Reaktor

Az éghajlatváltozás, a globális felmelegedés olyan jelenségek, amelyek létezését sokan már 10 évvel ezelőtt sem vitatták. De még ma is vannak tagadók, akik azt hirdetik: nincs szükség arra, hogy az üvegházhatású gázok csökkentése érdekében az országok változtassanak politikájukon.

A tudományos vita viszont már rég eldőlt: az éghajlat változása egyszerűen tény.

A
klímaváltozás hátterében az emberi tevékenység áll: az üvegházhatású gázok
kibocsátása okozza a Föld hőmérsékletének emelkedését.

Az éghajlatváltozás nem újkeletű probléma, de nagy visszhangot csak az elmúlt években kapott.

Állításom: az éghajlatváltozás ügyének hangoztatása gyakrabban puszta eszköz egy politikai siker elérése érdekében - például egy választás megnyerésére - mintsem valódi kísérlet valódi problémák megoldására.

A valódi baj pedig fenyegetően közel van, és minden egyes embert terhel a felelősség, ha nem tudjuk megelőzni.

Az éghajlatváltozás problémája nem ismer országhatárokat, ezért fontos, hogy a nemzetközi közösség együttesen lépjen fel ellene.  Az ENSZ 1992-ben véglegesített Kiotói Jegyzőkönyve kimondja, hogy a fejlett országoknak bizonyos határérték alá kell csökkenteniük az üvegházhatású gáz kibocsátásuk szintjét. A Párizsi Klímaegyezmény az iparosodás előtti szinthez mért 2 °C-os globális hőmérséklet emelkedést felső küszöbként jelöli meg.

Hol is kezdődött a hisztéria az éghajlatpolitikáról?

A klímapolitikában – az esetek nagy többségében – általában a  zöld pártok képviselnek radikális és következetesen fenntartott álláspontot, választások előtt gyakran emelkedő hangerővel. A zöld pártok az utóbbi években folyamatosan növelték szavazótáborukat. Minek köszönhető ezen pártok előretörése az Európai Unió és a tagállamok szintjén is?

Megváltozott a baloldali szavazók attitűdje. A baloldal fő erői Európa fejlett államaiban hagyományosan a szocialisták és a szociáldemokraták: a klasszikus baloldali pártok. A szavazóbázisuk azonban kiöregedett. Az új baloldaliaknak már nem a szocialista eszmék voltak a fontosak - hiszen a jóléti államnak köszönhetően a régi célokat tulajdonképpen elérték - , hanem az olyan témák, mint a Föld jövője, az egészséges környezet, saját és gyermekeink jövője, a fenntarthatóság. Ők már nem a nagyszüleik, szüleik fogyasztói társadalmában hisznek és az az egyik oka a zöldek előretörésének. 

A másik, hogy átalakulnak a hagyományos baloldali pártok is, mivel nem tudtak mit kezdeni a világ olyan új kihívásaival, mint a gazdasági válságok, a migráció, a társadalom elöregedése, vagy a klímaváltozás. Túl nagyok voltak, túl öregek, túl lassan mozdultak. Nem úgy, mint korábbi oldalkocsijuk: a liberálisok. A liberális pártok jobban megérezték és megértették, mit akarnak a baloldali szavazók. Ezért veszik fel a zöld gúnyát és vesznek el a szocialistáktól szavazatokat. Ez egy lassú, mégis látványos folyamat. A jövőért aggódó kis, innovatív, alapvetően liberális pártok az eddigi szabadpiaci, globalista szemléletmódjukat feladják, sőt azzal szembehelyezkednek, és felvesznek helyette egy nehezen meghatározható és körülírható, de minden esetben a jövőért aggódó pozíciót. Tehát a baloldalon a klasszikus szocialista értékek szorulnak a háttérbe, a helyükre pedig az újragondolt liberalizmus nyomul be. A pártok szintjén is. 

A zöld pártok előretörése mutatkozott meg a májusban megtartott európai parlamenti választásokon is. Váratlanul jól szerepeltek, aminek nem is kéne olyan meglepőnek lennie annak tükrében, hogy a felmérések szerint egyre többen tartják fontosnak az éghajlatváltozás elleni küzdelmet. Az EU-n kívül azonban már valamelyest változatosabb a kép.

A klímaügy körüli rohamosan fokozódó hisztéria nemcsak a tagállami politikában mutatkozik meg, hanem már az egyének szintjén is. 2018-ban felperesek azzal fordultak az Európai Unió bíróságához, hogy az EU terve a szén-dioxid kibocsátás 40 százalékos csökkentésére nem kielégítő, ezért már 1990 óta fenyegetve érzik az emberi jogaikat. A bíróság ítéletében kijelentette: „Az teljes mértékben igaz, hogy minden személyre valamely módon hatással van a klímaváltozás. Ezt a helyzetet felismerte az Európai Unió és a tagállamok is. Következetesek abban is, hogy csökkenteni kell a szén-dioxid kibocsátást. Viszont, az a tény, hogy a klímaváltozás más és más módon hat ki minden személyre, nem jelenti azt, hogy csak ezért változtatni kell az általánosan meghatározott mértéken”. A felperesek, akik 6 különböző európai uniós országból származnak, kijelentették, hogy „személyes veszteségek érik” őket az éghajlatváltozás következtében, az EU által folyatott politika pedig nem tudja megvédeni őket. Mary Booth ökotudós kijelentette: "Meghatározhatók konkrét személyek, akiket veszélyeztet az erdő takarítása a biomassza létrehozása érdekében... Ezek olyan közvetlen károkozások, ami ténylegesen létezik. Ez pedig az EU által hirdetett megújuló energiaforrások politikájának következménye.

Mindenképp említést érdemel a nemrégiben megrendezett New York-i ENSZ Klímacsúcs, ahol nagy visszhangot kapott a 16 éves Greta Thunberg érzelmekkel teli beszéde. ELismerésre méltó amit ez a fiatal lány tesz és a világon számos fiatal és közösségeik adnak hangot már napi szinten véleményüknek.

Az előző gondolatmenetet folytatva, a zöld pártok sikeressége és eredményessége mutatkozott meg a közelmúltban tartott osztrák parlamenti választáson, melynek egyértelműen egyik győztese a zöldek voltak, akik előző választási eredményeikhez képest előretörtek.

A probléma nem a zöld politikával van, hiszen szükség van arra, hogy beszéljünk erről a társadalmat égető kérdésről. A politikai döntések ugyanis meghatározzák az éghajlatpolitika jövőjét is. A probléma abban rejlik, hogy kérdéses: a zöld politikát hirdető pártok ténylegesen elkötelezettek-e a környezetvédelem ügy mellett, vagy csak eszközként használják, hogy saját szellemi termékeiket sikerre vigyék.

Az utóbbi években egyre többen kongatják a vészharangot az európai demográfiai helyzettel kapcsolatban. Az elöregedő népesség és az egyre kevesebb születő gyermek komoly kihívások elé állítja az öreg kontinenst. A probléma egyáltalán nem új, de a politikusok nem adtak valódi válaszokat, és csak az utóbbi időben kezdtek ráébredni a súlyosságára.

Kevés válasz született, és alapvetően kétféle. Van, aki szerint a bevándorlás tarthatja a szükséges szinten a népességszámot. Mások a születések számának állami ösztönzésével igyekeznének megállítani a népességcsökkenést.

A nyugati országok a bevándorlók mellett tették le a voksukat, megnyitották a határaikat az Afrikából illetve a Közel-Keletről érkező bevándorlók előtt. Ezt alapvetően azzal támasztották alá, hogy fontos a társadalmi sokszínűség és szükség van a bevándorlók munkaerejére. Ezen országok már a 20. században is sok bevándorlót vonzottak, akiket többnyire sikeresen integráltak társadalmaikba és gazdaságaikba is.

A 21. században azonban több dolog megváltozott. A bevándorlók száma drasztikusan megnőtt és így elkerülhetetlenül kialakultak erős, főleg muszlim bevándorló közösségek, akik nem akartak integrálódni. Szintén megváltozott a bevándorlók társadalmi összetétele. A 20. században főleg értelmiségi és dolgozni akaró emberek érkeztek Európába, ma azonban többen érkeznek az alsóbb társadalmi osztályokból, akiket nehezebb integrálni, és akiknek fontosabb a hitük és a kultúrájuk, mint a korábban érkezőknek.

A legfontosabb fejlemény - amivel a nyugati országok nem számoltak –, hogy megfogyatkozott az európai kultúra integráló ereje. A bevándorló muszlimok számára Európa ma már nem tud olyan alternatívát mutatni, amely versenyképes lenne a magukkal hozott kultúrával szemben.

Michel Houellebecq Behódolás című könyvében ezt a jelenséget írja le. A könyv rávilágít: a nyugati államok úgy igyekeznek beolvasztani egy idegen kultúrát a sajátjukba, hogy igazából már félig ők maguk is feladták azt. A disztópikus mű víziója , hogy az iszlám kultúra nem beolvad az európai, keresztény kultúrába, hanem egyszerűen behódoltatja azt, muszlimmá téve a nyugati országokat.

A Nyugat elkövette azt a hibát, hogy legyőzhetetlennek és leigázhatatlannak hitte magát. Az Angela Merkel német kancellár által hangoztatott "meg-tudjuk csinálni "elv is a nyugat-európai felsőbbrendűségtudatot és elbizakodottságot sugározza. Akik ebben hittek, úgy gondolták, hogy mindenre képesek, és csak most kezdenek rájönni arra, hogy ez mennyire nem így van.

Meg kell hagyni, nehéz feladat előtt állnak. Az nem tudhatja, hogy milyen fontos dolog is demográfia, aki soha nem élte meg, milyen érzés a saját hazájában idegenné válni. Az 1920 után idegen országok fennhatósága alá került magyar lakosság sem képzelhette el, hogy milyen gyorsan, akár egy-két generáció alatt végbemehet egy terület demográfiai átrajzolása.

Ez a demográfiai fordulat nyugaton még az általunk tapasztaltnál is gyorsabban lefolyhat, hiszen a muszlim bevándorlók nagy számban érkeznek és sokkal több gyereket vállalnak, mint az őshonos keresztények.

Véleményem szerint csak idő kérdése, mikor válik a kulturális hovatartozás a fő politikai választóvonallá, és mikor jelennek meg a bevándorlók érdekeit képviselő muzulmán pártok. Gyorsan kialakulhat egy olyan helyzet, amelyben már keresztény, európai és muzulmán pártok között kell választaniuk a szavazóknak. Ez sajnálatos módon szükségszerűen az etnikai és vallási ellentétek kiéleződéséhez vezet.

A jelenlegi nyugati elit tehető felelőssé a szélsőségek megerősödéséért és az egyre növekvő társadalmi megosztottságért. Ahelyett, hogy felmérnék a bevándorlók integrációja előtti nehézségek valódi méretét, a homokba dugják a fejüket. Igyekeznek a tömeges bevándorlást az emberiesség és az erkölcs teljes győzelmének beállítani, miközben a véreskezű Erdogannal üzletelve kiszolgáltatják Európát egy agresszív Törökországnak.

Minél nagyobb egy kisebbség számaránya, annál nagyobb ellentétek alakulnak ki közte és a többségi nemzet között. Ha a jelenlegi bevándorlási és demográfiai trendek nem változnak jelentősen, akkor több európai országban is akár két generáció alatt az eddigi többség válhat kisebbséggé. A hatalomátvétel pedig sajnos ritkán konfliktusmentes.

Az utóbbi időben egyre több az arra utaló jel, hogy Európa vezetői elkezdték felfogni a kérdés súlyát. Talán még nem késtek nagyon el vele, hiszen minél kevésbé hagyjuk kiéleződni ezt a problémát, annál kevesebb ártatlan ember szenved majd az ebből kialakuló konfliktusok miatt.

Kép elérhetősége

A klímaváltozás a mai közbeszéd legmeghatározóbb témáinak egyike. Gondolhatunk akár az Amazonas-medencéjét fenyegető erdőtüzekre, az amerikai elnök klímaváltozás ellenes politikai döntéseire. Vagy éppen a zöld pártok megerősödésére Nyugat-Európában, ami változásokat okozott a politikai erőviszonyokban a 2019-es európai parlamenti választások során is.

A klímaváltozásról nehéz úgy beszélni, ha előbb nem definiáltuk a fogalmat. Ahogy a nevében is benne van, a klímának, méghozzá a Föld klímájának tartós és egyben jelentős mértékű megváltozását jelenti, helyi vagy globális szinten. A klímaváltozás folyamata elsődlegesen az ipari forradalmak és nagy világégések egyik közvetlen következménye. Ahogyan nőtt a kibocsátott termékek mennyisége, úgy nőtt a károsanyagkibocsátás is. A nagy emelkedés a XX. században kezdődött. A Föld átlaghőmérséklete az utolsó egy évszázadban 1 celsius fokot emelkedett.

Jordan Peterson, a Cambridge-i Egyetem professzora szerint, a klímaváltozás megoldhatatlan probléma Janus-arccal. Egyik arca a tudomány, a másik a politika. Az ember okozta, vagy legalábbis gerjesztette káros folyamatok megállítására a tudományos találhat módszereket. Amikor azonban döntést kell hozni és cselekedni, az már a politika területe, és ahogy ezt Peterson is kiemeli, innentől válik nehézzé a továbblépés. A politikai érdekek, a hatalom megtartásának célja ütközésbe kerülhet a közösségi érdekkel: a klímaváltozás megállításával. A döntéshozást ellenőrző politika gyakran letöri a tudományosan alátámasztott, eredmények ígéretét hordozó, de nem sok politikai hozammal kecsegtető, vagy akár érdekeket sértő ötleteket.

Erre az egyik legjellemzőbb példa Donald Trump amerikai elnök klímapolitikája. 2012-ben Twitter így nyilatkozott a klímaváltozásról hogy: „A kínaiak találták ki, hogy az amerikai gyártást versenyképtelenné tegyék.” Később ezt finomította: "Nem hiszem, hogy hazugság. Valószínűleg van valami különbség… Úgy gondolom valami történik. Valami változik, és majd újra visszaváltozik.” Mindezt azzal folytatta, hogy 2017-ben eltörölte Obama volt elnök legfőbb klímavédelmi lépéseit. Ugyanebben úgy döntött, hogy országa kilép a párizsi klímaegyezményből, a klímaváltozás elleni globális összefogást szentesítő egyik legfontosabb nemzetközi jogi megállapodásból. A rendelet közvetlen következménye volt többek közt, hogy ezzel feloldotta az üvegházhatást kiváltó káros anyagok kibocsátásának korlátozását és zöld utat adott a további szénbányászatnak és a hidraulikus technikával történő olajkitermelésnek. Az USA egykori alelnöke, Al Gore szerint Trump a klímaváltozás tagadóival vette magát körül, akik jelentősen befolyásolják a döntéseit. A Nobel-békedíjas politikus, üzletember és környezetvédő úgy véli, a klímaváltozás tényeI kellemetlen igazságoknak számítanak az olajszektor számára, amelynek túl nagy befolyása van a Trump belső körére. Álláspontja szerint az amerikai elnök a szén elleni háború végét ígérte (de ez nem történt meg), elnöksége alatt felfokozódott a gáz- és olajkitermelés, és a sokat bírált Keystone XL kőolajvezeték megépítését is támogatta.

Peterson szerint további nehézséget jelent, hogy a klímaváltozásra vonatkozó előrejelzések megbízhatatlanok, és annál inkább azok, minél távolabbi jövőre vonatkoznak. Arra hívja fel a figyelmet, hogy a klímaváltozás kifejezetten olyan döntések elé állít, amelyek áldozatot követelnek: ha az egyik kezünkkel adunk is, a másikkal el kell vennünk valamit. Peterson Németországot hozta fel példának, ahol bezárták az atomerőműveket, teljesítve ezzel a zöldek egyik fő követelését. De cserébe a németek újranyitották a szénerőműveket, és ezzel nagyobb lett az ország a széndioxid-kibocsátása, mint azelőtt. Peterson úgy becsülte, egy ország lakói akkor kezdenek foglalkozni a környezettel, ha ötezer dollár felett van helyben az egy főre jutó éves GDP. Tehát lehet, hogy a megoldás az lenne, hogy mindenkit gyorsan ki kell emelni a szegénységből - ez viszont a fogyasztás növekedésével jár - mondja Peterson. A professzor humorosan veti föl, hogy akkor: "Ne használjunk szenet! – oké, de mit használjunk helyette (ha a nukleáris eniergiát is leírtuk már)? Fát? Régen ugyanis fával fűtöttek, a szegények még ma is azzal fűtenek."

„Ezek a dolgot hihetetlenül bonyolultak” – figyelmeztet Jordan Peterson, hozzátéve: "A klímaváltozás ügye nem fog minket egyesíteni, sőt igazából nem tudunk vele kezdeni semmit. Mert mit tudnánk csinálni? Nem fűtűnk többé? Nem használunk áramot? Nem használunk ezentúl autót, vonatot, és kikapcsoljátok az iPhone-jaitokat?”"

Felmerül a kérdés: ne is tegyünk semmit, ha ennyire reménytelen az egész? Szerencsére sokan nem így gondolkodnak, köztük az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) sem, amelyik számos projektet valósított már meg és indított el.

A világ vezetői 2015 szeptemberében New York-ban egy történelmi ENSZ-csúcstalálkozón elkötelezték magukat amellett, hogy véget vetnek a szegénységnek, megküzdenek a klímaváltozással és harcolnak az igazságtalanság ellen. Ennek szellemében dolgozták ki a 2030-as fenntartható fejlődési keretrendszert. Ennek célja az emberek milliárdjainak jobb jövőt kínáló bolygó. A 193 ország által egyhangúlag elfogadott 17 fenntartható fejlődési cél (SDG-k) a fejlődés új egyetemes mércéjét állította fel azzal az ígérettel , hogy senkit sem hagynak magára. Ilyen SDG többek között a szegénység felszámolása, az éhezés megszüntetése, a nemek közötti egyenlőség, az óceánok és tengerek védelme, a szárazföldi ökoszisztémák védelme, és nem utolsó sorban a fellépés az éghajlatváltozás ellen. A fenntartható fejlődési keretrendszer egyetemes, a fejlődő és a fejlett országokat is cselekvésre szólítja fel, ahogy az egyéneket is, hogy véget vessenek a szegénységnek, kezeljék az egyenlőtlenségeket és megbirkózzanak a klímaváltozással 2030-ra.

Mindig valami történik, és mindig valami változik. A változás hajtómotorja az emberi tevékenység. A kérdés csupán az, hogy ez a hajó jéghegynek ütközik-e, vagy nem lesz minek ütköznie, és ha nem, akkor mégis minek halad...

Napjaink égető, de viták övezte problémája a globális felmelegedés. Bár az alapvető érdek közös - a klímakatasztrófa megelőzése, orvoslása -, a téma egyre komolyabb ellentéteket szül a társadalomban, a politikában és a tudományban. A fejlett országokban sokan már a „sok kicsi sokra megy” alapelvét követve maguk próbálják kezelni a problémát, olyan megoldásokkal, mint például a szelektív hulladékgyűjtés. A csöpögő csap megszerelése, egy feleslegesen égő villany lekapcsolása után úgy érezhetjük, ma is tettünk valamit a bolygónkért.„De mire megyünk vele, ha a döntéshozók nem tesznek semmit?” – kételkednek sokan. Kételyeket szül mások érdektelensége is: ha ők úgyis a kommunális kukát használják, vagy kutyaürülékes zacskót találunk a közösségi komposztálóban, minek erőltessük meg magunkat azzal, hogy beledobjuk az almacsutkát?

Az ellentétek és kételyek tömege vezet ahhoz, hogy az államok döntéshozói nem tesznek radikális lépéseket a környezet védelme érdekében.

Mennyi az annyi?

A klímaváltozásnak és a kezelésére szolgáló lépéseknek egyaránt költségei vannak. A hétköznapi életben a klímaváltozás egyik nyilvánvaló költsége a biodiverzitás csökkenése, aminek végül akár maga az ember is áldozatául eshet - hosszú távon. A környezettudatos életmódnak viszont ennél sokkal rövidebb távú költségei vannak. Például a drágább, környezettudatos termékek és az olcsóbb, környezetszennyező termékek közötti árkülönbség, vagy akár rohanó életünkből az a tizenöt perc, amit hulladékunk szétválogatásával kéne eltölteni. Nincs ez másként egy állam életében sem.

Bár a költségek gyakran nehezen becsülhetők, különösen hosszú távon, világos, hogy a klímaváltozás önmaga is egy hosszú távú költséget generál: gondoljunk csak a globális felmelegedés okozta társadalmi, vagy gazdasági változásokra. Egy állam életében költségként jelenhet meg például a mezőgazdaság ellehetetlenülése, népének elvándorlása az élhetetlenné váló területekről vagy a fordított eset: más területekről érkező tömegek befogadásának aa nehézségei. A A mindezt okozó klimaváltozás megelőzése ugyanakkor rövid távon okoz költségeket. Például a szén-dioxid kibocsátás csökkentése drága új technológiai megoldásokat igényel. 

Egy csónakban...

A mindennapi életünkből vett példa segítségével szeretnék bemutatni egy másik tényezőt is, amely befolyásolja a döntéseket. Igen bosszantó, ha drága időnket nem sajnálva szétválogatjuk a hulladékunkat, majd a szelektív hulladékgyűjtőhöz érve mindegyik kukában találunk mindegyik típusú szemétből. Ekkor jövünk rá, hogy egy soktényezős problémával állunk szemben. Ha a többiek nem gyűjtik szelektíven a szemetet, akkor elenyészően kicsi eredményt tudunk elérni, ha mi igen, sőt rosszabb esetben semmilyent. Ugyanígy van az államok esetében is: ha az egyik állam nagy költségen csökkenti a szén-dioxid kibocsátását, de más államok nem követik, nem elég, hogy alig lesz hatása a fáradozásának, a kiadások miatt még hátrányba is kerül.

Tehát egy állam a döntései során nem csak a klímaváltozás és az ellene tett lépések költségét kell, hogy mérlegelje. A többi állam lehetséges lépéseit, illetve azok hatását is figyelembe kell vennie.

A szakirodalom e három tényező különböző variálódását dolgozza fel, melyek közül most vizsgáljunk meg négy eshetőséget.

Ki nevet a végén?

Ha egy állam költségesebbnek ítéli meg a környezettudatos technológiák alkalmazását, mint azok mellőzését, irracionálisnak fogja tekinteni azok bevezetését. Tehát itt a többi államtól függetlenül el fogja vetni a cselekvést. A mérlegelés pedig rendkívül nehéz lehet, hiszen a téma szaktekintélyei között is komoly nézeteltérések vannak a klímaváltozás negatív hatásait illetően. Leegyszerűsítve, senki nem tudja részleteiben megjósolni, mikor, milyen és mekkora problémák származnak hosszú távon a globális felmelegedésből, így hát azt sem tudják kiszámolni, megéri-e beruházásokkal harcolni ellene. 

Más felállás, ha egy állam fontosnak tartja ugyan a környezetvédelmet, de azt is, hogy ne kerüljön hátrányba más államokkal szemben. Ez a„minek áldozzak az időmből a szelektív hulladékgyűjtésre, ha mások úgysem tesznek így” logikája. Lehet, hogy az országunk széndioxid kibocsátásának csökkentésével valamelyest hozzájárulhatnánk a világ széndioxid kibocsátásának csökkentéséhez. De a drága technológiák bevezetése miatt hátrányba kerülünk, a többiek pedig ingyen fognak hasznot hajtani a mi vállalásainkból. Egy ilyen játékban megint az a racionális döntés, ha nem cselekszünk: jobb, ha a másik nem profitál ingyen a mi költekezésünkből, de az is, ha a másik cselekszik és mi profitálhatunk belőle ingyen.

A harmadik fajta felálláshoz egy másik fajta szemlélet vezet: mi a helyzet akkor, ha az előbb „ingyen profitnak" nevezett apró előrehaladás nem számít, mert csak a nagy változtatás jelent megoldást? 

Így már nem éri meg elvetni a cselekvés lehetőségét. Ez vezethet a valódi megoldáshoz: amikor felismerjük, hogy mindannyian csak akkor járunk jobban ha együttműködünk. Hiszen, ha a számunkra költségmentes javulás nem lehetséges, akkor nem nyerünk abból, ha nem cselekszünk. Ha pedig mindannyian hatékony lépéseket teszünk a környezetvédelemért, nagyobbat nyerünk, mintha egyikünk sem tesz semmit. 

Az utolsó eshetőség a klímakatasztrófa beteljesülése. A történelem és az egyéni tapasztalat is együttműködésre tanít. Ha süllyed a Titanic, vagy kigyullad egy ház, a történet szereplőinek nincs más választásra, mint összefogni, hogy mentsék, ami menthető. A negyedik szcenárió ugyanoda vezet, mint a harmadik, csak már rosszabb helyzetben. A legrosszabb esetben végül úgyis össze kell majd fognunk a klímakatasztrófa ellen, hiszen mindannyiunknak ez lesz az egyetlen út a túléléshez.

Az olvadó jégnek átlátszóvá kell válnia

Nincs egyértelmű megoldás, de a négy játékhelyzetet végiggondolva halványan kirajzolódnak irányok a helyes lépések felé. Az első cél, hogy minél pontosabb és szerteágazóbb ismeretek és számítások segítségével közelebb kerülhessünk a klímaváltozás okozta, illetve az alternatív technológiai megoldások alkalmazása miatt felmerülő költségek megállapításához. Ehhez nem csak a probléma nagyságának alsó, hanem felső határait is meg kell próbálnunk felmérni. Ennek során remélhetőleg képet kapunk, mekkora költségekkel járhat a gazdasági versengés, és ehhez képest mekkorával a szabadfára engedett klímaváltozás. A tisztánlátáshoz pedig elengedhetetlenül szükséges az államok közötti transzparencia. 

Ahhoz, hogy ésszerű lépések szülessenek, nem a társadalom elvakítására van szükség, hanem az egymásba vetett bizalom megerősítésére. Azzal, hogy olyan lépéseket teszünk, amelyekkel kölcsönös előnyösökre törekszünk. Nem udvariasságból: racionalitásból. 

(kép forrása: Luftwerk & NRDC)

Figyelsz arra, hogy kevesebb nejlonzacskót használj a boltokban? Szelektíven gyűjtöd a szemetet? Részt veszel klímakonferenciákon vagy éppen klímatüntetéseken? Esetleg lesajnálod az egészet és csak azért is környezetre káros termékeket vásárolsz?

Sokféle reakció ugyanarra a jelenségre: a klímaváltozásra. Ahányan vagyunk, annyiféleképpen reagálhatunk a változó éghajlati viszonyokra. Nézzük meg a pszichológia szemüvegén keresztül ezt a jelenséget.

Cikkünk fő fogalma, amit körbejárunk: a klímaszorongás. Még mielőtt erről bővebben beszélnénk, vizsgáljuk meg, milyen módokon találkozunk a klimakatasztrófa körébe sorolt jelenségekkel. Konkrét tapasztalattal viszonylag kevesen rendelkezünk, hiszen az amazonasi erdőtüzekből, vagy az olvadó sarki jégből keveset látunk. Nem élünk ott, mégis érzelmi reakciókat vált ki belőlünk. Vajon ez szolidaritás az ott élőkkel, vagy inkább a saját bőrünk féltése?

Egy biztos: fontos a sajtó szerepe. Rajtuk keresztül értesülünk a katasztrófákról, ők formálják a közvéleményt. Egy-egy hatásvadász cím, megdöbbentő fotó a közösségi médiában, és máris bevontak bennünket. A hamis hírek, a "fake news" világában azonban különösen körültekintően kell eldöntenünk, mit hagyjunk, hogy megérintsen bennünket.

Megvan tehát a kapcsolat, jöhet a reakció. Három reakcióval találkozhatunk a leggyakrabban: tagadás, aktív bevonódás vagy érdektelenség. Szomorú hír sajnos, hogy e három stratégiából csupán az egyik pozitív. Értelmezhetjük-e ezeket a reakciókat elhárító mechanizmusként?

A tagadást nem kell különösebben magyarázni: számos állami vezető, magánszemély, üzletember nem hisz a klímaváltozásban, kitalációnak véli. Élhetünk a gyanúperrel, hogy emögött különböző érdekek állnak (például beruházások), melyek számára előnytelenek lennének a klímaegyezmények és aa szigorúbb szabályok.
A tagadás lehet adaptív leküzdési stratégia is. Nevezzük „struccpolitikának”. Homokba dugjuk a fejünket, nem foglalkozunk vele, „ha nem tudom, nem is létezik”. Nyilvánvaló, hogy nem végsőkig hatékony, de a szorongás csökkentésére alkalmas megoldás.

Az érdektelenség nagyon hasonlít az előbbihez, de passzívabb jelenség. A tagadásba belefér a szónoklás a helyzet ellen, a büszke anyagi habzsolás, a drága autók nagy károsanyag kibocsátással. Az érdektelenség ezzel szemben egy semleges állapot. Nem vonódik be, nem beszél róla, nem foglalkozik vele. Elkerüli a problémát.

A harmadik az aktív felelősségvállalás. Elmegyek tüntetni, csomagolásmentes boltba járok, szelektíven gyűjtöm a szemetet, biciklizek stb. Megnyugtatom a lelkemet azzal, hogy ő megteszem azt, amit mint fogaskerék a gépezetben megtehetek és rajtam már nem fog múlni.

Elemezzük kicsit a klímaszorongás fogalmát. Kissé eltér a klasszikus szorongás esetektől, hiszen nincs megélt tapasztalat, vagy kognitív torzítás mögötte, hanem mindezek helyett egy jövőre vonatkozó, anticipált negatív kimenetel. Alapjába véve a szorongás pozitív reakció. Egy marker, hogy valami nincs rendben, valamit cselekedni kell, mert ez az állapot nekem nem jó, nekem ezen változtatnom kell. Tehát énvédő funkciót lát el. Olyan mint a vörösbor: kis mennyiségben gyógyszer, nagyban azonban veszélyes. Nagy mennyiségben azonban a szorongás - vagyis a jövőbeli nehézségekre való felkészülés – zavarokat okozhat a viselkedésünkben, pánikrohamokkal járhat, nem lesz étvágyunk, nyugtalanul alszunk és állandó stresszben élünk..

Felmerült bennem, hogy a klímaszorongás mennyire illeszkedik a H1N1, madárinfluenza, kanyaró, háború okozta vagy más hasonló jelenségek okozta szorongások sorába. Vannak úgynevezett neurotikus személyiségű emberek, akiknek eleve magas az alap szorongásszintje. A szabadon lebegő szorongásnak szüksége van egy tárgyra, amit megszállhat, és így kézzelfoghatóvá válik: nem csak úgy szorongok valamitől, hanem tudom, hogy a metrótól, a pókoktól, a H1N1-től vagy épp a klímaváltozástól. Az ilyen személyek valószínűleg „örömmel” választják az éghajlatváltozást tárgyul. Mindazonáltal ezek a személyek kis részét teszik ki a föld jövőjéért harcoló csoportnak, hiszen a veszély valós, a cselekvés pedig szükséges minél hamarabb.

Zárszóként: bár egy fecske nem csinál nyarat,
bátorítok mindenkit, hogy a saját háza táján igyekezzen az unokáira is gondolva
cselekedni és megvédeni az otthonunkat.

Greta Thunberg. Megosztó név, csaknem annyira, mint a klímaváltozás kérdése. Született környezetvédő, vagy kamerák elé állított báb? A természet százötven centis hangja, vagy csak egy jó reklám a zöldeknek? A sok kérdőjel ellenére hálásak lehetünk Gretanak, amiért rákényszerít sokunkat, hogy gondolkozzunk, beszéljünk, vitatkozzunk és cselekedjünk, mert erre szükség van. Ugyanakkor érzelmes beszédeiben a számonkérés, felelősségre vonás és a Jeanne d’Arc szűzies elszántságára emlékeztető kirohanások mellett nem esik szó valós, már kész megoldásokról, amelyek valóban jobb esélyt biztosíthatnának egyetlen megépített űrhajónknak, a Földnek. 

Greta Thunberg körülbelül 170 milliós online követőtáborával létrehozott egy olyan csatornát, ahol hatékonyan népszerűsíthetné azokat a történelmi jelentőségű, a média által mégsem felkapott találmányokat, melyek valódi megoldásokkal szolgálnak a műanyagproblémára, vagy akár az óceánszennyezésre. Ezt mégsem tapasztalom. Itt van Boyan Slat 25 éves holland feltaláló, aki a világ első műanyagszemét-összegyűjtő rendszerét tervezte meg, és jelenleg is egy csapatot vezet, amely fejlett technológiákat dolgoz ki az óceánok megtisztítására (videó hozzá itt). Vagy Sharon Barak izraeli kutató, aki feltalálta a vízben oldódó műanyagot (videó hozzá itt). Ahogy én látom: a perspektíva nélküli követelőzésnél nagyobb energiát kellene fordítani olyan kérdésekre, mint hogy miért nem kezdtük még használni a lebomló műanyagot. Használjuk a hangunkat – ésszel!

A klímaváltozás és a környezetszennyezés súlyos következményei tagadhatatlanok. A kérdés az, mit tudnak tenni a kormányok, és mit a társadalmak. Ami pedig szerintem a legfontosabb: az egyénnek kell cselekednie azért, hogy fékezzük, vagy akár megállítsuk a káros folyamatokat.    

Közismert tény, hogy a Föld népessége óriási ütemben növekszik.  A Worldometers számlálója szerint majdnem háromszor annyian születnek naponta, mint ahányan meghalnak. Eközben az átlagéletkor is nő. Ha minden más változatlan, az egyre több, egyre tovább élő ember egyre többet fogyaszt, egyre többet szennyez és egyre több hulladékot termel.

Magyarországon az egyszerű reprodukciós szintet (2,1 gyermek) sem éri el a nők termékenysége (jelenleg 1,49 körüli), míg a a fejlődő országokban (vagy a politikailag korrekt nyelvezet szerint: a "többségi világban", főként Afrikában), még mindig 4 és 7 között mozog.  Magyarországon is egyre tovább élnek az emberek, a társadalom elöregedik, míg az afrikai, közel-keleti és dél-amerikai társadalmak egyre fiatalabbak. Az érem másik oldala, hogy a fejlett világ, benne Magyarország ún. ökológiai lábnyoma többszöröse a többségi világénak. Tehát mi ugyan kevesebben vagyunk, de elvben nagyobb ütemben éljük fel erőforrásainkat. 

Hívő emberként úgy gondolom, az emberek sohasem redukálhatók puszta számokká.  Minden emberi élet értékes, ezért nem tekinthetünk a népességrobbanásra kizárólag gondként vagy kockázatként.  Ezzel együtt, felelőssége minden egyénnek, kisebb és nagyobb közösségnek, hogy tudásunkat és erkölcsünket kamatoztatva, arra törekedjünk, hogy az egyre több ember ne felélje az erőforrásokat, hanem jól gazdálkodjon velük, és ezáltal ne vegye el a jövő nemzedékek lehetőségeit. 

(a kép forrása: https://pixabay.com)

Hogyan lehet és kell beavatkozni a káros folyamatokba?

Először is el kell hinni, hogy ez lehetséges, és nem vészmadarakra, hanem lelkesítő példákra és jó gyakorlatokra van szükségünk. Liberális konzervatívként úgy gondolom, a szabad piac és az innováció kiemelkedő jelentőségűek.  Innovatív technológiák megoldásokat kínálnak már most is a vízhiányos területeken, amelyeken ma világszerte több mint 850 millióan élnek. Az elektromos autók, a passzív házak, a lebomló műanyagok mind-mind zseniális találmányok, szabad örülni nekik! A világon rengeteg jó példa van arra, hogyan lehet megsokszorozni a felhalmozott tudást és szinergiákat teremteni, hogy minél hatékonyabban tudjunk közösen fellépni a globális környezeti problémák megoldásában. Ilyen - szerintem nagyon jó - kezdeményezés az amerikai Smithsonian Intézet #EarthOptimism kampánya, melyet 2017-ben egy csúcstalálkozóval indítottak. A kezdeményezés lényege összehozzni a világ minden tájáról a tudósokat, civil szervezeteket, tanárokat, helyi közösségeket és lelkes embereket, hogy megosszák egymással és népszerűsítsék a természet, az állatvilág és általában a környezetünk megóvására kiérlelt módszereiket. A sokféle megoldás felmutatása ihletként és megtermékenyítő gondolatként megsokszorozhatja idővel a kreatív és innovatív ötleteket.  Az #Earth Optimism mottója, hogy a „szorongás és borongás” (doom and gloom) helyett optimizmusra és megoldásokra van szükség. Ebben mindenkinek, az egyénektől a kisközösségeken át a kormányokig és a nemzetközi szervezetekig van mozgástere. A következő csúcstalálkozó jövőre, 2020-ban lesz, remélem, sok magyar résztvevővel, hiszen innovációban elöl járunk. 

Az európai vagy nemzetközi szintű jogalkotásnak is nyilván van szerepe a környezetvédelemben. Nem kérdés, hogy bizonyos technológiák visszaszorítása, például a dízelautóké, melyek bizonyítottan hozzájárulnak a súlyos felsőlégúti betegségek kialakulásához, vagy a  rákot vagy más betegséget okozó növényvédő szerek, gyógyszerek betiltása és a bizonyítottan rákkeltő dohányzás korlátozása üdvözlendő kormányzati lépések. Mindennek azonban kéz a kézben kell járnia a felvilágosítással, az alternatívák felkínálásával és népszerűsítésével. Véleményem szerint a végső cél, hogy tudatosuljon mindenkiben: a jó levegő, a termékeny föld, az egészséges víz nem magától értetődő dolgok. Forrásaink nem végtelenek, hanem bizony elfogyhatnak, ráadásul a statisztikák és a rájuk alapozott jóslatok alapján elég hamar.  

Ilyenkor felmerül a kötelező kérdés: na jó, de hát mit tehetnénk mi? Egyszerű dolgokkal is sokat tehetünk. Járjunk biciklivel, ne autóval. Gyűjtsük jól és következetesen szelektíven a szemetet. Ne vásároljunk felesleges dolgokat, próbáljunk minél kevesebb előrecsomagolt és messziről hozzánk szállított élelmiszert venni: egyáltalán, fogyasszunk kevesebbet és ne pazaroljunk. 

És legyen kutyánk. Sokat segít az elhízás, na meg a klímaszorongás ellen.:)

Mielőtt belevágnánk e jelentőségteljes témába, tegyük meg azt az első lépést, amit számos, magát környezetvédőnek beállító, megélhetési politikus elmulaszt. Vizsgáljuk meg, mi az, amit szeretnénk megvédeni.

„A természeti környezet magában foglalja a Föld minden élő és élettelen dolgát, amelyek természetes módon megjelennek. Ilyenek az élő szervezetek, az éghajlat, az időjárás, a természeti erőforrások, amelyek hatással vannak az emberi életre és a gazdaságra”. (Wikipédia)

Engedje meg a Tisztelt Olvasó, hogy már a legelején tegyek egy személyes kitérőt és papírra vessem, mit is jelent számomra a környezet, ezzel is jelezvén, hogy jelen cikkem nem tanulmányok és általánosan elfogadott tételek megdöntését célozza, sőt, még csak meggyőzni sem kívánok senkit, semmilyen igazságról. Csupán egy olyan témáról szeretnék megosztani néhány őszinte gondolatot, amelyet manapság gyakran méltatlanul áldoznak fel a politika oltárán, mint a pillanatnyi hatalomszerzés érdekében folytatott üres figyelemfelhívás.

Amikor az ember meghall egy fogalmat, egyből asszociál magában valamilyen ahhoz kapcsolódó képre, ilyen a természetünk. De, hogy a konkrét témánál maradjunk, valószínűleg közel 8 milliárd különböző kép él arról, mi is az a környezet. E szó hallatán lelki szemeim előtt mindig „hazánk szíve”, a Balaton jelenik meg. A „magyar tenger”, azokkal a végeláthatatlan ősnádasokkal és páratlan élővilággal, azzal a büszke pompával, ami minden alkalommal elvarázsol, és ami már gyerekkoromban megtanított arra, hogy tiszteljem és óvjam a környezetemet. Minden egyes balatoni naplemente figyelmeztet arra, hogy ezt a csodát én is megörökölhettem és nem lehetek olyan önző, hogy nem teszek meg mindent azért, hogy ebben a gyermekeim, unokáim is részesülhessenek…

Ha körültekintőbben megvizsgáljuk a környezet megvédésének a kérdését, jól látható, hogy egyáltalán nem létezik kidolgozott megoldásterv, sőt a szaktekintélyek is egymástól teljesen eltérő véleményeket vallanak. Még a környezetvédők között is komoly harcok dúlnak.

Jó példa erre a környezet Szküllája, a szén-dioxid és a környezetvédők Kharübdisze, Donald Trump… Mert - és most kapaszkodjon meg a kedves olvasó - akadnak olyan szakemberek, akik nem feltétlenül a szén-dioxidot gondolják a globális felmelegedés egyik fő okának és nem feltétlenül ítélik meg negatívan az amerikai elnök klímapolitikáját. Hangsúlyozom, szakemberekről beszélünk.

És hogy mi ennek a széthúzásnak az oka? A válasz nagyon egyszerű; sok mindent tud az ember, az emberiség, de két dologra nem képes: megjósolni a jövőt és uralni a természetet. Múltbéli eseményekből, tapasztalatokból, jelenlegi adatokból, azoknak a jövőre való kiterjesztéséből bocsátkozhatunk ugyan jóslatokba, de ezek ingoványon mozognak és az emberi tévedés lehetőségét hordozzák.

Ennek kapcsán olvastam egy cikket, amely az extrapolációk - amikor múltbeli ismeretből következtetünk a jövőre - veszélyes és ingoványos világába nyújtott betekintést. Az ember minden hétköznapi cselekménye előtt extrapolál, legyen az egy hétvégi program megtervezése, vagy egy forgalmas úton való átkelés… Gondoljunk csak bele, még ezeknél a jelentéktelen példáknál is milyen jelentős következményekkel számolhatunk, ha akár egy apró hiba kerül az egyenletbe. Hiszen senki nem akarja a szombatra tervezett kirándulását a szobában tölteni, mivel a vasárnapi időjárást vette alapul… Vagy a kórházban kikötni, mert túl optimistán ítélte meg a jobbról közeledő jármű sebességét…

Nem kell ecsetelni, hogy egy hasonló tévedés milyen negatív következményekkel járhat környezetünkre nézve. Jól példázza ezt Thomas Malthus „esete” (extrapolációja), aki 1798-ban azt a következtetést vonta le tanulmányaiból, hogy az emberiséget egyre nagyobb nyomor fenyegeti, ha nem tudja megfékezni a népességnövekedést. Azóta eltelt több mint 200 év, és a föld népessége csaknem megnyolcszorozódott (!), azonban az emberiség soha nem élt még ennyire jól, mint manapság, az átlagembert alapul véve.

Malthus jövendölése csúnyán megbukott, ami három okra vezethető vissza: nem számolt a technika, a gazdaság és az emberi tudás fejlődésével. Mindemellett, persze, a népességnövekedés valóban rendkívül komoly problémákat okozhat.

Sokan a témát végletekig leegyszerűsítve, magát a kapitalizmust nevezik meg az éghajlatváltozás kiváltó okaként. Ez a gondolatmenet azonban több sebből vérzik. Durva általánosítás lenne kijelenteni, hogy csak egyféle kapitalizmus létezik. Nem beszélve arról, hogy ez(ek) miért lenné(nek) rosszabb(ak) a környezet megóvásának a szempontjából például a szocializmusnál, vagy netán egy szaudi feudalizmusnál…

Mások arra figyelmeztetnek, hogy sikeres birodalmak (például a maják, vagy az akkádok) buktak meg a klíma negatív változásai következtében… Azonban ezeknek a példáknak a jelenbe vetítése nem számol az emberi tudás növekedésével és a kreativitás javulásával. A bukás oka, ha így tekintjük, nem a megváltozott klíma volt, hanem a szükséges ismeretek és a technika hiányából fakadó alkalmazkodásképtelenség. Rendkívül leegyszerűsített tehát az a gondolatmenet, amely a jelenkor társadalmát több ezer évvel ezelőtti társadalmakkal vonja párhuzamba.

Ami pedig a közérdeklődésre számot tartó téma politikai vonatkozását illeti: a környezetvédelmet ma már oly gyakran rántják elő, mint egy westernfilmben a pisztolyt. Mindez egyáltalán nem meglepő, hiszen ez is egy olyan érzelmi faktor, amit jól fel lehet használni politikai tőke kovácsolására. A kérdés már csak az, hogy a retorika mögött van-e valós szándék a cselekvésre. Vagy csupán színjáték? A környezet védelme önmagában rendkívül nemes és létfontosságú ügy. Visszaélni vele megbocsáthatatlan bűn.

Egyes baloldali erők ezt a területet a politikai előnyszerzés érdekében egyszerűen kisajátítják, hangsúlyozva, hogy a jobboldal mit sem törődik ezzel a témával. Mindezt gyakran úgy teszik, hogy nekik maguknak semmilyen konkrét megoldásuk nincs a problémára. Pedig a környezetvédelem ügye olyan elsőrendű érték, amelyet soha, semmilyen körülmények között nem volna szabad a hatalomszerzés érdekében feláldozni a politika oltárán.

Ha a klímavédelem jelszavait harsogó politikai tömörülések a fent említett minimum követelményt tiszteletben tartanák, akkor megoldást keresnének a problémára és nem problémát a megoldásra. A tartalom nélküli lázongásból még sohasem születtek nagy dolgok. A demonstrációkon gyakran látunk méltatlan színjátékot, amelynek valódi célja, hogy a megmozdulás dirigálói tisztességtelen politikai előnyhöz jussanak.

Figyelemfelhívásnak kétségkívül jók ezek az akciók, csak nem ez a valódi szándék, hanem a hatalom… A környezetvédelem azonban nem eszköz, hanem cél! Ezt nem tiszteletben tartani nem több, mint nettó önzőség. Hogyan lehetne megfordítani, vagy legalább megállítani a káros éghajlati folyamatokat? Én magam sem tudom. Nem extrapolálok a múltból, hiszen akkor saját gondolatmenetemmel fordulnék homlokegyenest szembe, de az biztos, hogy az összetett probléma megoldása iránti maximális elkötelezettség, a téma iránti alázat és tisztelet, a kizárólag szakmai alapokon nyugvó, külső befolyásoktól mentes hozzáértés, no meg a hatalomvágytól vezérelt érdekpolitikusok kizárása… - mindez már egy egészen jó kiindulópont lenne.

A Coca-Cola 2019 augusztusában nagy ívű reklámkampányba kezdett immáron Magyarországon is, a "Love is love" szlogennel. A plakátokon háromféle pár volt látható, két azonos nemű, és egy heteroszexuális pár. Az akció éles visszhangot váltott ki: sokan felhördültek a homoszexuális párok megjelenítése miatt, mások pedig védelmükbe vették a kampányt. Ebben a cikkben jogi és társadalmi szempontokat elemezve kutatom, kinek lehetett igaza a kialakult vitában. 

A véleménynyilvánítás szabadsága

Magyarország Alaptörvénye "Szabadság és felelősség" című fejezetében a IX. cikk első bekezdése szerint mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításhoz. Felmerülhet a kérdés, hogy a Coca-Cola HBC Magyarország Kft., mint gazdasági társaság, rendelkezik-e a véleménynyilvánítás szabadságának alapjogával. Az Alaptörvény I. cikk 4. bekezdése szerint azon alapjogok, melyek természetüknél fogva nem csak az embert illethetik, megilletik a törvény alapján létrehozott személyeket, azaz a jogi személyeket is. Magyar jogszabály nem tartalmaz olyan taxatív felsorolást, amely leírná, milyen alapjogok illetnek meg jogi személyeket, ezért a joggyakorlat adhat némi kapaszkodót. A magyar jogalkalmazásban nem találunk arra utaló véleményt, hogy a jogi személyeknek ne lenne joguk a szabad véleménynyilvánításra (még akkor is, ha véleményük nyilvánvalóan a mögöttük álló személyek véleményéből származtatott), ezért el kell fogadnunk, hogy a Coca-Cola ennek alapján szabadon vélekedhet adott esetben akár a homoszexualitás kérdéséről is.

Van-e korlátja?

Joggal merül fel a kérdés, hogy létezik-e korlátja a véleménynyilvánítás szabadságának. Józan ésszel felmérve természetesen kell, hogy létezzen, de hol vannak rögzítve ennek a jogi feltételei?

Az Emberi Jogok Európai Egyezményének (EJEE) 10. cikke tárgyalja a lehetséges korlátokat. A cikkben a jogalkotó egyértelművé teszi azt az álláspontot, hogy mivel ezen jogok gyakorlása felelősséggel is jár, a jogok terjedelmének korlátozhatónak kell lennie. Nevesített korlátja a véleménynyilvánítás szabadságának a köznyugalom és a közerkölcs védelme. Ezt az álláspontot fogadja el a magyar jogalkalmazás is, amit alátámaszt többek közt Halmai Gábor egyetemi tanár véleménye is. Az Alaptörvényben a közerkölcsi kritérium szó szerint nem olvasható, de közvetetten tartalmazza azt a IX. cikk 4. bekezdése, amely szerint a véleménynyilvánítás szabadságának a gyakorlása nem irányulhat mások emberi méltóságának a megsértésére. 

Erkölcs?

Nyilvánvaló, hogy ha az Alaptörvény szó szerint tartalmazná a közerkölcsi korlátot, heves viták öveznék, hogy a homoszexuális párokat ábrázoló plakátok sértik-e a közerkölcsöt, köznyugalmat. A liberális felfogás szerint az emberiség A pontból B pont felé halad például annak a tekintetében is, hogy milyen hozzáállást tanúsít a homoszexuálisok irányába. A liberális véleményformálók szánakozva tekintenek azokra az általuk fejletlennek és barbárnak bélyegzett társadalmakra, amelyekben a homoszexualitás kevésbé körülrajongott. Fejlődési folyamatként látják az elfogadottság emelkedését, amelyet a Coca-Coláéhoz hasonló érzékenyítő kampányok elősegíthetnek. 

Magyarország Alaptörvénye számos olyan rendelkezést tartalmaz, amelyből következtethetünk az erkölcsi minimumra. Ilyen rendelkezés az, hogy a család a férfi és nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösség (L. cikk), valamint, hogy minden gyermeknek joga van a megfelelő erkölcsi fejlődéshez szükséges védelemre (XVI. cikk 1. bekezdés). A teljes "Nemzeti hitvallás" rész egy olyan értékrendszert ír le, amely a kereszténység hagyományaira helyezi az államot. Logikailag ide kapcsolódhat a IX. cikk 5. bekezdése is, amely rögzíti, hogy a véleménynyilvánítás nem irányulhat többek között vallási közösségek megsértésére. Ide nem csak a Magyarországon élő keresztények tartoznak, hanem minden egyéb olyan vallási közösség tagjai is, amelyeknek a hitrendszerében a homoszexualitás negatív előjelet kap.

A politikai-ideológiai kontextus

Nem célszerű egy ilyen ügyet önagában elemezni, érdemes lehet szélesebb perspektívában nézni. Európában és Amerikában is azt tapasztaljuk, hogy a homoszexuális propagandának egyre nagyobb teret biztosítanak. Ami régebben csak Pride felvonulás volt, az nemrégiben Pride-hét lett, legújabban pedig már Pride-hónappá fejlődött, melyet idén júniusban ünnepelt a magyarországi közösség. Számos olyan riport készült, amelyben a megkérdezettek elmondják, hogy munkahelyük megtartása volt a tét akkor, amikor dönteniük kellett a részvételről. Szintén idei hír, hogy az Egyesült Államokban kirakatokat törtek be, ha a Pride hónap alatt nem díszítették fel azokat szivárványszínű kiegészítőkkel. Ehhez hozzájárul az is, hogy a nyugati filmekben, sorozatokban is egyre nagyobb arányban szerepeltetnek homoszexuális karaktereket. Kétséges, hogy lehet-e kvótáról beszélni, de mindenképpen szembetűnő a tendencia.

De mi köze van mindehhez egy üdítőitalgyártó multinacionális vállalatnak? A kapitalizmus korában ezeknek a cégeknek elsőszámú érdeke a profittermelés, ami önmagában nem kifogásolható. Kifejezetten üdvözlendő, ha egy multicég úgy dönt, hogy vagyonának egy részét társadalmi felelősségvállalásra fordítja. Ennek lehet egy módja a tájékoztató kampány is. Az azonban kérdés lehet, hogy egy efféle vállalat miért nem egy olyan, mindenki által egyetemesen elfogadott cél érdekében kampányol, mint akár például a természetvédelem, vagy az egészség megőrzése? A Coca-Cola Company a világ legnagyobb műanyagszennyező vállalatai között van. Minden bizonnyal elenyésző lett volna azok száma, akik rossz néven vennék, ha a vállalat azzal kampányolna, hogy környezetbarátabb gyártási eljárást alkalmaz a továbbiakban, vagy felhívná a figyelmet az újrahasznosítás szükségességesére. Elvégre köztudottan klímaváltozás (klímakatasztrófa) van - mondják sokan.

A Coca-Cola által választott szlogen önmagában megnehezíti bármilyen ellenkampány indítását, hiszen a szerelem, az valóban szerelem. Ez egy tényállítás, nem túl nagyívű ugyan, de annál könnyebben kommunikálható. A probléma ott kezdődik, hogy ezt összekapcsolják a homoszexualitással, így, ha valaki csak az utóbbi propagálása miatt háborodik fel, a szerelem első számú ellenségének bőrébe is belebújtatják. Amellett persze, hogy az illető homofóbnak lesz bélyegezve.

Az eredmény

A társadalmi elégedetlenség (médiakampányok, politikai diskurzusok, aláírásgyűjtés) következtében (bár a vállalat szerint nem ezek miatt) a plakátok végül gyorsan le is cserélődtek, eltűntek a párok, maradt a szlogen és a szivárvány. Félsiker – értékelik a kampány ellenzői. Homofóbia – csóválják a fejüket a liberálisok. 

A tanulságot is célszerű levonni. Úgy tűnik, az emberek nem mindenhol értékelik, ha Atlantából mondja meg nekik a kólagyártójuk, hogy mit gondoljanak a szerelemről. Az utálkozás viszont egyik oldalról sem megoldás. Úgy tűnik, Magyarországon létezik egy társadalmilag széles körben elfogadott norma, amely ellenáll a lopakodó megváltoztatás kísérleteinek. Kérdés azonban, hogy lesznek-e további próbálkozások, amelyek propagandának használnak fel egy három szóból álló, ártalmatlan mondatot.

Idén újabb lendületet vett a klímaváltozás elleni küzdelem a világban. Egyre több politikus nyilatkozik meg a témában, olyanok is, akiket korábban szkeptikusként ismertek. A klímaváltozás megfékezését sürgette Ferenc pápa is. Egymást követik a klímavédelemről szóló konferenciák, a kisebb-nagyobb klímavédő tüntetések, megmozdulások pedig már-már mindennapossá váltak.

Egyesek néhány évtizedet adnak az emberiségnek, és klímaválságról beszélnek. Mások cáfolják a klímaváltozás puszta tényét is. Kinek lehet igaza? Tényleg ekkora bajban lennénk? Valóban ennyire közel volnánk ahhoz, hogy apokaliptikus állapotok uralkodjanak el a Földön? Vagy mindez nem más, mint a fennálló világrend bírálata a klímavédelem köntösébe bújtatva, illetve a nemzetközi politikai viszonyokban végbemenő változás?        

Vitathatatlan, hogy egyre gyakrabban pusztítanak természeti katasztrófák, és az időjárási szélsőségek is egyre gyakoribbak. Ilyen események azonban korábban is történtek, mégsem tapasztalhattunk ilyen erőteljes fellépést. Mi lehet az oka annak, hogy a korábban hátrább sorolt probléma mindössze egy-két év alatt szerte a világon a politika fókuszába került, illetve a nemzetközi szervezetek egyik legfontosabb célkitűzésévé vált a klímaváltozás megfékezése? Miért épp most? Milyen változások következtek be a klímaváltozás, illetve a nemzetközi politika területén? Az alábbiakban ezekre a kérdésekre keresem a választ egy rövid történeti áttekintésben.

A környezetvédelem gondolata a modernkori ember tudatának szerves része. Olyannyira, hogy az ezzel kapcsolatos legalapvetőbb ismereteknek birtokába jutunk már az írás, olvasás elsajátítása előtt. Egyfajta készséggé vált, mely kinek erőteljesebben, kinek gyengébben van jelen gondolkodásmódjában, értékrendjében. Ez azonban korántsem volt mindig így. Arra kérdésre, hogy miként került be a köztudatba a klímavédelem gondolata, az 1960-as években kell keresnünk a választ. Ekkor jelent meg ugyanis Rachel Carson amerikai tengerbiológus, író Néma tavasz című műve, melyben elsősorban a növényvédő szerek káros hatásaira hívta fel a figyelmet. Műve nyomán több, máig ható intézkedés született a környezetvédelemmel kapcsolatban, mint például számos törvény, vagy éppen a Föld Napjának megünneplése. A Néma tavasz megjelenése óta rengeteg nemzetközi konferenciát rendeztek a klímavédelemről, és rendszeressé váltak a klímavédelmi csúcstalálkozók.

Ami a klímavédelem politikai megjelenését illeti, a kezdeti, egyetemes jelleg helyett az elmúlt évtizedekben egyre inkább a baloldali pártok programjának egyik legjellemzőbb elemévé vált, ezáltal jelentősen megnehezítve a klímaváltozással kapcsolatos bármiféle megállapodást. Sokan még magát a klímaváltozás tényét is kétségbe vonják, a problémák enyhítésének módjáról pedig végképp reménytelennek tűnik bármiféle konszenzus kialakítása, ugyanis ennek komoly gazdasági vonatkozásai vannak. Tekintve, hogy a napjainkban uralkodó nézet szerint a túlfogyasztás, illetve a szén-dioxid kibocsátás tehető igazán felelőssé a felmelegedésért, a legtöbb államnak nem áll érdekében a klímavédelmet szolgáló intézkedéseket hozni. A probléma gyökerei és a lehetséges következmények sem egyértelműek. Az éghajlatváltozásról készített előrejelzések csupán jóslás értékűek a legtöbb esetben. Ezen okokból kifolyólag a klímaváltozás témája az egyik legmegosztóbb kérdéssé vált a nemzetközi politikában.

Az elmúlt egy évben azonban éles váltás következett be. A klímavédelem elveszteni látszik hagyományos baloldali jellegét, és inkább a politikai pártokat közös nevezőre hozó tényezővé kezd válni. Már nem a klímaváltozás tényének elfogadása vagy elutasítása, hanem az ellene való fellépés módja jelenti a legfontosabb törésvonalat jobb- és baloldal között a klímapolitika területén. A politikusok általában fontos célnak tartják a környezetvédelmet.

A közelmúltban olyan természeti katasztrófák pusztítottak, felbecsülhetetlen károkat maguk után hagyva, amelyek mellett már egész egyszerűen nem lehet elmenni szó nélkül. A világ számtalan pontján dúló hurrikánok, a lángok martalékává váló amazonasi erdőtüzek olyan sokkoló hatást gyakoroltak a közvéleményre, hogy az emberek válaszokat, ellenlépéseket várnak a politikai vezetőktől. Ebből fakadóan már-már olyan politikai tényezővé vált a klímavédelem, melynek mellőzése akár a hatalmon lévők támogatottságát is jelentős mértékben csökkentheti. 2019 augusztusában a szkeptikusnak tartott Donald Trump amerikai elnök is kifejtette, hogy elkötelezett környezetvédőnek tartja magát. Mindemellett azonban gyakran hangot ad annak, hogy mennyire értelmetlennek tartja a szén-dioxid csökkentésén alapuló klímapolitikát. A vita felizzott más konzervatív pártok által kormányzott országokban is. A legfontosabb véleményeltérés abban a kérdésben van, hogy szükséges-e visszafogni a fogyasztást és a szén-dioxid kibocsátását.

 A klímaváltozással szemben az emberiség egyelőre tehetetlennek látszik. A szén-dioxid kibocsátása jelentős hatással van az éghajlatra, de nem állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy csak és kizárólag ez a tényező határozza meg Föld átlaghőmérsékletének változását. Az elmúlt évtizedek változásait tekintve láthatjuk, hogy származzon bármennyire is megbízható forrásból egy előrejelzés, könnyen lehet téves. Közismert, az 1960-as évek környékén az elfogadott nézet az volt, hogy a Föld jelentősen le fog hűlni. A jövő megérkezett, és mint napjainkban tapasztaljuk, éppen az ellenkezője történik a megjósoltnak. Tény, hogy a jelenleg is zajló felmelegedés hosszú távú, drasztikus folyamat, de felelőtlenség lenne kimondani, hogy egyedül szén-dioxid csökkentéssel lehetne megállítani. A világ valamennyi országa a szénre, illetve a szénhidrogénre alapozza energiaellátását. A szén-dioxid kibocsátásának rövid távú, drasztikus csökkentése beláthatatlan gazdasági károkat okozna. Ez a fajta bizonytalanság hatalmas káoszt teremt a klímapolitikában. Ebből eredhet az, hogy a klímaváltozás egyfajta politikai földindulást idézett elő a világban.

Valamennyi vezető politikus, kutató tisztában van a helyzet súlyosságával, de a megoldási javaslatok különbözőségei és az eltérő éghajlati modellek miatt senki sem tudja egyelőre meggyőzően megtervezni azt a helyes utat, amely a természet állapotának javulásához vezethet. Ha megvan ez a bizonyos út, a klímavédelem kérdése elvesztheti végre politikai színezetét. A klímavédelemnek nem törésvonalnak, hanem közös nevezőnek kell lenni a politikai csoportok között.

Sokan kevésbé érdeklődnek az önkormányzati, mint az országgyűlési, vagy az európai parlamenti választások iránt. A felületes szemlélő számára ezt akár magyarázhatja is, hogy az utóbbiak esetében ismert, a médiában gyakran látott politikusokra adjuk le voksainkat, akiket akár aktívan követünk Facebookon, netán valamelyik beszédét élőben is hallottuk már. Az önkormányzat választáson kevésbé (legalábbis az országos médiában jellemzően egyáltalán nem) ismert, helyi illetőségű jelöltek neve áll a szavazólapon. Utóbbiról gyakran hallható az is, hogy „ úgy sem függ semmi attól, hogy ki a képviselő, vagy a polgármester". A következőkben ezt az állítást szeretnénk cáfolni, illetve bebizonyítani a fiatalok számára, hogy igenis,menő és egyben fontos dolog szavazni az önkormányzati választáson!

1. Sokkal jobban függ tőle a mindennapi életed, mint azt gondolnád.

EUképviselőink az egész országot képviselik, országgyűlésiképviselőink egy-egy választókerületet. Azönkormányzati képviselő ugyanakkor csak egy pár ezer fős, vagy akár még ennél is kisebbválasztókörzetét az adott településen. Mivel az utóbbia legkisebb méretű az összehasonlított területek között, az önkormányzati képviselő a lehető legapróbb problémákkal is érdemben tud foglalkozni. Túl gyorsan közlekednek az autók a utcádban? A szomszéd park szerinted elbírna még néhány fát? Esetleg éjjel a buliból hazafelé tartva nem vagy megelégedve a közvilágítással? Nos, ezek közül mindegyikben segítséget tud nyújtani a képviselőd.

2. Könnyedén elérheted - akár Facebookon, akár az utcán sétálva

Az önkormányzati képviselő jellemzően a körzetében, vagy annak közvetlen közelében él. Éppen ezért nem valószínűtlen, hogy a környékeden sétálva véletlen összefuss vele, és megvitassátok a számodra fontos kérdéseket. Mivel nekik az a feladatuk, hogy Téged képviseljenek, nem fognak elzárkózni egy beszélgetéstől, ahogy a javaslataidtól sem. Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy amikor Gyurcsánnyal beszélgetsz Messengeren, igazából nem „ Feri”, hanem egy chatbot küldi a válaszokat (ez nagyjából olyan, vagy rosszabb, mintha saját magadban beszélgetnél). Ezzel szemben, ha egy önkormányzati képviselőt szeretnél elérni, csak írnod kell egy üzenetet a Facebook oldalára, és nagy valószínűséggel közvetlen ő fog válaszolni. Ennyire egyszerű az egész.

Hogyan döntsek?

Most, hogy már látjátok, igenis fontos dolog elmenni szavazni, hadd adjak néhány tippet, hogy a lehető legjobb döntést hozzátok meg október 13-án a függöny mögött.

• Járj utána, hogy ki a jelölt! Egy felelős pozícióra választunk képviselőket, ahol nem árt némi politikai vagy önkormányzati tapasztalat. Amennyiben a jelölt már látott el külső szakértői feladatokat egy önkormányzati bizottságnál, esetleg a pártja városi csoportjának évek óta aktív tagja, valószínűleg jobb rálátása van mind a politikára, mind a város ügyeire.
• Ne figyelj a negatív hangokra! Sajnálatos módon az idei kampányban számos helyen az értelmes érveket és a település jövőjével kapcsolatos kérdéseket felváltotta egyetlen üzenet, hogy le kell váltani a polgármestereket, mert egy adott párt tagjai. Ezekkel a hangokkal nem szabad törődni. Miért akarnánk leváltani valakit, akinek az irányítása alatt jól megy a városnak? Számukra, akik ezt az üzenetet hangoztatják, nem a település jövője a fontos, hanem a politikai előnyszerzés. 
• Az önkormányzati választáson nem pártokra, hanem személyekre szavazunk! Ne tévesszenek meg azok a politikai szirénhangok, amelyek szerint semmi hatásköre nincs az önkormányzatnak, és a képviselő testület csak a kormánypárt döntéseinek a helyi végrehajtója. Bármely településről lehetne hozni konkrét érveket, amelyek bebizonyítanák, hogy ez mekkora hazugság.
• Nézz el egy politikai fórumra! Biztos vagyok benne, hogy a te lakóhelyeden is tart a következő hetekben a jelenlegi polgármester egy fórumot, ahol ismerteti a város előző öt éves teljesítményét és eredményeit, illetve a terveket a jövőt illetően. Ezen kívül meghallgathatod az ellenzéki jelölt gondolataid is, hogy több szemszögből is megismerhessed a lakóhelyedet érintő kihívásokat. Ez után nekik is bátran lehet kérdéseket feltenni. Ha információhoz akarsz jutni, és nem akarsz órákon keresztül cikkeket böngészni az interneten, akkor ezeket a fórumokat neked találták ki. Mindent meg fogsz itt tudni, amire csak kíváncsi vagy.

Remélem, meg tudtalak győzni, hogy van értelme elmenned október 13-án (mivel a szavazókör a lakóhelyedhez közel van, ezért maximum 30 perc az egész procedúra, és még sétálhatsz is közben egy jót a szabad levegőn). Amennyiben figyelembe veszed a fenti tippeket, biztos vagyok benne, hogy a lehető legjobb döntést fogod hozni.