán beszéltek az emberek és végre volt egy oldal, ahová be lehetett küldeni ezeket a trollkodásokat. Ez pont inkább egy társadalomkritika volt.
Egyébként a Facebookot is azért kezdtem el hanyagolni – mondjuk miután letiltottak, ez elég könnyű volt – mert nagyon sokan nem értették ezt az iróniát és nettó bunkóságba ment át az egész, csak elküldték a csajokat a francba. Beküldték, hogy ez milyen vicces, én pedig mondtam nekik, hogy haver, ez csak bunkóság, és egyáltalán nem vicces.

Bunkónak lehet lenni, hogy ha ez nem a cél, csak az eszköz valaminek a rámutatására. Ezért mondtam, hogy a humorhoz némi intelligencia szükséges, úgy ahogy az irónia és a szarkazmus felismeréséhez is.

És ha a trollkodásban van mindegyik, és mosolyt csal egy ember arcára, akkor valahol az már értéket is teremetett.   

És új platformokon gondolkodtok esetleg? Akár Tibi atya, akár Tóth Máté megjelenik például a TikTok-on, ami egyre népszerűbb a fiatalok körében?

Most ugye olyan vádak érték a TikTokot, hogy Kína ezen keresztül kémkedik, de már annyi kínai kütyünk van, hogy Kína mindent tud rólunk.
Nem érzem azt, hogy Tibi atyának meg kellene jelennie a TikTokon. Mindig felbukkannak ezek az új platformok, pár éve azt hiszem a Snapchat volt ez. A sztárok, zenészek mindig próbálnak nyitni a fiatalok felé, mert a kulcsszó, hogy pár évente megújul a követőbázis és muszáj megtalálni azokat a platformokat, ahol elérhetők a fiatalok.
Emlékszem, amikor a Halott Pénz és nagy magyar zenekarok 3 éve elkezdtek Snapchatre vonulni és mindenhol hirdették, hogy gyertek a Snapchatre és kövess minket, stb. És két alatt az összes nagy magyar együttesnek lett Snapchatje, aztán bele is dobták a kútba ezt az egészet. Ez nem organikusan fejlődik ki, és nem egy másfajta tartalmat ad ez az oldal, hanem te csak szeretnéd multiplatformon csinálni azt, amit te csinálsz.
Ha Tibi atyával elmennénk mondjuk a TikTokra, nem adnánk semmilyen hozzáadott értéket, mert nem tudnánk. Nem tudom elképzelni, mit tudnánk, mert táncolni nem fogunk, zenére tátogni nem fogunk, szóval nem gondolkozunk ebben.
Úgy veszem észre, hogy az emberek egyre inkább visszamennek a blogolvasáshoz, valami új vlog formátumon talán gondolkozunk, úgyhogy lehet ősszel berendezünk egy stúdiót, kanapé-beszélgetős vitaesteket szeretnénk csinálni. De nekünk nincs médiatervünk, hogy leülünk egy értekezleten és azt mondjuk, hogy a TikTok most nagyon sok számot produkál és nem tudom hány millió letöltés van az országban és muszáj elmennünk TikTokra. Ha így csinálnánk, akkor valami izzadtságszagú gagyi dolog lenne ebből az egészből.

Külföldön sokkal több közéleti és politikai témájú vlog készül, említetted is, hogy szerinted igény lenne a közéleti, társadalmi kérdések megvitatására. Az említett viták ilyen piaci rés betöltő szereppel indulnak vagy más tematikájuk lesz majd?

Nem mi találtuk fel, hogy legyen vitaműsor, vannak vitaestek, erre van igény. Ez minőségi tartalom, nem lehet hetente 2-3 videót kirakni. Annak is örülnénk, ha két hetente tudnánk ilyen videót csinálni. Külföldön azért megy sokkal jobban, mert angol nyelven el lehet adni az egész világnak, sokkal jobb számokat lehet produkálni. Például a podcast műfaj is bízom benne, hogy nálunk is egyszer felkapott lesz. Amerikában nagyon könnyű, mert a 8 órás kocsiúton mit hallgasson az ember, nem fogja ugyanazt a rádiót hallgatni.

Abban bízom, hogy lehetne rendes vitákat csinálni, ahol érvek ütköztetése zajlik, nem úgy, mint bizonyos stúdiókban, ahol négy ember ül, és nem vitatkoznak egymással, hanem egymás alá adják a lovat és önhergelés zajlik.

Azt hiszem, hogy Puzsér szokott ilyen király vitákat csinálni, mondjuk neki teljesen más a vitatechnikája: hogy menjünk át úthengerszerűen a vitapartnerünkön. Nyilván nem ilyet szeretnénk. Nagy álmom leülni mondjuk egy influenszerrel, nem a puzséros vehemenciával a földbe döngölni, hogy miért nem teremt értéket az, amit csinál és, hogy büszke-e az anyja, de tényleg értelmesen elbeszélgetni, hogy vajon azok a tízéves kislányok, akiknek az a példakép, hogy minden héten a Balatonon vitorláson nyaralok, az mennyire formálja a lányok szemléletét. Én ilyen darázsfészkekébe szeretnék belenyúlni, és megtalálni a mélyen húzódó ellentéteket, amikbe senki nem mert eddig beleállni.

Foglalkoznátok közéleti, politikai témákkal is?

Szerintem Magyarországon a politika annyira átitatott mindent, hogy amúgy sem tudják az emberek elvonatkoztatnia  hétköznapok dolgaitól. Nagyon vicces, hogy kirakunk egy mémet és alatta 3 másodperc alatt lesz vagy egy orbánozás vagy egy gyurcsányozás attól függően, hogy melyik troll találta be először a posztot. Szerintem arra is szükség van, hogy értelmes politikai szereplőket is megkérdezzünk.

Visszakanyarodva Tibi atyához, mi volt a siker titka? Látsz kulcsfontosságú pontokat, amik meghatározóak voltak és amikor Ti olyan szolgáltatást tudtatok nyújtani, amit senki más?

Szerintem a legfontosabb az volt, hogy jó helyen voltunk, jó időben. ’12-ben mikor elkezdtük, akkor a Facebook nagyon gyerek cipőben járt és ez jót tett. Az emberek elhitték, hogy ez egy pap az interneten, a máriakálnoki balhé esetén tudjuk. A másik, hogy napi szintű és aktuális tartalmat szolgáltattunk az embereknek.

Az aktualitás szerintem a legfontosabb, akár humorról, akár hírportálokról legyen szó, az hozza a legtöbb interakciót.

Az első bejegyzések is arról szóltak, hogy máriakálnoki, vidéki szemmel hozzászóltunk a magyar eseményekhez, kicsit hír portálként is üzemeltünk. Amikor kitaláltuk, hogy legyen kocsmánk, legyen borunk, akkor az elsődleges szempont az volt, hogy mivel mi is kollégisták voltunk, nem volt túl sok pénzünk, ismertük a magyar borpiacot annyira, hogy tudtuk, hogy a fiatalok választhattak a nagyon olcsó lőréből vagy az egyetemista pénztárcának meg nem engedhető, drága, minőségi borokból. Ez a borsznobizmus, hogy a táncoló tanninok, meg a cseresznyés, ananászos utóíz, amit a bor fogyasztása köré hazudunk. Láttuk, hogy a fiatalok erre nem kíváncsiak, szeretnének ár-érték arányban megfelelő normális piát fogyasztani, ez volt a fröccsünk, kitelepültünk fesztiválokra, megcsináltuk a saját kocsmánkat. Megpróbáltuk levetkőzni a borsznobizmust magunkról és azt adni a fiataloknak, ami. Nem hazudtunk a borunkról semmit, azt mondtuk, hogy igyál és jól fogod érezni magad tőle.

A siker másik része szerintem ez: az őszinte kommunikáció híve voltunk. A harmadik alapkő talán még a megújulás volt.

Folyamatosan meg kellett újulni. Amikor láttuk, hogy arra van igény, hogy inkább blogbejegyzések menjenek és a társadalmi kérdésekhez hozzászóljunk, akkor arra volt szükség. Figyelni kell a közönségnek a rezdüléseit, és hogy milyen irányba mozdulnak el, nagyon finoman így tudjuk terelgetni a követő bázisunkat is.

Egy 2018-as interjúdban azt mondtad, hogy 9 milliárd forintért eladnád Tibi atyát. Idézlek:  „Ki az, aki ennyi pénzért ne válna meg egy Facebook-oldaltól?”  Változott ez azóta?

Nem emlékszem erre a számra. Egy másik számra emlékszem. Talán még 2015-ben kérdezte meg valaki, hogy mennyiért adnánk el, és azt hiszem, hogy 550 millió forintról volt szó. És mondta, hogy jó, de hogy állítsunk össze valami értékbecslést, üzleti tervet főkönyvekkel stb. Be akarja mutatni a befektetői csapatnak, hogy ez az oldal miért ér ennyit. Mondtam, hogy nem kell összeállítani semmit, ez az oldal azért kerül ennyibe, mert nem akarjuk eladni. Szerintem minden annyit ér, amennyit valaki ad érte. A 9 milliárdot túlzónak érzem. A piacon ilyen 1,5-2 forintért megy per like a Facebook-oldalak vásárlása.

De én úgy gondolom, hogy ez sokkal több, mint egy Facebook-oldal, nem egy orgánum, amit 1,5-2 millió ember (nem tudom pontosan) olvas hetente, hanem ez egy olyan szellemiség, brand, amitől ha mi egy szemmel is jól látható összegért megválnánk, akkor nem tudnánk a tükörbe nézni.

Gyakorlatilag az elmúlt 10 év munkáját egy nagy zsák pénzre beváltanánk. Az üzletpolitikánk és a mentalitásunk sem olyan, hogy ilyenek lennénk. Például a startupperek így dolgoznak, hogy a vállalkozásukat megtervezik öt évre, annak a végén ott van az exit, és akkor mindig jön egy nagy multi, amelyik felvásárolja a céget. Sokan így csinálnak projekteket, nekünk igazából az út a fontosabb az egész Tibi atya projektnél, nem a végkimenetel.

Hogy látod a mai magyar fiatalság helyzetét? Mennyire ambiciózusok, motiváltak, szerinted megfelelő célrendszer lebeg-e a szemük előtt?

Szerintem nagyon nem. Főleg amiatt, amit említettünk: az Instagram-kultúra, kirakatélet kultúrája. Akkor leszel sikeres, ha a pénzeddel kérkedsz, ez nagyon sok embert elbutít. 18 éves érettségiző fiatalok írnak nekem, hogy nagyon köszi, hogy vagyok, mert meg szoktam osztani a könyveimet, amit olvasok és terelgetem az emberek gondolatait és látja, hogy a saját korosztályát az érdekli, hogy pénteken és szombaton elmenjen szórakozni, valahogy kettessel átcsusszanjon az érettségin, nincsen semmi terve a jövőre nézve. Nyilván mi sem voltunk jobbak.

Nagy hiba, hogy 18 éves korodban döntened kell, hogy mivel szeretnél foglalkozni, így kerültem én is az orvosira, hogy ez volt a szemem előtt.

Ez 12 éve volt, amikor talán annyira nem volt még elcseszve, hogy mindenhonnan az ömlött, csak az újságból meg a hollywoodi filmekből, hogy akkor lehetsz sikeres, hogyha szép, gazdag vagy. Nem tudom, valami szabályozás kéne erre szerintem. Az például, hogyan reklámozhatsz alkoholt, durván be van szabályozva. Ha szeretnénk forgalmazni egy terméket, és kirakni egy utcai plakátot, nagyon sok szabálynak kell megfelelni, vizsgálja egy csomó hatóság. Viszont ha én influenszerként akarok reklámozni, akkor nincsen semmi hatóság. Például a GVH szokott vizsgálni, de az pár ilyen kirakatper volt, hogy megbüntettek pár nagyobb celebet 2018-ban.
Az emberek azt látják, hogy ez egy nagyon könnyű pénzkereseti lehetőség, hogy én most sampont reklámozok. A híres mondás, hogy van az a pénz, amiért korpásodik a hajam. Rájöttek a fiatalok, mert annyira nem hülyék 18 évesen, hogy nekem innen sok pénzem lehet és ki a francnak lenne kedve 150 vagy 200 ezer forintért elmenni a gyárba dolgozni, mikor 3 poszttal meg tudom ezt csinálni? Ahhoz meg az kell, hogy a vállalatok felismerték, hogy olyan influenszerekre van szükség, akik nem szólnak hozzá közéleti témákhoz, nem nyilvánítanak véleményt, hanem csak úgy vannak. Egy bérelhető reklámfelület, nem lehet őket támadni sehogyan, mert nem volt olyan kijelentésük, ami miatt támadhatná bármelyik oldal is. Ebből rengetegen nagyon jól megélnek és látják, hogy ezek az influenszerek híresek.
De miért híres? Mert híres, és nem tett le semmit az asztalra. A sportolókról nem szeretnék beszélni, mert a sportoló szerintem nem influenszer, attól függetlenül, hogy ugyanúgy énmárkát építenek, és nekik is fontos, hogy legyen a közösségi médiában követőbázisuk. A fiatalok előtt manapság sajnos ez lebeg példaként, hogy felmegy az Instagramra – azt használják főleg a 18 év alattiak –, bemegy az Explore feedbe és azt látja, hogy a 10 posztból 10 mű csaj. Hogy lehetek sikeres? Hogyha én is műcsaj leszek és ez nagyon gyorsan beépül a köztudatba, a pavlovi reflex itt is működik.
Ezek a csajok is azért lettek ilyenek, mert kiraktak 9 képet, amin mutogatták magukat, arra jött 1000 lájk, aztán kirakták, mit esznek, arra meg jött 50 lájk. És ki szeretné, hogy 50 lájkos posztja legyen?
Úgy termelődik az endorfin, a lájkdopping úgy működik, ha olyan képeket rakunk ki. Ez egy öngerjesztő folyamat, ami nyilván egy spirálba megy. Egyik része felfelé, jönnek a lájkok, a másik meg lefelé és gyakorlatilag egy két lábon járó bérelhető, elvek nélküli reklámfelület lesz az ember: ez az influenszer létnek a vége.

Az interjút készítette:

Fazekas Csilla, Reaktor Közösség
Papp Ferenc, Fúzió Hallgatói Közösség

Egy jó barátom intézett felém egy kihívást: kibírom-e 48 órán keresztül internet nélkül. Ebbe beletartozik a Facebook, a Messenger, az Instagram, vagy éppen a streamelt zene és film is.

Ez teszt eredménye engem is megdöbbentett: úgy gondoltam, hogy simán teljesítem majd, hogy van akkora önuralmam és kontrollom saját magam felett. 17 óra és 34 perc. Eddig bírtam, ezáltal elbuktam, mint sok általam kihívott ismerősöm. Eddig csupán egyetlen barátomnak sikerült teljesítenie ezt a feladatot.

Téged is szeretnélek kihívni: írj nekünk, és megosztjuk a tapasztalataidat a Reaktoron,

ha sikerül teljesíteni, ha nem!

Szerintem sokan nem is sejtik, mekkora a függőségük, mások pedig már megtanultak ezzel együtt élni. Azzal nem árulok el nagy titkot, hogy

a Messenger törte meg nálam ezt a 48 órát.

Manapság olyan gyorsan és olyan gyakran érnek minket különböző ingerek, ál és pozitív megerősítések, melyeknek könnyen a rabjaivá válunk, hogy ezen függőségünk életünk részévé válik, jelenlétét észre sem vesszük, hiányát pedig nem viseljük el, még 48 óráig sem. Ezeknek az impulzusoknak az addiktív jellege ismert:

a lájkvadászat, a gyors üzenetváltások, az új posztok kényszeres figyelése, az azokra történő minél hamarabbi reagálási kényszer mind ide sorolható.

Saját generációmban még valamivel gyengébbek a függés jelei, viszont a minket követőben már borzasztóan erősek. Gondoljunk csak bele, egy gyerek még meg sem születik, de máris kint van a közösségi platformokon, aztán pedig a szemünk előtt nő fel és válik aktív internet használóvá!

Pár jel, ami megmutatja függő vagy-e. Ha ezeket észreveszed magadon, akkor szinte biztosan elbukod majd ezt a kihívást:

1. Csak a készülő poszt kedvéért igazgatod el a tányérodon a kaját, közzéteszed, és csak aztán eszel.
2. A barátaid, ismerőseid minden lépéséről tudsz, illetve néha sokkal boldogabbnak látod az életüket, mint a sajátodat.
3. A legkönnyebben és legegyszerűbben észrevehető jel viszont az idegesség, ha szeretett telefonod nem lehet a kezedben/közeledben.

Amit az eddigiekben leírtam, abszolút kimeríti a pótcselekvés fogalmát, hiszen úgy kapkodnak az emberek másodpercenként a telefonjukért, mintha onnan kapnák az oxigént.

Egy-egy negatív kommenttel pedig olyan károkat tudunk okozni, melyeknek beláthatatlan következményei is lehetnek - és voltak is már az internet történelmében.

A túlzott pozitív visszajelzéssel pedig olyan ego-harcosokat hozunk világra, akiket manapság influencernek nevezünk. Gyakorlatilag

ők a tökéletes lények, akik az élet viharából győztesen kikerült tanítók szerepében tetszelegve vonultak be ebben az évtizedben

hogy megmondják, hogy mi a helyes irány, a boldog és teljes élethez vezető út - azt tudnunk kell persze, hogy az ő szintjükre soha nem érhetünk fel.

Sokszor olyan bizonytalanok vagyunk a saját életünkben, hogy másoktól várjuk a visszaigazolást. Akár reakcióként, akár üzenetként.

Annyira nem hiszünk már magunkba, az elérhetetlen tökéletesség hajszolása miatt, hogy mások véleményeiből táplálkozunk, mint egy szörny. Hasonlatos ez akár a drogfüggőséghez, is hiszen ott is megvan az a szint, mikor már bármit megtennénk a napi adagunkért. Itt ugyanez a helyzet, csak a telefonunkkal. Ez a kísérlet arra is hivatott, hogy fel tudjuk mérni, mekkora segítségre is szorulunk vajon?

Ez a téma sajnos jelenleg nem kap elég figyelmet, pedig van egy sötétebb oldala is:

nem csak a személyiségünket térképezik fel, hanem a valóélet-beli viselkedésünket is befolyásolják.

Gondold át, hogy egy napodon a családoddal, pároddal, barátaiddal töltesz-e több időt, vagy mondjuk az Insta, Facebook, YouTube világa szippant be inkább? Szinte biztos vagyok benne, hogy az utóbbi a válasz.

Ugyanúgy, mint más függőség esetében, az ezekről történő leszokás csak lépésről lépésre történhet.

Néhány tippem akad erre is: próbáljuk behatárolni az internetre szánt időt, ami lehetőleg üres időt jelentsen, például mikor utazunk vagy várakozunk. Csak a lényeges dolgokat osszuk meg, nem kell a világnak minden lépésünkről tudnia.

Ami a legfontosabb, hogy az igazán fontos embereknél ne elégedj meg a puszta üzenetváltással vagy videohívással, hanem keresd fel őket, utazz el hozzájuk és tölts velük minőségi időt!

Egy élő mosoly sokkal többet ér, mint 1000 emoji.

Az Írdalá.hu, a Székely Nemzeti Tanács aláírásgyűjtési akcióját népszerűsítő programsorozat részeként, két olyan markáns, jobboldali véleményformálót ültetett le egymás mellé vitatkozni, akik egyáltalán nem a kimért stílusukról ismertek.

Ők pedig,

• Bayer Zsolt, publicista 
• Stumpf András, újságíró, a Válaszonline társalapítója

A nyilvánvalóan jobboldali vitázók között szinte azonnal konszenzus alakult ki két kérdést illetően:

az egyik, hogy nagyon sok mindenben nem értenek egyet, a másik, hogy ebben a témában éppenséggel pont egyetértenek

– ezzel akár haza is mehettünk volna, de szerencsére felmerült egy-két olyan gondolat, ami miatt megérte végig hallgatni a beszélgetést. 

Szkepticizmus az EU-val szemben

Rögtön az első kérdésre, miszerint mennyi értelme van a szóban forgó aláírásgyűjtésének és az erre vonatkozó határidő meghosszabbításának, egészen lehangoló választ kaptunk: Bayer kifejtette, hogy a következő 6 hónap arra lesz jó, hogy a kellő számú aláírást garantáltan összegyűjtsék, azonban ennek valós eredménye nem biztos, hogy lesz. Stumpf erre izgalmas kérdéssel válaszolt: az világos, hogy Gyurcsány Ferenc nem írta alá, de Orbán Viktor miért nem állt ebbe bele, esetleg értelmetlennek látja?

Bayer, válaszát előkészítve összébb szedte mondandóját és kifejtette, hogy habár az EU felé a szkepticizmusa továbbra is áll,

lényegesnek tartja a kezdeményezés támogatását. Ha másért nem, hát azért, mert ha ráég a magyarságra, hogy volt egy ilyen projekt, ami a mi hibánkból hiúsult meg,

akkor az a következő évtizedekben hivatkozási alap lehet minden olyan intézkedésre, ami az ilyen kisebbségek, például székely társaink jogcsorbítását tűzi ki céljául – ezzel egyébként Stumpf is egyetértett. Végül Bayer arra kerekítette ki mondandóját, hogy Orbán Viktor nyilván kivár, és „tökéletes” időzítéssel fogja aláírni, „megfelelő” nyilvánosság előtt. Mindezt azért, mert habár támogatja az indítványt, nem biztos, hogy az elején éri meg beszállni, amíg a bukás kockázata fenn áll.

Stumpf folytatta előzőleg felvett szerepét, és kifejezetten izgalmas kérdéseket feszegetett: vajon megtett-e mindent Bayer és „közössége” azért, hogy megfelelő számú aláírás összegyűljön? Miért van az, hogy a lengyel barátainknál, akik március 15-én magyar zászlót lengetve látogatnak meg minket, csak 600-an írták alá úgy, hogy 40 000-res limitet kellett volna elérniük, ahhoz, hogy a minimálisan szükséges 7 csatlakozó állam közül az egyik Lengyelország legyen? Bayer Zsolt, Kövér László és Orbán Viktor mindent megtett az ügy sikerességéért? – tette fel a kérdést Stumpf.

Bayer szerint ő maga, Kövér László és a kormány úgy általában mindent megtett, de Orbán Viktornak első személyben nem volt feltétlen szükséges beleállnia, de ami késik nem múlik, a kormányfő kivár. 

Stumpf kérésére még ígéretet is tett arra vonatkozólag, hogy megmozgatja lengyel kapcsolatait azért, hogy megfelelő számú aláírás összegyűljön,

abban az esetben, ha az aláírásgyűjtési akció meghosszabbítását engedélyezi az EP. (Ez azóta megtörtént, kíváncsian várjuk az ígéret eredményét!)

Nagyhatalmi érdekek

Stumpf és Bayer sem hiszi, hogy az aláírásgyűjtés sikeressége esetén valódi, rövid távon kézzel fogható eredménye lesz az EP-ben. Bayer egyszerűen a nagyhatalmi érdekekkel ezt ellentétesnek gondolja, franciák, spanyolok, britek (habár utóbbiak már nem relevánsak) sem nevezhetőek a nemzeti kisebbségi jogok élharcosainak, sőt. Stumpf meglátása pedig az, hogy nincs is feltétlen baj azzal, hogy Brüsszel nem szól bele egy ország belügyeibe, egyszerűen nincs erre jogköre.

Később két szereplő egy véleményen volt arról, hogy - Gyurcsány Ferencéken kívül -

szinte a teljes hazai közélet egyetértett az aláírás fontosságában, az ilyen széleskörű konszenzus pedig igazán ritka a magyar politikában,

ez elvitathatatlan sikere a kezdeményezésnek. 

Ezután, a moderátor hölgy nyomásásra, Stumpf egy konstruktív ötlettel állt elő a romániai magyarságnak, ami kissé utópisztikusnak tűnhet: a Válaszonline újságírója úgy érvelt, hogy

a magyar lakta területeket érő forráselvonás nem csak az ott lakó 1,5 millió magyart, de a további sok millió helyi románt is zavarja,

hiszen nekik úgyanúgy fáj, ha az életterüktől vonnak el forrásokat. Ha az ott élő románok és magyarok szövetséget tudnának kötni, akkor együtt hatalmas dolgokat érhetnének el a térség fejlesztésének érdekében. 

Legyen ott az emberük Brüsszelben!

Egy éles kanyarral a vita átfordult a székelyek európai érdekérvényesítő képességének fejlesztéséről szóló diskurzusba. Bayer felvetésére, hogy Brüsszelnek oda kellene figyelnie a kettős mérce elhagyására, hogy a román kormány jogsértéseit is véleményezhetné, Stumpf helyeslően bólogatott, ugyanakkor azt is hozzátette, hogy ez magától nem fog menni. Szerinte ugyanis, ahogy az Indexért való aggódás fontosságát is jelezték Jourovának, úgy

kell valaki, aki kint van Brüsszelben, hogy hallják, amit mond, és 3 szóban összefoglalja Jourovának azt, hogy mire kell odafigyelnie a romániai magyarság helyzetét illetően.

Ez olyan lobbi tevékenység, ami mögé több éves munkát kell tenni és úgy látszik, hogy eddig senki nem tette meg, most itt a lehetőség.  

Bayer szerint a nemzeti kisebbségek ügye egyszerűen nem éri el az ingerküszöböt. Az egykori Antanthatalmak 100 éves bűne, amit az első világháború utáni békekötéssel vétettek, nem engedi, hogy valaha is egy magyar érvre hallgasson a románnal szemben például a francia kormány. Nem azért, mert utálnának minket, hanem mert a bűnös próbál úgy viselkedni, mintha minden rendben lenne. Ha pedig ránk hallgat, azzal belátja az állapot szörnyűségét, amivel egyszer és mindenkorra kimondja, hogy anno ők márpedig szörnyű hibát követtek el.

Stumpf erre válaszul pozitív fejleményként beszélt a folyamatról, amit a BLM, a Metoo és egyéb akciók váltottak ki Nyugaton:

ezek a kampányok a valóságtól olyan elrugaszkodott módon torzították a közbeszédet és a politikai korrektség fogalmát, hogy ez már nem csak a jobb, de a baloldali értelmiségnek is kezd sok lenni.

Ennek köszönhető az is, hogy a jobboldalinak egyáltalán nem mondható J. K. Rowling is aláírta azt a nyilatkozatot, amit nyugati értelmiségiek fogalmaztak meg BLM mozgalommal kapcsolatos kritikaként. Ez a folyamat akár azt is eredményezheti, hogy a nyugati értelmiség - számunkra - pozitívabban fog hozzáállni az olyan problémákhoz, mint a nemzeti kisebbségek ügye. 

Mi lennénk az új Bizánc?

Valamivel később Bayer, többek közt a magyar történelem szakos diplomájára hivatkozva, egy történelmi példával rukkolt elő: a mai nyugat- és kelet-európai kulturális különbségeket a Nyugat- és Kelet-Római Birodalom egymáshoz viszonyított helyzetéhez hasonlította. Míg a nyugati oldal, folyamatos önpusztítása közepette, engedett a kívülről jövő támadásoknak és végül elbukott, addig a keleti birodalom még 400 évig fent tudott maradni. Ebből a párhuzamból pedig azt a következtetést vonta le, hogy Kelet-Európa lehetne egy új Bizánc. 

Erre kissé szkeptikusan válaszolt Stumpf, aki valamivel visszafogottabban beszélne arról, hogy mennyivel is fejlettebb vagy kevésbé fejlett társadalom a magyar a nyugat-európainál. Ugyanis hiába magyarázunk addig, ameddig a nyugati életminőség, várható élettartam, gazdasági teljesítmény egyértelműen jobb lesz, és amíg a keletről nyugati irányba tartó elvándorlás mellett eltörpült ugyanennek a fordítottja. Ezenfelül

hiába okítjuk mi a nemzetállamiság fontosságáról az EU-t, ha közben egy román kormány erre hivatkozva tud olyan lépéseket tenni, amivel a magyar kisebbség helyzetét lehetetleníti el folyamatosan.

Stumpf eszmefuttatása zárásaként kifejti, hogy bár sok mindenben egyetért Bayerrel, a fekete-fehéren való gondolkozástól azért óva intene. 

A vita lezárásként a két fél abban is megegyezett, hogy az utóbbi időben elterjedt “barbár” szobordöntögetések Magyarországon eddig nem tudtak teret nyerni, ebben mégis csak jól állunk. 

A vita az Írdalá.hu szervezésében jött létre a Székely Nemzeti Tanács európai unió aláírás gyűjtő kezdeményezésének népszerűsítésének érdekében. Ha esetleg még nem volt alkalmad aláírni, ide kattintva ezt megteheted!

IItthon maradok-e a tanulmányaim után?

Végzős járműmérnök hallgatóként ki merem mondani, hogy itthon maradni, dolgozó emberként, kis túlzással pénzügyi hőstettnek minősül. Nem titok, hogy hányszorosát keresik a szakmámbeli mérnökök Nyugat-Európában, Oroszországban, vagy az Egyesült Államokban. Amennyire nagy nyereség lenne egyéni érdekből kiutaznom, oly mértékben szükség van a tudásomra és a munkámra egy olyan országban, ahol több ezer családot a járműiparban dolgozók tartanak el.

A dilemma hallgató korunkban ért utol minket, amikor szembesültünk azzal, hogy

a külföldi egyetemek nagy részénél magasabb szintű és több lexikális tudást kell elsajátítanunk,

ugyanakkor a szakmai versenyeredményeink bizonyítják, hogy a gyakorlatban (nem egyszer önszorgalomból) is képesek vagyunk versenybe szállni a más országbeli hallgatókkal. Mégis, miután végeztünk, nem egyszer harmadannyi a fizetésünk, mint a többieknek.

Áldozat vagy kötelesség

Vannak technikai és érzelmi akadályai az elvándorlásnak. Elsőre példa maga a nyelvismeret:

bár a műszaki ágak nyelveit (angol, német, francia) a legtöbben magabiztosan beszéljük, mégsem használjuk őket érettségi után.

Ugyanis a többi felsőoktatási képzéssel ellentétben a mi rendszerünkben fakultatív az idegennyelvi óra, míg másnak a napirendje része, nekünk a nyelvi képzés a szabadidőnkből megy. Így e téren az ismereteink, ha csiszoljuk is, gyakran nem alkalmasak egy külföldi állás elvállalására.

Nehezebben áthidalhatók az érzelmi vonatkozások: itt születtünk, a hazánk nevelt ki, ide húznak a gyökereink. Ezen az érzésen talán nincs is mit magyarázni.

Ha az operatív akadályokat elgördítjük (és a műszakisok közül ez sok hallgatónak sikerül), nem marad más, mint az itthoni ’X’ és a külföldi ’3X’ fizetés közül választani.

A két fizetés különbözetének fedezete a hazaszeretetem.

Nagy kérdés, hogy elég-e? És ha elég, akkor sem én vagyok az egyetlen, aki a – ha úgy vesszük – fizet azért, hogy nem párszáz kilométerrel arrébb végzi a munkáját.

Viseli a házastársam, akinek legalább ennyit kell keresnie, nem maradhat ki a piacról. Fizetik a gyermekeim, akiknek nem csak az anyagi javaikról kell lemondaniuk, hanem a szüleik idejéről is. Hiszen mérnöknőként sem valószínű, hogy megtehetem, hogy az óvoda megkezdéséig száz százalékban otthon leszek a kisbabámmal.

Fizetik a szüleim, mert pályakezdőként a nagyvárosi lakhatást, élelmiszerárakat a hazai fizetésem mellett néha ki kell majd pótolniuk, ha valami történik. A dilemmám tehát ebből adódik. Ha a kérdés egyváltozós lenne, és csak rajtam múlna, gondolkozás nélkül itt maradnék.

Szülői istenhozzád

Legtöbben hamar elszakadunk a szüleinktől, a csoporttársaim közül kivétel nélkül

mindenkit arra biztatnak a szülei, hogy a kötelező éveket töltse itthon, aztán vissza se nézzen!

Ne feledjük, milyen kor és milyen váltások nehezedtek a szüleinkre: aki a szocializmusban nőtt fel, a rendszerváltáskor volt munkakereső, és alig volt lehetősége egyáltalán angolul tanulni, így elzáródott a külföldi munkáktól akkor is, amikor már mehetett volna, jogosan akarja, hogy a gyermeke kedvezőbb feltételekkel vágjon neki az életnek.

Ehhez asszisztál nálunk egy speciális jelenség: Magyarországon az állami ösztöndíjasoknak képzéstől függően adott időt itthon kell dolgozniuk. Végzett mérnökként azonban

bizonyos szakágakra akkora a kereslet, hogy pár – főleg nyugati – cég nem várja ki ezt az időt, hanem kifizeti azt az összeget az államnak,

így amint megkaptuk a papírt, szállhatunk is fel a repülőre. Egy ilyen ajánlatra nehéz nemet mondani, ha három és fél évig éltünk tömlős sajton és szikkadt kiflin a kollégiumban.

Kihívás, fejlődés

Még a fejemben van az élmény, amikor a vitorlás versenyző nagyapámmal, a túrák végén, a kikötőben pihenve a hajókat néztük. Már akkor sejtettem, hogy hajótervező mérnök szeretnék lenni, így lenyűgöztek azok a mondatok, amikor mesélte, hogy amikor fiatal volt, nem volt ilyen szép és erős móló, hogy csak a németeknek volt spinakker vitorlájuk, még nem voltak yachtok, nem gyártottak erős műanyag hajót… Egyszóval mennyit kellett a sporthajózásnak fejlődnie, hogy ma itt tartsunk.

Ez az, ami annyira izgalmas a magyar fiataloknak: hogy van mit csinálni.

Nekünk soha nem lesz egyetem alatt műhely a talpunk alatt, drága szerszám a kezünkben, de a jó vizsgákat követő ösztöndíjból telik ezekre. Nem képezi a vitorlázás a testnevelés órák részét, de ha szerencsénk van, a hajópucolásból ki lehet hozni egyszer egy saját hajót.

A magyar mérnökök külföldön pont azért keresettek, mert bennünk van a mentalitás, hogy mindent meg lehet oldani, csak kreatívnak és ötletesnek kell lenni hozzá. Engem is ez vonz a hazai iparban: sokkal többet kell kihoznom magamból, mint máshol a világon, amíg fiatal vagyok, szeretném tudni, hogy mennyit tudok hozzá tenni.

A későbbi éveim még bizonytalanok, de addig biztosan nem megyek el, amíg én nem tudok mutatni legalább tíz dolgot a lányomnak a magyar kikötőkben, ami szép, hasznos, és az én fiatalkoromban még nem volt ott.

Cikksorozatunk: az előző generációt telibe kapta a 2007-es recesszió és az azt követő, 2008-asvilágválság, miközben megnyílt az EU munkaerő piaca. Rengetegen távoztak, sokuk devizahitelt nyögve.

Most, 2020-ban a Nyugat - többek között - identitásválságban van, míg Magyarország, politikailag és gazdaságilag egyelőre a stabilabbak közé sorolható. Hol tervezted korai huszonévesként a jövőd 2019-ben, ami a legjobb év volt Magyarország modern történelmében, és hol látod most? Itthon vagy külföldön? Írj nekünk! szerkesztoseg@reakt.hu