Reaktor

Szerintem sokan hallottak már a vajai fiú esetéről. Egy kirekesztett fiúról van szó, akit utolért az iskolai zaklatás. Bevallom, ebben sokan szenvednek, minden osztályban legalább van egy ilyen szerencsétlen gyerek, akit vagy valaki, vagy az osztály kemény magja ki tud pécézni magának. A legtöbben túlélik az iskolát, majd utána csak egy elfelejtendő rossz emlékként él tovább a sötét múlt az iskolából. Sajnos ebben az esetben nem ez történt. A vajai fiú felett győztek a démonai, és nem bírta kivárni az iskola végét. Egyedül a Covid nyújtott számára megkönnyebbülést, amikor bezárták az iskolákat, így neki nem kellett találkoznia a zaklatóival.

Nem bántok másokat te se tegyed

Nagyon sokan kitesznek képet erre reagálva, melyen a kezükre írják, hogy "nem bántok másokat, te se tegyed!". Ez egy nagyon szép gesztus, de semmit nem old meg, a zaklató gyerekeket ez nem fogja meghatni.

A vajai fiú édesanyja úgy fogalmazott, hogy:

Az iratait eldobta, a telefonját pedig 40 méterre tőle találták meg. Elgondolkoztam, hogy előbb kellett volna az iskola felé lépéseket tennem, de pont ő könyörgött: ne tegyem meg, mert akkor még inkább bántani fogják. Minden szülőnek csak azt tanácsolhatom, ha bajt észlel, ne féljen cselekedni, azonnal lepni kell. Nehogy késő legyen, mint nálunk

illetve

Ja, meg még egy tervem van. A gyerekek szemébe szeretnék nézni, akik ezt tették Gabival. Megkérdezném tőlük, hogy most jó nekik? Ki lesz a következő?

Mi készteti az ilyen gyerekeket arra, hogy másokat bántsanak? A hiedelmekkel ellentétben nem is az oldja meg, ha megbüntetjük a gyereket.

Ahhoz, hogy kezelni tudjuk a problémát, meg kell értenünk, hogy miben is gyökerezik az iskolai abúzus. Nem biztos, hogy azzal, hogy megbüntetjük a bántalmazó gyereket, akkor a büntetéstől félve felhagy a zaklatástól, mint ahogy az sem biztos, hogy az a gyerek bántalmaz másokat, akit otthon a szülei bántalmaznak. Viszont felmerül a kérdés, hogy mit tehet az a szülő, akinek a gyerekét bántalmazzák. És mit tehet az a szülő, akinek a gyereke mást bántalmaz.

Még nyáron volt szerencsém podcastet készíteni a témáról egy szakértővel, aki nagyon sok tévhitet eloszlatott, és felhívja a figyelmet arra, hogy mi, mint külső szemlélődő tudnánk a legtöbbet tenni, hogy megállítsuk az iskolai zaklatást, az ún. bullyingot. A podcast alább elérhető.

Utazós sorozatom mai állomása Frankfurt, amit idén többször is volt szerencsém meglátogatni. Németország városai közül főleg Berlinről és Münchenről hallunk legtöbbet, de Frankfurt is megérdemel egy helyet a dobogón. Nem egy tipikus turista célpont, viszont európai viszonylatban egyedülálló városkép jellemzi. Szeretném bemutatni, mit érdemes megnézni, és mit lehet kihagyni Németország egyik legpezsgőbb városában, és így megválaszolni a kérdést: Megéri-e Frankfurtot választani egy hétvégi kiruccanás erejéig? 

Frankfurt talán a bank- és a pénzügyi szektorban dolgozóknak lehet a legismerősebb, hiszen mára ez a város vált Európa legfontosabb pénzügyi, és kereskedelmi központjává. Itt található Németország legnagyobb repülőtere, legnagyobb tőzsdéje, és itt székel az Európai Központi Bank is. Bár ezek szerintem nagyon érdekes tények, az átlagos utazó nem ezek miatt látogat el ide. 

Frankfurt és Budapest hangulata, látványa nem is lehetne különbözőbb. Tökéletes hely, ha valaki szeretne egy teljesen modern városba látogatni. A klasszikus épületek nagy része nem élte túl a háborút, ezért a nálunk megszokott építészeti stílusból keveset látunk. Helyette felhőkarcolók, hatalmas üvegtornyok jellemzik, amik között  az ember úgy érezheti New York City-ben sétál.

Bár érzetre kicsi, Frankfurt mégis egy nagyváros. Érdekes, hogy Budapest, a maga kb 1,7 millió lakosával sokkal nagyobbnak tűnik, mint a 2,5 millió főt számláló Frankfurt. A várost átszelő folyó az mindkét helyen jelen van, de ezen kívül nem sok hasonlóságot tudnék felmutatni. Lássuk, mit is érdemes megnézni itt.

Az Óváros (Römer/Römerberg) egy nagyon különleges hely, ami egy kis szeletet mutat be a második világháború előtti időszakból. A középkori Frankfurtot jellemző favázas házakból csak egy maradt meg, ami ma városházaként funkcionál. Az egész térnek varázslatos hangulata van, olyan mintha egy Andersen mesébe csöppentünk volna. Muskátlis házikók, éttermek, és kis butikok csalogatják ide az embereket, és a tradicionális német konyha ami ott is tartja. 

Mindenképp érdemes kipróbálni a Frankfurter Schnitzelt, amihez egy különleges zöld szószt is adnak ( un. grüne soße). Érdekesség, hogy bár a schnitzel Németországban mindenhol nagyon népszerű, mindenhol máshogy készítik ezt a különleges szószt. A frankfurti verzió az egyik leghíresebb, és legfinomabb, így mindenképp érdemes kipróbálni ha arra járunk. 

Már említettem, hogy több felhőkarcoló és torony is található itt, ezekbe akár mi is ellátogathatunk. Bár a legtöbb lakó- vagy irodaház, egy-egy épület legfelső szintje kávézót, vagy akár éttermet is rejthet. Frankfurt nagyon gazdag város, így mindenképp számolni kell a magasabb árakkal: egy-egy ilyen étkezés kilátással akár 30-40 ezer forintba is kerülhet. Az egyik legnépszerűbb ilyen étterem a Maintower Restaurant, ami az 53. emeleten található az egyik központi felhőkarcoló épületében. 

Ha nem szeretnénk egy negyed lakbér árát egy étkezésre költeni, de a kilátást sem szívesen hagynánk ki, jó alternatíva a Main Tower kilátó. Ez ugyanabban az épületben található mint az étterem, de mindössze 9 euró a belépő. A lifttel feljuthatunk a torony tetején kialakított teraszra, ahonnan hihetetlen kilátás tárul a városra. 

A nevezetességek között van még Goethe születési helye, és az ennek emlékére kialakított kiállítás. Múzeumokból nincs hiány, a folyó déli partján sorban egymás mellett több mint 10 kisebb múzeum áll, ahol az ókori kiállításoktól kezdve a kortárs művészetig minden megtalálható. Ha valaki él hal a múzeumokért, akkor csak ez a partszakasz akár két három napos elfoglaltság is lehet. 

Bár a várost a modern stílus jellemzi, gyönyörű régi épületekből sincs hiány: ha itt járunk, ne hagyjuk ki az Operát, a Frankfurt Katedrálist, és a St. Paul templomot. Maga a városközpont elég kicsinek mondható, gyalog nagyon könnyen bejárható, tömegközlekedésre szinte nincs is szükség. A központban található a Goethestraße, ahol az összes luxusmárkát megtaláljuk, de a közeli utcákon szinte minden ismert bolttal találkozhatunk. 

Frankfurt híres pezsgő éjszakai életéről. Bár a tipikus klubok és kocsmák nem térnek el sokban a hazaiaktól, az EDM és techno választék kifejezetten erős. Ha szeretnénk egy különleges helyen és környezetben bulizni, de nem ismerjük a várost, ajánlom a Pulze applikáció letöltését, ahol rákereshetünk az összes eseményre, és kiválaszthatjuk a nekünk legmegfelelőbbet. Nekem nagyon sokat segített elnavigálni a frankfurti éjszakai életben. 

Tény, hogy Frankfurt nem a legtipikusabb turista célpont, de talán pont ezért válhat egy különösen szerethető utazási céllá. Egy három napos hétvége bőven elég, hogy sétáljunk egy nagyot a városban, esetleg megnézzük a fent említett nevezetességeket. Németország egyik legérdekesebb városáról van szó, és ez jó alkalom lehet, hogy a rég nem használt, gimiben tanult német nyelvet is elővegyük a "szekrényből". Kalandban nem lesz hiány, az biztos!

Jó is az a Netflix, ha az ember agyzsibbasztani akar, vagy borzongani, vagy függővé válni egy-egy sorozattól. Csak az a baj vele, hogy tökéletesen szemérmetlenül nyomják rajta a progresszív agendákat. A Netflix a publikus kultúrtérben a lelkekért és elmékért folyó háború élharcosává nőtte ki magát. Persze ravasz módon űzi az ipart, hogy a gyanútlan nézőknek szinte észrevétlen csepegtesse a tudatformálást.

Ilyen gyanútlan nézőként, mit sem sejtve, és mivel szeretem a krimiket és érdekes adaléknak tartottam, hogy a sztori Észak-Írországban játszódik, elkezdtem nézni a The Fall című sorozatot. Ráadásul kíváncsi voltam Gillian Andersonra, a főszereplőt alakító színésznőre, akire homályosan emlékeztem az új X-aktákból.

Persze hamar rákattantam: min lehet jobban rettegni, mint egy olyan filmen, amelyben a látszólag példás férj és családapa valójában nőket a saját lakásukban megfojtó sorozatgyilkos, ráadásul szexi észak-ír akcentussal beszél mindenki? És ahol biztosak vagyunk benne, hogy a beteg elméjű gyilkost majd jól elkapja a női sztárnyomozó? De aztán egyre több dolog kezdett egyre jobban zavarni, és végül már inkább feszengtem filmnézés közben, mint élveztem volna a történetet.

Rájöttem, hogy az egész sorozat valójában egy libertárius manifesztó, erősen férfiellenes-radikális feminista, balliberális és antiklerikális felhangokkal.

Lássuk sorjában, miről is van szó.

Stella Gibson, a londoni rendőrség (MET) menő detektívje. A filmben egy halvérű nőszemély, semmi sem hozza ki a sodrából, mindig ura a helyzetnek. Rezzenéstelen arccal figyel, tanulmányoz, fensőbbséges, elit brit akcentusával kinyilatkoztat. Inkább droid, mint ember.

Mondjuk semmit sem tudunk meg róla a második évad elejéig, azon kívül, hogy mindig kifogástalan selyemblúz-szűk szoknya vagy nadrág és tűsarkú cipő kombináció van rajta (a magas tűsarkú mondjuk szembe megy a woke genderideológiával ­– emlékezzünk csak vissza Trump feleségének és lányának folyamatos mószerolására, amiért mindig magas sarkú cipőben jártak, mintegy önként tárgyiasítva magukat az elnyomó hímnemű családtagjaik számára.)

A filmbéli Gibson mindig kimérten és lassan beszél (ez különösen idegesítő egy idő után) és nincs férje sem gyereke. Naná. Hogy férne bele az ilyesmi egy propagandisztikus, papírmasé figurákkal teli fércműbe?

De hogyan is viselkedik ez a szakmailag nyilvánvalóan sikeres nőszemély? Lássuk csak - valaki épp főbe lőtte magát a szomszéd irodában? Sebaj, wir schaffen das. Szitává lőtték a rendőrt, akivel egyéjszakás kalandja volt aznap éjjel? Kit érdekel, amúgy is kiderült a csávóról, még a végén érzelmileg akar viszonyulni droidunkhoz.

Stella Gibson elveszi, ami kell neki, és semmit sem bán meg. Annyira szabad, vagy inkább gátlástalan, hogy simán elcsábítaná még a helyi szép patológusnőt is, aki persze, hogy teljesítve legyen az etnikai kvóta is, láthatóan indiai származású. Mikor az meggondolja magát az utolsó pillanatban, mondván „nekem ez nem megy, én Croydonban nőttem fel,” az idegesítően szenvtelen arcot vágó Gibson flegmán odaveti: „És akkor mi van?” Hát persze hogy semmi, te tudatlan némber, szóltam be a képernyőnek (valójában nem ezt mondtam, de az nem tűr billentyűzetet) hiszen el sem tudod képzelni, mit jelent az, hogy valaki egy vidéki anglikán városban más értékrendet szívott magába, mint te.  

De nem Gibson az egyetlen baj. Miközben valamennyire belelátunk a sorozatgyilkos főhős gondolataiba, ami teljesen rendben van, és a film készítői megpróbálnak egy többdimenziós alakot kreálni belőle, a második évadra eljutunk oda, hogy őt valójában sajnálni kell, hiszen ő is áldozat! Hiszen az anyja öngyilkos lett, és árvaházakban nőtt fel. Aha. Szóval az árvaházból egyenes út vezet a sorozatgyilkos léthez…Na nem, azért ennyire még ez a film sem hülye.

Egész pontosan megpedzi, hogy minek vagy kinek az áldozata barátunk, a fojtogató. Hát nyilván a katolikus egyházé, és benne a pedofil papoké!

Ezen a ponton amúgy már vártam, mikor jön be ez a szál is, és nem is csalódtam. A filmbéli Petert talán egy pap abuzálta, vetik fel, akinek az volt a szokása, hogy a ministránsokat az oltár mögött erőszakolta meg mise után.

A sorozatgyilkost tehát sajnálni kell, de a férfi rendőröket semmi esetre sem, sőt kedvelni sem igen engedné a film. Mind vagy butácska, vagy személyiségzavaros, vagy kisebbségi érzése van Gibsonal szemben, vagy ezek kombinációja. Mily meglepő - az egyetlen igazán lelkiismeretes a zsaruk között a leszbikus közrendőr, aki Gibson jobbkeze lesz. Lenyűgöző mértékű férfiellenességet pakoltak a sorozatba: csak úgy sorjáznak az olyan dialógusok benne, amelyek lényege, hogy a férfiak nőgyűlölők, utálják a női vezetőket, pedig a nők sokkal jobban teljesítenek minden téren, és a férfiak amúgy sem jók semmire, csak a szexre. Ráadásul isznak, és buknak az olyan droidokra, mint Gibson. Olyan szinten nyomasztó a film ostoba férfiellenessége, hogy nő létemre roppant rosszul kezdtem magamat érezni már az első pár rész után.

Most komolyan – magyarázatra szorul a film készítői számára, hogy a nemek közötti egyenlőség nem azt jelenti, hogy vannak, akik egyenlőbbek másoknál? Hogy a nők úgy általában semmivel sem jobbak, mint úgy általában a férfiak? És hogy emberek vagyunk, férfiak és nők, akik kiegészítik és támogatják egymást? Ezeknek nincs vagy nem volt apjuk, bátyjuk, fiútestvérük? Rájuk is így gondolnak?

Akkor hagytam fel végleg a sorozat nézésével, amikor a következő épületes dialógus hangzott el benne, és nem viccként, a belfasti főrendőr, Gibson jelenlegi főnöke és volt szeretője, és Gibson között, miután a nő egy orrba vágással utasította el a férfi közeledését a hotelszobában. Miután a nő gondosan letisztogatta a vért a férfi arcszőrzetéről (értik, ugye? Előbb orrba verte iszonyat erővel, aztán letisztogatja a vért) a fickónak a következőt bírták a szájába adni a forgatókönyvírók:

„Miért van az, hogy a nők annyival erősebbek érzelmileg és lelkileg, mint a férfiak?” Mire Gibson felmondja a feminista leckét: „Mert az alapvető emberi forma női. Férfinak lenni egyfajta születési rendellenesség.”

Azt hiszem, a sorozat méltó utódja a harmincas években született, a két gyilkos ideológia szolgálatában álló propagandafilmeknek. Valamivel több magakelletéssel és szexszel, de körülbelül annyira, ha nem még inkább, átlátszó, manipulatív üzenetekkel. Thank you, but no, thank you, kedves Netflix.

Habár vannak elvek, nincsen kőbe vésett szabály. Azonban léteznek olyan praktikák, amiket legtöbb esetben érdemes betartani. A legtöbb telefonnak már van olyan minőségű kamerája, ami alkalmas videózáshoz, én még is az iPhone-t ajánlom, mivel ebben a legfejlettebb az algoritmus, és a processzor is magas teljesítményű.

Az első lépés az, hogy vízszintesen tartjuk a telefont felvétel közben. Ez alól persze kivétel lehet az, amikor fesztiválon készítünk videót Instagram sztorihoz. Érdemes betartani az aranymetszést is, tehát harmadoljuk a képet és két harmad találkozásánál helyezzük el azt, amit ki akarunk emelni a videóban. Ehhez segítség lehet az, hogy a legtöbb telefonon be lehet kapcsolni a “rácsozást”.

Nem szabad megfeledkezni a felbontásról és képkocka számról sem. Ha több mozgás van a videóban, akkor fontos, hogy törekedjünk a 60-as számra, viszont ha alapvetően nincs kameramozgás, akkor a 30 képkocka is elég, és az előnye, hogy ezzel közelebb vagyunk a mozi-hatáshoz. A felbontás minimum legyen FHD vagy 4K, és a 16:9-es képarány is fontos.

Ha ezekkel megvagyunk, technikai akadálya nem igazán marad a megfelelő snittek felvételéhez. Itt már inkább az esztétikai érzéken, fantázián és kreativitáson múlik az, hogy milyen lesz a végeredmény. Vágás és utómunka nélkül nehéz profi videót készíteni, ezért jó, ha van egy koncepció, amihez készítjük a felvételeket. A plánok alkalmazása sokat javít, de minden az adott felvételen múlik, nem kell ragaszkodni minden áron a hagyományos kameraszögekhez.

Az utolsó lépés a vágás. Itt a felvételek összeillesztésén túl a fényeken és színeken is tudunk javítani. Számos ingyenes telefonos vágószoftver van, én viszont az Adobe Rush-t használom, ha telefonon kell szerkeszteni, mivel itt hanghatásokat is fel tudok használni, és nagyon megbízható alkalmazás. Ezeket a lépéseket betartva, mindössze egy képstabilizáló gimballal kiegészítve készítettem el én is a pályamunkámat a Miskolci Egyetemről, amivel díjazott lettem a CineFesten is.

Fiatal újságíró állandóan kapott kritikája, hogy körbeveszik őket "kütyük", minden információt instant kapnak, semmiben sem mélyednek el, nem gondolkoznak, csak írnak, amiről mondják nekik, hogy írjanak. Mivel érvek nélkül nem szokásom vagdalkozni, ezért fejet hajtok a minket ért kritika és az idősebb, tapasztaltabb megfogalmazó előtt, és vizsgálódom. Válaszul megszületett a kartondoboz kihívás, melynek csak annyi a lényege, hogy bele kell ülni egy dobozba, magadra kell zárni, és csak simán hagyni, hogy gondolkozz. Szabályok:

• Semmilyen elektronikus eszköz nem vihető a dobozba
• Toll vihető, ha szeretnéd jegyzetelni a gondolataidat
• Külső segítő/ébresztőóra a dobozon kívül méri a 60 percet
• Nem ülhet a doboz mellett senki befolyásoló tényező, aki megmondja, min gondolkodj

Mindenkit invitálok a nemes kihívásra, ne mondhassák többet, hogy nincsenek önálló dilemmáink.

Min gondolkodtam a dobozban töltött 1 óra alatt? (Elsőre az összes kérdés bután hangzik, de gondoljunk csak bele mindegyikbe egyesével.)

• Miért fontos, hogy Han Solo lőtt-e először? 
• Miért fontos a katonai és rendőri szolgálatot betöltő hölgyeknek női szabású egyenruha?
• Van-e olyan Örkény novella, ami pontosan egy perces? (normál tempóban olvasva)
• Hová mennék, ha Afganisztánból menekülnék, és miért választanám Magyarországot?
• Hozzámennék-e a barátomhoz, ha a McDonald's-ban kérné meg a kezem?
• Mit álmodnak azok az emberek, akik vakon születtek? 
• Lehet-e illatokat álmodni?
• Mi értelme van a krokodiloknak? Miért vannak?
• Honnan tudjuk, hogy meg lehet enni bizonyos virágokat, és hány áldozatot követelhetett, mire rájöttünk, hogy a krumpli is ehető?
• Lesz-e CSOK, ha kormányváltás lesz?
• Ha az aranyhalat meghekkelhetjük úgy, hogy mindig legyen plusz egy kívánságunk, elfelejtünk-e neki örök életet kívánni? 
• Van-e rémisztőbb annál, mint hogy örökké éljünk itt a Földön?
• Mire való a gumikacsa?
• Ha minden országban ugyanolyan hangot adnak ki az állatok, a hangjukra vonatkozó hangutánzó szavak miért különböznek nyelvenként?
• Mekkora egy e-mail ökológiai lábnyoma?
• Miért fertőtlenítünk kezet evés előtt, ha utána dobozból isszuk a sört? (arra nem mászik a baktérium)
• Hogyan tanítják a humanitárius szervezetek a szegénységben élő gyerekeket olvasni, ha nem is beszélik a nyelvüket? Ilyenkor a gyerekek angolul vagy az anyanyelvükön tanulnak meg írni? 
• Miért zacskózzuk be vásárláskor a citromot és a narancsot?
• Ki kell köpni a szőlő magját?
• Kiszámolta valaki az elektromos és hidrogén hajtású járműveknél, hogy az adott kivitelben összességében környezetkímélőbbek-e, vagy ezek csak olyan bemutató darabok?

Ezek csak azok a kérdések, amikre nem találtam választ. Párat az interneten is megpróbáltam kikeresni, de nem sikerült megtalálni a választ, ezért minden segítséget szívesen veszek.

Mi a legmegterhelőbb a börtönben végzett munkában? Milyen az ideális szigor? Fliegauf Gergely börtönpszichológussal beszélgettünk a magyarországi és külföldi börtönökben uralkodó viszonyokról, a rabok egymással és a pszichológussal való kapcsolatáról, a börtönviseltség hatásairól, az „intézményfüggőségről” és a halálbüntetés kérdéséről. 

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

A börtönpszichológus, ugyebár te dolgoztál börtönpszichológusként, nem egy hétköznapi szakma. Amikor te ott dolgoztál, mennyire viselt meg ez a foglalkozás? 

Nagyon nehéz volt sok szempontból. Talán azt emelném ki, hogy nagyon sok ember között kellett lenni és egy nap nagyon sokat kellett foglalkozni a fogvatartottakkal. Nem volt pihenőidő. Például lejött hozzám egy fogvatartott, aki simán csak azt akarta, hogy egyik zárkából a másikba kerüljön át, mert nem tudta elintézni. Az egyik zárkában kártyatartozása volt csekély összegre, kb. egy-két csík cigivel tartozott a másik rabnak. A cigicsík az egész karton dobozt jelenti a börtönszlengben. Már elkezdték sanyargatni és nem tudta elintézni, hogy az egyik zárkából a másikba menjen. Életében nem találkozott még pszichológussal, még csak ki sem tudta mondani, csak azt, hogy „cicológus”, és velem akart találkozni, és nem értette, hogy miért kell arról is beszélnie például, hogy hogy van a barátnőjével.

Volt ilyen könnyű eset még, de volt olyan is, aki krízishelyzetben volt, és azt mondta, hogy nem bírja a bezártságot és lehet, hogy öngyilkos lesz. Ezek az emberek váltogatták egymást, és egy nap akár 7-8 ilyen emberrel is beszéltem, és olyan is volt, hogy a legveszélyesebb gyilkosokkal kellett egymásután beszélgetnem.

Egy személy egy nap biztos nem terhelt volna meg, de az, hogy 7-8 emberrel, vagy csak 5-6 emberrel kellett beszélnem, az nagyon kemény volt. Rengeteg olyan sztori volt egyébként, ami nagyon-nagyon megterhelő volt. Általában két ilyen történetet szoktam elmondani, nyilván itt az adásban nincsen idő, hogy mind a két esetet részletesen elmeséljem, de csak ez egyiket dióhéjban hadd mondjam el! Volt bent egy srác, akinek a szülei nagyon magas rangú rendőrtisztek voltak, és egy nagyon furcsa bűncselekmény miatt került be a börtönbe, ahol az összes tettestárs 14 év alatti volt az elkövetés idején, tehát nem voltak büntethetők, ő pedig elvitte valahogy a balhét, mert ő volt egyedül az elkövetés idején 16 éves. Egyedül ő került be a börtönbe, és ott a többi rab sanyargatta, kínozta őt. A legbrutálisabb módszerekkel kínozták, és nekem az volt nagyon megterhelő, hogy végig kellett hallgatnom ezeket, hogy milyen eszközökkel kínozták rendszeresen ezt a srácot. Akkoriban, amikor még ott dolgoztam, én is fiatal voltam, és megrendítő volt azt látni, hallani, hogy egy tőlem alig fiatalabb srác milyen földi poklot járt be alig fél év alatt. Ilyeneket csináltak vele például, hogy cigarettát oltottak el a hátán, direkt a szájába hamuztak, éjszaka masszíroznia kellett a fogvatartott társait, a lábát partvisnyéllel verték, szétrepedt a talpán a bőr, nem tudott a lábára állni, és még sorolhatnám. Nem is hiszem, hogy nekem ezt a mai napig sikerült feldolgozni. És jó pár ilyen volt, tehát ehhez hasonló esetet kapásból kb. harmincat el tudnék mesélni.

Kijelenthetjük, hogy gyakori jelenség a börtönökben az ún. csicskáztatás. Egy csicskának nagy segítséget tud nyújtani a börtönpszichológus? Továbbá nem az ilyen embereknek a védelmére kellene, hogy legyenek az őrök?

De, ez abszolút így van. Csak a börtönnek vannak szférái, és a börtönnek van az európai börtönberendezkedésben egy olyan jellege, hogy a cellaajtó egy nagy acéllemez, és nem olyan, mint az amerikai filmekben, hogy rács van, és be lehet látni, hogy mi történik. Az pedig emberi jogokat sért, ha kamera van bent, tehát nem lehet megoldani, hogy mindent figyelemmel kísérjünk. Csak egy hessznyíláson lehet benézni, a hessznyílás olyan, mint egy kukucskáló, és egyébként amúgy is vannak fedezékek a zárkában, tehát még benézéskor is nehéz látni, hogy mi történik, de állítom, hogy egy jó line officer, vagy, ahogy a magyar zsargon mondja, körletfelügyelő tudja, hogy hol mi történik. Tényleg az a feladata az őröknek, hogy megvédjék őket, mármint a rabokat, de sajnos nagyon sok fogvatartott jut egy körzetfelügyelőre. Egy zárkában vannak 5-6-an, és egy körletfelügyelőre jut húsz zárka.

A csicskák arra vannak kényszerítve bent, hogy szolgai módon járjanak el. Minden kívánságát, akár hogyha az csak heccből is történik, teljesítenie kell a zárkamenőnek. Ők nagyon nehéz sorsúak. Ezeket az embereket a zárkaközösség terrorizálja.

Ez azt jelenti, hogy nem nagyon jöhetnek ki a zárkából, vagy a többi rab felügyelete alól. Mondjuk, ha szeretne beszélni valakivel, például egy szociális munkással, vagy, ahogy a magyar zsargon mondja reintegrációs tiszttel, akkor nem engedik még a közelébe se. Azt azonnal vamzerságnak tekintenék, amit a legdurvábban büntetnek a rabok egymás között. Ezek az emberek, akiket igazán terrorizálnak bent, és ez még nem a legalja, mert ők még nem homoszexuális erőszakra kényszerített személyek, ők nem nagyon tudnak kijutni. És persze hogyha nagy ritkán kijutnak, a pszichológus rajtuk tud a legjobban segíteni. Tehát nem azon, akit az előbb említettem, hogy egyikből a másik zárkába szeretne menni, bár annak is lehet nagyon rossz vége, de az ilyen sanyargatott fogvatartottak a fő kliensek.

Említetted a homoszexuális erőszakot, mondjuk ki, a börtönben nagyon sokszor megerőszakolják egymást a fogvatartottak.

Sajnos igen.

Ennek mennyi köze van a homoszexualitáshoz? Ezek a rabok tulajdonképpen látens homoszexuálisok voltak, mielőtt bekerültek a börtönbe?

Na, ez egy nagyon jó pszichológiai kérdés is, és egyébként nem csak börtönügyi kérdés. Meg, ha lenne itt egy melegkutató vagy LMBT kutató, ő nyilván máshogy válaszolna a kérdésre. Van egy olyan kategória ezen az LMBTQ palettán, amibe nem csak azok tartoznak bele, akik a heteroszexuálisoktól eltérnek, hanem van két nagyon érdekes kategória. Az egyiket úgy hívják, hogy „man having sex with man”, azt hiszem, ezt úgy rövidítik, hogy MSM. Ezek azok a személyek, egyébként itt férfiakról van szó, akik kipróbálják férfiakkal a szexuális kapcsolatot, akár kíváncsiságból. Ezek az emberek egyáltalán nem homoszexuálisok, egyáltalán nem biszexuálisok, nem transzvesztiták, nem transzneműek, hanem csak kíváncsiságból próbálják ki. Ez a nagyon nagy halmaz. És sajnos van olyan ezek között a „man having sex with man” személyek között, aki rá van erre kényszerítve. A börtönbeli homoszexuális erőszak áldozatai leggyakrabban ezek.

Van egy olyan mondás egy fogvatartottól, hogy ha a börtönben nem állsz ki magadért, mint egy igazi férfi, akkor olyan nő leszel, amilyen nem akarsz lenni.

A börtönben az történik, hogy a nemi szerepek, és nem feltétlenül a testi szexualitásra kell gondolni, hanem a társadalmi nemi szerepekre, azok teljesen megváltoznak, hiszen a női és a férfi börtönben is szexuális depriváció van, illetve szexuális binaritás is van.

A szexuális depricávió azt jelenti, hogy elvileg nem engedélyezett Magyarországon a szexualitás bent a börtönben. Nincs intim szoba a magyar börtönvilágban, ami azt jelentené, hogy bent raboskodik egy férfi és egy közeli hozzátartozója, például a felesége bemehetne hozzá, és ott intim együttlétet folytathatnának. Ez nem lehetséges Magyarországon, de más országokban lehetséges.

Ez a szexuális depriváció. A binaritás pedig azt jelenti, hogy a férfiakat és a nőket nem lehet együtt elhelyezni. Ennek a kettőnek az az oka, hogy vannak olyan személyek, akik kíváncsiságból kipróbálják a saját nemükkel a szexet, és akkor még nem is beszéltünk az LMBTQ személyek börtönbeli helyzetéről. Tehát röviden az a válaszom, hogy ezeknek a személyeknek a nagy többsége, akár kezdeményezője, akár elkövetője, akár áldozata a szexuális erőszaknak, meg kapcsolatnak, ezek nem igazi homoszexuálisok. Tehát ők straight, vagyis heteroszexuálisok.

Milyen volt a viszonyod az elítéltekkel? Volt, akihez közel kerültél? Kötődtél hozzájuk még akkor is, ha tudtad, hogy némelyik gyilkos volt?

Abszolút. Ember és ember találkozik bent a börtönben. Aljas gyilkossal, sorozatgyilkossal is találkoztam börtönben. Többel is, nem csak Magyarországon. Velük azért nagyon nehéz a helyzet. Csak felmerül a kérdés, hogy azért gondolkodtam-e róluk így, mert tudtam, hogy sorozatgyilkosok, vagy pedig, ha nem tudtam volna, akkor hogyan viszonyultam volna hozzájuk. Sem az esetet, pláne nem a nevet nem említem, de volt egyszer egy olyan élményem, hogy egy több ember sérelmére elkövetett emberölés miatt elítélttel találkoztam és kezet fogtam vele.

És valahogy ez a pszichopata hidegség a kézfogás folytán átjött az én kezembe, és jött szépen fel a kezemből, el egészen a szívemig. Olyan volt, mintha megfagyott volna a szívem.

Emiatt nem is tudtam nagyon gondolkodni ott hirtelen, pedig előtte nagy nagyon sok fogvatartottal találkoztam. Erről az emberről ki lett jelentve, hogy a bűncselekménye irtózatosan szörnyű, egyébként óriási társadalmi felháborodást keltő eset is volt. Amikor az esetét olvastam, akkor inkább az undor érzése volt bennem, de amikor kezet fogtam vele, elárasztott a hidegség. Ezt a hidegséggel elárasztást a pszichológia úgy hívja, hogy viszontáttétel, ami azt jelenti, hogy belőlem valamilyen reakciót kivált az a személy, akivel találkozom, vagy még úgy is hívják, hogy projektív identifikáció, amit nagyon nehéz elmagyarázni, de röviden arról szól, hogy amikor találkozok valakivel, én az ő elvárásainak megfelelően próbálok viselkedni. Ez számtalanszor előfordult a börtönben, még a legkisebb bűncselekményt elkövetőkkel is, ugyanis a börtönben nagyon sok olyan fogvatartott van, akik nyilván manipulatívak. Nagyon jól ki tudják játszani az emberi interakciókat, és amikor találkozunk velük, akkor egyfajta nekik való kényszeres megfelelés indul be az emberben. Ezt az indíttatást nagyon nehéz leküzdeni, de rutinnal le lehet.

Sok ember szerint az elítéltek nem kapnak igazi büntetést. Sok emberben felmerül, hogyha egy gyilkost, sorozatgyilkost 10-20 évre elítélnek, akkor miután szabadul, és újra a társadalom része lesz, akkor újra elkezd embereket ölni. Szerinted a szabadság megvonásának van javító hatása, illetve a szabadságelvonás egy hatásos büntetés?

Ez egy nagyon nehéz kérdés. Ez lehet, hogy inkább egy filozófiai kérdés, mert egy francia történész, Michel Foucault ennek egy egész könyvet szentelt. Ennek a könyvnek az a címe, hogy Felügyelet és büntetés. Magyarországon 1986-ban jelent meg, a Gondolat kiadótól, de Foucault kicsit korábban írta ezt. Ez a könyv egy iskolát indított el, és nagyon sok tudós foglalkozik ezzel a kérdéssel. Igazából a szabadság-elvonás, ahogy Foucault, illetve nagyon sok követője mondja, kevésbé emberséges, mint a halálbüntetés. Ezt Foucault úgy indokolja, hogy a halálbüntetés régen, a felvilágosodás előtt nagy plénum előtt zajlott, és halálra kínzatást jelentett, mondjuk valakit lefejeztek vagy feldaraboltak, de az viszonylag rövidebb ideig tartott. Tehát mondjuk egy embert felnégyeltek, vagy csúnyát fogok mondani, kiheréltek, kibeleztek, az a kizsigerelés, az is 3-4 napig tartott el maximum. Míg egy 5-6 évig tartó szabadságvesztés 5-6 évig tart, és sajnos sokszor maradandó nyomokat hagy az emberek testén és a lelkén is. A testén azok az eszméletlen falc nyomok, amikor felhasogatják magukon a bőrt, az megmarad, de valamiért a lelkén van nagyobb nyom. Ez mindenképpen büntetés, és mindenképpen nagyon-nagyon rossz. Csak arról nem szabad megfeledkezni, hogy vannak olyan fogvatartottak, akik eleve ennek a szubkultúrának a részesei, már akkor is, amikor még nincsenek bent a börtönben. Ilyen közegbe születtek bele, a szüleik is ilyen közegben éltek.

Nagyon szomorú ezt mondani, én is mindig el vagyok keseredve, de ezeknek az embereknek, akik belül nagyon hidegek és kemények, és eleve egy csoportidentitásban léteznek, mint elnyomók, ragadozók, ezeknek valóban nem büntetés a börtön.

Ezek jól érzik magukat ott benn, börtöncsászárok lesznek, az övéké minden, a többi rabnak konkrétan tulajdona nincsen. Szerintem Magyarországon ezeknek a száma csekély, ha az össz-börtönnépességet nézzük. Mert Magyarországon megoldott az, hogy jelen van a börtönőr a körletben. Van egyfajta nyomás a fogvatartottakon. De vannak olyan kelet-európai országok, ahol ez a zakon kultúra, amit előbb mondtam, az annyira éles, hogy még a börtönőrökön is uralkodnak. A zakon oroszul egyébként törvényt jelent, ez a rabok törvénye, ennek egy orosz-szovjet hagyománya van. Tőlünk nyugatabbra pedig gang kultúra van a börtönben, olyan szinten, hogy az utcai gang és a börtön gang egymástól elválaszthatatlan. Ott nem kétpólusú ez a hatalmi dolog, hogy van a börtön és a zakon kultúra, hanem sokpólusú. Amerikában van például a fehér testvériség gang, van a mexikói maffia, annak van északi és déli verziója, vannak a feketék, és még sorolhatnék sok-sok ilyet. Ott ezek uralják a börtönt, és akik ezeknek a gangeknek a vezérei a börtönben, azokon sem fog a börtön semmit. Sajnos úgy érzem, hogy Magyarország ebből a szempontból egy ütközőzónában van, és kevés a magyar börtönökben a nagy börtöncsászár. 

Voltak nagyon szigorú börtönök, gondolom már sok hallgató hallott a hírhedt oroszországi Fekete Delfin börtönről. Viszont ez részben megváltozott, manapság elterjedtek a kvázi luxusbörtönök, leginkább Skandináviában, melyek már inkább egyfajta átnevelő intézményekként funkcionálnak. Ott nincsenek rácsok, besüt a nap, van TV. Szerinted melyiknek van nagyobb értelme? Ebből a szempontból hogy tesznek különbség sorozatgyilkos és piti bűnöző között? 

Én is láttam hasonló filmeket. Orosz börtönökben nem, de nagyon hasonló helyeken voltam, például szigorú elmegyógyintézetekben Oroszországban. Amerikában voltam börtönben, skandináv államokban is voltam börtönben, eléggé sok helyen. De ugyanakkor láttam balkáni börtönöket is. Ahogy minél több börtönt bejártam belülről, egyre inkább arra a következtetésre jutottam, hogy a börtön az mégiscsak börtön. A Fekete Delfinben, ahogy a filmben is lehet látni, hogy úgy mozgatják a fogvatartottakat, hogy le kell hajolnia és közben két őr fogja a karját és csak úgy mehet előre, vagy, ahogy egy másik filmben volt látható, hogy Norvégiában asztalos üzeme lehet a fogvatartottaknak. Mind a kettő verziót láttam élőben is. A valóság egy kicsit másabb, mint egy dokumentumfilm. Mondok egy példát. Dániában voltam többször olyan börtönökben, ahol nincsen rács, de mégis a legkeményebb bűnözőket tartják ott fogva. Teljesen kigyúrt személyeket, akikből ömlik a szteroid, minden izmuk dagad, tele vannak tetoválva, s egy motoros ganget alkotnak, még náluk, a legszigorúbb elhelyezésben sincs rács az ablakon se. Ezek az emberek gyakorlatilag nem hagyhatják el azt a kb. 400 négyzetmétert, ahol ők az egyedüli elhelyezésű zárkákban vannak. Nagyon ritkán léphetnek ki, de mégis, ha oda bemegyek, az az érzésem támad, ránézve a konyhára, hogy ott olyan minőségű mosogatógépek és olyan márkás kések vannak, amit én Magyarországon nem tudok megengedni magamnak, viszont nekik mégis van. De ha beszélgetek ezekkel az emberekkel, akkor ők arról panaszkodnak, hogy itt nincsen semmi lehetőség, nekik ott bent kell maradni, akár húsz évet is. Igaz, hogy minden nagyon szép, színes, meg ők közösségben lehetnek, de mégsem érzik jól magukat. Ugyanakkor voltam tényleg olyan börtönben is, például Grúziában, ahol végigsétáltam a börtönön, s olyan volt, mint egy Mad Max film. Olyan körülmények voltak.

10-15 éve a magyar börtönök többsége romkocsmára emlékeztetett volt belül. Most már azért csomó felújítás történt. Grúziában az ajtót kiszedték, a függönyöket kifújta a szél. Ott nem volt egyáltalán őr, és azt csináltak a rabok, amit csak akartak.

Egy ilyen helyen vezetett engem egy libanoni férfi, aki Libanonból került egy grúz börtönbe. El nem tudom képzelni, hogyan, nem mondta el, én azt gondoltam, hogy ő egy menekült, mert a Közel-Keletről nagyon sok menekült érkezett ide is. Azt gondoltam, hogy valamilyen szabályt megsértett és egy-két-három évet kapott. Megmondta a nevét, és később megnézve őt a listán kiderült, hogy 40 évet kapott. Sorozatgyilkos volt. De amikor találkoztam vele, szuperül beszélt angolul, nagyon udvarias volt, bemutatta a börtönt, később még az Instagram profilját is megtaláltam, és az is nagyon sokatmondó volt. A strandon mindenféle hölgyekkel fotózkodott. Ő ott bármennyire is a legsúlyosabb ítéletet kapta, nagyon jól érezte magát egy anarchisztikus börtönben.

Tehát nehéz megválaszolni, hogy egy sorozatgyilkosnak vagy egy piti bűnözőnek milyen a rendszer. Sajnos azok az emberek, akik igazán aljasok, mindenütt megtalálják a kibúvókat, és azok, akik szerencsétlenek, mindenütt megsenyvedik.

A remény rabjai című filmben van egy jelenet, amiben az egyik rab kb. 40, de nagyon sok év után szabadul a börtönből, és utána nem tud beilleszkedni a társadalomba, így öngyilkos lesz. Morgan Freeman azt mondja a filmben, hogy „a börtönben ő volt a könyvtáros, kint a külvilágban pedig egy egyszerű sittes”. A filmben ezt a jelenséget úgy hívják, hogy „intézményfüggőség”. Ilyen a valóságban is létezik?

Igen. Nagyon jó a film, azt hiszem az IMDB-n a legjobb pontszámot elért alkotás már vagy tíz éve. Szerintem börtön szempontjából is realisztikus. A vége, amikor a börtön könyvtáros karaktere kiszabadul és felakasztja magát, az is nagyon beszédes és igaz a börtönre. Gondoljunk abba bele, hogy a börtönben az embernek általában nem kell önállónak lennie, mert minden lépését szabályozzák! Heti-, napi-, havirendek vannak. Zárkarend van például. Annak is van rendje, hogy a szekrénybe hogyan lehet berakni a dolgokat. Amerikában, Kaliforniában van egy pokoli börtön, úgy hívják, hogy Pelican Bay, az ország északi részén, és ott a golyóstollat például csak egy sárga karikára lehet letenni. Sehova máshova nem. Vagy mondjuk láttam Hollandiában egy olyan börtönt, ahol az Európai Bíróság foglyait tartották fogva, ott hangosbeszélőn mondták el, hogy éppen kiléphet-e a fogvatartott a zárkából vagy menjen oda vissza. Meg kinyílt egy ajtó, mint egy sci-fiben az ufó űrhajók ajtajai, be kellett lépni, ahol sötét volt, utána kinyílt még egy ajtó és csak úgy jöhetett ki. Ezek a személyiséget nagyon lerombolják.

Ezt hívják detrimentalizációnak, de felépítenek egy másik személyiséget, egy börtönszemélyiséget, és 30-40 év múlva, amikor szabadul, a környezet ugyanolyan hatással van rá, mint a börtön.

Például az a karakter, amit említettél a filmből, leélte már bent a börtönben az életét, és nem volt mit csinálni kint. Nagyjából ez az intézményfüggőség, egyfajta személyiségvesztés, ahogy a film magyar címe is mondja, reményvesztés. Tehát elveszíti a reményt, hogy egyszer kiszabadul, nincs már értelme az életének, amikor pedig kikerül, már idős ember, mit csináljon?

Zárásként egy klasszikus kérdést tennék fel. Szerinted melyik a szigorúbb, illetve melyik hatásosabb elrettentő hatású, a tényleges életfogytiglan vagy a halálbüntetés? 

Ez is olyan kérdés, ami filozofikus, és nagyon nehéz megválaszolni. A legnagyobb kutatója ennek a kérdésnek talán David Garland, egy kritikai kriminológus, 2012-ben járt Magyarországon és tartott is egy előadást az ELTE jogi karán. Nagyon érdekes előadás volt egyébként. Ő egyébként kritizálja a halálbüntetést, neki az egyik fő érve a halálbüntetés ellen, hangsúlyozom Amerikáról van szó, hogy rendkívül költséges. Tehát ott a halálsoron az elítéltek, amerikai viszonyokról beszélek, Kaliforniában a Saint Quentin börtönben 10-15 évet lehúzhatnak. És ezeknek a raboknak a napi szintű fogva tartása az adófizetőknek sokkal többe kerül, mint egy átlagos rab napi tartása. A halálbüntetés végrehajtása egyébként, ha gyorsabb lenne, nagyon sok pénzt mentene az adófizetőknek. Csak nagyon sok jogi akadálya lehet annak, hogy a halálbüntetést végrehajtsák. Ezeket jogi garanciáknak nevezik a nemzetközi emberi jogokban.

Nyilván, ha Magyarországon ilyen bevezetésre kerülne, én úgy tudom, hogy a halálbüntetés eltörlése az az Equistnek a része volt, ahhoz ki kéne lépni, nem csak az Unióból, hanem az Európa Tanácsból is.

Nyilván nagyon sokan szeretnék a halálbüntetés visszaállítását, mert néha szörnyű, óriási felháborodást keltő bűncselekmények történnek, és a média jelenti ezeket az eseményeket. De ilyenkor azok az emberek, akik fel vannak háborodva, azok a saját sérelmeiket viszik be, én így érzem. Mert ők nem közvetlen sértettek, de még közvetettek sem. Nyilván van egy félelem, hogy velünk is előfordulhat ugyanilyen, de tényleg a legritkább esetben. Tehát ennek statisztikai kimutatása nincsen, meg nagyon sok kutatás volt arról, hogy nincs valójában elrettentő ereje sem a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésnek, sem a halálbüntetésnek. Tudatilag hadd mondjak erre egy gondolatot, mármint a halálbüntetésről. A halál előtti pillanatban megszűnik a jövő fontossága, és a jelen lesz a fontos. Ez nagyon súlyos. Tehát a halál előtti pillanatban, legyen ez nap vagy hét, megszűnik a jövő fontossága és a jelen lesz a fontos. Gondoljunk abba bele, hogy mi mennyit aggódunk a jövőnkért! Mi történik holnap, mi történik holnapután, a jövő évben? Folyamatosan ezen aggódunk. És a halálra ítélt mindig azt hiszi, hogy a következő nap az utolsó. Ilyen Amerikában is van, Dosztojevszkij is így élt sokat börtönben, hogy akármelyik nap kivégezhették, meg Magyarországon még ma is élő egykori politikai foglyok éltek így. Ez azért nem semmi tudatilag, hogy csak a jelen fontos nekem, de emellett van egy iszonyú rettegés a haláltól természetesen, ezért is nagyon fontos a jelen.

Ez a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésnél is fennáll, mert elvileg az azt jelenti, nem tisztán jogilag, hogy azok az emberek „tepsiben távozhatnak” csak a börtönből, ahogy mondják. Vagyis, hogy vízszintesen távoznak, tehát koporsóban fogják kivinni a börtönből.

Tehát ez egy elnyújtott halálbüntetés. Jogi garancia van már Magyarországon is, de ennek ellenére nem hinném, hogy ez tudatosul a fogvatartottakban. Nekem az a véleményem, hogy sajnos mérhetetlen szenvedést okoz. Erre az a bizonyíték sajnos, hogy a mérhetetlen szenvedés öngyilkosságot okoz. Az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek, és a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek körében a legmagasabb az öngyilkosság a fogvatartottak között. A második abban a körben, akik éppen bekerülnek a börtönbe. Ez nagyon elgondolkodtató dolog, és nagyon nehéz rá válaszolni. Viszont, ha nekem el kellene dönteni, én azt mondanám, hogy én halálbüntetés-ellenes vagyok.

Hogyha a kettő közül választani kellene, azt mondanám, hogy legyen a TÉSZ (tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés a szerk.). Talán azért, mert minden második-harmadik héten ezen szoktam gondolkodni, hogy az emberölés, akár szándékos, akár gondatlan, vagy akár sorozatgyilkos, akár indulatból vagy akárhogyan, az valahogy, furcsát fogok mondani, egy természetes dolog.

Olyan értelemben, hogy nem mesterséges. Nyilván nem természetes hogy az egyik ember megöli a másikat, és nagyon visszataszító, és irtózunk tőle. De valahogy spontán folyamat, nem pedig megtervezett olyan értelemben, mint ahogy Amerikában van, ahol kvázi ritmusa van, hogy melyik injekciós tűből mennyi milliliter méreg megy bele, ezt egy számítógép vezérli. De ott is valakinek meg kell nyomni a gombot, vagy a villamos széknél is valakinek be kellett kapcsolnia a kapcsolót, az akasztásnál pedig valakinek ki kellett rúgni a sámlit. Erről hadd mondjak valamit. Az orvosok között is vita van arról, hogy akasztáskor mi okozza a halált. Csomó olyan akasztás van, amikor még rugdalóznak az emberek. Volt olyan akasztás is, ahol vetélés következett be, réges-rég, tehát nem most. Angliában egy terhes nőt akasztottak fel és elvetélt. Nem tudta ő sem, hogy terhes. Tehát ezek pokoliak. Azt mondják, hogy a nyúlt velő szakad el, és akkor nem lélegzik az ember. Ezeken a területeken van a szívszabályozás legfontosabb rendszere, de mégis csomó akasztottnak dobog még a szíve 8-10 percen keresztül. És vannak azok, akik azt mondják, hogy akasztáskor a kötél elszorítja a nyakat, és a vénát. A vér fel tud menni az agyba, de már nem tud kimenni, és szétrobban az agy a vér túlnyomásától, és ez irgalmatlan fájdalmat okoz. Tehát vita van arról, hogy akasztáskor hogyan hal meg a személy. Azt a felelősséget hordozni, hogy engem az állam olyan feladattal ruház fel, hogy valakinek az életét vegyem el, ebben a tudatban élni szerintem nagyon rossz.

Egy rövid kérdést még a végén feltennék és arra kérlek, hogy csak röviden válaszolj rá. Mondtad, hogy több börtönben jártál a nagy világban. Kivégzést láttál élőben?

Nem, szerencsére nem.

Interjút készítette: Tóth-Marcell

Portréfotó: szimpatika.hu 

Itt az ősz, itt a negyedik hullám. A járvány újabb felfutó szakasza kezdetekor tekintsünk vissza néhány (ellentmondó) nyilatkozatra hazai szakemberek részéről, amelyek a koronavírust, a különböző hullámokat, illetve a védekezés metódusait érintették.

KORONAVÍRUS

• Bár a vélekedés elterjedt volt, hogy a koronavírus magától eltűnik, illetve hogy nem mutálódik – így gyakorlatilag a veszélyeztetett csoportok beoltását követően visszatérhet az élet a régi kerékvágásba –, azóta már több mutáns által okozott (brit, delta) hullám ment végbe, az oltás pedig az egész társadalom számára (finoman fogalmazva) melegen ajánlottá vált. Egyelőre kettő, Izraelben három. 
  
  

HULLÁMOK

• A valóságban a második hullám jóval több fertőzöttet és halálesetet hozott. Míg május 4-én, az első hullám csúcsán 2050 körüli aktív esetről tudtunk, addig ez december második felére gyakorlatilag elérte a 200 ezret. A korlátozások ezzel párhuzamosan hónapokig tartottak. Még emlékszünk az esti kijárási tilalomra, ugye?

• A Semmelweis Egyetem rektora nemrég arra figyelmeztetett, hogy a negyedik hullám elsősorban az oltatlanoké lesz, korlátozásokra pedig szükség lehet. A májusi, Kossuth rádió Vasárnapi újság című műsorában a rektor kijelentése arról szólt, hogy „ott, ahol ilyen magas a koronavírus elleni átoltottság, mint Magyarországon, nem fog bekövetkezni negyedik hullám”. Azóta több cikkben is – például a 24.hu-n megjelent „Néha összevissza beszélnek a koronavírusról a szakértők, mégis mindig igazat mondanak” – azzal magyarázták a rektor szavait, hogy a várt átoltottság nem valósult meg. Valójában azonban mind az akkori oltási tempó, mind pedig a témában végzett felmérések jelezték, hogy Magyarország közel áll egy olyan oltottsági határhoz, amelyet valószínűleg nehezen lép át a következő hónapokban.
  
  

MASZKVISELÉS

• Nem sokkal ezt megelőzően jelent meg a tisztifőorvos hivatalos közösségi oldalán az alábbi felhívás: „Ne viseljen maszkot, ha nem beteg!" (A bejegyzés azóta már nem érhető el)
• Az országos tisztifőorvos 2020 novemberében már azt állította, hogy a maszk használata mégis javasolt, alapvetően minden helyzetben.

• A véleménye néhány hónap múlva változott, ugyanis egy nyári interjúban arról beszélt, hogy a maszk viselése egy lényeges óvintézkedés a vírus ellen. A negyedik hullám küszöbén, a szeptemberi hónap elején megjelent Facebook posztjában pedig arról ír, hogy „a maszkviselést jól és jókor kell bevezetni (…) A maszkviselés visszaszorítja a fertőzések számát – Delta ellen is működik... (…) Maszkozzunk egymásért, magunkért és a járvány terjedése ellen! Maszkra fel!”. Kemenesi Gábor szerint még ha nem is kötelező, a maszkot hordani szükséges oltottként is.
  
  

Korlátozások

• A terasznyitás napján 2796 esetet regisztráltak, május 8-án 1376-ot. Az aktív fertőzöttek száma a terasznyitás napján 262 ezer felett volt, két héttel későbbre 200 ezer lett.
  
  
• Május 5-én Zacher Gábor a romló szennyvízadatok és a terasznyitás közötti összefüggésről nyilatkozott, illetve azt mondta, reméli hogy a tömegek nem okoznak negyedik hullámot. Nem okoztak!
  
  
• A terasznyitás idején a virológusokon túl számos más szereplő is megszólalt a várható drámáról. Ilyen volt (az amúgy szintén a zsúfolt teraszról Instagram story-t posztoló) Csonka András is, aki arról írt, hogy a „döbbenetes” fotókon olyan felelőtlen (és oltatlan) fiatalok vannak, akik a piknik után (vírusosan?!) „szépen hazamennek a szülőkhöz, nagyszülőkhöz.”, ennek pedig meg lesz a böjtje.

A vírus kezdete óta érezhető egy rendkívül hibás áramlat, és – bármennyire is meglepő, hisz a bemutatott idézetcsokor szakemberek megszólalásairól szól – erről leginkább a média tehet. Azon túl ugyanis, hogy a járvány kezdete óta a hazai portálok a külföldi sajtó egy részében megjelenő, sokszor egymásnak nyilvánvalóan ellentmondó, megalapozatlan, vagy részletekben teljesen hiányos anyagokat vesznek át, egy erőteljes nyomást helyeznek a hazai szakértőkre is: beszélni kell, most nagyon meg kell mondani, mert csak általunk lehet eljutni az emberekhez.

A szakemberek pedig meglátásom szerint ezen csapdába estek, elengedve egyfajta hitelességi garanciát. Nem az a fő gond ugyanis, hogy nem tudják, mi is a helyes hozzáállás a maszkviselés vagy a korlátozások tekintetében, esetleg hogyan alakul a járvány hosszabb távon. Honnan is tudnák? Ez egy új helyzet, folyamatosan alakul! A fő probléma, hogy valamilyen oknál fogva (és itt jön képbe a média, ahol bizonytalanságot nem szabad mutatni) teljes mellszélességgel állnak ki amúgy kérdéses dolgok mellett, illetve olyan jóslatokba bocsátkoznak (újra csak magabiztosan), amelyek idővel vagy bejönnek, vagy nem. Végülis milyen furcsa lenne hónapokon keresztül azt mondani, hogy „erre a kérdésre fogalmam sincs, mi a válasz", nem igaz? Ehelyett jönnek a jóslatok, és amikor ezek bejönnek, a portálok büszkén állítják: igen, általunk tudtátok ezt meg!

Amikor nem jönnek be, mi történik? Semmi! Persze felmerülhet a kérdés, hogy miért nem történt szembesítés a korábban elmondottakkal szinte sehol, ám a szembesítés azt feltételezné, hogy a különböző médiaportálok célja a tájékoztatás, illetve a helyzet komplex, több szemszögből való vizsgálata lenne (mert nem, a virológusok szemüvege nem lát rá a vírushelyzet teljességére). Valójában azonban a cél nem ez, hanem sokkal inkább az, hogy a „tombol a járvány”, „ma x ember fertőződött meg”, „újra felütötte a vírus a fejét” és a „tragédia következik” drámai felszólalások által vezetve egy meghatározott (alapvetően félelemre játszó) narratíva mentén maradjanak olvasottak és relevánsak. Pedig milyen jó lett volna egy ilyen rendhagyó helyzetben valóban érveket ütköztetni és többféle hangot hallatni!

Kiemelt fotó: Szabó Bernadett (Reuters)

Mindenki találkozhatott már azzal az érzéssel, amikor ugyan nincs kimondva, de tökéletesen látszik a másik arcán, hogy elhitte azt az ellenzéki hamis mítoszt, amely szerint az intelligenciaszint alapján a magasabb értelmi színvonallal rendelkező egyén az ellenzéki pártokra szavaz, a "buták" pedig a Fidesz-KDNP-re. Ezt az ellenzék tudatosan gerjeszti, hiszen így egyfajta karakter-erodálást próbál végrehajtani a kormánypártokon.

A valóság azonban ettől távol áll. A vidéki települések és a főváros egyaránt számos értelmiségit adott az országnak, éppen ezért téves az a gondolkodás, miszerint létezik a fejlett Magyarország és a mucsai szántó. A nagyvárosi légkör persze teljesen eltér attól, ami a vidéki polgárok hétköznapját jellemzi. Más problémák, más szellemiség, más életritmus, de ezek nem jelentik azt, hogy attól, hogy a pestiek vagy vidékiek vagyunk, jobbak lennénk mint a másik.

Az ellenzék legmeghatározóbb embereinek viszont van abban tapasztalata, hogyan lehet társadalmat megosztani, csoportokat egymás ellen hangolni, majd ezt ráfogni a polgári politikai erőkre. Olyannyira rutin számukra, hogy képesek teljesen megjátszani minden mimikájukat, testbeszédüket és mesterségesen szerkesztett, nem őszinte gondolatokat óriási átéléssel előadni, pár szavazatért.

Ügynökök, akik nagyon jól színészkednek, hogy érdeket tudjanak érvényesíteni. 

A legtöbben gyermekkorban megtanuljuk alapvető értékként az őszinteséget, nem átlépve a naivitás határát. Ha még sem tanuljuk meg, tapasztaljuk, hogy a hazugsággal egyszer lebukunk, így, vagy úgy. Ha Osama Bin Laden bújócska világbajnok volt, akkor Gyurcsány Ferenc a hazudozás országos mestere, de még ő is le tudott bukni. Hiába a nagy lebukás, nem tanultak belőle, és az érdeküket továbbra is erőszakosan próbálják érvényesíteni, egyfajta Kamikaze politikát folytatnak, hiszen mindent kritizálnak amit a kormány csinál. A programjuk helyenként a kormányprogram inverze.

Azonban nem csak Gyurcsány Ferenc hazugságbeszéde volt az egyetlen hiba a gépezetben, hiába jelentőségében mai napig az a legerősebb. Érdemes felidézni Kunhalmi ajtós jelenetét, Fekete Győr András szereplését a Partizánban, és még számos jelenetet lehetne példakánt hozni. A tegnapi Szél Bernadett műsorszám még is tudott újat mutatni, hiszen talán ekkor lehetett leginkább látni, hogy az ellenzéki politikusok milyen mélyen lenézik az embereket. Számukra nem emberek, hanem mozgó húsdarabok, szavazógépek vagyunk, de a birka szót is említhetem. Ők azok, akik igazán örülnének egy Orwell-féle világnak, hiszen akkor még színészkedéssel se kellene fáradniuk.

Szél Bernadett szerepléséből tisztán látszik, hogyan képzeli el a nyolcadik kerületi lakosokat. Az ő fejében ezek alapján ott csak lecsúszott, “műanyag-gengszter” rappet hallgató, igénytelen buta emberek laknak.

Hiszen egy politikus az emberek hangján kell, hogy szóljon, és ha szerinte ez az emberek hangja a nyolcadik kerületben, akkor az előbb leírt jellemzés él a fejében. Az éremnek van egy másik oldala is. A lenézést nem csak a gyalázatos előadása bizonyítja hanem az is, hogy valószínüleg tisztában van azzal, hogy igénytelen és ez az emberek egy részének szemet fog szúrni. Még is megteszi, hiszen legyen a szavazó értelmiségi vagy sem, pesti vagy vidéki, őt nem érdekli az, hogy mit gondol egy-egy ember és az sem, hogy a saját szavazóit nézi le.

Őt csak a szavazatok, csak a nemzetellenes érdekek képviselete érdekli, hiszen ez az ő küldetése.

Történt a közelmúltban, hogy a liberális európai agytröszt, a hangzatos nevű European Council on Foreign Relations (Külkapcsolatok Európai Tanácsa, ECFR) felmérést készített az Európai Unió országaiban arról, hogyan érzékelték az EU állampolgárai a Covid járvány hatásait, illetve hogyan értékelték kormányzataiknak a pandémiával kapcsolatban bevezetett intézkedéseit.

Nem árt hangsúlyozni, hogy mint minden elmérés esetében, itt is arról van szó, hogyan érzékelték az emberek a folyamatokat. Ez természetesen sohasem tükrözi teljesen a valóságot, de a valóságot tökéletesen megragadni sohasem lehet a közvéleménykutatások eszközeivel, mivel azok azt vizsgálják, hogyan élik meg azt az emberek. Ráadásul közhely ugyan, de az biztos, hogy amit az egyik ember rossznak érzékel, az a másiknak elfogadható vagy akár jó.

Azonban egy felmérés eredményeit ismertetve nem lenne rossz, ha az azokról tudósító médiumok megpróbálnák azokat objektíven ismertetni. Ez a mai elképesztően átpolitizált közegben néhány üdítő kivételtől eltekintve az ideológiai spektrum egyik oldalán sem sikerül maradéktalanul a legtöbb esetben, és az ECFR vizsgálata esetén is ez történt. Mindenki azt szemezgette ki belőle, ami számára, pontosabban a sajtóorgánum világlátásának jobban megfelelt.

A Mandiner volt talán az egyetlen, amelyik vette a fáradtságot arra, hogy az egyébként főleg a Nyílt Társadalom Intézet által támogatott intézet kutatását részletesen ismertesse. A többiek csak néhány aspektust emeltek ki, mind a bal, mind a jobboldalon. Ez persze nem meglepő, de annál nagyobb csalódást keltő.

A felmérés ugyanis egyrészt azt mutatta, hogy a magyarok voltak az egyik olyan nemzet, amelyik saját bevallása szerint az egyik legnagyobb elszenvedője volt az Unióban a pandémiának, mind gazdaságilag, mind az egészségüket tekintve. Tény, hogy sokan kerültek kórházba, veszítették el a munkájukat és/vagy szeretteiket a járvány miatt, a felmérés szerint többen, az Unió legtöbb másik tagállamában. Ez sok mindennel magyarázható, a nyugatiaknál gyengébb lábakon álló magyar kisvállalkozások helyzetével, a magyarok általában rossz általános egészségi állapotával, a budapesti idegenforgalom effektív megszűnésével.

Vicces azonban, ahogyan a kormánykritikus médiumok (amelyek egyébként annyira lusták voltak, hogy fogták a Népszava tökéletesen elfogult ismertetését, és gyakorlatilag be copy-paste-elték azt a saját cikkükbe) egyszerűen elhallgatták, vagy csak úgy kutyafuttában említették, jól elrejtve az ismertetések legvégén, a felmérés egyébként legérdekesebb és a jövő évi választások szempontjából egyébként legrelevánsabb megállapításait, hogy tudniillik a válaszadók elsősorban nem a kormányt hibáztatják mindezért, és hogy a kormány járványügyi korlátozásait összességében jónak tartják.

A liberális intézet által megkérdezett magyarok nem kevesebb, mint 71% -a szerint a koronavírussal kapcsolatos korlátozások „alapvetően megfelelőek”. Ez a magas szintű elégedettség a kormány teljesítményével különösen kiemelkedő, ha összehasonlítjuk az Ausztriában mért 52 vagy a Lengyelországban mért 39 százalékkal.

Sőt, a magyarok azok, akik nyilvánvalóan a legszabadabbnak érzik magukat Európában a járványügyi korlátozások dacára. Az ECFR megállapításai szerint a magyar válaszadók 88% -a, ez amúgy a legmagasabb arány az EU -ban, azt állította, hogy a korlátozások ellenére szabadnak vagy részben szabadnak érzi magát. Ezenkívül a magyar válaszadók a második legkisebb változásról számoltak be Spanyolország után a szubjektív szabadságérzetükkel kapcsolatban a két évvel ezelőtti, a világjárvány előtti időszakhoz képest: 2019-ben 69% mondta azt, hogy „szabadnak érzi magát a mindennapi életében” (hasonlítsuk ezt össze Németországgal, ahol 68% mondta ezt akkor), míg ezúttal 41% mondta ugyanezt (szemben Németországgal, ahol mindössze 11% érzi magát most szabadnak.)

Nos, ezek olyan megállapításai a felmérésnek, amelyek nincsenek ínyére a baloldali lapoknak. És mivel nem tetszenek nekik, elhallgatják, és cikkeiket hangzatos, és totálisan félrevezető főcímek alatt tálalják. Ha nem lenne annyira szánalmas az Orbán- és Fideszfób erőlködés, még mulathatnánk is rajta. Csak néhány példa a szalagcímekből, amelyek a függetlenség és objektivitás nagyobb dicsőségére válnak: Járványügyi elégtelennel indítja az iskolaévet Magyarország  (egyébként nem értem, hogy jön ide az iskolaév – illetve dehogynem, hergeljük a szülőket is!); Orbánék miatt mindenben a sor végén kullogunk Európában (nem érdekes, hogy amúgy pont az derül ki a felmérésből, nem Orbán hibáztatja a nehézségekért a többség…)

Mindenesetre, ahogyan azt az MCC médiaiskolájának vezetője, egyébként korábban a legnagyobb német lapok tudósítója, Boris Kálnoky is kiemelte a Twitteren, a felmérés valójában nagyon is jó hír a kormányoldalnak. Az ellenzék és sajtójának folyamatos, sunyi vakcina- és kormányellenes propagandahadjárata ellenére a magyarok többsége bízik a kormányban. A választók bizalmának megszerzése és megtartása minden ügyet tekintve életbevágó, de különösen az egy világjárvány közepén.  Az ECFR tanulmánya alapján is úgy tűnik, az Orbán-kormány jól áll ezen a fronton.  És ez persze rossz hír az ellenzéknek.

A Netflix krimi-thrillere egy rendkívül érdekes témát kezdett el boncolgatni, ami végső soron olyan egyszerű és fájdalmas tanulságot hozott magával, amit nehéz volt hallani. Romantikusok, első randizók - várjatok ezzel a cikkel egy pár hónapot még.

Rebecca és társai kezdetben egy igazán kedves képet nyújtó társaság: természettudományokat hallgatnak az egyetemen, az életük permanens legatyásodásban telik, boldogan a péntek esti sörökkel és az éjszakába nyúló tanulós etapokkal. Szó szót, sör sört követ, és mint minden jó egyetemi haver között, szóba kerül a szerelem. Hogyan találjuk meg a párunkat? Rebeccának egészen érdekes elképzelései vannak, szerinte ez pusztán biológiai folyamat, mindenkinek genetikai paraméterek alapján a világon létezik egy tökéletes párja. Barátai, a másik két srác egyszerűen kinevetik, Rebecca viszont ellopja lakótársa munkahelyi laptopját, amiről titkos adatbázist tölt le, benne megszámlálhatatlan civil ember DNS adataival. Ezt a bázist veszi alapul vállalkozásához, és ezt bővíti a felhasználók által önként beküldött mintákkal. A sztori két szálon fut fékezhetetlenül tovább, és a szereplők egyik szálat sem tudják kézben tartani, bár a mű fanyar humora, hogy mind azt hiszik, náluk a gyeplő.

Az egyik, kicsit talán kevésbé érdekes szál a gyilkossági ügy. Ez hozza magával a jól megszokott krimi kliséket, abból is azt a nehezebb műfajt, ami még egykor Colombo-nál csúcsosodott ki: az elejétől tudjuk, ki a gyilkos, és az események sorozatát azon izgulva figyeljük, hogyan jönnek rá az érintettek. Rebecca ugyanis később meggyilkolja azt a barátját, akitől az adatbázist ellopta, másik barátját pedig kirúgatná a cégből, hogy többségi helyett teljes tulajdona legyen. A klasszikus krimi műfajra még egyet kontrázik a rendezés, ugyanis eljön az a pont, ahonnan a gyilkossági szál mindegyik érintettje rájön Rebecca a tettes, a tudós lány pedig egyedül hallgattatja el őket - mindenkit személyre szabott módon.

Ennél kicsit érdekesebb a másik szál: Rebeccának ugyanis nem csak a leleplezőkkel kell megküzdenie, hanem azokkal is, akiknek az életét a The One - a DNS mintákkal dolgozó párosító cége - tönkretette. Az alkalmazás ugyanis ha belegondolunk, nem is olyan ártalmatlan: mi van, ha a kiválasztott tökéletes párod házas, gyerekei vannak, vagy nem beszéli a nyelved, a világ másik felén él, vagy kómában fekszik egy kórházban? Ezeket az eseteket egyesével bemutatja a film és kíméletlen részletességgel tárja elénk, hogyan mennek tönkre egyetlen minta beküldésével sok éve tartó házasságok, hullanak szét családok.

Mindezt legtöbbször azért, mert az embereknek a jó, és a csodálatos csak addig jó, ameddig fel nem kínálják nekik a tökéletest. Egy idillinek mondható házasság is tönkremehet attól, ha az egyik félnek egy megbízhatónak tűnő szervezet azt mondja, milliós nagyságrendű adatot felhasználva megtalálta számára a tökéletes párt - aki nem a mostani társ. Eltekintve Rebeccától, akire emberek százai mérgesek a széthulott életük miatt, a sorozat hibátlanul mutat rá egy fájó pontra amint mind tudunk, de egyikünk sem ismer el: egy igazi párkapcsolat jó nagy részben döntés kérdése is. És amennyire nyálas és unalmas sztorikat ont magából a filmipar a kezdeti rózsaszín ködről, olyan mellbevágóan racionális a The One gyakorlatiassága, amivel a kapcsolatokba fektetett munkát a kezdeti szerelem fölé emeli.

Erre világít rá az a tény is, amikor kiderül: a The One egy szóval sem mondta, hogy a tökéletes pár mellett az élet is tökéletes lesz: az új kapcsolatok annyi keserűséget hoznak magukkal, hogy már önmagában is nehéz fenntartani őket, és akinek éppen zavartalan is volt az ismerkedés, annak is be kell látnia: a tökéletesnek vélt, kiszámolt kapcsolat ugyanúgy két tökéletlen ember között jött létre. Meglepve tapasztalják, hogy a "Nagy Ő" mellett is kifut a tej, hangos a szomszéd, vacak az idő, és egy tudományosan tenyésztett kapcsolat sem mentes kiadós vitáktól.

A film semmi támpontot nem ad a második szál megfejtéséhez. Egyrészt mert a vásznon töltött időt nagyon lekorlátozza az egyre kibontakozó gyilkossági sztori, másrészt mert arra, hogy mit lehet tenni ha elmúlik a szerelem, senki sem tudja a választ. Rendben. Tartsunk ki, és higgyünk a tartós kapcsolatokban - de vajon megtérül a munka? Vagy éveket vesztegettünk el valaki mellett, aki meg sem érdemli? Vagy tegyünk ellenkezőleg: legyünk kitartóak, és keressük a tökéletes párt, amíg az be nem lép az ajtón? Ennek már a matematikai esélye is igen kicsi, és mint látjuk, még akkor sem nyernénk vele, ha egy számítógép kiköpné nekünk a DNS-ünk alapján tökéletes valakit.