Reaktor

7 ország, ahova szabadon utazhatunk
7 ország, ahova szabadon utazhatunk

 

maria-butyrina-ok8_ugfz95i-unsplash.jpg

Az elmúlt héten ajtóstul rontott a házba a nyár, ám minden bizonnyal a következő 2 hónapban sem sokat fogunk fázni. Egy átlagos évben június végére a nyári utazást tervezők többsége talán már eldöntötte merre is kíván nyaralni, ám a mostani helyzet nagyban átformálta a terveket. Nem kell aggódni tehát, ha még nincs meg az úti cél. Jelen cikkben egy kis segítséget nyújtok, 7 olyan helyszínt bemutatva, ahova szabadon utazhatnak jelenleg a magyarok. És hogy mit jelent a szabadon utazás? Számomra nem azt, hogy oltási igazolvány, teszt vagy bármilyen plusz egészségügyi útlevél kötelező a belépéshez (és a karantén elkerüléséhez), hanem a pre-COVID időszakot, vagyis azon állapotot, amikor valaki megfogta a személyi igazolványát (vagy útlevelét), majd elindult nyaralni!

FONTOS: Jelen cikk a június 28-án érvényes állapotokat mutatja. Magyarországon jelenleg a járványügyi adatok nagyon kedvezőek (a kevés esetszám mellett a pozitivitási ráta is alacsony), így hazánk számos népszerű desztináció zöld besorolású listáján szerepel. A helyzet azonban változhat, így utazás előtt mindenképp érdemes a Konzuli Szolgálat oldalán tájékozódni – különösen azért, mert a listán szereplő országok esetében is előfordulhat, hogy tesztre vagy oltási igazolványra nincs szükség, ám előzetes regisztrációra vagy valamilyen formanyomtatvány kitöltésére igen!

  1. Svájc

A Svájcba légi úton érkező személyeknek a beszállásnál negatív PCR tesztet kell felmutatniuk, így aki teljesen szabadon akar az országba eljutni, annak érdemes más közlekedési módot választania. Jó megoldás lehet erre például a Budapest és Zürich között közlekedő vonat. Zürich önmagában is érdekes lehet, különösen ha a 40 kilométer hosszú Zürichi-tóra gondolunk. A tó környéke alkalmas kellemes sétákra, zöldben való pihenésre, a kialakított strandokon pedig napozni is tudunk. Amennyiben viszont van időnk és energiánk további utazásokra Svájcon belül, nem érdemes megállni Zürichben: a Berni-Alpokban például a Jungfrau masszívum csúcsa 4158 méteres, a Mönch 4099, az Eiger 3970 méter magas, ezen helyekre pedig egy napos kirándulás által is eljuthatunk Zürichből. Ehhez igénybe kell vennünk többek között a Jungfraubahn fogaskerekű vonatot, mely egyszerűen bámulatos tájak közepette teszi az útját. Az sem baj viszont, ha nem vagyunk fogékonyak a hegyi levegőre: Zürichből megközelíthető Luzern (mely város ma már talán kevésbé mond sokat egy átlagos utazónak, ám évszázadokkal korábban különösen is fontos szereppel bírt), ahogy elérhető a Rajna-vízesés is, mely szélessége 150 méter.  

  1. Románia

alex-sanislav-f3wcgzcbnra-unsplash.jpg

Romániába szabad a beutazás, illetve a visszautazást követően sem szükséges karanténba vonulni, vagy tesztet felmutatni (kivéve ha valaki repülővel érkezik). Mégis, talán nem túl merész az a gondolatom, hogy Romániát az olvasók egy része szkeptikusan figyeli ezen a listán. Külhoni magyarként azonban meg tudom erősíteni, hogy igenis érdemes a keleti szomszédhoz ellátogatni. Aki kicsit úgy akarja magát érezni, mint Magyarországon, az látogasson el Székelyföldre – és tekintse meg a Csíksomlyói kegytemplomot, illetve regenerálódjon a gyönyörű Tusnádfürdőn (kivéve ha fél a medvéktől, akkor ne) –, aki hegyeket és kastélyokat akar, az maradhat Brassó környékén – nem lesz távol sem a 2500 méter hegycsúcsokkal bíró Bucsecs-hegységtől, sem a Peles vagy Törcsvári (Drakula) kastélytól –, aki szerint viszont nincs nyár fürdőzés nélkül, az elindulhat a Fekete-tenger felé.

A legnépszerűbb, homokos tengerparttal váró helyszín a Konstanca közelében lévő Mamaia, de a környéken üdülőhelyek sokasága található, így mindenki fog az igényeinek megfelelő helyszínt találni.

  1. Észak-Macedónia (és Albánia)

gorjan-ivanovski-ldb5vyh1fdc-unsplash.jpg

Valószínűleg a listán a leginkább meglepő helyszín Észak-Macedónia, melyhez a gyakorlatban Albánia is hozzákapcsolható. Mindkét ország hosszú idő óta nyitva áll a látogatók előtt, így az utazás nem csak az elmúlt hetekben, hanem még a kevésbé kedvező COVID időszakban is opció volt. A Balkán hátránya, hogy nem egyszerű elérni, különösen ha valaki nem saját járművel kíván utazni (persze ha valaki nem ódzkodik a kalandos utazástól, illetve a hosszú buszozástól, akkor nincs gond), előnye azonban, hogy rendkívül olcsó, és ami ennél is sokkal fontosabb, kevésbé ismert, ám lélegzetelállító látvánnyal vár. Bár látogatásra érdemes helyszínek sokaságát lehetne felsorolni Macedónia kapcsán, ha csak egyetlen városra van idő, akkor az legyen Ohrid. A városban található tó európai szinten is különösen mély és tiszta, az Ohridi-tó látványán túl azonban érdemes a történelmi és vallási értékeket is megtekinteni – például a bizánci stílusú ortodox templomokat.

A város közelében, szintén az Ohridi-tó partján található a 905-ben épített Szent Naum kolostor. Kommentárra nincs szükség, a kolostor látványa magáért beszél!

  1. Montenegró

Az ötödik helyen szereplő Észak-Macedóniához hasonlóan az eljutás Montenegróba sem feltétlenül gyors – igaz rövidebb és egyszerűbb. Horvátország déli szomszédja az elmúlt időszakban már nem az underground utazás fellegvára, egyre többen választják ugyanis az amúgy tényleg különleges helyszínekkel kecsegtető országot. Ilyen különleges helyszín például Budva, mely a legismertebb tengerparti település az országban, óvárosán túl többek között a Ricardova glava strand miatt is. A strand a középkori kikötő helyszínén jött létre, egyedivé pedig az azt körülvevő várfalak és bástyák teszik. Budva közelében található Sveti Stefan is, ahova bár a zárt – szállodákkal teli komplexum – jellege miatt a bejutás kevésbé könnyű, ám a látvány a helyi strandról is kárpótol. Budva mellett a Kotori öböl is megér egy kis utazást: ha pedig már elég a természeti látványosságokból, akkor a városra is szánhatunk időt. Kotor óvárosát erőd formájú várfal veszi körbe – mely az UNESCO Világörökségi listáján is szerepel – , főtere pedig szintén tartogat látnivalókat.

  1. Horvátország

maria-butyrina-ok8_ugfz95i-unsplash.jpg

Romániához hasonlóan Horvátország előnye is, hogy az odautazáson túl a visszautazás is teljesen szabad. További plusz, hogy a tavalyi nyár kimaradást követően idén a MÁV újra elindította az Adria IC éjszakai vonatát, mely által Budapestről Splitbe juthatunk. Alternatív opcióként ugyanezen célra a RegioJet is megoldás: a magánvonat Prágából indul, Budapestet érintve pedig Rijeka (Fiume) és Split felé is közlekedik. Előbbire sok napot saját tapasztalatom szerint nem érdemes szánni (igaz a város környékén rengeteg nagyon szép helyszín található, többek között Opatija, illetve Krk-szigete), ám Split nagyon is izgalmas. Egyrészt maga a város is látványos – gondoljunk csak a 305-ben befejezett Diocletianus palotára, illetve a Szent Duje székesegyházra –,  de ha valaki nem sok időt akar tölteni városnézéssel, Splittől egy órán belül eléri Omist, Brelát vagy Makarskát. Makarska (és környéke) az egyik leggyönyörűbb helyszín, ahol valaha jártam:

egyszerűen fantasztikus a kristálytiszta vízben fürödni, miközben 1700 méter magas hegyek vesznek körül. Nem utolsósorban ezen városok kiváló üdülőhelyek is, ahol finomakat tudunk enni, nekivághatunk az éjszakának, illetve néhány napra teljesen el tudjuk felejteni a gondokat. 

  1. Hollandia (és Belgium)

jace-afsoon-vexiwdcy1gw-unsplash.jpg

Valószínűleg Svájc mellett (vagy után?) a legdrágább választás a listán szereplők közül, ám Hollandia értelemszerűen előkelő helyen találja magát a felsorolásban. Ki ne lenne ugyanis kíváncsi Amszterdam múzeumaira, a város csatornáira, a gyönyörű főterére, illetve a különböző hatalmas parkokra és piacokra? A nyüzsgő világvároson túl azonban a régióban más érdekességek is várják az utazót: aki Hollandián belül akar maradni, az választhatja a 30 kilométerre található Zandvort homokos partjait (fürdésre a víz talán kevésbé lesz alkalmas, de a többi tekintetben tökéletes), aki viszont nagyobb mozgást vállal Amszterdamtól, a Belgiumban található Brugge-t is meglátogathatja. Bár jelenleg a Belgiumba való beutazás még nem teljesen szabad, ám július 1-től a Belgiumban lakóhellyel nem rendelkező, ám narancssárga vagy zöld zónából érkezők karantén- és tesztelési kötelezettség nélkül is beléphetnek. Brugge-nek nem kevés beceneve van: tartják az Észak Velencéjének, mesevárosnak és ékszerdoboznak is. Európa egyik legszebb városáról van szó, így egyszerűen nem lehet kihagyni!

  1. Spanyolország

daniel-corneschi-n6htcyn50p0-unsplash.jpg

Magyarország június 21-én lekerült a kockázatos beutazási országok listájáról, így a magyarok szabadon utazhatnak Spanyolországba. Igazából Spanyolország esetében szinte lehetetlen egy helyszínt kiemelni, hisz ha csak a Wizz Air Budapestről Spanyolországba közlekedő járatait tekintjük, olyan városokat találhatunk a listán, mint Barcelona, Madrid, Malaga, Palma de Mallorca vagy Alicante.

A megfelelő választás attól is függ, hogy az adott utazó csak tengerpartot és pihenést kíván-e (ebben az esetben értelemszerűen valamelyik üdülőváros a helyes döntés), vagy esetleg városnézéssel és különböző kulturális látnivalókkal töltené meg az utazását. Amennyiben esetleg fúziót valósítana meg, Barcelona kiváló választásnak tűnik.

Nem szükséges részletezni, hogy miért is érdemes a Sagrada Família templomot, a Güell Parkot vagy a Casa Battlót megtekinteni, ám arra sem kell indok, hogy miért éri meg a város tengerpartján megpihenni. Sőt, ha több idő adatik, egy napos utazások sokaságát lehet megvalósítani – akár a lélegzetelállító Montserrat, akár Costa Brava, Girona vagy Manresa felé.

A cikkben felsorolt országokon túl további helyszínek is szabadon fogadják a magyar utazókat: ilyen például Finnország, Csehország (igaz szállásfoglaláshoz például még kell oltási igazolás vagy teszt), Luxemburg és Németország (kivéve a légi úton érkezőket) vagy Ciprus. Az elmúlt időszak enyhítéseinek következtében a beoltottak számának növekedésével és a kedvező járványadatoknak köszönhetően Magyarországon belül is egyre szabadabbá válik az utazás, 5.5 millió beoltott személyt követően nem szükséges ugyanis többé a védettségi igazolvány szállásfoglaláshoz, illetve strandok igénybevételéhez. Ennek ellenére ha valaki külföldön (is) töltené a nyári időszakot, az valószínűleg a következő időszakban megteheti. Reméljük, nem csak néhány hétről van szó!

Több, mint egy gyilkosság!
Több, mint egy gyilkosság!

original.jpg

Már elérhető az HBO GO felületén az Easttowni rejtélyek minisorozat mind a hét epizódja, mely epizódok eredetileg április 18. és május 30. között kerültek vetítésre az HBO csatornáján. A Craig Zobel által rendezett sorozatot minden bizonnyal az idei év egyik legjobbjaként fogjuk elkönyvelni, így jöjjön is kritikánk róla!

Cikkünk a végkifejlettel kapcsolatos spoilereket nem tartalmaz, ám a sorozat alaphelyzetére vonatkozó információkat igen!

Easttowntól joggal ráz ki a hideg. A furcsa hangulatú, személyes és családi tragédiák által tarkított Easttownban mintha megszűntek volna az emberi vágyak és remények, melyek helyett egy egysíkú és eseménytelen hétköznapi lét dominál. A Pennsylvaniában található kisváros egy olyan hely tehát, ahol minden rendben van, de igazából semmi sincs rendben, mindenki éli a normális életét, de valahogy minden egyén mögött titkok és tabuk sorozata áll. A nyugalmat töri meg, de az érezhető feszültséggel összhangban történik egy fiatal anya meggyilkolása, amely esemény az egész falu kedélyeit felborzolja.

Érthető is, hisz Easttownban mindenki ismer mindenkit, ám valójában senki nem tudja igazán hogy ki is a másik.

Az ügy felderítése Mare Sheehan detektív őrmester feladata, akit amúgy Kate Winslet alakít a sorozatban.

Ez a Kate Winslet azonban nem az a Kate Winslet: a sorozatban Mare ugyanis egy, az életbe belefáradt, elzárkózó, megkeseredett – és víz helyett sört preferáló – nagymama, akit egyszerre tisztelnek a városban a gimis kosármeccsen bemutatott győztes pontjai miatt, de egyre többen kritizálnak is azt követően, hogy nem tudta megoldani a városban élő egyik lány eltűnésének ügyét.

A szakmai kudarcokon túl vannak azonban más gondjai is a főszereplőnek: Mare tipikusan az a személy, akinek az élete egy pontján valahogy minden félrecsúszott: a saját anyjával él, a szomszédban lakó ex-férje épp most házasodik újra, a lányával folyton összecsap, míg a fia öngyilkos lett. Segítséget persze nem akar kérni, aztán végülis megteszi, de sem a szakmai életben Colin Zabel detektív érkezése, sem pedig a magánéleti ügyeiben való békekeresés nem hoz gyors megoldásokat.

season-1-episode-4-poor-sisyphus-_-fr.jpg

A néző tehát egyszerre figyel a nyomozás részleteire, illetve Mare tragédiájára. A nyomozás részeként egyre többet és többet tudhatunk meg az egyes szereplőkről, és szépen lassan mindenki gyanús lesz. A sorozat erőssége pedig épp az, hogy ezen gyanúk nem valamilyen mesterkélt, csak az izgalmak érdekében létrehozott kitalációk, hanem annyi személyes balsors, aminek következtében minden alkalommal mondhatjuk: igen, lehet hogy ő gyilkolt! A város lakói vagy a párkapcsolataikban követtek el csalást, vagy alkoholisták, vagy szerfüggők, esetleg más, a felsoroltaknál durvább titkokkal élnek együtt, így igazából a kettősség nem csak abban vehető észre, hogy követjük Mare és a nyomozás részleteit, hanem abban is, hogy mi magunk akarjuk megismerni a város lakóit, illetve az adott szereplő sorsát.

mare-guy-pearce.png

Az Easttowni rejtélyek tehát nem egy klasszikus krimi, még ha tartalmazza is egy krimi legfontosabb elemeit. Ezt azért is fontos kiemelni, mert bár egy ideig nagyon az erdőben tartózkodik a néző, és talán fogalma sincs arról, hogy ki lehet a gyilkos, de ha igazán figyel, akkor a sorozat vége nem hoz egy őrült nagy bombát, ami fölrobbantja az epizódokon keresztül tartó várakozásokat.

A gyakorta lassúnak tűnő, és hosszú párbeszédeket magába foglaló sorozat egy igazi dráma is a krimi mellett, és végülis ez menti meg, mert kriminek önmagában kevés volna. De nem is akar az lenni!

 

Pontszámaink:

 

Színészi alakítás – 95%

Történet: 90%

Zene: 80%

Hangulat: 92%

Látványvilág: 90%

 

Összesen: 89.5%

IMDB: 85%

Rotten Tomatoes: 94%

 

Fotó forrása: HBO

Balatoni nyaralók - most vegyük?
Balatoni nyaralók - most vegyük?

A Duna Hause sajtóközleménye alapján arra kerestük a választ, hol érdemes és mikor nyaralót nézni, és természetesen arra is kíváncsiak voltunk, mennyire kell mélyre nyúlnunk a zsebünkbe egy-egy ilyen kis ékszerdoboz megvásárlásához.

A Balaton népszerűsége töretlen, ingatlanpiaci jelentősége a főváros után a második legerősebb lokációvá teszi

– árulta el Benedikt Károly, a Duna House PR és elemzési vezetője.

A szezonalitást felváltotta az egész éves, állandó kereslet, amely egyelőre jóval magasabb, mint a kínálat. Ennek legfőbb oka, hogy a járványügyi helyzet miatt a városi lakásokban ragadt emberek, családok szeretnék újra szabadnak érezni magukat, és ha van spórolt pénzük, akkor azt szívesen fordítják nyaralóvásárlásra.  Ez a trend már tavaly nyáron elkezdődött, és azóta is megfigyelhető a piacon. Itthon ugyanis még mindig biztonságosabb és egyszerűbb az utazás, kisebbek a távolságok,

gazdasági szempontból pedig továbbra is az ingatlan az egyik legjobb befektetési alternatíva.

A kereslethangsúlyos piacra és a szűk kínálatra vezethető vissza az is, hogy további áremelkedést várunk a balatoni ingatlanoknál.”   

pexels-julia-volk-6297242.jpg 

A használtingatlanok terén jellemzően az északi parton találhatók a drágább nyaralók: átlagos négyzetméteráruk 402-675 ezer forint között mozog, de ez újépítésű lakás esetén sok esetben az 1 millió forintot is meghaladhatja. A Balaton déli részén valamivel kisebb, 438-635 ezer Ft/m2 közötti árakra lehet számítani, az újépítésű ingatlanok is  némileg olcsóbbak, de jelentős különbség ebben a kategóriában nincs. A Duna House szakembereinek bevallása szerint

már a déli parton is minimum 40-50 millió forint kell ahhoz, hogy élhető nyaralóingatlant lehessen találni (...)

A magasabb árkategóriás ingatlanok esetében jellemzően már nem is az ár-érték arány alapján, hanem a kényelmi szempontokat előtérbe helyezve döntenek a vásárlók. 

Veszprém megyében a Tihany-Csopak-Balatonfüred háromszög, Somogyban pedig Balatonföldvár, Balatonlelle, Siófok és Fonyód a legnépszerűbb ingatlanpiaci célpontok.

A 25 millió forintos befektetés sem lehetetlen, de cserébe kompromisszumot kell kötnie a potenciális vevőnek. Ekkora összegért ugyanis már csak a másodvonalon, Zamárdi helyett így például Balatonendréden lehet ingatlant vásárolni. Ezek, a vízparttól 3-5 kilométerrel távolabbi települések is megindultak a piacon, az elmúlt évekhez viszonyítva akár már 2,5-szeres áron adhatóak el a régebbi típusú házak – az érdeklődés ebben az esetben is igen magas”

– tette hozzá Benedikt Károly PR és elemzésvezető.

A Duna House szakértői szerint a magyar vevők még mindig többségben vannak a piacon, ráadásul 70-80%-ban Budapestről érkeznek, de számottevő a Fejér megyeiek aránya is. A külföldi érdeklődők inkább az osztrákok, németek és hollandok, akik a Balaton nyugati részében választanak új – szezonális – otthont.

A magyar családok közül sokan kihasználták a CSOK és a falusi CSOK adta rendkívüli lehetőségeket annak ellenére is, hogy a vízpart közelében évközben nem nőtt a betölthető állások száma jelentősen. Bár a Balaton partja továbbra is elsősorban nyaralóövezet, a nyaralókat egyre többen használják évközi lakásnak is, ezzel párhuzamosan olyan szolgáltatási színvonalat is várnak el az üzletektől, amilyet a városi környezetükben megszoktak.

 

 

Pedofil-törvény: álljunk meg egy szóra!
Pedofil-törvény: álljunk meg egy szóra!

5510968-bayer-zsolt-uzent-a-pedofiltorveny-ellen-tiltakozoknak.jpg

(Kép forrása: mandiner.hu)

A tüntetés fontos szerepet foglal el a demokráciában, mert szép és hasznos képviselni a véleményünket, de ugyanannyira fontos meghallgatni a másik oldalt is. Márpedig végigolvasva a banális érveket szajkózó kritikus cikkek tömkelegét, eléggé nyilvánvaló, hogy a felületes hangulatkeltésen kívül nemigen találkozunk mással. Miről is szól tehát a törvény valójában?

Az új törvénynek a pedofíliára vonatkozó részével természetesen senkinek nem volt komoly baja, persze azt tegyük hozzá, hogy még. Nyugaton ugyanis, elsősorban Amerikában, az LMBT közösségek perifériáin az utóbbi években már megjelent az úgynevezett „pedoszexuális” mozgalom is, melynek tagjai valós szexualitásként szeretnék elfogadtatni aberrációjukat és ezáltal saját helyet kapni a melegjogi aktivizmus szivárványos palettáján. Szerencsére Magyarországot ez még nem fenyegeti, de könnyen elképzelhető, hogy pár év múlva már ilyen hangokat is fogunk hallani. Egyelőre viszont a legnagyobb visszhangot a törvény „LGBT-ellenes” províziói váltották ki, valamint az, hogy a kormány ezáltal összemossa a meleg lobbit a pedofíliával.

Valójában ezek a cikkelyek azért kerültek a törvénybe, hogy még inkább védjék a gyerekek természetes és egészséges szexuális fejlődését és csökkentsék a külső tényezőknek a szexuális identitást befolyásoló hatását.

A szexualitás magánügy, ugyebár, felnőttként pedig nemcsak az a kötelességünk, hogy ezt tiszteletben tartsuk, hanem hogy biztosítsuk is, hogy ez így is maradjon. A törvény szerint tehát az iskolai felvilágosító órák mostantól nem népszerűsíthetik a homoszexualitást és a nemváltást, valamint a TV csatornák sem közvetíthetik az ezeket népszerűsítő műsorokat este tíz előtt – sőt még a tizennyolcas karikát is ki kell tenniük. 

Persze, valamelyest érthető az ellentábor felháborodása is. Jogos lehet például az attól való félelem, hogy az LMBT-reprezentáció csökkenése a médiában lelassítja a másság széleskörű társadalmi elfogadásának folyamatát, illetve azok a meleg vagy transz gyerekek, akik mostantól nem kaphatnak pozitív visszacsatolást az iskolában akár úgy érezhetik, hogy identitásuk szégyellni való és megtanulhatják elnyomni magukban, hogy a többségi társadalomhoz igazodjanak. Ez mind valós és jogos felvetés, viszont korántsem olyan veszélyes, mint ami ellentétes esetben kialakulhat.

Kezdjük a médiáról szóló érvekkel.

Először is, a törvény kifejezetten az olyan műsorokra vonatkozik, amelyek népszerűsítik a homoszexualitást és a nemváltást, nem pedig mindenre, amiben megjelenik egy-két meleg karakter vagy a háttérben feltűnik egy szivárvány. És legyünk őszinték, azok a filmek és sorozatok, amelyekben a szexualitás és a szexuális cselekmények központi elemét képezik a narratívának amúgy is felnőtt közönség szármára készülnek. A gyerek- és tiniműsorokban alig találni olyat, ami a törvény hatálya alá esne, és ez természetes is. Miért kellene bármely gyerekfilmnek a szexualitással foglalkoznia – homo- és heteroszexualitással egyaránt? Ne akarjuk összemosni a gyerekek és felnőttek világát, mert az nem vezethet jóra!

A legtöbbet hajtogatott és igen banális érv, szinte mindegyik kritikus hangvételű cikkben, az az, hogy a TV-k ezután nem adhatják le a Harry Potter-t vagy a Jóbarátok-at.

Sejtettem, hogy ez csupán tömeges felháborodást hivatott kiváltani és a valóságban semmi alapja sincs, de azért magam is utána akartam járni. Mindössze tíz percbe telt, hogy kiderüljön, mennyire légből kapott az egész. Az egész Potter-verzumban például mindössze két meleg karakter található, de a téma csupán az egyik előzményfilmben jelenik meg (még csak nem is az eredeti nyolcban), és ott is csak pár utalás erejéig találkozunk kettejük múltbeli románcával. A Jóbarátokkal kapcsolatban pedig elmondható, hogy míg van a sorozatban pár LMBT epizód-karakter, ők általában ritkán jelennek meg és nincs fontos szerepük a cselekményben. Az egyik főszereplőre több biszexuális utalást is találhatunk (annak ellenére, hogy kizárólag heteró kapcsolatai vannak), de nincs olyan epizód, amiben a szexualitásának kérdése központi elemmé válna. És úgy egyáltalán, azok, akik ezzel a banális példával dobálózva próbálják a jogaikat védeni, hol voltak, amikor a nyugati LMBT csoportok átfogó lejárató kampányt indítottak a Jóbarátok ellen két-három éve, mondván, hogy nincs benne elég meleg és transz reprezentáció, sőt a viccek jelentős része homofób vagy transzfób alapokon nyugszik? Visszatérve tehát mind a Harry Potter, mind pedig a Jóbarátok teljes biztonságban érezheti magát, nem fognak eltűnni egyik csatornáról sem. Komolyan a TV-ről vitatkozunk, amikor lassan már senki nem néz TV-t a kérdéses generáció tagjai között? A tinik és fiatalok médiafogyasztásának jelentős része az interneten történik, tehát a törvény érdemben semmit sem fog változtatni. De azért kösz, hogy aggódtok, tényleg.

A szexuális nevelés kérdése

A szexuális nevelésre vonatkozó aggodalmak már egy kicsit komplexebb témafelvetésre adnak okot, teljesen jogosan. Az iskolai felvilágosító órák rendkívül fontosak, hogy a fiatalok tisztában legyenek a biztonságos szex, a fogamzásgátlás és az STD-k fogalmával. Ezt senki nem vitatja. De a kérdés, miszerint a különböző szexualitások és a nemváltás témakörei része kell-e legyen a tananyagnak, már közel sem ilyen egyértelmű. A homoszexualitással vagy a valós gender-diszfóriában szenvedőkkel szembeni diszkrimináció soha sem lesz elfogadható, de ezeknek a témáknak kihagyása az iskolai tananyagból nem jelent diszkriminációt, mivel sem a heteroszexualitást, sem pedig a ciszgender identitást nem próbálják ráerőltetni senkire. Sőt,

az iskoláknak semmilyen szexuális vagy gender identitást nem szabadna népszerűsítenie,

méghozzá igen komoly okokból.

A gyerekek szexuális és nemi identitása nem olyan dolog, amibe a felnőtteknek bel kéne szólnia, hiszen a kamaszkor – úgy általában – az önmeghatározásról szól. Ebben a korban a gyerekek folyamatosan építgetik a – szexuális és másmilyen – identitásukat és változtatják a magukról és a világról alkotott nézeteiket. Mindent megkérdőjelezni, főleg ami róluk és identitásukról szól, a lehető legtermészetesebb és egészségesebb dolog ebben a korban, ugyanakkor rendkívül kiszolgáltatottá is teszi őket a külső befolyásoknak. Ha társaik és tanáraik elkezdik őket különböző irányokba billenteni, akkor nagyon könnyen kialakíthatnak olyan nézeteket és álláspontokat magukra nézve, amik történetesen nem igazak és csak abban pillanatban tűnnek annak.

Egy kalandvágyó, játékos és esetleg rövid hajú gimis lány csak egy évtizede még teljesen normális jelenség volt mindenkinek, most azonban sok tanár, pszichológus és szexuális nevelést tartó szakember minden további nélkül azt mondaná rá, hogy már pedig ő gender-diszfóriában szenved és az önazonossághoz vezető út hormonterápiával és masztektómiával kezdődik, más szóval veszélyes és visszafordíthatatlan beavatkozások hosszú sorával, amit rengetegen hajlamosak súlyosan megbánni csak egy pár év elteltével is. Belegondolva,

ha az ember nem elég érett ahhoz, hogy igyon, autót vezessen vagy házasodjon, akkor miért lenne elég érett ahhoz, hogy az egész életét befolyásoló döntést hozzon még nagykorúsága előtt?

Nem, senkit nem szabad olyan út felé terelni, amiről esetleg kiderülhet, hogy csak egy kamaszkori hóbort volt, de amiből még sincs semmiféle visszaút.

Azáltal tehát, hogy a szexualitást kivesszük az iskolai környezetből, megszüntetjük az egyik ilyen fontos befolyásoló tényezőt és hagyjuk a gyerekeket maguknak eldönteni identitásuk kérdését, lehetőleg kicsit később, amikor már elég érettek ahhoz, hogy a helyzet teljes súlyát megérthessék. De mekkora is az iskola – és a társadalom felelőtlen magatartásának – hatása a nemváltásra jelenségére valójában? Egy 2018-as felmérésből kiderült például, hogy csak 2016-17 között a nemváltó műtétek száma megnégyszereződött az amerikai nők körében, míg a regisztrált gender-diszfória száma 4400 százalékkal emelkedett a brit lányok körében kevesebb mint egy évtized alatt.

Persze több tényező is hozzájárul ezekhez az elképesztő számokhoz. A nemváltás felelőtlen és átgondolatlan népszerűsítése a nyugati társadalmakban, valamint az úgynevezett „társ-ragály” jelenség (peer-contagion effect), amire az amúgy teljesen normális pubertáskori szorongással küzdő kamaszok hatványozottan ki vannak téve, együttesen eredményezik ezt a rohamos változást. A transzneműség „ragályos” természetének elméletét (miszerint a nemváltás hasonlít az összes többi időszakos tini őrülethez), valamint a tanárok és más hatalmi pozícióban lévő felnőttek bátorításának hatását paradox módon a Covid-karanténok igazolták a legjobban: miután a gyerekek egy hosszabb ideig nem tapasztalták társaik és tanáraik megerősítését választott gender-identitásukra nézve, a transz diákok többsége – elsősorban a lányok – tömegesen elkezdtek detranzícionálni, amit több amerikai iskolában is megfigyeltek. Egyértelmű tehát, hogy a szexualitás és a nemváltás iskolai környezetben történő népszerűsítése több kárt okozhat hosszútávon, mint amennyi hasznot, és a legfontosabb, hogy minél kevésbé avatkozzunk be a gyerekek természetes fejlődésébe, vagy úgy fogunk járni, mint a nyugat, ahol már több tucat per indult iskolák és klinikák ellen olyan fiatalok által, akik későn döbbentek rá, hogy pár év hormonterápia már végleges változásokat okozhat a szervezetükben, de sulis éveik alatt csak támogatást kaptak mindenkitől, holott már ki is nőtték a transz időszakukat.

A pedofília és a meleglobbi összemosása

A végső érv pedig, ami a leginkább zavarja törvény ellen felszólalókat, és azt hiszem, mind közül a legjogosabban is, az az, hogy a kormány ezáltal összemossa a meleglobbit pedofíliával, az utóbbi társadalmi stigmájával megbélyegezve az LMBT-közösséget is. Talán, ha két külön törvényként ment volna át, akkor nem lenne ekkora a feszültség, de ha már itt tartunk, akkor beszéljünk picit erről is. Mert akár tetszik, akár nem, sajnos van köze a kettőnek egymáshoz. Hangsúlyozom, ez közel sem jelenti azt, hogy aki meleg az pedofil is, hanem azt, hogy

a pedofília sok esetben az LGBT mozgalmakat kihasználva igyekszik minél több teret nyerni.

A fent említett pedoszexuális mozgalmon kívül még rengeteg példát tudunk találni, ahol – különböző okokból – a kettő összefolyik. Ott van például a növekvő népszerűségnek örvendő Drag Queen Story Hour, egy rendezvény-sorozat, amit különböző LGBT-alapítványok szerveznek, és amelynek lényege, hogy transznők (biológiai férfiak) drag-ben (feltűnő sminkben, ruhában és parókában) olvasnak fel progresszív meséket óvodásoknak és kisiskolásoknak. Ha csak a transzneműségről lenne szó, még az sem lenne teljesen oké a fent említett egyszerű okokból, de amint pár eset igazolja, néha ennél is túlmegy ez a mutatvány. Nem egyszer derült már ki, hogy az ártalmatlannak gondolt transz előadók valójában regisztrált pedofil bűnözők, mint a nemrég Houstonban lebukott drag queen, akit korábban egy 8 éves kisfiú molesztálásáért ítéltek el. Annak az alapítványnak az elnökét pedig, amely egész Wisconsinban szervezte a felolvasó esteket, éppen most áprilisban ítélték el csecsemőket is ábrázoló gyermekpornográfia terjesztéséért. De ha már a drag queen-eknél tartunk, ez a kifejezetten transz előadóművészet nagyon is elkezdte bevonzani a gyerekelőadókat is, például a Desmond is Amazing vagy Queen Lactatia nevű két kisfiút, akik 9-10 évesen léptek először kifutóra és váltak a média által is ünnepelt szex-szimbólumokká.

De még ennél is tovább lehet menni a pedofília és a homoszexualitás igencsak kényelmetlen viszonyában. Egy neves tudományos lapban (The Journal of Sex and Marital Therapy) megjelenő 1992-es tanulmány például kimutatta, hogy míg a homoszexuálisok akkoriban a társadalom kevesebb, mint 2%-át tették ki, a pedofil bűncselekményekért elítélt felnőtteknek több, mint 30%-a meleg volt. Ha pedig a gender-elmélet eredetére teszünk egy pillantást, akkor az derül ki, hogy

magát a gender fogalmát egy John Money nevű szexológus vezette be 1955-ben, aki szerint már babakorban el lehet végezni a nemiszerv-átalakító műtétet (egyik „betegét” ezzel később öngyilkosságba is hajszolta), és aki nagy támogatója volt a gyermekek és felnőttek közti szexuális kapcsolatnak,

ha azt mindkét fél jónak találja. A baj ott kezdődik, hogy Money neve és hozzájárulása megkerülhetetlen a transzneműség jelenségének vizsgálatakor, hiszen a teljes szakirodalom alapját ő fektette le. És igen, az ő írásai vannak a pedoszexualista felfogás hátterében is. Röviden tehát, míg a homoszexualitásnak alapvetően semmi köze a pedofíliához, a pedofíliának igenis sok köze van az LMBT-mozgalmakhoz, bármennyire is kellemetlen ez mindannyiunknak.

Végeredményben tehát a kormány nem azért kapcsolta össze a pedofília és a homoszexualitás kérdésköreit egy törvényben, mert ezzel kriminalizálni akarja az LMBT-embereket a többségi társadalom szemében, hanem mert a gyermekvédelem nem merül ki a szexuális erőszak megakadályozásában, hanem ki kell térnie a gyermekekre potenciálisan káros befolyások korlátozására is, hogy az életük fontos döntéseit felelősen és szabadon hozhassák meg.

A felívelés nem lineáris, hanem exponenciális lesz
A felívelés nem lineáris, hanem exponenciális lesz

A Klímapolitikai Intézet és Reaktor alapítvány közös szervezésében valósult meg Michelisz Norbert világbajnok autóversenyző és Szujó Zoltán szakújságíró, műsorvezető vitája a motorsport és a klímaváltozás kapcsolatáról.

_mg_9587.jpg

A beszélgetés elején tisztázni kellett azt a megosztó kérdéskört, ami szinte minden hétköznapi felhasználót foglalkoztat: valóban környezetkímélőbb az elektromos autó, mint a belsőégésű? Szujó Zoltán mindenekelőtt felhívta rá a figyelmet, hogy hamis illúzió volna azt állítani, hogy egy tisztán jótékony célú összefogásról volna szó, azok a cégek ugyanis, akik az elektromos járművek piacába fektetnek, nyilvánvalóan azért teszik, mert profitot várnak. Ez már önmagában a laikusoknak is sejteti, hogy az elektromos autók nyújtanak valamilyen többletet, bár visszaemlékezett Hamula Barna híres számításaira, amiben egészen egyszerű képletekkel vezette le, miért nem érdemes egy adott tömegű járművet elektromos meghajtással üzemeltetni. Vannak emellett könnyen belátható eredmények. Ha az elektromos autó birtoklása státusszimbólummá fejlődik, akkor a városi levegő -lassan tarthatatlan- szennyezettsége lecsökken, ami vitán felül egy jó eredmény. Ehhez szorosan kötődik, hogy egy elektromos kivitelű kocsi használata nem azonnal térül meg, hanem sokszáz kilométert kell vele menni ehhez – tette hozzá Michelisz Norbert, aki szerint pontosan emiatt a szektorban a fejlődés nem lineáris, hanem exponenciális jellegű lesz. A felek már korábban is beszéltek a téma kapcsán, és kiemelték, még tűpontos kép egyikük fejében sem állt össze az elektromos járműfelhasználás kapcsán, de bíznak benne, hogy a mostanihoz hasonló beszélgetések közelebb visznek a megoldáshoz.

_mg_9599.jpg

Az autó, mint státusszimbólum vitathatatlan része  társadalmi berendezkedésnek, azonban generációk között elkülönül az autótulajdonos és az autóhasználó. Szujó Zoltán, mint édesapa is meg tudta erősíteni, hogy a mobilitás a mostani és az elkövetkező generációnak már egészen mást jelent. Nekik voltak szép emlékeik az első kocsijukról, és arról, milyen érzés volt rá évekig gyűjteni, hiszen a barátokkal, ismerősökkel való találkozást ez teljesen új szintre emelte. Ma, amikor  fizikai valóságon kívül számtalan úton el tudjuk egymást érni, a fiatalok számára nincs akkora súlya az autónak, mint tulajdonnak, ők inkább autóhasználók, mint autótulajdonosok. Nincs is az életükben akkora logisztikai szerepe: a mikromobilitási eszközök (roller, bicikli, stb.), vagy a városi viszonylatban igen jelentős kötöttpályás rendszer számukra elegendően gyors.

Michelisz Norbert szerint globálisan elmondható, hogy az autóról, mint jelenségről teljes egészében megváltozott a felfogás. Kérdés, persze, hogy ez csak egy múló állapot, és visszatér az autó újra státusszimbólumként, vagy örökre megmarad a mostani helyén? Szujó Zoltán egyértelműen hajlik afelé, hogy a belsőégésű motorok adják hozzá az autóhoz azt, amit a felhasználó életérzésnek hív. Az elektromosokkal ez elvész, nem véletlenül élik reneszánszukat a régebbi belsőégésű motorosok, nem véletlenül virágzik az old-timer biznisz. Az autóversenyző szerint viszont az életérzés és a hang összekapcsolása nem lesz örök. Amint túllendülnek az autótulajdonosok azon a félelmen, hogy hang nélkül már elvész az autózás öröme, az életérzésről alkotott képük is megváltozik. Gondoljunk egy elektromos Harley-ra: ez ne adná át azt a bizonyos érzést? A praktikus oldala ennek a kérdésnek, hogy mit tekintünk az autózás céljának. Az, hogy hatékonyabban jussunk el ’A’-ból ’B’-be, egy olyan paraméter, ami egy idő után nem fejleszthető. Annak a hatékonysága viszont, hogy a szabadidőnket mennyire hasznosan töltjük el, még sokáig növelhető, emiatt nem mindegy, mennyit ülünk a dugóban.

Felmerült az a kérdés is, vajon az autósport világát hogyan befolyásolja az elektromos járművek térnyerése. Michelisz szerint már önmagában az egy hatalmas dolog, hogy egy olyan nagy iparág, mint az autóipar kiáll egy ilyen technológia mellett. A versenyző hisz abban, hogy ez a fenntartható jövő kulcsfontosságú eleme, de függetlenül attól, valaki egyetért-e vele vagy sem arra érdemes rácsodálkozni, hogy az autóipar mekkora újdonságba fogott ezzel. Szujó Zoltán már árnyaltabban indult a kérdés felé. Ő régebben a hibridekben látta a jövőt, mára azonban teljesen meggyőzték az elektromos járművek. Nem csak azért, mert manapság töltés nélkül meg lehet tenni egy elektromos autóval 800 km-t, hanem az a tény is, hogy, míg a válságos helyzet alatt globálisan az autóipar 16%-ot szűkült, addig az elektromos autók piaca 40%-t bővült. A kínálat is lenyűgöző: jelenleg 370 féle innovatív modellből válogathatunk. Érdekesség, hogy elektromos autóból jelentősen több fut Európában, mint Kínában. Ez azt is jelenti, hogy kontinensünkben sok lehetőséget lát a szakág, nem véletlenül székel a Tesla Berlinben. Fontos, hogy a kibocsátásról ugyanúgy érdemes gondolkodni, mint az árucikkek többségéről: ugyanúgy adható és vehető. Amíg Dániában az autók fele pár éven belül elektromos lesz, addig a kibocsátásról szóló vitákban erre ő joggal hivatkozik, hiába szennyez változatlan mértékben a többi szektora.

Kérdés persze, lesz-e, vagy mikor lesz az egész szféra rentábilis iparág? Michelisz Norbert szerint, mint minden üzletben, itt is folyamatosan folyik a kockázatelemzés a befektetők részéről, hogy mikor, mennyit érdemes erre áldozni. Habár a Tesla életében közel van az áttörés, ahhoz, hogy ez a projekt globálisan jól működjön, legalább annyira szükség van kormányzati, érzelmi ráhatásra, tudatos ránevelésre, mint befektetett tőkére. Amelyik cég ma ki meri jelenteni, hogy a technológiának nincs jövője, az – a sportoló szerint – objektíve hibát követ el. Szujó Zoltán hozzátette, már az is hatalmas élmény volt, amikor a túraautó-versenyeken csak elektromos járműveket láttak. Vitapartnere azonban ezt nem látja még átütő erejűnek, hiszen, ha őszinték vagyunk, látnunk kell, hogy a versenyautózás a közúti autózás reklámközege, így az igazi áttörés is inkább majd az utakon fog megtörténni.

A két fél szakmájából adódóan elkerülhetetlen volt a kérdés: hogy látják a technológia jövőjét a sportautózás világában? A szakújságíró bizonytalanságát fejezte ki, hiszen a nézők érezhetően „gladiátorharcot” akarnak látni a pályán: az élményhez a pilóta teljesítménye, ügyessége éppannyira hozzátartozik, mint az autó technológiai megoldásai. Ha az utóbbi már annyira fejlett lesz, hogy a pilóta egyre kevesebb dologra van ráhatással, az már nem lesz ugyanaz az élmény a nézőknek sem. Az autóversenyző, bár bevallotta, kissé maga ellen beszél, de úgy látja, a technikák versenye lehet éppolyan szórakoztató, mint a mostani futamok. Elhangzott egy merész jóslat is, miszerint pár éven belül nem elképzelhetetlen, hogy egy Formula E és egy Forma 1-es autó versenyezzen. Ez nagyon beleillik a versenypiac „show on Sunday, sell on Monday”-elvébe, azaz Michelisz logikájának fordítottja is működhet: ha a versenypályán, ami a közúti járműipar reklámtere, bemutatnak egy jól működő elektromos meghajtást, azt nagyon hamar utána értékesíteni lehet magánszemélyeknek is. Kiemelt fontosságúak és szintén erre a piaci elvre reflektálnak a figyelemfelhívó versenyek: rengeteg autóversenyt rendeznek olyan térségekben, ahol a környezeti problémák valamilyen formában látványosan kiéleződnek. Ilyenek például a dakari versenynapok vagy a Szaúd-arábiai megmérettetés, ahol az elsivatagosodás jelensége kerül a középpontba. Nem közvetlenül a környezetvédelemhez köthető, de hasonlóan fontos figyelemfelhívó projekt a vegyespáros versenyzés, hiszen mind a pilóták, mind a support, mind a mérnöki oldalon egyre fontosabb szerept töltenek be a nők az autóversenyzés világában, és ezt valahogy reprezentálni kell. Összességében elmondhatjuk, hogy olyan izgalmas időket élünk, ahol egy globálisan környezetszennyezőnek és maszkulinnak kikiáltott ágazat egyértelműen kiáll a zöld megoldások és a nemek közti egyenlőség mellett.

_mg_9610.jpg

Igen ám, de mondható-e hitelesnek az autósport a környezetvédelmi projektekben? Michelisz Norbert  visszaemlékezett, hogy volt versenyző, aki a boxba Franciaországból hozatta magángéppel magának az ebédjét. A példa is jól mutatja, hogy személyenként nem mindenki képviseli hitelesen az álláspontot, azonban ez globálisan nem von le a szakág által képviselt értékekből. A versenyzőknek elsősorban azt kell megmutatniuk, hogy mindenki  saját maga terepén igenis tehet valamit, akár egy irodában, akár egy versenypályán tölti a mindennapjait. Szujó Zoltán már azt is hihetetlen teljesítményként értékelte, hogy egy olyan befolyásos szereplő, mint a járműipar ki merte mondani, hogy a termékei részt vesznek a romboló folyamatokban, és ezen hajlandó változtatni. Ez mindenképpen egy anyagi kockázat, amit nagyon bátor dolog volt vállalni, gyakorlatilag egy teljes szférának kellett nagyon gyorsan újradefiniálnia magát.

Mind kíváncsiak vagyunk, milyen lehet versenyzőként egy teljesen más jellegű járművet vezetni, hiszen például a nyomatékleadás karakterisztika vagy a fékezés különbözik a belsőégésű motoroknál megszokottól. Michelisz saját bevallása szerint azt még meg tudta szokni, hogy azonnal nagy nyomaték áll rendelkezésre, hiszen ezt jó reflexekkel lehet kezelni, de a fék hatékony kezelése, finomhangolása már nehezebb feladat volt számára. Hosszútávon mégis az lesz sikeres versenyző, aki ezekhez minél jobban és minél előbb hozzá tud szokni.

Az éjjel véget ért, az álom nem!
Az éjjel véget ért, az álom nem!

Nem jutunk tovább, ezt most el kell fogadni. Ugyanakkor most tegyük félre a pesszimizmust, hiszen van minek örülni. Puskás óta ez az Európa Bajnokság az, amin a legjobban szerepeltünk, és a francia, illetve német csapattal döntetlent tudtunk játszani. Ez bizonyára sokak tippmix szelvényét úsztatta el, de azt gondolom, bármekkora összeget is buktak, ha magyarok, akkor örülnek a vesztes szelvénynek.

kepernyofoto_2021-06-24_11_25_25.png

A portugálokkal játszott meccs sem szégyenletes, hiszen végig kitartottunk, csak az utolsó tíz percben fáradtunk ki, és romlott el számunkra a meccs végkimenetele. Ronaldot már nem először állítottuk kihívás elé, remélhetőleg legközelebb megint hozzuk a 2016-os EB-n tapasztalt színvonalat a portugálok ellen.

Amit azonban szuper volt látni, az a magyar válogatott küzdelme.

Gyerekként voltam párszor a Diósgyőri Stadionban, és elijesztett a magyar focitól az, hogy nem láttam, hogy igazán küzdenének a pályán a játékosok. Most viszont tényleg észrevehető volt, hogy szívüket és lelküket beleteszik a játékba, és tényleg nyerni akarnak, nem csak a jó fizetésért labdát kergetni. Marco Rossi már egy ideje kapitány, és úgy tűnik ez kezd beérni. Hamarosan itt a világbajnokság, szóval még lesz munka. Remélhetőleg akkor majd nem a “halálcsoport” tagjaival kell már az elején megküzdenünk, és több meccsen szurkolhatunk majd a csapatunknak.

A pozitív hatás amellett, hogy egy ország megvédte a becsületét, az, hogy süllyedő “léc” helyett, most sokkal magasabbra került.

Most már a szurkolók nem szégyenletes eredményeket, hanem még a 2016-ostól is jobbat láthatnak.

Például ilyet:

kepernyofoto_2021-06-24_11_30_25.png

vagy ilyet:

kepernyofoto_2021-06-24_11_30_11.png

Úgy, hogy a németekkel vívott meccsen kétszer is vezettünk.

Ne felejtsük el, hogy a világ legjobbjai ellen játszottunk, és helyt tudtunk állni.

Reméljük ez így is marad és idővel csak jobb lesz a csapatunk.

Innentől ez a mérce, ehhez fogunk viszonyítani. Az biztos, hogy van egy minőségi csapatunk, olyan, amire majd a következő generáció tud hivatkozni az aranycsapat mellett, hogy igen, ők a milyeink voltak, és világszínvonalon játszottak. Én pedig izgatottan várom a VB-t, a tippmix szelvényekre pedig el is különítek egy keretösszeget, hiszen mint láthattuk, nem csak kell, hanem érdemes is a mi csapatunkra fogadni. Hajrá Magyarország!

 

„Talpra magyar!”
„Talpra magyar!”

d_as20210604112-1024x683.jpeg

(Forrás: vasarnap.hu)

Június 8-án Írország ellen játszotta utolsó felkészülési meccsét a magyar válogatott a részben hazai rendezésű 2020-as, ám a pandémia miatt idei évre csúszó Európa Bajnokságra. Azonban - nem csak a null-nullás eredménynek köszönhetően - a mérkőzést követő társadalmi diskurzust jobban meghatározta az, ami a mérkőzés előtt, mint amely alatta történt.

Az MLSZ meccs előtt kiadott közleményéhez hűen

a magyar válogatott úgy döntött, nem letérdeléssel, hanem az évek óta már bevett módon fejezi ki továbbra is a rasszizmus elleni kiállását.

Az ír válogatott térdelésére, a stadionokba újra visszatért szurkolótábor kifütyüléssel reagált. Mindezekre az eseményekre pedig mind a hazai és szűk körű nemzetközi média, mind pedig politikusok és közéleti személyek is úgy érezték, reagálniuk kell. A magas nézőszámnak és a nemzetközi társadalmi mobilizáló erejének köszönhetően persze a labdarúgást - és úgy általában a sportot - soha nem kerülték el a társadalmi-politikai reflexiók, a sport átpolitizálása, politikai instrumentálása pedig a hidegháború alatt járt a csúcson, ahol politikai-ideológiai okok miatt az olimpia teljes bojkottjára is sor került mind a szovjet blokk, mind az Egyesült Államok által. A sport átpolitizálásának mindig maga a sport és annak résztvevői voltak a legnagyobb kárvallottjai, az elérni kívánt társadalmi és politikai változások pedig kevésbé bizonyultak előre mozdíthatónak a pályán és a stadionokban.

Az idei Európa Bajnokság partvonalán mégis újra egy identitáspolitikai kérdés látszik megosztani a nemzeteket.

Magát a sporteseményen való letérdelést a rasszizmus elleni kiállás jeleként 2016-ban egy közepes teljesítményű amerikai focista, Colin Kaepernick honosította meg az Egyesült Államokban, amely akkor szintén csak megosztást okozott a sportolók és szurkolók körében egyaránt. A Black Lives Matter mozgalom 2020-ban újra fölelevenítette a koreográfiát, miközben George Floyd halálát saját céljai érdekében megfelelően ki is használta. Ekkor kapott a térdelés immáron kettős jelentést. Egyrészt szimbolizál egy „kiállást” az afro-amerikai lakosságot ért rasszizmus ellen, másrészt a „bűnbánat” - gyakran erőszakosan megkövetelt – kifejezése a fehér lakosság részéről azért, mert esetleg a felmenőik közt lehettek rabszolgatartók, rasszisták vagy mert… ők maguk fehérek (?). Az előbbi azért több kérdést is fölvet. Egyrészt azon morális kérdést, hogy a leszármazottak mennyiben, vagy egyáltalán felelősek-e a felmenőik bűneiért. Másrészt, hogy az 1860-ban készült cenzus alapján az Egyesült Államok polgárainak csupán 1,26%-a volt rabszolgatartó, nem beszélve arról a tényről, hogy az USA társadalmának mai összetétele is nagy részben áll olyan emigránsok leszármazottjaiból, akik bőven a rabszolga fölszabadítás után vándoroltak ki megvalósítani az „amerikai álmot”.

A kollektív felelősség így az Egyesült Államok fehér bőrű lakosságának esetében szintén kevéssé állja meg a helyét.

A BLM mozgalom pedig úgy tűnik, nem elégszik meg csak azzal, hogy amerikai nagyvárosok utcáit borítsa lángba, Európában is szeretné kifejteni áldásos tevékenységét. A progresszívnak beállított szélsőbaloldali ideológia terjesztésének pedig többek között mi más is lehetne jobb eszköze, mint az Európa szerte is milliós nézőszámmal rendelkező sportesemények, jelen esetben pedig az Európa Bajnokság. Ezáltal olyan tömegek is célba vehetőek politikai-ideológiai üzenetekkel, akik egyébként nem foglalkoznak ilyen kérdésekkel, vagy éppen pont ebből a világból menekülve keresnek kilencven percnyi kikapcsolódást.

A gyanútlan nézőnek azonban a felhőtlen szurkolás élménye helyett akaratlanul is találkoznia kell egy olyan importált politikai üzenettel, amely több Európai ország társadalmi, kulturális és történelmi kontextusában egyébként is értelmezhetetlen.

Így például Magyarország esetében is. Az, hogy a Black Lives Matter mozgalom ideológiája miért nem kapott Magyarországon széles társadalmi-politikai fogadtatást, több okra vezethető vissza. Egyrészt maga a mozgalom neve és jelszava - „a fekete életek számítanak” – itthon csupán egy olyan, igen nyilvánvaló állításnak hangzik, mint például, hogy „kék az ég”. Persze azzal, hogy ez a kijelentés ennyire nyomatékosítva van, azt a hamis látszatot keltheti, mintha bárki is az ellenkezőjét állította volna, pedig nem. Főleg nem egy világjárvány közepette, ahol a magyar kormány jelszava – akár direkt vagy indirekt fricskával a mozgalom számára – a „minden élet számít” volt. Ez utóbbi kijelentés sokkal inkább képes rezonálni a magyar, de európai ember életszemléletével egyaránt.

Történelmi távlatokból tekintve még inkább érthető, miért nem sikerült a mozgalomnak a kollektív bűnösség érzését kelteni Magyarországon.

Az elnyomó-elnyomottak narratívája, amellyel a BLM operál, Európára nézve csakis egyfajta módon értelmezhető.

A kontinens, tekintettel kolonizáló múltjára, egészében bűnös a rasszizmus és elnyomó imperializmus vádjában, amelyért most el kell számolnia. Térdre Európa! Azonban kis Európai történelmi ismeretünknek köszönhetően máris érezhetjük, hogy valahol hibádzik ez az értelmezés. Nyilván nem véletlen, hogy Nyugat-Európában, amely valóban rendelkezik birodalmi és kolonizáló múlttal, könnyebben sikerült meghonosítani a letérdelés mozdulatsorát, ezzel egyszerre kiállva a rasszizmus ellen és megbánva a múlt bűneit. Közép-Európának és benne Magyarországnak viszont az elnyomó-elnyomottak narratíva kontextusában egészen más történelmi emlékei vannak, ahol inkább az  utóbbiba tartozott a térség az oszmán, német vagy akár kommunista Szovjetunió igáját elszenvedve. Így pedig

igen nehézkes egy történelme során számos elnyomást tapasztaló országtól és az azt képviselő labdarúgó-válogatottól megkövetelni egy olyan mozgalom által koreografált mozdulatsort, amely az elnyomás miatti bűntudatra próbál építkezni a kontinensen.

Végezetül pedig, visszatérve a pályára, a magyar válogatott évek óta kiáll a rasszizmus minden formája ellen (ahogyan ezt tette az említett mérkőzésen is). Azért pedig rasszistának bélyegezni egy csapatot, és vele egy egész országot, mert ezt a kiállást épp nem az aktuális progresszív elvárások szerint teszi és nem térdel le egy politikai motivációtól és erőszaktól korántsem mentes mozgalom kérésére, hűen tükrözi az BLM mögötti ideológia végletekben gondolkodó természetét: „Aki nincs velünk, az ellenünk van!” Nem beszélve arról, hogy térdelés itthon nem csak kultúraidegen, de a sportban nem is egy győzelemre készülő csapattól elvárt magatartása.

„Harcolni, győzni, és ha nem sikerül, állva meghalni a pályán”

az, amit az ország valóban elvár a nemzeti színekbe öltözött sportolóitól, ennek az elvárásnak pedig a magyar labdarúgó-válogatott úgy tűnik minden erejével igyekszik megfelelni. Ezért valóban jár a taps.

 

Aczél Petra: A politikában a személyiséget keressük, nem a programot
Aczél Petra: A politikában a személyiséget keressük, nem a programot

437845_20210204_fm-9586.jpg

Mitől rusnya a kommunikáció? Milyen gyárból jönnek a magyar politikusok? Mi a különbség az online és a személyes viták között? Mire jók a kommentháborúk? Aczél Petra, a Budapesti Corvinus Egyetem Kommunikáció és Szociológia Intézetének igazgatója volt a Reaktor podcast vendége.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

A kommunikáció életünk alapvető része. Ön szerint alapvetően jól kommunikálunk-e? Mik a mai kommunikációs trendek?

Úgy érzem magam, mintha egy félév elején volnék, és az első órára mennék be. Olyankor mindig elmagyarázom, hogy ezt miért érdemes tanítani és tanulni. Mielőtt még erre az összetett kérdésre válaszolnék, éppen múltkor olvastam az egyik videóelőadásom alatt az egyik kommentet, miszerint a kommunikáció szónál nincsen rondább dolog a világon. Ha jól emlékszem, úgy fogalmazott a kommentelő, hogy „a legrusnyább fogalom a világon, mert, hogy a kommunikáció cseppet sem szép”. Azt kell, hogy mondjam, egyetértek vele. Nehéz ügybe taposunk, amikor azt mondjuk „kommunikáció”. Ki sem bírom fejezni magam, hogy mennyi mindenről van itt szó. Ez nem egyszerűen arról szól, hogy tudok-e beszélgetni, vagy, hogy képes vagyok-e előadni, vagy, hogy valakivel szóban, vagy nem csak szóban kapcsolatba tudok kerülni. Vagy egészen egyszerűen előadni magamat mások előtt. Magyarul mindez, amit most felsoroltam, beletartozna a kommunikáció tárgykörébe. Ezért amikor azt kérdezi, hogy mik a hibák, és hogy mit lehetne jobban csinálni, akkor pont abba a nehéz helyzetbe kerülök a „rusnya” szó kapcsán, hogy melyik kommunikációs funkciót csináljuk, és hogy hogyan lehet jobban csinálni.

Néhány alapvetést mondok el a szakmából, illetve azt gondolom, ebben az én személyes véleményem is benne van. Egyrészt kommunikálni manapság nagyon könnyen lehet. Ennek eszközei ezek a bizonyos digitális technológiák, mint például az internet. Nem igaz, hogy ma nehéz kapcsolatba kerülni. Hogyha valaki távolra utazik, azzal kapcsolatban lehetek. Nem tudom, önök hogyan vannak vele, de ma már mire hazajön egy ember az utazásból, nincs mit mesélnie a szeretteinek, mert útközben már mindent elmesélt, megüzent. Úgy jövünk haza, hogy „úgyis tudod, hogy hol voltam”. Semmilyen várakozás nem lehet a sztorijainkkal kapcsolatban. Könnyű abban az értelemben is, hogy senki nem szid minket mondjuk azért, mert rossz helyesírással, betűkihagyással, központozások elhagyásával közlünk vagy írunk magyarul. Vagy, hogy szavakat képekkel helyettesítünk. Azért régen, önök már kevésbé emlékezhetnek, de az idősebb generáció, melyhez jómagam is tartozom, még emlékszünk, hogy egy levél, pont azért, mert papíron született meg, amely ha jól jár, akkor egy padláson végzi, abban benne volt az a felelősség, hogy az az én üzenetem. Tehát, ha az üzenetem tele van hülyével, pontos j-vel leírva, vagy a muszáj ly-al, akkor, ha azt egyszer valaki előveszi, akkor azt fogja mondani, hogy „nahát ember, te sem tudtál helyesen írni! Képtelen voltál egyénileg jól fogalmazni”. Könnyű abban az értelemben is, hogy könnyű visszakeresni, könnyű digitálisan újra találkozni az üzeneteinkkel, és milyen érdekes, hogy ezt ennek ellenére nem tekintjük kritikusnak. Tehát nem nehéz ma kapcsolatba kerülni.

Ami miatt az egész mégis nehezebb lett, az az, hogy valószínűleg ki fog alakulni azoknak a csoportja, akik jól, tudatosan tudják ezeket az eszközöket használni, és emellett kialakul az a nagy mainstream, tompa ömleny, amit rossz helyesírással, viszonylag igénytelenül, túl gyorsan csinálunk.

Mivel erre nem kapunk visszajelzést, ez az ömleny egyre nő és nő. Azt, hogy ezt hogyan kell jól csinálni, azt ma nagyon nehéz valahol megtanulni. Ne higgyék, hogy az egyetemen tanulunk meg általában jól kommunikálni. Azt már előbb meg kéne tanítani.

A Facebook, a közösségi média egyre több embert ér el. Úgy tapasztalom, hogy ezt a politikusok is próbálják kihasználni: sokszor üzennek ezeken a felületeken a választóknak. A politikusnak a saját véleménye, amit kommunikál az emberek felé vagy inkább egy kvázi „reklám”?

A kérdésben volt két szó, ami nagyon érdekes, mert miközben felteszem, ön is rendszeres használója a közösségi médiának, nehezen maradhatna ma már ki ebből bárki. Az egyik szó, az úgy szólt, hogy elérnek minket ezek a platformok, a másik pedig, hogy a politikusok kihasználják. Mind a két esetben azt mondanám, hogy, bár ezek a platformok valóban nagyon radikálisan nyomulnak, és minden okos készülékkel elérhetővé tesszük magunkat számukra, de alapvetően még mindig mi keressük őket. Tehát még mindig ott kell, hogy legyen valamilyen emberi döntés és szándékosság, hogy mi érjük el őket. A másik, hogy a politikusok, azt gondolom, hogy nem kihasználják, hanem használják ezeket a felületeket. Én magam azt látom, a kutatások alapján is, hogy ma már nehezen marad ki egy politikus ebből, de pontosan a kérdésére válaszolva nyilvánvalóan nem saját magukat adják. Ezek nagyon komolyan letisztított politikai perszónák, akiket látunk, akiken nem egyszer nem is saját maguk dolgoznak elsősorban, hanem mások. Ezeknek a politikai személyiségeknek az új médiában van egy sajátosságuk, valamilyen jellegük, sőt akkor jók, ha van!

A magyar politikusoknál nagyon gyakran látni, hogy mintha egy nagy közös gyárból jönnének. Mindenki csodálatos, mindenki jót csinál, mindenkinek lehetőleg a mainstreammel egyezik a véleménye.

Azok a közösségi médiaprofilok a jók, a politikusoknál azok válnak be, amelyeknél van egyéni hang, ha megjelenik valami emberi. Azért ne tévedjünk, nyilván nem az illető hétköznapi énje jelenik meg elsősorban. De hogyha az az emberi nüansz, az a gyakorlatias, hétköznapias dolog is megjelenik, például mit evett, minek örül, mi az, ami valójában megindította, milyenek a hétköznapjai, és ezt még egy jó stílusban könnyen fogyaszthatóan adja elő, akkor ezek a politikai profilok jóval népszerűbbek lesznek.

De azért nekünk fogyasztóként is van egy belső érzékünk, hogy mennyire önazonos a politikus kommunikációja. Erről mit gondol?

Nézze, ez a politikában egy nagyon érdekes kérdés, hogy mi az „önazonos”. Lassan most már harmadik évtizede azt mondjuk, hogy a politikát legalább két dolog nagyon jellemzi. Az egyik a perszonalizáció, tehát mindenhol, egyébként nem csak a fogyasztói kultúrában, hanem a politikában is a személyiséget, az embert keressük, mert az ember annyira érez, ugye? Az ember tele van sajátosságokkal, az ember dramatizálható, sír, nevet örül.

A politikában nem a politikai programot keressük, hanem a személyiséget.

A másik nagy tulajdonsága a tabloidizáció. Egyre inkább keressük a nem szakmai üzeneteket a politikában. Tehát ne azt mondd el, hogy hogyan kéne csinálni, vagy ne a politizálásnak a gyakorlati üzenete jöjjön át, hanem valóban ezek az emberi, érzelmi és egyéb üzenetek. Ahogy már előbb említettem, például hol futok, mit vásárolok. Emlékszem a ’90-es évek politikusai között is volt olyan, aki a honlapjára kitette, hogy mik a kedvenc ételei, és hogy az otthonában mik a kedvenc tárgyai. Ez egy plusz, ettől volt olvasottabb a honlapja. A harmadik az nyilván a professzionalizálódás, hogy mindezen egyébként nem ő, hanem a szakemberek dolgoznak. Vagyis a személyiséget nem ő alakítja ki, hanem valakik, akik értenek hozzá, sőt akár globálisan is értenek hozzá, vagyis ennek nincsenek mindig nemzeti, kulturális jellegzetességei. Szóval nagyon tudatosnak kéne lennünk, csak az a nehéz a politikusnál, hogy úgy sem tudom, hogy ki. Például sokan nem találkoztunk még vele. De nem az a fontos, amit csinál, hanem az, hogy ki. Nyilván ez érthető, hogy az ember a tetteiből is áll, de azt valójában meg kell nézni, hogy egy politikusnak azon kívül, hogy tök cuki a képe, hogy egész sercelőseket tud kiírni, meg hogy jó sok hashtaget használ, azon kívül milyenek a tettei. Enélkül a politikában még mindig azok a húszas, harmincas évekbeli meggondolások tudnak érvényesülni, legalábbis a választót, a befogadót tekintve, amelyek úgy fogalmaztak, hogy „az ember vágyni akar valamire, és azt a politika is megadhatja neki”.

Nem lehet elmenni amellett, hogy a politikusok egyes posztjaira bárki kommentelhet. Egyre gyakoribb jelenség a trollkomentelés, ennek mi lehet a háttere? Az emberek miért csinálnak ilyet, és erre hogyan reagálhatnak a politikusok? Az a tapasztalat, hogy általában vagy nem reagálnak semmit, vagy ezeket a nekik nem tetsző kommenteket törlik.

Kétféle politizálás van a közösségi médiában. Van az országos típusú, a nemzeti szintű, és a helyi. A helyinek nyilvánvalóan kicsit más is a funkciója. Amikor azt mondjuk, hogy átadtunk egy zebrát, vagy átadunk egy virágórát stb. akkor annak van egy klasszikus hírközlési funkciója. A nemzeti szintű politizálás a közösségi médiában inkább ezek a személyiségüzenetek, stílusüzenetek, esetleg programüzenetek. Amit ön mond, annak az oka kettős. Az egyik, hogy rendkívüli kapacitású lett az utóbbi években, akár évtizedben az üzenetek automatizáltsága. Olykor nem is kell, hogy ember üljön egy komment mögött. Bizonyos körök, bizonyos csoportok gyakorlatilag eláraszthatják valakinek a profilját, akár automata típusú üzenetekkel is. A másik pedig, hogy eléggé régóta látjuk, hogy az online világban az emberek hajlamosak érzelmileg is szabadabbnak érezni magukat, köszönhetően annak, hogy nem feltétlenül beazonosíthatóak. Általában valamilyen nicknéven vagy egyéb megnevezéssel szerepelnek. Ez ad egyfajta szabadságot, ami megnöveli két dolognak a jelenlétét. Megnövelheti az agresszióét, sokkal szélsőségesebb reakciókat vált ki az emberekből. Felhívom a figyelmet, a magyar politikai online kultúrában, a közösségi média terén a tegeződésre. Ez egy klasszikus esete annak, hogy abban a pillanatban, hogyha én nem értek valakivel egyet, aki politikus, akkor azért vagyok az oldalán, hogy ezt mindig közöljem vele. Akkor biztos, hogy tegezni fogom. És ennek a vulgaritás is a része. A másik pedig a közlékenység, vagyis hogy állandóan van energiám írni. Gondoljanak bele, hogy akár a helyi politizáláshoz el kell menni egy, akár olyan lakossági gyűlésre, egy kerületbe vagy egy körzetbe, az sokkal nehezebb. Ahhoz fel kell venni a cipőt, a ruhát, valahogy ki kell nézni, ki kell menni, ki kell várni, amíg mindenki feltette a kezét, és lehet, hogy 126.-nak kerülök sorra, sőt az is lehet, hogy rám nem is jut idő. Ezzel szemben online bármikor odaírhatok bármit, tehát mindennek akkora a kapacitása, hogy az nehezen tart vissza bárkit attól, azt kell, hogy mondjam, hogy mások bántó agymenését közölje. A moderálás kérdése egy másik ügy. A médiában ez egy nagyon régi kérdés. Szerintem kevesen emlékeznek még a Budapest TV-re, ahol volt egy műsorvezető, aki kipróbálta a moderálás nélküli betelefonálást és ez már akkor se vált be. Félreértés ne essék, nem az egy médium szabadsága, hogy az őrületet kirekesztem! Nincsen olyan emberi személyes társaság, ahol ne moderálnánk azt, aki túlzásba esik. Gondoljanak bele, egy egymást kevésbé ismerő emberek társaságába, mondjuk egy egyetemi tanterembe vagy egy buszmegállóba. Hátha valaki ott odalép a másikhoz és megüti, akkor kihívjuk a rendőrt. Az emberi csoportoknak nagyon ritkán van olyan állapota, sőt szerencsére nincs, ahol a józan ész az erkölcsi és egyéb normák ne befolyásolnák a moderálást. Én ezért tartom végtelenül álszentnek, amikor azt mondjuk, hogy valami legyen teljesen moderálatlan. Dehogyis legyen teljesen moderálatlan!

Nincs a világnak olyan pontja, vagy társas éltünknek olyan pontja, ahol ne törekednénk bizonyos értékek szerint a moderálásra.

A nagy kérdés, hogy elég a moderáláshoz, hogyha valaki kritikus. Hol határozzuk meg azokat a szinteket, a vulgaritás, vagy a személyiség, a személy támadása, hol húzzuk meg a határt, és hogy elvégzi-e a moderálást valaki. Ismert az a kutatás, amikor ha azt mondjuk, hogy ha az utcán kitörik egy ablak és azt hosszú ideig nem javítják meg, - bár vannak viták ezzel a kutatással kapcsolatban -, akkor picikét megnő abban az utcában az erőszakosság lehetősége. Egy sérülés történt, ahhoz nem nyúl senki, picit így kell a bántó, trollkodó, a fölöslegesen durva kommentekre is gondolni, hogy elszaporodhatnak. Ott kialakulhat egy olyan pszichoszociális klíma, ahol elszaporodhat a bántó hangnem. Én szerintem ez átvitt értelemben is felelőssége minden profil tulajdonosának, hogy abban az utcában megjavítsa a törött ablakot, átvitt értelemben, amely utcát ő épített másoknak.

Az online kommentcsatákba van értelme belefolyni? Hova vezetnek ezek, és a vitakultúra szempontjából Ön hogyan ítéli meg ezeket?

Én személyesen nagyon szoktam élvezni a kommentcsatákat. Az ember sokszor jobban olvassa, mint magát a tartalmat, amihez kapcsolódnak a kommentek. De komolyra fordítva a szót, ezek azért nem viták, a szónak abban az értelmében, hogy a totális emberi vitának van egy olyan felelősség része, ami éppen a jelenléten múlik. Tehát amiről már az előbb is beszéltem, amikor ott vagyok valakivel és úgy vitatkozom, akkor egészen más felelősséget vállalok azért, amit mondtam. Egészen egyszerűen azért, mert fizikailag közel van hozzám a másik fél. Most a Covid évében született egy-két kutatás arról, hogy olyan egyetemi órákon, ahol a vita az anyag feldolgozásának a része, ott melyik a jobb, az online vagy a fizikai oktatás? Nyilván értik, amikor itt van egy téma, és úgy dolgozzák fel az anyagot, hogy arról kijelölt személyek vitatkoznak. Érdekes módon az volt az eredmény, hogy az online szempontból sokkal békésebb a vita, sokkal inkább végighallgatják egymást, vagy például végig tudják mondani a mondandójukat. Gondoljanak a kommentekre, ott végig le van írva a mondandó, abba nem lehet közbevágni, nem úgy, ahogyan egy élő vitában. Sőt az online oktatásban, mivel mindenkinek egyforma négyzet jutott csak a képernyőn, valahogy ott nem voltak meg az ilyen fizikai különbségek. Ugyanakkor viszont nem alakult ki valóságos hév a vitához, tehát megmaradt racionálisnak, de a következtetések kevésbé voltak levonhatók. Megjelenik ezekben a kommentháborúkban a vita, de mivel nagyon gyakran az agresszió is megjelenik, és mivel nagyon gyakran nem kijelölt felek vitáznak, hanem egyre-másra lépnek be emberek és új hangnemek születnek meg, ezért a végén, ki lehet mondani, hogy nem születnek a végén konklúziók, és a vita divergál. Magyarán a benne megjelenő nézőpontok egyre széttartóbbá válnak. Egyszer-egyszer megszületik valamiféle egyetértés, de akkor újra belép valaki a milliós tömegből, vagy a támogatók táborából és szétzúzza.

A jó vitának az a lényege, hogy a végére eljutunk valameddig. Még addig is eljutunk, hogy oké, nem értünk egyet, de megértettük az érveket. Az online vitákban, a kommentháborúkban ilyenre nem túl gyakran látunk példát.

Az online vitában van időnk reagálni a másiknak a mondandójára, van időnk összeszedni az érveket. Viszont amikor az emberek élőben vitáznak, előfordul, hogy nem tudják megvédeni az álláspontjukat. Velem is előfordult, hogy hirtelen nem jutnak eszembe az érveim, de utána amikor hazamegyek és fejben újra lejátszom ugyanazt a vitát, akkor nagyon jól rámutatok, hogy a másik félnek miért illogikus az érvelése.

A vita nem mindig csak szóbeli volt. Hogyha megnézik az emberi kommunikáció történetét, akkor például tudományos viták rendszeresen írásban folytak, ahogy egyébként folynak ma is. Ebben teljesen igaza van, hogy azokat az érvrendszereket nagyon jól ki lehet dolgozni. Az online vita mégsem teljesen olyan, mint az írott. Ennek az az oka, hogy miközben Ön fogalmazgatja az érveit, amelyeket egy kerek üzenetben le kíván írni, addigra befutnak egy kommentfolyamba újabb és újabb nézőpontok. Ön ugyan elkészítette a saját belépőjét ebbe a vitába, de valójában már túl vannak ezen a szakaszon. Magyarán a vitázó felek száma nem meghatározható, és ezért bár sokkal jobban kialakítható a saját érvelés, de a találkozási pontok sokszor elcsúsznak. A szóbeli vitában teljesen igaza van, ott van egyfajta hirtelen válaszadás, de ezt szerintem azért értelmezzük sokszor rosszul, mert azt gondoljuk, hogy a vita állandóan arról szól, hogy „te mondtál valamit, én mondtam valamit”, állandóan kijelentő módban beszélünk.

A valódi vitáknak nagyon sokszor része a kérdezés. Azt mondjuk, hogy a jó vita a figyelemmel kezdődik.

Ma az egyik legdivatosabb kurzus lett a figyelem kurzusa. Tudom, hogy egy picit furcsán hangzik, de ahogy az elején is kérdezték, hogy mi nehéz ma, akkor azt mondanám, hogy manapság tökéletesen rosszul figyelünk. Elmondhatatlanul rosszul. Nem tudom, hogy a hallgatók észreveszik-e, hogy én a válaszaimban tudtam figyelni a kérdésekre. Nem figyelünk eléggé, tehát a jó vitának szóban része lenne a rákérdezés, a visszakérdezés, a tisztázó kérdezés, az hogy az én fölvetésemet nem azonnal állításként fogalmazom meg, hanem refklektálok csak, és ez inkább kérdezésnek hangzik. Például a szóbeli vitának része az, ami a kommenteknek soha, hogy elismételhetem, hogy „én most úgy értem, amit te mondasz, hogy…”. Ez egy kommenteben teljesen visszás lenne, azt kérdeznék, hogy „most miért csinál ez ilyeneket!? Hogy hogy jól érti-e, hát olvassa el!”.  Pontosan a kapcsolatteremtés az előnye a szóbeli vitának, ha jól csináljuk. Ugyanakkor igaza van, nagyon jó, kerek érveléseket tudunk online kialakítani, és ebben a vonatkozásában a több száz éves írásbeli vita műfajára hajaz az online vita.

A figyelem-összpontosítást, és magát a kommunikációt is, elég egyetemistaként elkezdeni tanulni, vagy már kisgyerekként is érdemesebb lenne foglalkozni vele? Erre utalt már az interjú elején.

Azt mondjuk, nem lehet nem kommunikálni, vagyis „we cannot not communicate”. És ezt a jól megjegyezhető közhelyet mindannyiunk magunkénak valljuk. Még akkor is kommunikálunk, amikor sorban állunk az okmányiroda előtt, mert amikor sorban állunk egy zárt ajtó előtt, akkor úgy próbálunk viselkedni, hogy mindenki az utcán arra gondoljon, hogy én sorban állok, és nem éppen egy betörést tervezek. Gondoljanak bele, hogy milyen érdekes, hogy azt a viselkedésszettet, amit ott produkálunk, azt is tulajdonképpen kommunikátumnak tekintjük, nehogy páran gyanúsnak tekintsék. Magától értetődik, hogy az ember születésekor, sőt én azt gondolnám, hogy már előtte egy kommunikatív lény.

Ezért attól kezdve, hogy megszületünk, már kommunikálunk.

Nagyon sokan azt hisszük, hogy a kommunikáció az a nyelv. Ugyan, dehogyis! Amikor egy kisbaba kommunikál, gondoljanak az aranyos gügyögésükre, azt például az édesanyja azonnal kommunikációnak tekinti. Tehát egy alig kéthónapos baba gugyogására az anya úgy reagál, hogy „igen, ízlett?, jaj, most álmos vagy?” miközben semmit sem mondott a gyerek. Társas lényekként élünk a Földön, minden, amit csinálunk, kifejez valamit, már a világra jövetelünkkor, sőt ahogy már mondtam, előbb is megjelenik. Éppen ezért, amikor tanulni kezdjük, akkor az az újdonság, hogy valami, amit folytonosan csinálunk, azt egyszer csak el kell kezdeni reflektálni, és odafigyelni rá valamilyen másik szempontból. Sajnos a tanulás során, az iskolában állandóan az információ szempontjából akarjuk ellenőrizni, azt a hamis képzetet keltve, hogy az, aki kommunikál, azt biztos megérti a másik. Nem attól értjük meg csak a másikat, mert az értelmes szavakat mond, nagyon sok minden mástól is megértjük. Nem csak az azonos nyelvtől, hanem attól, hogy szeretünk rá figyelni, a dallamívei követhetők, attól, hogy mondott valamit, ami engem érdekel és én arra rá tudtam kapaszkodni. Amikor az ember ezt elkezdi tanulni, rádöbben, hogy mennyi minden van még azon túl, mint amit az információban ünneplünk. A szerencsésebbek már a családi kommunikációban elkezdik a tanulást. Tehát nem az általános iskolában, ahol, ha jól megnézik, azt a ’49-es kommunikációs modellt tanítják. Mindig beleborzongok, hogy mind a mai napig a középfokú oktatásnak világszerte ez az alapja, amit Shannon Weaver megcsinált. Amit egy mérnökpáros egy telefoncégnek talált ki. Nagyon jó lenne ehelyett korszerű modelleket tanítani. Olyan modelleket, amelyek ennél rétegzettebbek és nem annyira információközpontúak, de mondjuk, amikor a szüleik rászóltak Önökre, hogy „mondd el másként!”, a szüleik mindenről beszélgettek, ami Önökkel történt, akkor is, ha éppen hisztiztek. Tehát a kommunikáció tanítása valahol itt történik. Az én meggyőződésem, hogy nagyon szennyezett kommunikációs világban élünk és túl sokszor bocsátjuk meg másoknak, hogy igénytelenül, rosszul és empátia nélkül beszélnek. Az én véleményem nem túl rózsás arra vonatkozóan, hogy mennyire vagyunk igényesek. Nagyon sok a közepes, vagy annál gyengébb, a másikra egyáltalán figyelemmel nem levő kommunikáció. Tényleg megengedjük magunknak, hogy az anyanyelvünket torzítsuk, bután használjuk, hogy ne keressük meg a tudásunkból leginkább fakadó, leginkább alkalmas kifejezést egy adott helyzetre?

Szerintem nagyon kevesen élvezik a kommunikációt, csomóan eszköznek tekintik, minthogyha az egy darab bot lenne, amivel hogyha kicsit fáj a lábunk, lehet járni. Nem egy darab bot, az az élet módja!

Van, aki rettenetesen sokféle színárnyalatú sminket tud felfesteni magára. Mindig azon mosolygok, hogy azt, hogy milyen sminket használsz, azt nem mindig látom, de a kommunikációdat igen. Kritikus vagyok, de ugyanakkor bizakodó, mert ezt nehéz ám megúszni, tehát kommunikálni mindenki tud. Most már harmadik éve, hogy nagy álláshirdető munkaoldalak megkérdezik, hogy melyek a legfontosabb készségek. Tudjuk, hogy itt az adat, az informatika jelentősége nagy. Az ún. stam tudások, megnövekedtek a piacon értéküket tekintve. De ezeken felül rendre minden évben a legfontosabbnak a kommunikációt nevezik meg. És miközben mindenki lenézi, hogy „jó hát egyébként én ezt tudom is”, közben a legtöbben ezen vérzünk el!

Sokszor ilyen stresszhelyzetben az ember nem tud jól teljesíteni, például egy vizsgán nem tudnak a hallgatók összeszedetten beszélni. Még a ’90-es évekből terjeng egy videó az interneten, ahol a helyi TV egy városban készített interjút a helyi lakossággal, ahol egy beugratós kérdést tettek fel az embereknek. A kérdés az volt, hogy hallották-e, hogy idén az Újév péntek 13-ra esik. Tízből kilenc ember azt válaszolta, hogy őt ez nem érdekli, mert ő nem babonás, és csak egy ember kérdezett vissza, hogy ez mégis hogyan lehetséges. Erről a kilenc emberről sokszor azt véleményt formáljuk, hogy buták vagy unintelligensek, miközben lehet, hogy ahogyan hirtelen belekerültek ebbe a szituációba, hogy egy kamerát nyomtak az arcukba, hirtelen leblokkoltak. Mennyire tudjuk ezt fejleszteni? Például, ha elmegyünk egy állásinterjúra, akkor ne az jöjjön le a leendő munkaadónknak, hogy mi rossz képességekkel rendelkezünk és nem tudunk jól beszélni.

Igen, én is nagyon jól emlékszem ilyenekre. Sándor György neves humorista próbálta ki azt Budapest utcáit járva, hogy megszólított embereket úgy bemutatkozva, hogy „én az Irén férjének az unokahúga vagyok”. Akinek megvan a szeme előtt, Sándor György egy szakállas férfi, és amiatt, hogy ez egy harmadik elem volt, mindenki el is fogadta, hogy ő valakinek az unokahúga, és senki nem kérdezett rá, hogy „micsoda, valakinek az unokahúga!?” miközben Burda szabásmintákon kérdezte meg, hogy hol van a Lánchíd. Nem tudom, hogy önöknek volt-e részük ilyen utcai megszólításban, de erre egyre kevésbé vállalkoznak az emberek, mert itt annyira erős a megfelelési kényszer, tehát hogyha valaki odalép hozzám és azt mondja, hogy mennyi kétszer kettő, akkor úgy érzem, hogy benne vagyok abban a vákuumban, hogy erre válaszolnom kell. Nagyon is fejleszthető az erre való reakció, csakis úgy, hogy tudatosan azt mondom, hogy „kicsoda ön? miért kérdezi?”, tehát megszerzem azt az időt magamnak, hogy értelme legyen annak, ami velem történik. Azt gondolnánk, hogy ez egy agresszív válasz, pedig nem az. Például azt mondjuk az állásinterjún, hogy nem kell teljesen benne maradni a kérdező logikájában, tehát az autonóm embert önmagában egy kérdő hangsúly nem teszi rabbá. Nem tudom, hogy ez érthető-e így? Tőlem kérdeztek valamit, én pedig egy gondolkodó ember vagyok. Ha valaki azt kérdezi önöktől, hogy mondja el, hogy mi volt az eddigi legnagyobb kudarca, ugye vannak a munkapiacon ilyen módszerek, vagy azt kérdezik, hogy mi volt a legnagyobb sikere, ez tulajdonképpen nem is kérdés, hanem egy felszólítás, akkor nyugodtan lehet azzal válaszolni, hogy én először azt szeretném tisztázni, hogy én hogyan értelmezem a sikert. Tehát nem azt kell egyből válaszolni például, hogy amikor én öt métert ugrottam távolugrásban, mert ettől kezdve az ember ha eljön az interjúról, utólag azt fogja bánni, hogy miért nem azt válaszoltam, hogy az volt amikor tizenöt sört meg tudtam inni egy ülésen. Nem bele akadni egy kommunikációs kampóba, hanem önmagunkká válni.

Van egy elmélet, az az elnevezése, hogy „elképzelt interakciók elmélete”, én mindenkinek azt javaslom, hogy éljen azzal a képességével, hogy előre el tud képzelni kommunikációs helyzeteket.

Nagyon vicces az ember egyébként, mert ha egészséges tudatú, akkor törekedhet arra, hogy el is képzelje ezt, hogy például mit fog majd mondani a szerelmének. De az a jó elképzelés, ami nem csak "A" verziót léptet fel, vagyis egy szituációt képzel el, amiben azt az egy dolgot fogja mondani, és a másik fél azt az egy választ fogja adni, mert nem mindig ugyanazt válaszolja, ugyanígy van egyébként egy interjún is. Az az érdekes az emberben, hogy nem csak előre képzelünk el, és ezzel rengeteg dolgot tudunk gyakorolni, de mi van, ha azt kérdezi, akkor arra így fogok válaszolni. Mi van, ha azt veti fel? Erre A-t és B-t is mondhatok. És megbocsájtjuk magunknak, ha hibáztunk, vagy nem teljesen a program szerint mentünk, de már önmagában az, hogy elképzeljük, rengeteget tanít nekünk. Az ember egy különleges lény, utólag is elképzeljük, hogy hogy volt. Hiába éltük át, teljesen másként meséljük el. Nem vették még észre? És akkor odamentem a főnökömhöz és jól megmondtam neki, hogy adjon nekem több fizetést, közben pedig a valóságban valahogy így zajlott le: „János, beszélhetnénk? Nem, most nem érek rá. Jó, de nagyon fontos lenne”. Tehát utólag is meg tudjuk gyógyítani magunkat, ami egy nagyon jó képesség, persze ha ez képzelgéssé válik, akkor arra oda kell figyelni. De sokszor csak addig képzeljük el, hogy majd kérdezni fog, és arra azt válaszoljuk, hogy „majd erre mondani fogok valamit”. Én erre azt mondom, hogy nem! Döntsék el, hogy mit fognak mondani! És bizony számolni kell egészen abszurd kérdésekkel. Most már évek óta listáznak különböző oldalak, hogy mi volt a legbizarrabb kérdés. Ma már egy állásinterjún nagyon gyakoriak a magánéleti kérdések, például a nőket nagyon gyakran megkérdezik, hogy mikor szeretnének gyereket. És akkor egy fiatal lány erre azt mondja, hogy „jaj most még nem”, nehogy ne kapja meg az állást. Kutyafáját, miért ne szerethetne gyereket!? A kérdésre a jó válasz valahogy így szól: „miért kérdezi? Önöknél van policy erre vagy nincs? Önök családbarátok vagy nem?”. A lényeg az, hogy a kommunikációban magamról is tudjam, hogy ki vagyok.

Az ember nem szolgának megy el egy munkahelyre, hanem dolgozni, a legjobbat adni abból, amit tud.

Ha az elején nem így állunk hozzá, akkor a végén megtörténhet velünk a legrosszabb. 

Az interjút készítette: Fazekas Csilla és Tóth Marcell

Portréfotó: Ficsor Márton, mandiner.hu

Magyarország - Portugália másként: ingatlankörkép
Magyarország - Portugália másként: ingatlankörkép

portugalia-header.jpeg

Az ingatlan.com legfrissebb kutatása egy nagyon izgalmas szemszögből hasonlítja össze az EB-n összecsapó Magyarország és Portugália ingatlan helyzetét. A 2020-as átlagfizetések, és az eladásra kínált ingatlanok összevetéséből kiszámították, hogy mennyi időbe telne egy ingatlan árát félretenni egy magyar, illetve egy portugál "szurkolónak". A kutatásban nem csak a fővárosi ingatlanokra térnek ki, de a vízparti nyaralók esetében is tájékozódhatunk.

Ebben a mérkőzésben vajon ki lesz a nyertes?

88.jpeg

Kezdjük a hazai árakkal, hiszen ebben azért jóval tájékozottabbak vagyunk. Jelenleg a fővárosban az átlagos négyzetméterár - használt lakások tekintetében - 750 ezer Ft. Ez egy 100 négyzetméteres ingatlannál tehát összesen 75 millió forintot jelent. Egy ilyen lakás megvásárlásához - a 2020-as átlagfizetésekkel számolva - 22,5 évnyi jövedelemre lenne szükség. 

Portugália esetében ez a szám jóval magasabb, hiszen a lisszaboni négyzetméterárak körülbelül 1,7 millió forintra rúgnak. Itt tehát ugyanazért a 100 négyzetméteres lakásért 170 millió forintnak megfelelő eurót kellene fizetni. Bár az átlagjövedelem is magasabb, a portugáloknak így is legalább 34 évnyi jövedelmüket kellene félretenniük, hogy egy ilyen paraméterekkel rendelkező lakást a magukénak tudjanak.

Az összehasonlításból látható, hogy a magyaroknak 34%-al rövidebb időbe telne a szóban forgó ingatlan megvásárlása. 

infografika-2.png

Bár a fővárosban mi magyarok "győzedelmeskedünk", a vízpartok ingatlanpiaci helyzete a portugáloknak kedvez. Itthon Siófok az egyik legnépszerűbb és legkeresettebb vízparti település, ami látszik a borsos ingatlanárakon is. Ha valaki itt szeretne nyaralót vásárolni, annak átlagosan 772 ezer forintos négyzetméterárral kell számolnia. A tavalyi átlagfizetések alapján tehát 23,2 évnyi hazai nettó bér szükséges egy 100 négyzetméteres nyaraló megvásárlásához.

Ez a szám meglepő módon magasabb mint a fővárosi adat,

így ebben az esetben nem igaz az általánosan elfogadott tendencia, hogy vidéken olcsóbb és egyszerűbb az ingatlanvásárlás.

A portugálok örülhetnek azonban, hiszen az ottani legkedveltebb vízparti környéken, az Algarve régióban, "csupán" 936 ezer forintot kell fizetni egy négyzetméterért. Az átlagfizetésekkel összevetve így ugyanazért a 100 négyzetméteres nyaralóért, 19 évig kellene félretennie a portugáloknak. Látható, hogy bár nem olyan nagy az eltérés mint a főváros tekintetében, ezt a "meccset" a portugálok nyerték, 23%-al. Sajnos az EB mérkőzés tekintetében nem lehet döntetlenről beszélni, de az ingatlanár összehasonlításokban azért hoztuk az 1-1-et. 

 

süti beállítások módosítása