Az Egyesült Államokban polgárháborús hangulat uralkodik a két nagy politikai tábor között. Egy felmérés szerint az emberek 20%-a úgy véli, hogy akár még a politikai erőszak használata is legitim eszköz lehet. És ez nem csak az Egyesült Államokban, hanem világszerte így van. Az emberek egyre inkább egymással szemben álló szekértáborok részének tekintik magukat. Ennek a polarizációnak sokféle oka lehet, egyet azonban külön ki kell emelni: a közösségi médiát.
A közösségi média szándékosan megosztja a társadalmakat, mesterséges törésvonalakat alakít ki és erősít fel, szélsőségesebbé és kevésbé empatikusakká tesz minket. Az algoritmus frusztrál minket, stresszessé és depresszióssá tesz, hogy minél több időt töltsünk az ilyen közösségi média oldalakon (amiből a tech cégek elképesztő vagyonra tesznek szert).
Véleménybuborékok
A véleménybuborékokról már valószínűleg mind hallottunk: az algoritmusok céltudatosan olyan tartalmakat tárnak elénk, amiket látni szeretnénk. Miután az algoritmus kiismeri a szokásainkat, az idővonalunkon csak olyan információkkal találkozhatunk, amelyek a véleményünkkel megegyezik, az eltérő véleményeket vagy információkat pedig kiszűri.
Kép forrása: uva.nl
Mivel csak a világnézetünkhöz közel álló tartalmakat láthatunk, a szélsőségesebb vélemények előbb-utóbb elkezdenek ezek a vélemények egyre kevésbé szélsőségesnek tűnni. Az emberek folyamatosan egyre radikalizálódnak, a világról alkotott kép pedig egyre szűkebbé és szélsőségesebbé válik.
Azonban az ilyen szélsőséges véleménybuborékok kialakulása meglehetősen ritka. Azok a tanulmányok, amelyek azt vizsgálták, hogy az emberek mennyire találkoznak sokszínű véleményekkel az interneten, vagy mire keresnek rá, kevés bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy ideológiailag elszigeteltek lennénk.
Éppen ellenkezőleg, az interneten folyamatosan szembesülünk olyan véleményekkel és világnézetekkel, amelyek nem egyeznek értékrendünkkel. Ideológiailag leginkább elszigeteltek valójában a való életben vagyunk. A valódi világban a barátainkkal, családunkkal, kollégáinkkal és szomszédainkkal való kapcsolatok sokkal kevésbé változatosak, mint az online buborékok. Véleménybuborékok a valós életben sokkal gyakrabban jönnek létre, mint online. Az online véleménybuborékok tehát csak arra adnak magyarázatot, hogy miért kezdtük egymást az elmúlt két évtizedben egyre szenvedélyesebben gyűlölni.
Az agyunk félrevezet minket
Az emberi agy nem azért fejlődött ki, hogy megértse a valóság valódi természetét, hanem hogy eligazodjon a társadalmi struktúrákban. Őseinknek a túléléshez nagy szükségük volt egymásra, ezért az agyunknak gondoskodnia kellett arról, hogy együtt tudjunk működni. Ezért olyan szörnyű érzés a társadalmi elszigeteltség vagy kirekesztés, mert ez az őskorban életveszélyes volt. Az együtt dolgozó törzs túl tudott élni, a széthúzó törzs elpusztult.
Az emberi közösségek évezredeken át így szerveződtek annak ellenére, hogy nem feltétlenül jöttek ki jól a közösség tagjai egymással, de mivel közel laktak egymáshoz, ugyanannak a sportklubnak szurkoltak, a templomban, vagy az iskolában találkoztak, ki tudtak jönni egymással. A fizikai közelség ismerőssé tette az embereket, és olyan hasonlóságokat teremtett, amelyek áthidalták az eltérő világnézetek miatti szakadékokat. A helyi közösségekben élők világnézete valószínűleg eleve nem is különbözött egymástól annyira, mert ugyanabban a kultúrában nevelkedtek az emberek. Aki körülöttünk volt, az hasonló volt hozzánk. Azt szerettük, ami hasonló volt hozzánk - ez eléggé összehangolt bennünket ahhoz, hogy a különbözőségeink ellenére együtt tudjunk működni.
Ahogy az emberiség a kis törzsekből a városokba telepedett, agyunknak és közösségeinknek alkalmazkodniuk kellett az új helyzethez. Elkezdtünk idegen emberekkel találkozni, de a közösségek még mindig viszonylag elszigeteltek voltak és eléggé hasonlók voltunk, hogy igazodjunk a körülöttünk lévő emberekhez.
Kép forrása: Kellogg Insight
A konfliktus és a nézeteltérés önmagában nem egy rossz dolog. Értékeink, normáink és tabuink mindig változnak, és amit ma normálisnak tartunk, az a jövőben már nem feltétlenül lesz az. Viszont szükségünk van szociális kapcsolatokra, hogy összetartsuk társadalmainkat, mert az agyunkat nem az emberiség metaszintjei érdekli, hanem az, hogy biztonságban éljünk egy közösségben.
20 évvel ezelőtt aztán rendkívül gyorsan minden megváltozott: elérkezett a közösségi média kora.
Ne merj ellentmondani!
Az agyunk nem képes feldolgozni azt a mennyiségű információt és nézeteltérést, amellyel a közösségi médiában találkozunk. Azok a mechanizmusok, amelyek lehetővé tették őseink számára, hogy együttműködjenek, olyan módon változtak meg a technológia hatására, amire nem voltunk felkészülve.
Akár szeretnénk, akár nem, az agyunk világnézetek és vélemények alapján csoportosítja az embereket. A kutatók ezt a folyamatot társadalmi szortírozásnak nevezik. A digitális térben olyan emberekkel találkozunk, akik olyan véleményt nyilvánítanak vagy olyan információkat osztanak meg, amelyek nem egyeznek világnézetünkkel.
De a szomszédokkal, vagy a helyi közösség tagjaival ellentétben ők már nem a helyi sportklubunknak szurkolnak. Hiányzik az a helyi szociális összetartó erő, amelyre az agynak szüksége lenne ahhoz, hogy akkor is összehangolódjon másokkal, ha azok ellentétes nézeteket vallanának. Így az agy számára a köztünk és mások között lévő nézeteltérés az identitás központi elemévé válik. Ez pedig csökkenti annak a valószínűségét, hogy a jövőben komolyan megfontoljuk az álláspontjukat vagy véleményüket. Ha az egyetlen információnk az, hogy nem jó véleményt hallunk valakiről, az agy sokkal nagyobb valószínűséggel fogadja be kritika nélkül ezt az információt.
A másik oldalon pedig vannak olyan emberek, akik ugyanolyan világnézeten vannak, mint mi, és talán még több is a hasonlóság velük, mint sokakkal a valós életben, ami miatt agyunk nagyon megkedveli őket, és automatikusan igazodik hozzájuk. A hozzánk hasonlóan gondolkodó emberek valószínűleg jó emberek, mert mi is jó emberek vagyunk.
Az agyunk nagyobb valószínűséggel hisz majd az ilyen embereknek. Ha rossz véleményt hallunk róluk, az agyunk sokkal nagyobb valószínűséggel utasítja el ezt a véleményt kritika nélkül. A közösségi média tovább rontja a helyzetet, mert minél tovább online akarnak tartani minket. Ennek a célnak az eléréséhez pedig sajnos a legerősebb érzelemre van szükség: a haragra. Minél dühösebbek vagyunk, annál valószínűbb, hogy elkötelezzük magunkat egy irányvonal mellett, amivel a közösségi média felerősíti a legszélsőségesebb és legellentmondásosabb véleményeket.
Kép forrása: Gunn Oracle
A közösségi média arra optimalizál, hogy ne csak nézeteltéréseket mutasson be, hanem a lehető legmélyebb, legszélsőségesebb nézeteltéréséket. És mivel az agyunk csoportosítja az embereket, bármi is legyen a legrosszabb vélemény, az ellenkező csoportban mindenkihez ugyanazt a véleményt rendeli.
Az online polarizációban az a szembetűnő újdonság, hogy az életünk minden olyan aspektusa, ami egyénné tesz minket, az életstílus-választásunk, a komikusok vagy műsorok, amiket nézünk, a vallásunk, a divatérzékünk és így tovább, úgy sűrűsödik össze, hogy úgy tűnik, mintha ezek ellentétes és egymást kizáró identitások részei lennének. Ez annyira leegyszerűsíti és eltorzítja a társadalmat irányító nézeteltéréseket, hogy gyakran úgy tűnik, mintha a másik oldalon állók aktívan, szándékosan próbálnának mindent tönkretenni. A más véleményen lévők gonoszok, akiket nem lehet meggyőzni racionalitással, tényekkel vagy civilizált vitával. Miközben mi természetesen a helyes csoport tagjai vagyunk.
Ez a szembenállás felold minden más társadalmi és erkölcsi konszenzust, ami a demokrácia alapját jelenti. Ha azt gondoljuk, hogy a szomszédaink gonoszak, hogyan tudunk velük együtt élni? Ez különösen látványos az Egyesült Államokban, ahol a kétpártrendszer miatt különösen könnyű két nagy csoport alapján meghatározni az embereket.
Tehetünk bármit is?
Fontos, hogy tisztában legyünk a közösségi média hatásaival. Önvizsgálatot tarthatunk arról, hogy miért hisszük el azokat a dolgokat, amiket elhiszünk, és hogy az alapján utasítunk-e el vagy hiszünk-e el információkat, hogy ki az a személy, aki az adott információt állítja.
A Red Bull sok tekintetben kiemelkedik az energiaitalok sorából, hiszen ismertebb és közkedveltebb versenytársainál, annak ellenére, hogy összetevői szinte megegyeznek más márkák alapanyagaival, illetve a termékek előállítási költsége is alacsony. Ennek ellenére a Red Bull nagyjából két és félszer drágább a boltokban kapható alternatíváknál. A prémium árak nem véletlenül alakultak ki, hiszen a brand az 1980-as évek óta tudatosan felépített marketing stratégiájának köszönhetően hajlunk arra, hogy többet fizessünk egy termékért, mely nem csak energiát, de egy életérzést is kölcsönöz.
Thaiföldről Ausztriába
A TC Pharmaceuticals nevű thai gyógyszeripari vállalat alapítója, Chaleo Yoovidhya az 1970-es években kifejlesztett egy folyadékot, mely magas koffein- és cukortartalma miatt alkalmas volt arra, hogy a több műszakban dolgozó gyári munkások és kamionsofőrök éberségét fenntartsa és energiát adjon a munka hatékony elvégzéséhez. Az ital neve Krating Daeng lett, melynek jelentése vörös bika. Chaleo 1976-tól gyógyszertáraiban forgalmazta a terméket, mely az 1980-as évek közepére országszerte ismert és szeretett termékké vált, logóját a két egymásnak feszülő vörös bikát egyre többen felismerték.
Krating Daeng energiaital
Forrás: Yoohong
Dietrich Mateschitz, egy osztrák vállalkozó az 1980-as években Thaiföldön nyaralt, amikor felfedezte az italt, ami megszüntette a repülés utáni jetlag és a másnaposság tüneteit. Az eset után felismerte a termékben rejlő potenciált és üzleti ajánlatott tett a Krating Daeng tulajdonosának, miszerint egy osztrák leányvállalat Európában is forgalmazná az energiaitalt némileg módosított összetétellel. Chaleo elfogadta az ajánlatot és kisebbségi tulajdonos lett a Red Bull GmbH-ban, mely a Thaiföldön bejáratott italt átalakítva, csökkentett cukortartalommal, szénsavas verzióban kezdte forgalmazni az italt Ausztriában.
A Red Bull gyorsan terjeszkedett, 1992-ben megjelent Szlovéniában és Magyarországon, majd 1994-ben az Egyesült Királyságban és Németországban is.
A német fogyasztók akkora érdeklődést tanúsítottak az energiaitalok iránt, hogy a cég kifogyott az alumínium dobozokból. A probléma elhárítása lassan ment, ezért a Red Bull németországi vetélytársa, a Flying Horse egy időre át is vette a vezető szerepet a piacon.
A kezdeti sikerek mellett azonban Dietrich Mateschitz-nek és csapatának számos nehézséget kellett leküzdenie. Az italok magas koffeintartalma miatt Ausztriában három éven keresztül zajlottak az egészségügyi vizsgálatok – a folyamatot lassította, hogy az italok egy részében minimális arányban kokaint találtak - mielőtt a Red Bull-os dobozok megjelenhettek a boltokban. Emellett palackozási kellemetlenségek is adódtak, de a vásárlók bizalmatlanságát is meg kellett szüntetni, ami az energiaitalok keverőként való alkalmazásával sikerült is. Az osztrák klubokban népszerűvé vált a tömény italok Red Bull-al való keverése, ami után a termék szélesebb körben is kedveltté válhatott. Néhány országban az osztrák laborokban végzett vizsgálatok eredményét elutasítva külön tesztelés alá esett a Red Bull, ami nem minden esetben végződött pozitívan. Dániában és Norvégiában a termékeket magas koffeintartalmuk miatt csak gyógyszertárakban forgalmazhatják, Franciaországban pedig egészségügyi okokra hivatkozva teljes tiltás alá kerültek.
A gyors terjeszkedés a kihívások ellenére töretlenül folytatódik napjainkban is. A Red Bull számos országban piacvezető, többek között az Egyesült Államokban is, 23,3%-os részesedéssel. A tulajdonos szerint a siker titka, hogy a cég magánvállalatként működik, így a döntések kizárólag a vállalat érdekei mentén születnek, külső befektetők szándékainak való kitettség nélkül. Ennek fényében a projektek finanszírozásának legfontosabb elve, hogy hitelek és kölcsönök felhasználása nélkül, belső anyagi forrásból valósulhatnak meg.
’Buzz-Marketing’ és a differenciáló tényező
A Red Bull sikerének titka minden bizonnyal nem hétköznapi marketing stratégiájában rejlik. A stratégia három pilléren nyugszik, melyek a következők: megjelenés olyan exkluzív eseményeken, melyeken a média jelentős mértékben képviselteti magát, influenszerek bevonásával, szájról-szájra terjeszteni a márka értékajánlatát, valamint az extrém sportok és világrekord kísérletek anyagi támogatása. Utóbbi számos formában megvalósul, gondoljunk csak a Forma 1 Red Bull csapatára, a Lipcse és Salzburg futballklubokra, vagy a Red Bull repülési versenyekre. A cég hirdetési módszerei is beváltak, amit jelez a Red Bull ikonikus szlogenje: A Red Bull szááárnyakat ad, vagy az emblematikus grafika az italok televíziós reklámjaiban.
A Red Bull reklámok emblematikus grafikájának egy példája
Forrás: CDN
Az agresszív marketing fontos elemei a Red Bull autók, melyek feltűnőség mellett arról híresek, hogy az utastérben ülő Red Bull lányok városról városra járva osztogatják a csomagtartóban lévő ingyenes italokat, ezzel népszerűsítve a márkát. Az autók gyakran egyetemi campusok környékén tűnnek fel, hiszen a cég főként a kalandokra és kihívásokra nyitott, aktív életet élő fiatalokat célozza termékeivel.
A Red Bull termékcsalád nem számlál sok tagot, főleg ha más energiaital márkákhoz hasonlítjuk. A brand limitált számú terméke azonban kiemelt promóciós háttérrel rendelkezik, hiszen a vállalat a marketing tevékenységre átlagon felüli energiát szentel. A kitüntetett figyelem megvalósítható, hiszen a gyártást a cég partnere, a Rauch végzi, az alapanyagok pedig a thai vállalattól érkeznek. A körülmények tehát ideálisak ahhoz, hogy a Red Bull legfontosabb feladatára összpontosítson: értéket teremtsen vásárlóinak és rábírja őket, hogy akkor is elköteleződjenek a márka mellett, ha nem kedvelik különösebben az energiaitalokat. Mindezek ismeretében azonban továbbra is felmerül a kérdés, miért vásároljuk meg a Red Bull italokat eltúlzott áraik ellenére?
A Red Bull célja, hogy ne csak egy energiaital legyen, hanem annál több, egy életstílus. A márkát az izgalommal, kalandokkal és extrém sportokkal azonosítjuk, aminek mindenképpen részesei szeretnénk lenni. A cég ezt azzal éri el, hogy egy történetet mesél el a vásárlóknak, melyben ők vannak a középpontban, az eladni kívánt italok pedig csak másodlagosak. A vállalat értékeinek konzisztens kommunikálása lehetővé teszi, hogy az átlagosnál magasabb áron kínálják termékeiket, így kiemelkedve versenytársaik közül. Az értékajánlat tehát eléggé kedvező ahhoz, hogy a fogyasztók a hasonló összetétel és a magasabb árak ellenére más energiaitalok helyett a Red Bull-t válasszák.
A legtöbbek számára a repülés sokáig teljesen elérhetetlen közlekedés forma volt, leginkább csak a leggazdagabbak és az üzleti okból utazók vették igénybe. Ennek megfelelően a repülőkön kínált kényelmi szolgáltatások is ezt a vásárlói kört szolgálták ki, ami miatt az egész légi közlekedést a luxus hatotta át.
Ezt követően a huszadik század második felében a repülés a nyugati országokban egyre több ember számára elérhetővé vált és az utasok száma gyarapodott, azonban továbbra is igen költséges maradt. A század vége fele, majd különösen a 2000-es évek elején pedig igazi forradalom következett be a légi közlekedésben: a diszkont légitársaságok megjelenésével és dinamikus bővülésével feje tetejére állt a piac és mindenki repülni kezdett.
De miben áll a fapadosok titka? Hogyan lehetséges, hogy időnként néhány ezer forintért kínálnak egész Európát átszelő jegyeket?
A diszkont vagy „fapados” légitársaság modell (LCC – Low-Cost Carrier model) a luxust kínáló légitársaságokkal szemben arra törekszik, hogy a légitársaság a lehető leghatékonyabban működjön, akár újragondolva minden korábban létező szokást és sztenderdet. A cél tehát a munkafolyamat minden területén a hatékonyság, az olcsóság és a lehető legmagasabb kihasználtság.
Mit lehet ezért tenni a gyakorlatban?
Repülőgépek
A fapados légitársaságok rendszerint csak egyetlen gyártó, egyetlen repülőgépmodelljét, esetleg ugyanennek a modellnek eltérő variánsait üzemeltetik. Amíg például a Wizz Air kizárólag az Airbus A320 család gépeit használja, addig a Ryanair kizárólag Boeing 737 típusú repülőket használ. Ennek mindenekelőtt előnye, hogy a repülőgépgyártókkal jó vételi üzleteket tudnak kötni, hiszen egyszerre rengeteg ugyanolyan modellt rendelnek, ami a gyártónak is ideális. Másfelől pedig az egyetlen típus használata a méretgazdaságosság miatt az üzembentartási költségeket is csökkenti: mind a személyzetet (pilóták, légiutaskísérők), mind a karbantartókat erre az egyetlen modellre kell kiképezni, amivel komoly humántőkét érintő összegeket lehet megspórolni.
A fapadosok emellett rendszerint a világ legkorszerűbb flottáit üzemeltetik, amivel az üzemanyagköltség csökkenthető. Az Airbus A320neo modell például a típus korábbi változatához képest akár 20%-kal alacsonyabb fogyasztásra is képes. A diszkontlégitársaságok gépei pedig, ha ténylegesen nem is fapadosak, valóban csak a minimum komfortszintet biztosítják: az egyszerű, könnyű anyagból készült ülések a lehető legsűrűbben vannak elhelyezve a repülőn, a háttámlákat nem lehet megdönteni és hiányoznak a támlák hátulján megszokott tárolózsebek is, amivel a takarítási időn lehet spórolni.
Menetrend és repülőterek
Ami pedig a repülőgéptípusnál is fontosabb, hogy a gépek mindig használatban legyenek. Egy fapados társaság repülője így a hajnali óráktól fogva késő estig, de akár éjszaka is szolgálatban van. Ennek a magas kihasználtság mellett az is előnye, hogy a repülőterek legolcsóbb idősávjait is ki tudják használni, ami időnként fontos előnyt jelent, hiszen forgalmas reptereken egy leszállási díj igen komoly összeget tehet ki. Éppen emiatt egyébként a fapadosok rendszerint nem is a városok fő reptereit használják, hanem inkább a félreesőbb, kisebb légikikötőket. Például Milánóban a Malpensa helyett a Bergamora vagy Brüsszelben a főreptér helyett a Charleroi-ra repülnek. Ez az utasoknak ugyan némi kellemetlenséget jelenthet, hiszen ezek a kisebb repülőterek akár több, mint 100 kilométerre is lehetnek az érintett városoktól, de a légitársaságok rengeteget spórolnak vele. Az sem az utasok kényelmét, hanem az olcsóságot szolgája, hogy a repülőtereken a legolcsóbb szolgáltatásokat veszik igénybe: a kényelmes utasmólók helyett az utasok busszal utaznak vagy akár sétálnak a terminál és a gép között.
A fapadosok arra is ügyelnek, hogy egy érkezés és egy indulás között a fordulók a lehető leggyorsabban menjenek végbe. így lehetséges az, hogy extrém esetekben előfordul, hogy a parkolóhely elfoglalása és az újabb indulás között mindössze 25 perc telik el.
Ebbe a rövid időbe pedig a ki- és beszállás, tankolás, takarítás és a csomagok ki- és bepakolása is bele kell, hogy férjen. Ennek hátránya, hogy kisebb fennakadások miatt is viszonylag könnyen felhalmozódhatnak késések, azonban mindenképpen előnye a maximális kihasználtság és az időkényszer állandó nyomása a személyzeten.
Végül a menetrend tervezése szempontjából fontos körülmény, hogy a fapadosok nem üzemeltetnek hosszabb távú vagy éppen komplex átszállásos járatokat. A diszkont légitársaságok mindig A-ból B-be kínálnak menetjegyeket, rövid és gyors járatokra, akár hetente csak egyszer. Ennek megfelelően nem rendelkeznek egy központi úgynevezett hub repülőtérrel, hanem szerte az adott régióban kötik össze a különböző városokat. Ha pedig egy járat anyagilag nem minősül sikeresnek, az adott összeköttetés könnyen megszüntethető és a gép, illetve a személyzet átcsoportosítható egy kifizetődőbb útvonalra.
Szolgáltatások
Az utasok számára a hagyományos légitársaságokhoz képest a legnagyobb különbség magában a szolgáltatásban mutatkozik meg. A fapadosok árazása ugyanis úgy van kialakítva, hogy a vásárló alapvetően csupán egy menetjegyet vásárol, ami kizárólag a viteldíjat, illetve egy kisméretű hátizsák szállítását tartalmazza. A jellemzően olcsó, legalábbis olcsóbb jegy tehát erre vonatkozik, ezen felül pedig minden más szolgáltatás pénzbe kerül.
Fizetni kell a nagyobb vagy több csomag szállításáért, a helyfoglalásért, a repülőtéri utasfelvételért, a fedélzeten minden nemű ellátásért, de még a nagyobb lábtérért is.
Tehát mindenért, ami a légitársaságnak a viteldíjon felül bármilyen formában többletköltséget jelent. Magyarul az utasok még egy pohár vizet sem kaphatnak ingyen az utazás során. A fapadosok ezen felül a légi járművek különleges jogi státuszát kihasználva adómentes termékeket vagy akár sorsjegyeket is árusítanak.
Mindez a hagyományos légitársaságokhoz szokott vagy az akár jóhiszemű, de óvatlan utasoknak időnként komoly kellemetlenséget okozhat. Különösen azért, mert a diszkont légitársaságuk az általuk diktált szigorú szabályzatot könyörtelenül be is tartatják: aki a minimális szolgáltatáson felül mást is igényel, a pénztárcájába kell, hogy nyúljon. A nevetségesen olcsó jegyár tehát lényegében addig tart, amíg az ember tényleg csak a minimumot veszi igénybe. Nagy poggyászokkal, elsőbbségi beszállással és extra lábtérrel egy utazás akár az eredeti ár többszörösébe is kerülhet.
Ennek az árazási struktúrának az is előnye, hogy a légi közlekedést terhelő szektorális különadók gyakran kizárólag magára a repülőjegyre vonatkoznak (pl. az USA-ban), míg a menetjegyen kívül fizetendő szolgáltatások így mentesülnek ez alól a teher alól.
Mennyire hatékony?
A számadatok azt mutatják, hogy a következetesen és megfelelő helyen alkalmazott fapados modellre alapuló vállalatok rendkívül sikeresek. Jól mutatja ezt, hogy mára a légi közlekedési iparág utasszállító szegmensen belül a piac 1/3-át a fapados társaságok teszik ki. A jól működő diszkont légitársaságok profitrátája pedig egyértelműen magasabb, mint a hagyományosoké. Példaként 2023 őszi számok alapján a Ryanair haszonkulcsa több, mint kétszerese a Lufthansa haszonkulcsához képest. Mindezt úgy, hogy Európában összehasonlítva ugyanazon útvonalon a fapadosok alapára nagyjából fele vagy akár harmada a klasszikus légitársaságok által kínált jegyáraknak. (Az USA-ban nagyjából 10-20 százalék különbség van jegyek között.)
A fapadosoké a jövő és az utasok járnak a legjobban?
A válasz ennél jóval bonyolultabb.
A fapadosok sikere megkérdőjelezhetetlen és az előrejelzések, illetve a vállalati tervezés alapján a fapadosok piacán további bővülés várható.
Az is látható, hogy a koronavírus miatti leállás, illetve a gazdasági válság kapcsán, hogy a fapadosok ellenálló képessége nagyobb: piaci részesedésük az utóbbi években tovább nőtt és ellentétben az állami vagy részben állami légitársaságokkal nem szorultak költségvetési támogatásra a túléléshez.
Feltehetően mégsem kell azonban elbúcsúzni a hagyományos légitársaságoktól. Fontos ugyanis észrevenni, hogy a fapadosok és a régi légitársaságok által lefedett piac nincs teljes átfedésben. Az olcsó repülés megteremtésével a fapadosok ugyanis olyan embereket vonzottak az iparágba, akik korábban nem utaztak repülővel: a "fapados turizmus" megteremtése egy olyan keresletet teremtett, ami korábban nem létezett. Ezenfelül pedig, a fapados modell csak meghatározott területeken és meghatározott módon tud sikereket elérni, így a hosszútávú repülés tekintetében a low cost modell veszteségesnek bizonyult (ld. Norwegian).
A fapadosok megjelenése mindenképpen kompetencia a hagyományos légitársaságok számára, sőt, mondhatni a feje tetejére állította a légi közlekedési piacot, de nem szüntette meg a hagyományos légitársaságok létjogosultságát (a piac 2/3-a továbbra is ez a szegmens).
A hosszú távú járatokat továbbra is a klasszikusok tudják csak jövedelmező módon üzemeltetni, illetve az üzleti utasok (bár nem mindenki) továbbra is a „régieknél” váltanak jegyet. Ráadásul fontos megjegyezni, hogy a fapados forradalom hatására a hagyományos légitársaságok is elkezdtek „fapadosodni” új árazás bevezetésével, illetve néha a korábbi szolgáltatási színvonal csökkentésével vagy saját fapados brand-ek bevezetésével (pl. Transavia, Eurowings).
A légi közlekedési iparág a következő évtizedekben biztosan dinamikusan fog változni, ahol a diszkont légitársaságok határozott előretöréssel további bővülésre fognak törekedni. Erre rövid- és középtávon minden esélyük megvan, azonban érdemes észrevenni ennek korlátait is. Egyfelől az üzemanyagár növekedése és a kormányok szektorális adói a fapadosokat is sújtják, ami napjainkra a pár ezer forintos repülőjegyeket gyakorlatilag felszámolta, bár a jegyek arányaiban továbbra is rendkívül olcsók maradtak. A fapadosok vásárlói pedig árérzékenyek a hagyományos légitársaságok üzleti utasaihoz képest. Mindezen felül pedig az európai fapadosokat a jövőben a légi közlekedés korlátozását célként kitűző zöld politikák is fenyegetik, amik éppen a rövidtávú légi közlekedést szeretnék felváltani. A jövőt illetően tehát számos égető kérdés jelentkezik a fapadosok számára, azonban az elmúlt évtizedekben kibontakozó siker és a láthatóan dinamikus bővülés alapvetően a diszkont légitársaságok piaci részesedésének további bővülését jelzi előre.
(Borítókép: Felszálló repülőgép / Fotó: YunusErdogdu / pexels.com)
Az elmúlt években a technológia olyan gyorsan fejlődött, hogy néha nehéz megmondani, melyik kép valós és melyiket készítette egy mesterséges intelligencia (AI). Régebben könnyebb volt megkülönböztetni a valós fotókat az AI által létrehozottaktól, de manapság az AI olyan élethű képeket tud létrehozni, hogy gyakran szinte lehetetlen különbséget tenni köztük.
Az AI által készített képek rengeteg területen megjelennek, például a dizájnban, a szórakoztatóiparban és a művészetben. Ezzel együtt viszont új problémák is felmerülnek. Hogyan tudjuk megmondani, hogy egy kép igazi vagy mesterséges?
Cikkünkben öt képsort gyűjtöttünk, ahol az olvasónak kell eldöntenie, melyik kép a valódi és melyik az AI? Megoldásokat a cikk végén olvashatjuk.
1. Csak egy kép az igazi, a többi mind AI által generált. Képek forrása: Scottsdale Community College
2. A pápa, Elon Musk, Trump vagy esetleg Kim Kardashian az igazi? Ebben a képben kettő AI generált és kettő igazi. Válaszd ki a két AI generáltat! Képek forrása: BBC
3. Jöjjenek az arcok, most csak egy AI képet kell megtalálni! Képek forrása: Unsplash
4. Egy kis történelem, de az egyik kép vagy festmény AI... Képek forrása: Bloomberg
5. Végezetül, az összes kép egy AI által generált fotó versenyre készült, de az egyik művész egy igazi képet adott be a versenyre. Később persze diszkvalifikálták, de mégis őt választották az eredeti győztesnek. Ebből is látszik, az emberi művészet nem pótolható. De vajon melyik az a kép?
Amikor létrehozunk egy profilt valamelyik közösségi platform oldalán megadjuk a nevünket (vagy annak valamilyen becézett formáját), a korunkat, a városunkat, esetleg hogy hol tanulunk, illetve dolgozunk majd rákattintunk a regisztrálás gombra. Ezek közül csak egyik adatnak van hatása arra, hogy sikeres lesz-e a regisztrációnk és ez a kor.
A legtöbb platform használati feltételei (a Terms of Use, amit előszeretettel csak kipipálunk) nem engedélyezi a 13 év alatti kiskorúaknak a használatot. Ennek főként az az oka, hogy a 13 év alattiak adatai védve vannak az Egyesült Államokban a COPPA egyezmény, Európában pedig a GDPR rendelet által. Ezek értelmében – mivel 13 év alatti gyermek nem tud önállóan hozzájárulni személyes adatainak kezeléséhez – a szülők beleegyezése volna szükséges a gyermek minden tevekénységéhez, amit adott platformon tenni kíván. Ezt természetesen lehetetlen biztosítani, így a 13 éven aluliaknak a nagy platformok (TikTok, Instagram, Pinterest, Snapchat, Facebook) egyszerűen „nem engedélyezi” a használatot, ezzel sikeresen megfelelve a szabályoknak. Esetleg szembetűnő lehetett a Youtube hiánya a felsorolásból, ennek az az oka, hogy a Youtube csak 16 éves kortól áll(na) a felhasználók rendelkezésére. Ha ehhez tartanánk is magunkat talán nem is lenne komolyabb gond. Viszont megszámlálhatatlan a gyermekek által létrehozott, szülői felügyelet nélkül használt profil és talán a legnagyobb gond, hogy mivel ők maguk hazudnak, alig lehet a védelmük érdekében fellépni. „Saját felelősségre” használják a platformokat – kivéve, hogy nem képesek felelősen dönteni, ez a szüleik feladata. Milyen veszélyek leselkednek a gyerekekre, amelyek miatt indokolt, hogy a szülő szigorúan monitorozza tevékenységüket?
Felnőttek esetében is gyakori jelenség a mentális egészség megingása, sőt romlása a közösségi platformok használatának hatására. Ez egy egyre kutatottabb téma, a társadalomra gyakorolt befolyás, amit az elterjedt és konstans szociális média használat eredményez szemmel látható. Egyre több felhasználónál jelentkeznek depressziós tünetek, szorongás és test-kép zavar. Az állandó visszajelzések valós-időben elmondják nekünk, hogy hány reakciót ért az aznapi öltözékünk, frizuránk, vagy épp a kávézásunk a barátnőnkkel. A pozitív visszajelzés (egy like, egy új követő) instant jutalom az agyunk számára, ennek gyakorisága pedig nem csak pillanatnyi érzést tud kiváltani. De ha elmarad, boldogság hormonok hiányát éljük meg és ennek is intenzív hatása van a közérzetünkre. Ezt egy stabil, felnőtt hormonháztartás is nehezen dolgozza fel, így aztán kamasz szervezettől elvárni, hogy hasonló körülmények között helyt álljon elég érdekes felvetés. Főként a kiskamaszok (10-15 évesek) demográfiáját teszi ez ki veszélyhelyzetnek, ami a személyiségfejlődést illeti. Ennek a korosztálynak a szociális kapcsolatok kiépítése, a csapaton belüli szerepük, megjelenésük és mások véleménye róluk korszakalkotó fontosságot töltenek be és a közösségi médiák ezeket a folyamatokat egy torz mederbe öntik.
A közvetett kommunikáció (chatelés, kommentelés) közepette maga a beszélgetés apró részletei maradnak el, amelyeket pont ebben a korban kéne feltérképezni és megérteni. Az emberi viszonyok kiépítését és fenntartását nem szemtől szembe, hanem képernyőn keresztül tanulják meg és ez a valós baráti kapcsolataikra is erős hatással van hosszú távon is, a romantikus kapcsolatokról nem is beszélve. A közvetett kommunikáció sokkal gátlástalanabb, a gyerekek olyan megjegyzéseket is megengednek maguknak, amiket még gyermeklétükre sem tennének az interneten kívül. Nem is élő-időben történik a beszélgetés, hiszen bármelyik fél akár hosszasan is eltöprenghet a stratégikus válaszán. Nem véletlenül hallhatjuk ma gyakran fiataloktól, hogy a „telefonálás stresszes”. Már az is eggyel közvetlenebb és ezáltal kényelmetlenebb kommunikációs forma, amit a szocializálásuk miatt megterhelőbbnek élnek meg – mégha az csak egy pizza megrendelése.
Még kisebb korban is találkozhatunk már felhasználókkal az interneten. Ezer és egy Youtube-csatorna készít kifejezetten gyermekek számára tartalmakat és érdemes ezeket is egészséges gyanakvással kezelni, mert nem feltétlenül a gyermek érdekét tartják szem előtt a tartalmak legyártása közben.
Vessünk egy pillantást a legsikeresebb ilyen tartalomgyártóra; a Cocomelon – Nursery Rhymes nevű csatorna büszke 167 millió feliratkozót számlál (2023. 11. 30.-án). A mesék, énekek és mondókák a csatornán első látásra tökéletesen gyermekbarát módon vannak összeállítva és egészen kicsi korú gyerekek számára sincs megterhelő tartalom a képernyőn. Viszont két dologban is „ügyesebb” a Cocomelon az által gyerekmesénél. Az egyik a telítettség, ami a gyermekek szemének minél magasabb, annál érdekesebb a másik pedig a vágások léptéke, amely szintén a figyelem fenntartását szolgálja. A csatornát a brit Moonbug Entertainment tartja fent és ahogy egy New York Times cikk is fogalmaz a vállalatról: semmit nem bíznak a véletlenre. Havonta egyszer felmérést tartanak többek között a Cocomelon epizódok érdekességét vizsgálva. Ehhez váltakozó életkorú kisgyerekeket ültetnek egyenként egy szobában a képernyő elé, majd figyelik hajszálpontossággal, hogy mely képsoroknál lankadt a gyermek figyelme. 2 évesnél idősebb gyerekek esetében egy igazán bizarr nevet viselő második képernyő is a gyerekek elé kerül: a Distractatron (avagy „zavar-gép”). Ez mindennapi jeleneteket játszik le, nem volna különösebbe érdekes a bárki számára, de a Cocomelon fejlesztőit pontosan az érdekli, hogy milyen képkockák nm alkalmasak a kisgyerek figyelmét lebilincselni, akár enyhe zavaró tényezők között. Az analízis úgy tűnik kifizetődő, a clippek a csatornán garantáltan több-milliós nézettségre tesznek szert. Mi ezzel az igazán nagy gond?
A babák, kisgyerekek, amelyeket képernyő által túlstimuláció ér megint csak – akár a kiskamaszoknál – fejlődés beli zavarok érhetnek. Megjegyzendő, hogy egyáltalán nem csak képernyő által érheti kisbabát túlstimuláció, egy nagyobb ismeretlen társaság, vagy sűrűn váltakozó környezet is kiválthatja. Ennek a tünetei az ingerlékenység, kitörésszerű sírás, fáradtság, dac, étlenség, ügyetlenebb mozgáskultúra, kevésbé együttműködő viselkedés, unalom vagy akár figyelemigény. Hosszú távú tanulmány még nem nagyon született a téren, hiszen egy viszonylag új jelenségről beszélünk, de főként a gyerek figyelme kerül veszélybe a huzamos kiskori túlstimuláció által, amely kihat a későbbiekben a tanulmányaira, az életminőségére.
Ennek és még sok más közösségi platformokkal kapcsolatos döntés felelős mérlegelését nem bízhatjuk se 2 éves, sem 10 és talán még 15 éves gyermekre sem. Ha felnőttek mentális egészségére gravírozó hatással van a globális közösség reflektorfénye, a kisebbekre még nagyobb figyelemmel kell lennünk.
A hippi mozgalom nemcsak az 1960-as évek Amerikáját határozta meg, hanem a mai napig megfigyelhető hatásokat gyakorolt az egész világra. Előző cikkemben a hippi mozgalom általános bemutatására törekedtem, míg jelen írásomban két olyan megkérdőjelezhetetlen fontosságú zenei fesztivált mutatok be, melyek nélkül átfogóan nem lehet a hippi mozgalomról beszélni.
A Woodstocki Fesztivál
1969. augusztus 15. és 18. között került megrendezésre az a fiataloknak „három nap békét és zenét” hirdető fesztivál, mely a mai napig a zenetörténet egyik legmeghatározóbb eseményének tekinthető. A fesztivál gondolata négy fiatal vállalkozóhoz köthető, akiknek célja egy stúdió vásárlása lett volna a fesztiválból befolyt összegből. Megállapodtak a korban frissen alakult, de nagy felkapottságnak örvendő Creedence Clearwater Revival együttessel, akik 10.000 dollár honorárium ellenében vállalták a fellépést. Ez egy nagyon megtérülő befektetésnek bizonyult, ugyanis a fellépő bejelentését követően sorban jelentkeztek további zenészek. A szervezőknek ezt követően a helyszín kérdésére kellett választ találniuk: Woodstock városa nem vállalta a fesztivált, a közeli Walkill település pedig törvényeket is hozott a rendezvény elkerülése érdekében. A problémát egy Max Yasgur nevű farmer oldotta meg, aki felajánlotta a birtokát a rendezvény helyszínéül.
A szervezők a 196.000 eladott elővételes jegyből nagyjából 200.000 résztvevőre számítottak. Mindenkit hatalmas meglepetésként ért, amikor a fesztivál első estéjén félmillió fiatal jelent meg. A helyszíni jegyeladás és a beléptetés koordinálása lehetetlen feladatnak bizonyult, melyet azzal a gazdasági szempontból számukra nem előnyös döntéssel orvosoltak, hogy egyszerűen beengedtek mindenkit, ingyen. A hatalmas tömeg olyan világhírű zenészek koncertjét élvezhette a három nap folyamán, mint Joan Baez, Grateful Dead, Santana, a The Who, a Crosby, Stills, Nash and Young formáció, vagy éppen a világhírű gitáros, Jimi Hendrix.
A fesztivált sokan a hippi mozgalom csúcsának tekintik: fiatalok hatalmas csoportja töltött el három napot a zene, a szabadság és az elfogadás jegyében. A fesztivált a békés lázadás egy formájának szánták, melyen a szervezők akaratának ellenére teret kapott a propaganda is, ugyanis a fellépők a nagy tömegek előtt komoly kritikát fogalmaztak meg az USA külpolitikájával, és elsősorban a vietnámi háborúban való szerepvállalásával szemben. A fesztivállal kapcsolatban a korabeli sajtó kiemelte a züllöttséget, a rengeteg tudatmódosító szer használatát és a fesztivál nomád körülményeit, míg más források, és a fesztiválról készült 1970-ben megjelent Woodstock nevet viselő film az esemény pozitív oldalát mutatja be, kiemelve, hogy szinte csodával határos, hogy egy ekkora rendezvény katasztrófába való torkollás nélkül ment végbe. Azonban felmerül a kérdés, hogy ez valóban így volt-e, valóban három nap béke és zene volt-e Woodstock?
A hippi mozgalom egyik legfontosabb értéke a háborúellenesség volt. A sors fintorának is tekinthető, hogy a fesztivál könnyen tragédiába torkollhatott volna, ha a hadsereg nem szállít élelmiszert és orvosi csapatokat a helyszínre. Utóbbi szükségessége nem is meglepő, hiszen átlagosan tízből kilenc fesztiválozó fogyasztott marihuánát.
A fesztivál területén egy ételt árusító cég úgy döntött, hogy 25 centről 1 dollárra emeli a hamburgerek árát, melyre a tömeg válaszul felégette a bódéjukat, ugyanis az áremelést „kapitalista kizsákmányolásnak” tartották.
A woodstocki fesztiválon két haláleset történt (egy férfi heroin túladagolásban halt meg, egy másikon pedig áthalytott egy traktor miközben egy hálózsákban aludt), ugyanakkor egy születésre is sor került.
A fesztivál a negatívumok ellenére egy hatalmas siker volt, melyre sokan mai napig a könnyűzene legikonikusabb eseményeként emlékeznek vissza. A sikert több további alkalommal próbálták megismételni, ám az 1969-es fesztiválhoz már soha nem tudtak felérni. Az 1999-es woodstock-i fesztivál pedig egyenesen katasztrófában végződött.
Az Altamont Fesztivál
Szintén 1969-ben került megrendezésre az Altamont Fesztivál, melyről a köztudatban Woodstockhoz képest egy sokkal negatívabb kép alakult ki. Ezt, a Woodstockot csak hónapokkal követő eseményt tartják a hippi álom végének, és sokan gondolják úgy, hogy valójában itt kerültek először felszínre a hippi mozgalomhoz kapcsolódó, de eddig a felszín alá rejtett problémák.
1969. december 6-án az altamonti autópályának a San Franciscótól 80 km-re eső szakaszánál egy hatalmas „ingyenbulit” szervezett a Rolling Stones. Az esemény leghíresebb és legtragikusabb pillanatára a Rolling Stones fellépése közben került sor: Meredith Hunter tudatmódosító szerek használata miatt teljesen magán kívüli állapotban, őrjöngve mászott fel a színpadra. Egyes források szerint mikor ezt másodjára tette meg, előhúzta a magánál tartott fegyvert is. A rendezvényt a Pokol Angyalai (Hells Angels) biztosították, akiknek egyik tagja, Alan Passaro, a dulakodás közben leszúrta Meredith Hunter-t. A férfi belehalt a sérüléseibe. A döfést leadó férfit jogos önvédelem okán bár felmentették, de élete mindössze pár évvel később véget ért, mikor megkérdőjelezhető körülmények között egy tóba fulladt.
A biztonság fenntartásának céljából alkalmazott Pokol Angyalai fizetésüket sörben kérték, előre. Nem tekinthető így meglepőnek, hogy a fesztiválon az általános biztonsági szint nem volt túl magas, és maguk a Hells Angels tagjai is számos alkalommal összetűzésbe kerültek a fellépőkkel és a látogatókkal.
Az eseményhez köthető halálesetek sora nem ért véget Meredith Hunter-rel: ketten haltak meg autóbalesetben, egy személy pedig bódult állapotban vízbe fulladt. A fesztiválon továbbá szinte felmérhetetlen mennyiségű anyagi kár keletkezett.
1970-ben jelent meg a Gimme Shelter című film, mely a Rolling Stones tragikus kimenetelű koncertjét mutatta be. A zenekar bár valószínűleg szeretett volna megfeledkezni az Altamontnál történt eseményekről, a dokumentumfilm ezt lehetetlenné tette.
Mindkét fesztivál esetében a történteket bemutató filmek megkérdőjelezhetetlen befolyással voltak a korszak társadalmának, és a későbbi generációk véleményére. Amikor a hippi korszakról, és annak a csúcspontjaként számon tartott Woodstock-ról, és a mélypontjának mondott Altamontról beszélyünk, fontos szem előtt tartanunk, hogy ezen eseményekről kevés objektív információval rendelkezünk. Szintén nem szabad elfelejtenünk, hogy a hippik egy rengeteg szenvedést átélt világba születtek, ahol érthető módon a boldogságot, a szabadságot és az igazságosságot keresték. A fesztiválozó fiatalok nagytöbbsége a kikapcsolódást és a kiszakadást kereste abból a szörnyűségeket megélt világból, amiben szüleik felnőttek, mit sem sejtve, hogy éppen ezeken a fesztiválokon is szörnyűségekkel fog szembesülni.
Mikor találkozott elsőnek azzal a kifejezéssel, hogy demokrácia?
Ez kicsit furcsán fog hangzani, de valamikor még gimnazista koromban, a szocializmusban, azt a szót emlegettük állandóan, hogy demokratikus centralizmus. Az ember már 14-15 éves fejjel is levette egy kommunista rendszerben, hogy ez valami nagyon nagy kamu, ez valami nagyon nagy mellébeszélés, hogy egyrészt demokratikus, másrészt meg centralizált. Valóban volt egyfajta hivatalos ideológia, tehát a KISZ-ben, a Kommunista Ifjúsági Szövetségben mindig ezt tanultuk, hogy nálunk demokratikus centralizmus van. Ha úgy tetszik az első találkozásom, az már eleve gyanút keltett bennem a demokrácia és demokratikus szóval kapcsolatban.mi változott
Mi változott azóta?
Semmi, csak rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem. Akkor valóban azt hittük, hogy ami nálunk van, egy szocialista országban, az csak szavakban demokrácia, ám bezzeg nyugaton, ott valódi demokrácia van. Az az igazság, hogy most körülbelül ugyanennyire szkeptikus vagyok magával a szóval kapcsolatban.
Inkább az a problémám, hogy a demokrácia egy olyan szóvá vált, aminek ma lényegében semmilyen konkrét jelentése nincsen. Ez tudom, hogy botrányosan hangzik, és ha ezt valaki meghallja, akkor rögtön arra fog gondolni, hogy itt van a demokrácia egyik ellensége, az az én. Ezt már most szeretném előrebocsájtani, hogy nem erről van szó, hanem arról, hogy a demokrácia valamikor egy kormányzati formát jelentett.
Még Churchill is, ezen a XX. század közepén mondott beszédében, melyet örülök, hogy szó szerint idézte, mert ezt kicsit átformálva szokták, hogy biztos Churchill szerint a demokrácia az rossz, de nincs nála jobb... Nem, Churchill ennél sokkal finomabban és elegánsabban fogalmazott, hogy mondja ezt az "in this world of sin and woe", ahogy mondta, tehát szó szerint a bűnnek és a siralomnak, azaz a siralomvölgyben már mindent megpróbáltunk, és persze a demokrácia sem tökéletes, de az összes többi, amit kipróbáltunk helyette, az más.
Ő is azt mondja, hogy ez egy kormányzati forma. Eredetileg a demokrácia, hát mindenki tudja, hogy görög szó, és általában mindenki azt is tanulta, hogy ez az ókori görög világban keletkezett. De! Ott a demokráciának könyörgöm, még volt egy nagyon világos, egyértelmű jelentése, az tényleg a kormányzásnak, egyáltalán a közösség igazgatásának egy nagyon jól körülírható formája van. Ahogy a régi görögök látták, hogy az államok, városállamok többsége az olyan, hogy egy király, egy egyszemélyi vezető irányítja. Aztán van, ahol egy kisebbség, egy arisztokrácia, vagy oligarchia hozza meg a legfontosabb döntéseket és ezzel szemben egy teljesen világos fogalom volt az, hogy van egy-kettő, nagyon kevés olyan polisz, ahol pedig a démosz - nem a nagybetűs nép! - a népgyűlés hozza a legfontosabb döntéseket. Ez még egy teljesen világos fogalom.
Röviden tehát a legfontosabb döntéseket egy ember, egy kisebbség, vagy a népgyűlésben jelenlevő embereknek a sokasága hozza meg.
A probléma akkor kezdődött, amikor már bőven az újkorban, a XVIII. század közepén elkezdték egyesek azt mondani, hogy tulajdonképpen a képviseleti kormányzást is lehetne demokráciának nevezni. Már nem a démosz, nem a népgyűlés, nem is az emberek sokasága hozza meg a döntést, hanem ők választanak olyan képviselőket, akik aztán helyettük és a nevükben kormányoznak. Ezt XVIII. század közepén vetették fel először. Addig a képviseleti kormányzatot soha nem hívták demokráciának.
Manapság pedig általában a képviseleti demokráciáról beszélünk. Ez egy nagyon furcsa dolog, mert a hagyományos szóhasználatban, ami nálunk van, az nem demokrácia, hanem vegyes kormányzat. Az ókorban Arisztotelész, a középkorban Szent Tamás soha nem demokráciának nevezte, hanem egy demokratikus, arisztokratikus és monarchikus elemeket is tartalmazó vegyes kormányzatnak.
Tulajdonképpen csak a XVIII. század közepén elszórtan kezdték emlegetni ezt a rendszert, úgy mint demokrácia, konkrétan egy, a d'Argenson nevezetű francia ember. Ő a világtörténelem, vagy mondjuk inkább úgy, hogy a politikatörténet egyik legnagyobb szélhámosa volt, egy zseniális szélhámos, aki egyszer csak azt írta, hogy tulajdonképpen a nép többsége által közvetlenül gyakorolt hatalom, az nem is igazi demokrácia, az egy rossz, hamis, faux franciául demokrácia. Az igazi, franciául véritable demokrácia, az az, amikor képviselőket választanak, akik majd kormányoznak helyettük.
Így értjük, hogy ez azért egy nagyon nagy csúsztatás. Ezt korábban senki nem gondolta így. Alapvetően a világban is csak a XIX. századnak inkább a közepén, második felében terjedt el az, hogy a képviseleti rendszereket, a választott parlament által gyakorolt hatalmat demokratikusnak nevezzük és ha beszéltem korábban a szocialista demokráciáról, akkor a XX. században jutottunk el oda, hogy már mindenki demokratikus volt. Volt szocialista demokrácia, keresztény demokrácia, liberális demokrácia, még a királyságok, a monarchiák is önmagukat demokratikusként kezdték definiálni, lásd Egyesült Királyság.
Ha most idejönne Arisztotelész, nem értené, hogy miről van szó, hogy lehet, hogy király is van, meg demokrácia is van, ez nem vegyes kormányzat és halkan mondom, Arisztotelésznek lenne igaza. Amikor arról beszélünk, hogy a demokrácia egy ilyen szinte jelentés nélküli szó lett, akkor arre gondolunk, hogy minden olyan rendszert, ahol valamilyen értelemben egyáltalán az emberek többségének van némi beleszólása a közügyekbe, azt már tulajdonképpen mindenki demokráciának hívja. Zavaró egy kicsit, mert ugye a szó eredeti jelentése mégis az lenne, hogy népuralom. Ezt jelenti a görög szó, a démosz az népet, de inkább a népgyűlést jelenti, és a kratosz meg hatalmat. Nagyon nehéz azt megmondani, hogy egyáltalán milyen alapon minősítek mondjuk egy rendszert, nem demokratikusnak vagy demokratikusnak. Természetesen mindenki elmondja, aki kicsit szofisztikáltabb, hogy ez egy skála, ám mégis, ha megfigyeljük, akkor ez úgy viselkedik tényleg, mint egy varázsige, és amikor elítélően mondjuk, hogy ez nem demokratikus, az meg demokratikus, akkor mégiscsak úgy használjuk, mintha ez egy ilyen bináris fogalom lenne. Miközben a valóságban mindenki tudja, vagy legalábbis, aki meg nem szakember, az érzi a lelke mélyén, hogy ez nem ilyen, hogy egy vagy nulla a demokrácia mennyisége.
Lényeg a lényeg a demokráciával kapcsolatos fogalmi problémáim, azok jottányit sem csökkentek az elmúlt évtizedek során. Más természetű problémáim vannak, mint mondjuk 14-15 éves koromban, de fogalmi problémáim azok most is vannak bőven.
A történelemben megfigyelhetjük, hogy sokkal kevesebb ideig működtek az országok demokratikusan, mint autoriter módon, ezzel szemben manapság mintha axiómaként fogadnánk el, hogy egy rendszernek demokratikusnak kell lenni és pont. Mi lehet ez a varázsige, a demokráciának a titka, ami miatt még a legelnyomóbb diktatúrák is valamilyen módon magukat demokratikusan akarják legitimizálni?
Itt két különböző dolog merült fel. Az egyik az, hogy miért érzi úgy, hogy neki egyetlen legitimációs forrása az, hogy a népre hivatkozik. Ez egy nagyon hosszú fejtegetést igényelne, amiben nem is vagyok ráadásul biztos. Majdnem azt mondanám, hogy a demokráciának a talán valaha élt legnagyobb elméleti gondolkodója, szerintem legalábbis az Alexis de Tocqueville volt, francia politikus, egy időben volt külügyminiszter is, író, a szociológiai vizsgálódás egyik előfutára, aki egy nagyon híres könyvet írt az amerikai demokráciáról.
Francia létére elment Amerikába, az 1830-as években, pont akkor, amikor Amerikában is elkezdtek demokraták lenni, mert ők korábban nem voltak demokraták. Ahogy említette is, ez egy nagyon új dolog volt, hogy mindenki demokrata. Az Egyesült Államok alkotmánya az nem a demokráciáról szól. 1787-88-ban, amikor a viták folytak, senki nem akart demokráciát. Republikánusnak nevezték magukat, köztársasági érzelműnek nevezték magukat, a demokráciát azt mindig elutasították. Ez nem demokrácia, ez köztársaság - vallották. De pont akkor, amikor Tocqueville ott volt, akkor kezdett Amerikában a demokrácia szó használata elterjedni.
Tocqueville ezen gondolkodott, ugyanazon, amire a kérdés vonatkozott, hogy miért van, hogy a világban egyre több ország, pedig még az 1830-as években vagyunk, nem a 2020-as években. A demokrácia titkát tulajdonképpen ő sem tudja megmagyarázni, inkább azt mondja, hogyha megnézzük az egész nyugati világot, akkor évszázadok óta az egyenlőség felé való haladást látjuk. Ő sem tudja pontosan megmondani, hogy miért kezdődött ez, mi történt, de azt látja, hogy ez egy megállíthatatlan dolog. Amikor azt mondja ő maga, hogy több mint 500 éve kapta az első lökést a demokratikus egyenlőség, akkor arra gondol, hogy például akkor volt az, amikor a francia rendi gyűlésbe először beengedték az úgymond közrendűeket is, azaz nemcsak a nemességet, meg a papságot, a későbbi harmadik rendet.
Van valami olyan, tényleg végső soron misztikus belső dinamikája a világtörténelemnek, hogy haladunk az egyenlőség felé. A demokráciának társadalmi értelemben az a jelentése, hogy egyenlőség, szemben az arisztokratikus, hierarchikus társadalmakkal. Politikai értelemben pedig egy jellegzetes döntéshozatali mechanizmust jelent, de azt mondja, a társadalmi demokrácia az valahogy valamikor évszázadokkal ezelőtt indult, és azóta feltartóztathatatlanul halad előre. Nem tudjuk pontosan megmondani, hogy ez miért történt, de ezzel nem lehet szembefordulni.
Ő maga arisztokrata, szó szerint 900 évre visszavezethető nemesi családból származik, és ennek ellenére azt mondja, hogy nem lehet, nincs visszatérés. Van egy ilyen mozgása a történelemnek, hogyha egyszer elindultunk az egyenlősödés felé, akkor azt már nem lehet megállítani, még amikor lesz is egy autoriter, vagy diktatórikus rendszer, ő a zsarnoki szót használja.
Akkoriban a klasszikus politikai szóhasználatban inkább zsarnokinak nevezték ezeket a rendszereket. Még a zsarnoki rendszerek is a legitimációjukat mindenképpen ebben az egyre egyenlőbbé váló tömegben, magukban az emberekben fogják keresni. Valóban, ahogy említette is, vagy félrevezető módon, vagy tényleg.
Kevesen tudják, de nem csak a szocializmusban vagy a kommunizmusban hivatkoztak erre a bizonyos szocialista demokráciára, hanem még mondjuk 1933-34-ben. A náci rendszer kezdetekor, Hitler, Hess, Goebbels, rendszeresen írták le a náci rendszert, mint demokráciát. Ez a legnagyobb demokratikus forradalom a történelemben - ilyeneket mondtak.
Szemben a nem valódi demokráciákkal, ami ilyen parlamentáris, mint az angol, liberális, elfajzott demokráciák, ezzel szemben itt nálunk Németországban valóban a nép akarata érvényesül. Ezek alapján látható, hogy még az ilyen szélsőséges diktatúrák is, mint akár a nácizmus, igenis szerette, időnként legalábbis, hiszen később leszoktak erről a szóhasználatról, de a hatalomátvétel idején rendszeresen definiálták magukat demokrataként, és ahogy a kérdésben is implicite benne volt, hogy tényleg nevetséges, hogy a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságtól kezdve a korábbi Német Demokratikus Köztársaságig hány egyébként nyilvánvalóan kevéssé demokratikus ország nevezte magát demokráciának. Ha valaki egyébként persze azt mondja, hogy ez csak egy ilyen üres szócséplés, nem. Megint hadd menjek vissza, akkor a saját gimnáziumi, illetve első egy-két egyetemi évemre is. Nekünk még kötelező jelleggel kellett marxizmus-leninizmust tanulni az orvosi egyetemen, merthogy orvosi egyetemre jártam először, nem tudom, hány darab ideológiai tárgyunk volt, tudományos szocializmus, politikai gazdaságtan, és így tovább.
Engem is érdekelt, hogy a tankönyvben hogyan fogják megmagyarázni, hogy ahol egypártrendszer van, és ugye 1985-ig egy jelöltből lehetett egyet választani, az miért demokratikusabb, mint a nyugat-európai rendszerek, persze az sem tökéletes, ahogy Churchill mondta, de hát mégiscsak azért legalább van 5-6-8-10 párt, amiből lehet választani. A tankönyvnek erre volt válasza.
Ott komolyan megmagyarázták, hogy lehet, hogy nálunk csak egy párt van, de az az egy párt, az az egész népet képviseli. Munkásokat, parasztokat, dolgozókat, értelmiségieket. Nincs is szükség több pártra, hiszen ő mindenkinek kifejezi az akaratát. Ellenben a nyugat-európai országokban? Arrafelé lehet, hogy van több párt, de egyik sem a dolgozókat, hanem a nagytőke érdekeit képviseli. Jó, esetleg a kommunista párt kivételével, de pártból valójában azért van ilyen sok, mert mindegyik partikuláris érdeket képvisel, egyik sem képviseli igazából a népnek, az egész közösségnek az érdekeit. A mienk igenis igazibb demokrácia - állították. Persze halljuk, hogy ez mennyire gyanús érvelés, de volt érvelés.
Nem kifejezetten egy politikai pragmatizmusból fakadó érvelés volt, ezt vissza lehet mondjuk Marx, Engelsig vezetni. Valóban, ők is valami hasonlóról beszéltek, hogy az egy igazibb demokrácia, egy igazibb bevonása a népnek, ahol nem különböző részérdekeket képviselő pártok csinálják a demokráciát, hanem egy mindnyájunkat képviselő, mondjuk így, egy kommunista politikai párt,úgyhogy a röviden valami olyasmi a válasz, hogy én sem tudom megmondani, hogy miért mindenki a népre hivatkozik, de az tény, hogy manapság nem lehet másra, tehát egy olyan több évszázados folyamatnak vagyunk, na nem a végén, de legalábbis egy nagyon kései időszakában, amikor lehetetlenség eltekinteni ettől.
Nyíltan arisztokratikus politikát folytatni, azt mondani, hogy mi okosabbak vagyunk, van itt egy okos elit, amelyik jobban tudja, hogyan kell az országot vezetni, mint ti, ezt soha többet nem lehet már. Sokan gondolják így, de senki nem fogja kimondani. Ezt nem lehet kimondani. Egyszerűen kiírja az ember magát a politikai mainstreamből és a politikatudományból is. Egy-két szerzőt tudok összesen, aki ilyen nyíltan kritizálja a demokráciát, de ezek elszigetelt jelenségek.
Ez tankönyvi közhely, amikor egy magyar politikatudományi tankönyvben, egyetemi tankönyvben azt olvasom, hogy a politikatudomány a demokrácia tudománya. A többi politikai rendszek, azok nyilván nem érvényesek, azokat nem lehet egyáltalán logikusan vizsgálni sem, hisz vizsgálni, logikusan, ésszerűen, egyedül a demokráciát. Lehet a politika tudománya, a demokrácia tudománya. Az emberi néz, hogy milyen érdekes korszak ez.
Korábban évezredekig a politikai filozófusok azon elmélkedtek, hogy melyik a legjobb politikai rendszer, milyen típusúak vannak, egyáltalán, hogyan lehetne működtetni... Ma, minthogyha az egésznek vége lenne, elérkeztünk, tényleg, hogy mondjam, az evilági politikai mennyországba, és már tudjuk, hogy mi az egyetlen létező és helyes társadalmi és politikai forma, ez a demokrácia, és kész.
Csak hát, ennek az az ára, hogy tulajdonképpen minden olyan politikát vagy társadalmat demokratikusnak kell neveznünk, ahol egyáltalán az embereknek bármilyen értelemben van valamennyi beleszólásuk a politikába. Konkrétan a demokrácia, ahogy mondtuk is, egy görög szó. Föltételezi mindenki, hogy valamikor ott keletkezett, Athén, Kleisztenész és környéke, valamikor 2500 évvel ezelőtt, ezért általában az ember azt gondolná, hogy minden demokrácia történeti kézikönyv, tankönyv is ott kezdi a tárgyalást. Ez eddig így is volt, az elmúlt évekig evidens volt, hogy a demokrácia kezdete az Athén térsége.
Most már nem. Nem csak egyfajta politikai korrektség jegyében, hogy ne Európában legyen, hanem némi joggal is, át szokták helyezni ezt a kezdetet, sokkal korábbra és más kultúrákba. Az Oxford University Press-nél jelent meg körülbelül 10 évvel ezelőtt egy Demokrácia világtörténete c. könyv, Temma Kaplan tollából, mely Hammurapival, Mezopotámiával kezdődik. Erre az első reflexem az volt, hogy egy jót mosolyogtam, a Hammurapi, én úgy emlékszem, hogy az ő foglalkozása király volt, tehát hogyan lehetett egy mezopotámiai uralkodó demokrata? Igen ám, de tényleg megjelenik ez az érv, ha elolvassuk az ő törvényeit, akkor abban például benne van, hogy amikor csatornát építünk, akkor meg kell kérdezni az embereket is, hogy ki hová szeretné, hogy hová építsük azt a csatornát, ezáltal egyfajta demokrácia volt, mert a demokrácia semmi mást nem jelent, mint hogy egyfajta kooperáció, egyfajta párbeszéd zajlik a társadalom tagjai között - írja Kaplan.
Értem, hogy miről beszél, csak közben azért ott motoszkál az ember fejében, hogy e logika szerint minden politikai rendszer demokrácia nem? Azért valamilyen beleszólása az embereknek, ha akármilyen minimális is, de hát még a legszélsőségesebb diktatúrákban is van például közmeghallgatás vagy az emberek, ha mást nem, levelet írnak a Népszabadság olvasói rovatába, hogy mit szeretnének. Az nem igaz, hogy semmi beleszólása nincsen, viszont akkor ez nem demokrácia, hanem a politika alaptulajdonsága, hogy az emberek valamennyire beleszólnak, úgyhogy mégiscsak megint visszaérkezünk. Visszaérkezünk ehhez az alapproblémához: hogyha a demokráciát annyira tágan értjük, hogy bizonyos kooperáció a társadalom tagjai között, bizonyos beleszólás a tömegek részéről a politikai döntésekben, akkor nem kellene minden politikai rendszert innentől kezdve demokráciának nevezni?
A Szovjetunió felbomlása óta különböző demokrácia skálák alakultak ki, rendkívül nagy a szakirodalom, hibrid rezsim, irányított demokrácia, patronális demokrácia. Miért van szükség arra, hogy ennyire diverzifikáljuk a demokrácia fogalmát?
Nagyon érdekes és összetett kérdések ezek. Önmagukban, ha valaki megnézi ezeket a demokrácia indexeket, ahol igyekeznek számszerűsíteni különböző változók alapján, szó szerint kvantifikálni,a demokráciáknak a minőségén, amiket Freedom House-tól kezdve, ugye Economist Intelligence Unit különböző nagy cégek foglalkoznak ezzel, akkor ezeknek a változóknak a nagy részének semmi köze nincs a demokráciához. A Freedom House-nak már a nevében is benne van, hogy őket inkább a szabadság érdekli: a szabadságjogok érvényesülése, különböző alapvető emberi jogoknak az érvényesülése, a bíróságoknak a függetlensége, ezeknek nem a demokráciához van közük, nagyon fontos dolgok, nagyon jó dolgok, csak nem a demokráciához tartoznak.
Az, hogy a bíróság például felülbírálhat akár egy országgyűlési, vagy akár egy népszavazási döntést is, mert megteheti az Egyesült Államokban a legfelsőbb bíróság, az nagyon is antidemokratikus. Eszerint hiába döntöttek a szavazáson, ez ellentétes az alkotmánnyal, és én nem fogom engedni.
A skálák egyfelől azt mutatják, amiről már beszéltem, hogy rendkívül kiterjedt a demokrácia szónak a jelentése. Ma már nem egyszerűen azt jelenti, mint valamikor, hogy a legfontosabb kérdéseket mondjuk a nép közvetlen szavazása dönti el, hanem beleértünk olyan dolgokat is, mint jogok, szabadságok, mint politikai rendszernek, bíróságoknak, egyebeknek a politikai elrendezése, ezért aztán az indexek nem valami jól körülírható demokráciát pontoznak, hanem a politikai rendszernek a jóságát vagy rosszaságát. Már messze túl vannak azon az egyszerű demokrácia fogalmon, nem azt mérik és pontozzák, hogy mennyire demokratikus, hanem azt, hogy mennyire szabad, mennyire jó, mennyire etikus egy adott politikai rendszer.
Amikor a nyugati országok kezdték felismerni, hogy a világnak ebben a részében másfajta demokráciák vannak, nem olyanok, mint amit megszoktak, akkor viszont a demokráciaindexek nem vesztik el az értelmüket, hiszen minden tiszteletem ezeké a szervezeteké, de mégiscsak azt feltételezik, hogy náluk egy jó, egy sokkal tökéletesebb demokrácia van, mint mondjuk Kelet-Európában, Ázsia vagy Afrika egyes részein, hanem egy ugyanannak egy alacsonyabb rendű változata, egy még fejletlen változata.
Nagyon sok politológus emiatt elutasítja az ilyen típusú skálázást. Vannak a jó, a tökéletes demokráciák, aztán jön a flood democracy, azaz a hibás demokráciák, és végül a hibrid rezsim, Fél autoriter, autoriter, és társai, melyeket egy ilyen skálán föl lehet vázolni. Ugye értjük? Ez azt föltételezi, hogy egyfajta jó demokrácia van, és annak vannak hát ilyen csökkent értékű, hogy mondjam, gyengébb vagy fejletlenebb kiadásai. Sokan mondják erre, hogy eddig és ne tovább.
Létezik például a plebiszciter vezérdemokrácia, Körösényi András a kifejezése, nem teljesen az övé, mert ez egy Max Weberre visszamenő program. Plebiszciter tehát a népakaratra, a népszavazásra hivatkozó, de mégiscsak alapvetően egy politikai vezető személyében megtestesülő demokrácia, mely kihagyja az értékelő megjegyzéseket, nem azt mondja, hogy ez rossz, azt mondja, hogy ez más!
Max Weber Napóleon kapcsán fogalmazta meg gondolatait. Napóleonnál az világos, hogy egyeduralkodó volt, de tény, hogy nagyon igényelte a nép támogatását. Ő nem az a típusú uralkodó volt, és nem is akart az lenni, aki fegyverek, rendőrség és biztonsági szolgálatok révén akarja rettegésben tartani a népet. Olyan típusú ember volt, aki népszerű akart lenni, aki azt akarta, hogy azért legyen császár, mert az emberek szeretik, támogatják. Minden jel szerint egyébként Napóleon tényleg az emberek jelentős része szerette és támogatta.
Erre azt mondani, hogy Napóleon a demokrácia egy kezdetlegesebb fokát képviselte... Ő egy más típusú politikai rendszert képviselt, mint mondjuk a későbbi liberális demokráciák, magyarán a listázással, valamint az indexeléssel egy a probléma van, hogy mégiscsak föltételez egy abszolút demokrácia mércét és egy abszolút demokrácia fogalmat, ami nem általában a demokráciát, hanem annak egy típusát, egy bizonyos fejlett nyugati országokban megvalósult formáját tekinti demokráciának, és a többit ehhez képest értékeli le.
A demokráciának alapproblémája, hogy két farkas megszavazza egy birka ellenében, hogy a birka legyen a vacsora. Mennyire nyújthat megoldást a cenzus, vagy bármilyen más módosítás?
Kezdjük először is azzal, hogy cenzust bevezetni ma a fejlett világban lehetetlen. Amikor korábban arra utaltam, hogy az egyenlőség felé való haladás már több száz éve elkezdődött valahol itt a nyugati világban, és aztán persze kiterjedt a világ többi részére is, hát lásd a demokrácia, a modern nyugati demokrácia az nyugatról terjedt el más földrészekre. Egyrészt nem lehet ezzel szembemenni.
Személyes élményt mondanék erre. Néhány évvel ezelőtt egy középiskolásoknak szóló politikai rendezvénye, vetélkedőn voltam zsűritag. Az egyik csapatnak egyfajta cenzúra bevezetése mellett kellett érvelni, a másiknak pedig ellene. Egy nagyon primitív, egyszerű cenzusról volt szó: legalább érettségihez kössük a szavazati jogot Magyarországon.Nagyon érdekes volt, hogy hiába érveltek nagyon jól a mellette érvelők, említették. hogy legalább egy minimális tájékozottságot igenis föltételez a politikai részvétel, nem lehet mindenkinek alanyi jogon odaadni, hanem éppen a demokrácia minősége érdekében legalább annyit várjunk el, hogy valaki mondjuk elvégezze azt a bizonyos tizenkét osztályt. Nagyon jól érveltek. A másik oldal inkább csak ezeket a demagógiákat tudta mondani, hogy ez mindenkinek jár.
A zsűrielnök egyébként a jelenlegi kormányban is ott ülő miniszter volt, ő említette, hogy igen, neki személy szerint nagyon tetszett, ahogy érveltek, de értsék meg, hogy lehetetlen volt a feladat. Ezt a vitát ők nem tudják megnyerni, akármilyen kifinomult elméleti érveléssel sem, mert a mai világban, ő is ezt mondta, az egyenlőség ellen nem lehet érvelni.
Tanulságos emlék maradt, hogy nem csak én érzem ezt a magam filozófiai képzettségével, meg előtörténetével, hanem egy hivatásos politikus is pontosan tudja. Nem én gondolom, hogy ők nem mernek mást mondani, hanem ő is tudja, hogy nem szabad mást mondani. Beszélhetünk arról, hogy legyen cenzus, de úgyse lesz, ez egy teljesen reménytelen dolog, habár egyébként az ilyen megoldások, mint a cenzus és hasonlók, azok valóban antidemokratikusak, korlátozni igyekeznek ezt a bizonyos közvetlenül kiáradó népakaratot.
Erre nem a cenzus a legjobb megoldás, mert a cenzus egy valamit nem fog kiküszöbölni. Azt, amire egyébként itt utalt is a kérdés, hogy a többség zsarnokság. Teljesen mindegy, hogy az általános választójog van, és az emberek 80 százaléka szavazó, vagy egy cenzusos, és a népességnek csak a 20 százaléka, 10 százaléka - mindegy, mert azt nem tudja kiküszöbölni, hogyha a többség egyszer döntött, akkor tud úgy kormányozni, hogy igenis a kisebbséget, akár a 49 százalékos kisebbséget is egyáltalán nem veszi figyelembe.
Az egész nép, vagy a népnek egy kisebb része, a többség zsarnokságát valósítja meg, amit az ókor óta a legnagyobb veszélyként érzékeltek. A demokrácia az egy nagyon tág szó, de minden szavazással eldőlő kérdésben, ott van a veszély, hogyha valakinek van egy stabil többsége - mindig 51 százalékkal ő győz - akkor meg tudja azt tenni, hogy 49 százalékot soha az életben nem veszi figyelembe. Ez ellen önmagában a cenzus nem fog védeni, mert az eliten belül lehet egy ugyanilyen megosztottság, az elit 51 százaléka a 49 százalékát fogja leszavazni. Az is egyfajta többségi zsarnokság.
Az előbb említett Tocquevillenek az egyik leghíresebb fejezete ebben az amerikai demokráciáról szóló könyvben, az pontosan a többség zsarnokságáról szól. Hogyan fogja Amerika kivédeni ezt a veszélyt? - a fő kérdés. Ő sem a cenzust, vagy hasonlókat javasolja, hanem igenis olyan nem demokratikus intézményeket és megoldásokat, amik a demokráciának efféle a veszélyét ellensúlyozni tudják. Ezek nem demokratikusak.
Az előbb én is említettem, hogy a bírósági felülvizsgálat az nem demokratikus, ráadásul egy nagyon speciális elitnek, a jogászi elitnek, és annak is egész kis csoportjának általában a területe. Ez nem demokratikus. Ezt ki kell mondani, csak nem szeretjük kimondani, hogy a demokrácia olyan, varázsige, mágikus formula, hogyha valaki azt mondja, hogy ez nem demokratikus, akkor már mindenki a szívéhez kap, hogy Úristen, most hogy merészeltem én azt mondani, hogy a bíróságok nem demokratikusak. Nem, ezt nem szeretjük hangosan kimondani, de erről van szó. Azokat azért hozták létre - Legfelsőbb Bíróság, Alkotmánybíróság - hogy adott esetben, még egy népszavazásnak az eredményét is, hogyha szó szerint alkotmányba ütközik megsemmisíthet.
A másik, amit Tocqueville emleget, azok a helyi önkormányzatok. Az egész népnek a többségére ne tudja rákényszeríteni az akaratát, mondjuk egy helyi közösség. Ismételten demokratikus. Az ország 99 százaléka mást akar, de én itt a helyi közösségemben nem azt akarom, akkor ennek az egy százaléknak hadd legyen most igaza. Ő is mondja, hogy ezeknek a legfontosabb része nem is az intézményes elrendezés. Ezt én is hadd hangsúlyozzam már nagyon erősen. Bele vagyunk szerelmesedve, ha politikáról van szó, bele vagyunk szerelmesedve az intézményekbe. Intézmények, szabályok, eljárások, procedúrák. Nem, nem és nem. Ezek azért működnek egyáltalán az intézmények, az eljárások, a processzorok, mert van valami politika előtti megalapozásuk. Igenis van egy kultúra, van egy morális felfogása a közösségnek. Egyszerűen van egy általában ki sem mondott konszenzus arról, hogy mit szabad és mit nem.
Nekem mindig az volt a benyomásom, hogy amikor diktatúrák vannak, ott nem azért tud mondjuk egy Sztálin korlátlan diktatúrát kiépíteni, mert olyan az intézményrendszer, hogy ki tudja küszöbölni az ellenvéleményt, hanem azért, mert olyan az emberek jelentős részének a politikai kultúrája, hogy erre úgy rábólint, "igen, ilyen a politika, ez így működik". Tudjuk hogy Sztálin ma is a legnépszerűbb politikatörténeti személyiség Oroszországban. Létezik egy olyan közfelfogás, amelyik azt mondja, ugyan történtek dolgok, de hát ez úgy benne van. Ellenben vannak olyan országok azért Európában, ahol viszont azt, hogy egy kormány, vagy egy politikai vezető, egyszerűen és nyíltan mondjuk a saját baráti körét támogassa, azt hiszem, nem fér bele. Nem azért, mert az intézmények megtiltják, meg van rá törvény, hanem azért, mert az egész ország így hátrahőkölne.
Persze bíróságon is meg lehet támadni, de nem erről van szó, hanem arról, hogy ezt maga a politikus, az egyszerű választópolgár is úgy érzi, hogy ilyet rendes kultúrember nem csinál. Ezt nem csak én mondom, hanem politológusok is, olyanok, mint Robert Dahl, mondják, hogy ez a nagyon bonyolult amerikai politikai rendszer, a fékek és ellensúlyoknak ez iszonyatosan bonyolult, sokrétegű rendszere nem azért működik, mert olyan jó ez az intézményrendszer, hanem azért, mert van egy olyan szellem, amiben ez gyökerezik. Enélkül a gondolkodás, szellem, kultúra nélkül nem működnének ezek a nagyon bonyolult és specifikus intézmények.
Tocqueville is valami ilyesmit mondott jóval korábban a XIX. században, hogy Amerikában nem is az a lényeg, hogy a bíróságnak milyen jogköre van, hanem az, hogy egyáltalán létezik egy olyan jogászi réteg, amelyiknek van egy ilyen sajátos jogi kultúrája, egy olyan sajátságos tisztelete a törvények, a törvényesség, a jog, sőt a törvényes hagyomány iránt, ami igenis képes pusztán ezzel a testületi szellemével ellensúlyozni a demokrácia túlkapásait.
A helyi közösségeknél hasonló a helyzet. Olyan gondolkodásmód, egy olyan fajta politikai aktivitás bugyog a szervezetben, ami önmagában képes, ahogy ő mondja, megannyi zátonyt képezni a közakarat áradásával szemben. Manapság egyébként a politológiában is egy egyre inkább kedvelt kutatási téma kezd lenni az ilyenfajta informális politizálás, ami nem ragadható meg konkrét intézmények, procedúrák keretében, hanem valami annál sokkal homályosabb, de mégiscsak sokkal erősebb politikai tényező, és hogy igenis van egy ilyen prepolitikai, politikát megelőző társadalmi, kulturális, intellektuális háttere, amiktől működik egy intézményrendszer, vagy éppenséggel nem működik.
A digitalizáció mennyiben változtathatja meg alapvetően a demokrácia működését, felfogását? A digitalizációval egy gyorsabb, transzparensebb, hatékonyabb demokrácia következhet be, vagy egy statisztikára és algoritmusokra alapuló, egyfajta autoriter populizmus?
A demokrácia átláthatóbb, transzparensebb, hatékonyabb - ez egyértelműen nem. A várakozások mindig fölbukkannak, amikor valami új technikai megoldás jelenik meg, és aztán mindig szépen elhalnak. Az, hogy a modern technika az nem egyszerűen becsatornázza az emberek egyébként létező véleményét, hanem adott esetben ő maga termeli meg, manipulálja ezt a véleményt, ez nem a digitális korszaknak a félelme. Ez már sokkal korábban így volt. Valamikor egyébként már Tocqueville-ék is, mindig Tocqueville-hoz kanyarodok vissza, sejtették, hogy a sajtó, a tömeg tájékoztatása és a tömeg szórakoztatása is hasonló. Már akkor Amerikában lehetett sejteni, hogy ez nagymértékben formálja az emberek véleményét, és nem csak egyszerűen leköveti.
A XX. században, amikor ezek a típusú totalitárius diktatúrák megjelentek, akkor vették észre, hogy tömegméretekben a film vagy a rádió olyan fegyvert ad a hatalmon levők kezébe, ami teljesen kiszámíthatatlanná, vagy mondjuk inkább, hogy szinte értelmetlenné teszi a demokráciának azt a hagyományos érvét, hogy hagyjuk az embereket maguk dönteni. (Kis színes: Ahogy egy magyar idős rockzenész nemrégiben kifejtette, hogy hát már azt se tudom, hogy amit gondolok, azt én gondolom.) Valójában a Cambridge Analytica és hasonlók, azok éppen azt mutatták meg, hogy ha az embernek ismerjük eléggé a szociológiai, pszichológiai hátterét és a profilját, akkor pontosan tudjuk, hogy miként lehet valamilyen irányba terelni. És ha belegondolunk, a politológusok is mit szoktak csinálni? Hát ezt, fölmérik, hogy hány éves, milyen végzettségű, hol lakik, és ezektől függ, hogy egy politikai kérdésről mi lesz a vélemény. Hamarabb tudjuk, hogy egy politikai kérdésről mit fog mondani, 90 százalékos valószínűséggel, mint ő saját maga.
Sokkal jobban meghatározza a politikai gondolkodásomat az, hogy milyen településen élek. Mit jelent ez? Azt, hogy mégiscsak az volt a fikciónk, hogy az ember önállóan gondolkodik, egy autonóm lény, megvizsgálja az ellene és a mellette szóló érveket, aztán dönt. Mi derül ki valójában? Az, hogy a foglalkozásom, a lakóhelyem, a születésem, az, hogy férfi vagyok-e vagy nő, sokkal erősebben meghatározza a politikai véleményemet, mint valamifajta önálló gondolkodás. Ez egy nagyon-nagyon kijózanító gondolat.
Én mindig azon csodálkoztam, ha az ember elolvas akár ma egy demokráciáról szóló politikatudományi értekezést, pláne politikai filozófiait, ott fölsorolnak tényleg egymillió érvet amellett, hogy a demokrácia miért nagyszerű, majd az ember ugyanott, ugyanazon az egyetemen egyszer csak előkap egy szociálpszichológia tankönyvet, amiben pontosan az ellenkezőjét írják le, hogy az emberi gondolkodást tulajdonképpen kiküszöbölhetetlen társadalmi körülmények határozzák meg, és gyakorlatilag az ember szeme előtt párolog el ez a bizonyos autonóm politikai aktor, akire egyébként a demokrácia pozitív megítélése hivatkozni szokott. Szóval nekem is kedvemre van a kettő összevetése. Olvassuk el a demokrácia melletti politikai szónoklatokat, és tegyük mellé a szociálpszichológiának a legalapvetőbb fölismeréseit arról, hogy mi alapján és hogyan is hozunk döntéseket.
Önmagában emiatt a digitalizáció, és most itt vagyunk a mesterséges intelligencia korában. (Manapság tényleg az ember egy cukrászdába nem tud úgy elmenni, hogy öt percen belül ne a mesterséges intelligencia témája kerülne szóba.) Nem fogja ezeket a se mesterséges intelligencia, se a digitalizáció átláthatóbbá, transzparensebbé, és hatékonyabbá tenni. Morálisabbá végképp nem és hatékonyabbá sem. Annak idején, amikor az internet bejött a 90-es években, ott is ezt pontosan láttuk. Első körben óriási várakozások voltak. Most végre megvalósul az, ami az athéni agora, az emberek közvetlenül szólhatnak egymáshoz, tudnak egymással közvetlenül kommunikálni, megvitatni a közösség ügyeit, akkor ez volt a korai korszak. Néhány éven belül aztán jöttek az ezzel ellentétes empirikus kutatások, hogy nem igaz, hisz véleménybuborékok, különböző szűrők, manipulációk társultak az internettel. Mennyire nem valósult meg az, hogy mostantól kezdve átláthatóbb és főleg színvonalasabb lesz a politikai élet.
Most már nyilván a mesterséges intelligencia korszakában, ezt az eufórikus korszakot talán át sem éltük, vagy olyan rövid volt, hogy észre sem vettük, mert már szinte az első pillanattól kezdve legalább annyian figyelmeztetnek a veszélyeire, így arra, hogy sokkal inkább képes nem valós tartalmakat létrehozni. Én mindig nagyon tisztelem, becsülöm azokat a kollégáimat, illetőleg politikai aktivistákat, akik azzal foglalkoznak, hogy hogyan lehetne az embereket megtanítani arra, hogy az álhíreket kiszűrjék, hogy a hamis információkat felismerjék, hogyan lehetne ezeket kiküszöbölni. Látjuk, hogy ez egy szélmalomharc, teljesen lehetetlen. Éppen a technika hozza létre olyan mennyiségben az információt, hogy nem tudjuk. Nem tudjuk, senki nem tudja kontrollálni.
Az egy illúzió, egy nagyon-nagyon optimista álomkép, hogy majd az emberek felnőnek ehhez, megtanulnak szelektálni. Próbálkozunk vele mindnyájan, a saját életünkben is, de be kell látnunk, hogy erre nincsen igazából megoldásunk, és a technikai fejlődésnek ez velejárója. Az új technikai eszközök nem valósítják meg a valódi társadalmi párbeszédet.
Még az se igaz, amit mondtam a rádió, meg a film kapcsán. Már az elektromos távíró kapcsán a XIX. században fölvetették, hogy a Morse-kép az majd megoldja, és akkor gőzhajóval majd a világ összezsugorodik, mindenhova elutazhatunk, az emberek pedig majd mennyivel jobban meg fogják érteni egymást.
Egészen elképesztő, hogy ezek a technikai illúziók még mindig léteznek, de valójában, ha nincsen - megint oda térek vissza, amit már egyszer említettem - alapvetően a társadalomban ilyenfajta politikai kultúra, ami tényleg a részvételre, az egymás meghallgatására, a józan véleményalkotásra vonatkozik, ha nincs meg ez az alap, akkor nincs olyan technikai eszköz, amivel ezt létre lehetne hozni. Ezek erre épülnek rá, de önmagában, politikai, társadalmi vagy kulturális problémákra, politikai, társadalmi és kulturális válaszok vannak, és nem technikaiak.
A technikai civilizációnak egy nagy csapdája, mindig azt hisszük, hogy a technika az képes morális, vagy politikai kérdéseket megoldani. Nem képes rá, mert nem arra való. Egy politikai kérdésre politikai válasz van, a technikai kérdésre van technikai válasz. A technika önmagában, akármilyen fejlett technika is, nem fogja megoldani. Pontosan azt látjuk, hogy legalább annyi problémát vet fel, mint amennyit megold.
Szóba került a pszichológia. Nagyon érdekes, hogy a XX. századi totalitárius rendszerek kialakulása idején, főleg a 30-as években, az egyik, amitől nagyon féltek, az a technika. Azok, akik ténylegesen a diktatúráktól tartottak, azoknak a mindenhatóságától tartottak. Egyrészt a technikai eszközök, és ezt tudjuk is, hogy a náci Németország milyen fantasztikusan lelkesen, ha úgy tetszik, igenis progresszív módon használta a technikai eredményeket, de a másik, amitől nagyon féltek, az a pszichológia.
A pszichológia tudománya akkoriban ívelt fel A technikai lehetőségeket, a most már valóban számunkra rendelkezésre álló pszichológiai tudással való kombinációja, az nem csak az úgynevezett ilyen totális diktatúrákban, hanem bármelyik országban lehetővé fogja tenni azt, hogy tulajdonképpen a demokrácia abban az értelemben értelmét veszti, hogy itt az embernek önálló döntései vannak. A kettőnek a párosítása valami olyanfajta befolyásolási teret fog megnyitni, amit még soha korábban nem láttunk.
A brit katolikus szerző, Christopher Dawsontól kezdve az amerikai történészig Guy Stanton Fordig, és még nagyon sokakat lehetne sorolni, majdhogynem közhely volt történészi, politikatudományi körökben, hogy a demokrácia korszakának vége van. A pszichológia és a technika korszakában nincs értelme olyan értelemben demokráciáról beszélni, ahogy azt egyébként eddig tettük.
Mennyire lehetünk biztosak abban, hogy a jövőben is demokratikus rendszerben fogunk élni, egyáltalán baj-e, ha nem abban fogunk élni? Hogyan tudjuk észlelni, hogyha távolodnánk ettől az iránytól, mik ezek a jelek, amikre figyelnünk kell?
Arról próbáltam beszélni, hogy demokrácia nincsen, annyira homályos és kiterjedt lett a fogalom. Én mindig arra próbáltam itt utalni, hogy persze én is tudom, hogy Észak-Korea és Finnország az nem azonos kategóriába tartozik. Az sem kétséges számomra, hogy melyik országban élnék szívesebben a kettő közül. De én azért nem azt szeretném mondani, hogy az egyik az demokratikusabb, a másik meg kevésbé vagy egyáltalán nem demokratikus.
Azt mondanám, hogy az egyikben az embereknek több és értelmesebb módjuk van arra, hogy valamennyire befolyásolják a politikát, mint a másikban. Ott sem ők gyakorolják az uralmat, egy politikusi elit gyakorolja a hatalmat. Ez mindig mindenütt így van, ezt néha szokták is mondani, hogy az oligarchiavastörvénye, mely szerint valójában mindig egy kisebbség irányít, mindig ők vannak hatalmon, de az nem mindegy természetesen, hogy tudjuk-e valamilyen szinten befolyásolni vagy sem. Én nem úgy tenném föl a kérdést, hogy mi a demokrácia jövője, hogyan lehet kevésbé, vagy jobban demokratának lenni.
Jobban szeretem ezt az archaikus kifejezést, hogy vegyes kormányzat, melyet az ókorban már Platón használta, a középkorban pedig egyértelműen ezt tekintették a legjobb rendszernek.
Azt mondanám, hogy a mi dolgunk nem az lenne, hogy a demokrácia demokratikusságán lovagoljunk, hogy ez félig demokratikus, ez autoriter és társai. Én számomra a legkívánatosabb jövő az, hogy a vegyes rendszereket, ezeket a vegyes kormányzatokat őrizzük meg. Legyen egy olyan politikai kultúra, ahol az emberek részvételére is szükség van, de ne ringassuk magunkat abba az ábrándba, hogy lehet egy elit nélkül kormányozni, sőt, mondjuk ki, a legtöbb országban van ráadásul egy egyszemélyi vezető, aki egyébként a politikai közösségnek az egységét kifejezi, de részben meg is teremti pusztán a saját személyével. Ne a demokráciák indexelése, számolgatása és hasonlók legyen a fókuszban. Alapvető kérdésnek továbbra is a kulturális kérdést tartom. Az ilyen típusú vegyes kormányzatok mindegyike elismeri, hogy az ő hatalma nem korlátlan.
A többség zsarnokságát, a már sokadszor idézett Tocqueville egy jellegzetes alfejezettel vezet be a többség mindenhatóságába. Azt mondja, hogy a demokráciára leselkedő legnagyobb veszély az, hogy nem a nép, hanem a többség akarata érvényesül. Nem véletlenül használ ilyen teológiai kifejezéseket, hogy mindenható. Tényleg úgy tekintünk többségre, mintha egy isten lenne, arról nem szabad rosszat mondani, azzal nem szabad szembefordulni, az mindenható, mindentudó, az tévedhetetlen, az az élet minden részére beszivárog, olyan, mint egy isten, hogy benne élünk, mozgunk és vagyunk.
Van egy könyvem, ami 2018-ban jelent meg Politikai teológiák címmel, és az pontosan az egyik fejezetében a demokráciának ezt a felfogását nevezte szó szerint teológiai felfogásnak, amikor különösebb racionális érvelés helyett egyszerűen elfogadjuk, hogy márpedig mindenben a többség döntésének kell érvényesülnie. Ez egy ugyanúgy nem ésszerűen megindokolható kijelentés, ahogyan mondjuk egy vallási dogma sem az. Bár néha azt mondom, hogy ehhez képest egyes vallási dogmák megdöbbentően ésszerűek, de amit mondani akarok - azt kellene megérteni, hogy itt nem intézmények, nem eljárások és hasonlók felől kell megközelíteni.
Az intézmények fontosak, de már csak az eredményei lehetnek egy olyan típusú gondolkodásnak, amit nem muszáj demokratikusnak nevezni, hanem ahogy azt itt végig próbálom érzékeltetni, egyáltalán az emberek beleszólásának a rendszere, és annak a kultúrája, annak a szellemisége, semmiképpen sem az ókori értelemben vett demokrácia, ahol a népgyűlés és annak többsége, az bárkivel szemben az akaratát érvényesíteni tudja. Az lehet, hogy nagyon demokratikus volt, és ahhoz képest igenis azt kell mondanom, hogy ma kevésbé vagyunk demokratikusak, de nem biztos, hogy ettől az jobb.
Amikor már az elején utaltam rá, hogy a demokrácia egy ilyen varázsszó lett, amit egy ilyen egyértelműen pozitív jelentéssel ruházunk fel, akkor erre is van még egy ilyen utolsó anekdotám:
Évekkel ezelőtt egy közösségi oldalon egy civil szervezet kiírta: erősítsük a demokráciát. Valaki kommentben föltette a kérdést, hogy bocsánat, és a demokrácia sose lehet rossz? Nagyon érdekes volt, mert a szervezetnek az egyik vezetője kerekperec odaírta, hogy nem. A demokrácia nem lehet rossz. Miért? Mert a demokrácia definíciója az, hogy jó politikai rendszer. Ezáltal azt mondani, hogy rossz demokrácia, az olyan, mintha azt mondanák, hogy ez egy rossz jó rendszer, ami egy fogalmi ellentmondás, ez egyszerűen értelmetlenség. Nyilván elsőre ezen szintén nagyon jót kacagtam, hogy ez a demokrácia definíciója. Később kezdtem el úgy gondolkozni, hogy manapság nagyon sokan úgy használják a demokratikus szót, hogy ezzel semmi mást nem akarnak mondani egy politikai rendszerről, csupán azt, hogy pozitív, szimpatikus, nekünk tetsző.
Nem egyszerűen arról beszél, hogy egy adott intézményrendszer, eljárásrendszer, az demokratikus, hanem arról beszél, hogy ha általában a politika jól működik, akkor azt ő már hajlamos automatikusan azzal a szóval leírni, hogy demokratikus. Ez mutatja legjobban, hogy a demokrácia nemcsak fogalmi értelemben tágult ki, hanem egy morális fogalom lett, ami valamiképpen az abszolút jónak lett a szinonimája.
(Borítókép forrása: uni-nke.hul)
Nyirkos Tamás politikai filozófus, egyetemi docens, az NKE és a PPKE oktatója.
Ha bármilyen halloween-i, farsangi vagy más jelmezes összejövetelre megyünk, nagy valószínűséggel találkozni fogunk hippinek beöltözött emberekkel. Az öltözék felkapottsága nem csak abba rejlik, hogy (a szülők fiatalkorából megmaradt padlásra rejtett zsákokból) könnyedén beszerezhető, hanem olyan pozitív jelzőkkel azonosítjuk, mint a fiatalság, a szabadság és a jövőbe vetett hit. A hippi mozgalom azonban sokkal több volt, mint néhány hosszúhajú, szakadt farmert viselő fiatal nyári fesztiválozásai, és a mai társadalomra is sokkal komolyabb hatásokat gyakorolt, mint a hippi jelmezek.
A hippi mozgalomnak (mint a legtöbb társadalmi jelenségnek) nehéz pontosan meghatározni a kezdetét és a végét. Az 1960-as évek Amerikájában fiatalkorát érte a babyboom generáció, mely a 2. világháború szörnyűségeit átélő szüleik után már a jólétet tapasztalta meg. A vietnámi háború és az ahhoz kapcsolódó politikai viták egyre inkább a háborúellenesség irányába mozdították el a fiatalok nézeteit, akik tömegesen tagadták meg a Vietnámban folyó háborúra kényszerítő katonai szolgálatot. A „hippi” kifejezést először egy amerikai TV riporter használta, amikor 1964. április 22-én arról tudósított, hogy ülősztrájkot tartottak a vietnámi háborút ellenző fiatalok. A hippi szó az angol „hipster” kifejezésből ered, mely alternatív gondolkozású személyt, illetve a laza, bohém életmódot folytató jazz- és blues zenészeket jelentett.
Kép forrása: Jogász világ
Az első hippiknek a San Francisco-i Állami Egyetem hallgatói tekinthetőek, akik tanulmányaikat abbahagyták, és kommunákban kezdtek el élni San Francisco Haight-Ashbury negyedében. 1966-ra már 15 ezren, míg 1967 nyarára már 100 ezren éltek a kommunákban, ahol ingyenes egészségügyet és étkezést szerveztek meg. A hippiket a mai napig számos külsőséggel azonosítjuk, melyek alapjai szintén a 60-as évek fiataljainak szokásaiban fedezhetők fel. Természetesen lehetetlen emberek nagy csoportját kollektíven néhány tulajdonsággal és szokással azonosítható, de a hippikről elmondható, hogy általában a férfiaknak is hosszú hajuk volt, mintás, bő ingeket, pólókat és farmernadrágot viseltek, gyakran használták a béke jelet (peace jel), és saját maguk által készített ékszereket viseltek. Az öltözködésükön túl összefogta a hippi közösséget a drogok és az alkohol nagymértékű fogyasztása, a szexuális szabadság elvének nyílt felvállalása és az olyan bandáknak, mint a Beatles-nek a szeretete.
A hippik mozgalomnak komoly politikai indíttatásai és hatásai voltak. Elítélték a háborút, a politikai diszkriminációt, kiálltak azonban a vallási és kulturális sokszínűség mellett. A yippiek, akik tekinthetőek a hippi mozgalom politikai szárnyának, 1968 augusztusában próbát tettek egy Pigasus nevű disznó elindításában az elnöki pozícióért. Az eseményre a Demokrata Párt chichagói elnökjelölő konvencióján került sor, ahova egy tömegtüntetést szerveztek. A történet vége egyszerre szomorú és mosolyogtató: a tüntetést a rendőrség feloszlatott, Pigasust pedig letartóztatták.
A hippi mozgalomról nem lehet átfogóan beszélni a woodstocki és az altamonti fesztiválok megemlítése nélkül. Ezen két eseményen mutatkozott meg ugyanis a hippi mozgalom valódi arca. A két esemény jelentőségét véletlenül se szeretném lekicsinyíteni, így azokat egy külön cikkben mutatom be.
A hippi mozgalom olyan társadalmi kérdéseket sürgetett, mint a nők és a feketék egyenjogúsága, a mai szóval pacifizmusnak nevezett háborúellenesség, a környezetvédelem és a fenntarthatóság. Mindezen gondolatok a mai napig általános jelleggel határozzák meg a politikai diskurzust és a társadalmi változásokat. A hippi mozgalom egy olyan korszakban született meg, ahol sok évtized után a viszonylagos jólét teret biztosított a túléléssel közvetlenül nem összefüggésben álló kérdések megválaszolására tett próbálkozásokra.
A hippi korszak minden szempontból újdonságnak számított, a benne rejlő érdekességet pedig számos könyv és film hivatott megfogni. Az alábbi lista a teljesség igénye nélkül sorol fel a hippi korszakban játszódó könyveket és filmeket:
Könyvek:
Jack Kerouac: Úton
Jan Kerouac: Gázos bébi
Tom Wolfe: Savpróba
Agatha Christie: A harmadik lány
Elmore Leonard: Dinamit
Barry Miles: Hippik
Maróti Lajos: Hippi akvárium
Déry Tibor: Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról
Frisbee: The Life And Death Of a Hippie Preacher (Frizbi – Egy hippi prédikátor élete és halála) – rendezte: David Di Sabatino (2005)
Woodstock a kertemben (Taking Woodstock) – rendezte: Ang Lee (2009)
Volt egyszer egy... Hollywood (Once upon a time in... Hollywood) – rendezte: Quentin Tarantino (2019)
A hippi mozgalom fiatalok egy olyan generációjának útkeresése volt, akik a rengeteg szenvedés utáni, sokkban álló világba születve, a boldogságot, a szabadságot és az egyenlőséget keresték. Természetesen számos esetben kritizálhatóak a módszereik, de a cél mindenképpen nemes: egy jobb hellyé szerették volna tenni a világot, és már csak néhány előttük teljesen tabunak számító kérdés feltevésével személyesen hiszem, hogy értek el sikereket.
Egy előző cikkben már bemutatásra került az ,,új" ingatlan-nyilvántartási törvény (Inytv.), annak legfontosabb újításai és az E-ing fogalma.Azonban ez a törvény azóta se lépett hatályba, elfogadása óta már négyszer csúsztatták el a hatálybalépés idejét.
Rövid összefoglaló a törvényről
Az új Inytv. az elektronikus ingatlan-nyilvántartás (E-ing) bevezetését ígéri.Az új jogszabály jelentős változásokat hoz az ingatlan-nyilvántartásban, gyorsabb ügyintézést és automatizált döntéshozatalt ígérve.
Az elektronikus ügyintézés kötelezővé válik, ahogy a kötelező jogi képviselet is, a kérelemre induló eljárásokban. Az automatizált döntéshozatal révén akár 24 órán belül megjelenhet a tulajdonosváltozás, de az ügyfél kérheti a teljes eljárás lefolytatását is. A háromdimenziós nyilvántartás bevezetésével a föld alatti és fölötti építmények is pontosan ábrázolhatók lesznek, ami a jelenlegi nyilvántartás egyik nagy gyengesége. Az adatvédelem terén szigorítások várhatók, korlátozva a tulajdonosi adatok megismerhetőségét.
A hatálybalépés kérdései
Az új törvény tartalmi újításai után a jelenlegi legnagyobb kérdés az, hogy mégis mikor fog a törvény hatályba lépni, mikortól láthatjuk az E-inget a gyakorlatban.
Az új ingatlan-nyilvántartásról szóló törvényt több, mint 3 évvel ezelőtt, 2021. június 15-én fogadta el az Országgyűlés. A kihirdetéskor a törvényben az állt, hogy az 2023. február 1-jén fog hatályba lépni.
Egy törvénymódosítás azonban egy évvel eltolta ezt az időpontot. A módosítás nem tartalmazott indokolást, ezért a mai napig nem világos, hogy miért nincsen még mindig hatályban az új Inytv.
év elején egy újabb törvénymódosítás értelmében még 8 hónapot csúszott a törvény hatálybalépése, 2024. február 1-ről 2024. október 1-re.
Idén egy újabb törvénymódosítással a hatálybalépést 2025. január 15-re tolták el.
A módosításokban nem olvashatók indokolások, ezért továbbra is kérdés, hogy milyen okok miatt csúszik már sok évet a törvény. Nyilvánvaló, hogy a teljes elektronikus ingatlan-nyilvántartás előkészítése rengeteg idő, de talán ez sem magyarázat a 4 éves csúszásra.
A legnagyobb újítás: elektronikus aláírások
Az új Inytv-ben az ügyvéd meghatalmazását a feleknek elektronikusan kell aláírni.
Ez három módszerrel végezhető el: e-személyivel, minősített elektronikus aláírással és AVDH rendszeren keresztül.
Az e-Személyi, ahogy a nevéből is kiderül, egy új, fokozatosan bevezetésre kerülő elektronikus személyazonosító igazolvány. Az elektronikus aláírásokat egy mobil applikáció segítségével (eSzemélyiM) lehet megtenni.
A minősített elektronikus aláírás olyan aláírás, mely egy adott személyhez kötődik és alkalmas az aláíró azonosítására. Biztosítja a dokumentum hitelességét és sértetlenségét. A minősített elektronikus aláírás biztonságos aláírás-létrehozó eszközzel készül és ennek hitelesítése céljából minősített tanúsítvány kerül kibocsátásra. A NISZ Nemzeti Infokommunikációs Zrt., mint Kormányzati-hitelesítés Szolgáltató az alábbi tanúsítvány fajtákat bocsátja ki.
Az AVDH, azaz az azonosításra visszavezetett dokumentum-hitelesítés szolgáltatás az Ügyfélkapu rendszeren biztosítja a dokumentumok elektronikus aláírásának lehetőségét.
Híres és nevezetes a szakadék a férfi és a női átlag fizetés között. Könnyen meglehet, hogy találkoztunk már olyan képpel az interneten, amin tüntető amerikai nők kartontáblákon azt hirdetik a világnak, hogy országukban minden dollárra, amint egy férfi keres egy nőnek csak 79 centet írnak jóvá. Az ENSZ adata szerint ez globális szinten 70 cent. De ez így egy kicsit túl egyszerűsíti a képletet. Mi a bérszakadék, mik a meghatározó faktorai és hogyan lehetne hatékonyan egyenlíteni? Miért találkozunk teljesen eltérő számokkal ugyanazokra az időszakokra értve, ha vizsgálódunk a témában? Ezekkel a kérdésekkel szerencsére sokan foglalkoznak, hiszen minimum a társadalom felét közvetlenül érinti és olykor heves érzelmeket is vált ki. Nézzünk utána, hogy mi is a pontos állás.
Mi a gender wage gap, avagy a bérszakadék?
A nemek közti bérszakadék alapvetően a nők és férfiak áltag bruttó fizetése közötti különbség. Legalábbis általában így mérjük, de nem mindig ezt értjük alatta. Ebbe csak munkavállalók jövedelemadó és társadalombiztosítás levonása előtti értékét veszik figyelembe, a vállalkozók jövedelmét egyáltalán nem. Uniós szinten ez átlagosan 12,7% különbséget jelent. Meg szeretném jegyezni, hogy kicsapongó értékek mellett a nemek átlagos fizetésével való számolás némileg torz képet adhat. Vizsgálhatjuk a kérdést például mediánnal is, Németország esetében például az átlagból számított adat kerekítve 18% (és ezzel az egyik legmagasabb az EU-ban), míg a medián 14% és így már látjuk is a különbséget (2021. évi adatok). Ez ugyebár tükrözi azt a valóságot, hogy bár valóban felhúzzák az átlagot a kiugróan magas fizetéssel rendelkező férfiak, ez egy szűk kör és a legtöbb férfi nem vezérigazgató, amit a mediánérték jobban érzékeltet. Az Unióban körbenézve azt láthatjuk, hogy Észtország viszi a prímet 20,5%-kal, de Ausztria (18,8%) és Németország (pontos adat 17,6%) is jelentős különbségeket mutatnak fel. A legpozitívabb számok Belgiumból (5%) és Lengyelországból (4,5%) érkeztek be az Unióhoz, Romániával az élen (3,6%). Ezen a ponton az Európai Parlament (amely saját oldalán közölte ezeket az adatokat) megjegyzi, hogy ezeknek az adatoknak az értelmezése nem egyszerű és hogy egyes államok esetében az alacsony különbség a nők általános alulreprezentáltságából adódhat a munkaerőpiacon és Romániában ez a 90-es évek óta még csökkent is.
Magyarország a nagyobb bérszakadékkal rendelkező európai államok egyike,17,7% volt a mutatónk (a könyebb összehasonlítás érdekében szintén 2021-es adat).Tehát létezik a különbség és országtól függően jelentős vagy elenyésző.
Miből következnek ezek a különbségek?
Az 1960-as évek óta stabilan zsugorodott a szakadék a két nem keresetének különbsége között, de az utóbbi évtizedekben ez lényegesen lelassult, sőt stagnál. 3 organikus tényező, ami itt közrejátszik: a nők karrierválasztása, a pozíciók, amiket betöltenek munkahelyeiken és a teljes vagy részmunkaidős foglalkoztatottságuk. Vannak jellemző tendenciák, amelyek mentén kirajzolódnak tipikusan nők és férfiak által dominált szakmák. Bár létezik EU-s irányelv a női egyenjogúság elősegítésére, a jellemzően feminin szakmákban (ahogy kiderült általában emberközi és szociális munkakörök), mint például a kozmetikusok vagy az óvónők esetében nincs törekvés a férfiak arányának emelésére, de a targoncavezetők és asztalosok irányába sincs aktív ösztönzés a lányok felé. Fontos azt is figyelembe venni, hogy a képzésüket elvégző friss diplomások esetében a különbség elenyésző és alig mérhető.
A bérszakadék idővel jelentkezik, a statisztikákból könnyen kiolvashatóan nem a húszas-harmincas éveikben lévő nők és férfiak között áll fenn igazán nagy különbség. Ebben az időszakban jellemző a gyermekvállalás és a családalapítás, amely karriert terhelő faktorai a nőket érik inkább. Végérvényesen az ideológia, amely a wage gap felszámolása mellett aktívan kampányt folytat egy elitizmus áll. Egy nem túl produktív követelése a munkavállalás természetes tényezőinek megkerülésére és a százalékok csökkenésének hátterében is állhat. A munkavállalókat támogatni kell ambícióikban, ennek kézenfekvő eszköze a családtámogatás. Így egyenlíthető leginkább a korunkban a különbség. A gyermeket vállaló édesanyák egy idődeficitbe kerülnek, ami munkatapasztalatot illet és ez bizony ráhat a munkahelyen betöltött pozíciók szintjére is. Ez véleményem szerint kívülről aligha szabályozható, ami viszonyt kapcsolódó és fontos tényező, az a munkaidők flexibilitása. Figyelemreméltó, hogy megint csak szakmára, vagy iparágra bontva a különbség egy teljesen új megvilágítást is kaphat. Nobel-díjas közgadász Claudia Goldin egyik kutatásából az derült ki, hogy a válasz valahol a "kapzsi karrierválasztásnál" keresendő. A nők esetében társadalmi jelenség, hogy work-life balance megtartásában egy sajátos prioritást élvez a család. Kevésbé jelentős például a wage gap olyan munkakörökben, ahol a fix munkaidő lehetővé teszi a stabil családi életet. Ez nem éppen a manager, közép- vagy vállalatvezető kiegyensúlyozott nyugalmas mindennapjait jelenti. Úgy tűnik az oktatásban tanulmányaikat tekintve szárnyaló fiatal hölgyek karrierútjukat tekintve több szempontból szimplán máshogy döntenek. Ebben támogatni kell őket mind az oktatás során, mind később a kereseteket tekintve. Ez a családi élet megszervezésében is jelen kell legyen, ahol egyre több férfi és házastárs vállal át feladatot a hölgyek karriere javára. Ez a tendencia már létezik és fontos, hogy továbbra is ilyen előnyösen alakuljon.
Összegezve nem a női munkaerő olcsósága a bérszakadék. Elvégre ez esetben minden munkáltató csak nőket akarna foglalkoztatni. A nők életútjuk mérföldkövei során maradnak el néhány százalék vagyoni kompenzációtól, de fontos, hogy a társadalmi törekvés ennek a különbségnek a csökkentésére stabilan és eredményesek maradjanak a jövőben is.
