Reaktor

Nem egy olimpiai ezüstéremhez illő ünneplés zajlott le Romániában, miután a párbajtőrvívó Ana Maria Popescu már hazaérkezése előtt összetűzött a sportminiszterrel, majd az eredményét ünneplő ceremónián a beszédében nyíltan szembe is szállt vele. A sportoló a miniszter kézfogását is elutasította, az ügy pedig a román sajtó egészében vezető hírré vált. Azóta mindketten elnézést kértek a másik féltől! 

Az összetűzés kezdete Novák Eduárd romániai sportminiszter kijelentéséhez köthető, aki a párbajtőrvívó teljesítményét úgy kommentálta, hogy még ha 5 millió lejjel (364 millió forint) nagyobb lett volna a szövetség költségvetése, Popescu akkor sem tudta volna megnyerni az aranyérmet – az egyetlen megoldás a jobb eredményekre ugyanis a fiatal tehetségek érkezése lenne. A megszólalás a sportoló döntőt követő interjújára reagált, mely során Ana Maria Popescu elmondta, bízik abban, hogy a jó teljesítménye nagyobb anyagi hozzájárulást eredményez majd a párbajtőrvívás romániai fejlesztéséhez a még komolyabb siker érdekében.

Bár a sportminiszter az anyagi hozzájárulás kérdésen túlmenően kitért arra is, hogy számára Popescu ezüstérme valójában arany – mivel a sportoló magasan túlszárnyalta az elvárásokat –, Popescu hazatérését követően meglehetősen erőteljesen vágott vissza, épp azon esemény során, melyet a sportoló számára rendeztek egy díszoklevél átadása érdekében. A párbajtőrvívó már a sajtótájékoztatója kezdetén ingerültnek bizonyult, azt kérdezve az újságíróktól, hogy most egy vizsgához hasonlóan feleltetik-e, vagy mondhatja a saját beszédét. Ezt követően a maszkviselésre is kitért (miután arra kérték vegye le azt a beszédéhez):

„Nem tudom, az elmúlt egy hónapban még a zuhanyzó alá is maszkkal mentem, így nehezen válok meg tőle”

Beszéde kezdetét követően Popescu elmondta, felháborítja azon hozzáállás, hogy az emberek folyamatosan a sportolók vereségeire és kudarcaira térnek ki, mivel éremtől függetlenül mind a résztvevő sportolók, mind az edzők ugyanolyan keményen dolgoznak.

„És ha már finanszírozás, miniszter úr, négy ember állt mögöttem a játékokon, négyük mellett pedig 43 éves, már visszavonult edzőtársak segítettek, mert egyszerűen nem voltak mások. Nagyon remélem, hogy Ön eljut Tokióba, és megnyeri azt az aranyérmet, amely megnyerésére én nem voltam képes”

- folytatta Popescu, kitérve arra is, hogy azt hitte, a miniszter az említett 5 millió lejes csekkel várja majd az ünnepségen. Bár csekkel nem, de kézfogással várta őt Novák a repülőtéren, a sportoló azonban elutasította azt. Az erről szóló felvételek azóta polémiát okoztak a román sajtóban, ahogy az ügy is nagy port kavart. A kritikákra reagálva Novák Facebook posztjában sajnálatát fejezte ki, kitérve arra, hogy nyilatkozatában semmi nem irányult Popescu ellen, hiszen minden tisztelete az övé, az pedig nagy kár, hogy egy ilyen örömpillanatot egy hatalmas sajtócirkusz árnyékolt be. Azóta a sportoló is elnézést kért a kézfogás elutasításáért, és megismételte, hogy reméli, a miniszter képes az aranyérem megszerzésére.   

Novák Eduárd amúgy valóban ott lesz Tokióban, ugyanis a paralimpiai játékokon szerepel majd kerékpározóként. A jelenlegi sportminiszter mindeddig három paralimpián vett részt, 2012-ben Londonban pedig Románia első paralimpikona is lett aranyérmet szerezve a pályakerékpár számban. A 45 éves politikus elmondása szerint bízik is az újabb éremben, annak ellenére, hogy feladatai miatt keveset tudott edzeni. A paralimpiára augusztus 24. és szeptember 5. között kerül sor, de addig még egy hét hátra van az olimpiai játékokból is, ahol Románia eddig 4 érmet gyűjtött, egyet épp Ana Maria Popescu jóvoltából, aki a döntőig menetelt, majd ott egy szoros csatát követően aranytussal kapott ki.

Ami késik, nem múlik, tartja a magyar bölcsesség, ezért tisztázzuk, mi a tét.

A közösségi médiában egyre több bejegyzés, komment és mém jelenik meg, amelyik arról szól, hogy a kormány és/vagy a Fidesz politikusai rémeket látnak ott, ahol nincsenek, és ok nélkül hergelnek a melegek és transzneműek ellen a gyermekeket védeni hivatott törvénnyel. Ugyan ki akarna nemátalakító kezeléseket végrehajtani egy kiskorún Magyarországon? Nevetséges. És ugyan melyik óvodában vagy alsó tagozaton kellene félni queer aktivisták alternatív meseolvasásától? Nos, most még csakugyan nem népszerűsítik ebben az országban transzvesztiták vagy az LMBTQ+ közösség más tagjai a nemi identitás képlékenységét óvodákban, és nincsenek olyan törvények, amelyek a szülőket megkerülve lehetővé teszik kiskorúak számára a „nemi átmenetet” (transitioning) segítő „egészségügyi” szolgáltatásokat. Csakhogy az első példa már valóság több nyugat-európai országban, a második pedig Kanadában és az USA egyes szövetségi államaiban.

Mindez kevesebb, mint egy évtized alatt ment végbe.

Ahogyan a közelmúltban, a Mandiner által szemlézett véleménycikkében a CSU volt alelnöke, Peter Gauweiler emlékeztetett a FAZ hasábjain, 2017 júniusában Angela Merkel még alkotmányellenesnek nevezte a melegek házasságát, de hamarosan lehetővé tette annak megszavazását szövetségi parlamentben.

Attól senki sem lesz meleg vagy transznemű, hogy megnéz egy hirdetést a tévében, idézett egy Pride-os vonulót az egyik hírportál. Nos, valószínűleg nem, de ha a különböző hatások összeadódnak egy érzékeny, problémákkal küzdő serdülő esetében, annak következményei lehetnek. Nézzünk egy kanadai példát: a konzervatív National Post írta meg tavaly decemberben, hogy elképesztő mértékben nőtt meg az utóbbi években a nemi identitászavarral diagnosztizált, illetve magát transzneműnek valló tinédzserek száma. Egy 2016-os esetben egy szülő elmondása szerint egy kelet-ontariói általános iskola hetedik osztályában egy külső szervezet tartott prezentációt a társadalmi nemekről. Egy hónapon belül a 32 diákból öt (!) úgy nyilatkozott, hogy transznemű, köztük a nő 11 éves fia, aki kijelentette, hogy ő „félig lány.”  

Ezeknek az ijesztő észak-amerikai fejleményeknek azért már megpróbálnak gátat szabni a konzervatív erők: sok republikánus többségű amerikai államban a szövetségi törvényhozás olyan törvényt szavazott meg, vagy tervez megszavazni, a magyarhoz hasonlóan gyermekvédelminek nevezve a jogszabályt, amely megtiltja a kiskorúakon elvégzett nemi átalakító műtéteket. 

Kanada messze van, mondhatjuk, onnan lassabban „gyűrűznek be” a trendek. Svédország viszont nincs olyan távol, egy EU tagállamról van szó, mely köztudottan élharcosa mindennek, ami progresszív, woke és lehetőleg társadalmi méretekben szuicid (lásd például a bevándorláshoz való hozzáállásukat.) Ott az Antidiszkriminációs Ügynökség nevű civil szervezet végzi a nemi érzékenyítést óvodákban, többek között olyan módszertani könyvet ajánlva az óvodapedagógusoknak, amelyben a hetero- homo- és biszexuális hármas szexuális irányultság felosztást „diszkriminatívnak” írja le, mivel „nem hagy nyitva más lehetőségeket”, illetve

az egyik történetben azt beszéli meg két hatéves, hogy mi a különbség egy homoszexuális és egy transzszemély között!

(Engem hatéves koromban megpróbált felvilágosítani a haladó szellemű szülők által nevelt óvodás társam, egy kislány, arról, mi történik egy férfi és egy nő között ahhoz, hogy gyerek legyen. Nem hittem el, sőt egyenesen sokkos állapotban rohantam édesanyámhoz, hogy ugye ez nem igaz. Pedig a transzszexualitást még bele se vitte a történetbe...)

Bár a balliberális oldal totális szemantikai diadalt aratva az egész problémát leegyszerűsítette a „család az család” és a „szerelem az szerelem” című alamuszi tautológiára. Mint azt már többen megírták a jobboldalon, valójában és nyilvánvalóan két kérdés a tétje a régi és az új normalitás pártolói közötti küzdelemnek: felülírhatják-e egy kisebbség követelései/törekvései a többségi akaratot, illetve, hogy mit támogatnak vagy tiltanak törvényeink.

Először is: bármennyire is törekszenek arra a progresszív oldalon, hogy delegitimálják a többség világnézetét, a helyzet az, hogy azt a döntéshozatali folyamatot, amelyben a kisebbség akarata győz a többség felett, nem demokráciának hívják, hanem bolsevizmusnak. A kisebbségi csoportok emberi jogait ugyanúgy védi az alkotmány, már ahol van, mint a többségi társadalomhoz tartozókét, sőt, sok országban, köztük Magyarországon is, kiemelten kezeli őket például a gyűlöletbeszéd kapcsán.

Hátrányos megkülönböztetésüket a törvények tiltják.

Hazánkban az azonos nemű párok regisztrált élettársi kapcsolatban élhetnek, más kérdés, ahogyan azt a KSH statisztikájában láthatjuk, hogy 2020-ban Magyarországon mindössze 126 pár élt ezzel a lehetőséggel, ami törvényesen bejegyzett élettársi kapcsolatok 0,187%-a. Egy friss Ipsos kutatás szerint egyébként a magyar társadalomban 1% a melegek-leszbikusok aránya, 3% mondta azt a vizsgálatban, hogy biszexuális, illetve 1-1% vallotta magát omni- vagy aszexuálisnak.

Egy kisebbség kisebbségének a vágyai, és az őket támogató liberális elitek főként számításból, vagy missziós lelkületű népnevelő szándékból eredő zsaroló manőverei nem írhatják felül a többség által elfogadott olyan valóságokat, mint hogy az anya nő, az apa pedig férfi, vagy hogy a biológiai nemet nem lehet megváltoztatni.

Hatványozottan igaz ez, amikor gyermekek neveléséről van szó. 

Ugyanígy nem írhatják felül ugyanezek a partikuláris érdekek a többség ösztönös törekvését arra, hogy maga döntse el, hogyan neveli a gyermekeit. Nyilvánvalónak kellene, hogy legyen, és a jog is ezt mondja, hogy a szülők a felelősek kiskorú gyermekeikért, és kizárólag az ő jóváhagyásukkal lehet a gyermeket érintő fontos döntéseket hozni. Az állami iskolák pedig, ahogyan azt a liberális meggyőződésűek is szeretik hangsúlyozni, kötelesek világnézetileg semleges, ideológiamentes oktatást biztosítani.

A genderelmélet pedig egy ideológia, amelyet a többség, akik egyben az adófizetők többségét is alkotják, forintjaiból fenntartott oktatási intézmények nem promotálhatnak, ilyen egyszerű.

Ugyanígy az állam nem támogathatja azt, hogy elvéve a szülők gyermekeik felett gyakorolt felügyeleti jogát, egészségügyi intézmények csupán a kiskorúak döntése alapján végezzenek rajtuk akár visszafordíthatatlan beavatkozásokat.

Persze a törvényeket a kormányzó többség alkotja. Jelen állás szerint valóban nincs mitől tartanunk. Reméljük, jövő ilyenkor sem lesz!

Külföldön vagy itthon érdemes megkezdenie egy játékosnak a felnőtt karrierjét? Kudarc-e, ha valaki hazatér játszani? Nagy László, a Scouted Hungary társalapítója volt a Reaktor podcast vendége, akivel a magyar futball helyzetéről, játékosaink és az utánpótlás lehetőségeiről, valamint a karrierépítés fortélyairól és buktatóiról is beszélgettünk adásunkban.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

Szöllősi Györggyel beszélgettünk egy múltkori adásunkban, aki úgy gondolja, hogy ma már nem kell elmenekülniük Magyarországról a fiatal tehetségeknek. Szerinted ki jár jobban, aki kimegy külföldre vagy aki itthon marad? Mi a jobb, egy Liefering vagy egy hazai ifi akadémia?

Igen, ez egy gyakori kérdés, és sokszor felmerül, hogy mi is a helyes út. Sokan azt mondják, hogy csak a külföld a jó, a klubok általában ahhoz ragaszkodnak, hogy maradjon a játékos. Én azt gondolom, hogy egyetlen járható út nincs, mindegyik személyfüggő. A játékos karakterisztikájától függ. Sok olyan játékos van, aki technikailag alkalmas lenne akár egy Lieferingbe is, de mentálisan ez egy egész más dolog. Más a helyzet, amikor új országba érkezel, új környezettel találkozol, nem tudod a nyelvet, új társakat kapsz. Szerintem ezt meg kell beszélnie minden játékosnak az edzővel, szülőkkel, esetleg a menedzserrel. Pont erre jó egy menedzser, aki fel tudja mérni, hogy te milyen adottságú játékos vagy, és milyen klub illik hozzád adott esetben. Ennek függvényében lehet dönteni, hogy járható út-e a külföld vagy maradjon az NB1. Azt gondolom, hogy mind a kettő kitaposott útvonal.

Vannak példák, el lehet jutni a válogatottba NB1-ből is, példának ott van Dibusz, vagy Gazdag. Ők sohasem játszottak külföldön, mégis be tudtak jutni a válogatott keretébe.

Sokan meg kimennek fiatalon külföldre, aztán meg hazajönnek, és utána nehéz magukat újra felépíteni. Tehát mindkét út járható. Ez nagyon függ a játékosnak a mentális állapotától, és még sok egyéb tényezőtől.

Szoboszlain, Németh Andráson és Kerkez Miloson kívül nem nagyon tudunk említeni olyan magyar játékost, akinek bejött volna a külföldi álomkarrier. Sőt, ez utóbbi kettő is még csak épphogy a felnőtt futball kapujában áll. Szerinted mi lehet az oka annak, hogy sok, a jövő nagy tehetségének tartott fiatal hazajön, olykor a másodosztályba.

Igazából ez is gyakori kérdés, hogy egy magyar játékos miért igazol haza, és miért nem marad a kinti klubjánál. Azt gondolom, hogy amikor kiigazol valaki, akkor nem az az elvárás, hogy például Schön Szabolcs az Ajaxban alapember legyen. Nyilván az a cél, de nem az az elvárás.

Az a cél, hogyha valaki kiigazol külföldre, akkor felvegye azt a mentalitást, elsajátítsa azt a sokkal magasabb szinten lévő technikai és taktikai tudást, amit mondjuk egy Ajax tud nyújtani, vagy bármelyik külföldi elitakadémia. És az már egy bónusz, ha valaki eljut az első csapatig.

Tudom, sokan nem így gondolkodnak, nagyon sokan ezt csalódásként élik meg. De fel kell fogni, hogy egy Ajaxban, az utánpótlásban van posztonként harminc játékos, és abból egy lesz mondjuk a jobbhátvéd. Nagyon nagy százalékban pedig az egy olyan játékos, akit máshonnan vásárolnak. Tehát ha így nézzük, a nagy számok törvénye alapján nagyon kevesen fognak eljutni oda. Nyilvánvalóan a legjobbak közül is a legjobb. Emellett azt gondolom, hogy ma már nem az van, mint húsz-harminc éve. Ma már ott van az egész kontinens, az afrikai futball, ugye Ázsiából is egyre több játékos ott van. Sokkal nehezebb lesz felvenni a harcot, például Olaszországban az utánpótláscsapatok tele vannak balkáni játékosokkal. Albán, macedón játékosokkal. Korábban elképzelhetetlen volt, hogy ilyen játékosok eljussanak a Serie A-ba. Most már viszont ők is ott vannak a piacon. Nyilván emiatt egyre nagyobb a versenyhelyzet, kevesebb magyar tud odaférni. De emellett azt gondolom, hogy nem csalódás, hogy például Schön Szabolcs hazaigazolt. Ő újra felépítette magát és ismét ki tudott igazolni külföldre. Nyilván nem egy Ajaxba, de ennek ellenére mégis ott tud lenni a válogatottban. Még egyszer mondom, ez nem csalódás, persze, mindenféleképpen pozitívum, ha kijut egy külföldi csapathoz. Ez mindig egy nagyon jó pont lesz az önéletrajzban. Ez mindig sokat tud hozzáadni egy pályafutáshoz, még akkor is, ha az NB2-ben lett stabil játékos.

Tehát szerinted az nem kudarc, ha valaki hazatér külföldről? Sőt, emellett külföldön lehet, hogy szerez olyan plusz tudást, amit itthon nem kapna meg és majd azt a tudást tudja itthon kamatoztatni és ebből karriert építeni?

Szerintem igen. Ez sok mindentől függ. Elsősorban a mentalitástól. Az egy nagyon nehéz szituáció, amikor hazajössz az NB2-be, és nyilván kvalitásban sokkal magasabb szinten vagy, de mentálisan azt fel kell dolgozni, hogy fel kell újra építeni magadat. Lehet, hogy kettőt hátra léptél, de kaptál olyan tudást külföldön, amivel neked jobb esélyed lenne kibontakozni. Általában ezen a mentális tényezőn szokott elcsúszni a dolog.

Az aranygenerációból már két játékos felnőtt válogatott. Ők Szoboszlai és Schön Szabolcs. Rajtuk kívül még nagy tehetségnek tartják Csoboth Kevint, aki jelenleg a Benfica B csapatában játszik. Róla tudsz valamit? Esetleg elképzelhető, hogy bemutatkozik a Benfica felnőtt csapatában?

Én úgy tudom, hogy a Benfica B-ben elég kérdéses, hogy ő most marad vagy távozik. Elég sok pletyka és újságcikk is megjelent ezzel kapcsolatban. Véleményem szerint az első csapatban már nem fog bemutatkozni. Igazából nála is azt gondolom, hogy ha esetleg el tudna igazolni egy DAC-ba vagy egy olyan, jobb kvalitásokkal rendelkező kelet-európai csapatba, ahol alapember tud lenni, akkor nem visszalépés az, hogy ő eligazol a Benficából. Azt gondolom, hogy az első csapatban már nem fog játszani, de kapott ott egy olyan tudást külföldön, amivel az átlagnál jobb játékos lehet, és helyt tudna állni külföldön. Ez lehet egy kisebb osztrák csapat vagy lehet egy DAC. Bármilyen ilyen szintű csapatnál ő fel tudna építeni egy karriert. 

De akkor nála is fennállhat az, ami sok játékosnál, hogy hazajőve itthon karriert épít és később a válogatott oszlopos tagjává válik?

Szerintem elképzelhető. Amennyit én láttam játszani, az alapján technikailag mindenképp olyan szinten áll, hogy ő NB1-ben kiemelkedő játékos legyen, vagy, ahogy mondtam, akár egy környékbeli élcsapatnál is. Azért az, hogy a válogatottba jó lenne-e, az egy jó kérdés. Az ő posztján szerintem azért megvagyunk. De bármi lehet, nyilván minden játékosnak más a fejlődési íve, illetve az is, hogy mikor bontakozik ki. Lehet, hogy Kevin egy későn érő típus, és akkor még az is lehet, hogy alapember lesz a válogatottban. Ez attól függ, hogy milyen későn lesz a karrierjének a csúcsa.

Tehát ezek szerint ő még nincs elkésve. Szerinted hány éves korig van rá esély, hogy valaki befusson? Például Csoboth Kevin esetében, de más játékos esetében is előfordulhat az, hogy huszonöt fölött lesz ő egy kimondottan jó, akár még egy topligában játszó játékos?

Szerintem erre jó példa a Brightonnak a kapusa, aki ott volt harmadik számú kapusként az EB-n és ő is az előző szezonig harmad-, negyed-, ötödosztályban játszott kölcsönben. Most huszonegy-két évesen odakerült a Brightonba, és az EB-n is kerettag tudott lenni.

Szerintem nincs egy egzakt szám, minden játékos más és más. Vannak későn érő típusok, van, aki nagyon korán úgy tűnik, hogy klasszis lesz, aztán nem váltja be a reményeket. És sokan vannak, mint például Cseri Tamás, akiről tíz éve senki nem gondolta volna, hogy valaha válogatott kerettag lesz.

Ő későn ért el a pályafutása csúcsára. Vagy például Dibusz Dénesnek is egy picit később tetőzött a karrierje, és ezért ő már nem biztos, hogy ki tud igazolni külföldre, de mégis ott tud lenni a válogatottban. Vannak ilyen később érő játékosok, de egy egzakt számot nem tudnék mondani, ez játékosfüggő.

Kerkez Milos bemutatkozott egy edzőmeccsen az AC Milan A csapatában, és ráadásul duplázott is. Ilyenkor minden magyar fociszurkolóban felébred a remény, hogy akár már tizenhét-tizennyolc évesen sztárja lehet egy top csapatnak. Ez mennyire reális elvárás? Vagy neki is jót tesz, ha még egy-két évig az ifiben játszatja a csapata?

Milos szerintem pont abban nagyon erős, ami a magyar játékosok gyengéje szokott lenni. Ő mentalitásban, küzdeni akarásban és minden ilyen egyéb fejbeni dologban magába szívta ezt a szerb vonalat, és ezt képviseli is. Az ő karrierje nem fog elcsúszni.

Láttam én is a meccset, nagyon jó megmozdulásai voltak. Játék tekintetében nagyon hasonlít Teo Hernándezhez, karakterisztikában. A támadásokat segíti, jól olvassa a játékot, a támadó harmadban egy kapura törő szárnyvédő, de a beadásokkal is veszélyes tud lenni. Én azt gondolom, hogy pár év múlva Teo Hernándeznek a posztriválisa is lehet. De tizenhét évesen az nagy teher, hogy a Milan sztárja legyen. Fokozatosan be kell építeni, de azt láthatjuk, hogy most már a felnőtteknél bemutatkozott. Egy olyan folyamaton kell végigmennie, ahol ő is el tudja fogadni, hogy lehet, hogy egy-két percet kap, lehet, hogy tíz-húsz percet kap és utána két-három év múlva stabil alapember tud lenni. Én most azt látom, hogy megvan erre az esélye, de bármi történhet a jövőben, nehéz ezt így megjósolni. Viszont minden képessége megvan ahhoz, hogy ő a Milanban játszani tudjon.

Ha már feljött Dibusz Dénes, akkor egy másik kapusra is rákérdeznék. Onódi Ákost az Aston Villa most adta kölcsön a hetedosztályban szereplő Bromsgrove-nak, az erről szóló cikkek alatt viszont nagyon sokan kritizálták ezt a döntését. Szerinted igazuk van ezeknek a kommentelőknek és ez az átigazolás felér azzal, mintha a magyar NB3-ba igazolt volna, vagy ez egy igenis jó, szakmailag és piacilag is megalapozott döntés volt?

Én azt gondolom, hogy azért ennek a történetnek ismerni kell a hátterét. Nyilván, hogyha az ember nem ismeri az angol utánpótláskultúrát vagy a kluboknak a felépítését, akkor nyilván csalódni fog, hogy a Liverpool elleni meccs után a hetedosztályig jutott, de én azt mondom, hogy ez teljesen más világ, mint az NB3.

Angliában ez egy bevett szokás, hogy a fiatal kapusok lehetőséget kapnak amatőr csapatoknál is. Ilyen volt Jordan Pickford is, őt például az ötödosztályba adták kölcsön anno. Dean Henderson és Nick Pope is a hetedosztályban mutatkozott be.

Látható az a tendencia, hogy a tehetséges kapusokat nagyon fiatalon, nagyon alacsony osztályokba leadják, ami lehetőleg közel van a csapathoz. Onódinak ez a csapata húsz kilométerre van Birmingham városától. Nyomon tudják követni a teljesítményét, adott esetben együtt tud edzeni az Aston Villával is, vagyis nem kell nagy távolságokat megtennie. Ha azt nézzük, hogy az angol válogatott kapusai is ezt a ranglétrát kijárták, és még hozzátenném, hogy Gulácsi Péter is nagyon alacsony osztályokban mutatkozott be, akkor én azt gondolom, hogy Onódinak ezzel a kölcsönadásával semmi gond nincsen. Meg kell adni a felnőtt futballnak az alapszintjeit, be kell lépni a felnőtt futballba. A felnőtt futball teljesen más kávéház.

Nagyon jó lesz neki ez a csapat, elég, ha itt egy évet eltölt, utána ott lehet a negyed-ötödosztályban, és két év múlva ott lehet a Championshipben, ha ilyen fejlődést fog leírni.

Szerintem hiába hangzik eléggé érdekesnek a hetedosztály, az ahogyan játszik a legfontosabb egy fiatal kapusnál. Nyilván felmerül a kérdés, hogy őt is lehetett volna az ötöd- vagy negyedosztályba kölcsönadni. Nem tudjuk, hogy kik voltak a kérői, és hogy mik állnak a háttérben.

Felmerült, hogy mi, magyarok mindig azt szeretnénk, hogy a magyar fiatal tehetségek rögtön egy nagy csapatban legyenek kezdők. Ennek kapcsán mi a véleményed Bolla Bendegúz Wolverhamptonba igazolásáról, ahonnan egyből kölcsön is adták a svájci Grasshoppersnek?

Azt gondolom, hogy Bollát is nagyon szépen felépítették. Ha jól emlékszem, 2017-ben került a Videotonhoz, és egyből már az NB3-ban játszott, ahol alapember volt. A felnőtt futballba ő is be tudott lépni, nagyon korán. Aztán Siófokon megkapta az egy szinttel nagyobb terhelést. Azt is meg tudta ugrani és utána szépen fokozatosan a Zalaegerszegben is meg tudta ezt tenni. Kulcspont volt, hogy ott még egy évet maradt. Tehát a feljutás után nem ment egyből máshova, hanem az NB1-ben is alapember tudott lenni, ráadásul az év fiatal játékosa is lett az előző szezonban. Jól látható, hogy Bolla mindig meg tudta ugrani az adott szintet, és alkalmazkodni tudott az új csapatához.

Ha ezt nézzük, akkor a svájci lehetőség is jó, egy fokkal erősebb szint, mint az NB1, de nem egy hatalmas ugrás, mintha azonnal a Wolverhamptonban játszott volna. Potenciálisan neki alapembernek kellene lenni, és látva az előző klubjainál a teljesítményét, én azt gondolom, hogy alapember is lesz.

Ha eldől, hogy Svájcban milyen teljesítményt tud nyújtani, akkor utána bármi lehet ebből. Tudni kell, hogy a Grasshoppers, a Wolverhempton tulaja feleségének a többségi tulajdonában van, és tele is vásárolták magukat a Wolverhampton fiataljaival. Tehát Bolla biztosan játszani fog. Bolla karrierje jól mutatja, hogyha jól és tudatosan építkezünk, és nem egyszerre három szintet ugrunk, akkor bizony így el lehet jutni külföldre, és a válogatottban is alapember tud lenni.

Ha feljött Bolla Bendegúz, akkor beszéljünk a magyar futball egy újabb feltörekvő tehetségéről, az NB1 felfedezettjéről, Schön Szabolcsról. Mi a véleményed arról, hogy kiment Amerikába? Amerika ugye viszonylag messze van, és nem tudom, hogy az amerikai futball, az MLS, most éppen hol tart. Milyen erős bajnokság ez, és jó döntés volt ez a váltás?

Én úgy látom, hogy az emberek fejében még mindig az él, hogy Amerika a kiöregedett sztároknak a gyűjtőhelye. Például ott van Tierry Henry, David Beckham, Ibrahimovic, de azt gondolom, hogy az MLS már közel sem az, ami az emberek fejében van.

Már átálltak arra, hogy a dél-amerikai játékosoknak egy potenciális bajnokság legyen. És ma már az a helyzet, hogy a legjobb dél-amerikaiak az MLS-be igazolnak, és csak utána Európába. Egyfajta hidat képez az MLS. Nem az a valóság, ami az emberek fejében van, hogy ez egy színvonaltalan bajnokság. Színvonalát tekintve szintén ott van egy belga vagy holland bajnokságnak a szintjén. Nem azt mondom, hogy ugyanaz, nem azt mondom, hogy erősebb, de hasonló. Az hogy messze van, meg hogy nagy a távolság, a válogatott szempontjából rossz. De azt azért láthatjuk, hogy az MLS-ből van szlovák, lengyel válogatott, akik megoldják az utazást. Nyilván kellemetlen, hogy ennyit kell utazni. Viszont nem tudjuk, hogy milyen kérői voltak Schönnek. Olvastunk pletykákat, és az jó kérdés, hogy ezekből mi volt igaz. Véleményem szerint nem volt rossz döntés az MLS-be igazolni, és ott mindenképpen megkaphatja a fejlődési lehetőséget. Nyilván át kell állni, tematizálódni kell, ez egy más élet, meg kell szokni.

Úgy gondolom, hogy Schön is előbb-utóbb ki tud majd emelkedni a Dallasból.

Szerinted a magyar bajnokság elég erős ahhoz, hogy valaki innen egyből egy top ligába igazoljon, ahol kerettag lehet, vagy ehhez kell még egy köztes ugródeszka? És ha ez utóbbi az igaz, akkor melyek azok a bajnokságok, amelyek ugródeszkánk jók?

Szerintem lejött az eddigiek alapján, hogy én annak a híve vagyok, hogy fokozatosan lépjünk szintet, és hogy lehet egyet vissza és utána kettőt előre, minthogy inkább hármat lépjünk előre, és aztán megbicsakoljon egy karrier. Sajnos sokak azon buknak el, hogy a játékosügynök túl sokat akar. Azt gondolom, hogy lépcsőzetesen kell építeni. Bolla esete is ilyen, Szoboszlai esete is ilyen. Nem egyből jutottak a Salzburgnak a kulcsjátékosi szerepkörébe, meg a Wolverhampton nem egyből a zalaegerszegi évek után figyelt fel Bollára, hanem volt egy átmenet.

Azt gondolom, hogy az NB1-ből ideális lehetőség egy környékbeli csapat, például egy DAC, egy bármilyen osztrák élvonalbeli csapat, egy lengyel vagy belga bajnokság, egy gyengébb holland élvonalbeli csapat. És ha onnan ki tud emelkedni egy játékos, akkor bármelyik top ligába lehetősége van továbblépni, vagy belépőt kaphat.

Szerintem mindenképpen kell az átmenet. Nagyon ritka az, hogy valaki az NB1-ből továbblépve egyből kulcsember legyen a Premier League-ben.

Az EB-ről a magyar válogatottból három játékost, három sikersztorit emelnék ki, akik magyar nevelésnek számítanak, vagyis nem honosítottuk őket. Ők nem más, mint Szoboszlai, Sallai és Szalai Attila, akik már top ligában játszanak, és eléggé fényes karrier előtt állnak. Az ő sztorijuk miben más, mint a többi hazai játékosnak?

Szoboszlai is olyan mentális adottságokkal rendelkezik, vagyis úgy menedzselték a karrierjét, hogy mentálisan, fejben teljesen készen állt a profi pályafutásra. Úgy gondolom, hogy általában ez a dolog nem a technikai és taktikai részén szokott elbukni, hanem fejben. Általában fejben szoktunk gyengék lenni. Ha egy játékos képes fejben is megérteni, és mentálisan is olyan szinten lenni, hogy megértse a fő dolgát és az edzésekhez is úgy áll hozzá, és ez még párosul kiemelt adottságokkal, akkor el tudnak jutni erre a szintre. Szoboszlai és Sallai sem csak a pályán voltak kiemelkedőek, hanem ezen kívül olyan felfogású játékosok, akik megértették ezt. Emellett úgy voltak menedzselve, hogy nem rontották el a karrierjüket, tehát mindig szisztematikusan, lépésről lépésre fejlődtek. És adott esetben nem ugrottak fejest egy sokkal nehezebb, bonyolultabb feladatba. Azért láthattuk, hogy Sallainak is volt törés a karrierjében, volt neki egy ciprusi, de még az előtt egy palermói kitérője. Szoboszlainak most volt egy kis törés a sérülése miatt, tehát az ő karrierjük sem egyenes ívben tör felfelé, mindig vannak kis törések, hullámvölgyek. De láthatjuk, hogy mindketten európai szinten is jegyzett játékosok lettek.

Több játékost is honosítottunk. A válogatott oszlopos tagja lett például Willi Orbán. Kit lenne érdemes még honosítani? Az MLSZ-nek érdemes lenne már ifiket is megkörnyékeznie és a magyar válogatott felé terelni? Tehát mondjuk U15, U16, és még hasonlóan fiatal korosztályokban?

Mindenképp, meg kell érteni, hogy a világ efelé halad. Meg kell érteni, hogy Németország, Anglia, Hollandia és Franciaország ádáz csatákat vív egy-egy fiatal játékosért. És nem ritka, hogy valaki angol utánpótlás válogatottból német legyen, mint azt Musiala esete is mutatja. Ha ezt nézzük, akkor az a helyzet, hogy sajnos vagy nem sajnos egy honosítási harc folyik a legjobbakért.

Magyar szinten szerintem a Kárpát-medencében érdemes körbenézni, el lehet happolni játékosokat akár Románia elől, Szerbia elől, Szlovákia elől. Ezekben a térségekben azt gondolom, hogy van lehetőség.

És számos játékos van, akár Svédországban, vagy más egyéb országokban, akik magyar származásúak. A legjobb példa erre Dárdai Márton esete. Most úgy néz ki, hogy a Herthában alapember lesz. Ha őt sikerülne honosítani, azzal a válogatott nagyon jól járna hosszú távon, mert akkor középhátvéd pozícióban nagyon jól meglennénk. Őt mondanám, akit szerintem nagyon érdemes lenne honosítani, mert ő olyan kiemelkedő játékos, aki bár lehet, hogy nem fog elérni a német válogatott szintjére, de magyar szinten biztosan kiemelkedő, Willi Orbán szintű játékos lehet.

A magyar csapatokat, főleg a sztárcsapatokat, mint a Ferencváros, gyakran érik olyan kritikák, hogy nem játszatnak elég magyart, sőt nem játszatnak elég fiatal magyar tehetséget. Szerinted ez megalapozott döntés ezeknek a kluboknak a részéről, és mi állhat ennek a hátterében?

Már-már szinte vakon beírják az emberek egy átigazolásnál, hogy „bezzeg magyar nincsen, ezért van az akadémia, stb.”. Nyilván sokkal jobb lenne, ha magyarokra épülnének ezek a csapatok, és a válogatott is profitálna ebből. De

meg kell érteni, hogy mind financiális szempontból, mind egyéb szempontokból jobban megéri alkalmazni egy külföldi játékost.

Sok olyan eset volt, hogy egy-egy szerb játékos azért játszik az NB1-ben mert lehet, hogy azonos képességű, mint egy magyar, csak lehet, hogy fizetésben sokkal kedvezőbb vagy tudásban sokkal előrébb jár, és akkor már úgy vannak vele, hogy jobban megéri egy külföldit igazolni. Nyilván van valóságalapja, és hosszú folyamat, hogy mondjuk a Ferencváros utánpótlás játékosokra épüljön vagy fiatal magyar játékosokra. Nyilván ilyen törekvés mindenkinél van, de meg kell érteni, hogy ez egy nagyon összetett folyamat, nagyon soktényezős, és nem olyan egyszerű, hogy én most beteszek tíz magyart és akkor szuper lesz minden, mert azért ennél összetettebb dolog a futball. De nyilván jobb lenne, ha több fiatal és magyar játékos lenne ezeknél a csapatoknál. Egyébként nemzetközi színtéren is ez a tendencia. Sajnos vagy nem sajnos, kevés hely van a fiataloknak és a magyaroknak, és élni kell a lehetőséggel.

Az interjút készítette: Tóth Marcell

Portréfotó: scoutedhungary.hu 

"Lewis Hamilton elfogadhatatlannak, gyávának és félrevezetőnek nevezte a magyar gyermekvédelmi törvényt. A brit pilóta posztjában arra buzdítja magyar követőit, hogy a kormány népszavazásán álljanak ki az LMBTQ-emberek jogai mellett."

Bátor kiállás, óriásit kockáztat vele. Tűzzel játszik, amikor vádlóan Budapest felé mutat a Google Translattel lefordított, feltekert Magyar Közlönnyel, mint korunk Jellasicsa.

Mivel utoljára 2009-ben követtem ezt a vasárnapi ebéd utáni elalvást elősegítő sportot, kicsit keresnem kellett, de nem sokat.

Íme:

Nagybetűkkel az autó közepén egy igen fontos szponzor:

A Petronas (a Petroliam Nasional Berhad rövidítése) egy malajziai olaj- és gázszolgáltató vállalat, melyet 1974. augusztus 17-én alapítottak. A kormány tulajdonában lévő vállalat Malajzia összes olaj- és gázerőforrása felett rendelkezik és ezek kihasználásáért és fejlesztéséért felel. A Petronast a Fortune Global a legnagyobb 500 vállalat közé sorolja.

A magyaroktól max lájkot kaphat, vagy dühös szmájlit, a maláj kormány azonban Lewis egzisztenciájáért felel (62 millió dollár).

A leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű (LMBT) személyek Malajziában olyan jogi kihívásokkal néznek szembe, amelyeket nem LMBT-lakók nem tapasztaltak. A szodómia bűncselekmény az országban, szigorúan betartják a törvényeket, és az LMBT közösséggel szembeni társadalmi hozzáállást az iszlám, Malajzia hivatalos államvallása alakítja. A törvény megsértése akár 20 év börtönnel is büntethető, és a hatóságok testi fenyítésre is vonják az illetőt.

Csak hogy tudjuk, hányadán állunk. A világot kizsákmányoló neoliberális rend csúcsáról köszönjük az aggodalmat! További bátor kiállást a többi muszlim helyszínen is! Ugye lesz?

Kiegészítés: sportszakértőnk, Armin megjegyezte, hogy idén először lesz futam Szaud-Arábiában. Várjuk az aktualizált posztot a bátor versenyzőktől, csapatoktól. Alhamdulillah!

Egy régi vasúti kocsi Magyarországon a Miskolc-Nyíregyháza közötti vonalon. Az utóbbi években folyamatosan cseréli le ezeket a MÁV újabb kocsikra.

Már tavaly megjelent több híroldalon, hogy gyorsvasút épülhet Budapest és Varsó között. Egyelőre annyi biztos, hogy a  V4-es országok komolyan tervezik az egymást összekötő modern gyorsvasutat. Ennek alapján gondolkoztam el azon, hogy ha tovább mennénk, és egy ennél is nagyobb vasúti beruházásba kezdünk, annak van-e értelme. Egy előző cikkemben elemeztem, hogy miért sokkal jobb az európai vasúti közlekedés, mint az amerikai, és ennek egyik fő oka a megfizethető árú, kiterjedt gyorsvasúthálózat.

Magyarország az elmúlt tíz évben rengeteget fejlődött szinte minden területen, de mindig marad olyan terület, ahol érdemes fejleszteni. Ide sorolható a vasúti közlekedés is, mivel világviszonylatban hiába állunk jól, érdemes mindig a magasabb színvonalhoz viszonyítani. Erre Franciaország jó példa, aki komoly gyorsvasút hálózattal rendelkezik. Nekünk ebben őket kell felülmúlni, és ha ez sikerül, az óriási előnnyel fog járni a jövőben.

Egyrészt a vasút kevésbé környezetkárosító mint a repülés, és bár menetidő tekintetében kicsit lassabb, viszont annál kényelmesebb és praktikusabb közlekedési forma.

Ha Magyarországon a megyeszékhelyek és a nagyobb városok között sikerül gyorsvasutat építeni, az lényegében azt jelenti, hogy hasonló sebességgel tudunk közlekedni, mint ha lennének belföldi repülőjárataink. Mindezt úgy, hogy kevésbé terhelnénk a környezetet, így a gyorsvasút illeszkedne a klímasemlegességi vállalásunkhoz.

Trianon óriási érvágás volt a magyarok számára, és nagy csapás Magyarország vasúthálózatára. Trianon előtt a vasutak pókháló-szerűen fedték le az ország területét, ezért az Antant által ránk erőszakolt új államhatárok elvágtak egymástól több határ közeli magyar települést is. Egy új gyorsvasúthálózat méltó utódja lehetne, az akkor korszerűnek számító Trianon előtti magyar vasútnak.

A kínai gyorsvasutak világszinten is külön kategóriát jelentenek. Egyes vonalakon, akár 400 km/h sebességgel is haladnak. A leggyorsabb kínai vonat, az úgynevezett "bullet train".

Az egyetlen probléma az, hogy a gyorsvasút nem olcsó. Jelenleg Kína az egyértelmű bajnoka a vasútépítésnek, ezért jól jöhet, hogy a kormány jó diplomáciai kapcsolatot ápol Kínával. A fő kérdés, hogy megvalósítható-e a magyar kiterjedt gyorsvasúthálózat olyan költség mellett, ami időben megtérül. Több tényező is van, ami pozitívan befolyásolja a beruházás megtérülési esélyeit. A nemzetközi turizmus ugyan mélyrepülésbe kezdett, - és ezen egyelőre a vírus legyőzése sem segít - viszont a belföldi utazások száma nő, hiszen sokan nem mernek külföldre menni nyaralni, és hajlandók vonattal felfedezni az országot.

Egy régi csehszlovák gyártmányú Bzmot, a mai napig jól működő mellékvonali jármű ablakában Tokaj. Érdemes vasúttal utazni, már csak a szép kilátás miatt is.

Érdemes figyelembe venni azt is, hogy a nemzetközi utazások tekintetében sem elvetendő irány a komoly vasúti beruházás. Hogyha megépül az egymás nagyvárosait összekötő V4-es vonal, akkor akár nyugat-európai vagy V4-es államok közti utazáshoz is kitűnő választás lehet a gyorsvasút. Ehhez persze fontos, hogy összeköttetésben legyen Budapest Béccsel gyorsvonallal, így bekapcsolódva a nyugat-európai vasúthálózatokba.

Ez most is létezik, viszont gyorsvasúttal akár átszállás nélküli járatokat is lehetne indítani, így a nemzetközi utazások száma is magasabb lenne, ami a megtérülés szempontjából lényeges. Azt viszont fontos hozzátenni, hogy az eltérő valuták miatt a vasúttársaságoknak fontos összehangolni a költségeket, vagy kredit rendszert kialakítani, hogy könnyen átlátható legyen az adott utazás költsége.

Az biztos, hogy a V4-ek összekötése jó irány, és óriási lépés, de hogy stílusosan fogalmazzak, “ez csak az alagút eleje”, a gyorsvonat vonalon érdemes tovább is haladni. Persze azt is látni kell, hogy ezek drága beruházások, ezért figyelembe kell venni azt is, hogy fenntarthatóak-e. A V4-es vonal ebben a tekintetben biztosan megéri, mert kapcsolódik a Budapest-Belgrád vonalhoz, így a teherszállításra is jó hatással lenne. Amellett, hogy munkahelyeket teremt, hasznos is és a magyar gazdaságot is segíti hosszútávon. 

Az egyébként nagyszerű alkotásból, a Tanúból sokat idézett “kicsit sárgább, kicsit savanyú, de a mienk” hozzáállást le kell vetkőzni, és építeni kell önmagunkat, mind egyén, mind közösség szintjén.

Ez ugyan Karácsony Gergelynek nem megy, hiszen elavult villamosokat vesz Budapest, de a kormány tud modern és innovatív terveket megvalósítani, így lehet bízni abban, hogy előbb-utóbb sokat fejlődik a magyar vasúthálózat, aminek minden magyar, és itt élő ember a nyertese.

Utolsó járat a szombati napon. Ilyenkor sokkal kevesebben közlekednek a települések között.

A behelyettesítős játék nem újdonság: ahogy a régi vágású liberalizmust az USA-ban felváltotta a teljes szoft és hard powert leuraló progresszív megszállottság, 2014 magasságában az egyik első öklöcskéje a fentről jövő forradalomnak a többségi társadalom ellen a hiénafeminizmus volt.

Ez különböző nyugtatók keverékén élő, szülői segítséggel Brooklynban vagy az annak megfelelő, olcsóbb nyugati-urbánus másolataiban minimálbérért blogoló, megvadult menstruátorok (gyk. biológiai nők) esszéiben öltött testet, amelyekben a karrierjükre nézve zéró kockázattal hányhatták a gyűlöletet a korszellem által megengedett bűnbakokra, a (fehér) férfiakra.

Adta magát, hogy ezeknek a publikációknak nem túlságosan görbe tükröt, igazából teljesen sík tükröt mutatva

kicserélje az ember az eredeti szövegben a férfit zsidóra, opcionálisan a nőt "árja fajra"

hogy magától értetődő legyen az eszement uszítás mértéke mindazoknak, akik olvastak már ultra-extrém szélsőjobboldali antiszemita propagandát.

Itthon ez utóbbi egy kicsit visszaszorult, amióta a Jobbik néppártosodott, de talán a fiatalok számára sem ismeretlen ez a műfaj, pár kattintással elérhető ma is. Sőt, klasszikus fajelmélet is biztos van valahol, de arra kár pazarolni az időt, itt az új verzió!

Fajelmélet 2.0

A Mérce korszerű kultúrimportjának repertoárjába szép lassan beavászkodik a kritikai fajelmélet, ennek az egyik friss példája Nagy Dániel cikke, ahol újfent győzködi a tágabban vett ELTE-BTK a magyar társadalmat arról, hogy ez a téma is nagyon fontos.

A cikk első felében egy viccnek kicsit hosszú, saját farkára többször rálépő magyarázkodás van arról, hogy ez a fajelmélet nem az a fajelmélet, de valójában pont az, és téves, de pont ezért igaz, valami ilyesmi. Kínos az egész, hiszen a téma undorító, de valahogy be kell csomagolni, ahogy a gyógyszeres tablettának is kell a cukormáz, nem szabad megrágni, egyben kell lenyelni.

Ha ez megvan, és az öklendező reflexet leküzdöttük - ahogy azt a progresszió küzdelmes elfogadása során az embernek újra és újra le kell - végre használhatjuk ezt az újonnan kapott bunkócskát a tökre fair game ellenség koponyáján, a szerző esetében ekképpen:

Ebben az értelemben tehát a „fehér bűnösség” (white guilt) nem a fehér bőrszínű emberek kollektív, velük született bűnössége, hanem olyan bűnök összessége, amelyeket a „fehérség” [...] nevében és által követtek, illetve követnek el.

Ez morális szempontból nézve természetesen maga után vonja, hogy különösen a globálissá vált kapitalizmus centrumországaiban élő fehér bőrszínű emberek, amennyiben nem óhajtanak az elnyomás, kizsákmányolás és egyéb bűnök örökösei és bűnrészesei lenni, kénytelenek szembenézni a ténnyel, hogyan használták és használják legalább négyszáz éve egy önkényesen kijelölt biológiai tulajdonságukat ezen atrocitások végrehajtására és igazolására.

Függően attól, hogy mennyire érzi magát az olvasó Nyugatinak - nem az -, talán még hümmögve el is fogadja ezt az önostorozó - az olvasó csak egy kelet-európai, ne ugráljon - látleletet a világegyenlőtlenség kollektíven bűnös fajáról vagy mijéről.

Ha olvasottabb és empatikusabb, valamint jó a minták észlelésében, esetleg megjegyzi azt, amit a progresszív sajtó több publicistája is felfedezni vélt a magyar kormánykommunikációban, miután megnézte a Hotel Ruandát (2004), hogy ez a dehumanizáló nyelvezet előzte meg a hutuk atrocitásait a tuszik ellen.

Ez kérem a népirtásnak megágyazás, mondanák, de nem mondják, valamiért ezen újságírók éles szeme még nem nyílt ki a kritikai fajelméletet illetően, most a párhuzam valahogy nem adja ki, de szerencsére egy Mandiner kommentelő volt elég szemfüles, és elvégezte a behelyettesítős játékot:

Ebben az értelemben tehát a "zsidó bűnösség" nem a zsidó származású emberek kollektív, velük született bűnössége, hanem olyan bűnök összessége, amelyeket a "zsidóság" nevében és által követtek, illetve követnek el.

Ez morális szempontból nézve természetesen maga után vonja, hogy különösen a globálissá vált kapitalizmus centrumországaiban élő zsidó származású emberek, amennyiben nem óhajtanak az elnyomás, kizsákmányolás és egyéb bűnök örökösei és bűnrészesei lenni, kénytelenek szembenézni a ténnyel, hogyan használták és használják legalább ötezer éve egy önkényesen kijelölt biológiai tulajdonságukat ezen atrocitások végrehajtására és igazolására.

Kiadta.

Mivel a CRT még sokáig jönni fog, ha akarjuk ha nem, tukmálni fogja ránk az aluljárókban, a bevásárlóközpont parkolójában a Moszkvics csomagtartójából megannyi wannabe-társadalommérnök, vitázni velük pedig az unatkozó és végtelen türelmű ember sportja, ne tegyük: elég elvégezni a termékeiken a behelyettesítős játékot. Ez végső soron csak a jól ismert fajelmélet.

A több mint egy évig tartó utazás tilalom feloldódni látszik, így sokan már bele is vetették magukat a rég várt külföldi nyaralásokba. Bár egyre népszerűbbek a hétvégi, európai kiruccanások, még mindig sokak fejében az a gondolat él, hogy utazni drága. Cikksorozatomban szeretnék megosztani néhány ötletet, hogy miként lehet az utazást rendszeressé tenni még úgy is, ha csak nagyon limitált keretből gazdálkodhatunk. 

Nem vagyok elrugaszkodva a valóságtól: tudom, hogy a járvány nagyon sok ember megélhetését kockára tette, és most még nehezebb olyan luxusra félretenni mint egy külföldi nyaralás.

De valóban luxus egy-egy városnézős hétvége egy európai nagyvárosban?

Manapság már egyáltalán nem. Míg 10-15 évvel ezelőtt az utazási irodák ajánlatai voltak a legnépszerűbbek, addig ma már egyénileg is simán meg lehet szervezni egy kis kirándulást.

Az elmúlt néhány évben több mint hat európai országban voltam pihenés, városnézés céljából - mindezt egyetemi ösztöndíjakból és diákmunkából finanszírozva. Több barátom is furcsán nézett amikor bejelentettem, hogy már megint utazom, és a szüleim is csodálkozva figyelték ahogy mindenféle anyagi segítség nélkül egy évben már harmadszorra ülök fel a repülőre. A kérdés mindig ugyanaz volt: hogyan tudod megoldani az utazást ennyire olcsón?

Utazás

A kérdésre komplikált a válasz, kezdjük tehát a két alappal: az utazással és a szállással. A fapados légitársaságok ma már szinte minden országban jelen vannak, és sok esetben szinte az ember után dobják a jegyeket, annyira olcsó. Budapest - Milánó retúrjegy 6 ezer Ft? Budapest - Párizs 10 ezer? De még Berlinbe, vagy Oslóba is eljuthatunk 10 ezer forint alatt. Minden csak időzítés kérdése. 

Az olcsó utazás lényege a rugalmasság. Nem egyszerű a szabadságokkal trükközni, és elég bonyolult tud lenni az utazás a hét közepén, de ki lehet fogni pénteki és vasárnapi járatokat is, egy hazai távolsági busz jegy áráért. Számomra például ha az időpont fix, akkor a helyszínben vagyok rugalmasabb. Ha a várost már kinéztem, akkor pedig az időpontból kell engedni. Ha sokszor ránézünk néhány légitársaság oldalára, biztosan találunk érdekes ajánlatokat, potom pénzért. 

Így jutottam el például Norvégiába. Tudtam, hogy szeretnék utazni, de nem volt konkrét úti cél a fejemben, így a WizzAir oldalát böngészve találtam rá a 4 ezer forintos jegyekre Oslóba. Egy ilyen ajánlatot nehéz visszautasítani, így pár héttel később már egy városnézős hajóról figyeltem a fjordokat. Sok légitársaság klubtagságot is ajánl, mely állandó kedvezményeket és előnyöket biztosít az utazóknak. 

Ide tartozik még a csomagok és az ülőhelyek kérdése. Pakolni nem mindig egyszerű, főleg a téli hónapokban, amikor két pulcsi és egy farmer szinte megtölti a kisbőröndöt. A kabin poggyászok mérete pedig légitársaság függő - a WizzAirnél például nevetségesen kicsi a limit - viszont mindenképp oda kell rá figyelni, hiszen ez mindig egy "könnyű" lehúzást eredményezhet. Egy-egy feladós bőrönd ára például a jegy többszöröse is lehet, szóval egy hétvégi kirándulásra érdemes beleférni egy hátizsákba. 

Ugyanez vonatkozik az ülőhelyekre is. Nyilván jó érzés az útitársunkkal beszélgetni a gépen, vagy közösen filmezni, de az egymás mellé szóló ülésekért is fizetni kell, nem is keveset. Ha csak nincs valami nagyon fontos ok, engedjük a légitársaságnak, hogy ők adják nekünk a helyeket, mégha azok nem is egymás mellé szólnak. Azt a másfél - két órát kibírjuk a barátnőnk nélkül, cserébe pedig rengeteget spórolunk.

Szállás

A másik fő kiadás a szállás, ami néhány drágább országnál különösen nagy kihívást tud jelenteni. Szerencsére a nagyvárosok nagyon sok opciót kínálnak: választhatunk diákszállást, hostelt vagy akár airbnb-t is. Általános szabály, hogy a város külső részein sokkal olcsóbb a szállás, de a tömegközlekedést is számításba kell venni, hiszen sok esetben az ingázás árával együtt már jobban megéri egy központibb alvóhely. Eddig minden esetben sikerült olyan szállást találnom ami metró közeli volt, és negyed óra alatt szinte bármit meg tudtam közelíteni.

Egy szoba ára már akár 10-15 ezer forinttól is kezdődhet, amit két felé osztva már egyszerűbb kigazdálkodni. A Como-i tó partjától például egy utcára találtam szobát egy csendes kis hostelben, ahol két éjszaka 20 ezer forintra jött ki egy fő részére. Párizsban pedig egy saját fürdőszobás, teljesen központi (két metrómegálló volt a Louvre) szobát béreltünk barátnőmmel három éjszakára, 40 ezer forintért. Relatív hogy mi drága, és mi olcsó, de szerintem ez mindenképp egy jó ajánlat volt.

Az ingyenesen lemondható, booking.com-os szállások voltak nekem az eddigi kedvenceim, érdemes szétnézni a választékban. Sok szállás pluszt számol fel a törölközőkért, ágyneműért, vagy a reggeliért, úgyhogy fontos elolvasni az apró betűs részt. Összességében a vélemények számítanak leginkább, ha az előttünk ott megszálló vendégek jó értékeléseket adtak, akkor mi is nyugodt szívvel mehetünk egy-egy kisebb szálláshelyre is. 

Következő cikkemben az utazások során felmerülő további költségekről lesz szó, illetve arról, hogy miként lehet ezeket kikerülni, vagy lefaragni. A lényeg, hogy minél több kalandban lehessen részünk, anyagi csőd nélkül! Indulás!

Megjelentek a felvételi ponthatárok az egyetemen, a közösségi médiát elárasztották az egyetemek felvételi sms-einek képernyőfotói. Miután kiörömködték magukat a friss gólyák, szembesülnek a makacs operatív részletekkel, melyeknek nagyon komoly checkpointja a kérdés: hol fogok lakni? Ha az sms szerint Téged is egy egyetem vár szeptembertől, ez a cikk neked szól: mivel is kell számolj főszezonban az albérletpiacon?

A nagy földrajzi felfedezések előtt Európából csak egy irányba lehetett kereskedni: Ázsia felé, az arab világon és az Oszmán Birodalmon keresztül. Ez abból a szempontból volt problémás, hogy az arabok illetve a törökök igen magas adókkal sújtották a kereskedőket. Ezután már csak egy lépés volt, hogy megbizonyosodjanak róla: a hajós kereskedelem lehetséges India felé.

A kezdet

Az első Kelet-indiai Társaságot a britek alapították 1600-ban, akkor még Angol Kelet-indiai Társaság néven, melyet később változtattak Brit-Kelet-indiai Társaságra. A britek sikerén felbuzdulva alapított a többi európai ország is Kelet-indiai Társaságokat, de kétség kívül ezek közül a leghíresebb a Holland Kelet-indiai Társaság. Mindehhez persze az kellett, hogy létezzen maga Hollandia, ugyanis a szószoros értelmében vett Hollandia csak 1581. július 26-án kiáltotta ki függetlenségét Spanyolországtól. Azonban a világot ekkorra már két, egy spanyol és egy portugál részre osztották a tordesillasi szerződésben (1494). Ahhoz, hogy megszerezzék az ázsiai területeket, harcot kellett vívniuk Portugáliával. Az, hogy ki lett a győztes, szerintem egyértelmű, de manapság is van még gyarmata Portugáliának a Távol-Keleten, például Makaó vagy Kelet-Timor.

VOC

Na de miért is volt olyan érdekes a Holland Kelet-indiai Társaság, vagy, ahogy rövidítették, VOC? Alig, hogy megalapították 1602-ben, a XVII. század közepére monopolizálta a keleti fűszerkereskedelmet. Mások volt gyarmatait megkaparintotta, mint például Ceylont, a mai Srí Lankát. Emellett a VOC vezetője, Pieterszoon Coen megalapította Indonézia fővárosát, Jakartát, akkor még Batavia néven. A VOC volt az első cég, mely a tevékenysége finanszírozásához részvényt bocsátott ki, így

ez a világ első részvénytársasága.

A világ első részvénye

Az első, általuk kibocsátott részvényt Pieter Hermanz nevére állították ki 1606-ban, aki akkor 150 gueldent fizetett érte, (az okmányt az utolsó részlet kifizetéséért kapta). A társaság egyébként először csak 1610-ben fizetett osztalékot.

Az osztalék egy részét érdekes módon nem pénzben, hanem fűszerekben fizették.

Az első részvény példányát egyébként egy holland történészhallgató találta Hoornban. A részvénykibocsátás hozta el a társaság gazdasági sikerét, ugyanis így a befektetők a kockázatot tudták csökkenteni. Mindenki egy kisebb összeget fektetett bele egy hajóútba, vagyis senki sem finanszírozta az egész expedíciót. Így ha egy hajó nem érte le a célját, mert mondjuk elsüllyedt, a befektetőnek nem veszett oda az egész vagyona.

Az első mamutvállalat

A társaság a csúcsponton 50 ezer alkalmazottal rendelkezett, ezek közül 30 ezren katonák voltak. A Holland Kelet-indiai Társaságnak köszönhetően

Amszterdam a világ pénzügyi központja volt 200 éven keresztül.

Innen is nevezték el Hollandiát Európa Bankárjává. A „cég” a kor szintjén kétszer annyit ért, mint a mai óriáscégek együttvéve. Ugyanis mai értéken átszámolva a társaság 7,9 ezer milliárd dollárt ér, míg az Apple, a Microsoft, a Google és az Amazon értéke összeadva ennek csak a felét. Tulajdonképpen több volt egy mamutvállalatnál: bár a multicégek ma is az államok fölé nőttek, a Holland Kelet-indiai Társaság gyakorlatilag álammá vált. Volt kormánya, flottája, külpolitikája, de még hadserege is. Összehasonlításképpen ez olyan, mintha a Coca Colának tankjai meg vadászrepülői lennének, hogy megvédjék a kólát szállító hajókat.

Ezen felül a Társaság országok kereskedelmét monopolizálta a saját javára, így történt ez például a Japánnal való kereskedelem esetén. Az a Szent Ilona sziget, ahol később meghalt Napóleon, a társaságé volt, míg nem az 1621-ben oda nem adta a Holland Nyugat-indiai Társaságnak. A történet szomorú része, hogy a társaság nem csak fűszerrel, hanem emberekkel is kereskedett, a 200 éves működése alatt csaknem 50 ezer embert hurcolt el.

A történet vége

A társaság hanyatlása a britek térnyerésének volt köszönhető, ugyanis a fűszerek kereskedelme a XVIII. században visszaszorult, és helyébe lépett a gyapot- illetve rabszolgakereskedelem. Ráadásul 1789-ben kitört a francia forradalom, ami szintén a britek fölényét jelentette, majd szépen elfoglalgatták a Holland Kelet-indiai Társaság gyarmatait. A másik gyenge pontja a társaságnak a bataviai (jakartai) központja volt. Minden, a társaság által vitt árunak ezen a központon kellett keresztül mennie, így a szállítás nagyon lassúnak bizonyult, szemben a britek kereskedőivel, így egy idő után a szállítás logisztikailag is nehézkessé vált.

Újra a képernyők elé szegezte a világot az olimpiai játékok megnyitó ünnepsége. Megkésve bár, de varázsából semmit sem veszítve tárult elénk a mesés kavalkád.

Parádés megnyitóra számítottunk, és a kérdés csak az volt, hogyan oldják meg ezt a katartikus élményt a rengeteg táncos és színpadon mozgó művész nélkül, azaz: hogyan lesz járványbiztos egy megnyitó ünnepély? Tokióról lévén szó természetesen bravúros technikai megoldások pótolták a tömegjelenetek élményét: geometriai animációk, fényjátékok vezették be az eseményt, a visszaszámlálás minden momentumára egy klasszis sportolót vonultattak fel a rendezők, a nullás szám pedig maga a stadion felülnézeti sziluettje volt. A táncosokat idén sem kellett nélkülözni, egymástól tisztes távolban, egy-egy otthoni edzőgépet felhasználva díszletként jelenítették meg az utóbbi időszak legfontosabb tanulságát, hogy mennyire nehéz, de mégis lehetséges egymástól távol felkészülni az élet nagy eseményeire, jelen esetben az olimpiára. A megnyitó szlogenje is utalt erre az üzenetre: "Szétválasztva, de nem egyedül"

A koreográfia sztárja nem is lehetett volna alkalmasabb személy, mint a fogadó ország egyik favorit ökölvívónője, aki sportolói tevékenysége mellett hivatásos ápolónő is. Ő a futópadon volt a koreográfia középpontja, illetve egy csapat táncos, akik a különleges játék közben egyáltalán nem is érintették meg egymást, vörös kötelekből hálómintát alkotva egy modern, mozgó műalkotássá formálódtak. A műsorszám egyrészt színeiben reprezentálta a tokiói csapat színeit, másrészt pedig mozgásában a fent említett globális üzenetet hordozta: a táncosok egymástól fizikailag távol, mégis valahogyan összekötve mozogtak. A vírus áldoztainak egyébként még a nemzetek csapatainak bemutatása előtt egyperces néma csenddel adóztak a szervezők, és erre hívták a világ valamennyi szurkolóját is.

A nemzetek hagyománnyá vált felvonulásán a nézők dolgát némileg nehezítette, hogy a felvonulási sorrendet nem a mi megszokott ABC rendünk diktálta, hanem a japán ABC szerint szólították a csapatokat, így előttünk még 142 csapat bevonulás következett. Itt jöttek a szokásos érdekes vagy éppen szomorú hírek az adott nemzet küldöttségéről (gondoljunk csak az ugandai sportoló szökési kísérletére, vagy a lengyel úszók szomorú hátramaradására). A sort illedelmes házigazdaként, 206. helyen Japán zárta.

Voltak azonban az előre megírt forgatókönyvben nem szereplő momentumok is, a legemlékezetesebb talán a talán kissé random, de szórakoztató portugál táncos koreográfia volt. Számunkra a legfelemelőbb, de külföldiek számára is érdekes tény volt a delegált sportolóink száma. A hozzánk hasonló nemzeti össztermékkel vagy alapterülettel rendelkező országok jóval kevesebb sportolót indítottak a játékokon általában véve, mint mi: a magyar olimpiai csapat 173 tagú. Érdekes tény, hogy szép számmal csatlakoztak a lengyelek is, akik úgy produkálnak még a mienknél is bőségesebb delegációt, hogy adminisztratív hiba miatt hat egészséges és felkészült sportolójuk még csak nem is állhatott rajthoz: már a megérkezéskor hazaküldték őket.