Reaktor

A történelemre való visszatekintés szükséges ahhoz, hogy megérthessük, mit hoz számunkra a jövő – véli a Visual Capitalist, mely a Pew Research egy 2016-os kutatását, illetve a 2021-es Generational Power Index adatait felhasználva alkotta meg a különböző generációkra legnagyobb hatással bíró eseményekről szóló munkáját. A céljuk egyszerű volt: megvizsgálni, milyen történések befolyásolták leginkább a különböző amerikai generációk életét.

A tisztánlátás érdekében foglaljuk azonban össze először, hogy milyen generációkat is különböztethetünk meg. A legidősebb a csendes (másnéven veterán generáció): az ő csoportjukba tartozók jelenleg 76 éves kornál idősebbek, születésük pedig 1928 és 1945 között történt. A második kategóriát a baby boomerek alkotják (prófétáknak, idealistáknak is nevezik őket): ők jelenleg 57 és 75 év közöttiek, 1946 és 1964 között születtek. Őket követik az X generáció tagjai, akik 1965 és 1980 között születtek, jelenleg tehát középkorú (41 és 56 év közötti) személyek. Náluk fiatalabbak, de már jelentős tapasztalattal bírók a millenniumi generációhoz tartozók, akik fiatalabbak 40 évnél, ám a 25-öt már átlépték, tehát 1981 és 1996 között születtek. A Z generáció tagjai 1997 és 2012 között láttak napvilágot, így egy nagyon tág csoportot alkotnak, hisz vannak közöttük 9, de 24 évesek is.

Ahogy a Visual Capitalist szerzője is szót ejt róla, a generációkkal kapcsolatos pontos évszámok és részletek nem univerzális jellegűek, ezen felosztás pedig elsősorban Észak-Amerikában terjedt el. Ennek ellenére a kategorizálás meglehetősen releváns, különösen ha az Egyesült Államokban történő – vagy az országot erőteljesen érintő – történésekről esik szó.

A csendes generációra legnagyobb hatással bíró történések

(Fotó forrása: Britannica)

A csendes generáció tagjai tinédzser éveik elején jártak a második világháború kitörése idején, így gyakorlatilag a felnőtté válásuk legfontosabb éveit is meghatározta a világháború. Nem is csoda, hogy a felmérés szerint ezen esemény volt a második legnagyobb hatással életükre a New York-i terrortámadásokat követően. Érdekes azt is látni, hogy a világháborún túl további fegyveres konfliktusok is szerepelnek a listán, többek között a vietnámi, a koreai, illetve az iraki és afganisztáni háborúk. A csendes tehát az a generáció, mely életére a legnagyobb hatást fejtették ki a klasszikus fegyveres összecsapások. Ahogy majd jelen cikk későbbi részeiben is látható, a baby boomerek már csak három fegyveres konfliktust soroltak fel, míg a millenniumi generáció tagjai egyetlen egyet – igaz megnőtt a nem konvencionális erőszak formáinak mértéke.

Persze a negatív eseményeken túl más történések is befolyásolták a csendes generáció életét. Ilyen például a technológiai forradalom, mely a felmérésre válaszolók 27 százalékára volt nagy hatással – még úgy is, hogy ezen változással korántsem fiatalkorban néztek szembe.

A baby boomerek generációjára legnagyobb hatással bíró történések

(Fotó forrása: The Denver Post)

Az egyetlen olyan esemény, amely kizárólag a baby boomerek listáján szerepel, az a Martin Luther King ellen elkövetett merénylet. Nem meglepő talán, hogy a fekete amerikai válaszadók körében sokkal nagyobb mértékben jelent meg ez az esemény szignifikáns történésként – ahogy a polgárjogi mozgalom is –, mint a fehér személyek viszonylatában. A szeptember 11-i. támadás jelen generáció tekintetében is tarolt: a történés a baby boomereket 40-50 éves korukban érte el, így már középkorú, sok esetben családos emberekként kellett átélniük a támadás okozta tragédiát. 

Az X generációra legnagyobb hatással bíró történések

 (Fotó forrása: USA Today)

Az X generáció viszonylatában egyfajta diverzifikálódás vehető észre, a globális viszonylatban is számottevő események mellett pedig egyre több sajnálatos belföldi történés is szerepet kapott. Ilyen például a Challenger-katasztrófa – az első amerikai űrkatasztrófa 1986-ból –, a Katrina hurrikán – az egyetlen természeti katasztrófa, amely bármelyik generáció listáján szerepel –, vagy épp azon belföldi tragédiák, amelyek az egész Egyesült Államokra hatással voltak. Egyike ezek közül a Columbine Gimnáziumban történő lövöldözés: 1999. április 20-án két diák tizenkét diáktársat és egy tanárt ölt meg, illetve 21 további embert is megsebesített. Egy ilyesfajta tragédia természetesen a kezdeti sokkon túl hatalmas vitákat hozott azzal kapcsolatban is, hogy miként lehet a későbbiekben a hasonló támadásokat meggátolni. 

A millenniumi generációra legnagyobb hatással bíró történések

(Fotó forrása: Newsweek)

A fegyveres támadások még nagyobb hatással bírtak ezen generáció életére: a Columbine támadástól az Orlando lövöldözésen át a Sandy Hook esetig (2012-ben a Sandy Hook általános iskolában történt tragikus mészárlás, mely következtében a támadó 27 embert ölt meg) mind felkerültek a legmeghatározóbb történések közé. Erőteljes (86 százalék) a szeptember 11-i. támadás hatása is: a millenniumi generáció életében a New York-i események olyanként jelennek meg, mint a csendes generáció számára a második világháború, hisz nagyon fiatal korban tapasztalhatták meg. A nagyobb befolyást erősíthette a sokkhatás is, hisz a New York-i események intenzitása és gyorsasága korábban sok tekintetben elképzelhetetlen volt. A terrortámadás traumája mindeközben olyan nagynak bizonyult, hogy a felmérés által vizsgált összes generáció esetében a legmeghatározóbb esemény maradt, életkortól függetlenül megpecsételve az amerikai emberek életét.

Nagyon eltérő események hatnak azonban az amerikaiakra: néha egy rövid történés (például egy merénylet vagy tragikus támadás), esetleg egy személy (Bin Laden), egy újszerű vagy meglepő kimenetel (Obama megválasztása), egy éveken át tartó konfliktus (háborúk sokasága), vagy egy huzamosabb időn keresztül fejlődő folyamat (technológiai fejlődés) az, ami milliók életét formálja. Bár jelen kutatás még nem vizsgálta, ám minden bizonnyal a napjainkban történő események is évtizedeken keresztül meghatározóak lesznek: gondoljunk csak arra, miként alakította át az összes generáció életét a járvány. De nagyobb lesz-e a trauma, mint 9/11? 

Kiemelt fotó forrása: Prospect Magazine 

Ismerjük, tudjuk róla, (mégis) szeretjük. A Netflix köztudottan szereti filmvászonra vinni azokat az alkotásokat, ahol a homoszexualitás vagy a faji és etnikai hovatartozás erőteljesen reprezentálva van. Egy-egy vallást is előszeretettel jelenít meg, de ebben már nem olyan alapos. Az Európában tömegesen aktívak, mint például a keresztények, rendszeresen kimaradnak, vagy csak torzan (sokszor direkt, vagy véletlen súlyos tárgyi tévedésekkel) megjelenítve kapnak helyet. Egy új sorozatban azonban a Netflix mintha sorba venné és kiparodizálná a PC kultúra legkedveltebb kérdéseit. Paródiára sikerült, de valóban paródia a "The Bold Type"?

A sorozat talán kicsit erőltetetten is, de azért sorba veszi epizódról epizódra azokat a vitatott kérdéseket, melyek a közvéleményt lekötik, de annyira groteszk puritánsággal kezeli őket, hogy személyes meggyőződéstől függetlenül kényelmetlenül érezzük magunkat közben. Felteszem, erre használja a magyar a "két szék között a pad alá" kifejezést. Nézzünk pár példát!

1. Minden és mindenki fekete és fehér

A történet röviden: egy amerikai haladó szellemű (?) női magazin három fiatal dolgozójának életét dolgozza fel a film. Rajtuk keresztül jönnek elő azok a témák, amiknek feldolgozása olyan szintű együgyűséggel lett megoldva, hogy az joggal sértene vérig minden olyan közösséget a valóságban, akik a sorozatban is elnyomottként szerepelnek.

A három szereplő közül kettő heteroszexuális, fehér, és mindketten egy heteroszexuális fehér férfival élnek kapcsolatban, ráadásul az egyiknek még esküvője is van. Mellettük a harmadik hölgy fekete bőrszínű, leszbikus (később biszexuális) beállítottságú, és egy leszbikus muzulmán hölggyel él együtt (amikor ahhoz van kedve). Túl azon, hogy ő a legmagasabb beosztású és a felsőbbrendűségét a céges hierarchiában imádja szeretett barátnői szájába rágni, a sorozat készítői erre az egyetlen karakterre testáltak mindent, amit szerettek volna elmondani a szerintük fontos egyenlőség kérdéskörében.

A fehér lányokat folyamatosan leszólja, a szabadság jegyében megtiltja nekik a fekete szó használatát, és általában véve a sorozat teljes egészén át jóságos mesterként neveli őket arra, hogy neki fekete leszbikusként milyen előjogai vannak velük szemben. Ezt meg lehetett volna nagyon elegáns és tényleg szép dialógusok formájában is fogalmazni, hogy esetleg mondjon is valamit, ennek ellenére csak szerencsétlen és rettenetesen primitív párbeszédeket kaptunk, amik engem, heteroszexuális fehér nőként csak meglepnek, de fekete homoszexuálisként kikérném magamnak, hogy csak annyira tartanak méltónak, hogy két ajtókilincs párban-csikorgásává alacsonyították a lelkemnek fontos mondandókat.

2. A matek sem jön ki

Egyszer előáll az a helyzet, amikor az egyik kolleginát nem veszik fel egy újságírói pozícióra, és azzal az indokkal utasítják el hogy, bár szuper volt, most akarják színesíteni a szerkesztőséget, és egy fekete kolléga kapja az állást. Az akkor már számtalan rész óta egyenlőségért harcoló fekete főszereplő logikusan barátnője védelmére kelne ebben az esetben, de legalábbis együtt érezne vele, nemde? A legkevésbé sem. Az esetet örömtelinek nevezi, és megfeddi barátnőjét a szomorúsága miatt, hiszen ebben az esetben a szomorúsága - a zsibbasztóan kellemetlen dialógus szerint - rasszista.

Rasszista, mivel nem tudhatják, a fekete vetélytárs nem volt-e jobb nála. Néztük a filmet, és nem tudtuk eldönteni, ennyire hülyének néznek-e minket, ezért visszapörgettük vagy négyszer, de minden alkalommal megbizonyosodtunk arról, hogy tényleg pont az imént hangzott el, hogy a kolléga azért volt előnyben, mert fekete, nem azért mert jobb. Sőt még az sem merült fel, hogy egyenlően jól teljesítettek volna (bár utóbbi esetben is tankönyvi példáját látnánk a faji hátrányos megkülönböztetésnek - a fehér újságírónő hátrányára). Ez csak az egyik ellentmondása a sorozatnak, és kifejezetten nagy problémának érzem, hogy fontos társadalmi kérdésekből ilyen szinten sikerült viccet csinálni.

3. Én testem, ő teste

A nők teste feletti kontroll és önrendelkezési jog kérdésköréből is sikerült ízléstelen tréfát kreálni. Természetesen ezt a szerepkört is az unásig terhelt meleg fekete karakterre hagyták, aki politikai karrierbe vág, és indul a helyi választásokon, amikor megtudja, hogy bizonyos szervezetek a segítségért hozzájuk jövő nőknek nem végzik el kérdés nélkül, azonnal az abortuszt. Ehelyett felvilágosítják őket arról, mi is történik ilyenkor, élőlénynek merik nevezni a nőkben lakozó életet, segítséget próbálnak nekik nyújtani rutin-gyilkosság helyett, ezt pedig egy tisztes homoszexuális karakter nem tűrheti (erős irónia természetesen a mondat vége).

Bugyuta egyszerűsítések sorozatával sikerült minden fekete és/vagy homoszexuális anyát megbélyegeznie a rendezőknek, de a sor sajnos nem ér itt véget. A "The Bold Type" mágikus korhatárt talált, ahonnan a nő már rendelkezhet az életével és a testével, hiszen nem telik el pár epizód aközött, hogy az önrendelkezés zászlaja alatt sikerre visznek egy vibrátorokkal foglalkozó startup-ot, és aközött, hogy magzatkorú kislányok abortálását segítő szervezeteket méltató cikkeket ünnepelnek. Természetesen nem bonyolódtunk mélységekbe annak kapcsán, mikor lehet olyan eshetőség, amikor az abortusz tényleges, létező morális erkölcsi domaineket megmozgató kérdés lenne (lásd: nemi erőszak), szigorúan megmaradtunk a "még tanulni/élni akartam" megunhatatlan mantrájánál.

4. További kihagyott ziccerek armadája

Előkerül a válás. Hihetetlenül fontos téma, rengeteg mélységgel és emberi harccal. Gondolnánk, hogy fizikai képtelenség erről úgy beszélni, hogy klisét csinálunk belőle, hiszen nincs két egyforma eset, csak a sérülés és a fájdalom garantált, semmi más. Nem vártunk ugyan olyan lenyűgözően értelmes és alapos filmet, mind a Driver-Johansson-féle "Házassági Történet" , de egy értelmes tételmondat legalább elvárható lett volna. Be lehetett volna ezt mutatni egy komplexebb példán keresztül, helyette sikerült a karrierista kártyát előhúzni, és a sztereotípiák elleni harcból hazaküldeni minden fiatal lánynak az üzenetet, hogy ha sikeresek és viszik valamire, el fognak válni.

Előkerült az eltérő vallások közötti párkapcsolat témája, ami egy bátor és hiánypótló képsor lehetett volna, helyette gyorsan megtanultuk, hogy a keresztény fiúk nem olyan jók az ágyban mint a többiek, és ha sokáig szeretnének nekünk egyszerűen a jólelkűségükkel és a gondoskodásukkal megfelelni, azonnal váltani kell. A sorozat fogja a társadalmilag fontos kérdéseket, becsomagolja egy rózsaszín papírba és kihajítja az ablakon, az meg valahogy majd landol a járdán elhelyezett vásznon, nézze akinek van gusztusa hozzá.

Összességében nem tudom értelmezni, hogy segített-e a kultúrák, vallások, etnikumok közeledésében az, hogy viccet csinált a Netflix mindkét táborból, mindenesetre objektíven belátható tény, hogy mindegyiküket lealacsonyítani nem volt hasznos. 

Alex Berenson divatos kifejezéssel élve „ellentmondásos” figura az USA-ban. Egyfelől sikeres újságíró és regényíró (2010 óta gyakorlatilag csak az utóbbi), másfelől sokat és sokan támadják, elsősorban azokért a kijelentéseiért, amelyeket a marihuána hatásairól írt le egy könyvében, illetve a Covid járvánnyal kapcsolatban állít a járvány kitörése óta. A New York Times volt újságírója nem része a liberális mainstream-nek, talán ezért is könnyű ráragasztani különböző bélyegeket. Tény, hogy nem addiktológus, nem is orvos, vagy járványügyi szakértő (ilyet amúgy sosem állított), de mondjuk hülyének sem lehet mondani: a Yale-en szerzett alapdiplomát történelemből és közgazdaságtanból.

Berensonnak van egy saját hírlevele a Substacken „Az elhallgatott igazságok” címmel. Az itt publikált írásai a Covid járványt járják körül, főként az amerikai jobboldal körében népszerű járvány-szkeptikus szemmel. Többek között a kormányzati intézkedéseket és a fősodratú médiát kritizálja bennük Berenson, abból kiindulva, hogy

a járvány súlyosságát eltúlozzák, bizonyos tényeket elhallgatnak vagy háttérbe szorítanak, és felesleges félelemkeltéssel rávesznek olyan csoportokat is az oltakozásra, és itt főként a fiatal felnőttekről van szó, akik esetében gyakorlatilag nagyobb lehet a vakcináció mellékhatásai jelentette kockázat, mint a vírusfertőzésé.

Persze a Berenson-jelenséghez érdemes emlékeztetni magunkat az amerikai, vagy inkább angolszász kontextusra: az USA-tól Kanadán át Angliáig egyfajta politikai hitvitává fajult a Covid-kérdés, ahol a két oldal szinte versenyez abban, hogy ki tud szélsőségesebben oltás- és korlátozás-ellenes illetve oltás- és korlátozás/maszkviselés párti lenni. Ezért nem meglepő, hogy Berenson mondanivalóját a konzervatív média kapja fel, és a ballib sajtó írja le összeesküvés elméletként. Hozzáteszem, a hírlevél-bejegyzések alapján készült Elhallgatott igazságok a Covid-19-ről és a karanténról 1., 2. és 3. (Untold Truths about Covid -19 and Lockdowns) című puhakötésű füzetecskék azért megvásárolhatók az Amazonon – nyilván van rájuk kereslet.

Az egyik legutóbbi Substack-es bejegyzésében Berenson merész párhuzamba állította az AIDS járványt és a mostani koronavírus pandémiát, méghozzá egy igen specifikus szempont szerint: azt állította a szerző, hogy

annak idején a HIV-fertőzés kapcsán sem hangsúlyozták ki vagy egyenesen elhallgatták, hogy kik és miért a legveszélyeztetettebbek, és most a Covid világjárvány idején is valami hasonló történik szerinte.

Ezt az állítását egy ez év áprilisában a The Lancet nevű neves orvosi szaklapban publikált tudományos cikkre alapozza. Berenson leírja, hogy a publikációt jegyző brit kutatók mintegy 7 millió ember kórtörténetét nézték át, azt próbálván megállapítani, van-e összefüggés a túlsúlyosság és a Covid okozta súlyos, kórházi ápolást szükségessé tevő megbetegedések és halálozások között. A teljes populáció körében vizsgálódva, azt találták, hogy csak nagyon gyenge összefüggés van a megbetegedések súlyossága és a betegek súlya között. De arra a következtetésre jutottak, hogy ez annak tudható be, hogy az idősek körében, akik a kórházba kerülők illetve az elhunytak többségét alkotják, a túlsúlyosság nem jelent kiemelt kockázatot. Ezért a vizsgáltakat négy korcsoportra osztották: 20-39, 40-59, 60-79 és 80+ évesekre.

Ekkor viszont azt állapították meg, hogy a két legfiatalabb csoportban, azaz

a 60 évesnél fiatalabb páciensek között, gyakorlatilag a túlsúly volt a meghatározó kockázati tényező.

Ez a megállapítás az után is érvényes maradt, hogy több olyan tényezőre is megszűrték az adatokat, mint a dohányzás, a testtömeggel nem összefüggő betegségek és a szociális-gazdasági státusz.

Ami a legmegdöbbentőbb, hogy a szaklapban megjelent cikk szerint a súlyos kimenetelű Covid fertőzés esélye még azoknál is többszörös volt, akik nem számítanak elhízottnak, csak túlsúlyosnak, azaz akiknek a testtömeg indexe 40 és 60 között volt. Sőt, az adatok elemzése azt mutatta, hogy egy olyan 40 és 60 év közötti személy, akinek 35-ös a testtömeg indexe, ötször (!) nagyobb valószínűséggel került kórházba vagy halt meg, mint egy normál testsúlyú. A fiatal felnőttek és a súlyosan elhízottak körében a kockázat még ennél is nagyobb, állapították meg a tudósok.

Csakhogy, írta Berenson, ezt a cikket és a megállapításait, szinte alig ismeri valaki. Miközben már korábban is felvetődött (és Covidos betegek mellett dolgozó magyar orvos-egészségügyi dolgozó ismerőseim is állítják), hogy a túlsúlyos betegek nagyobb valószínűséggel kerülnek lélegeztetőgépre, az összefüggést nagyon úgy tűnik, elhallgatják, de legalábbis nem propagálják. Miért?

Berenson szerint politikai korrektségből.

Berenson leírta, hogy annak idején azt is elhallgatták egy idő után, hogy a HIV-fertőzés kockázata sokkal nagyobb a melegek és az intravénás droghasználók körében, mint az átlagos populációban. Attól féltek ugyanis, hogy egy ilyen megállapítás csak a homoszexuálisok és kábítószeresek stigmatizálására lenne jó. Csakhogy a tények elhallgatása valójában a kockázatnak csak minimálisan kitettek hiszterizálása, és a valódi veszélyben lévők veszélyérzetének elaltatása lett az eredménye. Berenson szerint ma valami nagyon hasonló történik a túlsúly és a Covid-kockázatok esetében. Mivel az ún. fat shaming, azaz a kövérek megszégyenítése „tilos,” még a tudományos közösség nagy része is úgy tűnik, úgy érzi, nem ildomos felhívni a figyelmet arra, hogy a kövérség óriási rizikófaktor a Covid fertőzés lefolyását illetően.

A fiatal népesség esetében, állítja Berenson, valószínűleg nagyobb a vakcináció okozta komplikációk veszélye, mint a megbetegedésé, kivéve, ha a páciens elhízott.

A publikáció megállapítja, hogy a 60 évesnél fiatalabbak között a fogyás lenne a legjobb módja a Covid megbetegedés kockázatának csökkentésére, talán még az oltásnál is hatékonyabb módon.

Berenson megállapította, hogy ahogyan az AIDS esetében, a Covidnál is „úgy döntött az egészségügyi establishment, hogy annak az őszinte megvitatása, hogy ki számít veszélyeztetettnek, beindítaná az áldozat-hibáztatást,” ezért inkább a szőnyeg alá söprik a tényeket. Ami azért is szomorú, tette hozzá, mert egy nagy csomó fiatal embert, akiknél minimális volt a súlyos megbetegedés veszélye, arra kényszerítettek, hogy karanténba vonuljanak, elvéve például több mint egy évnyi jelenléti oktatást az egyetemistáktól. Akiknek a körében, teszi hozzá a szerző, keserűen ironikusan a kényszerű otthonlét a komfortevést és a súlygyarapodást is magával hozta… „Itt lenne az ideje az igazmondásnak,” zárta bejegyzését Alex Berenson.

(Remény, a kemény)

Régi vita, hogy van-e az állatoknak lelkük. A hívő emberek egy része szerint nincs, mások Assisi Szent Ferencre, Aquinói Szent Tamásra vagy éppen Szent II. János Pál és Ferenc pápára is hivatkozva azt mondják, van, még ha nem is feltétlen „olyan” lelkük, mint az embereknek. 

Az, hogy az állatok is Isten teremtényei, nem kérdéses, és már a Példabeszédek könyvének a bölcs és a bolond viselkedéséről szóló részében is az szerepel, hogy „Az igaz törődik még állatjának kívánságával is.” Később, a keresztény egyházakban a lovak megáldása általános szokás volt a középkorban.

Mindez persze két szempontból sem csak elméleti vita. Egyrészt fontos azért, mert az, mit és hogyan gondolunk a törődésünkre bízott állatokról, meghatározza azt, hogyan bánunk velük.

Az állatvédelem és az állati jogok elismerése a modern korban teljesen bibliai alapú.

Másrészt azért sem mindegy, hogy hisszük-e, az állatok hozzánk hasonlóan érző és gondolkodó, azaz lélekkel bíró lények-e, mert ez határozza meg, bízunk-e abban, még találkozunk velük, ha már nem lesznek.

Első kutyám, Lala 12 éves koromban került hozzánk. Nem használom azt a szót, hogy „kaptam” a kis ebet, mert idegenkedem az elképzeléstől, mely ajándékként vagy tárgyként tekint egy olyan zseniális, emberszerű jószágra, mint a kutya. Nem: a jutalom számomra az volt, megmenthettem az Illatos útról egy kölyköt, és vállalhattam, persze édesanyámmal együtt, az egész életen át tartó gondoskodást róla.

Jó pár év múlva érkezett hozzánk „az öregember,” Remény, egy már akkor is idős, vak kutya, akit hosszú éveken át kikötve tartottak és éheztettek. Egy kutyamentő egyesülettől fogadtuk örökbe, és mit ne mondjak, nem kellett tülekedni érte.

A helyzet az, hogy évekig senkinek sem kellett:

már eleve hátrányos helyzetét még az is rontotta, hogy fekete és viszonylag nagytestű.

Nehéz elhinni, de az öreg fickóval gyakorlatilag szemernyi gondunk nem volt. Pár nap alatt szobatiszta lett a 12 év körüli, ivaros kan kutya, megtanult farkat csóválni, örülni, játszani, és néhány hónap múlva póráz nélkül (!) is lehetett sétáltatni.

Ennek négy éve már, és sajnos kutyánk, aki azóta az én kutyám lett (a lökött pumit, Lalát, édesanyámnál hagytam) már nem a régi. Matuzsálemi kort ért meg, és ez meg is látszik. Hirtelen mindene „elromlott.” Már alig eszik, nehezen jár, és nem tudja tartani a vizeletét. Hosszas kivizsgálások és kezelések után nagyjából az derült ki, hogy nincs már igazán mit tenni, csak enyhíteni lehet néhány tünetét, és megakadályozni, hogy fájdalmai legyenek. Gyógyszerekkel, speciális diétával és mostantól kutyapelussal él, és minden napnak örülünk, amíg itt van.       

(Remény, országos barátjával, Bab cicával)

Ez a kutya mindent tud, és mindent érez. Egyelőre elfogadja a helyzetét, bölcs és az emberben feltétlenül bízó rezignáltsággal. 

Lehet, hogy még hosszú hónapjai vannak hátra, talán egy év is, ki tudja. De nagyon nehéz arra gondolni, hogy döntést kell majd hoznom a sorsáról, ha majd szenvedni látom. Akárhogy is nézzük, egy állat esetében is felmerül a kérdés: kegyes vagy kegyetlen dolog az eutanázia. Ráadásul itt fel sem merül, mint az emberek esetében azokban az országokban, ahol az eutanázia bizonyos formái megengedettek, hogy az érintett maga hozná meg a végső és végleges döntést.

Nem tudom, hogy Reménynek csak ez a földi élet adatott, vagy a paradicsom előtte is nyitva áll-e. Remélem, hogy az utóbbi a helyzet, és miután majd egyszer eljön számára a vég itt lenn, még találkozunk. 

Akárhogy is, ahogy szokták mondani, a Remény hal meg utoljára! 

Szinte hihetetlen, de végre kinyitott a főváros, és újra élvezhetjük az éttermek, bárok színes kínálatát. Sok minden változott az elmúlt 1-1,5 év alatt: sokaknak sajnos a bezárás mellett kellett dönteniük, de találhatunk új, frissen nyitott helyeket is. Új cikksorozatomban szeretném bemutatni az én személyes kedvenceimet, alkalom és árkategória szerint csoportosítva. A legszebb és legmenőbb, -  magasabb árkategóriás - helyekkel szeretném kezdeni, amik minden alkalmat különlegessé tudnak varázsolni. Ma tehát arra a kérdésre válaszolunk: hová menjünk ha egy kicsit extrázni szeretnénk?

Twentysix

Mediterrán dzsungel, oázis a város szívében: nagyjából így lehetne jellemezni az egyik legérdekesebb belvárosi beülős helyet. A Twentysix a Király utca egyik turista csalogatója, azonban sokkal több mint egy egyszerű étterem. Különböző tereivel lehetőséget ad az egyéni rendezvények szervezésére, sportolásra, kávézásra, vagy akár a napi bevásárlás elintézésére. Az étlap és az itallap sem csak a megszokott klasszikusokat tartalmazza: saját koktélokkal, és különleges ajánlatokkal várják a betérőket. Ha egy kicsit kiszabadulnánk a betonrengetegből, a Twentysix egy igazán nem mindennapi módot kínál a feltöltődésre.

St. Andrea Wine & Skybar

A tetőteraszos helyek mindig nagy közönség kedvencek, hiszen ki ne szeretne a város látképében gyönyörködni, egy hűsítő koktél társaságában? Budapesten több alkalmas jelölt is van erre a pozícióra, de az én személyes kedvencemmé a St. Andrea Skybar vált. A város szívében, a Vörösmarty téren található a hely, ami nem csak könnyen megközelíthető, de a tetőteraszra felérve az összes belvárosi látványosság szinte karnyújtásnyi távolságúnak érződik. Mind nappal, mind napnyugta után fantasztikus élményt nyújt a kilátás, de emellett a hangulatért a kellemes zene, és az egyedi menü gondoskodik. Vodka szódát vagy Mojitot nem találunk az itallapon: helyette csupa egyedi, budapesti látványosságokról elnevezett koktéllal várják a vendégeket. A desszertekről pedig inkább ne is beszéljünk... 10/10.

Á la Maison

Ha "fancy" helyekről beszélünk, akkor mindenképp kell egy bruncholós hely a listára, hiszen a villásreggeli mint olyan az elmúlt évek során igen népszerű lett. Nagyon sok reggeliző hely várja a vállalkozó kedvűeket, de közülük is az egyik legszebb az Á la Maison. Már két helyszínre is lehetőségünk van asztalt foglalni, - Pesten a Szervita térre és Budán az Apor Vilmos térre - de mindkettő biztosítja a tökéletes brunch élményt. A letisztult design, esztétikus tálalás, és a finom ízek kombinációja teszi igazán különlegessé az Á la Maison-t, ahol a klasszikus tojásos reggeliktől kezdve az édes, gyümölcsös fogásokig mindent megtalálunk. 

Tom George Osteria

A Bazilika környékén szinte az összes helyet felsorolhattam volna, hiszen sok különleges étterem és bár található ott, de a személyes kedvencemmé a Tom George Osteria vált. A Bazilika látványában gyönyörködve egy nagyon finom menüsort kóstolhatunk végig, és itt is igazán extra koktél különlegességek várják a vendégeket. A vacsorához a pezsgő belváros élménye társul, és az ott dolgozók kedvességét is meg kell említenem, mert sok esetben egy negatív élmény el tud rontani egy egész éttermet. Ha egy igazán központi helyen található, de mégis barátságos helyet keresünk, bátran ajánlom: a pizza isteni!

Kezd magára találni az albérletpiac: lassan de biztosan drágulnak az albérletek országos szinten. Mégis: közel sem ott tartunk, mint egy évvel ezelőtt. A KSH - ingatlan.com májusi lakbérindexe szerint

országosan 1 százalékkal, Budapesten pedig 1,1 százalékkal emelkedtek az átlagos bérleti díjak áprilishoz képest, a múlt év azonos időszakától azonban még 2 és 3,8 százalékkal maradtak el.

Az idősebbek most irigykedve nézhetnek azokra az egyetemistákra, akik most szóródnak szét a nagyobb városok egyetemei között, hiszen ők idén nyáron sokkal alacsonyabb albérlet árakkal számolhatnak.

A járványhatás visszahúzódásával folytatódik az élénkülés az albérletpiacon, amely most kanyarodik rá a nyári főszezonra, amikor a diákok egy része a szeptemberi iskolakezdéshez keres magának lakást - áll az ingatlan.com friss elemzésében. Ebből a KSH-ingatlan.com lakbérindexének májusi eredményei mellett kiderül az is, hogy június végén Budapesten, a megyeszékhelyeken és a kisebb városokban mennyiért kínálták a kiadó lakásokat.

Éves összevetésben még mindig a negatív tartományban van a lakbérindex országosan 2 százalékkal, ami leginkább a fővárosban tapasztalt bérletidíj-csökkenésnek köszönhető. Tavaly június végi 150 ezres budapesti átlagos lakbérszinthez képest most 140 ezer forintos az átlagos albérletár a fővárosban, ami 9 százalékkal alacsonyabb mint egy évvel ezelőtt.

- mondta Balogh László, az ingatlan.com vezető gazdasági szakértője.

Január és június közepe között a kiadó lakások iránti érdeklődések alapján ötéves rekord született: 2016 óta nem volt a mostanihoz hasonló kereslet, ami annak fényében is igen izgalmas, hogy a kínálat is sokkal sokszínűbb és bőségesebb az öt évvel ezelőttihez képest.

Békeidőben, vagyis koronavírus-járvány mentes időszakban, sosem volt még ilyen széles a kínálat júniusban. Igaz, tavaly a mostaninál több kiadó lakásból lehetett válogatni, de akkor a járványhatás torzította az összképet. Egyrészt rengeteg, korábban turistáknak rövid távra lakás került a piacra, emellett a diákok kereslete is visszafogottabb volt az online, illetve hibrid oktatás miatt

- mutatta be a piaci helyzetet Balogh László. A szakember azt is elmondta, hogy az egyetemisták és a kiadó lakások iránt érdeklődők az idei albérletszezonban kivételes helyzetben lesznek a nagy kínálat miatt.

A frissen költöző egyetemisták malmára hajtja az is a vizet, hogy azok a lakások, amik eddig airbnbként működtek, több, mint 70%-ban inkább állandó lakhellyé alakultak. 

Az átlagos budapesti bérleti díj a budapesti kínálati piacon június végén 140 ezer forint volt. A legolcsóbb kerületek közé tartozott a X., a XX., a XXI. és a XXIII. kerület, ezeket a városrészeket egyaránt 120 ezer forintos havi bérleti díj jellemezte. A másik véglet a II. és az V. kerület, ahol 180 ezer forint volt az átlagdíj.

A Budapesten kívüli piacot nézve kiderül, hogy az egyetemvárosok közül Debrecenben, Győrben és Szegeden egyaránt 110 ezer, Pécsett pedig 100 ezer forintos áron kínálták kiadásra az ingatlanokat.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

Milyen megkülönböztetések érik a cigány közösségek tagjait a mindennapokban? Milyen lehetőségeik vannak a kitörésre? Mennyit is ér pontosan a külső segítség? Mi a helyzet a külhoni, magyar ajkú cigány közösségek viszonyával a Magyarországon élő közösségek tekintetében? Forgács István, független romaügyi szakértő volt a vendégünk.

Ön szerint van-e, illetve éri-e megkülönböztetés a mindennapokban a cigányokat? Továbbá rosszabb esélyekkel indul-e egy cigány egy állásinterjún csak a származása miatt?

Ez egy nagyon egyszerű kérdés, azonban erre nem lehet egyszerű választ adni. Az biztos, hogy ma Magyarországon még mindig van hátrányos megkülönböztetés, nagyon nehéz olyan cigány embert olyan cigány közösségben találni, aki saját környezetében vagy saját maga még ne tapasztalt volna meg ilyen megkülönböztetést. Igazából ennek a formája, a mértéke az, ami érdekes lehet, illetve tendenciákat kellene vizsgálni. Én magam azt gondolom, hogy ez az elmúlt 6-8-10 esztendőben egyértelműen visszaszorulóban volt, de ettől függetlenül lehetnek olyan térségek, ahol az ott élők ezt nem feltétlenül így ítélik meg. Általánosan nagyon nehéz megállapításokat tenni, hogy kevesebb megkülönböztetés éri-e most a cigányokat Magyarországon, mint korábban, ez a dolog talán változott, de mondom, ez borzasztóan szubjektív. Nagyon nehéz ebben objektív szempontok alapján bármit is mondani. Én a saját megítélésem szerint,

cigány emberként azokban a közegekben, ahol én mozgok, én dolgozom, ott megnőtt azoknak a visszajelzéseknek a száma az elmúlt évek során, amelyekben egyre többen érzik úgy, hogy ez a dolog visszaszorulóban van.

Mik a fő sztereotípiák, és mit gondol, hogyan alakultak ezek ki?

Gyakorlatilag a sztereotípiák nagyon klasszikusak, és tulajdonképpen bármilyen egyszerű dolog rá tud ezekre erősíteni. Azt látni kell, hogy a cigány közösségekben élő fiataloknak a száma egyértelműen nő. Ezek a fiatalok a saját környezetükben, egy adott településen, iskolában, fiatal munkavállalóként bárhol, nyilvánvalóan saját maguk szolgáltatnak inputokat, annak a környezetnek, amelyik körül veszi őket. Hogy ezek az inputok milyenek, nyilvánvalóan a közvetlen környezet tudja megítélni.

Klasszikusnak tekinthető, hogy a cigányok nem szeretnek dolgozni, erre rácáfol az, hogy az elmúlt néhány év egyértelműen segítette a cigány közösségekben azokat, akik megpróbáltak elhelyezkedni a munkaerőpiacon.

Sokan vannak, akiknek ez sikerül is. Ugyanakkor az, hogy az együttélési normák, az együttélési nehézségek hogyan lehetnének meghaladhatók, mindenképpen szükség lenne arra, hogy helyi szintekről beszéljünk. Vannak helyek, ahol ez könnyebb, vannak helyek, ahol ez nehezebb. Nagyon egyszerű, és nagyon sztereotíp azt kimondani, hogy a cigányokkal nehéz együtt élni. Én hiába hoznék erre cáfolatként rengeteg települést, ha valaki azt mondja, hogy elég megnézni néhány héttel ezelőtt, hogy mi történt például Jászladányban, ami ugyancsak ráerősít arra a sztereotípiára, hogy cigányokkal nem könnyű együtt élni. Nehézkes ilyen formában ennek is a megítélése. Az, hogy vannak sztereotípiák, az teljesen egyértelmű, viszont azt is had mondjam el, hogy nagyon sok helyen tapasztalom azt, hogy a cigányokat körül vevő környezet örömmel éli meg, ha ezek a sztereotípiák nem igazolódnak be vagy ha kellemesen lehet csalódni.

Úgy tapasztalom, hogy ezeket a sztereotípiákat leginkább a roma értelmiségiek tartják sérelmesnek. Egy szélesebb roma réteg viszont kevésbé foglalkozik ezzel. Hogyan gondolkodnak erről a cigány közösségekben?

Az az igazság, hogy a cigány értelmiség talán okkal hiheti azt, hogy neki ebben van feladata és missziója, hogy ezek ellen a sztereotípiák ellen küzdjön. Ebből adódóan érezheti és gondolhatja azt, hogy ezek fontos dolgok és ezeket folyamatosan a közbeszédbe kell hozni, ahogyan a sztereotípiák elleni küzdelmet is. Azt gondolom, hogy ez valóban vállalható feladat a részükről. Ugyanakkor a mindennapok szintjén lehetséges, hogy van rengeteg olyan cigány közösség, ahol ezekkel kevesebbet foglalkoznak. Vagy ami esetleg még érdekesebb, számos olyan cigány közösség van ma már, ahol nem a sztereotípiák ellen küzdenek, hanem megpróbálnak

az adott közösségek az ő közösségükben meglévő sztereotípiákat erősítő egyes jelenségekre úgy reagálni, hogy saját maguk próbálnak tenni azért, hogy ezek ne legyenek minden esetben a közösség minden tagjára általánosíthatók.

Ez szerintem legalább annyira szükséges, mint amikor értelmiségiek úgy gondolják, hogy a társadalom egészét kéne érzékenyíteni ebben a témakörben. Sőt, lehet, hogy ez még eredményesebb is tud lenni, mert ezzel a helyi közösségekben tudnak a többségi társadalom számára közvetlen hatást kifejteni. Ami könnyebben megérthető, könnyebben feldolgozható, és hosszabb távon nyújthat befogadást, könnyebb együttélést.

Az integráció vagy asszimiláció mindig érzékeny kérdés. Ön milyen utat tart kívánatosnak a romák számára? Erősebb integrációt vagy nagyobb önállóságot?

Azt gondolom, hogy nem kell félteni a cigány közösségeket az önállóságtól. De előbb el kellene oda jutni, hogy az önállóságot sikerüljön ezeknek a közösségeknek jól értelmezniük.

Hogyha a közösség saját maga a saját érdekeit meg tudja fogalmazni, és ennek érdekében saját maga próbál meg cselekedni, nem feltétlenül csak a külső segítséget várni, akkor ez a fajta önállóság, egy konstruktív önállóságot fog jelenteni.

Sokan vannak, akik szélsőségesebben gondolkodnak, és attól félnek, hogyha a cigány közösségek olyan öntudatra ébrednek, akkor az a társadalomból való kilépésüket hozná magával, ami egyébként egy veszélyes dolog, és itt beszélnek cigány nacionalizmusról is. Én ettől személy szerint annyira nem tartok. A cigány közösségek többségét el lehet oda juttatni, hogy saját, helyben meglévő identitást tudjanak megfogalmazni úgy, hogy abban konstruktivitás szülessen, és megpróbáljanak tenni saját magukért. Az mindenképpen egy jó dolog, ha ez előmozdítható. Szerintem az asszimiláció nem értelmezhető harminc-negyven-ötvenezer fős települési szintek alatt. Pont abból adódóan, hogy az asszimilációhoz nagyvárosi környezet kell, befogadó közeg kell. Olyan sémák, protokollok, életkörülmények biztosításának megtalálása, amelyek könnyebbé teszik az asszimilálódni vágyó embernek az asszimilációt. Ez kisebb közösségekben nem lehetséges, mert ha a helyi cigány közösség teljes mértékig is kiveti magából azt, aki meg akarja tagadni a cigányságát, és bele akar olvadni a többségi társadalomba, az nem biztos, hogy a többségi társadalomban megtalálja azt, ami neki ezt az asszimilációt fel tudná kínálni. Az a gond, hogy ebben a dologban, mint például az integráció, asszimiláció, felzárkózás, nagyon sok a fogalmi zavar, nagyon sokan sokféle képpen értelmezik ezeket a fogalmakat, és ez is gátja annak, hogy meg lehessen határozni, hogy egyes fejlesztési programokhoz milyen célokat kellene hozzárendelni. Az asszimiláció azért sem működik, mert a rasszjegyekből, bármi egyébből adódóan a többségi társadalom nem is nagyon várja el azt, hogy cigány emberek tízezrei, százezrei adják fel az etnikai identitásukat egyik napról a másikra és próbáljanak meg eltűnni, beolvadni. Ez ilyen formában nyilván nem történhet meg. Én sokkal inkább bíznék abban, hogy

a nagyobb településeken az integráció fogalmát jól értelmező cigány közösségekből érkező emberek úgy tudnak a saját cigány közösségük részei maradni, hogy közben szabad átjárásuk van a többségi társadalom által megélt helyi viszonyok közé is, úgy, hogy a különbözőség senkit nem zavar vagy senkit nem bánt.

Ha ez előmozdítható, akkor az mindenképpen egy jó dolog. Illetve nagyon fontos még az is, hogy ennek egy húzó ereje kellene, hogy legyen, a helyben meglévő közösség irányába. Hozok egy nagyon konkrét példát, negyven év fölötti cigány asszony, aki leérettségizik, éjszakai műszakban árván maradt gyerekekkel foglalkozik, helyi közösségben segít, helyi roma közösséget próbál előre felé vezetni, ő rá nem mondhatjuk, hogy asszimilálódott volna. Ugyanakkor jó példát mutat azzal, hogy negyven év felett leérettségizett, azzal, hogy több műszakot vállalt, és mindent megtesz  a saját maga és a családja boldogulása érdekében, mindazonáltal nem törekszik erőszakkal arra, hogy ő mindenképp asszimilálódhasson, hiszen nehezen tudna asszimilálódni az őt körül vevő környezetbe. Ő meg tudja találni annak az egyensúlyát, hogy a saját cigánysága megmaradjon, meg tudja találni azt az utat, amiben ő olyan erőforrásokat tud felhasználni, amelyekben az ő saját helyzete jobbá válik, és az ő társadalmi felzárkózása, mint egyén, előmozdítható. Viszont neki, ha van rá lehetősége, hogy példát mutasson a helyi közösségben a többség számára, akkor neki megnőhet a felelőssége, és egyfajta húzó erőként jól hathat ott helyben másokra is.

Ön hogyan vélekedik erről, hogy a cigány értelmiségieknek kötelességük, hogy a közvetlen környezetükben azoknak az embereknek, akikkel minden nap találkoznak, pozitív példát mutassanak a cigányságra tekintettel?

Ez is egy összetett kérdés. Először is a cigány értelmiség nagyon sokáig a kizárólagos missziójának azt tartotta, hogy a cigány közösségek emancipációja érdekében felvállaljon egyfajta küzdelmet a mindenkori hatalom, a többségi társadalom általános sztenderdjeivel kapcsolatosan. Ebben benne volt az, hogy

a mindenkori cigány értelmiség, legyen az száz, százötven, kétszáz ember, úgy érezte, hogy nagy rendszereket kell megváltoztatnia, és ehhez kimondottan magas szinten próbált megmozdítani folyamatokat.

Nyilván ők nehezen jutnak le a helyi közösségekbe, nehezebben tudnak helyi közösségi érdekeket szolgálni, miközben pont azért, mert a nagy általános rendszerek megváltoztatásához szükségük van az alsóbb rendszerekből érkező inputokra is. Elég gyakran jelennek meg országos horderejű események kapcsán vidéki közösségekben. Ilyen formában nekik, bármi, ami helyben történik, egyfajta eszköz ahhoz, hogy az országos vagy magasabb szinteken megváltoztatni kívánt folyamatokat próbálják meg gyorsítani és erősíteni. Ugyanakkor a helyi igényeket, a mindennapok helyi igényeit, ők ebből adódóan nem nagyon fogják tudni kezelni illetve nem gondolják úgy, hogy az az ő helyi dolguk lenne, ott, adott településeken. Ez azzal jár, hogy néhány száz ember, mint cigány értelmiség, nem aprózhatja el a saját tudását és a saját erőforrásait arra, hogy több cigány telepen megpróbáljon helyi-mindennapi gondokat kezelni. Ebből adódóan én nem is várom el ettől a cigány értelmiségtől, hogy helyi közösségi szintű problémákat próbáljon meg a mindennapok során segíteni. De akkor azt megfogalmaznám, hogy a nagy rendszerek és az általános gondolkodásmód átalakításának a szándéka mellett, esetleg felmerülhetne az, hogy mik lennének azok a dolgok, amelyek cigány közösségekben is megjeleníthetők a tudatosabb gondolkodásmód érdekében. Felvállalható feladat, például ha a közbeszédbe behoznánk azt, hogy

nem szabad egységesen gondolkodni a hazai cigányságról, hanem helyi cigány közösségek jó vagy rossz gyakorlatait kellene folyamatosan magunk előtt látni, és azokra reflektálni.

Hogy hogyan kéne tenni azért, hogy azok más helyen ne legyenek követendő rossz példák.

Az elmúlt évtizedekben melyek voltak azok a programok, amelyek a legjobban szolgálták a cigányság javát, és melyek voltak azok, amelyek a legkevésbé?

Ez is olyan kérdés, amiben nagyon nehéz bárkit bármiről meggyőzni. Azt gondolom, hogy az első, borzasztóan fontos alapvetés az az volt, amikor lezajlott az a küzdelem, hogy lehet csak segélyalapú, szociális típusú kulturális önazonosságot erősítő, felzárkózás-politikával eredményt elérni, vagy minden áron a munkába kényszerítés, a helyi közösségekben a normákhoz való igazodásnak az elvárása, ill. egyfajta rendpárti hozzáállás segíthet-e valójában azon, hogy mi történjen a cigány közösségekben. Ez két különböző megközelítés. A baloldali kormányok könnyebben fordultak abba az irányba, hogy ezek a közösségek a tehetetlenség mellett, elsősorban külső támogatásra szorulnak. Ebből adódóan a kulturális önazonosságuk megerősítése, a segélyalapú támogatás, a deprivált helyzetekből való támogatás lenne az első lépés ahhoz, hogy ezek a közösségek tudjanak valamire jutni. A másik megközelítés viszont azt mondta, hogyha felkínálunk olyan eszközöket, erőforrásokat, amelyek alapján önállóan is képesek lehetnek a gazdasági-társadalmi felzárkózás részévé válni, akkor nézzük meg, hogy ez miképpen vezet eredményre. Az utóbbi tíz év ennek a megoldásnak kínált teret, különböző eszközöket. Továbbá próbálta a közgondolkodásba, közbeszédbe, akár rajtam keresztül is, az egész kérdést olyanná tenni, hogy ne csak fekete-fehér megközelítés legyen. Hogy „munkahely-segély”. Hanem értsük meg azt, hogy a gazdasági-társadalmi alapú felzárkózás, az egyszerre szolgál rengeteg érdeket, helyben a cigány közösségét, a cigány emberét, sőt az egész ország érdekét, ehhez viszont

szükség van arra, hogy a meglévő nagy rendszerekben olyan feltételek álljanak rendelkezésre, amelyekkel ezek az emberek a gazdasági-társadalmi alapú felzárkózás részévé tudnak válni.

Hadd mondjak egy konkrét példát, ha a hazai szakképzés fejlesztése segít abban, hogy egészen fiatal korbán cigány fiatalok munkába tudjanak állni, akkor az mindenképpen egy komoly segítség és annak nincs etnikai színezete. Ha a kormányfő azt mondja, hogy január elsejétől huszonöt év alatt nem kell adót fizetni, akkor szakképzett cigány fiatalok nagyon nagy számban kerülnek sokkal kedvezőbb helyzetbe, mint ahogy korábban voltak. Ez mindenféleképpen segítség. Ha van ingyen étkezés, van ingyenes iskolai tankönyv, az mind olyan eszköz, amely etnicizálás nélkül segít, tehát anélkül, hogy kimondanánk, hogy ezek a cigányokat segítik. Ezek elsősorban a huszonöt év alatti cigányoknak nyújtana segítséget arra, hogy majd a későbbiekben, a lehető legkorábban elhelyezkedjenek a munkaerőpiacon. Nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni azt, hogy van igazság abban is, hogy mások úgy vélik, hogy képessé kell tenni ezeket a közösségeket arra, hogy olyan fiatalokat tudjanak kibocsátani magukból, akik megfelelnek ezeknek az elvárásoknak. A családi pótlék bármilyen formában való megemelése, mint a jelen pillanatban a legaktuálisabb vitakérdés, úgy vélem, hogy érdemes arra, hogy vitatkozzunk róla, ugyanakkor nem lehet kizárólagosan a családi pótlék növelés vagy az alapjövedelem bevezetésének a gondolata egyfajta megoldást kínáló folyamat. Én abban hiszek, ha hosszú távon próbálunk meg felzárkóztatni embereket, akkor ahhoz olyan tudásképességeket kell adnom a számukra, amelyek hosszú távon felhasználhatók és megtarthatók.

Ön hogyan látja, milyen hatással volt a járvány a cigányságra, ha volt rájuk, a többségi társadalomtól különböző hatása?

A cigány közösségek, főleg vidéken, főleg a gazdaságilag nehezebb helyzetben lévő térségekben sokkal zártabbak, mint a nem cigány közösségek. Ez azt jelenti, hogy egy járványhelyzet azt hozza magával, hogy az ott megjelenő vélemények, az ott megjelenő bármilyen megítélése a járványnak, az sokkal erősebben marad bent a közösség egészében, mint a többségi társadalomban, ebből adódóan nehezebb is azt megváltoztatni. Tehát, ha egy cigány közösségben, egy komoly véleményvezér úgy gondolkodik, hogy a koronavírus az nem hat a cigányokra, és nem kell tőle félni, akkor nagyon sokan úgy fogják gondolni, hogy ettől egyáltalán nem kell tartaniuk. Ha valahol egy roma vezető úgy gondolkodik, hogy márpedig ő nem fog regisztrálni, és nem kéri a vakcinát, akkor nagyon sokan fogják őt helyben követni, mert ez tűnik az egyszerűbb megoldásnak.

Mindenféle változástól tartanak ezek a közösségek, úgy gondolják, hogy nincsenek rá felkészítve, úgy gondolják, hogy nem kapnak elég információt és segítséget ahhoz, hogy ők el tudják dönteni, hogy mi a jó a számukra.

Ebből adódóan inkább a nemcselekvés irányába fordulnak, ami pont egy ilyen járványhelyzetben sajnos magával hozza azt, hogy ezekben a közösségekben későn eszmélnek az emberek, és tragédiák kellenek ahhoz, hogy a közösség megijedjen, és úgy gondolják, hogy most aztán már nekik segítségre van szükségük, de akkor azonnal. Azzal is tisztában kell lenni, hogy a regisztrációhoz elsősorban elektronikus technikai eszközök kellettek. Ezek sem olyanok teljes mértékig, amelyek ne lennének meg minden cigány közösségben, tehát nem mondhatjuk azt, hogy ne lehetne orvosolni ezt. Azonban ahhoz, hogy tudatosabban álljanak hozzá a közösségek bármilyen komolyabb járványhoz, ahhoz az kellene, hogy helyben az a gondolkodásmód ne csak megjelenjen, hanem erős is kell, hogy tudjon maradni. Ha ezek nem történtek meg, akkor mindenképpen kell a kívülről jövő segítség. Konkrét példát hadd mondjak, Tiszabura közösségben kimondottan nagy a  cigányok száma, gyakorlatilag egy cigány településről kell beszélnünk, ha ebben a faluban a cigány polgármester minden erejével azon küzd, hogy regisztráljanak a cigány emberek és vegyék fel az oltást, akkor az, véleményem szerint mindenképpen egy méltányolandó misszió. Viszont még akár ő maga is azt tapasztalhatja, hogy nagyon sok a kétkedés, és ő saját maga sem biztos, hogy elég ahhoz, hogy mindenkit meg tudjon győzni arról, hogy ezzel a dologgal foglalkozni kellene. Van ebben egyfajta maradiság, aminek a megváltoztatása nagyon nehéz ezekben a közösségekben.

Hogy látja a külhoni területeken élő, magyarajkú cigányság helyzetét? Hogyan viszonyulnak ők a magyarországi közösségekhez?

Ez egy borzasztóan izgalmas kérdés lesz a következő évek során. Az a probléma, hogy jelenleg nem nagyon vannak érdemben megvitatható történések. A határon túli magyarajkú cigány közösségeknek, egy-két kivételtől eltekintve nagyon kevés kapcsolódása van a honi cigány közösségekhez, viszont ez a jövőben, amennyiben a kormányzat ezt felvállalná, azt gondolom, hogy egy nagyon izgalmas mozgástér lehetne, ahol nagyon sok, kimondottan a helyi közösségek kulturális identitását erősíteni képes, jó input érkezhetne. Ez az a terület, amely egyébként arra vár, hogy felfedezzük, foglalkozzunk vele. Mindenképpen érdemes arra, hogy erre a későbbiekben akár egy konkrét stratégia szülessen, és nézzük meg azt, hogy a határon túli magyarajkú cigány közösségek hogyan lehetnének megerősíthetők, mind a magyar, mind a cigány identitásukban, elsősorban a Felvidéken, vagy éppenséggel Erdélyben.

Az interjút készítette: Tóth Marcell

Portréfotó: mandiner.hu

Elég régóta nem értem a kvantumfizikát. Sőt, bátran mondhatjuk azt, hogy egyetlen olyan momentumot sem tudok felmutatni az életemből, amely során valamely hozzáértő egyén egy pillanatra is világot tudott volna gyújtani az elmémben a téma kapcsán. Ennek ellenére lelkesedéssel ötvözött rajongásom a kettőnk megismerkedése óta töretlen.

Ezen lelkesedéstől űzve kutatom az információkat folyvást, naivan reménykedve abban, hogy egy szép napon mégiscsak a téma laikus szakértőjévé avanzsálódhatok. Így bukkantam ama lenyűgöző jelenségre is, melyet az alább következő sorokban részleteznék.

A prominens hozzáértők berkeiben évek óta kering egy bizonyos fogalom, amelynek neve: kvantumdarwinizmus. Ezen figyelemreméltó elmélet legalapvetőbb, rendkívül leegyszerűsített tézise a következő:

az általunk érzékelt objektív valóság valójában nem más, csak az Isten által hajigált dobókockáknak az univerzum szövetén keletkeztetett lenyomata. Izgalmas, ugye?

De haladjunk szépen sorjában, a magát kockavetéssel szórakoztató Teremtő a gondolatfolyam végső állomásán található csak, előtte még sok mindent meg kell értenünk.

Tehát, mint az talán sokak számára ismeretes lehet, a világ s annak szabályszerűségei nem egy és ugyanazon modell segítségével írhatók le.

A szabad szemmel látható vagy úgynevezett „nagy tárgyak” különböző attribútumainak vagy szabályszerűségeinek megállapításához a fizika törvényei szükségeltetnek, ilyen valaminek az egyértelmű sebessége vagy tömege.

A világunk szabad szemmel nem látható, a valóság eleddig ismert legapróbb alkotóelemeit jelentő síkon pedig a kvantumfizika szabályszerűségei érvényesülnek.

Ezen kvantumelmélet gyakorlatilag összeegyeztethetetlen a hagyományosként aposztrofált fizikai modellekkel, ez az összeegyeztetés pedig a modern fizika szemüveges, tyúkmellű fegyverhordozóinak leghőbb vágya. Ennek a kérdésnek a helyes megválaszolása valóban a tudományos világ Kylie Jenner-jévé emelné a válaszadót, azonban hiába minden igyekezet, kerek száz esztendeje bíbelődünk a kérdéssel válaszok nélkül.

A kvantummechanika ugyebár elméleti valószínűségekkel foglalkozik, az általunk ismert és használt fizikai rendszerekben szereplő objektumoknak pedig állandó, s állandóságuknak köszönhetően könnyedén kiszámítható tulajdonságaik vannak. Ezek egyszerű, lineáris, sőt, majdhogynem newtoni-ként definiálható rendszerek, a kvantumvilágban azonban teljesen mások a játékszabályok. Most kezdődik az igazán izgalmas rész.

Tehát, eme sokat emlegetett bizonyos világban a részecskéknek egy időben több állapotuk is lehetséges, amelyek már a mérés következtében megváltozhatnak vagy összeomolhatnak. Ezt hívjuk szuperpozíciónak, no nem az összeomlást, hanem a kvantumrendszerek azon ritka és szokatlan képességét, hogy a részecskéi egyszerre több állapotban is tartózkodhatnak. Eme bizonyos szuperpozíció következtében fonódnak össze a kvantumállapotok.

Ezeknek az állapotoknak a felbomlása az úgynevezett dekoherenciához vezet, amikor is a résztvevő részecskék kibillennek az addigi kvantumállapotból, és átlépnek a klasszikus fizika különböző dimenzióiba. Ez mit is jelent?
Ha hajlandóak vagyunk elfogadni a kvantumelméletet, akkor az azt jelenti, hogy az általunk ismert és tapasztalt világ egyszerűen nem létezik.

A kvantumvilág puszta létezése már a természetéből fakadóan nem megismerhető és nem bizonyítható. Az 1901-ben napvilágot látott Werner Heisenberg által felfedezett határozatlansági reláció azon szabályszerűségre mutat rá, miszerint egy adott részecske tulajdonságai egyszerűen nem állapíthatók meg pontosan, mert eme tulajdonságokra már maga a mérés is jelentős befolyással bír.

Tévedés ne essék, a kvantummechanika koppenhágai interpretációjának egyik szülőatyja nem magát a módszertant, de még csak nem is a méréseket kritizálta, egyszerűen csak rámutatott arra, hogy a rejtett változók ismerete nélkül képtelenek vagyunk megjósolni, hogy mi fog történni, viszont, eme rejtett változók már a megfigyelés hatására megváltoznak, vagy pedig a könnyedén monitorozható fizikai valóság részévé válnak. Ez mit is jelent?

Akármilyen emészthetetlennek tűnik is, ez bizony arra enged következtetni, hogy

a kvantumvilágot pusztán annak megfigyelése teszi a fizikai világ részévé.

Mielőtt azonban végleg meggyőznék minden érdeklődőt arról, hogy Rick és Morty kalandjai valójában dokumentarista jelleggel bírnak, gyorsan leszögezném, hogy a megoldás nem ilyen egyszerű. Az észveszejtő dilemmára adható egyik lehetséges válasz pedig a részemről újonnan megismert kvantumdarwinizmusban rejlik.

Éldegél a földön egy lengyel elméleti fizikus, név szerint Wojciech H. Zurek, aki egy új narratívát vezett be a kvantumelmélet problematikáiról szóló diskurzusba.

A vörös göndör fürtök borította kivételes koponyából olyan gondolatok láttak napvilágot, amelyek egészen más megvilágításba helyezik ezt a kérdést, és talán sikeresen összekapcsolják az eladdig összeegyeztethetetlennek tűnő két világot. Eme kivételes férfiú a témáról szóló tanulmányában a dekoherencia vizsgálatát vette górcső alá, vagyis azt a bizonyos folyamatot, amikor a kvantumrendszerek hétköznapi fizikai rendszerekké alakulnak át.

E vizsgálat szerint a folyamat lezajlása közben a részecskék lenyomatokat, úgynevezett imprinteket hagynak a környezetükben, és

az általunk, emberek által megfigyelt és érzékelhető valóság valójában ezeknek a bizonyos lenyomatoknak a másolata.

Az eddigi ismereteink alapján a kvantumelméletből és a Heisenberg-féle határozatlansági relációból egyértelműen arra következtethettünk, hogy a kvantum-összefonódás a mi megfigyelésünk hatására vált alakzatot, vagy szűnik meg létezni és torkollik dekoherenciába, a kvantumdarwinizmus válasza azonban az, hogy eme dekoherencia nagyját nem maga a megfigyelés, hanem a környezeti változók okozzák.

Elméletének napvilágra kerülése után Zurek azzal érvelt, hogy bizonyos adott attribútumok megfigyelésének képessége nemcsak azon múlik, hogy mutatóállapotként van-e kiválasztva, hanem azon is, hogy mennyire szignifikáns imprintet hagy a környezetében. Mérést pedig csak a környezeti reprodukciók leghatékonyabb létrehozását produkáló állapotokon lehet végezni. És itt jön a képbe a darwinizmus elmélete.

Charles Darwin ugyebár azt mondotta volt, hogy csakis a legéletrevalóbb példányok képesek túlélni az evolúciós versenyt, ezen gondolattal kooperálva pedig az elmélet szerint a kvantumállapotok közül is csak a legéletképesebbek tudják eredményesen visszaverni a dekoherencia vehemens támadásait.

Ez, tehát a legéletrevalóbb állapot az, amit aztán az emberek is észlelnek, miután rányomta a másolatát a környezetére.

A kvantumdarwinizmus elmélete szerint tehát a legéletképesebb állapot manifesztálódik valóságként, merthogy ez hagyja a legtöbb imprintet a környezete szövetén, vagyis ez minősül a legtermékenyebbnek.

Kedves feleim, ezennel pedig el is érkeztünk az univerzum közepén kockázó Isten jelenségéhez.

Tehát, Zurek elmélete szerint maga az adott kvantumrendszer nem a mérés, hanem a rendszer és a környezet közötti kapcsolat hatására változtat az állapotán. Eszerint ennek köszönhetően nem láthatunk makroobjektumokat kvantumállapotban, mert bizonyos környezeti tényezők mindig befolyásolják őket. De mi is ez a környezeti hatás?

Zurek mutatóállapotként definiálta a jelenséget, amely azt állapítja meg, hogy a kvantumrendszereknek elkerülhetetlenül vannak olyan állapotai, amelyek elég robosztusak ahhoz, hogy zavart okozzanak a környezetükben. Azért nevezi mutatóállapotnak, mert bizonyos mérőműszerek segítségével dekódolhatjuk és definiálhatjuk ezeket az állapotokat. Zurek elmélete szerint ezen klasszikus fizikai jellemzők, mint a tömeg vagy a sebesség, akkor érzékelhetők, ha és amennyiben a kvantumállapot objektumai is hasonló állapotban vannak.

A mutatóállapot matematikai aspektusból vizsgált különleges tulajdonsága az, hogy a dekoherenciát előidéző interakciók nem zavarják össze őket, vagy teljes mértékben megőrzik az eredeti állapotukat, vagy csak kis mértékben változtatnak azon. Ebből levonható az a következtetés, hogy

a környezeti hatások valószínűleg nem a céltalan rombolás mámorától hajtva rongálják a kvantumvilágot, hanem egyes állapotokat kiválasztanak, másokat pedig tönkretesznek.

Zurek tizennyolc esztendővel ezelőtt prezentálta az elméletét először, a kvantumdarwinizmus azonban 2019-ben került igazán reflektorfénybe, amikor is három, egymástól teljesen eltérő kísérletsorozat igazolta Zurek elméletének helyességét. Olasz, kínai és német kutatók is kimutatták, hogy a kvantumrendszerek bizony csakugyan lenyomatokat hagynak maguk után a környezetükben.

(Kép forrása: mandiner.hu)

A Magyarországon jól ismert neves brit közíró, Douglas Murray, egy olyan jelenségre hívta fel a figyelmet a közelmúltban, amelyre nem igazán figyelt fel eddig a világ közvéleménye, kivéve persze az angol konzervatívokat. Murray az Unherd-ön megjelent, „Joe Biden tiszteletlensége a brit demokráciával szemben” című véleménycikkében arról írt, hogy az amerikai elnök a G7-ek csúcstalálkozóján, melynek házigazdája az Egyesült Királyság volt, arra utasította Yael Lempertet,

az USA londoni nagykövetségének ideiglenes ügyvivőjét, hogy a Brexit tárgyalások kapcsán az ír békefolyamat veszélyeztetésével vádolja meg Boris Johnsont.

Sőt, állítólag maga Biden is felrótta a dolgot a brit miniszterelnöknek.

Bár a Fehér Ház tagadta, hogy hivatalosan nemtetszését fejezte volna ki Johnsonnak, a leszúrás valószínűleg megtörtént, és a brit Munkáspárt vezetője, Keith Starmer azonnal lecsapta a magas labdát, és „példátlannak” nevezte, ami történt. Starmer szerint Boris Johnsonék csak azt kapták, amit megérdemeltek, és ismét felhánytorgatta a poszt-Brexit helyzet Észak-Írországgal történő rendezésének „kaotikus” állapotát. Starmer szerint Johnson veszélyezteti az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok közötti „különleges kapcsolatokat.” Hozzáteszem, a különleges kapcsolatot – amelyik állítólag megszakadt a gaz Trump elnöksége alatt – amúgy enyhén gyomorforgató negédességgel demonstrálta a két elnöki-miniszterelnöki pár, amikor édes négyesben, kiegészülve Johnsonék pólyás kisgyermekével, a cornwalli tengerparton andalogtak. Jill Biden blézerének hátán a „LOVE” felirat díszelgett…

Murray kifejtette cikkében, hogy

a Biden-féle fejmosás annak a demokrata vezetők körében elterjedt téves nézetnek a folyománya, hogy Nagy-Britannia kilépése az EU-ból veszélyezteti az úgynevezett nagypénteki vagy Belfast-megállapodást, amelyet 1998-ban írtak alá, és amely békét teremtett a brit kormány, az északír unionisták és a függetlenségpártiak (republikánusok) között.

Évek óta többen hangoztatják ezt a Demokrata Pártban, emlékeztetett Murray, többek között a képviselőház elnöke, Nancy Pelosi. (Megjegyzem, Biden ír származású, ami magyarázhatja a részrehajlást. De valójában inkább arról van szó, hogy saját pártja radikálisainak túsza, és azt, hogy valójában mit gondol, szerintem senki sem tudja, talán még ő maga sem.)

Mindez Murray szerint részben arra vezethető vissza, hogy a demokraták összefüggést látnak a Brexit szavazás és Donald Trump megválasztása között, ezért zsigerből bírálják az előbbit. (Az utóbbit is.) De a fő ok, amiért az Észak-Írországgal zajló Brexit tárgyalásokat a nagypénteki megállapodást veszélyeztetőnek állítják be Bidenék, az Murray szerint, hogy a Demokrata Pártban „az ír egyesítést dogmatikusan pártoló agenda” az uralkodó.

Ezt az évtizedek óta tartó elfogultságot az utóbbi húsz évben akár republikánus, akár demokrata elnök volt hatalmon az USA-ban, megpróbálták jelentéktelennek beállítani. Ennek volt valamennyi alapja akkor, amikor George W. Bush a szeptember 11-i terrorista támadásokat követően „megfelelően erőteljesen kiállt az IRA, azaz a terrorista múltú Ír Republikánus Hadsereg és annak politikai szövetségesei, például a Sinn Fein ellen.” Most azonban a Brexit félreértelmezésével ismét „felütötte a fejét a demokraták politikájának ez a csúnya eleme,” jelentette ki a szerző.

Ez már tavaly világossá vált, amikor a Szenátus demokrata párti (többségi) frakcióvezetője, Chuck Schumer, elfogadta a meghívást egy, a Sinn Fein által szervezett online konferenciára, ahol többek között Gerry Adams, a Sinn Fein korábbi vezetője is felszólalt. Beszédében Schumer azt állította, hogy „az ír egység felé vezető út közelebb van, mint bármikor korábban” és hozzátette: „Minden jót kívánok Önöknek azokhoz a fontos erőfeszítéseikhez, amelyekkel a szó valódi értelmében egyesített Írország megteremtéséhez építenek támogatást.” Murray szerint az még csak hagyján, hogy

Schumer egy olyan politikai pártot biztosított támogatásáról, amelyik egyetért a terrorizmussal.

De az, hogy egy magasrangú amerikai politikus az ír újraegyesítésről beszéljen, „rendkívüli,” jegyezte meg visszafogottan Murray, majd hozzátette: „[Amit Schumer tett,] olyan volt, mintha a brit alsóház elnöke sok sikert kívánt volna mindazon texasiaknak, akik el akarnak szakadni az USA-tól.”

Murray szerint Bidennek a G7 találkozón mutatott harciassága elfogadható például Putyinnal kapcsolatban, bár a szerző hozzátette, ez azért eddig csak szavakban mutatkozott meg. De nem az, amikor egy olyan szoros szövetséges országgal szemben mutatja, amelynek kormánya egy demokratikus népszavazáson hozott döntést hajt végre. Úgy tűnik, zárja a szerző, hogy a Biden adminisztráció kettős játékot játszik. Egyfelől hangzatos szövegekkel magasztalja az angol-amerikai együttműködésben rejlő reményteli lehetőségeket, másfelől viselkedésével azt bizonyítja, hogy „a brit demokráciát fenyegetésnek látja saját ideológiai agendájára nézve.” Vajon miért lehet olyan ismerős ez az attitűd nekünk, magyaroknak? Nem is tudom…

Nem mindennapi eseményt követhettünk figyelemmel múlt szerdán. A Németország - Magyarország EB mérkőzés lázban tartotta a nemzetet, ami az ingatlanok iránti érdeklődésre is hatással volt az ingatlan.com legújabb elemzése szerint. A meccs ideje alatt az oldal látogatószáma ugyanis jelentősen visszaesett az előző hét ugyanazon időszakához képest. A férfiaknál 30%-al, míg a nőknél 20%-al csökkent az ingatlanok iránti érdeklődés ebben az idősávban, ami egy ilyen jelentőségű sporteseménynél nem meglepő.

 Ha Magyarország tétmérkőzést játszik, vagy egy magyar sportoló nagy verseny előtt áll, akkor általában az egész nemzet egy emberként szurkol. Nem volt ez másként az idei EB során sem: a teraszok megteltek, és a szurkolóktól volt hangos az ország, így érthetően kevesebb figyelem fordult ez idő alatt az ingatlan keresésre. A többi magyar érdekeltségű EB selejtező mérkőzés napján - például a Magyarország - Franciaország meccs ideje alatt - is csökkenő adatokat lehetett megfigyelni, de a sorsdöntő Németország elleni összecsapás még látványosabb visszaesést mutatott.

Az ingatlan.com által közölt statisztikák szerint, a meccs napján összesen 239 ezer látogató böngészett az oldalon, akik 2,4 millió letöltött oldalt generáltak. Ezzel szemben az egy héttel azelőtti nap statisztikái 242 ezer látogatót, és 2,55 millió letöltést mutattak. A különbség szembetűnő, és csak a focimeccs idején történő csökkenéssel magyarázható. 

A statisztikák alapján alig volt különbség a férfiak és a nők meccsi iránti érdeklődésében, ugyanis a nemek szerinti lebontásban csupán 10%-nyi eltérés volt az oldal férfi és női böngészőinek visszaesésében. Látható tehát, hogy a döntetlennel végződő bravúros mérkőzés még az ingatlanpiacra is hatással volt. Bár Magyarországnak sajnos nem sikerült a továbbjutás, az a 90 perc megérte a szurkolást.