Reaktor

Kína új gazdasági és fejlesztéspolitikai kulcsdokumentuma, a 15. ötéves terv (2026–2030) körvonalazódni látszik, miután a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottságának negyedik ülése október 23-án elfogadta az alapelveket meghatározó dokumentumot. Bár a végleges tervet csak a 2026 márciusi Országos Népi Gyűlés hagyja jóvá, a közleményből már világosan kirajzolódik az irány: gazdasági stabilitás, egységes nemzeti piac, technológiai önellátás és a belső fogyasztás erősítése.

A kontinuitás illúziója

A 15. ötéves terv alapvetően a „nagy átmenetnek” nevezett időszak folytatása. A fő cél továbbra is a technológiai fejlődés és az innováció, illetve a súlypontok további eltolása a mennyiségi növekedésről a minőségi modernizáció felé. A 15. ötéves terv nem sokban tér el a 2021-es 14. tervtől, de néhány kifejezésen sokkal nagyobb lett a hangsúly. Ezen hangsúlyok alapján fogjuk cikkünkben elemezni az új ötéves tervet.

A dokumentum szerint Kína 2035-re kívánja elérni, hogy egy közepesen fejlett ország szintjének megfelelő egy főre jutó GDP-t produkáljon, ami évi 4–5%-os növekedési pályát feltételez a következő évtizedben. Ez ambiciózus cél, különösen egy olyan gazdaság esetében, amelynek exportja még mindig a globális kereslettől függ, miközben a belső fogyasztás gyengélkedik. Lakhatási költségek és a munkanélküliség növekedése, mind komoly problémát mutat a kínai gazdaságnak, de ezt már a 2021-es és a 15. ötéves terv előkészítésénél is előre vetítik.

Ezen problémák megoldására gondolja Kína az Egységes nemzeti piac tervét, mely kínai gazdaság egységesítését, a verseny előmozdítását és a külföldi befektetések számára kedvezőbb környezet kialakítását szolgálja. Le kívánják bontani a tartományi protekcionalizmust és egységes országos szabályozást bevezetni. Ez változás a 14. ötéves tervhez képest, ahol bár egységesként hangsúlyozták az országot, mégis egy sakktáblaként definiálták azt, elismerve a tartományi különbségeket. a 15. terv ezt tovább egységesítené.

A kereslet-kínálat kínai logikája is megfordulni látszik az új dokumentum tervezetében, a hangsúly eltolódik a kereslet-vezérelt gazdasági növekedés irányába, amely az emberekbe való befektetésre és a belső fogyasztás ösztönzésére épít, ahelyett, hogy kizárólag a kínálat bővítésével próbálná megteremteni az új keresletet, ami eddig jellemző volt.

A tudományos és technológiai önellátás felgyorsítása is kulcsfontosságú. Ez értelmezhető az Egyesült Államok által kezdeményezett vámháborúra adott stratégiai válasz keretrendszerében is. A félvezetők, mesterséges intelligencia, kvantumtechnológia és biotechnológia területén Kína most arra törekszik, hogy saját kutatás-fejlesztési ökoszisztémát építsen ki, függetlenítve magát a nyugati beszállítóktól.

A „Digital China” koncepció a teljes ipari struktúra digitalizálását vetíti előre, a gyártástól az energetikán át a közlekedésig. A cél, hogy Kína a globális technológiai versenyben, elsősorban az Egyesült Államokkal és Dél-Koreával szemben megkerülhetetlenné váljon.

Fontos kiemelni, hogy Kína és Hszi Csin-ping ragaszkodik az alacsony hozzáadott értékű iparhoz, magyarul az „olcsó kínai termékek” további gyártásához. Ennek gazdasági és ideológiai okai is vannak. Hszi szerint Kína az ipari termelés országa, és a felemelkedés alapja is ez volt, ezért ragaszkodik hozzá.

A zöld energiára is kitér a dokumentum, Kína már az előző ötéves terv idején is a globális zöldenergia-piac vezetőjévé vált, így nem meglepő, hogy az új dokumentumban is fontos szerepet kapott. A következő időszakban a cél az elektromos járművek, a napenergia, a szélturbinák és az akkumulátorgyártás minél nagyobb arányú exportja.

A kormány a zöld iparágakat stratégiai eszközként is használja a fejlődő országokkal való kapcsolatok mélyítésére Délkelet-Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában.

Kína a 15. ötéves tervében a gazdasági problémákat szeretné megoldani, melyben a fő ezsköze az egységesítés, a technológia, az innovció és a munkaerő leszbek. Valójában az a kérdés, hogy sikerül-e a gazdaságnak szárnyra kapni, vagy a 2021-es ötéves tervhez hasonlóan várható csökkenés a tendenciákban. Egy biztos, Kína a technológiában továbbra is próbálja vezető szerepét megerősíteni, és méginkább azokban a technológiákban jeleskedni, ahol eddig a nyugati világ elkerülhetetlen volt.  

Elsőnek egy öndefiníció: előadó, extrémsportoló, kalandor — hogyan tekint magára?

Hát, jó kérdés. Igazából sok mindent csinálok. Művésznek tanultam, tehát képzett művész vagyok, de emellett voltam a Déli-sarkon, párszor áthajóztam az Atlanti-óceánt — evezéssel és kenuzással is —, és tavalyelőtt Olaszországban ultrafutó-világbajnoki címet nyertem. Most fejezem be a hatodik könyvemet, és az elmúlt tizennyolc évben előadásokból élek.

Közben építettem néhány hajót is, szóval sokféle dolgot csinálok, de belülről nézve ezek mégis összekapcsolódnak, egy egységet alkotnak. Nem különálló dolgok, hanem egyik táplálkozik a másikból. Ha egy projekt nem sikerül, tudom, hogy vissza kell menni az előzőhöz, és abban újra meg kell erősödni.

Azt hiszem, talán a déli-sarki expedíció óta kezdték rám mondani, hogy extrémsportoló vagyok. Előtte kenus voltam, evezős, ultrafutó — szóval sok minden is voltam. Most már én is azt gondolom, hogy extrémsportoló vagyok, ha lehet így fogalmazni, mert a legutóbbi óceánátkenuzással lezártam a magasabb veszélyfaktorú projekteket.

Érdekes, mert azt mondta, hogy alapvetően művésznek tanult. Nem tudom, hogy mindig művészembernek tartja-e magát, de van egy sztereotípia, hogy a művészek kicsit „nyeglék”. Hogy lesz egy művészből mégis ennyire komoly sportoló?

Hát, ha befutott művészről beszélünk, akkor az egy rendkívül penge illető. Nemcsak szakmailag ért az adott dologhoz, hanem elő tudja hozni magából azt, ami csak benne van, és meg is tudja mutatni a többieknek. Ezáltal ad valamit másoknak — sokszor akkor is, amikor ő már talán nem is él. Ez egy nagyon magas szintje a létezésnek, ha valaki sikeres művész tud lenni.

De az is tény, hogy hatalmas az „energia-veszteség” ezen a pályán. Annak idején a középiskolában, talán az egyetemen is mondták, hogy „a művészet olyan, mint a gőzmozdony meghajtása: az energiának a nagy része füstként távozik, és nem válik haladássá.” Ez nagyon találó. Nagyon kevesen futnak be ezen a területen, de a művészi képzés mégis jó alapot ad.

Ha az ember mögé teszi a munkát, és nemcsak a tehetségére támaszkodik, akkor ez az alap később is tartást ad. Még ha valaki nem is közvetlenül a képzőművészetben dolgozik, ez a fajta szemlélet és kitartás plusz stabilitást ad az élet minden területén.

Gyakori kritika szokott lenni az extrémsportolók felé, hogy ők nem feltétlenül csak a saját életükért felelősek. Van családjuk, egzisztenciájuk, és ezáltal egyfajta önzőségnek tűnhet, ha valaki – családos emberként – elmegy egy életveszélyes expedícióra, és esetleg meghal. Mit gondolsz, hol a felelősség? Hogyan kell erre tekinteni?

Én azt gondolom, hogy bárkiről is beszélünk itt a Földön, mindenkinek felelőssége van a környezetéért. Ha van családja, azért, de már maga a létezés is felelősséggel jár. Ha azt nézzük, hogy hány ezer generáció munkája, szeretete, küzdése, lemondása és puszta fizikai ereje van abban, hogy mi most itt ülünk és létezünk, akkor elég abszurd dolog ezzel játszadozni. Egyszerűen meg kell találni, hogyan tudunk bekapcsolódni az emberiség fejlődésébe, és meg kell tennünk azt, amit meg tudunk tenni.

Ez az alap. De ha máshonnan nézzük: aki egészségtelenül táplálkozik, nem sportol, nem figyel oda magára, túlstresszeli magát, vagy épp az alkoholig, gyorshajtásig sorolhatnánk a dolgokat – az is kockáztat. Ugyanúgy hatalmas felelőssége van a saját létezésével és a környezetével kapcsolatban. Csak mivel ezek a hétköznapi dolgok gyakoriak, és nap mint nap sokan „hullanak el” emiatt, az valahogy elfogadottá vált. „Sajnos ez történt” – mondjuk, és megyünk tovább.

Egy extrémsportoló esetében viszont, ha a világ végén történik vele valami, az egész ország arról beszél, hogy „minek ment oda”. Szerintem ez nézőpont kérdése. A legtöbb ilyen sportoló épphogy a veszélyt próbálja csökkenteni. Aki ilyesmit csinál, másként gondolkodik – már azzal, hogy elindul, és odamegy. De ebben is van fejlődés: én például nagyon fontosnak tartottam, hogy előbb-utóbb ki kell ebből szállni. És ne egy külső tragédia miatt, mert ha az zárná le, akkor az egész pályafutásom értelmét vesztené.

Úgy érezném, hogy ezzel áthúztam volna mindazt, amit addig csináltam, és egy szerencsejátékká silányítottam volna. Ezért szerintem nagyon fontos, hogy az ember tudatosan csinálja ezeket a dolgokat, és ha úgy érzi, hogy elérkezett a végéhez, hogy belül ez egy kerek, egész dolog lett, akkor tovább kell lépni.

Ha most a kártyához hasonlítjuk: lehet 19-re lapot húzni – az én olvasatomban ez kötelező. De ha bejött, akkor nem kell többet húzni, mert az már nem ugyanaz a játék. Csak hát ezt megérezni nem egyszerű. Főleg, hogy én tizennyolc évig csináltam ezt, és gyerekkorom óta – tízéves korom óta – erről álmodoztam. Szóval nem könnyű, de szükséges döntés.

Rengeteg film és könyv foglalkozik azzal, milyen nehéz egy hegymászónak vagy más extrémsportolónak letenni ezeket az álmokat. Te pedig már letettél róluk. Nehéz volt ez a döntés?

Maga a döntés körülbelül három éve érlelődött. Nem úgy volt, hogy egyik reggel felébredtem, és azt mondtam: „oké, abbahagyom”, aztán megnéztem az álláshirdetéseket, hogy mi van még ezen kívül. Ez egy nagyon hosszú folyamat volt.

Volt benne statisztikai rész, életkori szempont, fejlődési folyamat a projektek között, és egy lelki része is. Ha most találkozhatnék a tízéves önmagammal – azzal a kissráccal, aki arról álmodott, hogy egyszer átkel az óceánon, eljut a Déli-sarkra –, nem kéne magyarázkodnom neki. Nem kéne azt mondanom: „figyelj, ezt azért nem csináltam, mert…” – nagyjából minden pipa, amit ő szeretett volna. Úgy érzem, megvan az engedélyem, hogy továbbmenjek és csináljam a dolgomat.

Rendben vagyok magammal. A nehéz része inkább most jön: amikor majd időről időre beugrik, hogy milyen jó is volt az a vihar – még ha veszélyes is volt, még ha fel is borult a hajó –, azért az élmény hiányozni fog. Amit az adott, azt nagyon nehéz lemodellezni a civil, biztonságos világban.

De azt gondolom, abban is van egyfajta menőség, ha az ember abba tudja hagyni. Ennek is van üzenete. Nyilván húszévesen nem tűnt fontosnak, hogy meddig élek, hogyan élek, vagy egyáltalán, hogy ez számít-e. Harmincévesen már néha foglalkoztatja az embert, negyven fölött pedig egyre vonzóbbnak tűnik az időskor lehetősége.

Most már látom: ez nem magától történik meg. Ezért tenni kell. És ez is ennek az útnak a része.

És egyébként a kollégáin mennyire látja, hogy nehéz ebből kilépni?

Hát, kb. nulla ember lép ki ebből, úgyhogy elég nehéz, persze. Szerintem abban lehet egy picit más az én életem, hogy én mindent ennek alárendeltem. Nem volt olyan dolog, ami valaha is előrébb került volna az aktuális projektnél. Ezért tudtam olyan mélyen belemenni, és ezért jöhettek olyan eredmények különböző területeken is, hogy most már egy komplett egészként érzem ezt az egészet — nincs hiányérzetem.

De hát, nehéz. Kevés ember öregszik bele ebbe úgy, hogy nem kiég – sem fizikálisan, sem más téren –, és nem valamilyen sérülés miatt hagyja abba, hanem egyszerűen még teljesen aktív. Sőt, ha belegondolok, én most sokkal jobb állapotban vagyok fizikailag, és tudásban pláne, mint tíz vagy húsz éve. Szóval igazából most lehetne csak igazán csinálni a még nagyobb projekteket… de ugyanakkor, hol lenne annak a vége?

Több Guinness-rekordot is megdöntött, és ezeknél az utazásoknál – ha jól tudom – 76–77 napig egy kenuban tartózkodik. Ilyenkor mit érez? A többi embert győzi le, a természetet, vagy saját magát?

Hát, ha a pályafutásom különböző éveiben beszélgettünk volna, akkor valószínűleg mind a hármat mondtam volna – csak különböző időszakokban. Most már azt gondolom, hogy egyik sem. Inkább ez egy fizikai utazás A pontból B pontba, kint a nyers természetben, ahol nem lehet hibázni.

Másrészt az ember megváltozik, mire végez az úttal. Amikor kiköt, már teljesen más emberről beszélünk. Olyan ez, mint amikor valaki elmegy a Caminóra: mindegy, hogy vallási indíttatásból vagy csak azért, hogy gyalogoljon pár hétig egy irányba, más emberként tér vissza. Kiszakítja magát a megszokott környezetéből, más helyzetbe kerül, mások lesznek a prioritások – néhány hét alatt egyszerűen átalakul.

Egy ilyen veszélyes közegben, nagyon messze minden más emberi lénytől, a biztonságot adó szárazföldtől – ez hatalmas lehetőség arra, hogy az ember megváltozzon. Megismeri önmagát, a világot, meg azt az erőt is, ami odakint mozgatja az óceánt, az életet. Szerintem ez a legfőbb dolog.

Az elmúlt hónapok egy kedvenc témája lett az Otthon Start program. Célja, hogy megkönnyítse a fiatalok és első lakást vásárlók otthonhoz jutását. A program legfontosabb eleme a fix 3 százalékos kamatozású hitel, amely akár 50 millió forintig vehető fel új vagy használt lakóingatlan vásárlására, illetve építésére.

Az Otthon Start története július 2-re nyúlik vissza, amikor Orbán Viktor a Facebook oldalán egy beharangozó posztban kiírta, hogy 

Kormánydöntés: 3 százalékos kedvezményes hitel az első lakásra vagy házra. Bárkinek. Bárhol. Részletek hamarosan.

A részletek pedig hamarosan érkeztek is, amikor július közepén egy Kormányinfón Gulyás Gergely hivatalosan is bejelentette az Otthon Start programot. Fő előnyének - a 3%-os fix kamat mellett - a miniszter azt emelte ki, hogy ez egy általános, élethelyzettől független lehetőség, egyetlen feltétele, hogy az igénybe vevő első lakásvásárló legyen. Ez a merőben új konstrukció rengeteg fiatal figyelmét felkeltette, hiszen az eddigi kedvezményes hitelkonstrukciók (CSOK, Babaváró) gyermekvállaláshoz voltak kötve.

(Forrás)

A részletes szabályok július legvégén lettek megismerhetők a 227/2025. (VII. 31.) Korm. rendelettel.

Az augusztus a feszült várakozással telt. Az érdeklődők már keresték a számukra ideális ingatlant, a bankok pedig megkezdték az előkészítést, feltételek, űrlapok, informatikai rendszerek kialakítását. Létrehoztak a 3%-os hitelre alkalmas eladó ingatlanokat hirdető csoportokat. Egyértelművé vált, hogy rengetegen akarják így megvenni első otthonukat.

Arról, hogy a társadalom különböző rétegei, szakértők és befektetők hogyan reagáltak erre a konstrukcióra, az alábbi videó kielégítő választ ad:

Annyi itt is elmondható a videó tartalmáról, hogy volt, aki a lehetőséget látta benne

egy piaci alapú bankhitelhez nem lenne elég, amennyit félreraktam, de az Otthon Starthoz éppen

volt, aki szerint ez nem egy valódi lehetőség

nem találtunk Budapesten olyan ingatlant, ami beleférne az 50 milliós keretbe.

Természetesen sokan voltak sajnos, akik nem találtak ingatlant vagy anyagi körülményeik nem tetté lehetővé a vásárlást, de az ingatlanpiac így is megőrült szeptemberben. A kereslet nőtt: az ingatlan.com adatai szerint augusztusban több mint 2 millió valós felhasználó keresett eladó lakóingatlant, és több mint 410 000 telefonos érdeklődés érkezett a hirdetésekre. Ez éves szinten több mint 50 %-os növekedést jelent. Viszont a kínálat nem tudott ezzel lépést tartani. Ez pedig egyértelműen áremelkedéshez vezetett - Budapesten szeptemberben a használt lakások medián négyzetméterára már 1,36 millió Ft/m² volt, míg júliusban még 1,28 millió Ft/m²-t mutatott. Vármegyeszékhelyeken pedig 771 000 Ft/m²-re emelkedett a medián az eddigi 748 000 Ft/m²-ről.

(Forrás)

Ebben a hat hétben mintegy 3000 esetben a hiteligénylés teljes folyamata lezárult, és a folyósítás is megtörtént, 14–15 ezer kérelmező már adásvételi szerződést kötött, és jelenleg a banki bírálati szakaszban tart, további 8–10 ezer ügyfél pedig kapcsolatfelvételi vagy előminősítési fázisban van.

Vajon mit hoz a jövő? Az első hullám lecsengése után stagnálnak az árak? Vagy tovább tart az árnövekedés? Hogy fog alakulni a kereslet?

A szakértők csak nagyon óvatos előrejelzéseket mernek tenni: 

Az ingatlanárak 2025-ben tovább emelkedhetnek, akár 10–20% közötti éves áremelkedést sem lehet kizárni. Ugyanakkor megfigyelhető az, hogy az áremelkedés üteme csökken.

A következő hónapokban kiderül, hogy az Otthon Start inkább gazdaságélénkítő program, vagy valódi lakhatási reform lesz. A kereslet erősödése már látszik, de a kínálat szűkössége, a kiváró eladók és a magas építési költségek továbbra is korlátot jelentenek. A hitelpiac rugalmassága, a banki folyamatok gyorsasága és az állami támogatás fenntarthatósága egyaránt meghatározza majd, hogy az Otthon Start valóban hosszú távú sikertörténetté válhat-e.

Finnországban, ahol a szaunakultúra rendkívül erős, végeztek egy nagyszabású, több évtizeden át tartó vizsgálatot, amelynek a középpontjában a szív egészsége állt (Kuopio Ischaemic Heart Disease Study). A középpontban finn férfiak álltak – több mint kétezer résztvevőt vontak be, akiket húsz éven át figyeltek meg. A tudósok minden adatot gyűjtöttek: viselkedést, étrendet, életmódbeli szokásokat, fizikai aktivitást. Amikor azonban elkezdték elemezni az eredményeket, valami meglepőt találtak: a rendszeres szaunázás összefüggést mutatott a jobb egészségi állapottal.

A finn résztvevőket mindez aligha lepte meg. Számukra a szauna nem csupán szokás, hanem több ezer éves hagyomány – az országban több mint 9.000 éves múltra tekint vissza az izzasztókamrák kultúrája. És nem ők az egyetlenek, akik hisznek a forróság gyógyító erejében. A római fürdők, a japán onszenek vagy az amerikai őslakosok izzasztókunyhói mind arról tanúskodnak, hogy a hőhatást világszerte terápiás eszközként használták. A tudomány viszont csak most kezdi megfejteni, pontosan mi történik a testünkkel a nagy melegben.

Mi történik, amikor belépünk a szaunába?

A hagyományos finn szauna hőmérséklete elérheti a 90 °C-ot, a páratartalom pedig rendszerint alacsony, körülbelül 20%. Ez a száraz forróság azonnal beindítja a test hőszabályozó rendszerét. A bőrben található hőérzékelő fehérjék alakot váltanak, jelet küldenek az idegsejteken keresztül az agynak, amely azonnal aktiválja a védekező reakciókat. A vérerek kitágulnak, a szív gyorsabban ver, hogy a vér intenzívebben áramoljon, a bőr átmelegszik – akár 41 °C-ra is –, és megindul az izzadás. A szervezet ezzel próbálja elvezetni a hőt, és megvédeni a létfontosságú szerveket a túlmelegedéstől. Az izzadás révén a szervezet megszabadul a felesleges víztől és bizonyos anyagcsere-melléktermékektől. Emellett a bőr pórusai kitisztulnak, ami hozzájárulhat az egészségesebb, frissebb bőrkéreg kialakulásához.

Ha mindez az edzés közben tapasztalt érzésre emlékeztet, nem tévedsz: a fiziológusok szerint a szaunázás hatásai sok szempontból hasonlítanak a mérsékelt testmozgáséhoz.

Edzés vagy szauna? –> Nem helyettesíti, de kiegészíti!

A kutatók hangsúlyozzák, hogy a szauna nem pótolja a sportot, de a rendszeres hőterhelés hosszú távon hasonlóképpen erősítheti a szív- és érrendszert. Sőt, segíthet a regenerációban is.

Intenzív testmozgás során az izmokban mikrosérülések keletkeznek. Ezek helyreállítása az immunrendszer segítségével történik, ám a folyamat melléktermékeként gyulladás lép fel, amely fájdalmat és lassabb felépülést okozhat. Bár a gyulladás természetes része a gyógyulásnak, túl sok belőle hátráltathatja a regenerációt. A fiziológusok feltételezése szerint a szaunázás közben megemelkedett véráramlás felgyorsíthatja a gyógyulást: egyrészt „odaszállítja” a szükséges tápanyagokat és sejtes elemeket, másrészt segít elszállítani a salakanyagokat. Ez az oda-vissza hatás – a hő és a gyulladás egyensúlya – hosszabb távon még komolyabb egészségügyi előnyöket is hozhat.

Hősokk-fehérjék és sejtvédelem

A szaunázás egy másik fontos mechanizmust is beindít. A hő hatására úgynevezett hősokk-fehérjék (heat shock proteins) termelődnek. Ezek a molekulák védelmet nyújtanak a sejteknek: kijavítják a sérült DNS-t, és ellenőrzik, hogy a létfontosságú enzimek megfelelően működnek-e. Tanulmányok kimutatták, hogy a rendszeres szaunázók szervezetében magasabb a hősokk-fehérjék szintje, ami hozzájárulhat a sejtek hosszú távú egészségéhez.

Mit találtak a finn kutatók?

Az említett hosszú távú vizsgálatban azok a férfiak, akik heti 4–7 alkalommal látogatták a szaunát, több szempontból is egészségesebbek voltak: alacsonyabb volt a magas vérnyomás kockázata, kedvezőbb volt a koleszterinszintjük, és összességében csökkent a korai halálozás esélye is.

Sőt, azok, akik heti 4–7 alkalommal szaunáznak, 66%-kal kisebb eséllyel szenvednek el Alzheimer-kórt vagy más demenciát, mint azok, akik csak hetente egyszer ülnek be a gőzbe. A jelenség mögött több tényező áll, így az, hogy a rendszeres szaunázás fokozza az agyi vérkeringést, ami segít megelőzni a kis érbetegségeket és támogatja az idegsejtek működését. Emellett gyulladáscsökkentő hatásai is vannak, ami különösen fontos, mivel a krónikus gyulladás az Alzheimer egyik fő kockázati tényezője. Nem utolsósorban a rendszeres szaunázás csökkentheti a stresszt és javíthatja az alvásminőséget, amelyek hiánya szintén növeli a demencia kialakulásának kockázatát.

Még nincs mindenre válasz

Bár a kutatási eredmények kifejezetten ígéretesek, a tudósok óvatosságra intenek. A finn vizsgálat nem tudta teljes mértékben kizárni más életmódbeli tényezők hatását, és a következtetések egyetlen, viszonylag homogén népességre korlátozódnak. További kutatások szükségesek, hogy megértsük a szauna valódi előnyeinek mértékét és határait.

Ráadásul a hőterhelés nem mindenki számára biztonságos. Az intenzív hőhatás veszélyes lehet például várandós nőknek vagy bizonyos betegségekkel élőknek. Ezért a szaunázás jótékony hatásai ellenére nem beszélhetünk még egyértelmű, mindenki számára alkalmazható „orvosságról”.

Összegzés

A szauna több, mint a kikapcsolódás színtere: a modern tudomány egyre több bizonyítékot talál arra, hogy a rendszeres hőhatás komoly egészségügyi előnyökkel járhat – a szív- és érrendszer edzésétől a gyulladás csökkentésén át egészen a sejtek védelméig. Bár a kutatások még folyamatban vannak, a jelek arra utalnak, hogy a szaunázás valóban képes „megizzasztani” bennünket az egészség érdekében.

Több mint fél évszázados megosztottság után úgy tűnik ismét egyre többen óhajtják Ciprus újraegyesítését. Vasárnap az Észak-Ciprusi Török Köztársaság (amely államot a nemzetközi közösség nem ismer el) választói elsöprő győzelemhez segítették a sziget újraegyesítésének ígéretével kampányoló jelöltet, aki legyőzte a török kormány által támogatott, hivatalban lévő elnököt.

A szigeten a Ciprusi Köztársaság fekszik, amelynek 37%-át Törökország 1974 óta megszállva tartja, és ott 1983 óta az Észak ciprusi Török Köztársaság nevű bábállam működik. Területén található még két brit támaszpont, Akrotíri és Dekélia, amelyek nem állnak a Ciprusi Köztársaság fennhatósága alatt, hanem az Egyesült Királyság független katonai bázisai. Az újraegyesítésről szóló tárgyalások 2017-ben megszakadtak, azóta nincs előrelépés. .

Kép forrása: Magyar Nemzet

Ciprus felosztása

Ciprus 1960-ban nyerte el függetlenségét az Egyesült Királyságtól. A sziget egyes részei azonban továbbra is brit fennhatóság alatt maradtak, ahol mind a mai napig brit katonai bázisok működnek. Ekkor Ciprus lakosságának mintegy 77%-át görög ciprióták, 18%-át pedig török ciprióták alkották. A török közösségek ekkor még nem a sziget északi területén összpontosultak, mint most, hanem a sziget egészén szétszórtan, szórványban éltek.

Az ország élén egy görög ciprusi elnök és egy török ciprusi alelnök állt. Ugyanebben az évben Ciprus, Görögország, Törökország és az Egyesült Királyság aláírt egy szerződést, amely megtiltotta, hogy Ciprus bármely más állammal politikai vagy gazdasági uniót hozzon létre. Ezzel a kompromisszummal lényegében kizárták a két közösség egymással versengő céljait: a görög ciprióták által áhított Görögországgal való egyesülést, illetve a török ciprióták függetlenedési törekvéseit. A szerződés továbbá Görögországot, Törökországot és az Egyesült Királyságot a Ciprusi Köztársaság garanciavállalóiként jelölte meg, felhatalmazva őket arra, hogy szükség esetén tegyenek lépéseket az eredeti alkotmányos rend helyreállítására.

Kép forrása: Cyprusmail

A két közösség között 1963-ban erőszakos összecsapások alakultak ki, amely miatt a török ciprióták kiszálltak az állam irányításából. A helyzet annyira súlyossá vált, hogy 1964-ben az ENSZ békefenntartó erőket küldött a szigetre. Ezt követően 1974 júliusában a görögországi katonai junta támogatásával puccs történt Cipruson, amely a sziget Görögországhoz való csatolását vetítette előre. Néhány nappal később Törökország (garanciavállalói szerepére hivatkozva) katonai inváziót indított Ciprus ellen, elfoglalva a sziget északi részét és gyorsan elérték a fővárost, Nicosiát. Ezt követően fegyverszünetre és tárgyalásokra került sor, azonban Törökország augusztusban elindította inváziójának második szakaszát, amelynek során elfoglalta a sziget északi harmadát. A hadműveleteket etnikai tisztogatás és áttelepítések követték: mintegy 165 000 görög ciprióta menekült el vagy kényszerült elhagyni otthonát az északi területeken, míg körülbelül 45 000 török ciprióta költözött át a sziget déli részéről északra. Ennek következtében Ciprus ténylegesen kettészakadt: a görög ciprióták által lakott déli és a török ciprióták által uralt északi rész között az ENSZ által felügyelt ütközőzóna („zöld vonal”) húzódik azóta is.

Kudarcba fulladt tárgyalások

A Törökország kivonulását követelő ENSZ-határozatokat Ankara figyelmen kívül hagyta, és 1983-ban a török ciprióták egyoldalúan kikiáltották az Észak-Ciprusi Török Köztársaságot.

Ciprus 2004-ben csatlakozott az Európai Unióhoz, azonban az uniós jogszabályok nem érvényesek az északi területeken. Az elmúlt évtizedek során számos kísérlet történt a béke megteremtésére és a sziget végleges egyesítésére, ám ezek rendre kudarcot vallottak. A legnagyobb előrelépést az ENSZ által kidolgozott Annan-terv jelentette 2004-ben, amely egy szövetségi berendezkedésű, újraegyesített Ciprust javasolt volna. A tervről tartott párhuzamos népszavazáson a török ciprióták 65%-a támogatta a javaslatot, míg a görög ciprióták döntő többsége elutasította. Az újraegyesítési tárgyalások 2015-ben új lendületet kaptak, de 2017-ben ismét megszakadtak.

Észak-Ciprus választások

A vasárnapi észak-ciprusi elnökválasztáson a balközép ellenzéki vezető, Tufan Erhürman a szavazatok közel 63%-át szerezte meg, ezzel fölényes győzelmet aratva a hivatalban lévő elnök, Ersin Tatar felett, aki mindössze 36%-ot kapott. Erhürman az ENSZ által vezetett újraegyesítési tárgyalások újraindítását szorgalmazza, és ígéretet tett arra, hogy fontolóra veszik a ciprusi kérdés szövetségi alapú rendezésének lehetőségét.

Akadályok

Először is, Észak-Ciprus szinte teljesen Törökországtól függ energia-, gazdasági és katonai támogatás tekintetében. Törökország az egyetlen nemzetközi partnere és összekötője a külvilággal, ami hatalmas befolyást biztosít Ankarána az észak-ciprusi politikára, és korlátozni fogja Erhürman mozgásterét. A politikus ezt nyíltan elismeri: bejelentette, hogy első hivatalos látogatását Erdoğannál teszi, és külpolitikáját „Törökországgal egyeztetve” kívánja folytatni.

Erdoğan méltóságteljesen reagált az általa támogatott jelöltje vereségére, gratulált Erhürmannak, és a választásokat a „demokratikus érettség” bizonyítékának nevezte. Ugyanakkor a külügyminisztere nem sokkal korábban megismételte: „A ciprusi kérdés egyetlen reális megoldása a szigeten két különálló állam elismerésében rejlik.” Erdoğan nacionalista koalíciós partnerei közül legalább több politikus is felszólította az észak-ciprusi parlamentet a ciprusi újraegyesítés elutasítására, és a Törökországhoz való csatlakozásra.

Kilátások az újraegyesítésre

Ha Erhürmannek sikerülne is bizonyos fokú önállóságot szereznie, a görög ciprusi oldalon is akadnak komoly kihívások, amelyek a békefolyamatot tovább nehezíthetik. Mint már említettük, a 2004-es újraegyesítési tervet a görög ciprióták utasították el, és a 2015-ös elnökválasztás után tapasztalt rövid optimizmus is szertefoszlott, amikor a tárgyalások 2017-ben több kritikus ponton megrekedtek.

A Tufan Erhürman vezette új észak-ciprusi kormány győzelme új lökést adhat a békefolyamatnak. Erhürman támogatja az ENSZ és a nemzetközi közösség által szorgalmazott szövetségi megoldást, amelyben a két közösség közös állam keretein belül osztozna a hatalmon. Ez éles ellentétben áll elődjével, Ersin Tatarral, aki az elmúlt öt évben (Erdoğan támogatását élvezve) a kétállami megoldást hirdette, elutasítva az újraegyesítés gondolatát. Tatar politikája nem segítette Észak-Ciprus nemzetközi legitimitásának növelését. Erhürman szerint ez inkább fokozta az izolációt. Az új elnök földcsuszamlásszerű győzelme arra utal, hogy sok török ciprióta osztja ezt a frusztrációt, és hogy a sziget északi, nagyrészt világi lakossága egyre elégedetlenebb a török iszlamista kormány befolyásával.

Kép forrása: Anadolu Ajansi

A választásokra reagálva a ciprusi elnök, Níkosz Hrisztodulídisz gratulált Erhürman győzelméhez, és megismételte, hogy kész érdemi tárgyalásokat folytatni a ciprusi kérdésről. Mindezek ellenére az újraegyesítés előtt továbbra is súlyos jelentős akadályok állnak.

További kérdések is megoldásra várnak: visszatérhetnek-e a menekültek korábbi otthonaikba, és mi lesz azokkal a török bevándorlókkal, akik az 1974-es megosztás óta telepedtek le az északi részen? Visszaadják-e a földeket, vagy kártérítés jár majd? És hogyan befolyásolná az újraegyesítés a tágabb görög–török feszültségeket, különösen a kelet-mediterrán gázmezők körüli vitákban?

Az elmúlt bő két hétben Magyarországon és a világ más pontjain a nyilvánosságot egy potenciális amerikai-orosz, majd később egy amerikai-orosz-ukrán csúcstalálkozó foglalkoztatta, melynek helyszínéül az amerikai elnök és Putyin egyaránt Budapestet nevezték meg. Az esetleges békekötés és a csúcstalálkozó közeljövőben történő megrendezése azonban hamar lekerült a napirendről. Ennek ellenére a budapesti csúcstalálkozó sok szempontból kiemelt helyszínné tenné a magyar fővárost az aktuálpolitikában és történelmi viszonylatban egyaránt. Az ilyen konferenciák jelentőségének áttekintéséhez ebben a cikkben néhány fontos 20. századi találkozót mutatunk be.

Teheráni konferencia – 1943.

A Teheráni konferencia 1943. novemberében zajlott, a második világháború fordulópontján, amikor a Harmadik Birodalom taktikai fölénye megtörni látszott a frontvonalakon. Ez volt az első alkalom, hogy a három nagy szövetséges hatalom: Franklin D. Roosevelt amerikai elnök, Winston Churchill brit miniszterelnök és Sztálin a Szovjetunió vezetője személyesen találkozott. A fő cél a Németország elleni háború közös stratégiájának megalkotása és összehangolása volt.

A Teheráni konferencia

A legfontosabb döntésnek a második front Franciaországban történő megnyitása tekinthető, amely később a normandiai partraszálláshoz vezetett. Emellett a felek megegyeztek abban is, hogy a Szovjetunió hadba lép Japán ellen Németország legyőzése után, de tárgyaltak a háború utáni európai rendről, Lengyelország határairól és a Németország sorsáról is. A konferencia nagyban megerősítette a szövetségesek együttműködését, és előkészítette a háború gyorsabb lezárását, emellett pedig diplomáciai áttörést jelentett a szovjetek és a nyugati hatalmak között.

Panmindzsoni fegyverszüneti tárgyalások – 1951-1953.

A Koreai háború 1950-ben kezdődött, de a kiegyenlítődő erőviszonyok miatt gyorsan patthelyzetbe torkollott. A súlyos veszteségek és a nemzetközi feszültségek miatt 1951. júliusában megkezdődtek a fegyverszüneti tárgyalások Panmindzsonban. A tárgyalásokon részt vett Észak-Korea, Kína és az ENSZ-erők, utóbbiakat Douglas MacArthur korábbi szerepe után amerikai katonai vezetők képviselték. A tárgyalások hosszan elhúzódtak, főként a hadifoglyok és a demarkációs vonal kérdései miatt. Végül 1953. július 27-én aláírták a fegyverszüneti egyezményt, amely megállította a harcokat, létrehozta a demilitarizált övezetet (DMZ), és rögzítette a frontvonalakat.

A panmindzsoni megállapodás

Bár formális békeszerződés azóta sem született, az egyezmény stabilitást teremtett és máig meghatározza a koreai félsziget geopolitikai helyzetét. Ez a tárgyalás a háborús patthelyzetből való kilépés egyik klasszikus példája lett. Az ilyen ‘félmegoldás-szerű’ fegyverszüneti megegyezés napjainkban is sok szakértő szerint az ukrajnai harcok egyik alternatív befejezését hozhatja, így a budapesti találkozó szempontjából releváns példa a panmindzsoni megállapodás.

Genfi csúcstalálkozó – 1955.

A Genfi csúcstalálkozó 1955. júliusában zajlott és az első olyan nagy nemzetközi találkozónak tekinthető második világháború után, ahol a keleti és a nyugati tömb vezetői tárgyalóasztalhoz ültek. Részt vett rajta Dwight D. Eisenhower amerikai elnök, Nikolaj Bulganin szovjet miniszterelnök, Anthony Eden brit és Edgar Faure francia politikusok. A tárgyalások fő témái a katonai leszerelés, Németország újraegyesítésének lehetősége, valamint az európai biztonság kérdései voltak.

Tárgyalás Genfben

Bár konkrét megállapodás nem született, a csúcstalálkozó légköre a feszültség enyhítését szolgálta. A résztvevők először próbálták magas szintű diplomáciai eszközök keretében javítani a nemzetközi kapcsolatokat és megteremteni a békés együttélés alapjait a kialakuló hidegháborús helyzetben. A genfi találkozó fontos szimbolikus lépés volt a hidegháborús párbeszéd megnyitásában. A budapesti csúcs lehetséges eredményeit illetően a nemzetközi közvélemény az elmúlt napok hírei alapján a genfi találkozó eredményeinél kézzel foghatóbb konklúziót remél.

Camp David-i megállapodások – 1978.

1978. szeptemberében Jimmy Carter amerikai elnök közvetítésével történelmi jelentőségű béketárgyalás zajlott Camp Davidben. Menáhem Begin izraeli miniszterelnök és Anvar Szadat egyiptomi elnök részvételével a találkozón a több évtizedes arab-izraeli konfliktus egy fontos szakaszát sikerült lezárni. Tizenkét napnyi intenzív tárgyalás után megszületett a Camp David-i keretmegállapodás, amely két dokumentumból állt: az egyik Egyiptom és Izrael közötti béke alapelveit, a másik a palesztin kérdés rendezésének elveit tartalmazta. Ennek nyomán 1979-ben aláírták a békeszerződést, amelynek értelmében Izrael kivonult a Sínai-félszigetről, Egyiptom pedig elismerte Izrael államiságát. A megállapodás áttörést jelentett a Közel-Keleten: bizonyította, hogy háborúból diplomáciai úton is lehetséges béke. Ugyanakkor a palesztin kérdést nyitva hagyta, ami később újabb feszültségek forrása lett.

A háromoldalú megállapodás résztvevői 

Reykjavíki csúcstalálkozó – 1986.

A Reykjavíki találkozót 1986. októberében tartották, a hidegháború egyik legfeszültebb, de egyben legreménytelibb időszakában. Ronald Reagan amerikai elnök és Mihail Gorbacsov szovjet főtitkár találkozott Izland fővárosában, Reykjavíkban.

A tárgyalások középpontjában a nukleáris fegyverzet radikális csökkentése és a fegyverkezési verseny mérséklése állt. Ugyan nem született azonnali megállapodás, a felek példátlan nyíltsággal tárgyaltak teljes nukleáris leszerelésről is. A megbeszélések elakadtak az amerikai rakétavédelmi program (SDI) miatt, de az eredmény mégis történelmi volt: megnyitotta az utat az 1987-es INF-szerződéshez, amely megszüntette a közepes hatótávolságú rakéták egy részét Európában. A találkozó a kölcsönös bizalom erősítésének és a hidegháborús feszültségek enyhítésének egyik legfontosabb állomása lett.

Reagan és Gorbacsov

A bemutatott példák alapján beláthatjuk, hogy a Budapestre tervezett béketárgyalás jelentősége valóban történelmi, a nemzetközi gazdasági és geopolitikai eseményekre hatalmas potenciális hatással bírhat, de természetesen csak akkor, ha valamikor valóban megrendezik.

Miközben az Európai Unióban éppen Ukrajna csatlakozásáról folynak viták, aközben a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége, azaz az ASEAN csendben tovább bővült: 11 tagúvá vált a szövetség.

Kelet-Timor október 26.-án csatlakozott az államszövetséghez, és az idei értkezleten más régiós országok neve is felmerült potenciális tagjelöltként (például Banglades, vagy Pápua-Új Guinea). Ebben a cikkben arra keressük a választ, hogy mi az az ASEAN, milyen szerepet játszhat a világpolitikában, mi a bővülés oka, és milyen kihívások várhatók a jövőben.

A Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetségének bővülése

Háttér

Az ASEAN Kelet-Timor csatlakozásával immár 11 tagállamból áll: Brunei, Kambodzsa, Indonézia, Laosz, Malajzia, Mianmar, a Fülöp-szigetek, Szingapúr, Thaiföld és Vietnám. A szervezet célja a gazdasági növekedés gyorsítása, a regionális országok együttműködésének elősegítése, valamint a béke és biztonság fenntartása Délkelet-Ázsiában. Kevesen tudják, de az ASEAN a immáron a világ egyik legnagyobb kormányközi együttműködése: a tagországok területe közel 4,5 millió négyzetkilométert fed le, az összlakosság több mint 680 millió fő, összesített GDP-je pedig már 3,8 billió dollár. A szervezetet még 1967-ben hozta létre Indonézia, Malajzia, a Fülöp-szigetek, Szingapúr és Thaiföld, mivel tartottak tőle, hogy a kommunizmus terjedése az ő régiójukban is felgyorsulhat (lásd: Vietnám). A tagok létszáma az 1990-es években emelkedni kezdett, amikor Délkelet-Ázsia kistigris országai óriási gazdasági fejlődésnek indultak (Vietnám, Laosz, Mianmar, Kambodzsa).

Integráció és sikerek

Noha szokták az ASEAN-t az Európai Unióhoz hasonlítani, a két szervezet jelentősen eltér egymástól. Az EU egy ma már jelentős mértékben integrált szupranacionális, nemzetközi értelemben vett jogi személy, amely önálló intézményekkel, tisztviselőkkel és jogszabályokkal rendelkezik, míg az ASEAN egyelőre csak kormányközi együttműködésen alapul.

Az ASEAN pedig mind gazdaságilag, mind politikailag és kulturálisan is jóval sokszínűbb az EU-nál. Például Szingapúr a világ egyik leggazdagabb és legfejlettebb országa, míg Mianmar a világ legszegényebb országai közé tartozik. Politikailag az ASEAN tagjai között vannak demokratikus köztársaságok, monarchiák és egypártrendszerben működő államok is.

Kép forrása: ASEAN Malaysia 2025

Ennek ellenére az elmúlt évtizedekben egyre szorosabbá vált a tagállamok közötti együttműködés, és számos jelentős eredményt értek el. 1995-ben a szervezet nukleáris fegyvermentes övezetté nyilvánította magát, az 1997-es ázsiai pénzügyi válság után valutacsere-megállapodást kötöttek, 2007-ben pedig elfogadták az ASEAN Chartát, amely lefektette a szervezet jogi és intézményi alapjait. A tagországok közötti vámok gyakorlatilag megszűntek, és az ASEAN kezdeményezte az óriási RCEP szabadkereskedelmi megállapodást is, amely magában foglalja a 10 tagállamot, valamint Kínát, Dél-Koreát, Japánt, Ausztráliát és Új-Zélandot.

Kihívások

A két legnagyobb biztonsági fenyegetés (a mianmari polgárháború és a Dél-kínai-tenger vitás kérdései) terén viszont az ASEAN tagállamok megosztottak és nehezen találnak közös álláspontot.

Mianmarban 2021-ben tört ki polgárháború, miután a hadsereg megdöntötte az addig regnáló kormányt. Ekkor az ASEAN elfogadott egy ötpontos konszenzust, amely azonnali tűzszünetet és párbeszédet sürgetett. Ennek azóta sem tudtak érvényt szerezni, a háború azóta is tart. A szervezet nem tudott határozottan fellépni, részben a be nem avatkozás elvéhez való ragaszkodás és a tagállamok megosztottsága miatt. Indonézia, Malajzia és Szingapúr például keményebb álláspontot képviseltek, míg Kambodzsa, Laosz és Thaiföld inkább a békülékenyebb utat támogatták.

Kép forrása: BBC

Komoly kihívás lesz az is, hogy az ASEAN hogyan reagál majd a mianmari katonai rezsim által bejelentett – sokak szerinti „látszatválasztásokra”. A szervezet a Dél-kínai-tenger kérdésében is megosztott: Kína követelései négy ASEAN-tag (köztük a Fülöp-szigetek és Vietnám) érdekeit sértik. Több mint két évtizede tárgyalnak megoldási javaslatokról, egylőre eredmény nélkül. A vitákban közvetlenül érintettek jogilag kötelező érvényű megállapodást szeretnének, míg az olyan Kína-barátabb államok, mint Kambodzsa és Laosz, óvatosabbak.

Kelet-Timor csatlakozása

Több mint 25 évvel az utolsó bővítés után, 2025 októberében Kelet-Timor lett az ASEAN 11. tagja, amivel a blokk végre minden délkelet-ázsiai nemzetet magában foglal. Kelet-Timor Indonéziával osztozik a Timor-szigeten, egy egykori portugál gyarmat, körülbelül 1,4 millió lakossal. Az ország a 20. század utolsó negyedében brutális indonéz megszállás alatt állt, majd 2002-ben nyerte el függetlenségét. A csatlakozásig vezető út nem volt zökkenőmentes: 2002-ben megfigyelőként ismerték el az államot, 2011-ben kérvényezték a teljes tagságot, 2022-ben elvi támogatást kaptak, majd 2025 októberében hivatalosan is taggá váltak.

A csatlakozás elhúzódásának oka, hogy Kelet-Timornak bizonyítania kellett, hogy képes megfelelni három fő követelménynek: politikai-biztonsági, gazdasági és szociokulturális szinten is. A késlekedés hátterében az is áll, hogy több tagállam aggódott egy viszonylag szegényebb és fejletlenebb ország befogadása miatt.

Kép forrása: MSN

Mivel minden akadály elhárult, így mind Kelet-Timor, mind az ASEAN számára előnyös a csatlakozás. Kelet-Timor az utóbbi években sokat fejlődött, de még mindig óriási a szegénység, gazdasága kevéssé diverzifikált, erősen függ az olajbevételektől, és pénzügyi válság fenyegeti a szuverén alap folyamatos kimerítése miatt.

A tagság révén Kelet-Timor részesévé válik az ASEAN által kötött szabadkereskedelmi egyezményeknek, csatlakozik az ellátási láncokhoz, új befektetőket vonz a régióba, és gyorsul az ország gazdasági növekedése. Az ASEAN pedig innentől fogva egy teljes régiónak látja el a képviseletét, és növekedik a demokratikus hitelesség is, hiszen Kelet-Timor az egyetlen teljesen szabad és demokratikus ország a régióban a Freedom House szerint.

Emellett az ASEAN jelentős szerepet vállalhat Kelet-Timor fejlődésében is, és kihasználhatja az ország stratégiai elhelyezkedését a Délkelet-Ázsia és a Csendes-óceán közötti tengeri kereskedelmi útvonalakon. Ugyanakkor a csatlakozás új kihívásokat is hoz: az új tagállam belépése, különösen egy erősen demokratikus országé, még nehezebbé teheti a konszenzuson alapuló döntéshozatalt. Emellett Kelet-Timor alacsony GDP-je tovább növeli az ASEAN fejlettségi szakadékát.

További bővítés?

Kelet-Timor csatlakozása egy új bővítési hullám kezdete lehet. Az idei ASEAN-csúcson Indonézia elnöke támogatását fejezte ki Pápua Új-Guinea csatlakozása iránt, és Banglades is jelezte csatlakozási szándékát. Ám számos akadály áll előttük: többek között az, hogy a tagsághoz minden jelenlegi tag egyhangú jóváhagyása szükséges, és a jelenlegi szabályok szerint csak délkelet-ázsiai országok lehetnek tagok, amit Pápua Új-Guinea és Banglades nem teljesen fed le.

Az orosz-ukrán háborúval a drónok a modern hadviselés alapvető elemei lettek. Olcsók, könnyen és tömegesen bevethetők, kicsik, ezért nehezebb őket észrevenni és a gyártásuk, valamint a szoftveres fejlesztésük villámgyorsan alkalmazkodik (autonóm funkciók, rádiómentes vezérlési megoldások). Emellett bevetésük kevesebb embert igényel. A légvédelemre nézve ez paradigmaváltást jelent, a drónok ellen nem feltétlenül a nagy, drága rendszerek a legjobbak, hanem a többrétegű, villámgyorsan reagáló C-UAS (Counter-UAS) képesség.

De akkor hogyan védekezzünk a drónok ellen?

Ez az a kérdés, amelyet minden országnak fel kell tenni, hiszen mint látjuk a modern háborúk egyik elgfontosabb fegyverévé vált a drón, és olyan légvédelmi rendszereket kell kiépíteni, amelyek ezek észlelésében is kiválóak. Elég csak az elmúlt hónapok Európába berepülő drónincidenseit megfigyelni, a jelenlegi légvédelmi rendszer nincs erre felkészülve.

A háborús tapasztalatok azt mutatják, hogy a leghatékonyabb védelem több, egymást kiegészítő lépésből áll:

1. Észlelés és korai figyelmeztetés
   Fejlett micro-Doppler radarok, optikai és termikus kamerák, C2-szoftverek növelik a felismerést időjárási viszonyoktól függetlenül.
2. Soft-kill (elektronikai) eszközök
   RF-jammer, GPS-spoofing, cyber-takeover rendszerek jól működnek a kereskedelmi, rádiós vezérlésű drónok ellen. De az optikai kapcsolatok, a teljesen autonóm rendszerek vagy a tethered megoldások ezt kijátsszák. Ráadásul polgári térben jogi korlátok is nehezítik ezen eszközök alkalmazását.
3. Hard-kill és fizikai akadályok
   Hálók, hálólövők, kis kaliberű fegyverek, lézerek és HPM (High-Power Microwave) rendszerek, ezek fizikailag semlegesítik a célpontot. A hagyományos fegyverektől a modern energiabombákig széles a paletta, de mindnek megvannak a korlátai (hatótáv, időjárás, energiaigény).
4. Low-tech, taktikai megoldások
   Forgó szögesdrót, hálócsapda, úton elhelyezett akadályok, ezek különösen hasznosak stratégiai pontoknál, vagy amikor a támadó tethered kábeleket akar megcélozni. Néha a legegyszerűbb csapda a leghatékonyabb.

A száloptikás drónok maradványa az ukrán harcmezőn. Kép forrása: Reddit

A legnagyobb ígéret: lézerek és HPM

A lézerek előnye, hogy olcsóbb „lövedékekkel” (árammal) dolgoznak, és pontosan célzott tűzzel képesek semlegesíteni egyes drónokat. Gyengeségük viszont az időjárás, a köd, eső és a por jelentősen csökkentheti hatékonyságukat továbbá a gyakorlati hatótávolság sem az erősségük. Jelenleg inkább kiegészítő megoldásnak tűnnek.

A HPM-rendszerek erős mikrohullámú impulzusokkal több drónt tudnak egyszerre „lekapcsolni” vagy használhatatlanná tenni. Hátrány: nagy energiaigény és korlátozott gyakorlati tapasztalat. De ha ipari és energetikai kapacitás megvan hozzá, komoly védekező eszköz válhat belőlük.

A Epirus amerikai cég Leonidas nevű HPM-rendszere. Kép forrása: Epirus

Drón-interceptorok: drón a drón ellen

Az egyik leggyorsabban terjedő paradigmává váltak az interceptor platformok. Olcsó quadkopterek, amelyek hálóval vagy kinetikus ütközéssel semlegesítik a támadó UAV-t. Előnyük a költséghatékonyság és mobilitás, hátrányuk a logisztika és hogy nem minden helyzetben alkalmazhatók. Ukrajna sikeresen kísérletezett ezzel a taktikával a fronton.

Az MARSS európai védelmi cégének egyik drón-interceptora. Kép forrása: MARSS

A drónok főszereplőjévé váltak az orosz-ukrán háborúnak és úgy tűnik az orosz hibrid eszköztárában is kiemelt szerepet kapnak. Európának fel kell készülnie a drónok kivédésére és tanulni a szomszédban folyó háború tapasztalataiból.

Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök „nagy Izraelről” szóló kijelentései óriási felháborodást váltottak ki az arab világban. Amikor arról kérdezték nemrég egy interjúban, hogy mennyire érzi magáénak a ’nagy Izrael’ vízióját, Netanjahu azt felelte: "nagyon is."

Bár a "nagy Izrael" kifejezés jelentése időről időre változott, általában arra a törekvésre utal, hogy Izrael kiterjessze határait azokra a területekre, amelyeket vallási alapon isteni ígéretként tartanak számon.

Napjainkban ez Izraelt, a palesztin területeket – Gázát és Ciszjordániát –, valamint a Golán-fennsíkot foglalja magában. Az izraeli kormány jelenlegi lépései – a Gáza feletti ellenőrzés megszilárdítása, Ciszjordánia annektálásának lehetősége, a Golán-fennsíkon elfoglalt pozíciók megerősítése, valamint az újonnan elfoglalt szíriai területek birtokba vétele – mind azt a benyomást keltik, mintha a „nagy Izrael” felépítése komoly, elérhető cél lenne. Ebben a cikkben ennek a törekvésnek a hátterét mutatjuk be.

Gázai övezet

Egy átfogó, hosszútávú békemegállapodás kilátásai a Gázai-övezetben talán soha nem tűntek olyan távolinak, mint most, különösen azután, hogy Izrael nemrég Katarban megsemmisítette a Hamász politikai irodáját és tárgyalódelegációját – egy olyan országban, amely kulcsszerepet játszana a két fél közötti közvetítésben.

(A Hamász politikai irodája Katarban. Kép forrása: ABC News)

Mindezek után nem megalapozatlan azt feltételezni, hogy az izraeli kormány valójában nem érdekelt a Hamásszal való tárgyalásban, hanem inkább teljesen át akarja venni a Gázai-övezet feletti ellenőrzést, majd ugyanúgy, mint Ciszjordániába, zsidó telepeseket akar betelepíteni, végül pedig annektálni. Az új izraeli katonai offenzíva (amelynek célja Gázaváros elfoglalása) lehet ennek a szélesebb körű hatalomátvételnek az első lépése.

(Térkép egy izraeli konferencián a Gázai-övezetben létrehozandó izraeli-zsidó telepekről. Kép forrása: NBC News)

Mindeközben a befolyásos szélsőjobboldali miniszterek – például Bezalel Smotrics– és a telepespárti szervezetek nyíltan támogatják, hogy Izrael annektálja Gázát, valamint a korábban felszámolt zsidó telepek újjáépítését.

Ciszjordánia

A jelenlegi helyzet teljes megértéséhez fontos látni, hogy Ciszjordánia – beleértve Kelet-Jeruzsálemet is – a tervezett palesztin állam szíve lenne. Ezt a területet Izrael 1967-ben, a hatnapos háború során foglalta el Jordániától, és azóta tartja katonai megszállás alatt.

(Ciszjordánia, Kép forrása: ENSZ)

Az 1990-es években aláírt oslói egyezmények korlátozott önkormányzatiságot biztosítottak a palesztinoknak. Ma körülbelül 3 millió palesztin él Ciszjordániában, mellettük pedig további mintegy 700 000 zsidó izraeli telepes, akik több száz telepen és előőrsön laknak. Ezeket a mesterségesen létrehozott telepeket a nemzetközi jog illegálisnak tekinti. A telepesek egy része vallási meggyőződésből költözik ide, másokat inkább gyakorlati szempontok – például az alacsonyabb megélhetési költségek – vezérelnek.

Az izraeli kormányok évtizedeken át támogatták a ciszjordániai zsidó települések terjeszkedését, de a folyamat a jelenlegi Netanjahu-kormány alatt gyorsult fel igazán. 2023-ban példátlan számú építési engedélyt adtak ki új telepeslakásokra, 2024-ben pedig több földet nyilvánítottak állami tulajdonná, mint bármely korábbi évben. A múlt hónapban pedig jóváhagyták a hírhedt, régóta vitatott és széles körben elítélt E1-es telepesprojektet, amely mélyen benyúlna Ciszjordániába. Ez gyakorlatilag elszakítaná Kelet-Jeruzsálemet Ciszjordánia többi részétől, és elvágná a Ramallah és Betlehem közötti útvonalat. Bezalel Szmotrics nyíltan kijelentette, hogy a telep létesítésével

„örökre eltemethető a palesztin állam gondolata”.

(Kép forrása: peacenow.org)

Miközben egyre több ország ismeri el a palesztin államiságot, Szmotrics most azt szorgalmazza, hogy Izrael annektálja Ciszjordánia 82%-át, vagyis vonja egyoldalúan saját szuverenitása alá a terület nagy részét. Javaslata „maximális területet és minimális arab lakosságra” törekszik: csak hat, egymástól elszigetelt palesztin város és környéke maradna ki az annektálásból.

Annektálási törekvések és regionális feszültségek

Noha Bezalel Szmotrics a legaktívabb szószólója az annektálásnak, ezzel nincs egyedül. Az izraeli Kneszet elsöprő többséggel szavazott meg egy szimbolikus indítványt, amely támogatta Ciszjordánia annektálását, miután tavaly hasonló arányban szavaztak a palesztin állam létrejötte ellen. Ugyanakkor a kormány egyelőre nem tervezi a terület közvetlen annektálását, mivel az arab országok heves tiltakozása világossá tette, hogy ez lényegében véget vetne az Izraellel való diplomáciai közeledés reményének, sőt visszafordítaná az eddigi folyamatokat.

Az Egyesült Arab Emírségek, amely 2020-ban az Ábrahám-egyezmények keretében normalizálta kapcsolatait Izraellel – azzal a feltétellel, hogy Izrael leállítja az annektálásra vonatkozó terveit –, ebben a hónapban figyelmeztetett: az annektálás „vörös vonal” lenne.

Egyébként nem lenne precedens nélküli, ha Izrael a nemzetközi tiltakozás ellenére mégis végrehajtana egy annexiót.

A Golán-fennsík

A Golán-fennsíkot, amely egy stratégiai jelentőségű magaslat és amelynek nagy részét Izrael 1967-ben foglalta el Szíriától, 1981-ben annektálta az ország. Ezt a lépést a világon egy állam sem ismerte el – egyedül az Egyesült Államok a Trump-kormány idején, 2019-ben. A Golán-fennsíkon jelenleg mintegy 31 ezer izraeli telepes és körülbelül 24 ezer, drúz szíriai arab él.

(Golán-Fennsík. A világoskék területeket 2024 végén foglalta el Izrael. Kép forrása: Pew Research Center)

Tavaly az izraeli kormány bejelentette, hogy a telepek bővítésével meg kívánja duplázni a Golán-fennsík zsidó lakosságszámát. Szíria Aszad-rezsimének tavaly év végi bukása után Izrael tovább növelte ellenőrzését, és megszállta az ütközőzónát a Golán-fennsík és Szíria között. Az izraeli hadsereg stratégiai pontokat foglalt el, többek között a Hermón-hegyen, amelyről belátható a szíriai főváros, Damaszkusz. Izrael védelmi minisztere kijelentette, hogy a hadsereg határozatlan ideig fog maradni, mert létfontosságúnak tartja az ott élő közösségek védelmét a fenyegetésekkel szemben – miközben folytatja a szíriai célpontok elleni csapásokat, és figyelmeztették a szíriai csapatokat, hogy ne lépjenek be a három legdélibb kormányzóság területére.

Mindeközben Dél-Libanonban az izraeli erők öt stratégiai helyszínen maradtak a határ túloldalán, szintén határozatlan ideig. Leszögezték: nem vonulnak vissza mindaddig, amíg a Hezbollah fenyegetést jelent – ez pedig hosszú ideig eltarthat, tekintve, hogy a Hezbollah kevés hajlandóságot mutat a lefegyverzésre.

Összességében, bár a telepesprogram és az annektálásról szóló viták nem új keletűek, az utóbbi években egyértelműen nagy lendületet kaptak. Izrael Libanonban és Szíriában is „biztonsági ütközőzónákat” hozott létre. Egyre nyilvánvalóbbá vált az is – különösen a legutóbbi katari izraeli légicsapás után –, hogy az izraeli kormány gyakorlatilag figyelmen kívül hagyja a nemzetközi közvéleményt. Az egyetlen ország, amely valóban nyomást gyakorolhatna, az Egyesült Államok, ám úgy tűnik, Washington inkább támogató. Az amerikai különmegbízott, Tom Barrick nyersen fogalmazott: Izrael szemében a térképen húzott határoknak nincs jelentőségük – „oda mennek, ahová akarnak, akkor, amikor akarnak, és azt teszik, amit szükségesnek tartanak az izraeliek és határaik védelmében.”

Sopron Division🌳

’56 izzó őszének elfeledett története dióhéjban.

Sopron, Erdőmérnöki Főiskola, 1956. Öröm az ürömben. November 4-ét követően a megtorlástól tartva - MEFESZ-es szervezkedés, fegyveres rendfenntartás - a tanári kar fele, a hallgatók jelentős többsége először Ausztriába, onnan néhány hét után az óceánon át Kanadába megy. Együtt maradva és összetartva, aki fegyverrel lépte át a határt, azt bevárva, hogy kiengedjék a hadifoglyok közül. Tudomásul vették, hogy sokaknak ez túl nagy váltás, ők a kontinensen maradtak, sokan haza is tértek Magyarországra.

A forradalmat követően a néhány hétig nyitott határokon távozva, majd az ausztriai bizonytalan heteket kivárva Liverpoolból az Empress of Britain fedélzetén vágtak neki Amerikának. Brit Kolumbia kormánya felajánlotta, hogy Vancouverben, a UBC-n (University of British Columbia) folytassák szovjet tankok által félbeszakított tanulmányaikat. Roller Kálmán dékán és három hallgató decemberi repülőútjukról visszatérve számoltak be, hogy szabad a pálya, optimálisak a kinti körülmények.

(1957-ben folytatódhatott a szemeszter - Forrás: forestry.ubc.ca/about/our-history/sopron-story/)

1959-ben végzett az az évfolyam, akik első éveiket még itthon kezdték, de már odaát fejezték be. Érdemes nézni a borítóképen látható neveket, kevés kanadait talál az ember. A 60-as évek elejéig bezárólag 140-nél is több diák szerzett diplomát. A végzettek 80%-a kanadai lakos maradt, 15% az Egyesült Államokban folytatta és mindössze 4-5%-uk választotta Európát, alátámasztva azon hipotézist, mely szerint, amennyiben az emigránsok egzisztenciát teremtenek (ház, autó, biztos munkalehetőség) a választott országban, parányi az esély a hazatérésre.

És egy kis aktualitás

Sokat hallani arról, hogy innen - mármint Magyarországról - mindenki elmegy, habár a ,,kivándorlóország" napjaink egyik, pláne 1956 fényében nagy mítosza, amit muszáj komplexen értelmezni. 

A kivándorlás számos európai nemzetet érintett az elmúlt évszázadokban az olaszoktól az írekig, a másfél millió kitántorgó emberünkről nem is beszélve - a nagy költő ,,adatelemzése" egy külön írás témája. Annyi bizonyos, hogy a minden értelemben megnyíló határoknak hála, eltérő indokokkal ugyan, ám természetesen sokan választották a külföldi életet. Globalizált világunkban, kiváltképp Európában és a még életben lévő schengeni egyezmény kapcsán furcsaság vitatni a kivándorlást és azon sajnálkozni, hogy a népesség egy látható, de összességében kis csoportja rövidebb-hosszabb időre külföldön próbál szerencsét, miközben a rendszerváltás egyik pozitív hozadéka pontosan a fizikai és intellektuális értelemben megnyíló határok voltak.

Mit oly sok mindent, ezt sem önmagában szükséges értelmezni. Fontos mutató a kiköltözők-hazaköltözők aránya, amelyet górcső alá véve azt látjuk, hogy korántsem annyira "szalagcímes" a helyzet. Magunkat nézve sem és nemzetközi/régiós összehasonlításban sem, utóbbinál a lengyel-román tengely csúnyán mondva magasra tette a lécet.

(Statista: Az Unió más EU-tagállamokban élő állampolgárainak száma 2023-ban, országonkénti bontásban)

Az ábra nem pontos, azonban kiválóan érzékelteti a valóságot, a tendenciákat. Általánosságban elmodható, hogy arányaiban a horvátok és a bolgárok negyede, a románok ötöde (!!), de a Lengyelország több, mint tizede más tagállamok lakosa. Itthon ugyanezen szám 10% alatti.

Nézzünk egy tipikus példát, a számokat minden esetben kerekítem:

2023

• Ebben az évben körülbelül 36 ezren vándoroltak ki - "egy ceglédnyi ember". (Avagy miből lesz a nagycím).
• Az alaposság sajnos, nem sajnos megkívánja, hogy szóljunk a cca. 24 ezer hazatérőről, így a kapott különbség nagyjából 12 ezer fő lesz. Itt akár meg is állhatnánk, ám ne tegyük.
• Akad ugyanis uszkve 11 ezer külföldön született, de magyar állampolgárságú bevándorló is, akik feltehetőleg gyermekek vagy külföldön állampolgárságot szerző egyének. Az ekkor kapott különbség pedig alig ezer fő!

A mindenkori kormányzatnak mindezektől függetlenül felelőssége megteremteni az itthoni boldoguláshoz szükséges körülményeket, ám írásomban szerettem volna rávilágítani arra, hogy kivándorlás és kivándorlás, valamint annak értelmezései között mekkora szakadék tátong. Sopron és 1956 története merőben más világ, mint a 2004, majd '10 utáni Magyarországé.

„Emigrációba nem megy az ember, hanem kényszerül.” - írja naplójában Barankovics István a Demokrata Néppárt első embere, miután a Rákosi Mátyással folytatott „sorsdöndő beszélgetés” után 1949-ben elhagyta az országot. Az említett mondat ma valahogy így nézne ki:

Emigrációba mehet az ember, nem kényszerítik!