Május végén Budapest néhány napra Európa futballfővárosává válik. A 2025/26-os UEFA Bajnokok Ligája-döntőt május 30-án, szombaton rendezik a Puskás Arénában, ahol a Paris Saint-Germain és az Arsenal csap össze a trófeáért. A döntő különlegessége (legalábbis számunkra), hogy Magyarország először ad otthont az európai klubfutball legrangosabb fináléjának, ráadásul a mérkőzés a megszokottnál korábban, 18:00 órakor kezdődik.
A BL-hétvége azonban nem csak a stadionról szól, sőt a hétvége azon része mindösszesen kb. 65 ezer szerencsés futballszurkolónak releváns, akiknek sikerült jegyet váltania döntőre. Május 28. és 31. között a Hősök tere ad otthont az UEFA Champions Festivalnak, vagyis a Bajnokok Fesztiváljának. A négynapos, ingyenesen látogatható esemény a döntő hangulatát hozza be Budapest szívébe: interaktív futballos programok, kispályás játékok, DJ-szettek, selfie-pontok, szurkolói termékek és koncertek várják a látogatókat. A fesztivál egyik legnagyobb attrakciója a Bajnokok Ligája-trófea lesz, amely a döntő délutánját leszámítva minden nap látható lesz a helyszínen.
A fesztivál egyik kiemelt programja az Ultimate Champions Legends Tournament, amelyet május 29-én, pénteken rendeznek a Papp László Budapest Sportarénában. A kapunyitás 14:00-kor lesz, a program 15:30-kor kezdődik. Az esemény a Champions Festival hivatalos kísérőprogramja, és egyfajta nosztalgikus futballshowként működik. Korábbi BL-győztesek, világklasszisok és magyar futballszereplők lépnek pályára egy beltéri tornán.
A budapesti Legendák Tornájának négy csapatkapitánya már ismert: Luís Figo, Cafu, Ivan Rakitić és Juhász Roland vezetik majd a csapatokat. Figo 2000-ben Aranylabdát nyert, 2002-ben Bajnokok Ligáját is nyert, Cafu világbajnok brazil legenda és 2007-es BL-győztes az AC Milannal, Rakitić a Barcelona 2015-ös BL-döntőjében is betalált, Juhász Roland pedig korábbi magyar válogatott védőként és csapatkapitányként képviseli a hazai futballt a tornán. A csapatok teljes névsorát később hozzák nyilvánosságra, de a torna így is a hétvége egyik leglátványosabb programjának ígérkezik.
A pénteki Legends-tornára a hivatalos jegyoldal jelenleg már azt jelzi, hogy minden jegy elfogyott. A TicketSwap aktuális listázása szerint ugyanakkor másodpiacon még felbukkanhatnak jegyek, a cikk írásakor szűk 28 ezer Ft/jegy áron. (Ezt érdemes óvatosan kezelni: ez nem hivatalos ár, hanem viszonteladói ár, amely a kereslet függvényében gyorsan változhat.)
Aki a szombati döntőre nem jut be a Puskás Arénába, annak is érdemes lehet kilátogatnia a Hősök terére. A Champions Festival pont azt a célt szolgálja, hogy a BL-döntő ne csak a stadionban, hanem az egész városban érezhető legyen. A program családoknak, turistáknak, semleges futballrajongóknak és persze Arsenal- vagy PSG-szurkolóknak is jó választás lehet. A döntő előtti napokban Budapest belvárosa várhatóan megtelik mezekkel, zászlókkal, külföldi szurkolókkal és fesztiválhangulattal.
A nagy érdeklődés miatt azonban közlekedési változásokra is készülni kell. A Budapesti Rendőr-főkapitányság tájékoztatása szerint a BL-döntő miatt ideiglenes forgalomkorlátozások lesznek több budapesti kerületben, egyes korlátozások egészen június 4-ig érvényben maradnak. A Hősök tere környékén kiemelt lezárások lesznek: az Olof Palme sétány, a Hősök tere egyes szakaszai és az Állatkerti körút is érintett, május 28. és 31. között pedig a Kós Károly sétányt, a Hősök terét körben, valamint az Állatkerti körút Gundel Károly út és Hősök tere közötti részét is lezárják.
Május 29-től az Andrássy út környékén is jelentős változások jönnek: lezárják az Andrássy út szervizútjait a Bajza utca és a Dózsa György út között, majd május 29-én déltől május 31-én hajnalig az Andrássy út Bajza utca és Dózsa György út közötti szakasza, valamint több környező utca — például a Rippl Rónai, a Munkácsy, a Lendvay és a Benczúr utca egyes részei — is érintettek lesznek. A mérkőzés napján, május 30-án a Puskás Aréna környékén is nagyobb lezárásokra kell számítani, többek között a Kerepesi út, a Dózsa György út, az Ifjúság útja, a Stefánia út és a stadion környéki utcák szakaszos vagy időszakos korlátozásával.
Érdemes tehát autó helyett közösségi közlekedéssel, gyalog vagy kerékpárral tervezni, és indulás előtt mindenképp ellenőrizni az aktuális forgalmi információkat. A Hősök tere és a Puskás Aréna környéke a BL-hétvégén nem egyszerűen rendezvényhelyszín lesz, hanem nemzetközi szurkolói zóna: a közlekedés lassabb, a tömeg nagyobb, a hangulat viszont várhatóan egészen különleges lesz.
A mai adás témája Csernobil, mivel most van a csernobili baleset negyvenedik évfordulója. A legelső kérdésem az, hogy kicsit képbe helyezzük a nézőket és a hallgatókat: milyen erőmű volt a csernobili? Mennyiben tér el, vagy miben hasonlít például a paksi erőműre?
Csernobilban egy RBMK típusú reaktorral felszerelt atomerőmű üzemelt. Ennek az alapkoncepciója a negyvenes-ötvenes évek első kontrollált láncreakcióihoz vezethető vissza. Ezekben a neutronok lassítását grafitmoderátorral oldották meg. Erre azért van szükség, mert a lassú, úgynevezett termikus energiatartományban mozgó neutronok hasítanak legnagyobb valószínűséggel urán-235-ös atommagokat. A reaktor hűtését pedig – számos ma is a világban működő atomerőműhöz hasonlóan – klasszikus könnyűvízzel oldották meg.
Mit jelent a könnyűvíz? Olyasmit, amit a pohárból iszunk? Ezért építik az erőműveket folyók mellé?
Igen, a legtöbb atomerőművet folyó vagy valamilyen nagy vízfelület mentén építik, ezt látjuk a nagyvilágban is. Ennek az az oka, hogy a klasszikus ivóvíz egy kiváló neutronmoderátor. Adja magát a kérdés, hogy létezik-e nehézvizes megoldás. Így van, a nehézvíz még jobb neutronmoderátor, az egyetlen hátránya, hogy az előállítása drága. A kanadai CANDU típusú atomreaktorok jelenleg is futó, már nem kísérleti fázisban lévő nehézvíz-moderálású reaktorok, de ugyanúgy nem használnak grafitot, ahogy már szinte semelyik modern atomreaktor.
Tehát ez a lényegi különbség Pakshoz képest? Paks nem használ grafitot.
Így van, ez egy nagyon lényegi különbség. A modern reaktorokban a víz egyszerre látja el a reaktorzóna hűtését, az energia elszállítását a hőtermelő egységből, valamint a moderálási feladatot.
Most, hogy képbe kerültünk a reaktor típusával, térjünk rá április 26-ára. Mi történt azon a napon?
Egy tesztet akartak végrehajtani a csernobili atomerőműben, amit egyébként már másodjára próbáltak meg. Az első teszt valószínűleg hasonló okokból hiúsult meg, mint ami miatt április 26-án is katasztrófa történt. Az egész folyamat április 25-én hajnalban kezdődött. Elkezdték lecsökkenteni az atomerőmű kiadott elektromos teljesítményét azáltal, hogy szabályozórudakat eresztettek a zónába.
A teszt célja az volt, hogy kipróbálják: ha esetleges támadás éri az erőművet, és az elektromos rendszerek leállnak, hogyan lehet áthidalni azt a rövid időt, amíg a dízelgenerátorok bekapcsolnak. Azt szerették volna elérni, hogy a leálló, de még forgó turbinák által termelt áram pumpálja tovább a vizet a reaktorblokkba. Úgy gondolták, ezt a tesztet szabályosan a kimeneti teljesítmény negyedén lehet elvégezni. Lecsökkentették az egyébként 1000 megawattos kimeneti teljesítményű blokkot délre 500 megawatt környékére.
Itt történik az első nagyon fontos esemény a láncolatban. A szovjet energiaelosztó központ diszpécsere betelefonált az erőműbe, hogy a kijevi fogyasztás megnőtt, ezért nem csökkenthetik tovább a teljesítményt. Emiatt egészen este 11 óráig ezen a félteljesítményen hagyták a reaktort. Ez minden reaktor esetében problémás dolog, de az RBMK sajátos gyengeségei miatt kifejezetten életveszélyes állapotba hozta a rendszert az éjszakai órákra.
Miért jelentett problémát, hogy nem teljes teljesítménnyel üzemelt a reaktor?
Azért, mert a magok hasadása során keletkezik egy xenon-135 nevű izotóp. Ez az izotóp egy nagy neutronnyelő. Ez azt jelenti, hogy a hasadásokban keletkező neutronok a xenon-135-tel elreagálva kikerülnek a láncreakcióból, így nem végeznek további hasadásokat. Nagy energián ez a xenon elég, de félenergián nem, és ez a folyamat fél napig tartott. Emiatt a nap végére a nominális teljesítmény mindössze 1%-ára esett vissza a reaktor teljesítménye. Ezt azzal próbálták meg kezelni, hogy elkezdték az összes szabályozórudat kihúzni a reaktorból. Ez viszont átvitte a rendszert a ló túloldalára. Hirtelen elégett az összes xenon, a víz pedig olyannyira felforrt, hogy fellépett a pozitív üregtényező hatása.
Erről a pozitív üregtényezőről, mint tervezési hibáról az HBO Csernobil sorozatában is sokat lehetett hallani. Kérlek, fejtsd ki ezt közelebbről!
Ez valóban egy nagyon súlyos tervezési hiba volt, ami a nyugati reaktorépítésben és azóta világszinten is abszolút megengedhetetlen. A probléma lényege, hogy a grafitmoderáció mellett az elforró hűtővíz neutronnyelőként, azaz abszorberként működik. Amikor a víz elforr, a reaktor nem leállni kezd, hanem felpörög. Ezt hívják pozitív visszacsatolásnak. A hűtőközeg elvesztésével pont hogy nő a reaktor teljesítménye.
A paksi atomerőműben, ha elkezdene felforrni a víz, a megjelenő buborékok miatt csökkenne a moderáltság, így leállna a láncreakció. Egy RBMK típusú reaktorban viszont a grafit nem tud elforrni. Ha elforr a víz, kiesik a neutronelnyelési képesség, de a moderáltság megmarad, így gyorsuló láncreakció keletkezik.
A teszt során ráadásul több biztonsági rendszert is leállítottak. Amikor az AZ-5-ös gombbal meg akarták állítani a reaktort, a szabályozórudak végén lévő grafitfejek vizet nyomtak ki a zónából. Ezzel a maradék elnyelő anyag is távozott. Olyan heves láncreakció történt, hogy először egy gőzrobbanás következett be. A hirtelen felforró víz szétvetette a hűtőcsöveket, a grafitkövetők beszorultak, a szabályozórudak pedig nem tudtak teljesen lemenni.
A gőzrobbanás fellökte a reaktor 3000 tonnás acélfedelét, ami széttörte az épület tetejét. Pár másodperccel később a keletkező hidrogén és a levegő oxigénje durranógázt alkotva létrehozta a második robbanást. Ráadásul a több ezer tonnányi grafit meggyulladt, és tíz napig égett. Ez nem pusztán leolvadás volt, hanem egy heves gőz-, majd gázrobbanás, az üzemanyag pedig megolvadt.
Hogyan kezelte a helyzetet az akkori vezetés a robbanás utáni órákban, napokban? Felfogták, mi történt?
A szovjet pártvezetés és a helyszínen dolgozó csoport magával szemben őszinte volt, nem tehették meg, hogy nem kezdik el a mentést. Az lett volna az ideális, ha már április 26-án evakuálják Pripjatyot, de ez csak április 27-én történt meg. Az utólagos kimutatások szerint ez az egy napos késlekedés szerencsére nem számított végzetesen sokat.
Azonnal elkezdték az oltást. A sugárfertőzésben közvetlenül meghalt 28 emberből húsz tűzoltó volt. A kiérkező egységek nem voltak felkészítve arra, hogy mivel állnak szemben. Először vízzel oltottak, ami teljesen hatástalan volt. Végül helikopterekből bórral kevert homokot öntöttek a zónába, mert a tüzet elfojtani kellett.
Nem voltak kész protokollok egy ilyen elképzelhetetlen eseményre. A bent lévő mérőeszközök sem voltak kalibrálva ilyen mértékű sugárzásra. Miután felmérték, hogy a zóna nyitott, a tűzoltás után az evakuáció, a törmelékek visszadobálása és a zóna alulról történő hűtése következett. Féltek egy második gőzrobbanástól, ezért búvárokkal leeresztették a zóna alatti vízciszternákat. Később egy folyékony nitrogénes hűtőcsatornát és egy alagútrendszert is építettek, végül pedig megalkották az első szarkofágot.
Fizikusként hogyan határoznád meg a sugárbetegséget? Mit takar ez pontosan?
A sugárzásnak kétféle hatása van: a determinisztikus és a sztohasztikus hatás. A determinisztikus hatást egyszerű elképzelni. A radioaktív anyagból hatalmas energiájú részecskék lépnek ki nagy számban. Ezek az emberi testben lévő összetett szerves molekulákat roncsolják, szétszakítják. Ez molekuláris szinten az elhalás miatt az égéshez hasonló, nagyon csúnya halált okoz. A második hatás a sztohasztikus, ami lényegében a rákos megbetegedéseket jelenti.
A szél a legnagyobb mennyiségű jód-131-es izotópot Fehéroroszország felé vitte. Ott a gyermekek körében körülbelül 4000 esetben mutattak ki kifejezetten Csernobilhoz köthető pajzsmirigyrákot. Nagyon bonyolult megállapítani, hogy mely daganatos elváltozások vezethetők vissza a katasztrófára. Emiatt a becslések tág határok, 4000 és egymillió eset között mozognak. A WHO hivatalosan körülbelül 4000 halálesetet köt sztohasztikus okokból a csernobili katasztrófához.
Hogyan derült ki a világ számára a baleset, ha a szovjet vezetés próbálta eltitkolni?
A szovjet vezetés április 27-én még nem, de 28-án már adott ki hivatalos jelentést a nemzetközi sajtónak. Addigra azonban a skandináv atomerőművekben, először a svéd Forsmark erőműben feltűnt a dolgozóknak, hogy a belépő munkatársakon mérnek többletsugárzást.
Magyarországon szintén április 28-án jelent meg az első hír. A sajtóban az a szabály érvényesült, hogy csak a szovjetek által ellenőrzött információk kerülhetnek ki. Volt azonban a Magyar Rádiónak egy bátor hírszerkesztője, Bedő Iván, aki a BBC értesülései alapján bemondta a rádióban, hogy Svédországban, Dániában és Norvégiában is mérik a hatást. Ebből a laikusok is kikövetkeztették, hogy súlyos baleset történt.
A tejfogyasztás központi kérdéssé vált. Elrendelték, hogy a marhákat nem szabad kint legeltetni, csak zárt térben, korábban lekaszált takarmánnyal etethették őket. Bevezették a kevert tejgyártást is, a friss tejet régebbi tejjel keverték, hogy a határérték alá csökkentsék az aktivitást. Emellett nem javasolták a nagy levelű zöldségek, például a fejes saláta és a fejes káposzta fogyasztását sem.
Beszéljünk a szarkofágról! Az első, kezdetleges verzió után nemrégiben adtak át egy újat, amiről a hírekben is lehetett hallani.
Az első szarkofágot már 1986 májusában elkezdték építeni, és az év végére lett kész. Ez egy nagyon kezdetleges, „szovjetes” megoldás volt, rengeteg betont halmoztak fel. A mellette lévő stabil turbinaépületre és a kirobbant oldalra egy lépcsőzetes betonszerkezetet húztak fel, majd betonacél lapokkal fedték le. Ezt 10-20 évre tervezték, ennyi idő alatt az állaga annyira leromlott, hogy új megoldás kellett.
A 2010-es évek elején nemzetközi összefogással, nagy donorok segítségével egy francia cég nyerte el a tendert az új védőmű megépítésére. A zóna mellett építettek fel egy hatalmas, repülőgép-hangár alakú kupolát, amit teflonsíneken toltak a zóna fölé. Ezt a modern szerkezetet 100 évre tervezték, és 2019-ben adták át. Belül két daru is található, amelyekkel a leolvadt üzemanyagot és a grafitot el lehet majd szállítani a végső nyughelyére. Sajnos a közelmúltban egy orosz drón csapódott le a területen, ami körülbelül félmillió eurós kárt okozott a szarkofágban, ezt ki kell javítani.
Mekkora területet érintett a kitelepítés? Lakható lesz-e valaha ez a zóna?
A kitelepített zóna körülbelül 3000 négyzetkilométer, ami nagyjából Komárom-Esztergom megye méretének felel meg. Ez a terület átlóg Fehéroroszországba is. Az első napos evakuációval és a későbbi kiköltöztetésekkel együtt ez mintegy 100 000 embert érintett.
Vannak már nagyon kevesen visszaköltözöttek, és a szarkofágot is meg lehet közelíteni biztonsági előírások mellett, ha éppen nincsenek aktív háborús események a területen. De az, hogy ott valaki újra leéljen egy teljes emberöltőt, még nagyon-nagyon sok idő.
Mit tanult a társadalom és a tudomány Csernobilból?
Mondhatjuk, hogy a jelenlegi nukleáris biztonsági hozzáállásunk 80%-a Csernobil után alakult ki, a hatása elképesztő volt. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség preventív és kivizsgáló feladatai megerősödtek. Az RBMK reaktorokat Oroszországban átépítették, Litvániában és Ukrajnában pedig a kétezres évek elején leállították őket, bár kilenc darab még működik Oroszországban.
Kialakult a „biztonsági kultúra” fogalma. Ez azt jelenti, hogy nemcsak papíron vagy a technológiában, hanem a dolgozók hozzáállásában is a biztonság áll minden döntés fókuszában. Nem az az elsődleges, hogy olcsó legyen az erőmű, vagy plutóniumot termeljen atombombákhoz, hanem az, hogy ne robbanjon fel. Pozitív visszacsatolású reaktort azóta senki nem épít, a Szovjetunión kívül ez már akkor is elképzelhetetlen lett volna.
Az alakuló ülések sajátos helyet foglalnak el a parlamenti működésben: egyszerre jelentenek szigorúan szabályozott közjogi eseményt és rendkívül erős politikai-szimbolikus pillanatot. Jogilag az Országgyűlés működésének technikai és személyi feltételei ekkor jönnek létre – megtörténik a mandátumok igazolása, a képviselői eskütétel, a frakciók bejelentése, valamint az Országgyűlés tisztségviselőinek megválasztása –, ugyanakkor az alakuló ülés mindig sokkal több puszta formalitásnál.
A 2026. május 9-i alakuló ülés különösen jelentősnek tekinthető. A rendszerváltás óta ritkán fordult elő olyan parlamenti nyitány, amelyet a közvélemény ilyen egyértelműen korszakváltásként értelmezett volna. A Tisza Párt kétharmados többsége önmagában is új politikai helyzetet teremtett, de legalább ennyire fontos volt az a kommunikációs tér, amely az ülés körül kialakult.
Az alakuló ülés nem csupán parlamenti eseményként működött, hanem egy egész napos, szimbolikus politikai performanszként is: a Kossuth téri ünneplés, a közösségi médiában terjedő képek, a beszédek és zenei elemek mind azt sugallták, hogy az új többség tudatosan történelmi pillanatként kívánta keretezni a napot.
Az alakuló ülések történetileg mindig hordoznak szimbolikus jelentést. 1990-ben például az MDF–SZDSZ-paktum és Göncz Árpád házelnökké választása a demokratikus átmenet egyik legfontosabb politikai kompromisszumát jelentette. Az elmúlt másfél évtizedben ugyanakkor az alakuló ülések egyre inkább átpolitizálódtak: megjelentek az alternatív eskütételek, az ellenzéki demonstratív gesztusok, a bizottsági helyek körüli konfliktusok. A mostani ülés több elemében is ehhez a tendenciához kapcsolódott, ugyanakkor méretében és szimbolikájában közelebb állt egy új politikai korszak nyitányához, mint egy rutin parlamenti eseményhez.
Az ülés egyik legérdekesebb eleme az elhangzott himnuszok és zenei betétek körüli vita volt. A magyar Himnusz mellett az Örömóda, a Székely himnusz, a cigány himnuszként ismert dal, valamint a „Tavaszi szél vizet áraszt” is megjelent a programban. Ezek a választások túlmutattak önmagukon: a zenei rend egyszerre szólt európai identitásról, nemzetpolitikáról, kisebbségi reprezentációról és politikai üzenetekről. A „Tavaszi szél” esetében különösen erős volt az áthallás, hiszen a dal a kampányidőszakban a Tisza Párt kommunikációjában is megjelent, így egy népdal politikai jelentéstartalmat kapott.
A Mi Hazánk kivonulása az Örömóda előtt az ülés egyik legjelentősebb kommunikációs konfliktusává vált.
A párt saját értelmezése szerint szuverenista álláspontját kívánta demonstrálni, ugyanakkor a nyilvánosságban a jelenet egészen másképp jelent meg, különösen azért, mert a kivonulás időben egybeesett a gyermek tamburazenekar bevonulásával. Ez a helyzet tökéletes példája annak, hogyan válik egy parlamenti gesztus kommunikációs csatatérré: a politikai szándék, a vizuális kép és az utólagos értelmezés teljesen eltérhet egymástól. A vita már nem arról szólt, hogy pontosan mi történt, hanem arról, hogy a közvélemény milyen képet őrzött meg az eseményről.
Az alakuló ülés politikai kommunikációs térként is rendkívül érdekes volt. A parlamenti esemény és az utcai ünneplés gyakorlatilag összeolvadt. A Kossuth tér a közvetítések, beszédek és ünneplések révén egyszerre működött politikai színpadként és közösségi eseményként.
A támogatók jelenléte, a kivetítőkön követett parlamenti jelenetek, valamint a közösségi médiában gyorsan terjedő képek mind azt a narratívát erősítették, hogy „a nép visszafoglalta a Parlamentet”. Ez egyszerre tekinthető a demokratikus részvétel kiterjesztésének és tudatos politikai látványépítésnek.
Az új parlamenti erőviszonyok fizikailag is látványosan megjelentek.
A patkó új elrendezése, a Tisza domináns frakciómérete, valamint a korábbi kormánypártok ellenzéki oldalon való elhelyezkedése önmagában is politikai üzenetet hordozott. Az ülés így nem csupán intézményi átmenetet jelentett, hanem egy új politikai korszak vizuális megjelenítését is.
A szombati nap utókommunikációja szintén azt mutatta, hogy az alakuló ülés jelentősége messze túlmutatott a parlament falain. A médiában és a közösségi platformokon az esemény nem elsősorban közjogi aktusként jelent meg, hanem történelmi fordulópontként, kulturális és identitáspolitikai eseményként, valamint kommunikációs erődemonstrációként. Az új politikai többség számára ez a nap egyszerre szolgált legitimációs pillanatként és szimbolikus térfoglalásként, míg az ellenzéki szereplők számára az első nagy nyilvános pozicionálási lehetőséget jelentette az új parlamenti rendszerben.
Afrika szívében 1994-ben olyan események zajlottak le, amelyet a mai napig nehéz felfogni. A ruandai népirtás során alig 100 nap alatt 800 000-1 000 000 ember vesztette életét.
A legtöbb áldozatot bozótvágóval vagy késsel gyilkolták meg szomszédok vagy ismerősök. A népirtás egy előre eltervezett mészárlás volt, a világ pedig 100 napon keresztül hátat fordított a világnak.
(Kép forrása: Útravaló történelem)
Annak érdekében, hogy megértsük miért történhetett meg ez az őrület, vissza kell mennünk a 19. század végéig. Ekkor érkeztek meg az első európai gyarmatosítók Ruandába. Egészen addig a mai Ruanda területét két különálló népcsoport lakta, akik évszázadokon keresztül békében éltek egymás mellett. Noha voltak közöttük különbségek, ezek inkább társadalmi osztályokat jelentettek, nem etnikai megosztottságot. Az emberek átmehettek egyik csoportból a másikba, mivel semmiféle hivatalos dokumentum nem határozta meg, hogy ki hová tartozik.
Minden megváltozott, amint megérkeztek a belgák, akik magukkal hozták a jól ismert „oszd meg és uralkodj” elvet.
Az embereket megjelenésük alapján kezdték osztályozni és akik európaibbnak tűntek – a tuszik –, azokat felsőbbrendűnek nyilvánították. Noha a lakosságnak mindössze 15%-át tették ki, hatalmat, oktatáshoz való hozzáférést és kormányzati pozíciókat kaptak a belgáktól. A hutuk, akik a lakosság 85%-át alkották, jogfosztottá váltak.
(Kép forrása: Storicamente)
A belgák 1933-ban vezették be a személyi igazolványokat, amelyekben etnikai hovatartozást is feltüntettek. Ezzel a címkével együtt jött az egyenlőtlenség és az évtizedeken át elfojtott harag. Ez a rendszer közel 30 évig fennmaradt: a tuszik, bár kisebbségben voltak, jobb iskolákat, állásokat és hatalmat kaptak, míg a hutuk másodrendű állampolgárokká váltak. A belgák fokozatosan visszavonultak az 1950-es és 1960-as években, a gyarmati felszabadítási mozgalmak nyomására. A tuszik helyett immár a hutu többséget kezdték támogatni. Ahogy egykor a tuszik kezébe adták a hatalmat, most a hutukat segítették, hogy visszaszerezzék azt.
Ruanda 1962-ben elnyerte függetlenségét és a hatalom immár a hutuk kezében volt, akik hosszú ideje megalázva érezték magukat, és a független Ruanda irányítása helyett inkább megtorlást akartak — megindultak a pogromok a tuszik ellen. Ez csupán a kezdete volt annak, ami három évtizeddel később következett. Ebben az időszakban több százezer tuszi menekült Ugandába, Burundiba és Zairéba. Sokan menekülttáborokban éltek, és az emigrációban 1987-ben megalakult a Ruandai Hazafias Front (RPF), egy fegyveres szervezet, amelynek célja nem a tárgyalás volt, hanem a hazatérés.
(Kép forrása: UN Media)
Az RPF vezetője Paul Kagame volt, aki amerikai katonai kiképzést kapott — nem politikus, hanem katona és stratégaként ismert. 1990-ben az RPF átlépte a határt és polgárháborút robbantott ki, egy könyörtelen és kegyetlen konfliktust. A valaha kiváltságos tuszik fegyverrel tértek vissza, hogy visszaszerezzék a hatalmat.
A frontvonalakon káosz uralkodott, de városokban és falvakban még valami rosszabb zajlott. A kormány a veszély láttán nemcsak katonailag, hanem pszichológiailag is készülni kezdett: a rádióval.
Egy írástudatlanság által érintett országban a rádió jelentősége óriási. A „Radio Télévision Libre des Mille Collines” (RTLM) folyamatosan hutu propagandát sugárzott. A hangszórókból parancsok hangzottak el: „irtani kell a csótányokat. Tedd a kötelességed. Öld meg a szomszédodat, mielőtt ő öl meg téged.” Neveket, címeket és konkrét célpontokat közöltek név szerint.
(Kép forrása: Sage Journal)
A fordulópont 1994. április 6-án következett be, amikor a Juvénal Habyarimana elnököt szállító repülőgépet a kigali repülőtérre érkezés előtt lezuhant. Egyesek szerint hutu szélsőségesek álltak a merénylet mögött, akik meg akarták szabadítani magukat saját elnöküktől. Mások az RPF-et, a Ruandai Hazafias Frontot okolják. Az igazság azonban ekkorra már nem számított. Még azon az éjjelen kezdetét vette a mészárlás második fázisa. Miután a propaganda hónapokon át embertelen szörnyetegekkel azonosította az „ellenséget”, eljött a fizikai megsemmisítés ideje. Barikádokat emeltek, és milíciák lepték el az utcákat, kezükben listákkal a meggyilkolandó tuszikról.
(Kép forrása: Wikipedia)
Ruandában nem háború, hanem népirtás zajlott. Több mint 800 000 embert gyilkoltak meg — otthonaikban, az utakon, templomokban és ami különösen szörnyű, hogy a gyilkosok gyakran ismerősök voltak: szomszédok, osztálytársak, rendőrök, olykor családtagok.
Templomokat robbantottak fel a bent menekülő emberekkel együtt. Egész családokat irtottak ki, köztük csecsemőket is. A hatóságok parancsokat és jutalmakat osztottak minden megölt tuszi után. Néhány hónap alatt Ruanda lakosságának több mint egyötöde meghalt — a modern történelem leggyorsabb és legbrutálisabb népirtása.
(Kép forrása: ABC News)
Különösen szomorú, hogy a nemzetközi közösség teljesen tétlenül nézte végig a népirtást és nem az információhiány miatt. Az ENSZ figyelmét akkoriban a Balkán kötötte le — Bosznia, Szarajevó ostroma. Az USA a szomáliai kudarc után nem akart újra egy afrikai konfliktusba beavatkozni. 1994. április 7-én, mindössze egy nappal a népirtás kezdete után, hutu szélsőségesek megöltek tíz belga ENSZ-békefenntartót, mire Belgium azonnal kivonta teljes kontingensét. Franciaország hivatalosan azért küldött csapatokat, hogy megvédjék a civileket, a gyakorlatban azonban a „Turquoise-hadműveletet” hajtották végre — ami lehetővé tette, hogy háborús bűnösök ezrei meneküljenek el az igazságszolgáltatás elől. Francia katonai „biztonsági zónák” jöttek létre, amelyek menekülési útvonalakká váltak. Sok népirtásért felelős parancsnok ezekben a zónákban talált menedéket, majd átszökött a kongói határon. Az ENSZ közben vitázott, ahelyett, hogy cselekedett volna.
(Kép forrása: Wikipedia)
A támadások árnyékában a polgárháború is folytatódott. Az RPF, a Ruandai Hazafias Front, 1990 óta harcolt a kormány ellen. A front fokozatosan haladt előre — falu után falu, mígnem 1994 júliusában elfoglalták Kigalit, ami így sem hozott sajnos magával békét.
A hutu vezetők tudták, mit tettek, és milyen megtorlás vár rájuk, hogy a tuszik vették át a hatalmat. Ezért menekültek és nemcsak a bűnösök, hanem százezrek, akik egyszerűen féltek. Több mint kétmillió ember indult nyugat felé, a szomszédos Kongóba. A menekülttáborokban a nők és gyerekek mellett ott rejtőztek a bozótvágókkal gyilkoló férfiak és a volt politikusok elvegyülve a tömegben.
(Kép forrása: Caritas.org)
Kagame, Ruanda új elnöke, átvette a hatalmat, így a tuszik ismét hatalomra jutották. Ezúttal viszont nem puszta hatalomváltásról volt szó, hanem bosszúról. Az RPF hadműveletekbe kezdett: emberek ezreit végezték ki tárgyalás nélkül, százezreket zártak börtönbe, falvakat égettek fel. A határ mentén menekülttáborok alakultak ki — ahol hutuk, ártatlan civilek, valamint a népirtás kitervelőivel voltak. Ezt az új kormány fenyegetésnek tekintette. Kagame elnök úgy döntött, hogy nem várja meg, amíg a hutuk visszatérnek — inkább levadásszák őket, akár külföldön is. A ruandai hadsereg ugandai támogatással átlépte a határt, és megtámadta a kongói menekülttáborokat.
Ma Ruanda tiszta, biztonságos és rendezett ország.
Kigaliban tilos az egyszer használatos műanyagzacskó használata, az utcák makulátlanul tiszták, a bűnözési ráta alacsony, a gazdasági növekedés pedig figyelemre méltó. Ez viszont a történetnek csak az egyik fele. Az országot továbbra is Paul Kagame uralja, az egykori RPF-parancsnok, aki egy olyan vezető, aki nem tűri az ellenvéleményt.
A ruandai népirtás nem egy háborúval kezdődött, hanem megosztottsággal és propagandával. Attól a pillanattól, hogy az emberek nem egymást, hanem csak a tuszit vagy a hutut látták a másikban, a tragédia elkerülhetetlenné vált — mert ha egy társadalmat elég sokáig megosztanak, akkor előbb-utóbb önmagát kezdi el megsemmisíteni.
A közösségi vagy részvételi költségvetés olyan demokratikus eszköz, amelyben a lakosok közvetlenül javasolhatnak és szavazhatnak helyi fejlesztésekről, ezáltal erősítve az átláthatóságot, az önkormányzatokba vetett bizalmat és a közösségi bevonódást. A modell 1989-ben, Porto Alegrében indult, majd világszerte elterjedt; Európában inkább a részvételi kultúra fejlesztését, semmint nagyarányú újraelosztást szolgálja. Sikerét főként a politikai elkötelezettség, a valódi költségvetési súly, a világos szabályok, az inkluzív bevonás és a projektek következetes megvalósítása határozza meg. Magyarországon Budapest és egyes kerületek, például Budafok-Tétény és Józsefváros mutatnak fontos példákat, bár a részvétel gyakran alacsony és társadalmilag egyenlőtlen. Összességében a közösségi költségvetés nem csodaszer, de megfelelő intézményesítéssel, átlátható működéssel és szélesebb társadalmi bevonással tartósan erősítheti a helyi demokráciát és közösségi kohéziót.
A modern közigazgatás egyik legnagyobb kihívása ma már nem pusztán az, hogy szolgáltatásokat nyújtson, hanem az, hogy valóban a felhasználók igényeihez igazodva tegye ezt. A digitális korszakban az állampolgárok ugyanazt az élményt várják el az államtól, mint a magánszektor vezető szolgáltatóitól: gyors, intuitív és személyre szabott megoldásokat. Ebben a kontextusban jelent meg az utóbbi két évtized egyik legérdekesebb innovációs eszköze, a Living Lab.
A Living Lab modell egy olyan felhasználóközpontú innovációs ökoszisztéma, amelyben a fejlesztések nem laboratóriumi környezetben, hanem a mindennapi élet valós körülményei között történnek. A módszer alapgondolata egyszerű: ha egy szolgáltatás végső soron az emberek életét érinti, akkor az innováció folyamatába magukat a felhasználókat is be kell vonni.
Nyílt innováció a gyakorlatban
A Living Lab koncepció szorosan kapcsolódik a nyílt innováció (open innovation) paradigmájához, amelyet Henry Chesbrough tett széles körben ismertté. A nyílt innováció lényege, hogy a szervezetek a saját erőforrásaik mellett külső tudást, együttműködéseket és felhasználói visszajelzéseket integrálnak az innovációs folyamatba.
A Living Lab ennek egy speciális formája. Egy olyan együttműködési platform, amelyben állami szervezetek, vállalatok, kutatóintézetek és állampolgárok közösen fejlesztenek új szolgáltatásokat. A felhasználók szereplői az innovációnak. A módszer egyik legnagyobb előnye, hogy a fejlesztések valós élethelyzetekben történnek, így az eredmények megbízhatóbbak és jobban alkalmazhatók a későbbi bevezetés során.
Ez a megközelítés különösen fontos a közigazgatásban, ahol a szolgáltatások gyakran bonyolult intézményi környezetben működnek, és nehezen illeszkednek a felhasználók mindennapi gyakorlatához.
A közigazgatás innovációs válsága
A Living Lab modellek elterjedése részben a közigazgatás strukturális problémáira adott válasz. A hagyományos bürokratikus rendszerek gyakran lassúak, hierarchikusak és kockázatkerülők, ami megnehezíti az innovációt.
A közszektorban ezért egyre gyakrabban jelennek meg innovációs laborok (innovation labs), amelyek a közigazgatási rendszeren belül kísérleti terepként működnek. Ezek az egységek lehetőséget teremtenek arra, hogy az állam új szolgáltatásokat és megoldásokat teszteljen anélkül, hogy az egész rendszer működését kockáztatná (Tõnurist, Kattel, & Lember, 2017).
Az ilyen laborok lényegében az innováció laboratóriumai. Kis méretű, rugalmas szervezetek, amelyek képesek gyors prototípusokat fejleszteni és új módszereket kipróbálni. A Living Lab szemlélet gyakran ezekben az innovációs egységekben jelenik meg a legerősebben.
Felhasználóközpontú közigazgatás
A Living Lab egyik legfontosabb hozzájárulása a felhasználóközpontú szolgáltatásfejlesztés. A hagyományos közigazgatási reformok gyakran szervezeti struktúrákra vagy szabályozási változásokra koncentrálnak, miközben kevés figyelmet fordítanak arra, hogy az állampolgárok valójában hogyan használják a szolgáltatásokat.
A Living Lab ezzel szemben abból indul ki, hogy a szolgáltatásokat a felhasználói tapasztalatból kell kiindulva megtervezni. A módszertan gyakran olyan eszközöket alkalmaz, mint etnográfiai kutatás, felhasználói megfigyelés, közös tervezési workshopok, prototípus-tesztelés valós környezetben. Az ilyen módszerek segítenek feltárni azokat a problémákat, amelyeket a hagyományos adminisztratív tervezés gyakran figyelmen kívül hagy. A Living Labs módszer leegyszerűsítve olyan New Public Management, amely design thinking módszertannal dolgozik.
Hatékonyság vagy illúzió?
Bár a Living Lab modellek sok szempontból ígéretesek, fontos kritikai kérdéseket is felvetnek. A kutatások szerint a közigazgatási innovációs laborok gyakran kicsi, projektalapú szervezetek, amelyek rövid életciklussal működnek. Ez részben a politikai támogatás változékonyságával, részben pedig azzal magyarázható, hogy az innovációs projektek eredményeit nehéz mérni.
További probléma, hogy az ilyen laborok sokszor prototípusok fejlesztésére koncentrálnak, miközben a valódi rendszerszintű változások elmaradnak. A gyors kísérletezés logikája, az úgynevezett „rapid prototyping” könnyen a megoldás centrikus gondolkodáshoz vezethet, amely alábecsüli a komplex társadalmi problémák strukturális jellegét.
Más szóval a Living Lab kiváló eszköz lehet új ötletek kipróbálására, de nem helyettesíti a mélyebb intézményi reformokat.
Együttműködő állam
Mindezek ellenére a Living Lab koncepció fontos irányt mutat a közigazgatás fejlődésében. A modell egyik legnagyobb értéke, hogy megváltoztatja az állam és az állampolgár közötti viszonyt. Az állampolgárt szolgáltatás-fogyasztóból partnerré emeli az innovációban.
Ez a szemlélet közelebb áll a modern kormányzás olyan modelljeihez, mint a quadruple helix innovációs rendszer, amelyben az állam, a gazdaság, a tudomány és a társadalom együttműködése hozza létre az innovációt. Ha a Living Lab megközelítés valóban elterjed a közigazgatásban, az állam működése is átalakulhat. Kevésbé lesz zárt bürokrácia, és inkább egy kísérletező, tanuló szervezet képét mutatja majd.
A kérdés azonban nyitott marad: vajon a Living Lab valóban képes rendszerszintű változásokat generálni, vagy csupán egy újabb innovációs divat a közigazgatási reformok történetében?
Füzi, A. (2013). A nyílt innováció egyik eszköze: Living Lab? In Inzelt A. & Bajmócy Z. (Eds.), Innovációs rendszerek: Szereplők, kapcsolatok és intézmények (pp. 180–195). Szeged: JATEPress. Tõnurist, P., Kattel, R., & Lember, V. (2017). Innovation labs in the public sector: what they are and what they do. Public Management Review.
Az Opinion Institute kutatást végzett melynek eredményei megmutatják, hogy hogyan gondolkodnak a magyarok a társadalmi osztályokról és saját helyükről a társadalmi hierarchiában.
A vizsgálat szerint a magyarok meglepően pontosan helyezik el magukat a társadalmi osztályok skáláján, amely a szűk elittől a jelentős szegény rétegig terjed. A magyar társadalom osztályidentitása jól tükrözi Éber Márk Áron „cseppalakú” társadalomszerkezeti modelljét: egy nagyon szűk elit (kb. 2%) és felső középosztály (6%) áll a hierarchia csúcsán, alattuk a társadalom gerincét alkotó közép- és alsó-középosztály (41% és 38%), valamint egy jelentős szegény réteg (14%). Ezek az arányok a válaszadók szubjektív önelhelyezésén alapulnak, mégis összesítve meglepően pontos képet adnak a magyar társadalom tényleges szerkezetéről.
A válaszadók túlnyomó többsége anyagias, jövedelem- és vagyonalapú kritériumokat tart elsődlegesnek az osztály meghatározásában, míg kulturális vagy életstílusbeli tényezők kevésbé számítanak. A felfelé mobilitást pedig a többség inkább kapcsolatokban és családi háttérben látja, nem pedig a sikerességhez hagyományosan társított értékekben, mint a szorgalom vagy oktatás. A kutatás továbbá azt is feltárta, hogy a szülői háttér jelentősen befolyásolja az emberek osztálypozícióhoz való viszonyulását, ami a társadalmi mobilitás alacsony szintjére utal. A társadalmi osztálybeli elhelyezkedés összefügg az objektív helyzettel – mint a jövedelem, iskolai végzettség és fogyasztási javak birtoklása –, és a válaszadók többsége egyetért abban, hogy a jelenlegi gazdaság- és társadalompolitika elsősorban a felsőbb osztályok érdekeit szolgálja, miközben egy progresszív, az alsóbb rétegek felemelkedését támogató politika kívánatos lenne.
Gazdasági döntések, amelyek láthatatlanul visszatartanak
Az alsó középosztályba tartozó emberek helyzete gyakran kívülről stabilnak tűnik: van munkájuk, jövedelmük, lakhatásuk, sokszor autójuk is. Mégis sokan érzik azt, hogy anyagilag „egy helyben topognak”, és bármilyen erőfeszítést tesznek, nem tudnak valódi előrelépést elérni. Ennek oka ritkán egyetlen rossz döntés, sokkal inkább olyan mindennapi gazdasági választások sorozata, amelyek rövid távon biztonságot és kényelmet adnak, hosszú távon viszont ellehetetlenítik a kitörést.
A jövedelemnövekedés azonnali elköltése
Az egyik leggyakoribb csapda az úgynevezett életmód-infláció. Amint valaki egy kicsivel többet kezd keresni, az életszínvonala is azonnal emelkedik: nagyobb lakás, drágább autó, több szolgáltatás, drágább élelmiszerek, több „jutalom”. Így a jövedelemnövekedés nem válik megtakarítássá vagy befektetéssé, hanem eltűnik a mindennapi kiadásokban. A probléma nem az, hogy az emberek jobban akarnak élni, hanem az, hogy ez a minta kizár minden későbbi pénzügyi mozgásteret.
Presztízsvezérelt fogyasztás
Az alsó középosztályban különösen erős a megfelelési kényszer. Az autó, a telefon, az öltözködés vagy a nyaralás sokszor nem szükséglet, hanem státuszjelzés. Az ilyen döntések gyakran hitelből valósulnak meg, vagy legalábbis úgy, hogy nincs hozzá megfelelő fedezet, ami így tartós pénzügyi terhet jelent. A presztízsfogyasztás látszólag társadalmi felemelkedést jelez, valójában viszont hosszú időre rögzíti az embert egy törlesztésekkel terhelt helyzetben.
Túlzott eladósodás a lakhatásban
A lakásvásárlás a középosztály egyik legfontosabb célja, ám sokan a maximálisan felvehető hitelösszeg alapján döntenek, nem pedig a hosszú távú fenntarthatóság szerint. A magas törlesztőrészlet beszűkíti a pénzügyi mozgásteret: nincs tartalék, nincs kockázatvállalási lehetőség, és minden váratlan esemény – betegség, munkahelyváltás, infláció – súlyos bizonytalanságot okoz.
Egyetlen jövedelemforrásba vetett hit
Az alsó középosztály biztonságérzete gyakran egyetlen munkahelyre épül. A stabil fizetés megnyugtató, de kiszolgáltatottá is tesz. Mellékjövedelem, vállalkozási próbálkozás vagy befektetés hiányában az anyagi helyzet teljes mértékben a munkaerőpiaci körülményektől függ. Ez nemcsak kockázatos, hanem hosszú távon korlátozza a jövedelem növekedésének lehetőségét is.
Pénzügyi tudatosság hiánya
Sokan dolgoznak keményen, mégsem értik pontosan, hogyan működik a pénz. A megtakarítások alacsony hozamú formákban parkolnak, miközben az infláció lassan elértékteleníti őket. A befektetések bonyolultnak, veszélyesnek tűnnek, ezért elmaradnak. Ez a tudáshiány nem az egyén hibája, de komoly következményekkel jár: a pénz nem dolgozik, csak fogy.
Rövid távú kényelmet nyújtó hitelek
A fogyasztási hitelek és hitelkártyák gyors megoldást kínálnak, de hosszú távon komoly terhet jelentenek. Ezek a döntések gyakran nem luxusról szólnak, hanem hétköznapi szükségletek fedezéséről, ami jól mutatja a rendszer törékenységét. A kamatterhek azonban folyamatosan elszívják a jövőbeni jövedelmet.
Az önfejlesztés hiánya
Az alsó középosztályban sokan érzik úgy, hogy nincs idejük vagy pénzük tanulni, képezni magukat. Ez érthető, hiszen a mindennapi megélhetés elsőbbséget élvez. Ugyanakkor az elmaradt készségfejlesztés évekkel később is alacsonyabb jövedelemben és kevesebb lehetőségben jelenik meg.
Túlzott kockázatkerülés
A bizonytalanságtól való félelem érthető, mégis sokakat megbénít. A teljes biztonság keresése miatt elmaradnak azok a kontrollált kockázatok, amelyek valódi előrelépést hozhatnának. Így a stabilitás ára gyakran a stagnálás.
forrás: Vectorstock.com/15468409
Társadalmi elvárások követése saját stratégia helyett
Az „átlagos életút” – tanulás, munka, lakás, autó, család – sokak számára előírásként működik. Ezek a lépések önmagukban nem rosszak, de ha nem illeszkednek az egyéni pénzügyi lehetőségekhez, hosszú távon akadályozzák az anyagi fejlődést.
Az idő nem válik értékké
A szabadidő gyakran kizárólag pihenésre és fogyasztásra szolgál, nem pedig tanulásra, kapcsolatépítésre vagy jövőbeli értékteremtésre. Ez nem lustaság kérdése, hanem a kimerültségé, mégis komoly hatással van az előrelépés esélyeire.
Rövid távú tervezés
Az azonnali jutalom gyakran előnyt élvez a hosszú távú célokkal szemben. Ez érthető egy bizonytalan környezetben, de hosszú távon megakadályozza a vagyonépítést és az előrelépést.
Összegzés
Az alsó középosztályban való megrekedés ritkán az egyéni lustaság vagy rossz szándék következménye. Sokkal inkább olyan döntések összessége, amelyek rövid távon racionálisnak és biztonságosnak tűnnek, de hosszú távon beszűkítik a lehetőségeket. A kitörés nem egyetlen nagy lépés eredménye, hanem szemléletváltásé: tudatosabb pénzkezelésé, hosszabb távú gondolkodásé és annak felismeréséé, hogy a valódi biztonság nem a mozdulatlanságból, hanem az alkalmazkodóképességből fakad.
A legelső kérdésem az lenne: kérlek, mutasd be a laikusoknak, pontosan mi is az a hétpróba?
A hétpróba egy kétnapos versenyszám az atlétikán belül. Az első napon négy számban mérjük össze a tudásunkat: 100 méteres gátfutásban, magasugrásban, súlylökésben és 200 méteres síkfutásban. Másnap távolugrással kezdünk, gerelyhajítással folytatjuk, és végül egy 800 méteres síkfutással fejezzük be a versenyt.
10 évesen mentem el először atlétikaedzésre. Kezdetben hosszútávfutóként indultam, majd 11 évesen kerültem a nevelőedzőmhöz, Adamik Zoltánhoz. Ő maga is többpróbázó volt, és azt az elvet követte, hogy a fiatalokat többpróbázónak kell nevelni. Úgy gondolta, később majd eldől, melyik irány lesz az ideális a sportolónak. Én nagyon élveztem ezt a változatosságot, és gyerekként sikeres is voltam benne. Különösen az ugrószámokban és a gerelyhajításban jeleskedtem, pedig akkoriban még nem tartoztam az izmosabb, erősebb sportolók közé.
Már 10 éves korodtól versenyeztél is?
Valójában már előbb is. Kecskeméti vagyok, és az általános iskolában gyakran vittek minket gyerekversenyekre. Már nyolc éves koromtól indultam teramatlétika versenyeken: 30 méteres futásban és helyből távolugrásban, amiket rendszerint megnyertem. A mezei futóversenyeken is jól szerepeltem. Mondhatjuk, hogy hamarabb kezdtem el versenyezni, mint ahogy tudatosan edzeni jártam volna.
Mi motivált ennyi idősen? A győzelem éltetett?
Visszagondolva, egyszerűen csak nagyon élveztem a versenyszituációt. Alapjáraton volt bennem egyfajta versenyszellem. Nagyon mozgékony gyerek voltam, és ez a két dolog nálam szerencsésen találkozott.
Van sportolói múlt a családodban?
Nem igazán. Egyedül anyukám sportolt, ő voltizsált, ami művészi torna lovon. Ezt versenyszerűen űzte, válogatott is lett. Neki azonban 13-14 évesen abba kellett hagynia a karrierjét. Válogatottként Budapestre kellett volna költöznie edzeni, de ezt a nagyszüleim akkor nem tudták megoldani.
Édesanyád esete miatt a te szüleid már másként álltak hozzád?
Igen, nekik köszönhető, hogy végig támogatni tudtak. Emlékszem, amikor jöttek az eredmények, felajánlották, hogy akár Budapestre is felköltöznek miattam, ha komolyan akarom ezt csinálni. Soha nem éreztem rajtuk kényszert. Amikor fiatalon néha elegem volt, azt mondták: nem muszáj csinálnom, csak azzal foglalkozzak, ami boldoggá tesz. Biztosan közrejátszott ebben édesanyám múltja is, akitől úgymond elvették a sport lehetőségét.
Volt olyan pont, amikor tényleg fel akartad adni?
Nem mondanám, hogy teljesen abba akartam hagyni, de voltak mélypontok. Tehetséges gyerek voltam, kiemelkedtem a korosztályomból. Azonban eljön egy pont, amikor a sok siker után elkezdi az ember megélni a kudarcokat is. Volt néhány évem, amikor nem tudtam áttörni a saját korlátaimat. Nem tudtam, hogyan kezeljem ezt a helyzetet. Ez a tipikus esete annak, amikor valakit kikiáltanak tehetségnek, aztán ha valami nem sikerül, elkeseredik. Végül az atlétika szeretete vitt tovább ezeken az akadályokon.
Mennyire vagy jelen a közösségi médiában?
Próbálok jó tartalmakat készíteni, mert úgy gondolom, a mai világban ez segíthet a szponzorációban és a támogatások megszerzésében. Emellett szeretném népszerűsíteni a hétpróbát is, mert egy nagyon színes versenyszám. Ugyanakkor a rengeteg edzés mellett nehéz erre energiát és időt találni, így ez nálam inkább másodlagos dolog marad.
Meg lehet élni ma Magyarországon az atlétikából?
Szűcs Szabina: Egy bizonyos szint felett igen. Sokáig a szüleim támogatására szorultam. Amikor Budapestre költöztem albérletbe, még két évvel ezelőtt sem kerestem annyit, amiből meg tudtam volna élni. Azóta jöttek az eredmények, és ezzel a helyzetem is javult. Ehhez azonban elengedhetetlen egy magas nemzetközi szint elérése.
Mit tanácsolnál a 10 éves önmagadnak?
Ez nehéz kérdés. Inkább a 17-20 éves énemnek üzennék: kezdjen el foglalkozni önmagával. Kezdje el elfogadni és szeretni magát, mert ebből rengeteg erőt lehet meríteni. Ismerje meg a negatív tulajdonságait, amik gátolják a teljesítményt, és erősítse azokat, amik segítik. Nálam ez a felismerés elég későn, 2023-ban jött el. Akkor értem meg fejben erre a munkára, és onnantól kezdtek el jönni az igazi eredményeim. Hiába voltam ott korábban is minden világversenyen, sosem tudtam jól szerepelni. Megvolt bennem a potenciál, de hiányzott ez a fajta belső egyensúly. Tehát azt mondanám a kicsi énemnek: légy türelmes, mert a türelem és az önismeret meghozza az eredményt.
A nyílt adatok a modern állam működésének kulcselemei, mivel a géppel olvasható közadatok megnyitása jelentős gazdasági, társadalmi és kormányzati előnyöket teremt: ösztönzi az innovációt, javítja az átláthatóságot, támogatja az adatvezérelt döntéshozatalt, és új vállalkozások létrejöttét segíti. Míg több közép-európai ország – különösen Lengyelország és Szlovákia – átfogó stratégiákkal, egységes szabványokkal és nyílt API-kkal jelentős fejlődést ért el, Magyarország az EU-s Open Data Maturity rangsorban továbbra is a középmezőnyben helyezkedik el az adatminőség, a szabványosítás és a hatásmérés hiányosságai miatt. A dokumentum ezért országos nyíltadat-stratégia kialakítását, egységes metaadat- és licencelési szabályok bevezetését, az API-alapú hozzáférések bővítését, valamint a nagy társadalmi és gazdasági értékű adatkészletek – például közlekedési, energetikai vagy önkormányzati adatok – nyílt és automatizált közzétételét javasolja.
A hangok tevékeny részt vállalnak egy város életében, nagyobbat, mint azt elsőre gondolnánk. Ha belegondolunk abba, hogy hány és hány audiális komponensből tevődik össze akár csak egy átlagos munkanap, meglepve tapasztalnánk, hogy a minket ért impulzusok száma igen magas. A metró vagy a vonat jelzései, egy lift megérkezése, az utcák és terek nyüzsgése, egy távoli sziréna, a hangosbemondó közlése, a déli harangszó, az utcaképhez hozzátartozó élőzene felcsendülő taktusai és így tovább
Mit jelent az identitás a városok nyelvére lefordítva? A téma kibontásához elengedhetetlen egy kulcsfogalom beemelése a diskurzusba – akusztikus identitás.
A városok esetében a fogalom arra utal, hogy egy adott településnek milyen egyedi és felismerhető hangzásvilága van.
Miből tevődik össze egy város akusztikus identitása?
Eggyel beljebb lépve, jellemző zajok és hangok terén nagyobb kategóriákba sorolhatóak az akusztikus identitás összetevői.
Közlekedési zajok: A buszok, villamosok, metrók, autók, vagy akár a hajók (vízparti városokban) jellegzetes hangjai.
Építkezési zajok: Bizonyos városokban állandóan jelen lévő olykor zavaró, jellegzetes hangok.
Természeti hangok: A szél susogása a fákon egy parkban, a folyó vagy tengerpart hullámzása, a madárcsicsergés.
Órák, harangok: A történelmi városokban a templomi harangok vagy a városi órák ütései alapvető részét képezik a hangzásvilágnak. Mondhatni „velünk élő” történelmi, vallási és kulturális örökség.
Zenei és kulturális hangok: Számos városban az utcazenészek jelenléte és az általuk játszott zene is hozzájárul az akusztikus identitáshoz, kiváltképp, ha a dalcsokor a nemzetközi mellett helyi slágereket is tartalmaz.
Nyelvi akcentusok és dialektusok: Bár nem a klasszikus értelemben vett "hang", de az adott régióra jellemző beszédmód, akcentus is erősen hozzájárul a város egyedi atmoszférájához, gondoljunk csak egy észak-olasz kisváros temperamentumos, hevesen magyarázó polgárára.
Rendezvények és fesztiválok hangjai: Minden városnak akad minimum egy-egy kiemelkedő eseménye. A vásárok, fesztiválok és sportesemények speciális hangjai habár átmenetileg, de markánsan befolyásolják adott hely hangzását.
Mesterségesen létrehozott hangok: Ilyen a pályaudvarok, repülőterek, bevásárlóközpontok, csarnokok hangosbemondóinak hangja, mely valamely közérdekű közleményt juttat el a nagyközönséghez.
Intézmények, üzletek egyedi hangjai: Például egy üzletlánc hangszignálja, vagy egy múzeum interaktív kiállításának hangjai.
Nem utolsó sorban az emberi hangok: piacok, kávézók zaja, a járókelők beszélgetései, a gyerekzsivaj.
Még lejjebb ásva: az akusztikus identitást 3 réteg alkotja. A kulcssáv (Keynote Sound), mely olyan szinten beépült a tudatalattinkba, hogy „hiányukat” eltűnésük idején vennénk észre. Efféle hang az óra ketyegése, a heves forgalom vagy a légkondi halk zaja. A hangjel (Sound Signal), azaz egy szándékosan létrehozott hang – riasztó, megcsörrenő telefon vagy a járművek dudája. Ezek olyan diszkrét, elkülönülő hangok, amelyeket tudatosan hoztak létre, és valamilyen információt hordoznak. Végül a hangjegy (Soundmark), a helyspecifikus, könnyen felismerhető hang: Big Ben harangjátéka, de akár egy adott területen jellegzetes madárhang.
A kanadai R. Murray Schafer, aki az akusztikus identitás elgondolását feltette a térképre, 1977-es könyvében – The Soundscape: Our Sonic Environment and the Tuning of the World –tárgyalja a hangok és az embert körülvevő hangkörnyezet történeti változásait. A mű végkicsengése a zajszennyezés aláhúzása mellett a – bevezetőben egyből felvetett – hatalmas változás előtérbe helyezése: elődeinkhez képest sokkal több és intenzívebb impulzus, hanghatás ér minket. Bár az urbanisták körében akadnak megoldások, így is a modern városiasodás nagy kihívása a zajszennyezés, a forgalom által okozott hangzavar. Vagyis, az ésszerűség észben tartandó készség, a felesleges hangzavar kerülendő.
A három fentebb felsorolt jellemző (kulcssáv, hangjel, hangjegy) együttese adja meg a hangtájat (soundscape), ami nagyban hozzájárul az akusztikus identitáshoz. A soundscape egy akusztikus környezet, amelyet az emberek a környezetükben érzékelnek, megtapasztalnak és/vagy értelmeznek.
A hangtáj, akárcsak a táj(kép) sok-sok alkotóelemmel rendelkezik. A táj alkotóeleme a hegy, a folyók, a mező vagy az épületek, a hangtájé pedig ugyanezen táj közismert hangjai. Az akusztikus identitás ezen tájaknak, közösségeknek a „hanglenyomata”, bármi, ami hangjelzések által azonosítható és segít egyik helyet megkülönböztetni a másiktól, tudatosítja kulturális és történelmi örökséget, továbbá kötődést és a helyi identitástudat fokozódását eredményezi. A szamba pozitív értelemben ragályos ritmusa a brazil főváros, míg a lélekkel teli jazz egyértelműen New Orleans városának egyedi karaktere. Ezek alapján lássunk néhány példát!
Nemzetközi és magyar példák
Rövid, a teljesség igénye nélküli áttekintéssel mutatnám be a kiemelendő nemzetközi, majd néhány hazai példát, hogy kézzelfogható kép alakuljon ki a hangtájról. Valamennyi európai város rendelkezik „saját” dallal, amely nóta a városra emlékezteti az utazóközönséget és az interneten kutakodókat, esetenként egy-egy sláger helyi identitás szerves részeként teljes mértékben összenőtt a várossal. Budapest esetében megemlítendő Cseh Tamás és Másik János Budapest, esetleg Németh Lehel Nékem csak Budapest kell c. dala.
Eszünkbe juthat a közeli Bécsről a „Wien, Wien, nur du allein” vagy Édith Piaf „Sous le ciel de Paris” nevet viselő sanzonja, de ilyen a magyarok számára egyre kedvesebb #YNWA, a „You'll Never Walk Alone”. Az ikonikus dal évtizedek óta elválaszthatatlanul összefonódott Liverpool városával, nem pusztán a világhírű klubbal. Valamennyi városnak van egyedi zenei öröksége, legyen szó egy bizonyos műfajról vagy jeles művészekről, akik a városhoz kötődnek. Ez a zenei örökség kulcsfontosságú egy-egy város kulturális identitásának megőrzésében, noch dazu kommunikálásában.
Azonban, ahogy a korábbiakban szóltunk, a „soundscape nem merül ki a zene és a hangok klasszikus formáiban. A szigetországban délebbre menve óra- és harangjáték kategóriában a Big Ben, tömegközlekedés terén a londoni metró jelzései (Mind the gap) mind jó példák. Ide tartozik Krakkóban a Hejnal Mariacki" (Mariánus kürtjel) óránként elhangzó dallama a Szent Mária-templom tornyából, Amszterdamban a biciklisek és a csatornák hajókürtjei, Lisszabonban a villamosok – így a 28-as – (Elétrico) csikorgása és csengetése, de akár a gondolások navigációhoz szükséges kiáltásai a kanálisokban is.
Az említett hangok „ritmust” adnak a napnak, mely, ha ma nem is, de a régi korok emberénél alapvetésnek számított. A kakas a reggelt, a munkanap kezdetét, a harangszó misét vagy az ebédidőt jelezte. A filmekből ismert dob és harsonaszó pedig valamely nagy eseményt, hírt, akár a király érkezését vetítette előre. A középkori város hangjai, így a vadászatot jelző kürtök ihletet adtak a későbbiekben számos művésznek.
A helyiek által érzékelt „ismerős hangok” erősítik a kötődést, illetve biztonságérzetet nyújtanak akárcsak a Big Ben harangja vagy Los Angeles ködkürtje (foghorn), ami a hajózókat figyelmezteti a felmerülő veszélyekre.
Részben hazai vizekre evezve, klasszikus magyar példa a MÁV legendás szignálja, de a tömegközlekedés hangjai, a Mátyás-templom harangjai vagy a Vásárcsarnok atmoszférája is közismert. A várost általánosságban színesíti bármely kisebb-nagyobb esemény, hanggal járó nevezetesség vagy jelenség, de korábban említett, terekre, aluljárókba kitelepülő utcazenészek is. A Széll Kálmán téren átutazófélben ki ne találkozott volna velük.
A hangtáj „elhelyezi” az egyént a térben, befolyásolja azt, hogy miként érzékeli környezetét: itthon a Központi Vásárcsarnok, nemzetközi szinten példának okáért Marrákes forgalmas piacai egy vibráló, pezsgő életérzést adnak át. Ezzel szemben egy nyugodt tokiói park Japán relaxációs mivoltát domborítja ki. A környezet mindig meghatároz, így a keresztény templom harangja és az iszlám világ imára hívó müezzinje sem kihagyható, erőteljese auditív marker. Előbbire néhány példa erejéig már kitértünk. Utóbbinál, az arab világ „európai bástyájában”, Isztambulban a müezzin éneke tipikus esete a vallási-kulturális örökség és a városimázs egybeolvadásának.
Az elméleti háttér és példák rávilágítanak arra, hogy egy város hanglenyomata, akusztikus identitása tudatosan vagy tudatalatti módon, de együtt rezeg a mindennapokkal, alakítja azt. Egy velencei gondolás kurjantása nem is gondolnánk, mily mértékben építi a víziváros nimbuszát, hozzáad Velence karakteréhez, építi és szépíti a hely különleges hangulatát. Hasonlóképpen a magyar fővárosban, a rakparton suhanó fonódó, a harangok és hajókürtök „zajszimfóniája”.
A soundscape olyan akusztikailag együttrezgő környezetet teremthet, amely hangzásvilág gazdagítja a lakosok és a látogatók mindennapi életét, eme megközelítés megóvja és erősíti a várost megkülönböztető egyedi hangtájat.
forrás: Vectorstock.com/15468409
(Kép forrása: https://www.biblio.com/book/tuning-world-schafer-r-murray/)
(Kép forrása: https://secretldn.com/mind-the-gap-embankment-station/)
