Reaktor

Sajnos csak másfél napot tölthettem az első MCC fesztiválon. Meghallgattam a szenvedélyesen monologizáló Tucker Carlsont, az önreklám helyeként itt megjegyezném, hogy meg is írtam, miről beszélt a Fox News sztárja, jókat beszélgettem kollégákkal, barátokkal, ismerősökkel, aztán jött a hajnalig tartó necc parti. Mindehhez nagyban hozzátett, hogy nem máshol, hanem Esztergomban tartották augusztus 5. és 7. között a hiánypótló rendezvényt. (Bocsánat, a szélsőjobboldali konferenciát - ahogy azt az amerikai balliberális újságírók okosan megírták.)

Esztergom egyszerűen csodálatos. Lenyűgözően zöld, és elbűvöl a Dunával, a Kis-Duna hidakkal, a Mária Valéria híddal, az ódon, de nem halott épületeivel, a Bazilikával, a várral. Az időjárás is kegyes volt a résztvevőkhöz az utolsó napon, így a fesztiválozók betöltötték és belakták a várost, amely szívesen fogadta őket. (Kivéve persze azt az ismeretlent vagy ismeretleneket, akik rendkívül bátran, a diktatúrával dacolva, az MCC-t és a fesztiválozókat szidó ocsmányságokat firkáltak és rajzoltak pár fesztes hirdetőtáblára. Egészségükre.)

És hogy milyenek is voltak a fesztiválozók? Ahogyan az American Conservative-os Rod Dreher fogalmazott, csupa „normie”-t látott a fesztiválon. Igen, én is csupa totál normális, normálisan viselkedő embert láttam – fiatalokat, párokat, családokat, időseket, magyarokat, külföldieket. Mosolygó, laza, tiszta arcú embereket. Az egyetlen „szélsőségesnek” nevezhető jelenség az amerikai konföderációs zászlóval Tuckerre igyekvő amerikai fickó volt. Rengetegen hordták a regisztrációnál osztogatott MCC pólót, az EDU sétány szorgos látogatói által begyűjtött matricákért cserébe járó napszemüveget, a Mandineres kitűzőt vagy a V4-es szatyrot.

Igen, láthatóan és érezhetően „magunk között” voltunk – hasonlóan gondolkodó, konzervatív fiatalok és nem annyira fiatalok, akik örültek, hogy kaptak végre egy nekik és róluk szóló, de egyben eltérő véleményeket is civilizáltan, polgári módon felvonultató fesztivált.

Tucker Carlson és Rod Dreher mellett más nagy nevek is szerepeltek az utolsó napon. Ott volt például az oktatás jövőjéről szóló pódiumvitán Dennis Prager, az amerikai jobboldal egyik legnagyobb befolyással és tekintéllyel bíró értelmiségije és konzervatív véleményvezére, valamint a milliós követőtáborral bíró online szabadegyetem, a PragerU.

Ráadásul azok, akiket érdekel a konzervatív közélet és kultúra, kinézhettek a Kis-Duna mentén kialakított EDU sétányra is, ahol az MCC-s szervezetek sátrai mellett megtalálhatta a Magyar Krónika kiadót és a Rubicon Intézetet, de képviseltette magát például a Mandiner és az Igazságügyi Minisztérium és a Fúzió Hallgatói Közösség is, amely az egyetlen, országos hálózattal rendelkező, konzervatív egyetemi hallgatókat tömörítő szervezet. A Fúziót egyébként megtalálod a Facebookon és az Instán is, érdemes bekövetni őket (minket – disclaimer: én is tagja vagyok a Fúziónak.)

Ha valaki a mainstream, liberális sajtó tudósításait olvasta a fesztiválról, biztosan meglepődik mindazon, amit írtam. Pedig tényleg ennyi történt Esztergomban: okos, érdeklődő és nyitott emberek összegyűltek, hogy véleményeket hallgassanak meg és eszmét cseréljenek, közben jó zenéket hallgassanak, és bulizzanak. Az ellendrukkereknek és fanyalgóknak optimistán csak annyit mondok: jövőre az MCC Feszttel, ugyanott!

Mire van legjobban szüksége egy fejlődésben lévő gyermeknek? Hogyan hatnak rá a mesék? Mit tehet a szülő, ha a gyermekét bántalmazzák, vagy ha a gyermeke a bántalmazó? Ejtsünk szót a cyberbullyingról is! Szőnyi Lídia pszichológussal, az MCC kutatótanárával beszélgettünk. 

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

Manapság az olyan mesecsatornákon, mint például a Cartoon Network, bocsánat a kifejezésért, de idióta mesék mennek. Például a Pindúr Pandúrokban volt egy karakter, amely nem csak ördög, de ezen felül egyszerre volt nő és férfi, vagy legalábbis nem volt meghatározható a neme. De emellett is gyakoriak az anatómiailag csúnyán megrajzolt figurák és sokszor nincs értelme az egész cselekménynek. Mi a véleményed ezekről a mesékről? Lehetnek káros hatással egy gyermek fejlődésére ezek a mesék?

Azt gondolom, hogy mint minden a világban, ez egy komplex kérdés. Általánosságban azt érdemes elmondani, hogy a kicsi gyermekeknek a fejlődése szempontjából már önmagában gondot jelent, hogy a tévében, vagy mostanában már egyre gyakrabban az okostelefonokon, tableteken nézett mesék nagyon színesek, egymást gyorsan váltó pörgő képekkel dolgoznak, és ezeket nincs ideje feldolgoznia az idegrendszerüknek. A hallgatott, olvasott mesével ellentétben itt a gyermekek fantáziája sem működik. Hiszen míg egy olvasott mesénél a belső képeinkre támaszkodunk, itt erre nincs szükség. És hiányzik belőle az a meghitt, intim együttlét is, ami a meseolvasás során segít a feszültségek, szorongások feloldásában. Általánosságban azt még mindenképpen kiemelném, hogy az egészen pici gyerekeknek, akár óvodáskorban is, hogy nem mesékre, hanem a különböző érzékszerveiken keresztül érkező megtapasztalásokra, mozgásokra van szükségük a megfelelő fejlődéshez. Ha ebben az időszakban sok időt eltöltenek ilyen mesék előtt, akkor valójában nem is a tartalom az elsődleges, hanem az idegrendszert szervező hatása ezeknek a meséknek.

A túl sok képernyőidő gyakori érzékszervi túlingerlést okoz, ami a figyelési folyamatok fejlődését akadályozza. És akkor erre jön még rá az, hogyha a tartalom ilyen értelmetlen bugyutaság, akkor az sem járul hozzá ahhoz, hogy egy komplex történetet végig tudjanak követni.

Nem érvényesül a meséknek az a hatása, amire alapvetően vannak. Egy jó mese az nem egy ilyen kilúgozott, konfliktusmentes rózsaszín valóság, hanem abban segít, hogy a félelmekkel, feszültségekkel megküzdjünk, úgy, hogy a mese végére ezek feloldódjanak.

Te akkor azokat a meséket ajánlanád, amelyekben van valamilyen tanulság?

Leginkább a meseolvasást ajánlom, és azokat a meséket, amelyekben vagy van tanulság vagy amelyet a szülővel együtt néz végig a gyerek.

Én azt gondolom, hogy a valódi kérdés az nem is az, hogy egy-egy ilyen mese káros-e, hanem, hogy van-e a gyerek mögött egy olyan megtartó erő, aki ott van mellette, ezeknek a meséknek a nézésekor, amik kibillentik az egyensúlyából, vagy összezavarják.

Akik egy biztos értékrendet nyújtanak neki, akikkel lehet beszélgetni a felmerülő kérdésekről. Mert egyetlen ilyen mesétől, vagy néhány ilyentől egyetlen gyereknek sem lesz nagy problémája. Akkor lesz problémája, ha az őt körülvevő háló is olyan, hogy nem tudja őt megtartani.

A tévéműsorok és videójátékok tele vannak erőszakkal. Szerinted ezek hogyan hatnak a gyerekekre? Van annak alapja, miszerint ezek miatt van annyi erőszak a mai világban?

Ez is egy komplex kérdés, mert valószínűleg azok a gyerekek szeretnek jobban ilyen meséket nézni, akiknek alapvetően gondja van azzal, hogy az agresszióval, indulatkezeléssel mit kezdjenek. Tehát nem feltétlenül ok-okozati a viszony, nem azért van annyi erőszak, mert ilyen meséket néznek a gyerekek, hanem lehet, hogy azért választják ezeket a meséket, mert nincsenek kapaszkodóik, hogy mit kezdjenek ezekkel az indulatokkal, és visszakanyarodunk oda, hogy, ami szerintem a lényeges kérdés, hogy hogyan tudunk a szülőknek segíteni abban, hogy egy olyan környezetet teremtsenek meg otthon, ahol lehet az indulatokról, érzelmekről beszélgetni. Vagyis ahol ezeket ki lehet fejezni, akár a nehéz érzéseket is. Hogyan tudjuk a pedagógusokat felkészíteni arra, hogy ezekkel a mindenképpen felmerülő indulatokkal, mert minden emberben van agresszió, düh, harag, ezekkel mit lehet kezdeni.

Természetesen ha egy gyerek csak ezekben nő fel, és csak ezt nézi, és nincsen semmi más csak az agresszió, az agresszív játékok, tévéműsorok, akkor ezek minden bizonnyal hatnak rá. De az egy nagyon nagy leegyszerűsítés lenne, ha azt mondanánk, hogy csak ebből kifolyólag lesz agresszívabb a társadalom.

Talán nyolctól felfelé, vagy inkább tizenéves gyerekeknél, akik egészen kicsik, gyakori, hogy videójátékoznak. Nagyon sok lövöldözős játék van, meg tudnám említeni a GTA-t, amiben az utcán kedvünkre püfölhetjük a járókelőket. Ezektől önmagában még lehet nem lesz valaki agresszív ember, de ennek nincs külön hatása egy gyereknek a fejlődésére?

Mindenképpen van hatása. Például egy GTA-ról azt gondolom, hogy semmi keresnivalója nincs egy nyolc-tíz éves gyereknek a játéktárában. Csak úgy gondolom, hogy nem feltételül jól tesszük fel a kérdést, ha azt szeretnénk boncolgatni, hogy a GTA önmaga okozza-e az agresszív viselkedést. Azt kellene megvizsgálnunk, hogy miért választják a gyerekek ezeket a játékokat, és milyen érzelmi hiányaik vannak, amik mentén agresszíven, akár másokat a videójátékban bántva adják ki magukból a feszültséget. A kérdés, hogy hogyan tudunk nekik olyan feszültségcsökkentő technikákat tanítani, ami folytán ők máshogy tudják kiadni ezeket a feszültségeket. Hogyha a saját munkámra gondolok és ezekre a konkrétan nyolc-tíz éves gyerekekre, akik lelkesen mesélik a GTA-s élményeiket, ott sem gondolom, hogy feltétlenül azért vannak problémáik az iskolában az agresszióval, és azért bántják a többieket, mert ők ilyen játékokkal játszanak, hanem mert ez a történetnek egy eleme.

Ők azért választják ezeket a játékokat, mert nekik már vannak problémáik.

Tehát nem az történt, hogy ők a gondtalan gyermekkorban elkezdtek ezekkel játszani, és hirtelen agresszívé váltak, hanem az történt, hogy volt egy olyan gyerek, aki mögött nem volt meg az a szülői-, családi háttér, azok a feszültségoldó technikák, amelyek megtanítják, hogyan kell kezelni az indulatokat. És ha ezek nem voltak meg, akkor belesodródhat egy ilyen játékba, illetve természetesen ott van a kortárshatás, amikor a gyerekek már azért játszanak, mert a kortársak is ezzel játszanak, és olyankor menőnek kell látszani.

Tehát ha jól értem, akkor az is lehet, hogy egy tinédzser, vagy egy tíz év fölötti gyerek, amit a mindennapokban tapasztal, amilyen sérelmek érik, azokat ezeken a játékokon keresztül tudja levezetni?

Nyilván felnőttek is csinálják ezt, amikor hazajönnek a munkából, teljesen lefáradva, akkor a videójátékok játszása közben nyugszanak meg, hiszen ott az egy olyan világ, amit ők sokkal jobban tudnak kontrollálni. Sikerélményeket lehet benne elérni, lehet kapcsolódni, akár másokhoz, ha online játszunk. És azt azért ne felejtsük el, hogy még mindig a kapcsolat mozgatja az embereket. Tehát hogyha ezeken keresztül jól lehet kapcsolódni, hogyha utána lehet vele menőzni, akkor ez egy nagyon nagy motiváló erő.

Az okostelefonok mind nagyobb részt követelnek az életünkből. Te mit tanácsolnál, véleményed szerint hány éves kortól lenne érdemes telefont adni egy gyerek kezébe? Illetve milyen szabályok mellett?

Azt gondolom, hogy ez is egyéni felelősség. A családnak kell eldöntenie, hogy mikor ad telefont a gyermek kezébe. De érdemes tisztában lenni a fejlődéslélektani alapelvekkel és azzal, hogy egy gyerek mikor tudja ezt úgy használni, hogy inkább a pozitívumait tudja kivenni belőle, mint a negatívumait. Az, hogy manapság már óvodás gyerekek nagyon sokat telefonoznak, azt semmiképpen sem tartom egy pozitív dolognak, mivel, ahogy az elején említettem, itt még az idegrendszeri hatások is nagyon erősen érvényesülnek, például a figyelési folyamatokra tett hatása, és az

online világ is egy olyan világ, amiről azt gondoljuk, hogy a gyerekek jobban értik, mint mi felnőttek, de valójában a működésével nincsenek tisztában.

Azzal, hogy ez hogyan befolyásolja őket, hogy a függőség hogyan alakul ki, hogy hogyan vonzza be őket annyira, hogy már nem tudnak tőle elszakadni. Itt is ugyanoda tudok visszakanyarodni, hogy a megtartó családi környezet és a nagyon jól lefektetett, rugalmasan változó szabályok a jók. A rugalmasan változót úgy értem, hogy az életkorral újra tárgyaljuk ezeket a szabályokat, például, hogy mikor mennyi időt lehet az okostelefonon a játékkal eltölteni, és ezeket a szabályokat érdemes a gyerekekkel együtt megalkotni. És sok családnak segít, ha ezeket a szabályokat le is írják, az érintettek aláírják, és akkor így ezekre lehet hivatkozni, hogy „hát ezeket már megbeszéltük, hogy napi félóra”. De hogyha maga a szülő többet nyomkodja a telefont, mint napi félóra, akkor az egy igazán rossz mintát mutat a gyereknek, és nehéz elmagyarázni neki, hogy neki ez a kárára van, ha nem ezt a mintát látja. Papolhatunk mi egy gyereknek, de hogyha a minta, amit látnak tőlünk, ugyanis a gyerekek utánozásos minta alapján tanulnak, más, akkor nem fogunk sikert elérni.

Gyakran megesik, hogy egy-egy gyereket abuzálnak az iskolában. Kirekesztik, megverik. Mit lehet ez ellen tenni? Mihez kezdjen a szülő, ha a gyermeke ilyen helyzetbe kerül?

Én is azt gondolom, hogy ez egy nagyon fontos kérdés, és az iskolai bántalmazás, az egy komplex, sokszereplős probléma. Ezért a megoldása is egy fix, átfogó stratégia, vagyis az összefogás.

Semmiképp sem egy bűnbak keresése, mert az csak további konfliktusokat fog szülni. Először azt fontos tisztázni, hogy mi történik. Iskolai bántalmazásról akkor beszélünk, ha nem egy egyszerű konfliktus van, hanem egy vagy több diák ismétlődően, szándékosan bánt egy másikat és megjelenik az erőfölény is. Tehát, akik bántják a másikat, azok erősebbek, többen vannak. Az erősebbeket nem feltétlenül fizikailag értem, más szempontból is lehet erősebbnek lenni. És amikor ez a bántalmazás megtörténik, a felnőttek gyakran gondolják azt, hogy elküldjük a bántalmazót pszichológushoz, elküldjük az áldozatot pszichológushoz, és akkor valami meg fog oldódni. A bántalmazó tanul egy kis empátiát, az áldozat egy kis önbizalmat szed magára, és megoldódik a probléma. Elképzelhető, hogy némileg sikeresek lesznek ezek a projektek, de magát az iskolai kortárs bántalmazást nem fogja megoldani, mert ez egy közösségi probléma. Egy nagyon erős mondat, de igaz, hogy „a bántalmazó csak azt teheti meg az áldozattal, amit az adott közösség megenged neki”. Tehát

hogyha csak a bántalmazót és az áldozatot helyezzük középpontba, akkor tévúton vagyunk, mert ők nem egy légüres térben vannak, hanem ott van egy harmadik csoport is, ők a szemlélők.

A bántalmazó azért bántja az áldozat szerepben lévő gyereket, mert ezen keresztül tudja az erőfölényét demonstrálni. Ezen keresztül tud menőnek lenni, a többiek előtt, és a többiek így a passzivitásukkal, a fejelfordításukkal, de a felnőttek is sokszor így, fejelfordítással bagatellizálják, fenntartják magát a bántalmazást.

Tehát akkor az lenne a legjobb, ha a tanár vagy az osztályfőnök az egész osztálynak, mint közösségnek azt mondaná, hogy ha ilyen helyzet van, akkor igenis menjenek oda és álljanak ki a bántalmazott mellett?

Így van, ez a bántalmazás elleni prevenciós programoknak az egyik alapja, hogy egy ilyen bántalmazásellenes csoportnormát hozzunk létre. Például, hogy nem az a menő, aki bántalmazza a másikat, hanem aki segíti. Ha valakit bántalmaztak, akkor merj odamenni és megszólítani a bántalmazottat, hogy „fú láttam, hogy mit csináltak veled, de én melletted állok”, „veled vagyok”, „a barátod vagyok”, „gyere és játsszál velem”, „menő a táskád”, bármi ilyen apróság segíthet. Emellett nagyon fontos az egész osztálynak az, ún. szocio-emocionális készségfejlesztése, tehát érzelmi intelligencia fejlesztés, hogy bele tudjam képzelni magam a másiknak a lelkiállapotába. De mindez még nem elegendő, mert az is nagyon fontos, hogy magának az iskolának, az intézménynek legyen egy átfogó stratégiája, a tekintetben, hogy mi legyen a következménye a bántalmazásnak, és hogy hogyan fogják ezt megelőzni.

Ennek része az is, hogy diákok találkozzanak egyértelmű szabályokkal, az iskolának legyen kidolgozott eljárásrendje az ilyen esetek kezelésére, és természetesen a pedagógusok ne fordítsák el a fejüket, és lehessen tőlük segítséget kérni.

Említettem, hogy az iskolának kell, hogy legyen kidolgozott eljárásrendje az ilyen esetek kezelésére, ez így nagyon rejtélyesnek hangzik, de igazából nem egy rejtélyes dolog, mert, hogy ilyenkor az intervenció, tehát a megoldáskeresés, az jóvátételi szemléletben történik. A jóvátételi szemlélet viszont különbözik a büntető szemlélettől, vagyis nem arról szól, hogy a bántalmazót jól megbüntetjük, és hátha félni fog attól, hogy az áldozatát újra bántalmazza, hanem a kapcsolat helyreállítását helyezzük a középpontba, és azt, hogy a dolgok hogyan tudnának helyre jönni. Ehhez fontos az áldozatnak a szempontjait megjeleníteni, és a szemlélőket is motiválni, és a bántalmazónak lehetőséget adni arra, hogy a közösség teljes jogú tagjaként helyrehozza a kárt, amit okozott.

Említetted, hogy az nem jó út, ha a bántalmazót megbüntetjük. Ha megbüntetjük, akkor ennek lehet káros következménye, vagyis hogy még jobban elmélyül benne az érzés, hogy bosszút áll azon, akit bántalmazott, mert úgy érzi, hogy miatta büntették meg?

Pontosan! A büntetésnek általában nagyon sok negatív hatása szokott lenni. Csak rövid távon vannak pozitív hatásai. Általában a büntetés egy megaláztatás, szégyenérzéssel jár együtt. Van egy elmélet, a „szégyen iránytűje”, ami azt mondja, hogy, aki szégyent él át, az ezt a szégyent vagy saját maga ellen fogja fordítani, vagy megpróbálja elkerülni, vagy a másik ellen fogja fordítani. A bántalmazó szerepben lévő gyerekek, direkt így mondom, hogy bántalmazó szerepben lévő, hogy kihangsúlyozzam azt, hogy a gyerekek között, minél fiatalabbak, annál jobban mozognak ezek a szerepek, és nem is szerencsés azt mondani, hogy bántalmazó gyerek, hanem hívjuk inkább úgy, hogy bántalmazó szerepben lévő gyerek, az, hogyha általában büntetést kap, akkor ezt a szégyent, amit ő ilyenkor átél, kifelé fogja fordítani, az bosszúállásban fog megjelenni. Vagy úgy próbálja meg legközelebb a bántást kivitelezni, hogy erre a felnőttek ne jöjjenek rá.

Ennek a bullyingnak milyen hatása van egy gyerekre, akit bántalmaznak? Lehet, hogy ennek komolyabb következménye lesz és az ilyen sértett személy később bűnözővé válik? Értem ezalatt azt, hogy a sérelmei miatt haragudni fog a társadalomra, mert gyerekkorában azt tapasztalta, hogy őt kiközösítik, bántják és később ezért a társadalmon bosszút akar állni. 

A bántalmazásnak nagyon sokféle hatása lehet. Egyrészről ezek a gyerekek, akiket gyerekkorukban bántalmazás ér, ennek a fájdalmát befelé fordítják, visszahúzódóak, magányosak, gyerekkorban még gyakori az iskolai problémák előfordulása, pszichoszomatikus tünetek jelenhetnek meg, mint például a fejfájás, hasfájás, ami miatt nem akar iskolába menni, a kutatások beszámolnak kedvezőtlen testképről, alacsonyabb önértékelésről.

Gyakrabban előfordul náluk a szerfogyasztás, illetve a felnőttkori depresszió valószínűsége is megnőhet.

De vannak olyan gyerekek is, akik egy ideig gyűjtik, gyűjtik, gyűjtik magukban ezt a sok fájdalmat, megaláztatást, szégyent és dühöt és egyszer ez csak kirobban. Elég csak az amerikai iskolai lövöldözések híreire gondolni. Hogyha ezt kicsit elemezzük, ezt amúgy már megtették kutatók, vannak, akik azt mondják, hogy

az esetek 80%-ában az a gyerek, aki fegyvert fogott, az az eset előtt iskolai bántalmazás áldozata volt.

Felnőttkorban ennek lehetnek következményei? Hogy valakit gyerekkorában bántalmaztak, és felnőttként ennek eredményeként vannak szellemi vagy pszichikai betegségei, és emiatt például a munkaerőpiacon nehezebben tud elhelyezkedni vagy nehezebben tud egy munkakörnyezetbe beilleszkedni?

Igen, igen. Ez az, amit az előbb mondtam, hogy visszahúzódóbbak, magányosabbak, a depresszió valószínűsége megnő, alacsonyabb az önbecsülésük. Ezek nem múlnak el nyomtalanul, ezeknek a lenyomatait az ember viszi magával. A kortárs iskolai bántalmazás megélése, súlyosságától függően is, de amúgy is egy nagy trauma az ember életében. Ennek a lenyomatait cipeljük életünkben magunkkal. Akár tényleg alacsonyabb önbecsülésben is megnyilvánulhat, ami a munkaerőpiacon egy állásinterjún hátrányosan érinti azt a személyt. Vagy ennek a hatása megnyilvánulhat akkor, amikor kapok egy olyan feladatot, amire nem biztos, hogy késznek érzem magam, ami az alacsony önbecsülésnek a következménye, mert azt tapasztaltam meg, hogy amikor belekezdek valamibe, akkor ki fognak csúfolni, ki fognak közösíteni. Vagy akár az új munkahelyen való beilleszkedéskor is jelentkezhetnek ennek a következményei, hisz a társas kapcsolatok megfeneklenek, mert bátortalanabb az illető, gyanakvással fogadja már a közeledést. Például előfordulhat, hogy amikor egy társas beszélgetés közben nevetnek, ez a személy egyből arra gondol, hogy mi van, ha őt nevették ki. Az ilyen személy visszahúzódik, perifériára szorul.

Felnőtt korban lehet ezt kezelni? Túlteheti magát az ilyen személy ezeken a gyerekkori sérelmeken és le tudja így győzni az ilyen betegségeit?

Sajnos a gyermekkorban elszenvedett traumáknak hosszú távú következményei vannak. Éppen ezért én inkább a prevencióra helyezném a hangsúlyt. Fontos lenne, hogy felismerjék ezt azok, akik a szabályozást kialakítják, hogy Magyarországon az iskoláknak legyen átfogó prevenciós bullying programja. Viszont nem lennék pszichológus, ha nem gondolnám azt, és nem hinnék maximálisan abban, hogy a traumák feldolgozhatók. A legfontosabb az, hogy amikor az egyén ott van abban a helyzetben, amikor a munkahelyi kudarc éri, a baráti kapcsolataiban, a párkeresésben, akkor fel tudja ismerni, hogy ott probléma van. Nem biztos, hogy ő felismeri, hogy ennek az az egyik gyökere, hogy őt bántalmazták a kortársai a gyerekkorában, és nem is biztos, hogy ez az egyetlen magyarázat az ő problémájára, hiszen a dolgok komplexek. A dolgoknak nem okuk van, hanem történetük. De az fontos, hogy ilyenkor merjen segítséget kérni, mert egy segítő, terápiás folyamatban a traumák igenis feldolgozhatók.

A bullying témakörének egy másik aspektusát is behoznám. Mit tud tenni az a szülő, akinek a gyermeke mást bántalmaz?

Ez egy nagyon fontos kérdés, mert általában a szülők ezzel a kérdéssel keresik meg a szakembert is. Vagyis, hogy mit tegyek, ha a gyerekemet bántalmazták? Mit tegyek, hogyha az én gyerekem bántalmaz másokat? Szülőként ilyenkor szoktunk felelősséget magunkra vállalni, és ez nem is baj, mert valamennyire a szülő is része a történetnek. Viszont a bántalmazás az nem csak a szülőnek és a gyereknek az ügye, hiszen ahogy eddig is beszéltük, a bántalmazás az egy sokszereplős történet. Inkább arra helyezném a fókuszt, hogy ez egy jelzés a szülő számára, nem csak az övé a felelősség, nem csak rá lehet hárítani a felelősséget. Pedig ezt gyakran szokták csinálni, hogy a pedagógus behívja a szülőt és megmondja neki, hogy most már állítsa le a gyerekét, mert szekálja XY-t. Ugyebár ez az adott közösség ügye, az adott közösségen belül alakul ki a bullying, és ott is kell megoldani. De a szülőnek is van természetesen dolga ezzel.

Az a szülő dolga, hogy beszélgessen a gyerekével, és közben megtudja a történetet arról, hogy mi történt, a gyereke szerint ez milyen érzéseket váltott ki abból a gyerekből, akinek sérelmet okozott, vagy hogyan lehetne ezt helyrehozni.

És eközben lehetne ezekre biztatni a gyereket. Tehát oda kell figyelni a gyerekre. Nem fenyegetni kell, vagy megbüntetni, hanem megtanítani neki, hogy a hibázás az egy lehetőség a fejlődésre. A tapasztalat azt mutatja, hogy azok a családok tudják a gyereket erre szocializálni, akik egy ilyen erős, támogató hálóval veszik körbe a gyereket. Az ilyen gyerekek is érzik, hogy a szüleik tisztelik őket, elfogadják az érzéseiket, a családtagok meghallgatják egymás érzéseit, ezzel modellálva ezt a fajta demokratikus működést, amiről igazából beszélek, hogy az iskolában is mindenki kifejezhesse a szükségleteit, az igényeit, érzéseit, és ezeket figyelembe véve tudjon működni a közösség. Ha egy gyerek ezt otthon megtapasztalja, vagyis, hogy nem a leuralásból lehet csak szót érteni, nem csak úgy lehet előnyökre szert tenni, egy közösségben vezető szerepet betölteni, hogy én leuralom a többieket, akkor az egy jó minta a gyereknek. És ezt a család a mintaadásával tudja megmutatni.

Természetesen azért azt is látjuk, hogy vannak olyan gyerekek, akik azért lépnek bele a bántalmazó szerepébe, mert őket is bántják otthon.

Ez nem egy általános igazság, nem mindig történik ez, de érdemes erre is figyelmet fordítani. És azzal, hogy az ilyen gyereket bántják otthon, vissza is jutunk oda, hogy azok a szülők, akik azt gondolják, hogy a leuralással, a bántással, a büntetéssel lehet jól gyereket nevelni, azok olyan gyereket fognak felnevelni, aki maga is azt hiszi, hogy a leuralással, a bántással, a büntetéssel lehet egy közösségben jól működni. Tehát a szülőnek az a feladata, hogy ne ezt a mintát közvetítse a gyerek számára, hanem megtanítsa neki, hogy hogyan lehet együttműködve, tisztelettel, méltósággal eljárni a kapcsolatokban.

A bullyinghoz képest új jelenség a cyberbullying, vagyis amikor az interneten bántanak valakit. Miben más ez a sima bullyingtól?

Hasonlít a simához, hiszen itt is egy bántalmazás történik, csak itt ugye bántó üzenetek formájában jelenik ez meg, vagy rosszindulatú pletykák terjesztésével az interneten. Vagy akár megszégyenítő képekről, videókról beszélünk olykor, de akár hamis profilokról is.

Abban más, hogy ez egy sokkal kiterjedtebb dolog, ezért kiterjedtebbek a következményei is. Hiszen itt az áldozat nem menekülhet el, bárhol utolérhetik.

Nem az van, mint egy sima, régi bullyingnál, mikor az iskola kapuján kilépve, onnan gyorsan hazaszaladva biztonságban volt, hanem bárhol megtalálhatják. Ráadásul mindezt egy nagy közönség előtt teszik, és az egész történet nagy nyilvánosságot kap. Nem csak az összes osztálytárs előtt, hanem akár az egész iskola, vagy egész falu, kisváros előtt. De a sima online közösség is önmagában elég nagy. És a bántalmazók sokkal vakmerőbbek is, hiszen nem látják a tettük következményét. Amikor megír egy durva kommentet, vagy feltölt egy megalázó képet valakiről, nem szembesül azzal, hogy mit okozott ez a másikban. Emiatt sokkal durvább dolgok történhetnek az online térben. Azt azért érdemes tudni, hogy

az online és az offline bullying mutat átfedést, vagyis gyakori, hogy azokat, akiket az iskolában bántanak, bántják online is.

Volt egy kutatás néhány évvel ezelőtt, ahol a magyar fiataloknak az ötöde már beszámolt arról, hogy voltak kellemetlen tapasztalatai az online térben. Kaptak bántó üzenetet, vagy töltöttek fel róluk kínos képeket az internetre, bár nem biztos, hogy ez mindig bántó céllal történt, de az biztos, hogy mindenképpen nagyobb körültekintéssel kell eljárnunk, hogyha a kapcsolatokról és az online világról gondolkodunk. És itt visszakanyarodunk oda, amiről a legelején beszéltünk, hogy a gyerekek milyen jól eltájékozódnak az online világban a technika szintjén. Ez lehet, hogy így is van, sokkal jobban tudják, hogy hova lehet kattintani, hogy mit kell innen oda áthúzni, hogy működjön a dolog, de a kapcsolati szintre érzelmileg nincsenek igazán felkészülve. És nekünk felnőtteknek nem szabad ebből a történetből kiszállnunk, hanem nagyon sokat kell a gyerekekkel beszélgetnünk arról, hogy az egyes cselekedeteiknek milyen következménye van a másik emberre az érzéseit tekintve. És meg kell tanítanunk nekik, hogy ami az online világban történik, annak a való világban is vannak következményei, az nem csak egy „játszótér”.

Erre mi lehet a megoldás? Mert azért sok gyereknek jól jön, hogy van Facebook, ahol tudják tartani a kapcsolatot a barátaikkal, de valahol persze az is jó lenne, ha törölnék a Facebook profiljukat, hiszen akkor biztosan ki tudnák védeni az ilyen jellegű bántalmazásokat.

Olyan megoldás, ami minden szempontból kielégítő, szerintem nincs. Hogyha a Facebook profiljukat töröljük, akkor lesz Viber account. A mai gyerekeknek már igénye van arra, hogy online közösségek mentén is tartsák a kapcsolatot, főként most, az online tanítás kapcsán. Azért furcsa lenne azt gondolnunk, hogy a gyerekek bezárkóztak otthon, nem találkozhattak, és nem találják meg a módját annak, hogy a kapcsolatot tartsák. Ha meg megtalálják a módját, hogy a kapcsolatot tartsák, ami egy jó dolog, hiszen legalább maradtak szociális kapcsolataik, akkor óhatatlanul ebben a térben is fel fogja ütni fejét a bántalmazás. Ezért, ha nem is a megoldás, de a megoldás irányába mutató dolog a beszélgetés. Beszélgetni kell velük arról, hogy mit okoz az, amit tesznek. Nagyon sokszor nehéz ezt felmérnie egy gyereknek, hogyha ő beírja ezt az XY-nak, amit ő nagyon viccesnek gondol, akkor az a másiknak egy fájó dolog. Mivel az neki egy fájó dolog volt, vissza fogja bántani és akkor gyűrűznek ezek a konfliktusok. Az iskolákban még a lezárások előtt is gondot okozott Facebook, Viber csoportokban történő kirekesztések, megalázások. A megoldást az hozta, hogy a valódi offline térben történtek megbeszélések. Az osztály leül körbe, mindenki elmondhatja egy körbeszélgetésben azt, ahol egy beszélgető tárgy jár körbe és csak az beszélhet, akinél ez a tárgy van, hogy mi történt az ő szempontjából. Mi az, amit ő élt meg. Itt minden szemszögnek ugyanolyan terepet kell adnunk, hiszen az is egy valóság, elmondhatja, hogy ez benne milyen érzéseket keltett. És amikor a gyerekek találkoznak azzal, hogy a másikban ez milyen érzéseket indított el, amit ők tettek, akkor elkezd mozgolódni bennük az, hogy valamiképpen helyrehozzák ezt a dolgot.

Mindig a kapcsolat helyreállítása a cél, és ezért nem működik az, amikor azt mondjuk, hogy jó, kaptok egy nagy büntetést, három napig nem viberezhettek, mert ez nem fogja motiválni őket arra, hogy magát a kapcsolatot helyre tegyék.

És amikor egy ilyen beszélgetésben az érzelmek mentén lehet találkozni, és az érzelmek mentén a kapcsolat helyreállítása szempontjából tesznek javaslatokat a megoldásokra, amelyet lehet, hogy maguk a gyerekek hoznak, akkor akár ott születhet egy megegyezés is, hogy mi, mint közösség ezeket a szabályokat fektetjük le, online közösségként így fogunk működni. Ez ugye működik egy osztályban, ahol a gyerekek találkoznak offline is, viszont csak online közösségeknél ez nagyon nehéz, és nem is biztos, hogy javasolt, mivel valódi kapcsolat nincs mögötte.

Az interjút készítette: Tóth Marcell

Portréfotó: mcc.hu 

Manapság elektronikus eszközök garmadájával körülbástyázva éljük az életünket. Térkép helyett GPS mondja meg, merre menjünk, ha eltévedtünk. Laptopon dolgozunk (vagy épp filmet nézünk, zenét hallgatunk), okostelefonnal kommunikálunk. Használjuk a munkában, a magánéletben, a kommunikációban, a szórakozásban, stb. Azt láthatjuk, hogy nagyon sok „kütyü” vesz minket körül – már akkor is, ha csak az otthonunkban lévőket vesszük számba.

Ebből az eszköztengerből ugyanakkor egyértelműen kiemelkedik egy, mely mára a technikával átszőtt világunk jelképévé vált: a mobiltelefon. Gyakran látjuk korábrázolásokban (illetve a mai világ kritikájaként) a képet, melyen embertömegek telefonjaikba mélyednek.

Jelenünk elsődleges kommunikációs eszköze az elszemélytelenedés szimbólumává vált.

Ugyanakkor a mobiltelefon (manapság a legtöbb már internet-hozzáféréssel)

kétséget kizáróan az egyik leghasznosabb szerkezet.

A társadalom egy jelentős részének nélkülözhetetlen; ma már számos funkcióval bír egy átlagosnak mondott darab is: naptár, ébresztőóra, rádió, fényképező, GPS, internet-hozzáférés, stb. Nem is beszélve a magasabb kategóriájú eszközökről. Ez azonban nem mindig volt így, a kezdeti készülékek leginkább csak a hívások lebonyolítását szolgálták. Súlyuk a 4 kilogrammot is elérhette. Ezenfelül kifejezetten drágák voltak, áruk 70-115 ezer forint között mozgott. (Maga a szolgáltatás sem volt olcsó: a belépési díj 75 ezer, a havi díj 6300 akkori forint volt az induláskor.) Összehasonlításként – hogy lássuk az arányokat – megemlíthetjük, hogy akkoriban egy Lada Samara ára 480 ezer forint körülre volt tehető. Érdekesség még, hogy a kezdetekkor nem csak az indított, de a fogadott hívások után is fizetni kellett.

De mióta is mobilozunk itthon? Több mint harminc éve, 1990-ben indult el Magyarországon (és ezzel elsőként Közép-Európában) a szolgáltatás az első kereskedelmi mobilhálózaton. Alább röviden áttekintjük a hazai kereskedelmi mobilhálózat fejlődésének főbb lépcsőfokait, illetve szánunk néhány gondolatot arra, hogy merre tarthat a mobilozás, illetve a kommunikáció.

Jelenleg a mobil előfizetések száma 11,7 millió és 11,8 millió között ingadozik, és az 5G-nél, azaz az ötödik generációs mobiltechnológiánál járunk. Mint fentebb említésre került, hazánkban 1990-ben indult el a szolgáltatás az első kereskedelmi mobilhálózaton. Ez 450 MHz-es rádiótelefon szolgáltatást jelentett, amit a Westel Rádiótelefon Kft. indított útjára. Ezt követte a 900 MHz-es sávban elindított második generációs (2G), GSM alapú szolgáltatás 1994-ben. Ez – többek között – jobb minőségű hangot, hangpostát, majd valamivel később az SMS küldésének lehetőségét biztosította. Az első SMS-t idehaza 1995-ben küldték el. (A mobilszámok 1998-ban változtak hatjegyűről hétjegyűre; a 450-es, 1G-s hálózat szolgáltatása 2003-ban szűnt meg.) A 3G-t 2005-ben indították el Magyarországon. Ez jó minőségű videotelefonálást, mobiltelevíziózást és gyors mobilinternetezést nyújt. A jelenleg legelterjedtebb technológia – a 4G – 2012-ben került bevezetésre, az NMHH adatai szerint 2019. negyedik negyedévben már a teljes belföldi mobilinternet forgalom 96,3%-a és a belföldön indított hívásforgalom 25,2%-a zajlott ezeken a hálózatokon keresztül. A 4G jellemzője – többek között – az elődjénél jelentősen nagyobb adatátviteli sebesség. Az ötödik generációs hálózat (5G) pedig jelenleg folyamatosan kerül kiépítésre az országban.

Mire számíthatunk a mobilkommunikációt illetően a jövőben? Jelenleg azt láthatjuk, hogy egyre gyorsuló ütemben növekszik a különböző internet alapú kommunikációs formák aránya az információcsere színterén. Igaz ez a hangalapú – illetve a videotelefonálás esetében képalapú – kommunikációra is. Manapság a hívások egy számottevő része zajlik így a hagyományos hálózat mellett: különböző alkalmazások által, illetve a közösségi média felületein/alkalmazásaiban is megtalálható már a hívás/videóhívás opció.

Az internet általi, a közösségi média felületein keresztül történő kommunikáció láthatóan már jelentős. Úgy tűnik, hogy ma a fiatalok nagy arányban a közösségi média szolgáltatásait igénybe véve tartják mobiltelefonon a kapcsolatot egymással. Magam is részt veszek egy kutatásban, mely a fiatalok kommunikációs szokásait vizsgálja, és a korai adataink is megerősítik ezt: a 14 és 25 év közötti korosztályban a social media általi és a (hagyományos) telefonhálózaton történő kommunikáció közel fej fej mellett állnak. Előbbihez természetesen ugyan hozzá tartozik a chat, email, stb., de én úgy látom – többek között személyes tapasztalat által –, hogy erőteljesen jelen vannak az ilyen felületekről indított hanghívások is.

Úgy gondolom, a jövőben folytatódik az interneten (sőt még specifikusabban: közösségi médián) nyugvó mobilkommunikációs formák térhódítása, ugyanakkor a hagyományos technológiák még jó ideig velünk maradnak.

Egy hajóverseny kapcsán volt szerencsém eljutni a festői Monacoba, a képeslapok sztárja pedig hol meglepett, hol lenyűgözött mesterkélt bájával, egyszerűségével és sajátos lakóival. Íme a top 10 dolog, ami meglepett az apró országban

1. Tömegközlekedés

Abban a pillanatban, amikor megérkeztem, az első dolog, amire rácsodálkozam, hogy minden utca úgy néz ki, mint egy autókiállítás: Ferrari, Aston Martin, Tesla, Lamborghini ... olyan természetességgel állnak takaros kis lakások előtt, mint akármelyik Opel nálunk, Budapesten. Ilyen feltételek mellett én meg is feledkeztem arról, hogy egy országnak azért szokott lenni tömegközlekedése, mégha az akkora is körülbelül alapterületében, mint Veresegyház.

Négy napnak kellett eltelnie folyamatos ingázásban Menton és Monaco között, hogy rájöjjek: létezik tömegközlekedési eszköz - csak én eddig nem ismertem fel. Míg Nizza és Monaco között rendes méretű buszok szállítanak utasokat, addig a dimbes-dombos ékszerdobozon belül öt utas kapacitású nagyobb autók szolgálnak erre a célra. Főleg turisták veszik igénybe a szolgáltatást, és nincs is mindig tele az a kocsi. Egyrészt, mert 5 euró egy buszjegy, másrészt ki ne tudna / akarna elsétálni abban a pici országban gyakorlatilag bárhonnan bárhová, amikor olyan kicsi, és olyan gyönyörű.

2. A herceg

Kislányként a mesékkel belém ivódott egy viszonylag egzakt kép arról, milyenek egy herceg paraméterei, így meglepve tapasztaltam, hogy Monaco néha kacér és botrányos életű hercege egy kedves szemű, kopaszodó, pocakos, középmagas, barátságos kisugárzású úriember. Ami talán mégis herceggé teszi, az a kísérete, illetve az ország lakóinak hozzáállása: amikor a parton szereltünk egy motoros hajót, jó előre hívták a kikötőmestert, hogy jön meglátogatni a versenyt a herceg.

Mindenkinek abba kellett hagynia, amit csinált, és akinek olajos, ragasztós vagy bármilyen okból piszkos volt a kesztyűje, ruhája, azt be kellett küldeni a hajó mögé vagy valamelyik épületbe (netán az egyik luxus mosdóba), helyére pedig egy tiszta kesztyűs kollégát kellett delegálni a látható munkatérbe, akinek mintegy öt percig valami kosszal nem járó látszat tevékenységet kellett végeznie, amíg a herceg barátságos bólintással el nem haladt mellettünk. Az is érdekes volt, amikor egy nappal egy nyílt óceáni versenyszám előtt az egész futamot átszervezték egy kis kikötői öbölbe - hiszen onnan az éppen arra járó herceg jobban látta a versenyt.

3. Parkok

Amikor ránézünk az ország képére, egy hegyekkel tarkított teret látunk a tenger partján, ahol egy zsebkendőnyi sík terület sincs. Ez nem csak a látszat, Monacoban tényleg akárhol elejtünk egy ceruzát, az nagy valószínűséggel legurul egészen a tengerig: minden lejt, az utcák szűkösek, minden lehetséges szabad területre lépcsőt vagy lakóházat építettek. Ebben a környezetben furcsa lehet, hogy még úgy is igény van füves parkokra, hogy pár perc alatt le lehet jutni a napos tengerpartra.

Ezek azonban nem az általunk megszokott nagy, terebélyes fákkal tarkított füves placcok, hanem kis, kert méretű apró árnyékos helyek, pici szökőkutakkal és 1-2 paddal. Néha nem is lehet megállapítani, ez most valakinek a kertje, vagy egy köztéri park. Ezeket a félreértéseket a közterületekért felelős szerv márványtáblák kihelyezésével előzte meg.

4. Forma 1 - a gyilkos utak

Aki nézett valaha F1-es futamot, az tudhatja, hogy a monacoi pálya kifejezetten gyilkos: tele szintkülönbséggel és olyan kanyarokkal, amiben néha ösztönösen átértékeli addigi életét egy tapasztalatlan sofőr. Az egész ország úthálózata is hasonló: amellett, hogy folyamatosan rajtam volt a frász, hogy be sem tudok hajtani egy szűk utcába, és olyan szögben lejtenek az utak, hogy azokon inkább síelni szeretnénk, még lehetetlen hajtűkanyarok is tarkítják az élményt. Emellett az sem opció, hogy "YOLO" stílusban, lesz ami lesz alapon lazán ellavírozok, mert jobbról-balról a szülőfalum éves GDP-jének megfelelő értékben parkolnak autók, amikben ha kárt teszek, elég mélyen a zsebembe kell nyúlnom.

5. Boltok, ételek - nem kell mindig kaviár

Éttermekkel természetesen találkozhatunk minden sarkon, de egy élelmiszer boltért már kicsit tovább kell kutakodnunk Monacoban. Ami még az elenyésző számnál is meglepőbb, az a kis közértek kínálata: kevesebb édességet és zsíros ételt találunk itt, konzervet pedig szinte egyáltalán nem. Ellenben helyi viszonylatban olcsónak számító zöldségek és gyümölcsök özöne vár ránk, illetve rengeteg olyan önkiszolgáló gyümölcslé facsaró, amiben szinte bármilyen gyümölcs levét kipréselhetjük és hazavihetjük.

Mindennapos betérő volt például egy anyuka, aki reggelente gránátalma levet préselt kislányának az automatából. Rengeteg a hideg (szigorúan hideg) készen kapható étel, főként saláta vagy könnyű feltétes tészta. Összességében tehát nagyon könnyű egészségesen étkezni ezekből a közértekből, ha az embernek ezzel arányos fizetése is van.

6. Sportok és öltözködés

Azt hinné az ember, hogy Monacoban a sport a luxushajózás, az öltözködés pedig Prada, Gucci és egyéb márkák felvonultatása. Tény, hogy rengeteg luxushajó parkol a monacoi kikötőben, de ezeknek csak egy része a helyi polgároké, ráadásul az ezeken való pezsgőzés nem is tekinthető igazán sportnak. Ebből a szempontból inkább a kicsit arrébb fekvő vitorláskikötő az érdekes, ahol bár olyan drága eszközök vannak, amik egy szerény balatoni vitorlázónak elképzelhetetlenek, de emellett olyan vitorlásokról is beszélünk, amiknek a nyílt tengeri irányítása és manőverezése egészen nagy tudást és tapasztalatot igényel, így használatuk abszolút tekinthető sportnak.

A közeli homokos partszakaszokon reggelente gyakori látvány 10-15 úszó, nagyon sokan "lecsurognak" a ferrarijukkal a hegyről és futnak a kikötőben - persze, csak ha nincs ott a herceg. Öltözködésükben egészen egyszerűek, márkás, de nem feltűnően drága alapdarabokat viselnek. Elég általános a váltásruha, hiszen nincs annál kellemetlenebb, mint ha a friss fehér pólón izzadtság cseppek nyomát lehet felfedezni. Szinte mindenki átöltözik naponta 2-3 alkalommal, így aki ide utazik, készüljön szintén több blúzzal, pólóval, mint ahány napra megy.

7. "Nemluxus" környezet

A horvát csapattal sétálgatva a futamközi szünetben egy sporttárs szendvicséről a szél lefújta a szalvétát. Természetesen azonnal lepergett előttünk, milyen elképesztően apró dolgokért jár büntetés Monacoban, és minden egyes kis kihágásért pénzbírság vagy rendőrségi tortúra jár, így az egész közép-európai delegátum egy emberként vetette magát a szélben szálló bűnjel után. De valaki megelőzött: szó szerint a semmiből ráfordult az érintett sikátorra két közteres, elfogták a kósza szalvétát, majd eltűntek.

A szórakoztató esetet leszámítva általánosságban elmondható, hogy nagyon szigorúak a kihágásokért kiszabott büntetések, és minden nagyon szépen karban van tartva. Nyilván itt is él az a szabály, hogy ha az ember szép környezetben él, arra jobban is vigyáz, és annak a fordítottját próbálják kivédeni: hogy ha egyszer egy ablakot betörnek, és azt nem javítják meg, ott a lakosok is igénytelenebbül állnak majd a környezetükhöz. Ha belegondolunk, így már érthető, miért érzi úgy magát az ember Monacoban, hogy enni lehetne a fényesre mosott utcakövekről.

8. Flóra és fauna, kamu pálmafák

Az állatvilág igen gyér, a lakosság háziállatai szinte minden kisebb jószágot elüldöztek a területről, így a fauna annyira nem is érdekes a térségben (még talán annyit tennék hozzá, hogy bármennyire is tipikus mediterrán ország, egy gramm delfin nem ugrál a horizonton). Ami érdekesebb, az a növényvilág: őshonos növényzete a keménylombú erdő, és ennek mentén könnyen azt hihetjük, hogy az ikonikus pálmafák eleve ott voltak már az idők kezdete előttről.

Az igazság azonban az, hogy a népsűrűséggel együtt az őshonos növényzet teljesen eltűnt, és a másodlagos flóra dominál: szúrós, örökzöld bozót és vibráló színű pompás vadvirágok tarkítják a domboldalakat (ezek azok a virágok, amiket itt nem győznek kaszálni, itthon pedig csillagászati áron vesszük őket, és nevelgetjük cserepekben). Az, hogy a kanyargós utak mentén mégis pálmafákat látunk, az nem azért van, mert véletlenül pont az út kanyarulata mentén bukkannak fel, hanem azért, mert a turisták elvárásait akarta a hercegség követni, és néhány éve tudatosan telepítik újra a pálmákat és a banánfákat.

9. Kávé

Logikus lenne, hogy a szomszédos Franciaországból hozzák a kávét. Ennek ellenére én akárhol próbálkoztam, mindenhol olasz kávét kaptam. Mindenki vonja le a megfelelő konklúziókat.

10. Alkohol

A lengyel csapattal szerettük volna az aznapi szlalom futam sikereit megünnepelni, és ennek örömére 2-2 embert minden csapat megindított a boltba szeszesitalt venni. Addig a többiek előkészítették a hotelszobát egy kellemes teraszos ünnepléshez, ugyanis Monacoban jelenleg is kötelező a maszkviselés a kikötőben és a közterületek nagy részén, de szeszesitalt fogyasztani egyébként is tilos ezeken a helyeken.

A küldötteket utolsó versenynap lévén sörért küldtük, másra nem igen futotta a pénzünkből, de hamar jött a telefon, hogy át kell szervezni a dolgot: ennyi embernek sört venni legalább olyan drága volt, mint tequilát vagy vodkát és narancslevet venni, hiszen itt a megszokott dobozos sörök nem nagyon érhetőek el, ezek közül inkább csak a drágább, kézműves verziók kaphatók. Aki tehát csapattal tesz kirándulást ide, érdemes a saját italából is hoznia, és csak kóstolni a helyi különlegességeket. Abból is előnyösebb a borokat, bár azt is inkább érdemes egy francia borászatban kikérni, ahol még mesélnek is kicsit az adott termőterületről.

+1. A munka hősei

Az olaszos életmód (későn kelés, szieszta, éjjelig teraszparti) itt is érvényes, de a munkák még különösebbek a mi szakmáinkhoz képest. Nyilván nem teljesek turistaként az ismereteim, munka közben én csak a kikötői dolgozókat (yachtok oldalának mosása, pezsgő felszolgálása), a pincéreket (ugyanezen pezsgő felszolgálása, csak szárazföldön) és a boltosokat láttam. A hét sztárja az a monacoi luxust reprezentáló férfi volt, aki hajnali hatkor öltönyben kijött a Rolex üzlet előtti vörös szőnyeghez, és egy órán át porszívózta róla a rózsaszín virágszirmokat. Neki ugyanis ez a munkája.

Bár legtöbbször nem a spórolás a megoldás egy mélyebb anyagi problémára, de a hétköznapokban egyáltalán nem árt ha optimalizáljuk a költéseinket. Ma néhány egyszerű gyakorlati tanácsot hoztam, amiket könnyű betartani, és sokat segíthetnek a megtakarításban.

1. Ne vásárolj drága ruhatermékeket

Számos olyan cipőbolt van, ahol tudsz márkás, vagy nem gagyi, "márkátlan" cipőket venni akciósan párezer forintért, tehát egy középkategóriás sportcipő tized áráért. Ha frusztrál, hogy esetleg menőbb egy csillag a cipődön, gondolj arra, hogy akinek magas egzisztenciája van, annak nem kell mutatni. Egyébként érdekes tény, hogy Magyarországon sokkal nagyobb divatja van annak, hogy a logót mutassuk magunkon, mint nemzetközileg. Tipp: sok hölgy ismerősöm is netes "noname" webshopokon vásárol magának, és igényesen öltöznek. Logók nélkül is lehetsz stílusos.

2. Hagyj fel a szerencsejátékkal

Már én is ezerszer megfogadtam egy-egy úszott tippmix szelvénynél, hogy nem, többet “nem rakok mixet”. Persze mindig úgy érzem, hogy na majd most! De a tapasztalatok alapján a legtöbben pénzt bukunk vele. A kaparós sorsjegyekre nem is térek ki, nevezzük csak a “szerencsejátékosok adójának”. Egy jó Belga szám ezt a problémát kellő részletességgel fejezi ki:

3. Ne rendelj, tanulj meg főzni!

Ha elolvastad az egyik előző cikkemet, akkor már tudsz is főzni. Rengeteg jó recept van, igaz nem minden esetben olcsóbb mint ha rendelsz, de annál finomabb, és hosszútávon - saját tapasztalat alapján - havi több tízezer forintot tudtam spórolni. A spórolás értékéből pedig fél év alatt kijön egy új játékkonzol, vagy kisebb, egyhetes utazás is, nem is beszélve arról, hogy ha figyelsz rá, az otthon elkészített étel, egészségesebb is.

4. Vegyél kulacsot!

Nem csak nyáron probléma a kellő mennyiségű folyadék bevitele. Már párezer forintért lehet kapni jó minőségű termosz kulacsot, ami hidegen tartja a vizet. (mert ugye nem cukros üdítőt töltesz bele) Ha csak naponta egy vizet veszel valamelyik belvárosi beülős helyen, akkor naponta legalább 200 forintot költesz, ami havonta kb 6000 forint átlagosan. Évente ezzel 72000 forintot vonsz meg magadtól. Ha csak két évig nem költesz ásványvízre, akkor több, mint 140000 forintod marad, amiből kijön egy felső-középkategóriás okostelefon előfizetésre, vagy egy jobb fényképezőgép. Szerintem ezek jobban megérik ezt az összeget.

5. Ha utazol, vonatozz

Tudom, az autó első blikkre kényelmesebbnek tűnik. De gondolj bele abba is, hogy ha vonattal közlekedsz, nem kell figyelned az útra, nem fáradsz annyira, és még ki is tudsz kapcsolni, a benzin díjakról nem is beszélve. Azt mondanom sem kell, hogy sokkal környezetbarátabb, hiszen azt a MÁV alkalmazás is megmutatja, hogy mennyi CO2-t spóroltál meg azzal, ha online vetted a jegyet, és autó helyett vasúton utaztál. Fun fact: Ezt a cikket is vonaton írom.

6. Tanulj meg hajat nyírni

A legtöbb borbély, akinél jártam magának tanult hajat vágni, és először “a koliban lenyírta mindenkinek ingyen vagy jelképes összegért”, aztán úgy lett egyre profibb borbély. Ha a pároddal vagy valamelyik jó barátoddal beruháztok egy közös haj- és szakállnyíró gépbe, havonta minimum 8.000 Forintot spóroltok meg, ami éves szinten majdnem 100000 forint. Angolosan mondva: it makes sense.

7. Három bevásárlási szabály: nem éhes hassal, táskával és egészségeset!

Biztosan veled is előfordult már, hogy valamelyik élelmiszerkereskedésben éhes hassal felvásároltad az egész üzletet. Ha éppen kifogytál otthon, legalább vízzel idd magad tele, hogy ne az éhség, hanem a józan ész vezéreljen. A túlvásárlás nem csak túlköltekezést jelent, hanem terheled a környezetet vele, feleslegesen veszel ételt, ami pazarláshoz vezethet,  ráadásul éhesen jobban kívánod az egészségtelen nassolni valókat. Ha ezt a szabályt megtartod, akkor egész sok pénzt tudsz spórolni és még egészségesen, jó közérzettel is alszol el, hiszen óvtad vele a környezetedet is.

8. Drága az “érpoc”, de megéri

Nem csak AirPods létezik, a Samsung, és sok más márka képviselteti magát a magas minőségű bluetooth fül- és fejhallgatók piacán. Elsőre hülyén hangzik, hogy egy drága “fülessel” lehet spórolni, de ha belegondolsz, hogy egy ilyen eszköz akár tíz évig is jól tud működni, és utána összeadod, hányszor vettél 5-10000 forintért alacsony minőségű hangeszközt, akkor kijön hogy hosszútávon valamivel olcsóbb a vezetékmentes megoldás, arról nem beszélve, hogy ha kicsit többet szánsz rá, a hangminőség is sokkal nagyobb élményt ad.

9. Vásárolj piacon

Az egészség az egyik legfontosabb, hiszen csak egy testünk van, amire érdemes vigyázni. A zöldség és gyümölcs viszont nem olcsó, ha valamelyik hipermarketben veszed meg. Egy séta nem árt, érdemes ellátogatni egy közeli piacra ahol sokkal olcsóbban hozzájutsz ezekhez az árucikkekhez, ráadásul frissebbet kapsz, a magyar gazdákat is támogatod, és mivel lokálisan megtermelt zöldárut veszel, a környezetet ezzel is kíméled.

10.Használj mosható maszkot

Jelenleg csak kevés helyen kell maszkot hordani Magyarországon, így ez a tipp nem aktuális, és reméljük már nem is lesz az. De ha még is lenne egy újabb járvány időszak, ami indokolja a maszk viselését, érdemes mosható maszkot vásárolni, hiszen a maszk sem olyan olcsó, így egy hétvégi kirándulásra elég pénz könnyen össze lehet spórolni.

1991 májusában Jugoszlávia felbomlásával tört ki a 10 évig tartó délszláv háború. A konfliktus, illetve a szétbomlás oka, hogy Szlovénia és Horvátország függetlenedni akart.

Horvátország függetlenedését nem nézték jó szemmel a helyi szerbek, ezért 1991. december 19-én, az egykori oszmán török ellen védő határőrvidékről (ugyanis szerbül a Krajina határvidéket jelent) elnevezték és létrehozták a Krajinai Szerb Köztársaságot. Meg kell jegyezni, hogy a Krajinai Szerb Köztársaságot sohasem ismerték el államként.

A krajinai szerbeket, hogy háborút folytathassanak a horvátokkal szemben, a Jugoszláv Néphadsereg fegyverezett fel és pénzelte.

Arkan, avagy az ifjú Željko Ražnatović

1952. április 17. megszületett Željko Ražnatović, a Ražnatović család egyetlen fiúgyermekeként. Apja ezredes volt a már említett Jugoszláv Néphadseregnél, ráadásul harcolt a II. Világháborúban és részt vett a Priština felszabadításáért vívott csatában is.

Már gyerekként sem volt könnyű eset, sokszor kapták lopáson, először 1966-ban ítélték el lopás miatt, ami miatt javítóintézetbe küldték. 20 évesen disszidált nyugatra, azonban ott sem élt szent életet. Belgiumban például 10 év börtönre ítélték, de négy év után megszökött. Nyugaton legutoljára Hollandiában ítélték szabadságvesztésre, ahonnan 9 hónap után szökött meg. Később mégis visszatért Jugoszláviába, ahol érdekes módon cukrászdát nyitott, és a Crvena Zvezda csapat szurkolótáborának vezetője lett. 

Nem tartott sokáig a nyugodt polgári élete. Még a háború előtt balhéba keveredett Jugoszláviában, ugyanis 1983-ban meggyanúsították egy zágrábi bank kirablásával. A nyomozás részeként két civil ruhás rendőr ment ki Željko házához, ahol azonban csak anyja volt otthon. A rendőrök úgy mutatkoztak be, mint Željko barátai, akik egy kisebb pénzösszeggel tartoznak a fiának és azt kiegyenlíteni jönnek. Az anyuka felhívta Željkót és elmondta neki, hogy két ismeretlen férfi keresi. Így Željko már felkészülten ért haza, hozott magával egy revolvert és rálőtt a rendőrökre. Később elfogták Ražnatovićot, és 48 órán át őrizetben is tartották, majd szabadon engedték. Mi volt ennek az oka?

A belügyminisztériumi kapcsolatai révén úgy gondolták, hogy csak „félreértésről” lehet szó.

A Szerb Önkéntes Gárda

Željko Ražnatović a délszláv háborúban Arkan kapitány néven vált híressé. A háborúban ő alapította meg a Szerb Önkéntes Gárdát (Српска добровољачка гарда), melyet csak Tigrisek néven ismertek. A Gárda egy félkatonai szervezet volt, mely eredetileg Ražnatović barátaiból és Crvena Zvezda ultrákból állt. Az egész paramilitáris szervezetet Ražnatović az összelopott pénzéből is politikai kapcsolatait kihasználva alapította meg. A katonákat „Arkan Tigriseiként” emlegették a Balkánon.

De hogyan is kezdődött mindez? Amikor már kitörni látszott a délszláv háború, Crvena Zvezda szurkolók megalapították a Szerb Önkéntes Gárdát, és vezetőjüknek nem mást választottak meg, mint Ražnatovićot.

A gárda fő célja az volt, hogy a háború kitörése esetén segíteni tudják a szerbeket. 

Később beszédekkel próbált embereket toborozni Ražnatović a magánhadseregébe. Az egyik szónoklata alkalmával ezt mondta: „Kemény dió csodás gyümölcs, nem törik, hanem fogat tör… ez illik a szerb népre, mert minden idegen hatalom fogát töri a szerb dión”. Kezdetben csak a jugoszláv hadsereg segítői voltak, de később már önálló hadműveleteket és csatákat is indítottak. A tigrisek kiképzőtábora Erdődnél volt. Arkan kapitány nemigen bánt kesztyűs kézzel a tigriseivel, az is megesett, hogy egy részeg katonáját egyszerűen fejbelőtte. Arkan antialkoholista volt és a dohányzást is megvetette - ezt pedig sajátos módon ki is fejezte alkalomadtán a tigrisei körében.

Rémtettek a Balkánon

A tigrisek számlájára etnikai tisztogatások, nők sorozatos megerőszakolása, és kegyetlen kivégzések írhatók. A tigrisek sem voltak különbek Arkannál, olyan híres bűnözők tartoztak közéjük, mint például Magda Marinkó vagy Erdélyi Nándor sorozatgyilkos. 1991-ben, miután betörtek Nyugat-Szlavóniába, felégettek szlavón és magyar falvakat is. Ilyen falu volt Kórógy és Szentlászló. Ezeket a falvakat kirabolták és a lakosaikat elhurcolták. Bár a Szerb Önkéntes Gárda magánhadseregnek számított, a szemtanúk szerint a tigrisek nem a csatában voltak „keményfiúk”, hanem inkább a foglyokkal szemben való kegyetlenkedésben jeleskedtek. Sok mészárlásban is részt vettek, mind Horvátországban, mind Bosznia-Hercegovinában. Amikor 1992-ben kitört a boszniai háború, a tigrisek nem voltak restek az ottani szerbeknek is segíteni (na meg persze népírtani), így ekkortól kezdve a két front, Horvátország és Bosznia között mozogtak.

A bosnyák civileket vagy legyilkolták vagy deportálták más területekre, ezzel segítve, hogy a terület „megtisztuljon” a muzulmánoktól.

A csatákban - sok kapitánnyal ellentétben - Arkan személyesen harcolt, ő vezette a rohamokat. A Gárdán belül külön kitüntetéseket, medálokat osztott, de az is megesett, hogy a fosztogatott javakat osztotta ki a kiemelkedően teljesítő katonái között. 

A tigrisek vége, és Arkan élete a háború után

A tigrisek végzetét a daytoni egyezmény jelentette, melyben Szerbia vállalta, hogy a Szerb Önkéntes Gárdát felszámolják. Ez 1995-ben történt, azonban mindez ellenére a későbbi, 1999-ben kitört koszovói válságban is feltűntek, és részt vettek az ottani etnikai tisztogatásokban. A háború után Arkan kapitány visszatért a civil életbe. Több focicsapat tulajdonosa lett, bár kétségtelen, hogy kedvence a Crvena Zvezda maradt.

A politikában is szerencsét próbált, és annak ellenére, hogy a Hágai Nemzetközi Törvényszék elfogató parancsot adott ki ellene, egész sikeres volt a politikai porondon. A halálát rejtély övezi. Na, persze nem a hogyan, hanem a miért a kérdés. Nagy valószínűséggel az egyik rivális maffia gyilkoltatta meg - tekintettel arra, hogy sosem legális forrásokat keresett pénzszerzéshez, ez nem meglepő. 2000-ben a belgrádi Intercontinental hotelben négy merénylő három lövést adott le közvetlen közelről, melybe Arkan belehalt. A merénylőt 35 év börtönre ítélték, azonban 2006 óta szökésben van.

Ahogyan a Covid járvány kezelésének megítélése, beleértve a különböző vakcinák alkalmazását, úgy az antiszemitizmus magyarországi mértéke is ideológiai, sőt pártpolitikai kérdéssé degradálódott: a politikai elfogultság szemüvegén át nézve a valóság torzul, és igen ritkán lehet helytálló következtetésekre jutni, inkább hibás általánosításokba, vagy akár vágyvezérelt fikciókba csúszhat bele az elemző.

Miközben a magyar kormány és a jobboldali zsidóság, többek között a Tett és Védelem Alapítvány folyamatos monitorozásának eredményeire hivatkozva, azt mondja, a magyarországi antiszemitizmus létezik, de mértéke csekély, és a magyar zsidók biztonságban élhetnek, a baloldalon azt hangsúlyozzák, a magyarok ugyan nem aktívan zsidóellenesek, de legalább egyharmaduk valójában antiszemita, és sok zsidó ezért még mindig félelemben él.

Ez utóbbi narratívát, konkrétan a vágyvezérelt újságírást tolja az ausztrál és új-zélandi zsidóság hírportálja, a J-Wire egy július 26-án megjelent cikkben, melynek szerzője finom csúsztatásokkal és féligazságokkal, illetve bizonyíthatóan hamis állításokkal operálva kelti a riadalmat gyanútlan olvasóiban a magyar helyzetet illetően.

A cikket jegyző Ben Cohen a Mazsihisz 2019-2020-as antiszemita incidenseket vizsgáló jelentéséből dolgozott. Most tekintsünk el a jelentést bemutató, a Mazsihisz címlapján megjelent írás címadásától („Gyűlölködésben a magyar társadalom felülmúlja az európai átlagot”,) amely már önmagában is erősen véleményes látlelet, és félrevezető is, mivel a Medián erre utaló felmérése a kisebbségekkel szemben általában mért ellenszenvre vonatkozik, nem specifikusan a kognitív antiszemitizmusra.

Koncentráljunk csak arra, mit szemezgetett ki a jelentésből Cohen: szerinte a jelentés azt bizonyítja, a zsidókat „széleskörű ellenszenv” övezi hazánkban. Lásd például a Soros György elleni „koholmányok” jelenlétét a magyar közösségi média felhasználók között, amelyeket az is táplál, hogy „a gazdag zsidó” Soros „Orbán Viktor közellensége.” Eddig ezek a szokásos, rágalommal határos állítások, melyek bizonyításához közszereplőkhöz és aktív politikai erőkhöz - beleértve a kormányt - soha sincs kézzel fogható szál, pedig ellenzéki oldalról - itthon és nemzetközi szinten - hatalmas igény lenne rá. Így aztán nem meglepő, hogy a jelentés közéleti antiszemitizmust taglaló fejezetében a szerző kiemelten foglalkozik Bayer Zsolttal.

Bayert „hangos antiszemita hangként” írja le, akinek „kiváló politikai összeköttetései vannak,” és felhozza a magyar újságíró 2016-os állami kitüntetését is, a nemzetközi sajtóban megszokott módon arra célozgatva, hogy Bayer valójában a kormány szócsöve minden egyes megszólalásakor. A sort Bayer rádióműsorával zárja, amiben

"a Bayertől megszokott obszcén hangnemben" azt tudhatták meg a hallgatók, hogy "a zsidók minden baj forrása", majd Zsolt elmagyarázta nekik, hogy a koronavírus egy zsidó találmány a világ statáriumba kényszerítésére"

A valóságban a műsorban ennél sokkal keményebb dolgok hangzottak el: „A háttérhatalom megparancsolta, hogy a fehér keresztényeket ki kell irtani vagy össze kell keverni…a háttérhatalom, annyira gazdagok, hogy őróluk, mint zsidókról nem is szabad beszélni… a zsidó minden bajnak a forrása…”; „…a vírus…direkt meg lett szervezve…én kimondom a milliárdos zsidók azt mondták…elég nekik 800.000 rabszolga…” „szerintem ezzel a vírussal az a háttérhatalomnak a célja, hogy világ-statáriumot vezessenek be…aztán a világ-kormányt…”.  

Erős vélemények ezek, csak egy baj van Cohen tálalásával: mindezeket nem Bayer Zsolt mondta

(és nem is Stefka István, a műsor másik vezetője, akit Cohen nem is említ,) hanem különböző Paláveres betelefonálók, a Cohen által hivatkozott Mazsihisz-dokumentum állítása alapján. A jelentés egyébként, amennyiben pontos, jogosan jegyzi meg, hogy a műsorvezetők ezektől a véleményektől nem határolódtak el. 

Mivel ezek a mondatok nem kaptak nagy nyilvánosságot az írott internetes sajtóban, nem kereshetőek, és a dokumentum (29-30. oldala) nem említ konkrét adást és időpontot, csak azt, hogy 2020. márciusának hétfő-keddi epizódjairól van szó, ezért 16 órányi, - nyilvánosan elérhető - hangfelvételt kell annak meghallgatnia, aki kiváncsi arra, hogy a fenti állítások igazak-e. Ha el is fogadjuk a jelentést, amely a Paláver hallgatóira és műsorvezetőire nem vet jó fényt, Cohen tévedése Bayerrel kapcsolatban még így is súlyos rágalmazás.

Cohen cikke a Mazsihisz megbízásából készült Medián felméréssel folytatja, mely szerint a társadalom 20 százaléka „erősen” antiszemita, míg 16 százaléka „mérsékelten” antiszemita, tehát a magyar lakosság mintegy harmada az, és 23% ma is egyetértene a numerus clausus-szal. Csakugyan magas számok, bár tegyük hozzá, nagyon sok függ attól, hogyan tesznek fel egy kérdést, és könnyen előfordulhat, valakinek egy feltételezés eszébe sem jutna, ha valamilyen „rávezető” állítást nem mutatnak be neki. Ahogyan a Medián vezetője, Hann Endre is megjegyezte a jelentés bemutatásakor (ezt persze nem idézi Cohen), hogy 

Magyarországon „a zsidó ügy nem forró ügy, azaz a megkérdezettek számára a zsidósággal kapcsolatos események, hírek, jelenségek, dolgok nem bírnak kiemelt jelentőséggel. Sőt, a zsidók megítélése valamelyest még javult is,”

de persze azt is hozzátette, nehogy túl szép legyen a kép, hogy mindebből „nem az következik, hogy az emberek elfogadóbbak lettek, hanem az, hogy a gyűlölet célpontjai a migránsok (arabok, feketék) lettek.”

Cohen végül az USA példáját hozva fel, ahol az utóbbi időben megszaporodtak a zsidók elleni erőszakos cselekmények, sokat sejtetően megpendíti, egyelőre „kérdés,” hogy ez az erős magyarországi ellenszenv a zsidók iránt „megtestesül-e majd erőszakban.” Még jó, hogy nem teszi hozzá, bárcsak!

Az amerikai helyzettel példálózó szerző az ottani kontextusról elhallgat két fontos tényt. Az első és legfontosabb a kettő közül, hogy az USA-ban a politikai antiszemitizmus az, amelyik az arra fogékonyakban indulatokat gerjeszt. A bevándorló, nem egy esetben muszlim hátterű demokrata politikusok lassan, de biztosan bevitték az addig elfogadhatatlan antiszemita toposzokat és beszédmódot az USA Kongresszusába, és a közösségi médiában egészen megdöbbentő kijelentéseket tesznek Izraelről.

A palesztinokat például rendre a diktatórikus zsidó állam mártírjainak állítják be.

Ahogyan azt a baloldalon is előszeretettel hangsúlyozzák, nem kell hozzá IQ bajnoknak lenni, hogy az ilyesmi felbátorítja azokat, akik eddig nem merték felvállalni antiszemita nézeteiket, a legradikálisabbakat pedig gyűlöletcselekményekre indíthatja. A másik tény, amelyről szintén nem tesz említést Ben Cohen, hogy Amerikában az antiszemitizmus leginkább a muszlim bevándorlók és a radikális baloldali mozgalmak, köztük a BLM tagjai és pártolói között jelentős, legtöbbször az Izrael-ellenesség köntösébe csomagolva. „Hála” ezeknek a csoportoknak, hihetetlen mértékben szaporodtak meg a láthatóan zsidó személyek és intézmények elleni erőszakos támadások.

A hasonlat tehát erősen sántít. Mindazonáltal azt gondolom, épeszű ember nem állítja, hogy Magyarországon nincs antiszemitizmus. Rasszizmus és antiszemitizmus a társadalom minden szegmensében előfordul, függetlenül a politikai irányultságtól. A keresztény erkölcs és a polgári etika egyaránt azt kívánja mindannyiunktól, hogy ne hagyjuk szó nélkül, ha zsidóellenes megjegyzést hallunk, és valljuk be, az ilyen sajnos előfordul. Ahogyan Fröhlich Róbert főrabbi úr is megjegyezte a Szentírásból idézve egy a közelmúltban a Danube Institute által tartott, a magyarországi antiszemitizmussal objektíven foglalkozó konferencián:  „Fedd meg bátran honfitársadat, hogy ne légy részes a vétkében.”

Azonban azt állítani, hogy a magyarországi helyzet azért rossz, mert amúgy jó, és hogy

nem az a lényeg, mi történik, hanem hogy a társadalom egy meghatározhatatlan nagyságú szegmensének milyen szörnyűséget képzelünk a fejébe

súlyos és kártékony rágalom, amely ellen fel kell szólalnunk!

Megérkezett a nyár, a magyarok pedig elindultak Horvátország felé. A Horvát Idegenforgalmi Közösség magyarországi képviseletének igazgatója szerint idén júliusban az előző év ugyanazon időszakához képest 90 százalékkal több magyar turista látogatott az országba. Indulás előtt azonban utazók sokasága ugyanazt a rejtélyes dolgot tapasztalta: lemondták a foglalását! De miért is történnek a folyamatos lemondások?

Talán mindenkinek van olyan ismerőse, aki mindenféle ismeretlen weboldalakon vagy kapcsolatokon keresztül foglal szállást magának. A mostani helyzet pikantériája azonban, hogy a lemondás miatt bosszankodó utazók szinte kivétel nélkül a Booking.com oldalán keresztül, vagyis a világ legnagyobb szállásfoglaló platformján foglalták szállásaikat.

És hogy pontosan mi történik a szállásokkal? Ahogy egy magyar nyelvű horvátországi utazós csoport beszélgetése is mutatja az alábbi fotón, a szállásadók néhány nappal az utazás előtt – drasztikus esetben megérkezéskor – közlik különböző indokokra hivatkozva, hogy nem tudják fogadni az utazókat. A beszámolók szerint egyesek a koronavírus-járványt említik indokként, mások szerint túlfoglalás történt, míg megint mások magyarázatot sem adnak, sőt, horvát nyelven kívül másképp nem kívánnak megszólalni (még úgy sem, hogy a Booking szerint angolul és németül is kommunikálnak).

Hasonló esetek persze előfordulhatnak, de hirtelen túl sok ilyen történet kezdett terjedni a magyar nyelvű csoportokban – a külön ezen célzatra létrehozott poszt már 200-nál is több hozzászólásnál jár –, ahogy a Bookingon túl már az Airbnb-n foglalt szállásokat is érinteni kezdte a probléma, így valószínű, hogy nem véletlenül történnek a törlések.

A pontos okokat persze nehéz megismerni, különösen azért, mert a szállásadók az utazókon túl a portáloknak sem adnak indoklást, bizonyos esetekben pedig magukat az utazókat kérik meg arra, hogy töröljék a foglalásaikat (így hivatalosan az utazó áll el az utazás lehetőségétől).

Ennek ellenére egyre több olyan hír jelent meg (többek között horvát szállásadók részéről is), hogy a sorozatos törlések egyik oka a német turisták nagy száma – továbbá az ő vastagabb pénztárcájuk. Miután ugyanis Németország a kiemelten fertőzött területek közé (értsd: oltatlanul karantén szükséges a visszatéréskor) sorolta Spanyolországot (a németek egyik legkedveltebb desztinációját), egyre több utazó változtatott tervén Horvátország mellett döntve – különösen úgy, hogy Görögországban és Ciprusban is nagyot nőttek a fertőzésszámok. A horvát szállásadók az alkalmon kapva ezért inkább visszamondják a sok esetben már hónapok óta létező foglalásokat (vállalva a Bookinggal vagy Airbnb-vel szembeni következményeket is), a lakásokat pedig last minute jelentősen magasabb áron kiadják német turistáknak.

Bár a magyar utazók a befizetett összeget (már ha előleges foglalás történt) visszakapják, ám a last minute lemondások – különösen főszezonban szabad szálláshelyek hiányában – komolyabb fejfájást okoznak, miközben az összeg visszaérkezésének átfutási ideje is gondot jelenhet azoknak, akiknek nincs lehetőségük még egy szállás azonnali kifizetésére. 

Kiemelt fotó forrása: Tripadvisor

forrás: https://pixabay.com/photos/money-bank-note-currency-euro-2159310/

Már 2019-ben is körülbelül 10 000 fő hiányzott a vendéglátásból, azonban a koronavírus csak tovább növelte ezt a számot. A járvány miatt életbe lépő, a vendéglátást és turizmust érintő korlátozások miatt sokan kénytelenek voltak elhagyni a pályát. Ugyan tavaly még könnyebb volt pótolni a hiányzó munkaerőt, hiszen sok külföldön dolgozó vendéglátós hazatért és dolgozott itthon a nyári szezonban, de egyre többen helyezkedtek el más szektorban. A BalatonJob üzemeltetője szerint idén nehezebb lesz munkaerőt találni, hiszen a pályaelhagyók, ha vissza is akarnak térni a vendéglátáshoz, akkor sincs könnyű dolguk. Ez azzal magyarázható, hogy a munkavállalók nehezebben adják fel az állásukat, ha nincs az új helye, illetve a felmondási idővel is számolni kell.

Azonban a szolgáltatók a tavalyi évhez hasonló vendégforgalomra számítanak. 2020-ban a legnépszerűbb úti cél a Balaton volt, több mint 4 millió vendégéjszakát töltött el megközelítőleg 1,3 millió magyar turista. Jelenleg a szektorban 20 000 állás betöltetlen, éppen ezért próbálják a munkaadók magas bérekkel magukhoz édesgetni a dolgozókat. Mindazonáltal a koronavírus csak felerősítette a béremelkedést, állítja Vágó Péter, a Kereskedők és Vállalkozók Veszprém megyei elnöke, de véleménye szerint ez az emelkedés nem irreális. A munkaerőhiány miatt már 2019-ben is volt olyan hely, amely nyugati mértékű bért kínált az alkalmazottaknak, azaz már akkor is volt lehetőség havi 1-1,2 millió forint megkeresésére. Iparági információk alapján a konyhai kisegítők és takarítók nettó órabére 1200-1300 Ft körül mozog, a pultosok, felszolgálok pedig 1500 Ft körül keresnek. A dobogó első helyezettjei a szakácsok, a maguk óránkénti 2000-2500Ft közötti keresetével, természetesen ez is nettóban.

A vendéglátásban dolgozók sokszor nem napi 8 órát dolgoznak, sokkal inkább 10-12 órát is robotolnak és az sem ritka, hogy ezt heti 6 napon át teszik. Ezek alapján a kisegítő személyzet 345-374 ezer körüli összeget keres havonta, míg egy felszolgáló 430 ezer forintot, egy szakács pedig akár 720 ezer forintot is hazavihet havonta.

Kicsit én is kutakodtam az álláshirdetések között, hogy megismerjem közelebbről a piaci helyzetet. Balatonfüredre főpincért 2000 Ft-os nettó órabér ajánlásával keresnek, egy séf 2500 Ft-ot kereshet meg óránként, a konyhai kisegítőnek pedig 1500 Ft-ot kínál óránként a hirdető. Egy örvényesi vendéglőbe 1800-2200 Ft közötti órabérért keresnek szakácsot. Zamárdiban pedig 300-400 ezer közötti bérre számíthat havonta egy pultos. Természetesen akadnak olyan hirdetések is, ahol a pályázónak kell megadnia a bérigényét és sok helyen olvasható mindössze annyi: „versenyképes fizetés”.

Fontos megjegyezni, hogy a magas bérek önmagukban nem biztos, hogy magas vonzerővel bírnak a munkavállalók szemében. A bérek mellett egyre nagyobb hangsúly helyeződik a körülményekre is. Nőtt a jelentősége az igényes szállásoknak, illetve a munkaadók is rájöttek, hogy a pihentebb dolgozók magasabb teljesítményre képesek, ezért jobban odafigyelnek a munkakörülményekre, valamint az emberibb munkaóraszámra. Teszik ezt annak reményében, hogy az elégedett munkavállaló a következő szezonban is visszatér majd.

A fővárosban továbbra is bizonytalan a szezon kimenetele, ennek köszönhetően pedig az itt dolgozó vendéglátósok is nyitottá váltak a vidéki elhelyezkedésre. Ezt próbálják kihasználni a balatoni vendéglátó tulajdonosok és Budapestről is csábítják a munkavállalókat. A protfolio.hu írása szerint akár 1 milliót is kínálhatnak a felszolgálóknak, valamint a szakácsoknak.

És hogy mit hoz a jövő a vendéglátóiparban tevékenykedő munkavállalóknak? A szakemberek reményei szerint sikerül újra visszaállítani a bizalmat, a munkaadók pedig arra törekednek, hogy újra biztos megélhetést nyújtsanak a turizmusban, valamint a vendéglátásban tevékenykedőknek.

Nem egy olimpiai ezüstéremhez illő ünneplés zajlott le Romániában, miután a párbajtőrvívó Ana Maria Popescu már hazaérkezése előtt összetűzött a sportminiszterrel, majd az eredményét ünneplő ceremónián a beszédében nyíltan szembe is szállt vele. A sportoló a miniszter kézfogását is elutasította, az ügy pedig a román sajtó egészében vezető hírré vált. Azóta mindketten elnézést kértek a másik féltől! 

Az összetűzés kezdete Novák Eduárd romániai sportminiszter kijelentéséhez köthető, aki a párbajtőrvívó teljesítményét úgy kommentálta, hogy még ha 5 millió lejjel (364 millió forint) nagyobb lett volna a szövetség költségvetése, Popescu akkor sem tudta volna megnyerni az aranyérmet – az egyetlen megoldás a jobb eredményekre ugyanis a fiatal tehetségek érkezése lenne. A megszólalás a sportoló döntőt követő interjújára reagált, mely során Ana Maria Popescu elmondta, bízik abban, hogy a jó teljesítménye nagyobb anyagi hozzájárulást eredményez majd a párbajtőrvívás romániai fejlesztéséhez a még komolyabb siker érdekében.

Bár a sportminiszter az anyagi hozzájárulás kérdésen túlmenően kitért arra is, hogy számára Popescu ezüstérme valójában arany – mivel a sportoló magasan túlszárnyalta az elvárásokat –, Popescu hazatérését követően meglehetősen erőteljesen vágott vissza, épp azon esemény során, melyet a sportoló számára rendeztek egy díszoklevél átadása érdekében. A párbajtőrvívó már a sajtótájékoztatója kezdetén ingerültnek bizonyult, azt kérdezve az újságíróktól, hogy most egy vizsgához hasonlóan feleltetik-e, vagy mondhatja a saját beszédét. Ezt követően a maszkviselésre is kitért (miután arra kérték vegye le azt a beszédéhez):

„Nem tudom, az elmúlt egy hónapban még a zuhanyzó alá is maszkkal mentem, így nehezen válok meg tőle”

Beszéde kezdetét követően Popescu elmondta, felháborítja azon hozzáállás, hogy az emberek folyamatosan a sportolók vereségeire és kudarcaira térnek ki, mivel éremtől függetlenül mind a résztvevő sportolók, mind az edzők ugyanolyan keményen dolgoznak.

„És ha már finanszírozás, miniszter úr, négy ember állt mögöttem a játékokon, négyük mellett pedig 43 éves, már visszavonult edzőtársak segítettek, mert egyszerűen nem voltak mások. Nagyon remélem, hogy Ön eljut Tokióba, és megnyeri azt az aranyérmet, amely megnyerésére én nem voltam képes”

- folytatta Popescu, kitérve arra is, hogy azt hitte, a miniszter az említett 5 millió lejes csekkel várja majd az ünnepségen. Bár csekkel nem, de kézfogással várta őt Novák a repülőtéren, a sportoló azonban elutasította azt. Az erről szóló felvételek azóta polémiát okoztak a román sajtóban, ahogy az ügy is nagy port kavart. A kritikákra reagálva Novák Facebook posztjában sajnálatát fejezte ki, kitérve arra, hogy nyilatkozatában semmi nem irányult Popescu ellen, hiszen minden tisztelete az övé, az pedig nagy kár, hogy egy ilyen örömpillanatot egy hatalmas sajtócirkusz árnyékolt be. Azóta a sportoló is elnézést kért a kézfogás elutasításáért, és megismételte, hogy reméli, a miniszter képes az aranyérem megszerzésére.   

Novák Eduárd amúgy valóban ott lesz Tokióban, ugyanis a paralimpiai játékokon szerepel majd kerékpározóként. A jelenlegi sportminiszter mindeddig három paralimpián vett részt, 2012-ben Londonban pedig Románia első paralimpikona is lett aranyérmet szerezve a pályakerékpár számban. A 45 éves politikus elmondása szerint bízik is az újabb éremben, annak ellenére, hogy feladatai miatt keveset tudott edzeni. A paralimpiára augusztus 24. és szeptember 5. között kerül sor, de addig még egy hét hátra van az olimpiai játékokból is, ahol Románia eddig 4 érmet gyűjtött, egyet épp Ana Maria Popescu jóvoltából, aki a döntőig menetelt, majd ott egy szoros csatát követően aranytussal kapott ki.