Reaktor

Börtönpszichológus: vannak, akik akkor is ennek a szubkultúrának a részei, ha épp nincsenek bezárva
Börtönpszichológus: vannak, akik akkor is ennek a szubkultúrának a részei, ha épp nincsenek bezárva

fg-16-05.jpg

Mi a legmegterhelőbb a börtönben végzett munkában? Milyen az ideális szigor? Fliegauf Gergely börtönpszichológussal beszélgettünk a magyarországi és külföldi börtönökben uralkodó viszonyokról, a rabok egymással és a pszichológussal való kapcsolatáról, a börtönviseltség hatásairól, az „intézményfüggőségről” és a halálbüntetés kérdéséről. 

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

A börtönpszichológus, ugyebár te dolgoztál börtönpszichológusként, nem egy hétköznapi szakma. Amikor te ott dolgoztál, mennyire viselt meg ez a foglalkozás? 

Nagyon nehéz volt sok szempontból. Talán azt emelném ki, hogy nagyon sok ember között kellett lenni és egy nap nagyon sokat kellett foglalkozni a fogvatartottakkal. Nem volt pihenőidő. Például lejött hozzám egy fogvatartott, aki simán csak azt akarta, hogy egyik zárkából a másikba kerüljön át, mert nem tudta elintézni. Az egyik zárkában kártyatartozása volt csekély összegre, kb. egy-két csík cigivel tartozott a másik rabnak. A cigicsík az egész karton dobozt jelenti a börtönszlengben. Már elkezdték sanyargatni és nem tudta elintézni, hogy az egyik zárkából a másikba menjen. Életében nem találkozott még pszichológussal, még csak ki sem tudta mondani, csak azt, hogy „cicológus”, és velem akart találkozni, és nem értette, hogy miért kell arról is beszélnie például, hogy hogy van a barátnőjével.

Volt ilyen könnyű eset még, de volt olyan is, aki krízishelyzetben volt, és azt mondta, hogy nem bírja a bezártságot és lehet, hogy öngyilkos lesz. Ezek az emberek váltogatták egymást, és egy nap akár 7-8 ilyen emberrel is beszéltem, és olyan is volt, hogy a legveszélyesebb gyilkosokkal kellett egymásután beszélgetnem.

Egy személy egy nap biztos nem terhelt volna meg, de az, hogy 7-8 emberrel, vagy csak 5-6 emberrel kellett beszélnem, az nagyon kemény volt. Rengeteg olyan sztori volt egyébként, ami nagyon-nagyon megterhelő volt. Általában két ilyen történetet szoktam elmondani, nyilván itt az adásban nincsen idő, hogy mind a két esetet részletesen elmeséljem, de csak ez egyiket dióhéjban hadd mondjam el! Volt bent egy srác, akinek a szülei nagyon magas rangú rendőrtisztek voltak, és egy nagyon furcsa bűncselekmény miatt került be a börtönbe, ahol az összes tettestárs 14 év alatti volt az elkövetés idején, tehát nem voltak büntethetők, ő pedig elvitte valahogy a balhét, mert ő volt egyedül az elkövetés idején 16 éves. Egyedül ő került be a börtönbe, és ott a többi rab sanyargatta, kínozta őt. A legbrutálisabb módszerekkel kínozták, és nekem az volt nagyon megterhelő, hogy végig kellett hallgatnom ezeket, hogy milyen eszközökkel kínozták rendszeresen ezt a srácot. Akkoriban, amikor még ott dolgoztam, én is fiatal voltam, és megrendítő volt azt látni, hallani, hogy egy tőlem alig fiatalabb srác milyen földi poklot járt be alig fél év alatt. Ilyeneket csináltak vele például, hogy cigarettát oltottak el a hátán, direkt a szájába hamuztak, éjszaka masszíroznia kellett a fogvatartott társait, a lábát partvisnyéllel verték, szétrepedt a talpán a bőr, nem tudott a lábára állni, és még sorolhatnám. Nem is hiszem, hogy nekem ezt a mai napig sikerült feldolgozni. És jó pár ilyen volt, tehát ehhez hasonló esetet kapásból kb. harmincat el tudnék mesélni.

Kijelenthetjük, hogy gyakori jelenség a börtönökben az ún. csicskáztatás. Egy csicskának nagy segítséget tud nyújtani a börtönpszichológus? Továbbá nem az ilyen embereknek a védelmére kellene, hogy legyenek az őrök?

De, ez abszolút így van. Csak a börtönnek vannak szférái, és a börtönnek van az európai börtönberendezkedésben egy olyan jellege, hogy a cellaajtó egy nagy acéllemez, és nem olyan, mint az amerikai filmekben, hogy rács van, és be lehet látni, hogy mi történik. Az pedig emberi jogokat sért, ha kamera van bent, tehát nem lehet megoldani, hogy mindent figyelemmel kísérjünk. Csak egy hessznyíláson lehet benézni, a hessznyílás olyan, mint egy kukucskáló, és egyébként amúgy is vannak fedezékek a zárkában, tehát még benézéskor is nehéz látni, hogy mi történik, de állítom, hogy egy jó line officer, vagy, ahogy a magyar zsargon mondja, körletfelügyelő tudja, hogy hol mi történik. Tényleg az a feladata az őröknek, hogy megvédjék őket, mármint a rabokat, de sajnos nagyon sok fogvatartott jut egy körzetfelügyelőre. Egy zárkában vannak 5-6-an, és egy körletfelügyelőre jut húsz zárka.

A csicskák arra vannak kényszerítve bent, hogy szolgai módon járjanak el. Minden kívánságát, akár hogyha az csak heccből is történik, teljesítenie kell a zárkamenőnek. Ők nagyon nehéz sorsúak. Ezeket az embereket a zárkaközösség terrorizálja.

Ez azt jelenti, hogy nem nagyon jöhetnek ki a zárkából, vagy a többi rab felügyelete alól. Mondjuk, ha szeretne beszélni valakivel, például egy szociális munkással, vagy, ahogy a magyar zsargon mondja reintegrációs tiszttel, akkor nem engedik még a közelébe se. Azt azonnal vamzerságnak tekintenék, amit a legdurvábban büntetnek a rabok egymás között. Ezek az emberek, akiket igazán terrorizálnak bent, és ez még nem a legalja, mert ők még nem homoszexuális erőszakra kényszerített személyek, ők nem nagyon tudnak kijutni. És persze hogyha nagy ritkán kijutnak, a pszichológus rajtuk tud a legjobban segíteni. Tehát nem azon, akit az előbb említettem, hogy egyikből a másik zárkába szeretne menni, bár annak is lehet nagyon rossz vége, de az ilyen sanyargatott fogvatartottak a fő kliensek.

Említetted a homoszexuális erőszakot, mondjuk ki, a börtönben nagyon sokszor megerőszakolják egymást a fogvatartottak.

Sajnos igen.

Ennek mennyi köze van a homoszexualitáshoz? Ezek a rabok tulajdonképpen látens homoszexuálisok voltak, mielőtt bekerültek a börtönbe?

Na, ez egy nagyon jó pszichológiai kérdés is, és egyébként nem csak börtönügyi kérdés. Meg, ha lenne itt egy melegkutató vagy LMBT kutató, ő nyilván máshogy válaszolna a kérdésre. Van egy olyan kategória ezen az LMBTQ palettán, amibe nem csak azok tartoznak bele, akik a heteroszexuálisoktól eltérnek, hanem van két nagyon érdekes kategória. Az egyiket úgy hívják, hogy „man having sex with man”, azt hiszem, ezt úgy rövidítik, hogy MSM. Ezek azok a személyek, egyébként itt férfiakról van szó, akik kipróbálják férfiakkal a szexuális kapcsolatot, akár kíváncsiságból. Ezek az emberek egyáltalán nem homoszexuálisok, egyáltalán nem biszexuálisok, nem transzvesztiták, nem transzneműek, hanem csak kíváncsiságból próbálják ki. Ez a nagyon nagy halmaz. És sajnos van olyan ezek között a „man having sex with man” személyek között, aki rá van erre kényszerítve. A börtönbeli homoszexuális erőszak áldozatai leggyakrabban ezek.

Van egy olyan mondás egy fogvatartottól, hogy ha a börtönben nem állsz ki magadért, mint egy igazi férfi, akkor olyan nő leszel, amilyen nem akarsz lenni.

A börtönben az történik, hogy a nemi szerepek, és nem feltétlenül a testi szexualitásra kell gondolni, hanem a társadalmi nemi szerepekre, azok teljesen megváltoznak, hiszen a női és a férfi börtönben is szexuális depriváció van, illetve szexuális binaritás is van.

A szexuális depricávió azt jelenti, hogy elvileg nem engedélyezett Magyarországon a szexualitás bent a börtönben. Nincs intim szoba a magyar börtönvilágban, ami azt jelentené, hogy bent raboskodik egy férfi és egy közeli hozzátartozója, például a felesége bemehetne hozzá, és ott intim együttlétet folytathatnának. Ez nem lehetséges Magyarországon, de más országokban lehetséges.

Ez a szexuális depriváció. A binaritás pedig azt jelenti, hogy a férfiakat és a nőket nem lehet együtt elhelyezni. Ennek a kettőnek az az oka, hogy vannak olyan személyek, akik kíváncsiságból kipróbálják a saját nemükkel a szexet, és akkor még nem is beszéltünk az LMBTQ személyek börtönbeli helyzetéről. Tehát röviden az a válaszom, hogy ezeknek a személyeknek a nagy többsége, akár kezdeményezője, akár elkövetője, akár áldozata a szexuális erőszaknak, meg kapcsolatnak, ezek nem igazi homoszexuálisok. Tehát ők straight, vagyis heteroszexuálisok.

Milyen volt a viszonyod az elítéltekkel? Volt, akihez közel kerültél? Kötődtél hozzájuk még akkor is, ha tudtad, hogy némelyik gyilkos volt?

Abszolút. Ember és ember találkozik bent a börtönben. Aljas gyilkossal, sorozatgyilkossal is találkoztam börtönben. Többel is, nem csak Magyarországon. Velük azért nagyon nehéz a helyzet. Csak felmerül a kérdés, hogy azért gondolkodtam-e róluk így, mert tudtam, hogy sorozatgyilkosok, vagy pedig, ha nem tudtam volna, akkor hogyan viszonyultam volna hozzájuk. Sem az esetet, pláne nem a nevet nem említem, de volt egyszer egy olyan élményem, hogy egy több ember sérelmére elkövetett emberölés miatt elítélttel találkoztam és kezet fogtam vele.

És valahogy ez a pszichopata hidegség a kézfogás folytán átjött az én kezembe, és jött szépen fel a kezemből, el egészen a szívemig. Olyan volt, mintha megfagyott volna a szívem.

Emiatt nem is tudtam nagyon gondolkodni ott hirtelen, pedig előtte nagy nagyon sok fogvatartottal találkoztam. Erről az emberről ki lett jelentve, hogy a bűncselekménye irtózatosan szörnyű, egyébként óriási társadalmi felháborodást keltő eset is volt. Amikor az esetét olvastam, akkor inkább az undor érzése volt bennem, de amikor kezet fogtam vele, elárasztott a hidegség. Ezt a hidegséggel elárasztást a pszichológia úgy hívja, hogy viszontáttétel, ami azt jelenti, hogy belőlem valamilyen reakciót kivált az a személy, akivel találkozom, vagy még úgy is hívják, hogy projektív identifikáció, amit nagyon nehéz elmagyarázni, de röviden arról szól, hogy amikor találkozok valakivel, én az ő elvárásainak megfelelően próbálok viselkedni. Ez számtalanszor előfordult a börtönben, még a legkisebb bűncselekményt elkövetőkkel is, ugyanis a börtönben nagyon sok olyan fogvatartott van, akik nyilván manipulatívak. Nagyon jól ki tudják játszani az emberi interakciókat, és amikor találkozunk velük, akkor egyfajta nekik való kényszeres megfelelés indul be az emberben. Ezt az indíttatást nagyon nehéz leküzdeni, de rutinnal le lehet.

Sok ember szerint az elítéltek nem kapnak igazi büntetést. Sok emberben felmerül, hogyha egy gyilkost, sorozatgyilkost 10-20 évre elítélnek, akkor miután szabadul, és újra a társadalom része lesz, akkor újra elkezd embereket ölni. Szerinted a szabadság megvonásának van javító hatása, illetve a szabadságelvonás egy hatásos büntetés?

Ez egy nagyon nehéz kérdés. Ez lehet, hogy inkább egy filozófiai kérdés, mert egy francia történész, Michel Foucault ennek egy egész könyvet szentelt. Ennek a könyvnek az a címe, hogy Felügyelet és büntetés. Magyarországon 1986-ban jelent meg, a Gondolat kiadótól, de Foucault kicsit korábban írta ezt. Ez a könyv egy iskolát indított el, és nagyon sok tudós foglalkozik ezzel a kérdéssel. Igazából a szabadság-elvonás, ahogy Foucault, illetve nagyon sok követője mondja, kevésbé emberséges, mint a halálbüntetés. Ezt Foucault úgy indokolja, hogy a halálbüntetés régen, a felvilágosodás előtt nagy plénum előtt zajlott, és halálra kínzatást jelentett, mondjuk valakit lefejeztek vagy feldaraboltak, de az viszonylag rövidebb ideig tartott. Tehát mondjuk egy embert felnégyeltek, vagy csúnyát fogok mondani, kiheréltek, kibeleztek, az a kizsigerelés, az is 3-4 napig tartott el maximum. Míg egy 5-6 évig tartó szabadságvesztés 5-6 évig tart, és sajnos sokszor maradandó nyomokat hagy az emberek testén és a lelkén is. A testén azok az eszméletlen falc nyomok, amikor felhasogatják magukon a bőrt, az megmarad, de valamiért a lelkén van nagyobb nyom. Ez mindenképpen büntetés, és mindenképpen nagyon-nagyon rossz. Csak arról nem szabad megfeledkezni, hogy vannak olyan fogvatartottak, akik eleve ennek a szubkultúrának a részesei, már akkor is, amikor még nincsenek bent a börtönben. Ilyen közegbe születtek bele, a szüleik is ilyen közegben éltek.

Nagyon szomorú ezt mondani, én is mindig el vagyok keseredve, de ezeknek az embereknek, akik belül nagyon hidegek és kemények, és eleve egy csoportidentitásban léteznek, mint elnyomók, ragadozók, ezeknek valóban nem büntetés a börtön.

Ezek jól érzik magukat ott benn, börtöncsászárok lesznek, az övéké minden, a többi rabnak konkrétan tulajdona nincsen. Szerintem Magyarországon ezeknek a száma csekély, ha az össz-börtönnépességet nézzük. Mert Magyarországon megoldott az, hogy jelen van a börtönőr a körletben. Van egyfajta nyomás a fogvatartottakon. De vannak olyan kelet-európai országok, ahol ez a zakon kultúra, amit előbb mondtam, az annyira éles, hogy még a börtönőrökön is uralkodnak. A zakon oroszul egyébként törvényt jelent, ez a rabok törvénye, ennek egy orosz-szovjet hagyománya van. Tőlünk nyugatabbra pedig gang kultúra van a börtönben, olyan szinten, hogy az utcai gang és a börtön gang egymástól elválaszthatatlan. Ott nem kétpólusú ez a hatalmi dolog, hogy van a börtön és a zakon kultúra, hanem sokpólusú. Amerikában van például a fehér testvériség gang, van a mexikói maffia, annak van északi és déli verziója, vannak a feketék, és még sorolhatnék sok-sok ilyet. Ott ezek uralják a börtönt, és akik ezeknek a gangeknek a vezérei a börtönben, azokon sem fog a börtön semmit. Sajnos úgy érzem, hogy Magyarország ebből a szempontból egy ütközőzónában van, és kevés a magyar börtönökben a nagy börtöncsászár. 

Voltak nagyon szigorú börtönök, gondolom már sok hallgató hallott a hírhedt oroszországi Fekete Delfin börtönről. Viszont ez részben megváltozott, manapság elterjedtek a kvázi luxusbörtönök, leginkább Skandináviában, melyek már inkább egyfajta átnevelő intézményekként funkcionálnak. Ott nincsenek rácsok, besüt a nap, van TV. Szerinted melyiknek van nagyobb értelme? Ebből a szempontból hogy tesznek különbség sorozatgyilkos és piti bűnöző között? 

Én is láttam hasonló filmeket. Orosz börtönökben nem, de nagyon hasonló helyeken voltam, például szigorú elmegyógyintézetekben Oroszországban. Amerikában voltam börtönben, skandináv államokban is voltam börtönben, eléggé sok helyen. De ugyanakkor láttam balkáni börtönöket is. Ahogy minél több börtönt bejártam belülről, egyre inkább arra a következtetésre jutottam, hogy a börtön az mégiscsak börtön. A Fekete Delfinben, ahogy a filmben is lehet látni, hogy úgy mozgatják a fogvatartottakat, hogy le kell hajolnia és közben két őr fogja a karját és csak úgy mehet előre, vagy, ahogy egy másik filmben volt látható, hogy Norvégiában asztalos üzeme lehet a fogvatartottaknak. Mind a kettő verziót láttam élőben is. A valóság egy kicsit másabb, mint egy dokumentumfilm. Mondok egy példát. Dániában voltam többször olyan börtönökben, ahol nincsen rács, de mégis a legkeményebb bűnözőket tartják ott fogva. Teljesen kigyúrt személyeket, akikből ömlik a szteroid, minden izmuk dagad, tele vannak tetoválva, s egy motoros ganget alkotnak, még náluk, a legszigorúbb elhelyezésben sincs rács az ablakon se. Ezek az emberek gyakorlatilag nem hagyhatják el azt a kb. 400 négyzetmétert, ahol ők az egyedüli elhelyezésű zárkákban vannak. Nagyon ritkán léphetnek ki, de mégis, ha oda bemegyek, az az érzésem támad, ránézve a konyhára, hogy ott olyan minőségű mosogatógépek és olyan márkás kések vannak, amit én Magyarországon nem tudok megengedni magamnak, viszont nekik mégis van. De ha beszélgetek ezekkel az emberekkel, akkor ők arról panaszkodnak, hogy itt nincsen semmi lehetőség, nekik ott bent kell maradni, akár húsz évet is. Igaz, hogy minden nagyon szép, színes, meg ők közösségben lehetnek, de mégsem érzik jól magukat. Ugyanakkor voltam tényleg olyan börtönben is, például Grúziában, ahol végigsétáltam a börtönön, s olyan volt, mint egy Mad Max film. Olyan körülmények voltak.

10-15 éve a magyar börtönök többsége romkocsmára emlékeztetett volt belül. Most már azért csomó felújítás történt. Grúziában az ajtót kiszedték, a függönyöket kifújta a szél. Ott nem volt egyáltalán őr, és azt csináltak a rabok, amit csak akartak.

Egy ilyen helyen vezetett engem egy libanoni férfi, aki Libanonból került egy grúz börtönbe. El nem tudom képzelni, hogyan, nem mondta el, én azt gondoltam, hogy ő egy menekült, mert a Közel-Keletről nagyon sok menekült érkezett ide is. Azt gondoltam, hogy valamilyen szabályt megsértett és egy-két-három évet kapott. Megmondta a nevét, és később megnézve őt a listán kiderült, hogy 40 évet kapott. Sorozatgyilkos volt. De amikor találkoztam vele, szuperül beszélt angolul, nagyon udvarias volt, bemutatta a börtönt, később még az Instagram profilját is megtaláltam, és az is nagyon sokatmondó volt. A strandon mindenféle hölgyekkel fotózkodott. Ő ott bármennyire is a legsúlyosabb ítéletet kapta, nagyon jól érezte magát egy anarchisztikus börtönben.

Tehát nehéz megválaszolni, hogy egy sorozatgyilkosnak vagy egy piti bűnözőnek milyen a rendszer. Sajnos azok az emberek, akik igazán aljasok, mindenütt megtalálják a kibúvókat, és azok, akik szerencsétlenek, mindenütt megsenyvedik.

A remény rabjai című filmben van egy jelenet, amiben az egyik rab kb. 40, de nagyon sok év után szabadul a börtönből, és utána nem tud beilleszkedni a társadalomba, így öngyilkos lesz. Morgan Freeman azt mondja a filmben, hogy „a börtönben ő volt a könyvtáros, kint a külvilágban pedig egy egyszerű sittes”. A filmben ezt a jelenséget úgy hívják, hogy „intézményfüggőség”. Ilyen a valóságban is létezik?

Igen. Nagyon jó a film, azt hiszem az IMDB-n a legjobb pontszámot elért alkotás már vagy tíz éve. Szerintem börtön szempontjából is realisztikus. A vége, amikor a börtön könyvtáros karaktere kiszabadul és felakasztja magát, az is nagyon beszédes és igaz a börtönre. Gondoljunk abba bele, hogy a börtönben az embernek általában nem kell önállónak lennie, mert minden lépését szabályozzák! Heti-, napi-, havirendek vannak. Zárkarend van például. Annak is van rendje, hogy a szekrénybe hogyan lehet berakni a dolgokat. Amerikában, Kaliforniában van egy pokoli börtön, úgy hívják, hogy Pelican Bay, az ország északi részén, és ott a golyóstollat például csak egy sárga karikára lehet letenni. Sehova máshova nem. Vagy mondjuk láttam Hollandiában egy olyan börtönt, ahol az Európai Bíróság foglyait tartották fogva, ott hangosbeszélőn mondták el, hogy éppen kiléphet-e a fogvatartott a zárkából vagy menjen oda vissza. Meg kinyílt egy ajtó, mint egy sci-fiben az ufó űrhajók ajtajai, be kellett lépni, ahol sötét volt, utána kinyílt még egy ajtó és csak úgy jöhetett ki. Ezek a személyiséget nagyon lerombolják.

Ezt hívják detrimentalizációnak, de felépítenek egy másik személyiséget, egy börtönszemélyiséget, és 30-40 év múlva, amikor szabadul, a környezet ugyanolyan hatással van rá, mint a börtön.

Például az a karakter, amit említettél a filmből, leélte már bent a börtönben az életét, és nem volt mit csinálni kint. Nagyjából ez az intézményfüggőség, egyfajta személyiségvesztés, ahogy a film magyar címe is mondja, reményvesztés. Tehát elveszíti a reményt, hogy egyszer kiszabadul, nincs már értelme az életének, amikor pedig kikerül, már idős ember, mit csináljon?

Zárásként egy klasszikus kérdést tennék fel. Szerinted melyik a szigorúbb, illetve melyik hatásosabb elrettentő hatású, a tényleges életfogytiglan vagy a halálbüntetés? 

Ez is olyan kérdés, ami filozofikus, és nagyon nehéz megválaszolni. A legnagyobb kutatója ennek a kérdésnek talán David Garland, egy kritikai kriminológus, 2012-ben járt Magyarországon és tartott is egy előadást az ELTE jogi karán. Nagyon érdekes előadás volt egyébként. Ő egyébként kritizálja a halálbüntetést, neki az egyik fő érve a halálbüntetés ellen, hangsúlyozom Amerikáról van szó, hogy rendkívül költséges. Tehát ott a halálsoron az elítéltek, amerikai viszonyokról beszélek, Kaliforniában a Saint Quentin börtönben 10-15 évet lehúzhatnak. És ezeknek a raboknak a napi szintű fogva tartása az adófizetőknek sokkal többe kerül, mint egy átlagos rab napi tartása. A halálbüntetés végrehajtása egyébként, ha gyorsabb lenne, nagyon sok pénzt mentene az adófizetőknek. Csak nagyon sok jogi akadálya lehet annak, hogy a halálbüntetést végrehajtsák. Ezeket jogi garanciáknak nevezik a nemzetközi emberi jogokban.

Nyilván, ha Magyarországon ilyen bevezetésre kerülne, én úgy tudom, hogy a halálbüntetés eltörlése az az Equistnek a része volt, ahhoz ki kéne lépni, nem csak az Unióból, hanem az Európa Tanácsból is.

Nyilván nagyon sokan szeretnék a halálbüntetés visszaállítását, mert néha szörnyű, óriási felháborodást keltő bűncselekmények történnek, és a média jelenti ezeket az eseményeket. De ilyenkor azok az emberek, akik fel vannak háborodva, azok a saját sérelmeiket viszik be, én így érzem. Mert ők nem közvetlen sértettek, de még közvetettek sem. Nyilván van egy félelem, hogy velünk is előfordulhat ugyanilyen, de tényleg a legritkább esetben. Tehát ennek statisztikai kimutatása nincsen, meg nagyon sok kutatás volt arról, hogy nincs valójában elrettentő ereje sem a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésnek, sem a halálbüntetésnek. Tudatilag hadd mondjak erre egy gondolatot, mármint a halálbüntetésről. A halál előtti pillanatban megszűnik a jövő fontossága, és a jelen lesz a fontos. Ez nagyon súlyos. Tehát a halál előtti pillanatban, legyen ez nap vagy hét, megszűnik a jövő fontossága és a jelen lesz a fontos. Gondoljunk abba bele, hogy mi mennyit aggódunk a jövőnkért! Mi történik holnap, mi történik holnapután, a jövő évben? Folyamatosan ezen aggódunk. És a halálra ítélt mindig azt hiszi, hogy a következő nap az utolsó. Ilyen Amerikában is van, Dosztojevszkij is így élt sokat börtönben, hogy akármelyik nap kivégezhették, meg Magyarországon még ma is élő egykori politikai foglyok éltek így. Ez azért nem semmi tudatilag, hogy csak a jelen fontos nekem, de emellett van egy iszonyú rettegés a haláltól természetesen, ezért is nagyon fontos a jelen.

Ez a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésnél is fennáll, mert elvileg az azt jelenti, nem tisztán jogilag, hogy azok az emberek „tepsiben távozhatnak” csak a börtönből, ahogy mondják. Vagyis, hogy vízszintesen távoznak, tehát koporsóban fogják kivinni a börtönből.

Tehát ez egy elnyújtott halálbüntetés. Jogi garancia van már Magyarországon is, de ennek ellenére nem hinném, hogy ez tudatosul a fogvatartottakban. Nekem az a véleményem, hogy sajnos mérhetetlen szenvedést okoz. Erre az a bizonyíték sajnos, hogy a mérhetetlen szenvedés öngyilkosságot okoz. Az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek, és a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek körében a legmagasabb az öngyilkosság a fogvatartottak között. A második abban a körben, akik éppen bekerülnek a börtönbe. Ez nagyon elgondolkodtató dolog, és nagyon nehéz rá válaszolni. Viszont, ha nekem el kellene dönteni, én azt mondanám, hogy én halálbüntetés-ellenes vagyok.

Hogyha a kettő közül választani kellene, azt mondanám, hogy legyen a TÉSZ (tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés a szerk.). Talán azért, mert minden második-harmadik héten ezen szoktam gondolkodni, hogy az emberölés, akár szándékos, akár gondatlan, vagy akár sorozatgyilkos, akár indulatból vagy akárhogyan, az valahogy, furcsát fogok mondani, egy természetes dolog.

Olyan értelemben, hogy nem mesterséges. Nyilván nem természetes hogy az egyik ember megöli a másikat, és nagyon visszataszító, és irtózunk tőle. De valahogy spontán folyamat, nem pedig megtervezett olyan értelemben, mint ahogy Amerikában van, ahol kvázi ritmusa van, hogy melyik injekciós tűből mennyi milliliter méreg megy bele, ezt egy számítógép vezérli. De ott is valakinek meg kell nyomni a gombot, vagy a villamos széknél is valakinek be kellett kapcsolnia a kapcsolót, az akasztásnál pedig valakinek ki kellett rúgni a sámlit. Erről hadd mondjak valamit. Az orvosok között is vita van arról, hogy akasztáskor mi okozza a halált. Csomó olyan akasztás van, amikor még rugdalóznak az emberek. Volt olyan akasztás is, ahol vetélés következett be, réges-rég, tehát nem most. Angliában egy terhes nőt akasztottak fel és elvetélt. Nem tudta ő sem, hogy terhes. Tehát ezek pokoliak. Azt mondják, hogy a nyúlt velő szakad el, és akkor nem lélegzik az ember. Ezeken a területeken van a szívszabályozás legfontosabb rendszere, de mégis csomó akasztottnak dobog még a szíve 8-10 percen keresztül. És vannak azok, akik azt mondják, hogy akasztáskor a kötél elszorítja a nyakat, és a vénát. A vér fel tud menni az agyba, de már nem tud kimenni, és szétrobban az agy a vér túlnyomásától, és ez irgalmatlan fájdalmat okoz. Tehát vita van arról, hogy akasztáskor hogyan hal meg a személy. Azt a felelősséget hordozni, hogy engem az állam olyan feladattal ruház fel, hogy valakinek az életét vegyem el, ebben a tudatban élni szerintem nagyon rossz.

Egy rövid kérdést még a végén feltennék és arra kérlek, hogy csak röviden válaszolj rá. Mondtad, hogy több börtönben jártál a nagy világban. Kivégzést láttál élőben?

Nem, szerencsére nem.

Interjút készítette: Tóth-Marcell

Portréfotó: szimpatika.hu 

Nem vált be amit mondtál? Jöjjön a következő!
Nem vált be amit mondtál? Jöjjön a következő!

n2vpn5w2ynil5moc6tji5ojaye.jpg

Itt az ősz, itt a negyedik hullám. A járvány újabb felfutó szakasza kezdetekor tekintsünk vissza néhány (ellentmondó) nyilatkozatra hazai szakemberek részéről, amelyek a koronavírust, a különböző hullámokat, illetve a védekezés metódusait érintették.

KORONAVÍRUS

„Több ember hal meg évente szezonális influenzában mint ebben a járványban fog” – Kemenesi Gábor, 2020 január

„Durván hangzik, de ha az ember nem lát elég hullát, tényleg azt hiszi, elmúlt a veszély. (…) Teljesen alaptalanul [hasonlítják össze a koronavírust az influenzával]. Ha pedig ragaszkodunk az influenzához, már most látszik, hogy a COVID-19 betegek tízszerese szorul kórházi ellátásra, mint egy súlyos influenza-járvány idején, illetve a veszélyeztetett csoportokat összehasonlítva jóval magasabb a halálozás.” – Kemenesi Gábor, 2020 június

„Az influenzával szemben a Covid-19 el fog tűnni. Ez egy egyszeri történet lesz, mert nem történnek lényeges mutációk a vírusban. Az influenza esetében ez nincs így, ott folytonos a változás.” – Merkely Béla, 2020 június

  • Bár a vélekedés elterjedt volt, hogy a koronavírus magától eltűnik, illetve hogy nem mutálódik – így gyakorlatilag a veszélyeztetett csoportok beoltását követően visszatérhet az élet a régi kerékvágásba –, azóta már több mutáns által okozott (brit, delta) hullám ment végbe, az oltás pedig az egész társadalom számára (finoman fogalmazva) melegen ajánlottá vált. Egyelőre kettő, Izraelben három

HULLÁMOK

„Az emberek már tisztában vannak a koronavírus tüneteivel, szinte azonnal lehet tesztelni a gyanús eseteket, és már tapasztalatból tudjuk, milyen járványügyi intézkedéseket kell hozni, így nem valószínű, hogy az elsőnél nagyobb, súlyosabb lesz a második hullám" – Szlávik János, 2020 június

  • A valóságban a második hullám jóval több fertőzöttet és halálesetet hozott. Míg május 4-én, az első hullám csúcsán 2050 körüli aktív esetről tudtunk, addig ez december második felére gyakorlatilag elérte a 200 ezret. A korlátozások ezzel párhuzamosan hónapokig tartottak. Még emlékszünk az esti kijárási tilalomra, ugye?

„Nem lesz negyedik hullám!” – Merkely Béla, 2021 május

„Hosszú lesz a negyedik hullám!” – Merkely Béla, 2021 szeptember

  • A Semmelweis Egyetem rektora nemrég arra figyelmeztetett, hogy a negyedik hullám elsősorban az oltatlanoké lesz, korlátozásokra pedig szükség lehet. A májusi, Kossuth rádió Vasárnapi újság című műsorában a rektor kijelentése arról szólt, hogy „ott, ahol ilyen magas a koronavírus elleni átoltottság, mint Magyarországon, nem fog bekövetkezni negyedik hullám”. Azóta több cikkben is – például a 24.hu-n megjelent „Néha összevissza beszélnek a koronavírusról a szakértők, mégis mindig igazat mondanak” – azzal magyarázták a rektor szavait, hogy a várt átoltottság nem valósult meg. Valójában azonban mind az akkori oltási tempó, mind pedig a témában végzett felmérések jelezték, hogy Magyarország közel áll egy olyan oltottsági határhoz, amelyet valószínűleg nehezen lép át a következő hónapokban.

MASZKVISELÉS

„Elég nagy a káosz a sajtóban is a maszkokkal kapcsolatban (…) Feltétlenül felhívnám a figyelmet arra, hogy a maszk használata önmagában nem elégséges. Nem fogja az utca emberének a maszkviselése megállítani a járvány terjedését. (…)” – Müller Cecília, 2020 március

  • Nem sokkal ezt megelőzően jelent meg a tisztifőorvos hivatalos közösségi oldalán az alábbi felhívás: „Ne viseljen maszkot, ha nem beteg!" (A bejegyzés azóta már nem érhető el)
  • Az országos tisztifőorvos 2020 novemberében már azt állította, hogy a maszk használata mégis javasolt, alapvetően minden helyzetben.

(Kell-e általánosan maszkot viselni akkor, ha beigazolódik, hogy a fertőzés átterjedt Magyarországra?) „Én úgy gondolom, hogy nem. (…) Ha mindenki, válogatás nélkül maszkot kezd hordani, azzal csak a készleteket csökkentjük. Viszont, ha lesznek ilyenek, a gócpontokban szükségessé válhat a maszk hordása” – Kemenesi Gábor, 2020 február

  • A véleménye néhány hónap múlva változott, ugyanis egy nyári interjúban arról beszélt, hogy a maszk viselése egy lényeges óvintézkedés a vírus ellen. A negyedik hullám küszöbén, a szeptemberi hónap elején megjelent Facebook posztjában pedig arról ír, hogy „a maszkviselést jól és jókor kell bevezetni (…) A maszkviselés visszaszorítja a fertőzések számát – Delta ellen is működik... (…) Maszkozzunk egymásért, magunkért és a járvány terjedése ellen! Maszkra fel!”. Kemenesi Gábor szerint még ha nem is kötelező, a maszkot hordani szükséges oltottként is.

Korlátozások

„A terasznyitás utáni rajzásra annyit tudok mondani: mi, egészségügyi dolgozók ott leszünk a betegágy mellett. Beadjuk a megfelelő gyógyszereket, mindent megteszünk majd az emberek életéért. (…) Nagyon nagyfokú felelőtlenségre, hihetetlen fegyelmezetlenségre vall, amit szombaton és vasárnap láthattunk. És ennek nem holnap, holnapután lesz meg a böjtje, hanem egy-két hét múlva érzi meg az egészségügy.” – Zacher Gábor, 2021 április

  • A terasznyitás napján 2796 esetet regisztráltak, május 8-án 1376-ot. Az aktív fertőzöttek száma a terasznyitás napján 262 ezer felett volt, két héttel későbbre 200 ezer lett.

  • Május 5-én Zacher Gábor a romló szennyvízadatok és a terasznyitás közötti összefüggésről nyilatkozott, illetve azt mondta, reméli hogy a tömegek nem okoznak negyedik hullámot. Nem okoztak!

  • A terasznyitás idején a virológusokon túl számos más szereplő is megszólalt a várható drámáról. Ilyen volt (az amúgy szintén a zsúfolt teraszról Instagram story-t posztoló) Csonka András is, aki arról írt, hogy a „döbbenetes” fotókon olyan felelőtlen (és oltatlan) fiatalok vannak, akik a piknik után (vírusosan?!) „szépen hazamennek a szülőkhöz, nagyszülőkhöz.”, ennek pedig meg lesz a böjtje.

A vírus kezdete óta érezhető egy rendkívül hibás áramlat, és – bármennyire is meglepő, hisz a bemutatott idézetcsokor szakemberek megszólalásairól szól – erről leginkább a média tehet. Azon túl ugyanis, hogy a járvány kezdete óta a hazai portálok a külföldi sajtó egy részében megjelenő, sokszor egymásnak nyilvánvalóan ellentmondó, megalapozatlan, vagy részletekben teljesen hiányos anyagokat vesznek át, egy erőteljes nyomást helyeznek a hazai szakértőkre is: beszélni kell, most nagyon meg kell mondani, mert csak általunk lehet eljutni az emberekhez.

A szakemberek pedig meglátásom szerint ezen csapdába estek, elengedve egyfajta hitelességi garanciát. Nem az a fő gond ugyanis, hogy nem tudják, mi is a helyes hozzáállás a maszkviselés vagy a korlátozások tekintetében, esetleg hogyan alakul a járvány hosszabb távon. Honnan is tudnák? Ez egy új helyzet, folyamatosan alakul! A fő probléma, hogy valamilyen oknál fogva (és itt jön képbe a média, ahol bizonytalanságot nem szabad mutatni) teljes mellszélességgel állnak ki amúgy kérdéses dolgok mellett, illetve olyan jóslatokba bocsátkoznak (újra csak magabiztosan), amelyek idővel vagy bejönnek, vagy nem. Végülis milyen furcsa lenne hónapokon keresztül azt mondani, hogy „erre a kérdésre fogalmam sincs, mi a válasz", nem igaz? Ehelyett jönnek a jóslatok, és amikor ezek bejönnek, a portálok büszkén állítják: igen, általunk tudtátok ezt meg!

Amikor nem jönnek be, mi történik? Semmi! Persze felmerülhet a kérdés, hogy miért nem történt szembesítés a korábban elmondottakkal szinte sehol, ám a szembesítés azt feltételezné, hogy a különböző médiaportálok célja a tájékoztatás, illetve a helyzet komplex, több szemszögből való vizsgálata lenne (mert nem, a virológusok szemüvege nem lát rá a vírushelyzet teljességére). Valójában azonban a cél nem ez, hanem sokkal inkább az, hogy a „tombol a járvány”, „ma x ember fertőződött meg”, „újra felütötte a vírus a fejét” és a „tragédia következik” drámai felszólalások által vezetve egy meghatározott (alapvetően félelemre játszó) narratíva mentén maradjanak olvasottak és relevánsak. Pedig milyen jó lett volna egy ilyen rendhagyó helyzetben valóban érveket ütköztetni és többféle hangot hallatni!

Kiemelt fotó: Szabó Bernadett (Reuters)

Szél Bernadett lenézi a nyolcadik kerületieket
Szél Bernadett lenézi a nyolcadik kerületieket

Előválasztás

Csordás Anett
Ja, ja, ja, ja

Mindenki találkozhatott már azzal az érzéssel, amikor ugyan nincs kimondva, de tökéletesen látszik a másik arcán, hogy elhitte azt az ellenzéki hamis mítoszt, amely szerint az intelligenciaszint alapján a magasabb értelmi színvonallal rendelkező egyén az ellenzéki pártokra szavaz, a "buták" pedig a Fidesz-KDNP-re. Ezt az ellenzék tudatosan gerjeszti, hiszen így egyfajta karakter-erodálást próbál végrehajtani a kormánypártokon.

523905_szel_bernadett_kampanyol.jpg

A valóság azonban ettől távol áll. A vidéki települések és a főváros egyaránt számos értelmiségit adott az országnak, éppen ezért téves az a gondolkodás, miszerint létezik a fejlett Magyarország és a mucsai szántó. A nagyvárosi légkör persze teljesen eltér attól, ami a vidéki polgárok hétköznapját jellemzi. Más problémák, más szellemiség, más életritmus, de ezek nem jelentik azt, hogy attól, hogy a pestiek vagy vidékiek vagyunk, jobbak lennénk mint a másik.

Az ellenzék legmeghatározóbb embereinek viszont van abban tapasztalata, hogyan lehet társadalmat megosztani, csoportokat egymás ellen hangolni, majd ezt ráfogni a polgári politikai erőkre. Olyannyira rutin számukra, hogy képesek teljesen megjátszani minden mimikájukat, testbeszédüket és mesterségesen szerkesztett, nem őszinte gondolatokat óriási átéléssel előadni, pár szavazatért.

Ügynökök, akik nagyon jól színészkednek, hogy érdeket tudjanak érvényesíteni. 

A legtöbben gyermekkorban megtanuljuk alapvető értékként az őszinteséget, nem átlépve a naivitás határát. Ha még sem tanuljuk meg, tapasztaljuk, hogy a hazugsággal egyszer lebukunk, így, vagy úgy. Ha Osama Bin Laden bújócska világbajnok volt, akkor Gyurcsány Ferenc a hazudozás országos mestere, de még ő is le tudott bukni. Hiába a nagy lebukás, nem tanultak belőle, és az érdeküket továbbra is erőszakosan próbálják érvényesíteni, egyfajta Kamikaze politikát folytatnak, hiszen mindent kritizálnak amit a kormány csinál. A programjuk helyenként a kormányprogram inverze.

Azonban nem csak Gyurcsány Ferenc hazugságbeszéde volt az egyetlen hiba a gépezetben, hiába jelentőségében mai napig az a legerősebb. Érdemes felidézni Kunhalmi ajtós jelenetét, Fekete Győr András szereplését a Partizánban, és még számos jelenetet lehetne példakánt hozni. A tegnapi Szél Bernadett műsorszám még is tudott újat mutatni, hiszen talán ekkor lehetett leginkább látni, hogy az ellenzéki politikusok milyen mélyen lenézik az embereket. Számukra nem emberek, hanem mozgó húsdarabok, szavazógépek vagyunk, de a birka szót is említhetem. Ők azok, akik igazán örülnének egy Orwell-féle világnak, hiszen akkor még színészkedéssel se kellene fáradniuk.

Szél Bernadett szerepléséből tisztán látszik, hogyan képzeli el a nyolcadik kerületi lakosokat. Az ő fejében ezek alapján ott csak lecsúszott, “műanyag-gengszter” rappet hallgató, igénytelen buta emberek laknak.

Hiszen egy politikus az emberek hangján kell, hogy szóljon, és ha szerinte ez az emberek hangja a nyolcadik kerületben, akkor az előbb leírt jellemzés él a fejében. Az éremnek van egy másik oldala is. A lenézést nem csak a gyalázatos előadása bizonyítja hanem az is, hogy valószínüleg tisztában van azzal, hogy igénytelen és ez az emberek egy részének szemet fog szúrni. Még is megteszi, hiszen legyen a szavazó értelmiségi vagy sem, pesti vagy vidéki, őt nem érdekli az, hogy mit gondol egy-egy ember és az sem, hogy a saját szavazóit nézi le.

Őt csak a szavazatok, csak a nemzetellenes érdekek képviselete érdekli, hiszen ez az ő küldetése.

A párhuzamos médiavalóságok esete a felmérésekkel
A párhuzamos médiavalóságok esete a felmérésekkel

d_kom20200415010.jpeg

Történt a közelmúltban, hogy a liberális európai agytröszt, a hangzatos nevű European Council on Foreign Relations (Külkapcsolatok Európai Tanácsa, ECFR) felmérést készített az Európai Unió országaiban arról, hogyan érzékelték az EU állampolgárai a Covid járvány hatásait, illetve hogyan értékelték kormányzataiknak a pandémiával kapcsolatban bevezetett intézkedéseit.

Nem árt hangsúlyozni, hogy mint minden elmérés esetében, itt is arról van szó, hogyan érzékelték az emberek a folyamatokat. Ez természetesen sohasem tükrözi teljesen a valóságot, de a valóságot tökéletesen megragadni sohasem lehet a közvéleménykutatások eszközeivel, mivel azok azt vizsgálják, hogyan élik meg azt az emberek. Ráadásul közhely ugyan, de az biztos, hogy amit az egyik ember rossznak érzékel, az a másiknak elfogadható vagy akár jó.

Azonban egy felmérés eredményeit ismertetve nem lenne rossz, ha az azokról tudósító médiumok megpróbálnák azokat objektíven ismertetni. Ez a mai elképesztően átpolitizált közegben néhány üdítő kivételtől eltekintve az ideológiai spektrum egyik oldalán sem sikerül maradéktalanul a legtöbb esetben, és az ECFR vizsgálata esetén is ez történt. Mindenki azt szemezgette ki belőle, ami számára, pontosabban a sajtóorgánum világlátásának jobban megfelelt.

A Mandiner volt talán az egyetlen, amelyik vette a fáradtságot arra, hogy az egyébként főleg a Nyílt Társadalom Intézet által támogatott intézet kutatását részletesen ismertesse. A többiek csak néhány aspektust emeltek ki, mind a bal, mind a jobboldalon. Ez persze nem meglepő, de annál nagyobb csalódást keltő.

A felmérés ugyanis egyrészt azt mutatta, hogy a magyarok voltak az egyik olyan nemzet, amelyik saját bevallása szerint az egyik legnagyobb elszenvedője volt az Unióban a pandémiának, mind gazdaságilag, mind az egészségüket tekintve. Tény, hogy sokan kerültek kórházba, veszítették el a munkájukat és/vagy szeretteiket a járvány miatt, a felmérés szerint többen, az Unió legtöbb másik tagállamában. Ez sok mindennel magyarázható, a nyugatiaknál gyengébb lábakon álló magyar kisvállalkozások helyzetével, a magyarok általában rossz általános egészségi állapotával, a budapesti idegenforgalom effektív megszűnésével.

Vicces azonban, ahogyan a kormánykritikus médiumok (amelyek egyébként annyira lusták voltak, hogy fogták a Népszava tökéletesen elfogult ismertetését, és gyakorlatilag be copy-paste-elték azt a saját cikkükbe) egyszerűen elhallgatták, vagy csak úgy kutyafuttában említették, jól elrejtve az ismertetések legvégén, a felmérés egyébként legérdekesebb és a jövő évi választások szempontjából egyébként legrelevánsabb megállapításait, hogy tudniillik a válaszadók elsősorban nem a kormányt hibáztatják mindezért, és hogy a kormány járványügyi korlátozásait összességében jónak tartják.

ke_pernyo_foto_2021-09-14_13_35_09.png

A liberális intézet által megkérdezett magyarok nem kevesebb, mint 71% -a szerint a koronavírussal kapcsolatos korlátozások „alapvetően megfelelőek”. Ez a magas szintű elégedettség a kormány teljesítményével különösen kiemelkedő, ha összehasonlítjuk az Ausztriában mért 52 vagy a Lengyelországban mért 39 százalékkal.

Sőt, a magyarok azok, akik nyilvánvalóan a legszabadabbnak érzik magukat Európában a járványügyi korlátozások dacára. Az ECFR megállapításai szerint a magyar válaszadók 88% -a, ez amúgy a legmagasabb arány az EU -ban, azt állította, hogy a korlátozások ellenére szabadnak vagy részben szabadnak érzi magát. Ezenkívül a magyar válaszadók a második legkisebb változásról számoltak be Spanyolország után a szubjektív szabadságérzetükkel kapcsolatban a két évvel ezelőtti, a világjárvány előtti időszakhoz képest: 2019-ben 69% mondta azt, hogy „szabadnak érzi magát a mindennapi életében” (hasonlítsuk ezt össze Németországgal, ahol 68% mondta ezt akkor), míg ezúttal 41% mondta ugyanezt (szemben Németországgal, ahol mindössze 11% érzi magát most szabadnak.)

Nos, ezek olyan megállapításai a felmérésnek, amelyek nincsenek ínyére a baloldali lapoknak. És mivel nem tetszenek nekik, elhallgatják, és cikkeiket hangzatos, és totálisan félrevezető főcímek alatt tálalják. Ha nem lenne annyira szánalmas az Orbán- és Fideszfób erőlködés, még mulathatnánk is rajta. Csak néhány példa a szalagcímekből, amelyek a függetlenség és objektivitás nagyobb dicsőségére válnak: Járványügyi elégtelennel indítja az iskolaévet Magyarország  (egyébként nem értem, hogy jön ide az iskolaév – illetve dehogynem, hergeljük a szülőket is!); Orbánék miatt mindenben a sor végén kullogunk Európában (nem érdekes, hogy amúgy pont az derül ki a felmérésből, nem Orbán hibáztatja a nehézségekért a többség…)

Mindenesetre, ahogyan azt az MCC médiaiskolájának vezetője, egyébként korábban a legnagyobb német lapok tudósítója, Boris Kálnoky is kiemelte a Twitteren, a felmérés valójában nagyon is jó hír a kormányoldalnak. Az ellenzék és sajtójának folyamatos, sunyi vakcina- és kormányellenes propagandahadjárata ellenére a magyarok többsége bízik a kormányban. A választók bizalmának megszerzése és megtartása minden ügyet tekintve életbevágó, de különösen az egy világjárvány közepén.  Az ECFR tanulmánya alapján is úgy tűnik, az Orbán-kormány jól áll ezen a fronton.  És ez persze rossz hír az ellenzéknek.

Ha nyálminta alapján randizol, fájni fog a lelked - a The One sorozatról
Ha nyálminta alapján randizol, fájni fog a lelked - a The One sorozatról

A Netflix krimi-thrillere egy rendkívül érdekes témát kezdett el boncolgatni, ami végső soron olyan egyszerű és fájdalmas tanulságot hozott magával, amit nehéz volt hallani. Romantikusok, első randizók - várjatok ezzel a cikkel egy pár hónapot még.

Rebecca és társai kezdetben egy igazán kedves képet nyújtó társaság: természettudományokat hallgatnak az egyetemen, az életük permanens legatyásodásban telik, boldogan a péntek esti sörökkel és az éjszakába nyúló tanulós etapokkal. Szó szót, sör sört követ, és mint minden jó egyetemi haver között, szóba kerül a szerelem. Hogyan találjuk meg a párunkat? Rebeccának egészen érdekes elképzelései vannak, szerinte ez pusztán biológiai folyamat, mindenkinek genetikai paraméterek alapján a világon létezik egy tökéletes párja. Barátai, a másik két srác egyszerűen kinevetik, Rebecca viszont ellopja lakótársa munkahelyi laptopját, amiről titkos adatbázist tölt le, benne megszámlálhatatlan civil ember DNS adataival. Ezt a bázist veszi alapul vállalkozásához, és ezt bővíti a felhasználók által önként beküldött mintákkal. A sztori két szálon fut fékezhetetlenül tovább, és a szereplők egyik szálat sem tudják kézben tartani, bár a mű fanyar humora, hogy mind azt hiszik, náluk a gyeplő.

theonetitlecard.png

Az egyik, kicsit talán kevésbé érdekes szál a gyilkossági ügy. Ez hozza magával a jól megszokott krimi kliséket, abból is azt a nehezebb műfajt, ami még egykor Colombo-nál csúcsosodott ki: az elejétől tudjuk, ki a gyilkos, és az események sorozatát azon izgulva figyeljük, hogyan jönnek rá az érintettek. Rebecca ugyanis később meggyilkolja azt a barátját, akitől az adatbázist ellopta, másik barátját pedig kirúgatná a cégből, hogy többségi helyett teljes tulajdona legyen. A klasszikus krimi műfajra még egyet kontrázik a rendezés, ugyanis eljön az a pont, ahonnan a gyilkossági szál mindegyik érintettje rájön Rebecca a tettes, a tudós lány pedig egyedül hallgattatja el őket - mindenkit személyre szabott módon.

Ennél kicsit érdekesebb a másik szál: Rebeccának ugyanis nem csak a leleplezőkkel kell megküzdenie, hanem azokkal is, akiknek az életét a The One - a DNS mintákkal dolgozó párosító cége - tönkretette. Az alkalmazás ugyanis ha belegondolunk, nem is olyan ártalmatlan: mi van, ha a kiválasztott tökéletes párod házas, gyerekei vannak, vagy nem beszéli a nyelved, a világ másik felén él, vagy kómában fekszik egy kórházban? Ezeket az eseteket egyesével bemutatja a film és kíméletlen részletességgel tárja elénk, hogyan mennek tönkre egyetlen minta beküldésével sok éve tartó házasságok, hullanak szét családok.

mv5bmtrizmy1ogytyze2ns00ztu1lwi0nwutytjjzmq4mtyyzwjhxkeyxkfqcgdeqxvynjewntm2mzc_v1.jpg

Mindezt legtöbbször azért, mert az embereknek a jó, és a csodálatos csak addig jó, ameddig fel nem kínálják nekik a tökéletest. Egy idillinek mondható házasság is tönkremehet attól, ha az egyik félnek egy megbízhatónak tűnő szervezet azt mondja, milliós nagyságrendű adatot felhasználva megtalálta számára a tökéletes párt - aki nem a mostani társ. Eltekintve Rebeccától, akire emberek százai mérgesek a széthulott életük miatt, a sorozat hibátlanul mutat rá egy fájó pontra amint mind tudunk, de egyikünk sem ismer el: egy igazi párkapcsolat jó nagy részben döntés kérdése is. És amennyire nyálas és unalmas sztorikat ont magából a filmipar a kezdeti rózsaszín ködről, olyan mellbevágóan racionális a The One gyakorlatiassága, amivel a kapcsolatokba fektetett munkát a kezdeti szerelem fölé emeli.

Erre világít rá az a tény is, amikor kiderül: a The One egy szóval sem mondta, hogy a tökéletes pár mellett az élet is tökéletes lesz: az új kapcsolatok annyi keserűséget hoznak magukkal, hogy már önmagában is nehéz fenntartani őket, és akinek éppen zavartalan is volt az ismerkedés, annak is be kell látnia: a tökéletesnek vélt, kiszámolt kapcsolat ugyanúgy két tökéletlen ember között jött létre. Meglepve tapasztalják, hogy a "Nagy Ő" mellett is kifut a tej, hangos a szomszéd, vacak az idő, és egy tudományosan tenyésztett kapcsolat sem mentes kiadós vitáktól.

A film semmi támpontot nem ad a második szál megfejtéséhez. Egyrészt mert a vásznon töltött időt nagyon lekorlátozza az egyre kibontakozó gyilkossági sztori, másrészt mert arra, hogy mit lehet tenni ha elmúlik a szerelem, senki sem tudja a választ. Rendben. Tartsunk ki, és higgyünk a tartós kapcsolatokban - de vajon megtérül a munka? Vagy éveket vesztegettünk el valaki mellett, aki meg sem érdemli? Vagy tegyünk ellenkezőleg: legyünk kitartóak, és keressük a tökéletes párt, amíg az be nem lép az ajtón? Ennek már a matematikai esélye is igen kicsi, és mint látjuk, még akkor sem nyernénk vele, ha egy számítógép kiköpné nekünk a DNS-ünk alapján tökéletes valakit.

Róma - látnivalók, tippek, csalódások
Róma - látnivalók, tippek, csalódások

Bár szeptemberben már az iskolakezdésé a főszerep, azért nem muszáj teljesen elengednünk a nyarat. Olaszország egyes részein még ősszel is élvezhetjük a júliusi meleget, így ha még vágynánk egy kis nyáridézésre, érdemes lehet kiruccanni egy hétvégére. Mi is így tettünk barátnőmmel: az ősz első napjait Rómában töltöttük, amiről most egy részletes útinaplóval készültem. Hol lehet a legjobbakat enni, és milyen látványosságok nem érik meg a kitérőt? 

Ez volt az egyik legjobban várt, mégis legkevésbé "felkészült" utazásom. Indulás előtti este igyekeztünk pánikban rákeresni a belépőkre, a közlekedésre, és úgy általánosságban mindenre. Úgy voltunk vele, hogy 4 teljes nappal gazdálkodunk, majd útközben alakul. Egyrészt jó volt ez a hozzáállás, hiszen nem volt beosztva minden napunk, így tudtuk cserélgetni a programokat, viszont egy-két dolgot mindenképp fontos az utazás előtt lefixálni. Ilyen például a belépők kérdése, hiszen sok múzeum előzetes időpontfoglaláshoz és jegyvásárláshoz kötött. 

 

Ami fizetős, de kihagyhatatlan:

Ezen a listán a három legfontosabb hely szerepel, amik Róma legfőbb ékei, és a belépők ára is abszolút megéri. Talán nem okozom nagy meglepetést, de az első helyet a Colosseum - Forum Romanum - Palatinus hármasa foglalja el. Ezek Róma legnépszerűbb látványosságai, amik egymás mellett találhatóak, és a jegyet is meg lehet vásárolni egyben mindháromra. (18 euró/fő) A Colosseumban idősávokra lehet foglalni, amit érdemes hamarabb megvenni, mert a helyszíni pénztárak a járvány miatt nincsenek nyitva, és - főleg hétvégi napokon - nagyon hamar betelik a létszámlimit. Erre érdemes legalább egy fél napot szánni, hiszen egy viszonylag nagy területet kell bejárni, és sok látnivaló/olvasnivaló van. 

 img_9955.jpg

img_1948.jpg

A következő helyszín ami szerintem nagyon megéri az a Vatikán Múzeum. (18 + 5 euró/fő - belépő + audio guide) A jeggyel akár 15 különböző kiállítást/helyszínt nézhetünk meg, ami egytől egyig lenyűgöző. Neves művészek alkotásai találgatóak itt - elég "csak" Raffaello és Michelangelo nevét említenem - és az egyiptomi fáraók korától egészen napjainkig található itt sok érdekesség. A múzeum legnépszerűbb pontja talán a Sixtus-kápolna, ahol szigorúan tilos a fényképezés, de cserébe addig gyönyörködhetünk a gyönyörű freskókban amíg csak szeretnénk. 5 euró többletet jelent ha audio guide-ot is kérünk a jegyhez, amit mindenképp ajánlok, hiszen rendkívül érdekes volt, és sokkal praktikusabb mint a kis táblákon olvasni az adott alkotások történetét.

img_2178.jpg

img_2161.jpg

A harmadik, és egyben utolsó fizetős helyszín, az a Szent Péter Bazilika kupolája. A templomba a belépés egyénként ingyenes, és már kora reggeltől látogatható. A kupolába csak külön jeggyel lehet felmenni, de a kilátás Róma egészére teljesen megéri. (8 euró/fő csak lépcsővel - 10 euró/fő lifttel + lépcsővel) A kupola belső részéből a templom egésze látható felülről, míg a külső részén egy kilátó rész várja a látogatókat. Bár ilyenkor megnövekedhet a tömeg, mégis a vasárnapi látogatást ajánlom, hiszen ilyenkor délben a Pápa megjelenik az egyik épület ablakában, és áldást mond a Szent Péter téren megjelenő embereknek. Nagyon emlékezetes élmény az biztos!

img_6695.jpg

img_7394.jpg

 

Ami ingyenes, és kihagyhatatlan:

Az alapoknál maradva a Trevi-kút az első a listán, hiszen Róma egyik legnépszerűbb turistalátványossága. Ajánlom nappal is, de az esti kivilágítással még gyönyörűbb. Az emberek kiülnek egy fagyival, és gyönyörködnek a látványban. Ez lett Rómában az egyik kedvenc helyem, bár érdemes elkerülni a délutáni órákat a tömeg miatt. 

img_2109.jpg

A Pantheon is erre a listára került, hiszen valóban gyönyörű, és a téren sok kis étterem várja a vendégeket, ahol egy-egy pizza és aperol mellett lehet csodálni az épületet. Bár a belépés ingyenes, a sor nagyon hosszú, szombaton kivárhatatlan, így azt csak az igazán lelkes kirándulóknak ajánlom. Ha nem szeretnék kiállni a leghosszabb sort, akkor egy rövidített, fizetős opció is van.

img_9191.jpg

A következő fontos helyszín a Spanyol lépcső, ami a város egyik legbájosabb részén található. Butikokkal teli utcák, és kicsi éttermek, borozók teszik a környéket különlegessé, na meg a híres lépcső, ami előtt hemzsegnek a turisták. Ha felmegyünk rajta, szép kilátás tárul Rómára, és a macskaköves kis utcák mindenképp megérnek egy kitérőt. Ha még szebb kilátást szeretnénk, a Spanyol lépcső tetejénél található a Cielo Rooftop Bar, ami nem csak finom italokkal, de elképesztő kilátással szolgál. Vigyázat: az árak borsosak!

img_6180.jpg

img_6210.jpg

Végül, de nem utolsó sorban meg kell említenem a Trastevere városrészt. A környéket az igazi olasz életérzés jellemzi az aprócska bisztrókkal, és a borostyános szűk utcákkal. Utcazenészek, és a padokon ülő helyi bácsik beszélgetésre teszi még kedvesebbé az amúgy is idilli városrészt. Ha belefér, mindenképp együnk meg itt egy finom, házi készítésű tésztát. 

 img_6784.jpg

img_7144.jpg

Amit kihagynék...

Nem gondoltam volna, hogy lesz Rómában olyan hely ami csalódást okoz majd, de a híres Villa Borghese ilyen volt. Nagyon sokat sétáltunk a környező parkban, mert a hely maga nagyon népszerű a turisták körében, de valahogy nem nyerte el a tetszésem. Úgy tudnám leírni, hogy "Margitsziget feeling". Bár szeretjük a Margitszigetet, ettől valahogy mást vártam volna. A parkban állatkert is van, talán az megmenti az amúgy kicsit jellegtelen füves övezetet. Inkább menjünk még egy kört a belvárosban. 

Enni, inni

Ahogy már korábban is írtam, nem igazán terveztük meg hol fogunk enni, inkább a kis utcákon kerestünk szimpatikus helyeket, és szinte mindegyik lenyűgöző volt. Az olaszok nagyon kedvesen fogadják a külföldieket, és mindig volt egy két kedves mondatuk Magyarországról is, amikor megtudták honnan jöttünk. Voltak olyan helyek ahol ajándék pezsgő, vagy limoncello is járt a vacsorához. A 433 étterem pizzái, a Mimi e Coco tiramisuja, és a Tempio Bar tésztái és aperolja különösen tetszett. Ha különleges élményre vágyik az ember, akkor az Osteria da Fortunata étteremben amíg az ételre várunk, láthatjuk, hogy készül a tészta frissen, ott helyben. 

img_4227.jpg

Nagyon sok érdekességet lehetne még megemlíteni, de szerintem az embernek magának kell felfedezni a többit. Mindenképpen csak ajánlani tudom a római kiruccanást, és ahogy néztem még egész jó áron is vannak repjegyek a szeptemberi/októberi hetekre. Nincs más hátra: Irány Róma!

 

Toxikus magyar önkép
Toxikus magyar önkép

nem teljesen világos számomra, a társadalomnak milyen haszna származik abból, hogy azok, akiknek a kezén jelentős vagyon halmozódik fel, magyarok

- tette fel a kérdést Róna Dániel a Mandiner által rendezett vitán (Mi zajlik Magyarországon? – Lánczi, Giró-Szász és Róna vitáznak az elmúlt tíz évről). Fontos kérdés, főleg, ha egy politológus 2021-ben ennyire költőien teszi fel, holott a válasznak nemzeti minimumnak kellene lennie.

Irigység: konzekvensen nem probléma

Kell-e tapsolni akkor, amikor a kelet-európai gazdag ember G Merciket gyűjt, vagy az amerikai gazdag ember űrbe utazik? Ha nem teszem, sikertelen, irigy ember vagyok?

Nem, hiszen a gazdagságot senkinek nem ígérte senki ezen a 93 ezer négyzetkilométeren. A középosztálybeli létet viszont igen, sőt, 30 éve 30 éves távlatban a nyugati középosztály jóléte is meg lett ígérve, amihez csak sokat kell dolgozni, iparkodni, becsületesen adót fizetni, és szép lassan elérjük, mondotta mindenki.

Egy olyan világban, ahol az elénk belengetett nyugati középosztály bűnös, felszámolandó klíma és egyéb kuláknak van kikiáltva, a felső 1% es a lábvizében lubickoló (komprádor) burzsoázia teljes támogatásával, ami alig várja, hogy egy nagy társadalmi átrendeződés után a Globális Brazília kerítésének a szerencsésebb oldalára betonozza magát, joggal lehetünk kritikusak az egyre gazdagodó szupergazdagokkal szemben, legyenek lokálisak vagy globálisak.

A nyugati véleményelit tulajdonosi körének érdekéből kifolyólag az odaát - és ha ott van, ide is be fog gyűrűzni - egyre növekvő vagyoni egyenlőtlenség jelenlegi megoldásaiból kizárólag a középosztály eltörlésében van - kaphat teret - konszenzus. Ez csak a gazdasági része, az egyéb identitások leépítése is a csomag része. Mi magyarok kapunk bőven azért, hogy ebből a csomagból nem kérünk, mutogatva 1990-re vagy 2004-re, hogy akkor nem erről volt szó.

82569632_2774178765982705_8484484683797626880_n.jpg

Dögöljön meg a (magyar) szomszéd tehene

A mindenszarizmus első sorban az egyén nyomora: minden ami magyar, szar, én is szar vagyok. Mindig minden szar. Ezzel együtt élni nem a társadalom pokla.

Azonban az ebből fakadó - sőt, tudományszerű megalapozottsággal felépített - társadalmi mindenszarizmus már nem magánügy: az ebből fakadó gazdaságpolitikai korszellem egyszer már zsákutcába vitte a rendszerváltás utáni Magyarországot. Ez az önkép, használva a divatos wokeizmust, toxikus.

Mi, magyarok - bár nincs olyan, hogy "magyar", hangoztatta egykor egy kisebb kormánypárt ideológiai hátországa - reménytelenül visszamaradott buckalakók vagyunk: golyvás gyerekek, akiknek jobb mindent kivenni a kezéből, és egy külföldi gazdiéba adni. 

Ezt az illúziót kezdetben a rendszerváltás után a privatizáció átmeneti tulajdonosi rétegének - amíg el nem adta külföldre valutáért - rossz gazdái táplálták negatív energiával, majd az EU-csatlakozás hajnalára a neoliberalizmus adott hozzá egy pozitív ideológiai bázist: jobb, ha eladjuk, és a Szabad Piac működteti majd, aminek a láthatatlan keze jobb manager, mint mondjuk az állam. (Hogy ez a terhektől megkönnyebbülő, neoliberális, technokrata állam hogy tudott ennek ellenére még nagyobb, ezer sebből vérző újraelosztóvá dagadni, amíg az IMF-re nem volt szükség, külön történet.)

A 2010-es évek végére az Osztrák-Magyar Monarchiát visszasírni kétszámjegyű társadalmi bázissal bírt: a magyar politikai és gazdasági elitből való sokkszerű, végleges kiábrándulás találkozott a bezzegkülföldi tulajdonos mítoszával, és ezt a nyomorúságos alternatívát kínálta fel. Egészséges nép ilyen önképet nem erőltet magára.

Ebből a mélypontból bő tíz év alatt sikerült elmozdulni, ma már - ugyan gyanakvóan - képesek vagyunk elhinni magunkról, hogy tudunk egy vízművet üzemeltetni, ha űrállomást nem is. (Természetesen a terminális mindenszarizmusban szenvedők kivétel, az ő kezüket engedjük el.)

Jelen van azonban a toxikus magyar önképnek egy szelektív irigységi csápja:

aki gazdag és magyar, dögöljön meg. Fontos, hogy csak akkor, ha magyar, mert az tisztességes ember nem lehet.

Ha az angol vagy francia multi helyi muftija lakik egy villában a hegyen, boldogan nyírom a sövényét, és tapsolok minden eurocentért, amit elém dob, de aki magyar, és jobban él mint én, az rohadjon meg.

Ez az szemlélet csak az egyén tragédiája lenne, ha nem lehetne kihasználni politikai célra: innentől viszont ez a társadalom problémája is, mindannyiunkra nézve toxikus. Ez az a választóvonal, ahol a kérdés, hogy "a társadalomnak milyen haszna származik abból, hogy azok, akiknek a kezén jelentős vagyon halmozódik fel, magyarok?", sorsdöntő.

Az Elefánt

Az interjúban is kiemelt szerepet kap, mint meg nem hívott troll, Mészáros Lőrinc. Az ő haszna a toxikus szemléletet támogatók szemszögéből, hogy le lehessen söpörni a témát a dohányzóasztalról, mielőtt alaposabban meg lehetne vizsgálni.

Azt a hamis dichotómiát kínálja fel, hogy valaki vagy úgy tekint rá és a hozzá hasonlókra, mint valami magyar űbermeritokratikus, kis garázsból az égbe törő Steve Jobsra, és akkor könnyes szemű fideszbirka, vagy ellene van bármilyen magyar tőkésnek, és akkor nemzetellenes labanc.

A kettő között jelentős spektrum van, optimistán szemlélve ott a többség. Mészáros amúgy sem akkora elefánt, legyen bármilyen az előjele, hogy számítson, így egyszerűsíthetünk vele. Indoknak vagy kifogásnak a nemzet sorsáról és önképéről szóló vitában pro és kontra pehelysúlyú:

tumblr_402688e875b525d6738badfa596a973e_b8d769b9_2048.png

Elefántok és porcelánboltok (forrás)

Ha pedig mindenképp egy nemzetszínű elefántba akar valaki kapaszkodni, ott egy jóval nagyobb: a magyar állam, ami egyrészt a leghatalmasabb tulajdonos, másrészt az elmúlt évtized politikájában markánsan magyar tőkés párti.

Miért fontos, hogy magyarok kezében legyen A Vagyon?

A letolt gatyás neoliberalizmus kritikája külön könyvtárat érdemelne, legyen annyi elég, valahol érezzük - és magyarként az elmúlt 30 évben tapasztalhattuk - hogy az a szabad verseny, aminek köszönhetően 20 féle ketchup közül választhatunk a közértben, nem terjed ki az autópálya-üzemeltetésre, még nálunk nagyobb országokban sem, ahogy a házunkba is egy csonkon jön az ivóvíz es egy csonkon távozik a szennyvíz, hogy mennyiért jön es megy, maximum beletörődhetünk, kizárólag az urnáknál lehet 4 évente véleményt nyilvánítani, ha elviselhetetlenül sokba kerül egy köbméter.

Minél közelebb van az államhoz a tulaj, annál nyilvánvalóbb a választónak, hogy van általa is számon kérhető felelős. Ez a vízmű, amit magyarok építettek, magyarok üzemeltettek, majd "veszteségesen" valami káder kezébe privatizálódott, aki aztán eladta a franciáknak, úgyis jobban tudják? Ja kérem, kedves választó, ebbe nekem nincs beleszólásom, tessék fizetni a csekket! A Nyugat amúgy se nézne ránk jo szemmel, ha beavatkoznék, ugye.

A külföldi tulajdonos ellenérdekelt a nemzeti szuverenitásban: szabad kezet akar, ezt várja a gyarmati politikustól, ezért is jutalmazza a megfelelően cselekvőt, nem akarja, hogy a lakosság számon tudja - vagy akarja - kérni. Ha kell, a választókat tehetetlenségre tanítja az önrendelkezésük olyan területeivel kapcsolatban, ahol ki vannak "a piacnak" szolgáltatva: az államnak ebbe a brutálisan egyenlőtlen relációba beleszólni szalonképtelen, nyomorba taszító demagógia, ha nem rosszabb, szóval tessék beletörődni az új status quoba, az állami szabályozás - ez esetben - anakronisztikus kalapács, amit már meghaladtunk.

Az állam természetesen, ha kell, erőszakkal is beleszólhat mondjuk az egyének CO2 kibocsátásába, abban tévedhetetlen, főleg ha úgy tapossa az egyént, ahogy fejlettebb országok parancsolják neki, esetleg buzgóbban. A külföldi tőke szabályozása a gyarmati kompetencia vörös vonala.

Felelősség: értünk is van

Éltük ezt már. Választóként az az érdekünk, hogy az ilyen esetekben belesétáljon a politikus a felelősség csapdájába, hogy büszkén magara vállalja és - ha kell megmentőkent, a kisember képviselőjeként, szabadságharcosként tetszelegve - dicsekedjen vele. Ha az államférfi jó szándékát cinikusan félre is söpörjük, a számonkérhetősége a - minden létező rendszerben - kiszolgáltatott polgár számára vitathatatlanul előny (hiszen az alternatívája a számonkérhetetlenség).

A neoliberális szabadpiacra mutogatás a bukásra ítélt, impotens politikus utolsó figyelemelterelése, mielőtt taxiba száll a reptér felé, hogy a karrierjét az általa kiszolgált, gyarmatosító "szabad piac" által biztosított elfekvőben folytassa, várva a hazatereset egy mozgástér nélkül maradt Görögország 2.0-ba, mint leválthatatlan válságmanager.

2010-re az ország sorsa ebbe a satuba szorult, es a protestből felemelkedő hazai reakció vergődése csak átmeneti megtorpanásnak tűnt a külföld szemében; kockázatokba, áldozatokba, es óriási szerencsébe telt, hogy végül nem így alakult.

Magyarország továbbra is eladó

Ettől meg minden, ami magyar, továbbra is potenciálisan eladó, és amíg el nem adják, útjában áll a piacról kiszorított külföldi tőkének, és ahogy az indító idézet mutatja, van a magyar politikai elitnek olyan része, amelyik - akár csak doktriner rövidlátásból - végre is hajtaná ezt.

Hány tollvonásunkba kerülne eldobni a szuverenitásunkat?

Ha az önfeladásunk belső akadálya elhárulna, és a magyar tulajdonhoz, tőkéhez indifferensen - bizonyos esetekben ellenségesen - viszonyuló hozzáállás hatalmat kapna, lenne olyan külső erő, amelyik atyai szeretetből akadályozni próbálná, hogy a magyar állam kiárusítson mindent? Lenne külföldi fék, vagy csak magunkban bízhatunk?

A rendszerváltás utáni Magyarország történetéből egy külsős Jó Gazda sem rémlik fel, ha volt is kifogás, maximum a vevők vesztek össze azon, hogy kié legyen az adott vagyontárgy, az árverést egy sem próbálta akadályozni. Erre a fékre, gátra csak mi vigyázunk, ha egyáltalán akarunk. Ha úgy döntünk, hogy el akarunk mindent dobni, mert minden ami magyar az úgyis szar - bár akkor miért állnak sorba a vevők? furcsa -, senki nem fog az utunkba állni. Bíztatás bőven lesz.

Esettanulmány

Az elmúlt 30 keserű tapasztalata megmutatkozik a veterán szuverenitás-párti konzervatívok hozzáállásában Fudannal kapcsolatban: azzal szemben tudnak kritikusak lenni, hogy külföldi entitás nyer teret, azt viszont elutasítják, hogy relációjelet tegyenek egy ilyen térnyerés haszonélvezői közé; a szemükben egy kínai Fudan és egy franca Fudan egyenlő súlyú, csodavárásuk a Nyugattal - vagy akar Putyinnal, mutat az ujjam intően a 2014-es Jobbikra - kapcsolatban nulla, szerintük az érdekeinket egyik külföld sem fogja jobban képviselni, mint a másik külföld, azt kizárólag mi tudjuk, ha akarjuk.

Nem kell velük egyetérteni, de a cinizmusuk megalapozott, és a konzekvenciájuk becsülendő, ráadásul nem lehet őket beskatulyázni, nincs az az elefánt, ami miatt félre tennék az elveiket, ha a nemzeti szuverenitásról van szó.

A társadalomnak milyen haszna származik abból, hogy azok, akiknek a kezén jelentős vagyon halmozódik fel, magyarok?

Van egy jelentős vagyon felhalmozódás: a magyar állam hitelezői kezében. Nem mindegy, hogy kié a magyar államadósság? Hogy a magyaroknak tartozik az állam, vagy külföldinek? Nagyon nem mindegy, lásd Japán, amely a belső eladósodásával (240%) mindig kellemetlen csillagozás, tétel tisztaságát bepiszkító apró betűs lábjegyzet, amit magyaráznia kell annak a közgazdásznak, aki szerint a helyi vízmű jobb kezekben lenne a franciáknál.

Legyen az államadósságunk is a miénk!

Nekünk kell ehhez ragaszkodni, más nem fogja helyettünk megtenni. Ha azokra hallgatunk, akik a toxikus önképükből kiindulva mérgezik a közönségüket a mindennapos mindenszarizmusukkal, nem fogjuk akarni.

A saját - közös, privát, szürke zóna - nemzeti tulajdonunk jövőjének megvitatása olyan téma, amit nem szabad lesöpörni az asztalról lózungokkal, ami egészséges önképből fakadó nemzeti minimum nélkül, indifferensen megközelítve bizonyítottan tragikus következményekkel jár.

kor1.gif

Előnézeti kép: drMáriás: Mészáros Lőrinc Világtehénként elnyeli a Mátrai Erőművet Franz Marc műtermében
80 x 100 cm, akril vásznon, 2019

„Őszinte antirasszizmus”
„Őszinte antirasszizmus”

20210902labdarugas-vbselejtezo-budapest-foci-futball136.jpeg

A magyar válogatott súlyos vereséget szenvedett a Puskásban Angliától egy VB selejtezőn, 4-0-ra kaptunk ki. Azonban most senki sem a vereségről beszél. (Wzután Albániától is kikaptunk, ami szerintem minden hozzám hasonló fociszurkolónak fájó pont, de legalább Andorra ellen sikerült a győzelem.) Az angol meccs után az egész sajtó (sőt a világsajtó, mert már a CNN-n is megjelent) a magyarok rasszizmusától hangos.

Na de foglaljuk össze, hogy mi is történt!

Fütyülés, huhogás

Az angol válogatott játékosai a Black Lives Matter címén letérdeltek a kezdőrúgás előtt, amit a magyar szurkolók kifütyültek. Bár ezt előre lehetett tudni, viszont ez nem mentesít az alól, hogy az ellenfél térdelését ki kéne bírni fütyülés nélkül, ha nem akarjuk, hogy zártkapura ítéljenek. Továbbá a szurkolók részéről állítólag több rasszista bekiabálás történt, illetve megdobálták söröspoharakkal Rahem Sterlinget, miután a gólöröménél levette a mezét, és odarohant a magyar szurkolókhoz.

A meccs lefújása után az angol riporter, a válogatott mindegyik meginterjúvolt tagját kérdezte a rasszista bekiabálások felől. Ezután az angol médiában minden egyes lap „a magyarok rasszizmusáról” cikkezett, ahogy a fentiekben elhangzott, még a CNN-en is az jelent meg, hogy a magyar focidrukkerek rasszisták.

A FIFA intézkedik

Az angolok nem is tétlenkedtek, hanem egyből a Fifához fordultak, amely miatt a FIFA vizsgálatot is indított az ügyben. A FIFA az alábbi közleményt adta ki:

A hivatalos jelentések elemzése után a FIFA vizsgálatot indított a tegnap esti Magyarország–Anglia mérkőzésen történt incidensek miatt. A FIFA ismételten megerősíti, hogy továbbra is határozottan elutasítja a rasszizmus, az erőszak, a megkülönböztetés és a visszaélés minden formáját. Teljesen egyértelmű, hogy zéró toleranciát alkalmazunk az ilyesfajta utálatos viselkedéssel szemben a labdarúgásban.

A meccs körüli hercehurca kétségtelenül elterelte a figyelmet a csúfos 4-0-s vereségről, de még inkább az angol szurkolók rasszizmusáról.

Az angolok is alkottak az EB-n

Nem véletlenül van tele az angol sajtó a „magyarok rasszizmusával”. Nem is kell időben olyan sokat visszamennünk, elég csak az idei EB-re tekinteni.

Ugyebár az EB döntőt Angliában a Wembley-ben játszották, és az egyik fél a hazai csapat volt. A döntőn a 11-esek során több angol színesbőrű játékos is kihagyta a 11-est, ami után rasszista hozzászólások, és abúzusok tömkelege zúdult ezekre a játékosokra. Majd Rashford emlékművét megrongálták a focihuligánok,  a rasszista megjegyzések miatt még a Scotland Yard is nyomozást indított.

Érdekes módon most, amikor pár részeg szurkoló - nem összehangoltan - bekiabál rasszista rigmusokat, az angolok egyből ugranak ellene. Az embernek az az érzése támad, hogy az angoloktól ez a fajta antirasszizmus nem túl őszinte. Mintha csak hárítani akarnának, hogy ők mennyire elítélik a faji megkülönböztetést. Anglia tulajdonképpen a magyarok megleckéztetésével akarja magát tisztára mosni.

Gareth Southgate nem véletlenül nyilatkozta azt, hogy

A magyar szurkolók nem egyformák, nem mindenki tartozik a bajkeverők közé, a himnuszunkat például tisztelettel fogadták, egyetlen füttyszó nélkül, ezért nem lenne igazságos, ha általánosságban kritizálnám őket. Akik viszont a botrányos jelenetekért voltak felelősek, ki kell szűrni.

illetve

először a saját házunk táján kéne söprögetni

Ez egy őszinte elismerés volt az angol trénertől, és arra utalt, hogy a magyar-angolon történtek miatt ők nem mentesülnek a felelősség alól.

Kép forrás: origo.hu 

Van-e lelke az állatoknak, és üdvözülhetnek-e?
Van-e lelke az állatoknak, és üdvözülhetnek-e?

ke_pernyo_foto_2021-09-08_12_37_37.png

Ki kerülhet a mennyországba, és ki nem? Mi a helyzet a neandervölgyi emberrel és szükség van-e hittérítésre? Nagypál Szabolcs római katolikus teológussal beszélgettünk, akit keresztes háborúkról, angyalokról és démonokról is kérdeztünk.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

Vajon minden állatnak van lelke? Ilyen szempontból van különbség egy hangya és egy kutya között? Illetve behoznék egy személyes példát, nekem volt egy Pamacs nevű kutyám, aki sajnos már nincs velünk, de amíg velünk volt, családtagnak számított. Vele mi lett? A mennybe jutott, és így, ha egyszer meghalok, akkor a mennyben újra találkozhatok vele?

A kereszténység emberközpontú világkép. Azt a tanítást kaptuk a Jóistentől, hogy az ember az istenképmás. Ez emeli ki a teremtett világból, és ez emeli ki az élőlények világából is. Az ember Isten képére és hasonlatosságára van megteremtve, tehát mikor tükörbe nézünk, az Istent kell meglátnunk magunkban, van, akinek már ez is nehézséget okoz. Illetve hát, amikor embertársainkra nézünk, akkor is Istent kell meglátni bennük. Az élőlényeket lehet szeretni. De ez egy másfajta szeretet azért, mint az emberközpontú szeretet. De szerencsére lehet árnyalni a szeretetvilágunkat. A halál minden élőlényt fenyeget. Arisztotelész szerint éltető lélek van az állatokban is, ezt elfogadhatjuk egyfajta munka-előfeltételezésként. Az anyagtól különbözik az élőlény, így a növények és az állatok is, meg mások, mint például gombák, de most ne menjünk bele a biológiába. Ezt az életet tiszteljük az állatban és szeretjük őt, mint élőlényt. Az ember lelke az isteni lélek. Az istenképmás rejlik föl az ember lelkében, ezzel csak az ember rendelkezik.

A mennyországot úgy képzeljük el, mint ami az embernek jut ki. Ugyanakkor az édenkert párhuzamára tekintve a paradicsom is be lesz népesítve növényekkel és állatokkal.

És akkor összefoglalóan, nem konkrétan Pamacs nevű kutyáddal fogsz találkozni a mennyországban, hanem csak simán kutyával fogsz találkozni. Az állat- és növényvilágnak a gazdagsága fogja ott körülvenni az embert. Ez egyben azt is mutatja, hogy az emberi testnek is kiemelt szerepe van a keresztény teológiában, és az anyagnak is kiemelt szerepe van. Mert nemcsak a lelkünk támad fel, hanem testben is feltámadunk.

Tehát akkor az állatoknak nincs lelke?

Ilyen isteni lelke, mint az embereknek van, nincs.

Gondolom már mindenki hallott a neandervölgyi emberről. A tudomány mai állása szerint a neandervölgyi emberek sem nem ősemberek, sem nem emberek, hanem a Homo sapiens egyik alfaja. Ebből a szempontból, hogyha sem nem állat, sem nem ember, akkor lehet, hogy nekik is van lelkük, illetve akár ők is a mennyországba juthattak?

A tudomány álláspontját tiszteletben kell tartani. Nyilván lesz holnapi álláspontja is a tudománynak, mint ahogy tegnapi álláspontja is volt. A tudomány fejlődik és a keresztény emberek is részt vesznek a fejlesztésében. Konkrétan a neandervölgyi kérdésre nekem az a válaszom, hogy nem tudom. Szerintem senki nem tudja. A biológia nem illetékes annak megítélésében, hogy törzsfejlődés, az evolúció során mely volt az a hatalmas ugrás, amikor az állatvilágból egy isteni lélekkel rendelkező ember kiemelkedik. Lehet, hogy ez a neandervölgyiek előtt volt, lehet, hogy utánuk. Engem egyáltalán nem zavarna, ha neandervölgyiekkel találkoznék a mennyországban. De ezt majd meglátjuk, az viszont biztos, hogy ez az ugrás nem magyarázható biológiai eszközökkel. Egy isteni közbeavatkozás ez a pillanat, amikor megjelenik az istenképmásiságnak a tulajdonsága, és ezáltal kiemelkedik az állatvilágból az ember.

Kolumbusz Kristóf 1492-ben fedezte fel Amerikát, és ezután kezdődött az indiánok megtérítése. Azok, akik ez előtt éltek ott, soha nem találkoztak a keresztény vallással, így nem is adódott lehetőségük arra, hogy megkeresztelkedjenek, így annak se, hogy Jézus tanait kövessék, továbbá, hogy Jézus tanai szerint éljenek. Ők akkor most bűnösök, illetve emiatt a pokolra jutottak?

Az fontos, hogy Kolumbusz csak a fehér ember, az európai ember számára fedezte fel Amerikát, Amerika már előtte is fel volt fedezve az őslakosok számára. De ekkor valóban létrejött egy tartós, földrészközi kapcsolat. Minden ember bűnös, nem csak az őslakosok, ugyanis ez az Istennek a B terve, amibe beleszületik az ember. A paradicsom volt az A terv, ezt az ember elrontotta. Ehhez nem kell olyan nagyon nagy ész, ha az ember körülnéz, kizökkentnek látja a világot. Emiatt fel kell venni újra a kapcsolatot Istennel, és meg kell próbálni belefogni az édenkert megvalósításába a Földön. A kérdés arra is irányul, hogy üdvözülhetnek-e a nem keresztények, akik akár azért nem keresztények, mert Krisztus előtt éltek, akár azért mert a jelenkorban, amikor már van kereszténység, nem keresztények. A katolicizmusnak erre egy befogadó válasza van.

A természetes teológia szerint az isteni törvény az embernek a szívébe van írva, tehát ez mindenki számára befele nézéssel, introspekcióval megismerhető.

Felismerhető az, hogy hogyan kéne élnünk. Ez egy mércét is ad, tehát konkrétan a kérdésre válaszolva az indiánoknak is a szívükbe írt belső erkölcsi törvény szerint kell, hogy éljenek. Illetőleg, akihez nem jutott el az ige hitelt érdemlően, az sem marad isteni kapcsolat felvétel nélkül, csak nem a kinyilatkoztatás siet a segítségére, hanem a lelkébe kell néznie. Ez alapján azt reméljük, hogy akik ma nem keresztények, és akik Krisztus előtt nem voltak keresztények, azok is ápolták ezt az istenkapcsolatot magukban, és így üdvözölhetjük egymást a mennyországban.

Tehát akkor egy pogány ember számára is ugyanúgy meglehet az Istennel való kapcsolat, és így kvázi élhet jó keresztényként, illetve üdvözülhet.

Elvileg igen. És ahogy mondom, reméljük, hogy majd minél több emberrel találkozunk. Az üdvösségnek a hiánya azt fenyegeti, aki tudva, akarva nemet mond az isteni tervre.

Ha felmerült Kolumbusz Kristóf, ehhez hozzá tartozik az is, hogy ezt a felfedezést egy véres hittérítés követte az Újvilágban. Ez a véres hittérítés nem számított bűnnek?

Általában a véres dolgok bűnnek számítanak. A hittérítés fontos dolog, és amikor új földrészbe botlik az ember a saját bolygóján, vagy, ezt csak viccesen mondom, másik bolygóba botlik az ember, ahol értelmesnek tűnő létezők vannak, akkor a hittérítés gesztusával viszonyul az ott talált lényekhez. Ezt véressé tenni nem a helyes magatartásmód, természetesen az ítéletben, ami részben történészi feladat, de a teológiában az Istennek lesz az a feladata az utolsó ítéletben, szét kell szálazni, hogy milyen mozzanatáért ki felelős. Önmagában a hittérítés, mint misszió, egy fontos feladata az Egyháznak. A mai eszünkkel persze ennek az erőszakos, véres módját bűnösnek tartjuk, célravezetőnek sem tartjuk, hitelesnek sem tartjuk. Bizonyos értelemben több kárt okoz, mint hasznot.

Éppen ezért az Egyház az elkövetett bűnök miatt több esetben bocsánatot kért.

Nyilván ez egy jövő hatályú fordulat, vagyis a múltat nem lehet helyrehozni, hanem a jövőbeli kapcsolatokat érdemes ápolni, a bocsánatkérésnek a gesztusával.

És ilyen szempontból, amikor az iszlám világ bevette Jeruzsálemet, amivel szemben szent háborút hirdetett meg az Egyház, azok a keresztes lovagok, akik Jeruzsálem visszafoglalásáért harcoltak, bűnösnek számítanak?

Ki van abban a a pozícióban, aki eldöntheti, hogy ki volt bűnös, és ki nem?

Abból induljunk ki, hogy a tíz parancsolatban benne van, hogy mást megölni bűn, és ők harcolni mentek Jeruzsálembe, vagyis embert ölni.

A tíz parancsolatban az van, hogy ne gyilkolj. Tehát a szándékosan, aljas indokból elkövetett emberölés a tilos. A szent háborúnak van egy teológiája, ezt nem Krisztus dolgozta ki egyébként, ő egyébként a mai szemléletünkkel nézve eléggé pacifista volt, hanem ez a harmadik-negyedik századtól elkezdve,

amikor a kereszténység államszervező pozícióba került, akkor kellett, hogy kidolgozásra kerüljön az egész politikai teológia, ezen belül a honvédelemnek meg a háborúnak a teológiája.

Nyilván a vallásháborúk egy összefüggésrendszerbe ágyazódnak, tehát Jeruzsálem elfoglalása nem áll egyedül, hanem egy több évszázadig tartó fegyveres konfliktusnak egy mozzanata. Ez a fegyveres konfliktus nagy vallások köré szerveződő civilizációknak az összecsapása volt már akkor is. Egy vallásnak és a köré szerveződő civilizációnak feladata önmaga megvédése, illetve az özvegyek és árvák védelme. A többi pedig hadászati szempont, hogy ebbe stratégiailag hogyan illeszkedik, mondjuk Jeruzsálemnek az elfoglalása. Ez tehát egy bonyolult feladat, nyilván ez nem ad felhatalmazást városok kiirtására, márpedig számtalan ilyen történt akár a keresztes háborúk idején is.

Újra visszatérnék ahhoz a gondolatmenethez, hogy vannak Krisztus előtti emberek, illetve, akik valamilyen pogány hitvilág szerint élnek. Ilyen szempontból van különbség aszerint, hogy valaki keresztény, zsidó vagy muszlim? Elvégre ugyanazt az Istent imádják, ezek szerint ugyanúgy üdvözülhetnek?

Hát van különbség aközött, hogy ki milyen vallású. Krisztus az egész emberiséget üdvözítette, nem csak a keresztényeket. Az más kérdés, hogy ki hogyan csatlakozik bele ebbe az üdvösségtörténetbe. Elvi alapon nincsenek kizárva az üdvösségből más vallásoknak a követői. A vallásközi párbeszéd teológiájának az a nagy kérdésfeltevése, hogy a vallásuk miatt üdvözülnek a más vallású emberek vagy a vallásuk ellenére üdvözülnek. És ez egy nehéz kérdés, nem könnyű megválaszolni. A zsidóságot azért nem venném egy kalap alá a többi világvallással, a zsidósághoz kiemelt kapcsolat fűzi a kereszténységet. Bizonyos értelemben anyavallásunk, más értelemben testvérvallásunk, nővérvallásunk, ugyanannak a történetnek vagyunk a résztvevői, a keresztények által Ószövetségnek nevezett szövegegyüttes, meg a főként zsidók által írt szövegegyüttes révén. Ezen áll a kereszténység, ebből a szempontból elválaszthatatlan a zsidóságtól.

És azok, akik nem keresztények, például hinduk vagy buddhisták, és betartják a tízparancsolatot, vagyis keresztényi szempontból egy ideális életet él, nem lop, nem hazudik, segít másokon, de nem Jézusban hisz, ezek a személyek a keresztény egyház szempontjából és Jézus tanai szerint bűnösök? Ez egy hibás életfelfogás vagy akár ők is a mennybe juthatnak? Ebből a szempontból egy ponton hibádzik, hogy nem Jézusban és a teremtő Istenben hisz.

Betartani a szívünkbe írt előírásokat, illetve az emberiségnek szóló egyetemes előírásokat sosem bűn. Az mindig nagy öröm, ha valaki e szerint szervezi az életét. Annak külön örülünk keresztényi szempontból hogyha ez egy személyesen Istenbe vetett istenszerelemnek a lendületében történik. 

Mi nem tudunk másra mutatni, mint a Jézustörténetre, mint amely alapvető az emberiség történelmében. A többi emberrel kapcsolatban nem az a feladatunk, hogy azt mérlegeljük, hogy üdvözülnek-e vagy nem, mi ezt a történetet hirdetjük és reméljük az ő üdvösségüket.

Szerencsére nem a keresztények dolga, nem a pápáé, nem a püspököké, nem a mi kettőnké itt a mikrofon körül, hogy eldöntsük, hogy ki üdvözül és ki nem üdvözül, imádkozhatunk mások üdvösségéért, sőt ez egy nagyon szép dolog is. Illetve nekünk meg kell tenni a hithirdetésnek nevezett feladatot, ami leginkább tanúságtételt jelent, hogy mások számára is vonzó legyen az a nagy narratíva, amelyet mi hirdetünk.

Felmerült, hogy az alapítása óta, a 2000 év alatt sokat változott a római katolikus egyház. Te ugyebár római katolikus és teológus is vagy. A katolikus egyházon belül még ma is elő van írva a papi nőtlenség, a cölibátus. Esetleg ez nem számít már idejétmúltnak, és nem lehetne engedni a papoknak, hogy nősüljenek? Ugyebár sok protestáns vallás ezt felülírta, ez volt az első reformációjuk. Ilyen téren nem lehetne újítani a katolikus egyháznak is?

A római katolikus egyház rítusokból áll, legalább tizenhárom rítusból. Ebből tizenkettőben vannak nős papok, egyetlen egy rítus van, ami megköveteli a papi nőtlenséget, ez a latin rítus.

Természetesen ez a túlnyomó többsége a római katolikus egyháznak. Ez nem egy kőbe vésett és nem egy örökérvényű tanítás. A papok sohasem nősülhettek, és ma sem nősülhetnek se az ortodoxiában, sem a római katolikus egyházban. Fordítva, nős férfiakat szenteltünk, vagy szentelnek pappá, vagyis van egy sorrendje a szentségeknek, tehát először van a házasság szentsége és utána a pappá szentelés. Egyébként az őzveggyé válás után sem házasodhatnak újra a keleti ortodoxiában sem, meg a római katolikus egyházban sem. A nős férfiak pappá szentelésének van teológiája a katolikus egyházban. Magyarországon is vannak nős katolikus papok, a görög katolikus egyházra gondolok. Ezek nem összeférhetetlen dolgok. A latin rítusban a szerzetességhez kapcsolódó fegyelem lett megkövetelve a cölibátus tekintetében. Ez bizonyos értelemben már akkor idejétmúlt volt, amikor bevezették, vagy pontosabban mindig is idejétmúlt volt.

A nőtlenség egy föltartott mutatóujj, egy intő jel a világ számára, hogy így is lehet élni, tehát ez nem volt korszerű sosem.

Az, hogy mikor jön el annak a pillanata, hogy a latin rítusban is nős férfiakat pappá szenteljünk, egy egyházvezetői döntés. Nyilván korunkban egyre erősödnek ezek a hangok, akár a bizonyos földrészekre jellemző paphiány miatt, bár meg kell jegyeznem, más földrészekre nem jellemző a paphiány. A katolikus egyházban ebben is okosnak kell lenni, hogy itt egy világegyházról van szó, és így nem lehet helyi problémákat teológiai szintre emelve világméretűvé tenni. De egyébként semmi megbotránkoztató nincs egy nős papban. Szerintem ebben az én életemben még lesz elmozdulás, ha jósolhatok.

Ugyebár ezt Jézus tanai nem írják elő, hanem ezt maga az Egyház találta ki, ráadásul a célja az volt, hogy a papi tisztségeket ne lehessen családon belül örökölni.

Hát igen, van egy ilyen magyarázat. Bár ez kicsit olyan marxista, osztályharcos ízű. Az, hogy az Egyház találta ki, ez úgy erős, hogy Jézus találta ki. Ő nem élt házasságban és nem voltak gyermekei. Legalábbis nem tudunk róla. Illetve inkább fordítva mondanám, ha lettek volna, akkor biztos, hogy tudnánk róla, de úgy tudjuk, hogy nem voltak. Az, hogy ez kötelező legyen a papságra, az valóban egy későbbi fejlemény. Igen, több célja volt. Bizonyos nehézségekbe ütközik majd a feloldása. De hát ma már vagyoni szempontból ez nem egy jelentős kérdés. Inkább a teljes élet átadottsága szokott, mint lelkiségi érv megjelenni.

Mások vallására, például az ókori görögök hitvilágára, úgy tekintünk, mint mitológiára. Akkor hogyha megfordítjuk ezt, akkor mennyire feleltethető meg a Biblia mitológiának?

Igen, mi keresztények a vallástudományban mitológiaként írjuk le a görög-római vallást. Nem hiszem, hogy ez megalázó lenne. Elképzelhetők olyan pozíciók, miszerint a Biblia is mitológiaként mutatkozik. Maga a kereszténység nem mitológiaként tekint magéra, persze ez attól függ, hogy mit értünk mitológia alatt.

A kereszténység igazságnak látja a saját történeteit, elismerve természetesen, hogy, aki nem ebben a történetben áll, hanem egy másik vallás történetében, vagy egyetlenegy vallás történetében sem, annak a számára a mitológiához hasonló működésmódok fedezhetők fel a kereszténységben.

A kereszténységben Istennek van egy története az emberrel. Jézus, aki központi alak a kereszténységben, nem mitológiai, hanem történelmi alak, tehát egy létező személy. Kevés kortársáról tudunk annyi mindent, mint ő róla. Ő történelmileg egy körülbástyázott személy, akiben a megváltót ismeri fel a kereszténység. De ezt nem a mitológia gesztusának tartjuk, hanem a teremtéskor elkezdődő történet kicsúcsosodásának.

Ha nem is mitológia a kereszténység, mégis számos mitológiára hajazó eleme van. Például a Bibliában szerepelnek angyalok, de ha ez még nem is elég, vannak benne démonok is. Tehát hogyha valaki hisz abban, hogy létezik Isten, akkor abban is hinnie kell, hogy léteznek démonok.

Így belül a kereszténységben nem szeretjük a mitológia szót, mint mondtam. Nem tartjuk mitológiának a keresztény világképet. De kívülről mindenkinek szíve joga, hogy mitológiának lássa ezt. Valóban a kereszténységnek van egy angyaltana, ez az angelológia része, amely az angyalok történetével foglalkozik. Első látásra a 20-21. században már lényegtelennek tűnhet, de aztán meglepődve vesszük észre, hogy a korszellem, az ezotéria világa nagyon is tud kapcsolódni ebben a kereszténységhez. Tulajdonképpen az angyalokról szóló beszéd az sosem volt népszerűbb, mint éppen manapság a 21. században. A kereszténység azért óvatosan beszél az angyalokról.

Aquinói Tamás azt mondja, hogy háromféle idő van. Az emberi idő, tempus, az örökkévalóság ideje, az isteni idő, mint aeternitas, és az angyaloknak az a ideje, az aevum.

Vagyis az angyaloknak egy saját történelme van, amelynek csak néhány sarokpontját ismerjük. Különösen azt a mozzanatot, amikor az angyalok fellázadnak Isten ellen, és akkor kettéágazik az angyali közösség, a jó angyalok és a rossz angyalok, az ördögök világára.

Ők a démonok?

A démon, az ugye egy görög szó. Jó, mondjuk nevezhetjük démonoknak is, ez ennyire nincsen kibontva hálistennek a kereszténységen belül. Az ember szempontjából annyi a lényegük, továbbra is emberközpontú és nem angyalközpontú a világkép. Az embereket kísértik és próbálják rosszra vinni, és a jó angyalok pedig megpróbálják védelmezni az embert. Tehát maga a lelki harc, továbbra is az ember körül zajlik. És az angyalok ebben igazából mellékszereplők. Az ember a teremtett világnak a teljessége, pont azért, mert szellem, lélek és testnek az együttese, és ez egyetlen más lényre sem jellemző.

És mi a helyzet a démonológiával?

Hát hogyha azt érted alatta, hogy mit kezdjünk az embert megszálló lényekkel, akkor az ördögűzésnek van hagyománya, és van jelenlegi gyakorlata is. Az már más kérdés, hogy a 19-20. században a tudomány sok területét átvette ennek, olyan értelemben, hogy az elmebetegségek, pszichiátriai, pszichológiai betegségeket, torzulásokat ismerjük fel sok olyan jelenségben, amelyeket még e tudományágak feltalálása előtt az ördögűzés módján keresztül kezeltünk volna.

De azért marad terepe az ördögűzésnek, ma is folyik még ördögűzés.

Ezek nyilván a végső esetek, amikor az Egyház azt ismeri föl, hogy valakit az ördög szállt meg, és ekkor az imádságnak az erejével igyekszik megszabadítani ezt az embert. De hát ennek nagyon szűkek a keretei, nagyon szigorúan szabályozottak, és csak meghatározott emberek végezhetik.

Interjút készítette: Tóth Marcell

Portréfotó: Magyar Tudományos Akadémia

Viccből munkanélküli
Viccből munkanélküli

Minden ember életében elérkezik az a pont, amikor kilép a szülői hálójából, és, ha nem is teljesen, de részben megpróbál a saját lábára állni.Személy szerint én is elmentem anno diákmunkára, hogy keressek egy kis zsebpénzt, amiért megdolgoztam, és nem a szüleimtől kellett lejmolni. Elöntött egy jó érzés, hogy én megdolgoztam azért a pénzért

Ilyenkor viszont az embernek meg is kell felelnie. Itt valódi munkáról van szó. Ez nem ugyanaz, mint amikor anyukád rád parancsol, hogy mosogass el vagy például, hogy tegyél rendet a szobádban, itt már komoly felelősséget is vállalsz. Lesz főnököd, akinek meg kell felelned, és aki fölötted áll.

Pár fiatal diákmelós úgy tűnik ezzel nem volt teljesen tisztában. Egy melóhely más, mint az osztályteremben, a gimiben ökörködni. Na de mi is történt?

Meki a kulisszák mögött

A redditen megjelent egy érdekes videó, amiben pár mekis diákmelós érdekesen (vagy viccesen?) mutatják be egy McDonald’s üzlet színfalai mögötti kulisszatitkokat.

A videó címe az volt, hogy „I love meki: Hungary”. A videót azóta az eredeti feltöltők eltávolították, de mások, akik lementették, újra feltöltötték. Na, de mi is szerepelt ezen a videón!

A videón az volt látható, hogy a személyzet egyik tagja végighúz egy sajtszeletet a cipőjén, majd azt teszi a hamburgerbe. Erre valaki a videóban hangosan azt mondja, hogy „extra sajtos!”. Ez után hamburgerpogácsákat is megforgat a padlón, és úgy teszi be a hamburgerbe, ami abban a dobozban van, amit végül a vendégek részére átadnak. Azonban a videóból az nem derül ki, hogy azt valójában tényleg odaadták-e egy vendégnek. A Telex értesülése szerint a McDonald’s vezetősége egy bejelentésen keresztül szerzett tudomást a videóról. A videóból azonban nem derül ki, hogy az ominózus eset a McDonald’s melyik éttermében és mikor történt.

Ennyi a melónak

Azóta a McDonald’s kivizsgálta az ügyet, és az alábbi közleményt adta ki:

lezárult a belső vizsgálat, ennek eredményeképp kirúgták a videón látható két diákot. Az érintettek azt mondták, csak egymás között viccelődtek, a szendvicset nem adták ki a vendégeknek. Sajnálják, hogy nyilvánosságra került a videó, nem akarták lejáratni a McDonald’s-ot.

Az internetet pedig ellepték a mémek, több humorista is posztolt ezzel kapcsolatban, mint például ezt:

meki.jpg

Na vajon hol a hiba?

De kezdjük is el elemezni, hogy mi is a baj ezzel az egésszel, még ha ez egyértelmű is.

Először is, a srácok pazaroltak. Még ha egy olyan nagy franchise hálózatnak, mint a McDonald’s pár sajt és hamburger nem is nagy veszteség, de akkor is pár ezer forinttól elestek. Továbbá ezzel megsértették a McDonald’s jó hírnevét, úgyhogy az egyszerű kirúgással lehet, hogy még jól is jártak. Ki kell emelni, hogy a franchise hálózatok kiemelt figyelmet fordítanak a jó hírnév, vagyis a goodwill-re. Nem mindegy, hogy az emberekben az az elgondolás alakul ki, hogy a színfalak mögött a kiszolgáló személyzet azt tesz bele a szendvicsükbe, és azt csinál, amit akar, vagy a McDonald’s-nál nagy figyelmet fordítanak a higiéniára. Egyébként a jó hírnév megvédése nem csak a McDonald’s rendszergazda, hanem az üzletet működtető franchise-átvevő kötelessége is.

Azért valljuk be, sok embert elrettenthet ez a videó attól, hogy a mekiben egyen.

A mai fiatalok ilyenek lennének?

Felmerül a kérdés, hogy mit gondoltak azok a fiatalok, akik kitették a videót a világhálóra, még ha nem is látszódik az arcuk. Úgy tűnik nem tudnak különbséget tenni munkahely és gimis osztályterem között. Nekik talán jó pénz lesz ez az eset, de mi van azokkal, akik inkább csak röhögnek rajta, miközben ugyanilyen ökrök? És végül felmerül a kérdés, a mi generációnk ennyire felelőtlen lenne?

süti beállítások módosítása