Reaktor

„A legnagyobb görög város, és mind közül a leggyönyörűbb” – Így jellemezte Ciceró azt a Szirakúzát, mely Szicília déli részén helyezkedik el és melyet sokáig görög telepesek lakták. Magna Graecia egyik legfontosabb városa volt, a régészek Kr. e 734-33 körülre teszik az alapítását és Archiász nevéhez kötik.

A város elkerülhetetlen sorsa volt a Karthágóiakkal való csata, köszönhetően a földrajzi elhelyezkedésének. A Kr. e. 48-ban lezajlott himériai ütközettben Szirakúza legyőzte a karthágoi csapatokat.  Itt született Archimédesz is, az egyik legnagyobb ókori matematikus, és fénykorában 250 ezren lakták. Ez mára már lecsökkent 113 ezerre.

Viszonylag egyszerű dolgunk van, ha megszeretnénk látogatni a várost, hiszen nagyon könnyen elérhető tömegközlekedéssel a reptérről, vagy akár a nagyobb városokból is. Cataniai reptérről óránként megy busz, a menetidő kb. 1 óra, a jegy pedig 6 euro.

Az első benyomás kicsit kettős lehet mikor megérkezünk Szirakúzába és nem Ortigia szigetén van a szállásunk. Szirakúza igazi szicíliai város a maga sajátos jellemével: megtalálhatjuk itt a gyönyörű építészetet, parkokat, ókori romokat, pálmákat, de jelen van a szemét és az őrült autósok is. Ez a benyomás azonban gyorsan elpárolog, ha hagyjuk, hogy elcsábítson minket a város hangulata.

Első benyomások Szirakúzában. Saját készítésű kép

Ortigia szigetére belépve, mintha egy másik Szirakúzába csöppennénk, a tenger mellettünk, az ókori építészet, a kis bájos sikátorok, gyönyörű, a szieszta után élettel teli főtér fogad minket. Ortigián nehéz melléfogni az ételekkel is, szinte minden étterem kiváló, és árban is barátiak. A tészták 8-12 euro között mozognak.

A sziget fő látványossága a Castello Maniace vár, melyet 1232 és 40 között emelhettek fel a tenger mellé. A vár a bizánci Maniakes tábornok nevét viseli, akik sikeresen be tudták venni a várost 1038-ban. Eredetileg a várba csak egy (ma már feltöltött) vizesárkon átívelő hídon keresztül lehetett bejutni. A vár jellegzetessége a díszített kapu. Ma a vár látogatható, és Szirakuszában helyi turisztikai látványosság.

Ortigia vára. Saját készítésű kép

Ortigia szigetén az építészet nagyon változatos, főleg barokk házakat találunk, de jelen vannak görög, római stílusú házak is. A gyönyörű forrás a tenger mellett Arethusa nimfa nevéhez és legendájához köthető. Arethusa Alpheios szerelme ellen menekült a szigetre, ahol Artemisz istennő forrássá változtatta őt (a képen látható forrás), azonban itt sem menekült Alpheiostól, hiszen megtalálta Arethusát és saját vizét összengedte a nimfáéval. Ez a tenger és a forrás összekötődését jelképezi.

Arethusa  forrása. Saját készítésű kép

A Piazza del Duomo Ortigia főtere, ahol bármelyik étterembe, vagy kávézóba beülve élvezhetjük a nyüzsgő olasz estéket.

Piazza del Duomo a főtéren. Saját készítésű kép

Ajánlatos kipróbálni a hajókázást is a szigeten, 15-20 euro között ellátogathatunk a közeli barlangokhoz, ahol gyönyörű sziklapartokat láthatunk és élvezhetjük a hullámzó Földközi-tengert is egy órában.

Kilátás Szirakúza szikás partjára a hajóról. Saját készítésű kép

Szirakúza másik leglátványosabb része, az Ortigia szigeten kívül a nyugatra elhelyezkedő régészeti lelőhelyek. A fő látványosság kétségtelenül a görög színház, amely legalább Kr. e. 5. századig nyúlik vissza. 138 négyzetméterével a legnagyobb színház Szicíliában. Találhatunk egy római amfiteátrumot is itt, amelyet gladiátor harcokra használtak.

Szirakúzai görög színház. Kép forrása: visitsicily

Szintén régészeti lelőhely a Latomie-i mészkőbányák, amelyeket börtönöknek is használtak. Most egy trópusi kertté alakították át egzotikus növényfajokkal. A fő látnivalók itt a Dionüszosz füle barlang, Orecchio di Dionisio és a Grotta dei Cordari.

Dionüszosz füle barlang. Kép forrása: visitsicily

Összességében, már a képekből is látható, hogy ha Szicíliában járunk Szirakúzát mindenképp meg kell látogatni, gazdag történelmi emlékei miatt, ezek mellé pedig gasztronómiai élményt és még tengert is kapunk.

Olaszországot 2024-bne többen hagyták el, mint a második világháború óta bármikor. A 156 000 fő talán nem tűnik soknak egy 59 milliós országban, viszont a valódi probléma nem a mennyiségben rejlik, hanem abban, hogy kik hagyják el az országot: fiatalok. Mérnökök, orvosok, informatikusok. Azok az emberek, akik munkára, illetve családalapításra legalkalmasabb életszakaszukban vannak.

(Kép forrása: The Economist)

Olaszország egyre mélyebb kivándorlási válsággal néz szembe – folyamatosan csökken a munkaerőpiac és a gazdasági teljesítmény és egyre súlyosabb a demográfiai válság.

Olaszországban nincs jogszabályban rögzített minimálbér, hanem ágazati szintű kollektív szerződések határozzák meg a béreket, amelyeket a szakszervezetek és a munkáltatói szervezetek kötnek. Ezek a szerződések a munkavállalók mintegy 80%-ára kiterjednek.

A gyakorlatban azonban a szabályozás nem érvényesül, ami hátrányt okoz a munkaadók számára. Sokan részmunkaidőben dolgoznak, a gyakornokok és az atipikus munkaviszonyokban (pl.: távmunka, idénymunka, alkalmi munka) foglalkoztatott munkavállalókra nem terjed ki a megállapodás hatálya. Éppen ezért rengetegen kénytelenek alacsony bérekért és rossz munkakörülmények között dolgozni.

(Kép forrása: Pressenza)

Ugyanebben az időszakban olyan országokban, mint Németország vagy Franciaország, kétszámjegyű reálbérnövekedés volt. Még a közelmúlt gazdasági fellendülése idején is az olaszországi reálbérek az euróövezet legalacsonyabb értékei közé tartoztak. Sok fiatal munkavállaló rövid távú szerződések megkötésére kényszerül. Tovább rontja a helyzetet, hogy az oktatásba fektetett idő nem térül meg. Az egyetemet végzett fiatalok Olaszországban nagyobb eséllyel fognak képzettségükhöz képest alacsonyabb minőségű munkát végezni, mint európai társaik.

Olaszországban nemcsak az országból való kivándorlás jelent problémát, hanem a belső migráció is: délről északra. Ez a megosztottság mély történelmi gyökerekkel rendelkezik, de ma leginkább a munkahelyek, az infrastruktúra és a lehetőségek különbségein keresztül érzékelhetők. Calabria, Szicília és Campania régióiban a legmagasabb a fiatalok munkanélküliségi rátája egész Nyugat-Európában. A közszolgáltatások minősége alacsony, kevés befektetés irányul ezekbe a régiókba, a közlekedési infrastruktúra hiányos, a szélessávú internethez vagy minőségi oktatáshoz való hozzáférés jelentősen elmarad az országos átlagtól.

(Kép forrása: Open Culture)

Eközben az északi régiók, (Lombardia, Emilia-Romagna) – Olaszország ipari központjai – továbbra is vonzzák az olasz és külföldi munkavállalókat. Olyan városok, mint Milánó és Bologna, fejlett gazdasággal, jó minőségű közszolgáltatásokkal és hatékony közigazgatással rendelkeznek. A különbségek tehát nemcsak gazdasági, hanem demográfiai természetűek is. Ahogy a fiatalok elhagyják a déli régiókat a születések száma zuhanni kezd, iskolákat zárnak be, és a lakosság egyre gyorsabban elöregszik. Minél inkább kiürül a dél, annál nehezebb megfordítani a folyamatot. Egyes helyeken pl.: Moline régió, komplett városrészek ürültek ki, helyi vállalkozások zártak be, a kórházak a szakemberek megtartásával küzdenek. Teljes tartományok sodródtak a hosszú távú hanyatlás felé.

Az elmúlt évtizedben Olaszországban 100 000 fővel csökkent az egyetemi diplomával rendelkezők száma, a legnagyobb csökkenés a 25 és 34 év közöttiek körében történt. A legnépszerűbb célországok Németország, az Egyesült Királyság, Franciaország és Svájc. Az utóbbi években egy új jelenség is felütötte a fejét: olasz felmenőkkel rendelkező külföldiek – főleg Latin-Amerikából – addig Olaszországba költöznek, amíg meg nem szerzik az állampolgárságot, majd visszatérnek a származási országukba, az uniós állampolgárságukkal együtt. Ez a gyakorlat annyira elterjedtté vált, hogy 2025-ben Olaszország szigorította a származás alapján történő állampolgárság megszerzésére vonatkozó jogszabályokat.

(Kép forrása: Statista)

A kivándorlás gazdasági ára óriási: elemzők szerint 2011 óta már több mint 130 milliárd euró veszteséget okozott az ország  gazdaságának. Mivel a legtehetségesebb fiatalok mennek el, csökkennek az innovációs, versenyképességi lehetőségek. Ráadásul minél több képzett szakember távozik, annál nehezebb beruházásokat vonzani vagy jövedelmező iparágakat kiépíteni – ami újabb generációkat fog arra ösztönözni, hogy máshol keressék a jövőjüket.

Több európai ország is hasonló problémákkal küszködik. Viszont kevés fejlett gazdaság veszíti el ilyen ütemben a képzett munkaerejét – és még kevesebb teszi ezt úgy, hogy közben nem jönnek új tehetségek a helyükre. A kép még egyenlőtlenebb, ha Olaszországon belül nézzük: sokszor már a születési hely is meghatározza, hogy valaki marad-e vagy elmegy. Olaszország lakossága 2014 óta folyamatosan csökken – és a fogyás üteme gyorsul. 2023-ban a teljes termékenységi ráta 1,21 gyermek volt, ami történelmi mélypont, messze elmaradva a 2,1-es reprodukciós szinttől, és egyben Európa egyik legalacsonyabb értéke. 2024-ben Olaszországban mindössze 370 000-en születtek és 651 000-en haltak meg. A demográfiai válság mértéke döbbenetes: Olaszország ma Európa legidősebb országa, a mediánéletkor 49 év. Jelenleg minden 100 munkaképes korú olaszra mintegy 38 nyugdíjas jut, és ez a szám a következő évtizedekben meredeken fog emelkedni.

Kép forrása: ResearchGate

A kormány tisztában van a problémával: tavaly megkezdték az alapjövedelem-program egyes elemeinek visszavágását, miközben a hangsúlyt inkább a foglalkoztatási ösztönzőkre helyezték. A cél a szociális kiadások csökkentése és az emberek visszaterelése a munkaerőpiacra. A kritikusok szerint a támogatások megnyirbálása a munkaerőpiac reformja nélkül csak tovább nehezíti az amúgy is kiszolgáltatott helyzetben lévők életét.

A kormány több családpolitikai intézkedést is bevezetett a csökkenő születésszám megállítására. Ezek között szerepel a megnövelt „bébi bónusz”, adókedvezmények a többgyermekes családoknak, valamint a hosszabb ideig tartó, magasabb összegű anyasági ellátás. Az első jelek azonban azt mutatják, hogy ezeknek kevés hatásuk van – mert a gond gyökere nem a pénz, hanem a biztonság hiánya. Azért vállalnak kevesen gyermeket, mert a lakhatás megfizethetetlen, a munkalehetőségek bizonytalanok és sokan nem látnak elég stabil jövőt ahhoz, hogy családot alapítsanak.

A bevándorlás kérdésében a kormány még óvatosabb. Bár Olaszországnak fiatal munkavállalókra lenne szüksége a munkaerőhiány enyhítésére, a közvélemény továbbra is szkeptikus. A legális migrációs lehetőségek bővítése helyett a közbeszéd inkább az illegális bevándorlás megszüntetéséről szól.

Mivel az államadósság a GDP mintegy 140%-át teszi ki, Olaszország mozgástere korlátozott. Egyszerre kell csökkenteni a költségvetési hiányt és a jövőbe fektetni, így alig van helye merész, hosszú távú terveknek. Jelenleg Olaszország a fogyó népesség és a politikai ellenállás szorításában vergődik. Néhány reform ugyan elindult, de a több évtizedes stagnálás megtöréséhez szükséges szerkezeti változások még egyelőre hiányoznak.

(Borítókép forrása)

Minden év március 8-án világszerte megemlékezünk a nemzetközi nőnapról – egy olyan napról, amely egyszerre ünnep és felszólítás a változásra.

Bár sokak számára ez a dátum ma virágok és köszöntések napjaként ismert, eredete és jelentése mélyebb: a nők jogaiért folytatott küzdelem, az egyenlőség és a társadalmi igazságosság melletti kiállás napja. 

A nőnap gyökerei – a kezdetek a 20. század elején

A nemzetközi nőnap története az 1900-as évek elejére nyúlik vissza, amikor a nők munkafeltételeinek, politikai jogaiknak és társadalmi elismerésének javításáért kezdtek szervezett mozgalmak születni. 

Ezt követően 1910-ben a németországi Clara Zetkin javaslatára egy nemzetközi nőmozgalmi konferencián elhatározták, hogy évente egyszer – minden országban – megünneplik a nők küzdelmét az egyenlőségért. 

Március 8 – a dátum jelentősége

Az első hivatalos Nemzetközi Nőnapot 1911. március 19-én tartották Ausztriában, Dániában, Németországban és Svájcban, ahol több mint egymillió ember tüntetett a nők választójoga, foglalkoztatáshoz való egyenlő hozzáférés és diszkrimináció elleni küzdelem érdekében. 

A március 8-i dátum végül 1917-ben vált igazán jelentőssé, amikor az oroszországi Petrográdban (mai Szentpétervár) a nők „kenyeret és békét” követelve vonultak utcára – ez a mozgalom hozzájárult a cári rendszer bukásához és a nők választójogának kiterjesztéséhez.

Később 1921-től március 8-a lett a hivatalos nemzetközi nőnap, amely a világ számos országában hivatalos ünneppé vált. 

A nemzetközi nőnap jelentése ma

A nőnap ma már több, mint egy emléknap:

• Ünnepeljük a nők eredményeit – társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális területen egyaránt. 

• Felhívjuk a figyelmet a nemek közötti egyenlőtlenségre – például a bérszakadékra, oktatáshoz való hozzáférésre, választójogokra vagy a nemi alapú erőszak elleni küzdelemre. 

• Felszólítást adunk a változásra és cselekvésre – hogy ne csak beszéljünk az egyenlőségről, hanem konkrét lépéseket tegyünk érte. 

Az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) 1977 óta hivatalosan is támogatja a nőnapot, és világszerte különféle programokkal, kampányokkal és rendezvényekkel hívja fel a figyelmet a nők jogaira és esélyegyenlőségére. 

Miért fontos ma is?

Bár az elmúlt évszázadban jelentős előrelépés történt, a nemzetközi nőnap ma is aktuális: számos országban a nők még mindig kevésbé jutnak hozzá oktatáshoz, kevesebb fizetést kapnak ugyanolyan munkáért, és továbbra is küzdeniük kell a jogi, gazdasági és társadalmi egyenlőségért. 

A nőnap így egyszerre ünnep, emlékeztető és felszólítás – arra, hogy tiszteljük a múltban elért eredményeket, értékeljük a jelen kihívásait, és aktívan dolgozzunk a jövő igazságosabb világáért. 

(Borítókép forrása)

Sanghaj egykori francia koncessziós területén áll egy épület, amely mára a város egyik legismertebb és legkedveltebb pontjává vált. A Wukang-épület (Wukang Mansion), avagy korábbi nevén a Normandie jellegzetes, ék alakú formája több környező utca találkozásánál határozottan kijelöli ezt a kis városi teret, és ma is állandó háttere a városról készült fényképeknek, közösségi média posztoknak és előszeretettel bicikliznek vagy sétálnak erre mind a külföldi turisták, mind pedig a helyi sanghajiak. Az 1924-ben készült épület Sanghaj egy csendesebb környékén helyezkedik el, és érdekes magyar vonatkozással is rendelkezik! Eredeti neve Normandie Apartments volt, tervezője pedig Hudec László, magyar származású építész. Jelentősége pedig túlmutat önmagán – egyszerre lenyomata Sanghaj koncessziós korszakának és egy rendkívüli magyar építészeti életút emblematikus darabja is.

Az épület történetének hátteréhez Kína 19. századi helyzetére kell visszatekintenünk: az ország fokozódó külső nyomás alá került, az ópiumháborúk és az azt követő egyenlőtlen szerződések révén a kínai kikötővárosok, így Sanghaj megnyitásához vezetett. Nyílt városként Sanghaj végre elérhetővé vált a külkereskedelem számára, kikerülve a szigorú kínai joghatóság alól és gyors fejlődés indult be a városban, fontos nemzetközi kereskedelmi és pénzügyi központtá emelve. Ebben a környezetben születtek meg a koncessziós területek: először a britek, majd a franciák, amerikaiak és japánok is leválasztottak egy-egy sanghaji szeletet és saját városnegyedeiket, avagy koncesszióikat alakították ki itt. Kína ebben a geopolitikai kényszerben így kénytelen volt teret engedni a nyugati hatalmak gazdasági és jogi jelenlétének, ám ezzel megelőzhette a komolyabb gyarmatosítást.

A francia koncessziós terület sajátos pozíciót foglalt el Sanghaj városszerkezetében: kevésbé volt ipari és pénzügyi központ, inkább lakó- és kulturális térként fejlődött. Városépítészeti szempontból európai mintákat követett, széles utcák, fasorok, korszerű infrastruktúra és viszonylag rendezett közterek jellemezték és ezek láthatók itt ma is. A jogi és közigazgatási környezet stabilitása miatt a terület vonzó volt nemcsak a francia lakosság, hanem más európai szakemberek, értelmiségiek és vállalkozók számára is, ez a közeg kedvezett az építészeknek is, akik viszonylag nagy mozgástérrel dolgozhattak egy gyorsan növekvő városban.

Hudec László (1893–1958) ebbe a világba érkezett meg az első világháborút követően. Az építész Besztercebányán született, és már gyermekkorától kezdve a nyári szünetekben építkezéseken dolgozott apjával, Hugyecz György építőmesterrel. Tanulmányait Budapesten folytatta a Műegyetemen és 1914-ben építészdiplomát is szerzett, állást kapott egy irodánál és az egyetemen is tanársegédként – ám az I. világháború kitörése után besorozták a fiatal építészt. Egy visszavonulás során orosz fogságba kerül, megbetegszik, így felkerül a hadirokkant vonatra, ám innen megszökik és a besorozástól félve keletre tart egészen Sanghajig jutva 1918-ra. Tiszteletbeli magyar konzul lesz 1942-ben, de ‘44 októberében a magyarországi nyilas hatalomátvételkor lemond és mint a Magyar Egyesület elnöke próbál segíteni menekülő zsidó családoknak. Kínát 1947-ben a kommunista hatalomátvételkor hagyta el végül és telepedett le feleségével és lányával Amerikában, Berkeley-ben.

Hudec Sanghajban elsősorban lakóházakat, irodaházakat, mozikat és szállodákat tervezett, munkáiban a modernizmus és az art deco formajegyei domináltak többnyire. Építészetét nem kifejezetten a látványos formai kísérletezés, hanem inkább a funkcionalitás, a városi környezethez való illeszkedés és a megrendelői igényekhez való alkalmazkodás határozta meg, épületei így visszafogottak, ugyanakkor korszerűek voltak, és jól illeszkedtek a gyorsan modernizálódó Sanghaj városszövetébe. Lehetőségeit származása is meghatározta, mivel Magyarország nem tartozott a Kínával egyezséget kötő, extraterritoriális előnyöket élvező országok közé, a kínai megrendelők tudták, hogy saját törvényeik rá is vonatkoznak.

Ezzel együtt is ő nyerte el Sanghaj első felhőkarcolójának, a Park Hotel tervezését, mely a ma is turistáktól hemzsegő Nanjing Roadon helyezkedik el, Sanghaj híres Bund promenád közelében. A 22 emeletes épület megvalósítása számos műszaki és pénzügyi kihívással járt, azonban mérföldkőnek számított: a város történetében először egy ilyen méretű épület egyetlen centimétert sem süllyedt. A Park Hotel az új kínai burzsoázia modernségre és eleganciára törekvő önképének szimbólumává vált, és évtizedeken át Ázsia legmagasabb épülete volt.

Innen nem messze helyezkedik el a Wukang-épület, Hudec valószínűleg jelenleg legfotózottabb munkája. Meglepetésemre, a kora téli napon, mikor ellátogattam a környékre, a hideg ellenére is rengeteg fiatal külföldi turista készített képeket a magyar építész alkotásával. Az épület egy éles szögű telken áll, több utca találkozásánál, ami komoly tervezési kihívást jelentett – Hudec erre az adottságra pedig tudatosan reagált: az ék alakú alaprajz nem kényszermegoldás, hanem egy építészeti válasz. Ez a városi térformálás erős vizuális fókuszt hoz létre, ami ma is érezhető az itt csoportosuló, érdeklődő turisták tömegeiben. 

Története szorosan összefonódik lakóinak sorsával is – az 1920-as és 1930-as években elsősorban külföldi bérlők és a sanghaji kulturális elit tagjai éltek itt; a ház különösen népszerű volt a kínai filmipar szereplőinek körében. Lakói között ismert színészek és rendezők voltak, ám Mao Ce-tung hatalomra kerülésével, a kulturális forradalom megindulásával (1966) az egykori művészlakók politikai üldöztetés célpontjaivá váltak. Az épületet a Vörös Gárda „Anti-Revizionista Torony” névre keresztelte át, több lakóját pedig zaklatás, meghurcolás érte. A kulturális forradalom idején a Wukang-épület, avagy korábbi nevén a Normandie az öngyilkosságok helyszíneként is ismertté vált, ami miatt a köznyelvben „ugródeszkaként” emlegették.

A Wukang-épület tehát lakóépületként funkcionált, ami különösen érdekes a mai ikonikus státusza mellett. Nem reprezentációs céllal, hanem a városi lakók számára készült, korszerű lakásokkal és modern infrastruktúrával. Napjainkban pedig Sanghaj egyik legtöbbet fényképezett épülete, miközben jelentősége nem pusztán esztétikai: az épület a város történeti rétegzettségének is jól érzékelhető eleme lett. Egyszerre idézi fel a koncessziós korszak örökségét és illeszkedik bele a kortárs városi identitásba. Hudec életművében a Wukang-épület bár nem a legnagyobb léptékű alkotás, mégis különleges helyet foglal el: emberléptékű, a városi szövetbe jól beágyazott épület. Ezen keresztül jól példázza azt a szemléletet, amely Hudec munkásságát is jellemezte: a funkció, a kontextus és a forma kiegyensúlyozott viszonyát.

Az első kérdésem az lenne, hogy ön azelőtt, hogy a közéletbe bekapcsolódott volna, fizikus kutató volt. Hogyan vezet egy kutató útja a közéletbe? Hosszabb ez az út a kutatói pályáról, vagy magán a pályán belül történt a váltás?

Én 1991-ben egy nagyobb kutatóintézet igazgatója lettem, egy intézetigazgató pedig már eleve közel van a közélethez. 1995-ben aztán létrehoztuk a Professzorok Batthyány Körét, ami egy konzervatív egyetemi tanári kör volt, és ezen keresztül egyre gyakrabban vettem részt a közéletben. 1998-ban pedig megkerestek az új kormánytól, és felkértek az államtitkári posztra. Gyakorlatilag így kerültem a politikába.

Amikor felkérték, ez önben milyen érzéseket keltett? Motiváló volt, vagy inkább aggódott a feladat miatt?

Sokféle érzés volt bennem. Érdekes a történet: épp a CERN-ben ültem a laboratóriumban, készültem a kísérletemre. Ott 24 órában dolgoztunk, mint a bányában. Felhívtak telefonon, és ott, az éjszakai műszak közben volt időm töprengeni rajta, hogy mit kezdjek ezzel a felkéréssel. Végül azért döntöttem a segítség mellett, mert láttam, hogy egy nagyon fiatal gárda került a politikába, és úgy éreztem, a felsőoktatási és kutatási tapasztalataimmal hasznos tudok lenni a rendszer működtetésében. Egyfajta küldetés volt ez.

Nagy elhivatottsággal vágott bele a magyar oktatás alakításába. Így visszagondolva, majdnem 30 év távlatából, mennyire érzi sikeresnek ezt az időszakot?

Voltak komoly sikereink. A diákhitel bevezetése például jó dolog volt, vagy a kerettantervek létrehozása, amik irányt adtak az iskoláknak. A kutatói világ is örült az akkori nemzeti kutatási programoknak. Összességében azt a négy évet sikeresnek érzem.

A fizika egy exakt tudomány, tényekre épül. Mennyire volt éles a váltás a közélet felé, ami – szemben a fizikával – sokkal inkább az érzelmekre vagy az improvizációra épít?

Valóban, a politika sokszor improvizál, de a tudományos háttér épp a racionális döntésekben segített. A kutatásban megtanuljuk végiggondolni: ha ezt teszem, annak mi lesz a következménye. Ez a fajta gondolkodás sokszor hiányzik a politikából. Hasznos volt, hogy nem csak a pillanatnyi érzelmek alapján döntöttünk, hanem megpróbáltuk látni a döntéseink 5-10 vagy akár 15 éves távlatait is. Stabilitásra van szükség; ha rángatjuk az oktatási rendszert, ahhoz sem a tanár, sem a szülő nem tud alkalmazkodni.

Sokan mondják, hogy a szakértők és technokraták kora leáldozóban van, és a populista hangok erősödnek meg. Erről mit gondol?

Ennek szerintem az az oka, hogy az emberek jobban szeretik azt hallani, hogy minden szép és minden jó. A szakértők ezzel szemben néha szembesítik őket azzal, hogy valamit miért nem lehet megcsinálni. Rossz tendencia, hogy azoknak hisznek, akik „könnyű álmokat” ígérnek. Például a kormánynak önmagában nincs pénze, az mindig az emberek pénze.

A COVID óta mintha kialakult volna egy általános bizalmatlanság a tudománnyal szemben. Tudósként hogyan látja ezt?

A technológiai fejlődés olyan könnyűvé tette az életünket, hogy sokan azt hiszik, nincsenek már korlátok. Beleszédültünk a jólétbe. De a tudomány is vétkes néha, mert túlígér: azt a látszatot kelti, mintha mindent meg tudna oldani, pedig ez nem igaz. Akik buta összeesküvés-elméletekben akarnak hinni, azokkal nehéz mit kezdeni. Vannak laposföld-hívők is, de ettől még a föld nagyjából gömb alakú marad.

Ön mindig vállaltan konzervatív értéket képviselt. Mit jelent ma konzervatívnak lenni?

Számomra ez azt jelenti, hogy a jó gyakorlatokat megőrizzük, és csak akkor változtatunk, ha meggyőződtünk róla, hogy az valóban jobb lesz. Csak a változtatás kedvéért nem szabad bolygatni egy rendszert. A társadalomban csak olyan változtatást szabad elindítani, amit kellően végiggondoltunk.

Ma minden tudás ott van a zsebünkben az interneten keresztül. Hogyan tartható meg a tudomány tekintélye ebben a helyzetben?

Az illúzió, hogy a zsebünkben van a tudás. Hiába van ott a mesterséges intelligencia, ha nem tudunk jól kérdezni. Ahhoz, hogy valaki jó kérdést tegyen fel, elmélyült tudásra van szüksége. A tudomány mára kicsit iparággá vált, ahol teljesítménykényszer van, cikkeket kell gyártani. Én ezzel nem értek egyet. A nagy felfedezések nem tervszerűen, rendelésre érkeznek.

Zárásként, mivel motiválna egy mai fiatalt? Miért érdemes tudományokkal foglalkozni?

Azért, hogy értse a körülötte lévő világot. A világ megértése ugyanis tiszta örömforrás. Ha értem, hogy mi miért történik, az ugyanolyan élvezetet ad, mint egy jó ennivaló, a csokoládé vagy egy komoly sportteljesítmény. Ezért az örömért viszont dolgozni kell.

Ez a teljes beszélgetés rövidített, összefoglalt leirata!

A 2022 február 24-én kezdődő orosz támadás következményei nem csak Ukrajna sorsát változtatták meg, hanem az orosz hadsereg képességeit is alapjaiban próbára tette. A négy évnyi folyamatos háború során az orosz hadsereg alkalmazkodni kényszerült az új típusú harctéri kihívásokhoz, és beépíteni tapasztalatokat az újjáépítéshez. Az orosz katonai vezetés továbbra is egy olyan hadsereg kiépítését tűzte ki célul, amely képes szembeszállni a NATO-val, ám a 2022 óta eltelt időszak során a stratégia és a struktúra folyamatosan alakult a harctéri tapasztalatok és a logisztikai kihívások hatására. Cikkünkben az ISW és az IISS adatai alapján vizsgáljuk, milyen képességekre tett szert, és milyen korlátokkal küzd ma az orosz haderő a négy éves folyamatos háború után.

A háború árán Európa megtanulta, hogy az oroszokat sem alábecsülni sem túlbecsülni nem szabad. A The Guardian átfogó cikke szerint 2021-22 telén az európai nemzetbiztonsági szolgálatok nem hittek a CIA-nek, sem pedig a brit MI6-nek arról, hogy Putyin meg fogja támadni Ukrajnát, és mindezzel megborítja a megszokott világrendet, pedig az amerikaiak hónapokkal a támadás előtt összerakták, hogy lesz támadás, a kérdés csak az, hogy mikor. Maga Zelenszkij elnök sem volt hajlandó elhinni, sőt elzárkózott tőle, és arra hivatkozott, hogy háborúval fenyegetik és ijesztgetik a népet, ami árt az ukrán gazdaságnak. Ám gyorsan kiderült, Putyin komolyan gondolta a tervét. Bár azt fontos megjegyezni, hogy nem épp az elképzelés szerint alakult, a gyors lerohanás helyett, a döntés egy elhúzódó háborút eredményezett.

Az orosz hadsereg az ukrajnai invázió kezdetén nem tudta megvalósítani azt a gyors, tervezett lerohanást, amely pár hét alatt kivívta volna a győzelmet.  Hamar felszínre kerültek a személyi állomány és főként a tisztikar képzettségi problémái, a parancsnoki lánc lassúsága, valamint a hadműveleti szintű koordináció hiányosságai. Ezek jelentős mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a kezdeti offenzíva nem érte el stratégiai céljait, és a konfliktus gyors győzelem helyett elhúzódó, állásháborús küzdelemmé alakult.

Persze ehhez az orosz hadseregnek gyorsan kellett alkalmazkodni, mindezt a folyamatot pedig Valerij Geraszimov tábornok vezette, akit Putyin 2023. január 11-én nevezett ki az ukrajnai támadó erők főparancsnokává. A változások a rugalmasnak szánt, azonban sérülékeny hadviselést szervezetileg és taktikailag is egy elhúzódó, állásháborús konfliktushoz kezdték igazítani, mivel egyértelműen ez rajzolódott ki egy évvel a konfliktus kezdete után. A hadsereget lassú, felőrlő-támadó műveletekre optimalizálták, magas veszteségek árán elérhető korlátozott előretörésekkel. Ez a megközelítés képes volt kisebb hadműveleti sikerekre, azonban nem tette lehetővé a gyors, nagyszabású manővereket, amelyek nagy sikereket mutatnának a harctéren. A mai napig ezt látjuk, az oroszok haladnak, de nagyon lassan és rengeteg áldozattal.

Tehát láthatjuk jelneleg Moszkva terveztt hadsereg modernizációja, újjáépítése egy már jelentősebben gyenge, állásháborúra optimalizált haderőből indul ki, nem pedig a 2022 előtti, tervezett képességekből. Az orosz katonai vezetés deklarált célja egy NATO-léptékű konfliktusra is alkalmas haderő felépítése, azonban ennek ütemét és koherenciáját alapvetően meghatározza, hogy mennyire képes a jelenlegi, állásháborúban kialakult struktúrákra reálisan építeni, és azokat meghaladni.

Mik lehetnek a tervezett újjáépítés fő irányai?

Az ISW szerint az orosz haderő várhatóan nem a 2022 előtti struktúra újrafelhasználását veszi elő. Egyrészt Moszkva törekedni fog a harckocsik tömeges bevethetőségére és manőverező képességének továbbfejlesztésére, másrészt természetesen a drónokra való építkezés, harmadrészt pedig ismét előtérbe kerülhet a nagy hatótávolságú precíziós csapásmérő képességek fejlesztése.

Érdemes megvizsgálni a jelenlegi ezsközkapacitást és a várható fejlesztéseket ezek szerint is, hiszen a háború a személyi állomány mellett a technikait érinti leginkább.

A szárazföldi haderő az ukrajnai veszteségek ellenére alkalmazkodott a háborús körülményekhez, és az eszközállomány tekintetében akár már el is érhette a 2022 előtti szintet. A jelenleg rendszerben lévő alakulatok technikai és személyi hiányosságai legkésőbb 2027 eleje körül kiegyenlíthetők lehetnek. Amennyiben a felújítási és gyártási ütem fenn tud maradni, a tervezett kibővített szárazföldi haderő teljes felszerelése 2030–2035 közötti időszakra tehető.

Moszkva pedig azt is bizonyította, hogy képes jelentős mennyiségű haditechnikai eszközt és lőszert külföldről beszerezni, többek között iráni drónokat vagy észak-koreai tüzérségi lőszereket és rakétákat.

A haditengerészet terén már vegyesebb a kép. A Fekete-tengeri Flotta komoly veszteségeket szenvedett, ugyanakkor a Balti Flotta lényegében érintetlen maradt, ahogy az Északi Flotta is, amely Oroszország stratégiai rakétahordozó képességének jelentős részét biztosítja. A baltikum, így a NATO szempontjából Oroszország A2/AD képességei jelenthetnek veszélyt, amelyekkel zavarhatja a partokat.

Oroszország veszteségeket szenvedett a harci helikopterek, csapásmérő repülőgépek és egyes nagy hatótávolságú bombázók terén, ugyanakkor a teljes légierő-képesség összességében továbbra is jelentős maradt. Nagyon fontos haladás, hogy külön fegyvernemi ágat hozott létre a drónok számára, és várhatóan tovább növeli a számukat és persze a fejlesztésbe is tetemes összegeket öl.

NATO számára a legfontosabb megfontolandó dolog az ISW elemzői szerint, hogy nem szabad abból indítani a NATO-ra vonatkozó előrejelzéseket, hogy Oroszország Ukrajnában nagyon lassan halad. Az ukrán fegyveres erő immár többéves, intenzív harctéri tapasztalattal rendelkezik, védelmi állásait folyamatosan fejleszti, és a harci tapasztalatokat folyamatosan értékeli, ezáltal olyan technológiai–taktikai integrációt valósított meg, amelynek jelenleg nincs közvetlen megfelelője a NATO keleti-szárnyán. Éppen ezért félrevezető lenne pusztán az ukrajnai lassú orosz előrehaladásból arra következtetni, hogy Oroszország rövid távon nem jelenthet komoly kihívást a szövetség keleti tagállamai számára.

Ráadásul mozgosítás terén is érzékelhető a fenyegetés, a 44. hadsereg megalapításával mely Kareliaban a finn határhoz közel állomásozik. Továbbá légvédelmi és elektronikus hadviselési rendszerek folyamatos telepítése is folytatódott a baltikum határvonalára. Itt az oroszok fő profilja a szürke-zónás műveletek és a hibrid hadviselés. A német hírszerzés szerint 2029-re, az IISS becslései alapján 2035-re az orosz képességek teljes kapacitást fognak tudni produkálni az ukrán háború ellenére is.

Mint látható az oroszok tanultak a harctéri tapasztalatokból és szépen lassan visszaépítik képességeiket. Ezért fontos, hogy a NATO minél inkább késleltesse ezt a folyamatot, ha már akadályozni nem képes. Európának minél inkább érdeke, hogy az orosz hadsereg ne tudja visszanyerni a kapacitásait, hiszen egy esetleges baltikumi fenyegetés katasztrofális lenne. Márpedig az orosz hadsereg tanul, és fejleszt, ezért valódi fenyegetést okozhat akár már 2029-2030 körül.

Las Vegas turizmusa 2025 júliusában 2024 azonos időszakához képest mintegy 12%-kal esett vissza. Ez rossz hír egy olyan város számára, amelynek fő bevételi forrása a turizmus, és évente több tízmillió látogatót vonz: egyre többen veszítik el a munkájukat, csökkennek a fizetések, a kisvállalkozások a túlélésért küzdenek. Az ingatlanpiac Las Vegasban pedig az összeomlás szélén áll.

A kérdés az, hogy hogyan kerülhetett ekkora bajba egy olyan város, melyet a folyamatos növekedés modelljére építettek és vajon megállítható-e a visszaesés?

Annak érdekében, hogy jobban megértsük a problémát, érdemes áttekinteni a város gazdasági helyzetét. Az idei év első felében a város 1,5 millióval kevesebb látogatót fogadott, mint tavaly, ami 7,3%-os visszaesést jelent. Ha ez a negatív trend folytatódik, akkor 2025-ben lehet a legnagyobb éves visszaesés azóta, hogy Las Vegasban statisztikát vezetnek a turizmusról. A visszaesés mértéke majdnem kétszerese lenne a 2008–2009-es pénzügyi válság idején mért csökkenésnek.

A válság következtében más gazdasági mutatók is csökkenésnek indultak: a szállodák kihasználtsága 15%-kal, a város nemzetközi repülőterén 318 000-rel kevesebb utas fordult meg, (főként a külföldi utasok száma csökkent, a legnagyobb számban a Kanadából érkezők számának visszaesése miatt). Mindezek ellenére a turizmus csökkenése közepette a kaszinóbevételek mégis növekedtek. Júliusban a Clark megyei kaszinók több mint 1,15 milliárd dollárnyi szerencsejáték-bevételt hoztak, ami 3,2%-os növekedés az előző évhez képest. Első ránézésre logikátlannak tűnik, hogy noha kevesebb látogató érkezett a városba, mégis növekedtek a város legfontosabb bevételforrását jelentő kaszinópénzek.

Azonban erre a jelenségre két magyarázat is létezik:

Régebben pont azért volt az USA-ban Las Vegas vonzó, mert viszonylag olcsó volt Nevadaba eljutni és ott megszállni. Ez azért volt a város számára is egy gazdaságilag életképes modell, mert a turisták a kaszinókban és üdülőhelyeken rengeteg pénzt költöttek el, ami ellensúlyozta az alacsonyabb szállás- és utazási díjakat. Most azonban, amikor sokaknak (különösen a fiatalok) már az olyan alapok, mint a lakhatás, az élelmiszer vásárlás is hatalmas terhet jelent, egyszerűen nem engedhetik meg maguknak, hogy Las Vegasban kaszinózásra költsék a csekély megtakarításaikat.

(Kép forrása: Time Out)

Emiatt a kaszinók most igyekeznek minél több bevételhez jutni azokból a látogatókból, akik ennek ellenére is felkeresik Vegast, és akik egyre gyakrabban a tehetősebb rétegből kerülnek ki. Magasabb minimális tétek, drágább ételek és italok, valamint a szobadíjakon felül felszámított üdülőhelyi illetékek.

Az MGM Resorts International és a Caesars Entertainment (Las Vegas két legnagyobb kaszinója) egyaránt 4%-os bevételcsökkenésről számolt be, addig a Red Rock, amely hét, a belvároson kívül található ingatlannal rendelkezik, a vállalat történetének legjobb három hónapos bevételeit jelentette. Ez arra utal, hogy a látogatók és a helyiek egyaránt kezdenek elfordulni a város legdrágább részétől, kedvezőbb ajánlatok után keresgélve.

A nemzetközi turizmus visszaesése kulcsfontosságú szerepet játszik Las Vegas jelenlegi helyzetében. Kanadából és Mexikóból (Vegas hagyományosan két legnagyobb nemzetközi piaca) mostanra jóval kevesebb látogató érkezik. A Kanadából érkező repülőjáratok száma közel 20%-kal csökkent az előző évhez képest, ami több tízezer olyan ember kiesését jelenti, akik korábban megtöltötték volna a szállodai szobákat, éttermeket és kaszinókat. Egyébként az USA egészében óriási a visszaesés a nemzetközi látogatók terén.

(Kép forrása: Skytrax)

Az országos probléma elsősorban politikai okokra, legfőképpen a külföldiekkel szembeni feltételezett ellenségességre, a növekvő utazási költségekre és a szigorodó vízumpolitikára vezethető vissza, aminek köszönhetően egyszerűen kevésbé vonzó úti cél lett Amerika. Mivel Vegas az egyik legismertebb amerikai város, ezért természetesen különösen érzékenyen érinti őket a visszaesés.

A Las Vegas-i ingatlanpiacon óriási a probléma. Az eladások száma mintegy 10%-kal esett vissza az előző évhez képest, miközben a kínálat közel 45%-kal nőtt (ez a legnagyobb növekedés az egész USA-ban). Továbbá azok az ingatlanok, amelyek végül elkelnek jóval lassabban találnak vevőre, mint korábban. 2024 júliusában egy átlagos las vegas-i otthon körülbelül 36 nap alatt kelt el, míg 2025 júliusára ez az idő 51 napra nőtt. Összehasonlításképpen az országos átlag jelenleg körülbelül 40 nap.

(Kép forrása: Shelter Reality)

A COVID előtt egy las vegas-i ingatlan ára 300 000 dollár alatt volt, de 2022 elejére elérte a csúcsát, körülbelül 480 000 dollárt, ezzel meghaladva az országos átlagot. Egy átlagos las vegas-i háztartásnak jövedelme 40%-át kellene lakásvásárlásra fordítania, ha medián árú otthont szeretne. Ez ugyan nem extrém drága, (különösen Los Angeleshez vagy New Yorkhoz képest) de mégis óriási növekedés egy olyan város számára, amelyet korábban a megfizethetőségéről volt ismert.

Egyre többen döntenek úgy, hogy inkább bérelnek és nem vásárolnak ingatlant, mivel ez jóval megfizethetőbb: a medián bérleti díj havi 1443 dollár, ami még mindig az országos átlag alatt van. Ahogy a korábbi példákban is láttuk, mindez az ingatlanpiac lassulásához vezetett Las Vegasban, és több milliárd dollár értékű ingatlan maradt a piacon eladatlanul. A turizmus visszaesése pedig nem segít a helyzeten. Las Vegas gazdasága nagymértékben a szabadidős és vendéglátóiparra épül, amely a város munkahelyeinek körülbelül egynegyedét adja, ami közel 300 000 ember.

(Kép forrása: Las Vegas Review Journal)

A látogatószám növekedésével párhuzamosan új munkahelyek jönnek létre: több ember dolgozik, így a lakások iránti kereslet is nő. Amikor pedig a turisták száma csökken, a folyamat megfordul: kevesebb a műszak, csökkennek a borravalók, és a kaszinókban, éttermekben, illetve szállodákban dolgozók kevesebbet keresnek. Kevesebb stabil fizetés mellett kevesebben engedhetik meg maguknak, hogy házat vegyenek, vagy akár csak lépést tartsanak a növekvő bérleti díjakkal. Ez a helyi lakáspiaci keresletet gyengíti, miközben a kínálat nő.

Mi vár ezután Las Vegasra?

A turizmus visszaesése az egész országban tapasztalható tendencia része, de Las Vegas jobban érzi ennek hatásait, mint a legtöbb többi város. Az ingatlanpiac tekintetében sokan teljes összeomlást jósolnak. Jelenleg a megfizethetőség a központi kérdés mind a turisták, mind a helyiek számára. Ha a város nem tudja kezelni ezt a megélhetési, könnyen elveszítheti hírnevét, mint az a hely, ahova bárki megengedheti magának, hogy kaszinózzon.

Történeti áttekintés: az állam és az adat

A modern állam igénye az adat iránt nem újkeletű. A 19. században a kataszteri térképek, népszámlálások és költségvetési kimutatások megjelenése tette lehetővé a nemzetgazdaságok tervezését és a közigazgatási rendszerek működését. Az állam onnantól kezdve nemcsak politikai hatalmat gyakorolt, hanem adatot gyűjtött, rendszerezett és felhasznált.

Az Európai Unió 2019-ben új szintre emelte ezt a hagyományt, amikor elfogadta az Open Data Directive-et (2019/1024). A rendelet arra ösztönzi a tagállamokat, hogy minél több nyilvános információt tegyenek újrafelhasználhatóvá, egységes minimumszabályokat határoz meg, és csökkenti az újrahasznosítás akadályait. A végrehajtási rendelet hat nagy értékű adatkategóriát (geospaciális, földmegfigyelési és környezeti, meteorológiai, statisztikai, vállalati és tulajdonosi, valamint mobilitási adatok) határoz meg. Ezeket az adatokat ingyenesen, géppel olvasható formátumban, API-n keresztül és – ahol lehetséges – tömeges letöltéssel kell elérhetővé tenni.

Miért elengedhetetlen?

Az irányelv egyértelműen kimondja: a nyílt adatok társadalmi, gazdasági és környezeti előnyöket teremtenek. A nyilvánosan hozzáférhető adatkészletek megszüntetik az információs monopóliumokat, csökkentik a döntési költségeket és új piacokat nyitnak. A modern gazdaságban a fejlesztők, kutatók és civil szervezetek csak akkor tudnak innovatív szolgáltatásokat létrehozni, ha az állami adat nem PDF-dokumentumként létezik, hanem szabványosított, géppel feldolgozható infrastruktúraként. Az olyan alapadatok, mint a címregiszter, a kataszteri térkép vagy a költségvetési tételek, akkor válnak hasznossá, ha más rendszerekkel összekapcsolhatók, időben frissülnek.

Lengyelország: stratégia és kultúra

A 2024‑es Open Data Maturity (ODM) értékelés szerint Lengyelország az „úttörők” (trendsetters) közé tartozik. Franciaország (100 %), Litvánia (98 %) és Lengyelország (97,8 %) áll az élen. A lengyel kormány 2021–2027 közötti adatprogramot dolgozott ki, amely jogszabályi keretet és konkrét cselekvési tervet ad a nyitásra. A program részeként a Digitális Ügyek Minisztériuma olyan “nyílt adat kézikönyvet” publikált, amely lépésről lépésre útmutatást ad a hivataloknak az adatok megnyitására és újrahasznosítására. A kézikönyv bemutatja a különböző adattípusokat, magyarázza a szabályozási összefüggéseket, és konkrét példákat – például a lengyel adatportált és a kulturális tudásbázist – hoz a jó gyakorlatokra. A program “nyitottsági pilléreket” definiál, ellenőrző listát ad a megfeleléshez, és a 2024‑es jelentés kiemeli, hogy Lengyelország ezzel a reuse-kultúra építésében is élen jár.

1. ábra: A 2024-es Open Data Maturity értékek EU tagországonként (emellett láthatók az értékek a tagjelölt országokra és az EFTA országokra is). Forrás: Explore Open Data Maturity Report

Magyarország: követő pozíció és feladatok

Magyarország a 2024‑es ODM besorolásban a „követők” (followers) csoportjába tartozik. Ez a klaszter olyan országokat takar, amelyek 73–84 % közötti érettségi szintet érnek el, és még több területen szükséges fejlesztésekre utal. A jelentés szerint ide sorolható Finnország, Svédország, Belgium, Hollandia és Svájc is. A magyar helyzet tehát nem elszigetelt, de a régiós élmezőnytől (Lengyelország, Litvánia, Szlovákia) jelentős a távolság.

A hazai rendszer alapja a Nemzeti Közadatportál, ahol több ezer adatcsomag érhető el. Ugyanakkor az ODM felmérések és a szakmai tapasztalatok szerint a magyar adatok zöme továbbra is PDF-ekben vagy heterogén formátumokban jelenik meg, hiányzik a gépi letöltés lehetősége, nem egyértelmű a licencelés, és kevés az automatizált API. Nincs egységes, állami szinten kötelező minőségmodell, a metaadat-sémák eltérőek, és a hatásmérés – vagyis annak követése, hogy hány vállalkozás, kutatás vagy szolgáltatás épül az állami adatokra – gyakorlatilag hiányzik. A 2024‑es jelentés szerint a portál és minőség dimenziója az EU‑27 átlagában is kevésbé fejlett; Magyarország számára ezek különösen nagy kihívást jelentenek.

Mi következik?

A történelmi tapasztalat és az uniós szabályozás alapján a nyílt adatok azon túl, hogy átláthatósági eszközök, a modern állam infrastruktúrájának részei. Lengyelország példája mutatja, hogy jól kidolgozott programmal és gyakorlati útmutatóval néhány év alatt el lehet jutni a trendsetter kategóriába. Magyarország esetében ehhez stratégiai döntésekre lenne szükség: egységes minőségi követelményekre, gépi olvashatóságot biztosító formátumokra, API‑alapú hozzáférésre, az adatkörök prioritásalapú megnyitására és a hatások rendszeres mérésére. A tét tehát az, hogy mégürtjük-e: minél inkább infrastruktúraként kezeljük az adatot, annál kevesebb lesz a döntési bizonytalanság.

Franciaország az elmúlt években Nyugat-Afrika legfontosabb partneréből a legellenségesebb hatalommá vált, így volt ez Nigerben is a hatalomváltást követően. 2023 júliusában az Abdourahamane Tiani vezette katonai elit megdöntötte a demokratikusan megválasztott elnök, Mohamed Bazoum hatalmát Nigerben.

A puccs nem egyedi eset volt: Nyugat-Afrikában dominószerűen dőltek be a kormányok. A hatalomátvétel, hasonlóan a mali és burkina fasói eseményekhez nemcsak a belpolitikában, hanem a külpolitikában is éles váltást eredményezett. Korábban mindhárom ország legfontosabb partnere Franciaország volt a gyarmati múltból adódóan, azonban a junták színre lépésével a korábbi szövetségesből első számú ellenség lett.

A franciaellenesség folyamatosan erősödött a régióban, részben a terrorizmus terjedése miatt. A fenyegetés kezelésében Franciaország számított a legfontosabb partnernek, ám az észak-maliból induló radikalizmust nem tudta megfékezni: a dzsihádista hálózatok átterjedtek a szomszédos országokra, így Nigerre is. A lakosság jelentős része a franciákat hibáztatta, hiszen 2012 óta a biztonsági helyzet folyamatosan romlott. Ennek következménye az erősödő nyugatellenesség lett.

Erre ráerősítettek az orosz dezinformációs kampányok is, amelyek a Száhel-övezetet, a különböző stratégiai nyersanyagok és ritkafémek miatt saját érdekszférájuk részeként kezelik. A francia és úgy eészében a térség terrorizmus kezelésének eredménytelensége több okra vezethető vissza: szakértők szerint leginkább a társadalmi és politikai rendezés hiánya járult hozzá a radikalizmus terjedéséhez. Az iszlamisták kihasználták az etnikai törésvonalakat, a mélyszegénységet, a nomád–földműves ellentétet, valamint azokat a periférikus térségeket, ahová a gyenge állam keze már nem ért el. Különösen igaz volt ez a Niger–Mali–Burkina Faso hármashatár térségére.

Niger és a szomszédos junták elérték, hogy 2023 végére a francia hadsereg kivonuljon, és beszüntesse műveleteit. A helyükre megérkezett az akkor még Wagner-csoport néven ismert, ma már African Corps-ként működő orosz katonai szervezet. A problémát továbbra is elsősorban katonai dimenzióban kívánták kezelni, így a terrorista fenyegetés nemhogy megszűnt volna, hanem tovább erősödött, és egyre több civil esett áldozatul. A Human Rights Watch jelentései szerint az orosz jelenlétet követően több esetben egész falvakat irtottak ki néhány ott bujkáló dzsihádista miatt.

A romló biztonsági helyzetben a lakosság elégedetlensége a junta irányába is növekedett, és a narratíva uralása egyre nehezebbé vált. Ebben a kontextusban a vezetés tudatosan próbálja erősíteni a franciaellenességet, hogy növelje saját intézkedéseinek támogatottságát és mozgósítsa a társadalmat.

Ebben a keretben értelmezhető a 2026. januári támadás is, amely a niameyi Diori Hamani nemzetközi repülőteret érte. A merényletet az Iszlám Állam Száhel-ágazata (ISGS) vállalta magára, ám a nigeri vezetés azonnal Franciaországot vádolta destabilizációval, és azt állította, hogy a terrorista szervezeteket Párizs pénzeli. Emmanuel Macron ezt határozottan visszautasította, a francia vezérkar szóvivője pedig információs hadviselésnek nevezte a vádakat.

A retorika további eszkalációját jelentette, amikor 2026 februárjában a junta egyik vezetője, Amadou Bacharou tábornok nyilvánosan kijelentette, hogy Niger „háborúba fog lépni Franciaországgal”. Nyilvánvaló, hogy Niger katonai értelemben nem lenne képes felvenni a harcot Franciaországgal, a kijelentés mobilizációs eszköz, a külső ellenségkép felépítése klasszikus technika a belső feszültségek elfedésére. Oroszország egyértelműen ráerőst saját eszközeivel a dezinformációra, hiszn minden nyugatellenes érzelem Európa és közvetetten az Egyesült Államok afrikai befolyásának csökkenését eredményezi.

De miért ilyen jelentős Niger Oroszország számára? Az ország a világ egyik meghatározó urántermelője. Moszkva számára Niger lehetőséget kínál a francia befolyás visszaszorítására Afrikában, és egyben stratégiai nyersanyagokhoz való hozzáférést is biztosíthat. Kína szintén jelen van az olaj- és uránszektorban, továbbá az Belt and Road Initiative (BRI) keretében hosszú távú infrastrukturális és energetikai projekteken keresztül erősíti pozícióit a térségben.

Ebből látható, hogy Niger új partnerekre cserélte Párizst, azonban ezek az új partnerek a junta hatalomba tartásán kívül nem segítettek megoldani a valós problémákat. A civil áldozatok növekednek, a terrorista akciók egyre több áldozatot követelnek, és nagyon sürgős megoldás szükséges az egyre tovább terjedő radikalizmus ellen. A válasz nem Franciaország ellenségképpé kreálása, hiszen az csak a narratíva állításban segít, hanem valóban társadalmi megoldást kínálni a problémákra.

Az empátia – mások érzéseinek, helyzetének és nézőpontjának megértése és átérzése – nem pusztán egyéni erény, hanem a társadalmi együttélés egyik alapfeltétele. Mégis egyre gyakrabban tapasztalható, hogy a mai társadalmakban csökken az empátia szintje: az emberek türelmetlenebbek, közönyösebbek, gyorsabban ítélkeznek, és nehezebben kapcsolódnak egymáshoz érzelmileg. Ez a folyamat nem egyik napról a másikra alakult ki, hanem több, egymással összefüggő társadalmi, gazdasági és kulturális tényező eredménye. Az empátia hiánya pedig nemcsak egyéni kapcsolati problémákat okoz, hanem hosszú távon az egész társadalom működését veszélyezteti.

Az empátia eltűnésének okai napjainkban

A felgyorsult életmód és a folyamatos stressz az empátia egyik legnagyobb ellensége. A modern ember gyakran állandó időnyomás alatt él: munkahelyi elvárások, anyagi bizonytalanság, információs túlterheltség és teljesítménykényszer határozza meg a mindennapjait. Ilyen körülmények között a figyelem beszűkül, és az önfenntartás, a „túlélés” kerül előtérbe. Amikor valaki folyamatosan kimerült és szorongó, kevesebb lelki energiája marad arra, hogy mások érzéseire érzékenyen reagáljon.

A digitalizáció és a közösségi média térnyerése szintén hozzájárul az empátia csökkenéséhez. Az online térben a kommunikáció gyakran arctalan és személytelen: hiányoznak a nonverbális jelek, a hangszín, a mimika, amelyek az empátia kialakulásához elengedhetetlenek. A képernyők mögül könnyebb bántó megjegyzéseket tenni, leegyszerűsítő ítéleteket hozni vagy közömbösnek maradni mások szenvedése iránt. A folyamatos összehasonlítás, a látszólag tökéletes életek képei pedig tovább növelik az elidegenedést és az irigységet, ami szintén rombolja az együttérzést.

Emellett az algoritmusok pedig úgy járulnak hozzá az empátia csökkenéséhez, hogy a figyelem maximalizálására optimalizálva elsősorban erős, gyakran negatív érzelmeket kiváltó tartalmakat emelnek ki, ami gyors ítélkezéshez, polarizációhoz és ellenségképzéshez vezet. A személyre szabott ajánlások véleménybuborékokat hoznak létre, amelyekben az emberek ritkán találkoznak eltérő nézőpontokkal, így csökken a mások helyzetének megértésére való képesség. Az online tér személytelensége és az információs túlterhelés tovább erősíti a dehumanizációt és az érzelmi kifáradást, ezért az együttérzés sokaknál védekezésképpen visszaszorul. Az algoritmusok nem okozói, hanem erősítői az empátia válságának, mert felnagyítják azokat a társadalmi folyamatokat, amelyek az embereket eltávolítják egymástól.

A társadalmi polarizáció és az „mi és ők” gondolkodásmód erősödése szintén alapjaiban gyengíti az empátiát. Amikor politikai, ideológiai, kulturális vagy gazdasági törésvonalak mentén csoportokra osztjuk az embereket, az ellenoldalt egyre kevésbé látjuk egyéneknek, érző embereknek. A leegyszerűsítő narratívák és az ellenségképek kialakítása tudatosan vagy tudattalanul dehumanizálja a másikat, ami megkönnyíti a közönyt, sőt az agressziót is.

Ezzel párhuzamosan az individualizmus erősödése is szerepet játszik az empátia visszaszorulásában. A modern társadalmak gyakran azt az üzenetet közvetítik, hogy a siker kizárólag egyéni érdem, a kudarc pedig személyes hiba. Ez a szemlélet háttérbe szorítja a közösségi felelősségvállalást, és azt sugallja, hogy mások problémái nem a mi dolgunk. Ha valaki nehéz helyzetbe kerül, könnyen hangzik el a kérdés: „Miért nem oldja meg egyedül?”

Végül a média által közvetített folyamatos szenvedés is paradox módon empátiacsökkenéshez vezethet. Háborúk, katasztrófák, szegénység és erőszak képei árasztják el a mindennapokat, ami idővel érzelmi kifáradást okoz. Az emberek védekezésképpen eltávolodnak, érzéketlenné válnak, mert különben túl megterhelő lenne mindezt feldolgozni.

Történelmi tanulságok, az empátia hiányának volt következményei

A történelem számos olyan szörnyűséget ismer, amelyek közös gyökere az empátia hiánya volt, vagyis az a képtelenség – illetve tudatos elutasítás –, hogy az emberek másokat teljes értékű emberként lássanak. A rabszolgatartás rendszere például évszázadokon át azon alapult, hogy egész embercsoportokat megfosztottak emberi méltóságuktól: a rabszolgákat tulajdonként kezelték, munkára és engedelmességre kényszerítették, miközben szenvedésük, félelmeik és jogaik teljesen figyelmen kívül maradtak. Hasonló empátiahiány jelent meg a holokauszt idején, amikor a náci ideológia tudatosan dehumanizálta a zsidókat és más üldözött csoportokat, így téve „elfogadhatóvá” a tömeges kirekesztést, deportálást és megsemmisítést. Az áldozatokat nem egyénekként, hanem veszélyként vagy teherként ábrázolták, ami lehetővé tette, hogy a társadalom egy része közömbössé váljon a szenvedésük iránt. Ugyanez a mechanizmus figyelhető meg más népirtásokban is, például az örmény genocídiumban vagy a ruandai népirtásban, ahol az ellenségképzés, a propaganda és az empátia tudatos leépítése vezetett szélsőséges erőszakhoz. Ezek a történelmi példák arra figyelmeztetnek, hogy amikor az empátia eltűnik a közösségek gondolkodásából, és az „ők” és „mi” közötti határ áthidalhatatlanná válik, akkor az embertelenség rendszerszintűvé válhat, és súlyos tragédiákhoz vezethet.

Miért baj a csökkenő empátia? 

Az empátia hiánya elsősorban a társadalmi kapcsolatok minőségét rontja. Amikor az emberek nem érzik, hogy megértik és meghallgatják őket, nő az elszigeteltség, a bizalmatlanság és a frusztráció. Ez a mindennapi élet szintjén konfliktusokhoz vezet a családokban, munkahelyeken és közösségekben, ahol egyre kevesebb a türelem és a kölcsönös megértés.

Társadalmi szinten az empátia csökkenése fokozza a megosztottságot és gyengíti a közösségi összetartást. Egy empátiában szegény társadalom nehezebben reagál a közös kihívásokra, legyen szó gazdasági válságról, járványról vagy társadalmi igazságtalanságokról. Ha az emberek nem képesek mások helyzetébe beleélni magukat, akkor a szolidaritás is meggyengül, és a közös megoldások helyett az önérdek dominál.

Az intézményi döntések szintjén az empátia hiánya embertelen rendszerekhez vezethet. Amikor szabályok, gazdasági mutatók vagy hatalmi szempontok felülírják az emberi következményeket, különösen a legkiszolgáltatottabb csoportok szenvednek. Az empátia nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a döntéshozók ne csak hatékony, hanem igazságos és humánus megoldásokat keressenek.

Az empátia csökkenése nem elkerülhetetlen, de komoly figyelmeztető jel. A modern társadalom számos olyan körülményt teremt, amely megnehezíti az együttérzés gyakorlását, mégis az empátia hiánya hosszú távon mindenkit gyengít. Nemcsak erkölcsi kérdésről van szó, hanem a társadalmi stabilitás, a bizalom és az együttműködés alapjairól. Az empátia tudatos fejlesztése – az oktatásban, a közbeszédben és a mindennapi kapcsolatokban – kulcsfontosságú ahhoz, hogy a társadalom ne váljon közönyössé, és képes maradjon emberhez méltó módon működni.