Reaktor

(Kép forrása: index.hu) 

A közelmúltban két olyan eset is reflektorfénybe került, amikor egy ismert figurát azért

rúgtak ki pozíciójából, mert a munkáltatója által képviselt ideológiai/politikai nézetektől eltérő véleményt fejtett ki nyilvánosan.

Nyilván mindenki tudja, hogy Hrutka János és Petry Zsolt ügyéről beszélek, és a kontextusra most nem is pazarolnék több szót; aki esetleg nincs képben, előbb járjon utána a két történetnek, megvárom.

A két üggyel kapcsolatban három, jól elkülöníthető csoportra oszlottak a vélemények: voltak azok, akik szerint a munkáltatónak joga van nem foglalkoztatni olyan embert, aki az általa vallott értékekkel szembe megy, és mindkét esetet konzisztensen elfogadhatónak tartották; mások a szólás- és  véleményszabadság mellett álltak ki, és arra hívták fel a figyelmet, hogy jogállamban elvileg senkit nem szabadna hátrány érjen a véleménye miatt, ugyanilyen következetesen elítélve mindkét esetet; és végül voltak azok, akik valamilyen nyakatekert racionalizációval képesek voltak kimagyarázni, miért volt rendben a saját ideológiájukkal szembe menő sportoló kirúgása, míg a másik elfogadhatatlan.

Ez utóbbiak esetében egyébként megdöbbentő - oldaltól függetlenül, teszem hozzá -, hogy az érvelésük valamilyen formában gyakorlatilag erre fut ki: az egyik kirúgás oké volt, mert az ROSSZ/ETIKÁTLAN vélemény, a másik kirúgás meg elítélendő, mert az a JÓ/ETIKUS vélemény. Az egyszeri ember meg veri a fejét a falba, amiért az az axióma ennél egyszerűbben már nem magyarázható, hogy

a vélemény- és lelkiismereti szabadság éppen azt jelenti, hogy senki nem mondhatja meg másoknak, mi a „jó” és „etikus” vélemény.

A dolgok nem egyoldalúak és egyértelműek, még akkor sem, ha neked a saját nézőpontodból annak tűnnek; ha nem így lenne, már eleve nem is lennének eltérő hozzáállások - és érdekes, hogy ezt általában éppen azoknak kell elmagyarázni, akik elvileg a szabadság eszméjét hirdetik. Petry esetére vonatkoztatva például: amiben egy liberális vagy baloldali a minden emberrel szembeni elfogadást és a szolidaritást látja, addig egy jobboldali elsősorban a saját csoportja védelmét érzi a kötelességének, és az erre jelentett fenyegetést érzékeli. Egyiknek sem a gyűlölet a motivációja, mindkettő védeni akar valakit; csak a prioritások és a rendelkezésre álló információkból levont következtetések mások.

Amiről viszont most elsősorban szót ejtenék, az az, hogy

az ismertetett tendencia miért szörnyen káros a társadalmi párbeszédre, és hogyan ássa még mélyebbre a kultúrharc lövészárkait.

Jól láthatjuk az elmúlt időszakban, hogy a populáció alapvetően nagy, jól körülhatárolható szekértáborokra oszlik, amelyeken belül a véleménypluralitásnak egyre kevésbé van helye. Ha valakitől hallunk egy olyan véleményt, amely valamelyik adott oldalra jellemző – bármilyen témában, legyen az akár a melegházasság, akár a migráció, de még a különböző vakcinák felé való hajlás is –, azonnal bepakoljuk az illetőt mentálisan az adott oldal rekeszébe, és önkéntelenül is feltételezni fogjuk egyrészt, hogy elkötelezett az adott oldal mellett, másrészt, hogy minden egyéb kérdésben is egyetért azzal – és egyébként az esetek túlnyomó többségében sajnos igazunk is lesz.

Ez rettenetesen káros jelenség, mert a világról nem két- vagy háromféleképpen lehet gondolkodni. Az embernek alapvetően képesnek kellene lennie önálló véleményt alkotni az egyes különálló társadalmi és más világnézeti kérdésekről, nem egyszerűen „csomagban” megvennie őket valamelyik nagykereskedőtől.

És itt érkezünk el ahhoz, hogy miért mélyíti el még jobban ezt a tendenciát, ha embereket a véleményük miatt szankcionálunk: ezáltal ugyanis oda jutunk el, hogy hiába lenne valakinek árnyalt világnézete, és értene egyet egyik kérdésben az egyik, másik kérdésben a másik oldallal, muszáj lesz csapatot választania, és amellett teljesen elköteleződnie, hiszen ha bármelyikkel szemben is ellenvéleményt fogalmaz meg a vezérsodratú nézetekhez képest, az a csapat örökre kitaszítja magából.

Ez oda vezet, hogy ahelyett, hogy valódi véleménypluralitás és társadalmi párbeszéd alakulhatna ki az egyes kérdésekről, valójában két lövészárokból lövöldözünk egymásra,

és bármelyiknek a „legénysége” nemhogy nem lesz hajlandó módosítani a véleményét semmilyen körülmények között sem, de nem is teheti meg, ha nem akarja, hogy a saját oldala is kitaszítsa.

A társadalmi eszmecserének nem két ellenérdekű oldal egymásra acsarkodásának kellene lennie, hanem annak a fórumnak, ahol a társadalom jobbátételében érdekelt felek – hiszen végső soron mindegyik fél ebben érdekelt, csak mást-mást látnak ennek eszközeként – a gondolataikat megvitatják, ütköztetik, nézeteltéréseik kiinduló konfliktusát felkutatják és megpróbálják mindegyik fél számára elfogadható módon rendezni.

Ez pedig addig semmiképpen sem történhet meg, ameddig a véleménye alapján bárkit megbélyegzünk vagy hátrányban részesítünk, és a gondolat helyett az embert támadjuk, lehetetlenítjük el.

De talán túl idealista vagyok.

Miskolcot sokan rossz híre miatt ismerik. Számos városi legenda nem igaz, de olyan is van, aminek lehet alapja. Ez a város a rendszerváltás után évről-évre egyre gyorsabban pusztult le minden tekintetben, így Miskolc polgárai okkal érezhették úgy, hogy valamit tenni kell, különben az enyészeté lesz a város. Hiába voltak meg az álmok, a város mindig is elszigetelt volt, a polgármesterei nem tudták a város érdekeit érvényesíteni, főként azért, mert a legtöbb alkalmatlan volt a feladatra.

Talán ez a legsokoldalúbb megyeszékhely, hiszen a különböző történelmi korok más-más szerepet osztottak neki. Ez megmutatkozik az emberek szemléletében és természetesen városképi, illetve hangulati szempontból is. A 20. századi szocialista korszakban lett neves a kommunista nevet viselő Földes Ferenc Gimnázium. Én is ebbe az intézménybe jártam, éppen akkor, amikor az iskola igazgatója Veres Pál volt.

Veres jelenleg Miskolc polgármestere. Arról számos valós vagy valótlan pletyka van, hogy a múltban mennyire hitt a kommunizmusban, azonban pletykákról cikket írni nem lehet, hiszen nem tudhatjuk, mekkora az igazságtartalmuk. A Földes Ferenc Gimnázium hírneve egyrészt azért csökkenhetett folyamatosan, mert már nem futtatják úgy, mint az előző rendszerben. A másik ok pedig Veres Pál személye lehetett, aki tapasztalatom szerint alkalmatlan arra, hogy irányítson.

Persze az iskola színvonalcsökkenését nem rajta, hanem rajtunk, diákokon kérték számon az emiatt frusztrált tanárok.

A HVG 1997-2004 közötti rangsorán a Földes Ferenc Gimnázium a 6. helyezést érte el, majd a 2015-ös listán a vidéki gimnáziumok között is csak a 44. lett. Jól látszik, Veres igazgatóságának évei alatt sokat romlott az intézmény színvonala.

Ahogy elhagytam ezt az intézményt, eltelt pár év, és a szülővárosom élén ismét egy rossz emléket láttam. Arra építette a kampányát amiben semmi szerepe sem volt: a Földes Ferenc Gimnázium még megmaradt hírnevére hivatkozva állította, hogy jó vezető, és van tapasztalata az irányításban. Az már más kérdés, hogy az ő igazgatósága alatt csak romlott a színvonal. Épp úgy, ahogy ez a polgármesteri státusza alatt is történik a várossal. A kampányának kulcsa a “virágozzon nagy Miskolc” volt, ami hiába üres semmitmondó, még rengeteg ember hitte el.

Abba már kevés ember gondolt bele, hogy egy bukott iskolaigazgatónak nem sok országos és nemzetközi kapcsolata van, és az sem jellemzi, hogy lobbizni tudna a városnak.

A közlekedés a járatok számát tekintve körülbelül a felére csökkent, és a régi buszok is visszakerültek a forgalomba. A sofőrök fegyelmezetlenek, a cigi szünetük miatt a végállomásokra akár tíz perccel hamarabb is odaérnek, ezt pedig megállóba a pontosan érkező utasok kárára teszik. Mint ha az MVK-t nem érdekelné a közlekedés. Mint minden ellenzéki, hivatalosan független városvezető, ő is a kormányt hibáztatta, mondván nem kap a város elég pénzt. Ez annyiból komikus, hogy a kampányában azt is ígérte, hogy Miskolc nem lesz politikai csatározások helyszíne, hanem békét teremt. Ezt hiába próbálják kommunikációs "trükkök százaival" a szőnyeg alá seperni, "nincs tovább".

Bennem felmerül a kérdés, hogy hogyan tudta bárki is elhinni, hogy a 2000-es évek szocialistái független színekben jobbak lesznek, mint vörösben.

Ugyan azok a személyek, ugyan azzal a mentalitással. Panaszkodni persze lehet, de tudták jól mit vállalnak, és eddig semmit sem tudnak felmutatni. Minden fejlesztés, ami Miskolcot érinti, a kormány műve. Esetleg, ha dolgoznának is, akkor lehet több forrás jutna a városnak. Mert tennivaló az lenne bőven, de azok, akik a helyi Fidesz városigazgatási tervét lényegében lemásolják, azoktól hogyan is várhatnánk egyedi és működő víziót. 

Semmi innováció, de trash az készül a város támogatásával (vigyázat, erős cringe élmény):

Persze erre van pénz, a látszat fontos. Mondjuk felmerül bennem a kérdés, hogy milyen mentális problémái lehetnek annak a srácnak, aki egy igénytelen alapra még igénytelenebb szöveget szenved el. Biztosan van az a pénz, de nem nekem. Hogy objektív és reális maradjak, az is kijelenthető, hogy Veres Pál hiába hozott mélyrepülést, hiába volt sokkal jobb polgármestere is ennek a városnak, az biztosan kimondható, hogy az eddigieknél sikeresebb vezetőre van szüksége. Annyi minden van, ami megvalósítható, csupán akarat és belefektetett munka kérdése. Észak-déli tram-train, tehermentesítő út, koldusmaffia felszámolása, a főutcai üzletsor összetételének javítása, új villamos pályák építése, és ezer sok más teendő akadna, ezek csak kiragadott példák. A következő tíz év hatalmas lehetőség Miskolc számára, hogy egy valóban intelligens, céltudatos, rátermett vezetőt találjon magának.

Lokálpatriótaként szomorú képet látok most, ha a jelenlegi helyzetre gondolok, és éppen ezért valahol vérlázító, ami történik.

Remélhetőleg a választók pár év múlva jó döntést hoznak, és még egyszer ilyen, Miskolc vezetéséhez méltatlan személy nem kerül a város élére. Az is egyértelmű, hogy úgy elég nehéz érdemben várost fejleszteni, ha a múlt leszerepelt alakjait, azoknak üzleti és politikai köreit tartjuk magunk körül, őket szolgáljuk ki a város polgárai helyett. Amikor hazamegyek, mindig elképedek azon, hogy az egyértelmű bénázást, alkalmatlanságot hogyan tudják tolerálni a Miskolciak. Összegzésképpen annyi bizonyos, hogy “Pali” megbukott. Ahogy szokták mondani: “Duma az van, teljesítmény pedig nulla.”

Az elmúlt év szinte teljesen a COVID körül forgott. Hozzá kellett szoknunk egy új életstílushoz, ahol bár a szabadidő megnőtt, de azt mégsem mindig úgy használhattuk fel, ahogy szerettük volna. Mindenkire más hatással voltak a történtek: valaki pihenéssel és evéssel, mások edzéssel és egészséges életmóddal kompenzáltak. Hogyan hathatnak a korlátozások az életmódunkra és mit lehet tenni, ha semmi motivációt nem találunk a változtatáshoz?

Én egyértelműen az első kategóriába tartoztam. Az edzőtermek bezártak, a bérletem lejárt, és alig lehet kimozdulni a házból. Nagyon sok macera a bevásárlás, viszont annál könnyebb a rendelés. Egy kis pizza ebédre, tészta vacsorára, és máris elindultam a lejtőn. Az ismerősi körömből kiindulva nem voltam ezzel egyedül. A motiváció kicsit sérült a helyzet kilátástalansága miatt.

Mikor lesz vakcina? Hogy lesz beadva? Mikor lesz feloldva a korlátozás? Meddig marad így a helyzet? Rengeteg kérdés merülhetett fel az emberekben. Szerencsére a dolgok mostanra már beláthatóbbak és a fény már pislákol az alagút végén, már a 4 millió beoltottat is túlléptük. 

Ha nem tud az ember mire várni, és nincs egy konkrét dolog ami motiválni tud, akkor nagyon nagy akaraterő kell bármit is tenni egy ügy érdekében. Ha a cél sérül, akkor meg pláne. 

Az egészséges életmód nem egy pár hétig tartó dolog. Nem csak időszakosan van rá szükség, hogy beleférjek egy ruhába egy esemény előtt, viszont egy kézzelfogható cél mégis nagy löketet tud adni.

Ha az összes koncert, buli, esküvő, nyaralás elmarad, és még a munka is otthonról a laptop előttről zajlik, akkor a külsőnkre sokszor kevesebb figyelmet fordítunk, hiszen „úgy sem lát minket senki”.

Ez egy elég veszélyes csapda, hiszen a való életben kimaradó élményeket sokszor önjutalmazó tevékenységekkel kompenzáljuk. A gyorsételek, és az alkohol fogyasztása szinte elmaradhatatlan COVID „kiegészítők”.

Néha belefér, de a mindennapos fogyasztással nagyon nagy károkat okozhatunk magunknak.

A közösségi média platformjain elterjedt egy kihívás, amiben emberek 2020 év eleji és év végi képeket, videókat vágtak össze magukról. Az összehasonlításban legtöbbször extrém változások láthatók. Sokan rengeteget híztak az elmúlt év során, mások viszont arra használták fel ezt a különös helyzetet, hogy életmódot váltsanak. Nagyon büszke vagyok azokra, akik az utóbbit választották, hiszen az elvesztegetettnek hitt időt is hasznossá tudták tenni. 

Karácsony után fordult át bennem az egészséges életmóddal és a sporttal kapcsolatos hozzáállásom. Addig csak feküdni szerettem volna a Netflix előtt, vagy aludni egy kis kínai kaja után. Aztán rájöttem, hogy azért érzem motiválatlannak magam, mert elvesztettem a rövidtávú céljaim. A monoton mindennapok és a korlátozások nagyon rossz hatással vannak az emberek mentális egészségére, és

magamon is érzem, hogy szükségem van egy célra, valamire amit várhatok. 

Még ha nem is biztos, hogy el lehet utazni, de legyen egy repülőjegyed a nyárra/őszre, amire várhatsz. (És legyen átfoglalható természetesen!) Tervezz egy hétvégi kirándulást a barátokkal pár hónappal előre! Vegyél egy csinos ruhát, amit majd később felvehetsz! A lényeg, hogy legyen valami, ami segít felkelni a kanapéról.

Most, hogy már kinyitottak a teraszok, és lassan a belső terek is, már lehet szervezni a programokat a rég nem látott ismerősökkel. A motivációt végre újra elő lehetett kotorni a szekrény mélyéről és beleugrani önmagunk fejlesztésébe. Nem azért mondom ezt mert egyszerű: én is tegnap este például berendeltem a legnagyobb pizzát amit találtam és egy jó filmmel körítve elfogyasztottam. Ami a lényeg, hogy egy-egy ilyen alkalom után újra neki tudjunk állni másnap, és ne veszítsük el a lelkesedésünket.

Egy kis kocogás, otthoni erősítő gyakorlatok, és új receptek kitalálása is lehet izgalmas, ha az ember azzá teszi. Nekem így sikerült átlendülni a "COVID kómán", és ezzel nem csak az életmódomon javítottam, hanem a kedvem is sokkal jobb lett tőle.

Már jó ideje úgy tűnik, véget értek az amerikai óriásvállalatok és a republikánusok közötti évtizedes „különleges kapcsolatok.” Az Big Tech cégektől kezdve az Oreón át a Coca-Coláig egymás után vállalnak fel amerikai székhelyű vállalatok egyre radikálisabb álláspontokat megosztó társadalmi ügyekben. Miközben elsősorban a piacpárti jobboldalra számíthattak (eddig), ha kedvező adózási feltételekről vagy támogatásokról volt szó, nyíltan a balos demokraták szekerét tolják, a gender kérdéstől kezdve a jobboldali vélemények korlátozásáig.

Most azonban Ted Cruz, a baloldali woke-ság ellen az egyik legharcosabban fellépő texasi republikánus szenátor [Trump egykori, fősodratú republikánus kihívója az elnökjelöltségért],

ledobta az atombombát a baloldal kegyeit kereső cégekre

a Wall Street Journal-ben április 29-én megjelentett véleménycikkében. Cruz írásában, melynek címe nemes egyszerűséggel az, hogy „Nem kérünk a woke pénzetekből,” bejelenti, hogy a továbbiakban nem fogad el anyagi támogatást olyan nagyvállalatoktól, amelyek a demokraták álláspontját visszhangozva támadják a georgiai választási törvényt, és párttársait is erre biztatja. A jóképű, fiatal és népszerű közép-nyugati republikánus szenátor, Josh Hawley nem is késlekedett, és a közösségi médiában jelezte, csatlakozik Cruzhoz.

Nem Cruz az első republikánus, aki megfogadja, hogy a továbbiakban nem kér a balos nagyvállalatok pénzéből. Matt Gaetz, a Hawleyhoz hasonlóan fiatal, jóképű és ambiciózus floridai szenátor már tavaly februárban megtette ezt. (Gaetzet azóta megvádolták azzal, hogy viszonya volt egy 17 éves lánnyal, a vizsgálat jelenleg is folyik ellene.) Ezzel a lépésükkel a hivatalban lévő republikánus szenátorok között Gaetz, Cruz és Hawley egy egyelőre „szemmel alig látható” klubot alapítottak, fogalmaz a Forbes. Persze nem zárható ki, hogy egyre többen csatlakoznak majd hozzájuk, teszem hozzá én.    

De miről is szól a déli állam törvényhozása által elfogadott új jogszabály, amelyről olyan óriáscégek vezetői, mint a Coca Cola és a Merck, nagy mellénnyel nyilatkoztak, és a „szavazati jog korlátozása” címkét aggatták rá? Alapvetően arról, hogy

ne lehessen bármiféle előzetes személyazonosítás nélkül választani, ami, bármennyire döbbenetesen is hangzik, eddig abszolút lehetséges volt.

Többek között ezért is merültek fel komoly kétségek az amerikai elnökválasztásokkal kapcsolatban republikánus részről már jóval a választás előtt, és nyilvánvaló volt, hogy a republikánus többségű állami törvényhozások nem fogják annyiban hagyni a potenciális csalásoknak teret adó jelenlegi helyzetet.

Cruz arra mutat rá cikkében, hogy az ügyben megszólaló cégvezetők valójában nem tudják, miről beszélnek. A törvény szövegét legalábbis biztosan nem olvasták el, mivel akkor nyilvánvalóvá válna számukra, hogy az nem korlátozza a választójogot, hanem kibővíti és átláthatóvá teszi a szavazási lehetőségeket, írja Cruz. A szenátor szarkasztikusan jegyzi meg, hogy a brit Coca-Cola vezérigazgató, James Quincey állításain nincs mit csodálkozni – az angolok a bostoni teadélután óta nem értik az amerikaiakat. Az viszont már meglepőbb, hogy az amerikai Merck vezér, Kenneth Frazier is tudatlanságát árulja el a törvénnyel kapcsolatban, és valójában „a baloldal vádaskodásait mondja fel, mint egy papagáj.”

Cruz nem kerülgeti a kását:

kijelenti, hogy azok az óriásvállalatok, amelyek csak akkor voltak a republikánus párt barátai, amikor az érdekeik úgy kívánták, jobb, ha felkészülnek rá, hogy a jövőben nem számíthatnak a republikánus törvényhozók jóindulatára.

Konkrét fenyegetéseket is megfogalmaz: „Ezúttal nem nézünk majd félre, ha a Coca-Cola által be nem fizetett 12 milliárd dollárnyi adóról lesz szó. Ha az első osztályban játszó baseball csapatok szervezete azért lobbizik majd, megőrizhesse a dollármilliárdokat érő mentességét a trösztellenes törvény alól, majd az mondjuk, köszönjük, nem.” A Boeingnek is belengeti a szenátor, hogy ne számítson republikánus támogatásra, ha majd állami szubvenciókért kuncsorog.

Ami sok, az sok, írja Cruz, és szerintem igaza van. Őszintén szólva szurkolok, hogy a Cruz-Hawley-Gaetz-féle miniklub az egész Republikánus Pártra kiterjedő mozgalommá terebélyesedjen, amely megvédi a kisembert az óriásvállalatok és a demokraták egyre erősödő vélemény- és egzisztenciális terrorjától.   

Még a „békeidőben”, 2019 augusztusában volt lehetőségem New Yorkba utazni, mely látogatásra most is egy rendkívül különleges élményként tekintek vissza. A különlegesség mellett azonban a város különössége is nyilvánvaló, így jelen cikkben ezen különös elemekből mutatok be ötöt.

„Brutálisan hideg van!”

A New York-i járatunk 8 órával való halasztása miatt mindenre volt idő a brüsszeli reptéren, legyen az a reptér éttermi lehetőségeinek kipróbálása, a duty free üzletekben való bolyongás, a kápolnák és imaszobák felfedezése, illetve többek között egy magyar hölggyel való beszélgetés. A hölgy elmondása alapján gyakorlott utazó az Egyesült Államok felé, és amikor azt kérdeztem tőle, hogy rövid távon mi a leginkább furcsa szerinte az USA-ban, válasza nagyon meglepett, hisz azt mondta, hogy a légkondicionálók használatát tartja szokatlannak: „brutálisan hideg van!” – zárta rövidre. Elsőre nem vettem túlzottan komolyan, ismerek én ugyanis sok olyan személyt, aki a leggyengébb légkonditól már betegnek érzi magát, rohanva keresi a vattát a fülébe, illetve követeli a gép kikapcsolását.

Ez azonban tényleg más szint volt! Európában egy forró nyári napon a metrómegállókba lépve kellemes hűvös fogad, New Yorkban viszont a történet kicsit másképp alakul: a metrómegállókban semmilyen hűtés nincs (így a forróság jelentősen nagyobb mint az amúgy is párás, 30-35 fokos városi hőmérséklet), a szerelvényeken azonban körülbelül 15 fok lehet. Épp emiatt külön kapucnis felsőt vittünk magunkkal, tudva hogy még véletlenül sem lesz rá szükség az utcán, ám a metrón mindenképp. Hasonló történet zajlott le az egyetlen kicsit hűvösebb New York-i napunk során is:

a zuhogó eső miatt beléptünk egy fánkozóba felmelegedni, azonban bent hidegebb volt mint kint, a légkondi pedig pont ugyanúgy működött mint amikor az azt megelőző napon 35 fokot mértek 20 helyett.

Minden nagyon nagy

Aki valaha hallott vagy látott bármit ami az Egyesült Államokkal kapcsolatos, észrevehette hogy minden nagy: az épületek, az autók, az államok területei vagy épp az azok közötti távolságok. Bevallom, én sem számítottam arra, hogy Manhattanbe lépve majd két felhőkarcolót találok és egy sugárutat, de ami várt, az meghaladta az összes elképzelésemet. A fotók és videók ugyanis közelében sincsenek annak a grandiozitásnak, ami az utazót fogadja New Yorkban. Ez a fajta nagyság persze az épületeken túl másban is megjelenik, többek között az üdítőitalok méretében, melyeket a korábbi polgármester, Mike Bloomberg korlátozni is akart, ám végül az ötlete megbukott, Bloomberg pedig mémek sorozatává vált a lépés következtében. Európai szemmel nézve viszont egyáltalán nem tűnik drasztikusnak a Bloomberg által elképzelt lépés: a népszerű 7-Eleven boltokban például a Double Gulp ital mérete 1.5 liternek felel meg, a Big Gulp is közel 1 literes, míg az egyszerű Gulp is több mint fél liter üdítőt jelent a vásárló számára. Hasonló különbségek vehetőek észre európai és amerikai gyorséttermi összehasonlításban, ami megmutatkozik többek között a 840 kalóriát tartalmazó mekis csokis shake-ben is az amerikai üzletekben (ami amúgy kalóriaszámban két sajtburger és egy hamburger összegével egyezik meg).

Aki tehát szűk utcákra, kicsinyke autókra, apró falatokra, idilli és miniatűr jellegre vágyik, ne az Egyesült Államok felé vegye az irányt!

Eltérő negyedek? Inkább utcák!

New Yorkot öt nagy városrész (kerület) alkotja: Manhattan, Brooklyn, Queens, Bronx és Staten Island. Nyilvánvaló, hogy ezek egymástól merőben különböző hangulatú helyszínek, azonban én javasolnám minden utazónak, hogy ne szűkítse le utazását Manhattanre – még ha értelemszerűen ez a leginkább vonzó, illetve a legtöbb látványossággal is kecsegtető.

Érdemes ugyanis egy Yankees meccset – vagy az állatkertet – meglátogatni Bronxban, sétálni a parton a brooklyni Coney Island területén, adni egy esélyt a Queensben található éjszakai szabadtéri piacnak, esetleg kiélvezni a nyugisabb Staten Island kínálta lehetőségeket. 

Persze különbségek a városrészeken belül is érezhetőek – talán mindenki hallott már a New York-i Olasz Negyedről (Little Italy), a Kínai Negyedről (Chinatown) vagy az egyre inkább népszerűvé váló és növekvő Koreai Negyedről (Koreatown). Mégis, a városban sétálva még inkább érezhetőek a különbségek, melyek sok esetben nem meghatározott kerületi eloszlásban, hanem egyszerűen csak utcák szerint alakulnak, így míg egyik percben pakisztáni üzleteket és éttermeket láthatunk, két pillanattal később már mexikói boltok vesznek körül, majd egy kelet-ázsiai piac kerül elénk. Ennek köszönhetően rengeteg különböző impulzus éri az utazót csupán néhány napon belül: a Queensben található szállásunk közelében kicsit úgy éreztem magam mint Szöulban (a Flushing nevezetű kerületben az ázsiaiak aránya 69 százalék, a latinóké 15, a fehéreké pedig 9), Brooklynban magyar boltot keresve egy rövid időre bepillanthattam a zsidó közösség mindennapjaiba, Coney Island esetében pedig nyilvánvalóan érződött a latin-amerikai hatás. Mindenki maga dönti el, hogy ez szimpatikus-e számára vagy sem, ám

rövid időre megtapasztalni egy izgalmas és pozitív élmény volt.

Bolondok háza?

Talán mind észleltük azt, hogy alapvetően minél nagyobb egy város, annál több a furcsaság. Ezekből Budapesten, sőt, a személyes élményeim alapján egyetlen nagyobb nyugati nagyvárosban sincs hiány, de mintha New Yorkban fokozottan lettek volna jelen. Néhány nap leforgása alatt láttam olyan nőt, aki a saját tusfürdőjével vitatkozott a metrón, fiatal ázsiai srácot, aki a levegővel bokszolt és őrjöngött (szintén a metrón), illetve szokatlan ruhákba bebugyolált férfit, aki a metró végállomására érve is nyugodtan aludt tovább. Oké, lehet igazából csak a metróval van gond. Viccet félretéve, sok a bizarr történés, nem csoda hogy a méltán népszerű Only in New York sorozatból már 33 epizód készült el, tele abszurdnál abszurdabb történetek összefoglalójával.

Ennek ellenére fontos megemlítenem, hogy semmilyen atrocitás vagy negatív élmény nem ért az ott töltött idő során. Az európai utazók körében nem ritkán merül fel a kérdés, hogy a város biztonságos-e. Az objektíven is látható, hogy a bűnözés mértéke az évtizedekkel korábbi viszonyokhoz képest jelentősen csökkent, és bár azt mindenkinek erősen javaslom, hogy hosszasan nézze meg az adott környék helyzetét mielőtt lefoglalja a szállását, továbbá tartsa be az alapvető (minden városban szükséges) óvintézkedéseket, viszont ne aggódja túl a biztonság kérdését. Turistaként amúgy is olyan, sokak által frekventált helyszíneken lesz dolga az utazónak, ahol valószínűleg nem találkozik a város árnyékosabb oldalával.

„A New York-i emberek olyan gorombák!”

Gyakran lehet hallani arról, hogy New York lakosai korántsem kedvességükről híresek, illetve nem feltétlenül örülnek a turistáknak. Azt figyelembe véve, hogy sok esetben őrült zsúfoltság volt tapasztalható a legnépszerűbb helyszíneken (például Times Square), a város pedig egyszerűen nyüzsög – legyen az vasárnap délelőtt, hétfő délután vagy kedd este –, talán nem meglepő hogy a város lakosai kissé türelmetlenebbek a helyi „szabályokat” kevésbé ismerő látogatókkal szemben. Személyesen azonban egyszer sem tapasztaltam negatív hozzáállást irányomba. Talán egyfajta „mesterkélt” üzleti etikett része is, de sok esetben az európainál sokkal kellemesebb hangulatú attitűdöt tapasztaltam, legyen az a bevándorlási hivatal ügyintézője részéről, a repülőtéri metró munkatársáról, esetleg egy kávézó vagy étterem dolgozójától.

Említésre méltó, hogy minden esetben „hogy vagy?” köszöntéssel fogadnak a szolgáltatók, ám az megmosolyogtató, hogy az „életem legjobb napja” és a „mindjárt öngyilkos leszek” skálán elhangzó bármilyen választól függetlenül ugyanaz a reakció érkezik, a gyors tiszteletkörök letudva, jöhet az üzlet.

Persze lehet azt mondani, hogy ez az érdeklődés korántsem őszinte (ami biztosan sok esetben így is van), de mégis egy olyan keretet szab, ami minőségibbé teszi az élményt a fogyasztó számára. Értelemszerűen látogatóként nem volt lehetőségem igazán mély kapcsolatba kerülni a város lakóival, ám az első benyomás egyáltalán nem bizonyult rossznak.

New Yorkban számos, Európától eltérő dolgot tapasztaltam, ezek közül néhány rokonszenvesnek tűnt, néhány pedig nagyon szokatlan volt a korábbi élményeimhez viszonyítva. Azt azonban biztosan tudom állítani, hogy összességében New York lenyűgözött, így mindenkinek javasolni tudom, látogassa meg a Nagy Almát. Van ugyanis valami igazság abban a csodás misztikumban ami körüllengi a város hírét!

A fotók a szerző tulajdonát képezik.

Még mindig vegyes képet mutat az országos albérletpiac a kínálati árak alapján - derül ki az ingatlan.com új elemzéséből, amely ismerteti a KSH-ingatlan.com lakbérindexének legújabb - márciusi - eredményeit és több mint 40 ezer hirdetés alapján bemutatja az április végére jellemző kínálatot és átlagos bérleti díjakat is.

Stagnálnak a bérleti díjak, ez derül ki a számokból. Márciusban 0,5 %-kal nőttek a bérleti díjak, míg a növekedés Budapesten 0,8 %-os volt, ami minimálisnak tekinthető. Továbbra sem beszélhetünk tartós növekedésről, főleg annak fényében, hogy az országos bérleti díjak 1,6 %-kal, a budapestiek 2,2 %-kal maradnak el a tavaly áprilisi számoktól, derült ki Balogh László, az ingatlan.com vezető gazdasági szakértőjének elemzéséből.

Gyűlnek a felhők a budapesti rövid távra kiadó lakások felett

Az elemzésből kiderül, hogy április végén közel 21 ezer kiadó lakás és ház hirdetése szerepelt a kínálatban, ami 10 százalékos növekedésnek felel meg éves szinten. A bérleti díjak a fővárosban átlagosan 130 ezer forintot tettek ki, de eltérés volt a bérleti díjakban attól függően, hogy a város melyik részében adták ki az adott ingatlant. A számokból az derült ki, hogy az V. kerület számított a legdrágábbnak, itteni bérlőknek 170 ezer forintos havi bérleti díjjal kellett számolniuk. A legolcsóbb kerületben mindeközben az átlagos bérleti díj 110 ezer forint volt, ez a kerület nem más, mint a XIX. kerület volt. A korábbi években a fővárosi albérletpiacon belül elsősorban a rövid távú lakáskiadás, azaz lakáshotelezés “fellegvárának” számító VI. és VII. kerületben 135 ezer és 120 ezer forintnál tartottak az átlagos bérleti díjak.

“Fontos kérdés, hogy a járvány lecsengése és a turizmus visszatérése után hogyan alakulnak az utóbbi két kerületben az albérletárak. Mindkét kerület ugyanis komoly szigorítást tervez a rövid távú lakáskiadást tekintve” - tette hozzá Balogh László.

Az eddig megismert, ám még nem elfogadott tervek szerint az ott lakók kezébe adnák a döntést. Felmerült olyan ötlet is, amely szerint, ha egy lakásban vendégként megszálló turistákra akár hangoskodás miatt kihívják a rendőrséget a szomszédok, akkor ott korlátozhatják ezt a lakáskiadási formát. Úgy tűnik, hogy a tervezett szabályok a lakók kezébe adhatják a döntést, hogy lehessen-e “lakáshotelezni” az adott társasházban. Összességében, könnyen lehet, hogy egy szigorú szabályozás inkább a hosszú távú lakáskiadás felé terelheti az érintett városrészekben a befektetőket, így a korábbi években látottnál megfizethetőbb albérlet- és lakásárak alakulhatnak ki. Ez pedig kigyűrűzhet a külső kerületekbe is.

A fővároson kívül stabilizálódtak a bérleti díjak

Az ingatlan.com elemzéséből kiderül az is, hogy a megyeszékhelyeken mennyiért hirdették kiadásra a lakóingatlanokat április végén a tulajdonosok. A debreceni albérletek esetében az átlagos bérleti díj 100 ezer forintra rúgott. Győrben 110 ezer forintért kínálták a kiadó lakásokat átlagosan. A kecskeméti, nyíregyházi és pécsi albérletpiacot egyaránt 90 ezer forintos átlagos havi bérleti díj jellemezte, Szegeden pedig 95 ezer forintot tett ki.

Gimnazistaként sosem voltam éltanuló, habár volt pár tárgyam, amiben tudtam kiemelkedő lenni. Nehezen jöttem ki a mesterségesen alkotott közösséggel, és a legtöbb tanár se tekintett rám pozitívan. Egyrészt a véleményem mindig hangoztattam, másrészt megvolt a magam karaktere, ezt pedig az iskolákban nehezen tolerálják. Mindig is lázadtam, ahogy ezt a mai napig teszem. Éppen ezért rossz látni, hogy a diákok egy része ezt a lázadást felületesen teszi. Nem a saját fejlődésben lévő egyéniségének elfogadtatásáért harcol, hanem valami olyan ellen, amiben nincs tapasztalata, és hagyja, hogy befolyásolják. Az érettségit meg kell tartani, pont. Sokan lelkiismeretesen tanulnak otthon, és fognak tudni sikeresen érettségizni. Azok akik nem akarnak idén érettségit, két opciót tudnak felvázolni. Vagy ne legyen semmi, tehát ismételjenek évet kollektívan, vagy az iskolai átlag szerint kapjanak felvételi pontszámot.

Az érettségi elhalasztása a tisztességesen tanuló, tehetséges diákoknak okozna problémát, hiszen egy csoport önző módon erőltetné rá a többiekre a saját véleményét.

Azt hiszem, ez semmiféleképp nem helyes. Ha pedig a meglévő jegyek alapján kapnak pontszámot, az talán ennél is rosszabb. A pedagógusok nagy része tisztességes, de mint minden szakmában, itt is vannak olyanok, akik kivételeznek egyesekkel negatív és pozitív értelemben is. Gondolom sokaknak ismerősen cseng a “pofára osztályzás” kifejezés. Példaként tudom hozni azt az évemet, amikor középfokú nyelvvizsgásként kettesre álltam angol nyelvből, majd az ugyanabban az évben tett osztályozó vizsgám ötösre sikerült. Egyébként általánosan elmondható, hogy a tanulmányi érdemjegyeim jellemzően rosszabbak voltak, mint az érettségim, amire odafigyeltem, és amikor kellett sok energiát fektettem bele, de nem tanultam magam túl.

Felmerül tehát a kérdés, hogy akik most szóban akarnak érettségizni, és ott javítani, azok vajon a tanárok jóindulatára játszanak-e? Persze én is aggódtam a végzős év miatt, de otthon megkaptam azt a mondatot, ami a szemem előtt lebegett: “Elsőre sikerülnie kell, tedd magad oda”. Eljártam matektanárhoz és történelem fakultációra is, hogy biztosan ne legyen gond. Aztán, ahogy közeledtek ezek a vizsgák, egyre többször hagytam ki a fakultációt, matematikából pedig úgy éreztem nem lesz gond. Nem is lett, pedig nem sokat tanultam, inkább éltem a tizennyolc évesek életét, buliztam főként. Talán ebben az időszakban tartottam legtöbbször házibulit. Nem izgultam túl, nem is lett belőle gond, hiszen elsőre felvettek jogász szakra a Miskolci Egyetemre. Két éve vagyok egyetemi hallgató, és hiába közhelyes, de az érettségi együttvéve olyan, mint egy átlagos tárgyból tett vizsgám jelenleg.

Ki kell tehát mondani, hogy aki önhibájából nem képes legalább egy fizetős szakra bejutni úgy, hogy kellő időt szán a végzős tanulmányaira, annak egyáltalán nem biztos, hogy való az egyetemi tanulás.

Visszatérve a kiinduló gondolathoz, a tinédzserek felületes lázadását egyes politikai erők ki tudják használni, és élnek is a lehetőséggel. Főgonosz csinálnak Maruzsa Zoltánból pusztán azért, mert racionális és ésszerű döntést hoz. Valójában ő az, aki széllel szemben harcol, és akkor is tisztességes döntést hoz, ha ezért páran negatív véleménnyel lesznek róla. Rengeteg online tananyag van, én videót vágni, photoshoppolni és sok mást, például történelmet tanultam Youtube videókból. Ne csak akkor legyen hasznos az internet, amikor Tinderezünk, vagy kocsmázó csoportot hozunk létre messengeren, hanem akkor is, amikor munkavégzésben, vagy oktatásban segít minket.

Az érettségi vizsgák megtartása mellett többször is belefutottam a hírbe, ami szerint elmarad a ballagás. Az az ünnepség, amikor megünnepeljük, hogy bejártunk egy intézménybe egy mesterséges közösségbe, végigszenvedtük a korai keléseket, a nagy dolgozatokat, ez idő alatt pedig szereztünk egy-két jó barátot. Aztán a családdal elmegyünk éttermezni, vagy otthon leülünk egy nagyobb ebédre. Ezen én is keresztül mentem, de csak azért mert a közösség kötelességet is jelent. Azóta sem értem, miért kellett azokkal ballagnom, akikkel sose voltam jóban, sőt olyannal is ballagnom kellett, aki majdnem minden napomat megpróbálta tönkretenni. Sokkal jobb volt az, amikor érettségi után szelektált baráti társasággal mentünk, és tartottunk egy jó részeg estét, amiből a mai napig szép és vicces emlékek maradtak. Persze biztos van, akinek fontos a ballagás, de ha én leírnám, nekem a vírus hány tervemet hiúsította meg, akkor a cikk hossza meghaladná a tudjuk mit is.

Úgy látom nincs valós érvük azoknak, akik ellenzik az érettségi megtartását, csupán kifogást keresnek az ellen, amitől félnek.

A félelmek elől azonban nem elmenekülni kell, hanem megküzdeni vele. A Z generációnak tény, hogy nem egyszerű, hiszen egy kényelmes világba csöppent, ahol főként a “first world problems” köre érinti. Meg kell találnia saját értékeit, úgy, hogy nem hagyja maga mögött a hagyományos időtlen értékeket. Ameddig ez nem történik meg, addig a társadalom más korosztályba tartozó tagjai hisztis kisgyerekként fog rájuk tekinteni, mivel egy részük egyszerű érettségi vizsgát sem képes rettegés és kifogáskeresés nélkül végigcsinálni. A vizsga valóban nem ad érettséget, hiszen azt nem egy papír dönti el. Ideje felnőni, és ha az sikerült, akkor sikeres vizsgák mellett érettséggel is lehet büszkélkedni. Végezetül ezt a gifet itt hagyom, érti, aki érteni akarja:

Bryan Magee, két évvel ezelőtt elhunyt kortárs brit filozófus és író Wagner világképe című művében egy igen lebilincselő elméletet prezentál arról a rejtélyekkel övezett fiaskóról, amely mindörökre véget vetett Wagner és Nietzsche legendás barátságának.

A tizenkilencedik század hímnemű Paris Hilton-ja és Nicole Richie-je az Úr ezernyolcszázhatvannyolcadik évében ismerkedett meg egymással. A zsenge diákéveit taposó, mindössze huszonnégy éves Nietzsche, és a krisztusi kor majd' dupláját megélt zseniális zeneszerző is forró rajongással viseltetett a pesszimizmus filozófusaként elhíresült Schopenhauer iránt,

így az élet hiábavalóságáról szőtt végeláthatatlan diskurzusok már a kezdetektől termékeny talajt nyújtottak gyorsan bimbózó kapcsolatuknak.

A két férfi hamar egymás legjobb barátjává, legfőbb bizalmasává vált – egymáshoz fűződő gyengéd érzelmeik szilárdnak tetsző vázát főleg a filozófiáról és a különböző művészeti ágakról szőtt társalgásaik formálták oly állhatatossá – legalábbis sokáig úgy tűnt.

Első közösen töltött karácsonyukkor Nietzsche a mindkettejük szívében heves érzelmeket korbácsoló Schopenhauer portréját ajándékozta mesterének, majd az azt követő évben Wagner Siegfried nevű gyermekének világra jötténél is jelen volt, sőt, ő lett a kisded keresztapja.

Rendelkezésre álló szerény ismereteink szerint Nietzsche sem a barátságuk előtt, sem az alatt, sem pedig az után nem volt elragadtatva a Wagner által fabrikált zeneművektől, és eme véleményét soha nem is rejtette véka alá.

Ezzel ellentétben viszont töretlen lelkesedéssel tanulmányozta polihisztor zeneszerző filozófiai nézeteit: bár egyes vélekedések szerint a fiatal, tehetséges klasszika-filológus befolyásolta Wagner gondolatiságát, a helyzet épp az ellenkező. A zsenialitás pátoszától roskadozó ifjú bizonyosan nem karcolja be becses nevét a filozófiatörténet vaskos könyveibe, ha gondolatait nem szövi át Wagner szellemisége.

Úgy tudni, hogy bár Wagnernek rendkívül imponált az ifjonti Nietzsche szenvedélytől fűtött lelkesedése, ennek ellenére nem látta benne a lelke mélyén éledező igazi zsenit, csak egy lelkes, okos, olykor egészen behízelgő fiatal fiút.

Mesébe illő, idillikus barátságuk egyik pillanatról a másikra fordult át durva, infantilis vagdalkozássá: Nietzsche minden egyes általa teremtett írott szövegben szégyentelenül gyalázta egykori mesterét.

Bizonyos hipotetikus magyarázatok szerint a két egykori cimbora közé ékelődött eláshatatlan csatabárd az áthidalhatatlan vallási ellentétek miatt került oda, kapcsolatuk végére ugyanis Nietzsche már egy fikarcnyit sem hitt a transzcendens világban, egyenesen égbekiáltó blődségnek tartott minden erre irányuló gondolatot.

Szép elmélet, ám az újonnan felfedezett információk birtokában kijelenthető, hogy sokkal valószínűbb, a nyilvános sértegetésig aljasodó csatározásuk okai csakis személyes jellegűek.

1956-ban bukkant elő egy bizonyos levelezés ama bayreuthi levéltárból, melyet Richard Wagner folytatott Nietzsche kezelőorvosával, név szerint egy bizonyos Otto Eisner-rel.

Mert mi is történt? Nietzsche retinája az évek múlásával oly súlyos és visszafordíthatatlan károkat szenvedett, melyek egyenesen a látása elvesztésével fenyegették, emellett a központi idegrendszere is jelentős gyulladással operált, ami konstans bénító fejfájást okozott cinikus hősünknek.

Nietzsche a lesújtó hírről értesülvén levelet írt drága barátjának, amelyben beavatta az orvosi diagnózisba. Wagner szinte eszét vesztve az aggodalomtól, tüstént lúdtollat ragadott, hogy maga kérjen felvilágosítást az orvostól, aki válaszában az orvosi titoktartásra elegánsan fittyet hányva teljes részletességgel fecsegett Nietzsche betegségéről. Wagner a doktornak címzett válaszában azt kérte, hogy Otto Eisner az orvosi szaktekintélyét is latba vetve próbálja meg lebeszélni páciensét az onanizálásról, ebben az időben ugyanis még a legprominensebb hozzáértők is szilárdul meg voltak győződve arról, hogy a maszturbáció vakságot okoz.

Kettejük levélváltása még sok zamatos részletet tartalmaz, a doktor fesztelenül regélt Wagnernek Nietzsche fiatalkori gonorrheás fertőzéséről, vagy arról, ahogy Olaszországban orvosi utasításra örömlányokkal koitált.

Hiába a karácsonyra kapott Schopenhauer portré és a két zseniális elme közt feszülő csillogó asztrál híd, a kompromittáló levél tartalma hamar kiszivárgott: az 1887-es bayreuthi fesztiválon minden egyes résztvevő azon csámcsogott, hogy vajon azért nincs ott Nietzsche, mert falloszának kényszeres masszírozásától már végleg megvakult, vagy most is épp Olaszországban múlatja az időt kétes erkölcsű nőszemélyek társaságában.

A meggyalázott filozófus Wagner halála után már oly módon nyilatkozott, hogy „Imádtam, de becsapott: elárult engem.” Ez kétség kívül igaz, ám Nietzsche minden jelentős művét a Wagnertől való elhidegülés után következő tizenkettő esztendőben írta, így hát megfontolásra érdemes a gondolat,

miszerint ha a zeneszerző orvossal folytatott levelezése nem roppantja ketté megingathatatlannak tetsző barátságukat, talán sosem jut el sokat vitatott, világrengető következtetéseihez.

Koltay András bízik benne, hogy a járványévfolyam pont olyan lesz, mint a békeidők évfolyamai. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem rektora úgy látja, a diplomataakadémiájuk egyik fő erénye a rugalmassága. Koltay szerint van világnézete a Facebooknak, és probléma, hogy nem tudjuk, milyen gazdasági vagy politikai érdekek szolgálatába állítják a felhasználói adataikat a tech cégek. Reaktor podcast.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

Miben különbözik a járványévfolyam egy hagyományostól?

Nagyon remélem, hogy a végén azt mondhatjuk, különösebben semmiben. Az elmúlt bő egy év nagy része valóban rendhagyó módon zajlott és már a tavaly nyáron elmaradtak a szokásos egyetemi rituálék. A hallgatók számára ezek örömünnepek lettek volna, például a diplomaosztó ünnepség. Az ősz végén sem tudtunk már gólyabált és egyebeket rendezni. Azt gondolom, hogy miközben az oktatás a mi esetünkben nagyon rövid átállás után többé-kevésbé zökkenőmentesen folytatódott. De az egyetemi élet sava-borsát adó közösségi alkalmak, az egyéni kapcsolatok erősödése nyilván katasztrofális károkat szenved. Nagyon bízom benne, hogy ugyanolyan gyorsan fognak ezek visszaépülni, mint ahogyan a hallgatók visszatérnek az iskolapadba.

Úgy gondolja, hogy az oktatás színvonalát nem befolyásolja az online oktatás?

Ezt általános értelemben, teljes magabiztossággal nem merném állítani. Az oktatás ideális esetben egy szoros személyes kapcsolatot is feltételez tanár és diák között. Ráadásul interaktív együttlét is kell, ahol a diákok véleménye befolyással van a tanóra vagy az oktató gondolkodására. Számítógép előtt tartva az órákat erre nincsen teljes egészében mód és lehetőség. Inkább úgy fogalmaznék, hogy jelentős károk vagy sérülés nélkül tudjuk így is bonyolítani az oktatást. Persze mindannyian nagyon várjuk már, hogy vége legyen ennek az időszaknak. 

A Külgazdasági és Külügyminisztériummal közösen szervezett Diplomáciai Akadémia javarészt külföldi oktatókkal indult volna el. A korona-vírus sajnos ezeket a terveket is átírta. Mik a tapasztalatok az első tanév után?

Ez az indulástól kezdve egy nagyon kiegyensúlyozott, jó kisugárzású program, ha szabad ilyet mondani. Ebben alapvetően már nem a hagyományos egyetemista korosztállyal dolgozunk. Emiatt kicsit zökkenőmentesebben is ment az online átállás. De szerencsére az évfolyam tavaly november közepéig személyes oktatásban részesülhetett. Nagyon izgalmas a projekt. Magyar felsőoktatási intézmény nem csinált ilyet korábban. Azt gondolom, hogy ahol tartanunk kell, ahová eljuthatott ez a program, oda sikerült eljuttatni. Szerintem színvonalas, betölti azt a szerepét, hogy valóban egy utánpótlás-képző műhelye legyen a magyar diplomáciai karnak. Ha távlatosan gondolkodunk, a külföldi oktatók bevonását szeretnénk erősíteni, ami most természetszerűleg csorbát szenvedett. A diplomácia magától értetődően sok tekintetben nemzetközi műfaj, ezért lehet és kell külföldi oktatókban gondolkodni. Reméljük, hogy a következő tanévtől már ennek sem lesz akadálya.

Már lehet is jelentkezni a második évfolyamba. Kiknek javasolt, kiből lehet jó diplomata?

Diplomatának lenni is egy olyan hivatás, amelynek megvannak a maga szakmai szabályai a nyelvi készségtől a jó fellépésig és a retorikáig, és így tovább. Két dolgot emelnék ki, amik nem feltétlenül evidensek és amire mi a képzésben hangsúlyt fektetünk. Az egyik, hogy diplomatának lenni nem pusztán bizonyos skillek vagy szaktudás elsajátítását feltételezi. Egy olyan mély, megalapozott tudásra van szükség, ami elkötelezettséget jelent, amivel a diplomata el tudja helyezni a világ aktuális jelenségeit a megfelelő polcra. Alkalmasnak kell lennie arra, hogy történelmi kontextusában, folyamatában is látva a jelenségeket megfelelően tudjon reagálni vagy javaslatot tenni a saját országában a megfelelő cselekvésre, reakciókra. Emellett pedig egyszerre kell világpolgárnak és magyar hazafinak lennie. Úgy kell működnie a világban, hogy minden pillanatban a magyar érdeket tartja szem előtt. Ami természetesen a legtöbbször egybevág a közös európai vagy a civilizált világ egészének érdekekeivel. Máskor viszont ütközésben lehet velük. A diplomatának határozottan, de udvariasan, mosolyogva kell tudnia képviselni ezeket. Itt a szellemi felkészültség, az elmélyült gondolkodás párosul olyan képességekkel, amelyek a szakembert konkrét, azonnali, hatékony cselekvésre tudják indítani. Ez a munka sokféle képességet igényel, mint a legtöbb szép hivatás. Reméljük, hogy aki elvégzi a programunkat, jóval közelebb kerül ezek megszerzéséhez.

Ma látjuk, hogy az eszköz- és vakcina-diplomáciának mekkora szerepe van. Ehhez hasonló aktualitásokat is tanulnak résztvevők a képzés keretében?

Igen. A képzési program, mint az egyéb hasonló képzéseink, évről évre megújul. Az teszi lehetővé a megújulást, hogy nem egy hivatalosan akkreditált, kellően merev szabályok szerint működtetett képzésről beszélünk. Ténylegesen van arra lehetőség, hogy reagáljunk a világ történéseire. Akár új tantárgyak kialakításával, vagy megfelelő szakemberek bevonásával. Illetve egyes órák a világ éppen aktuális jelenségeinek megértésével, elemzésével telnek. A program nem is tud működni másképpen, mint ha a valóságra reflektál. A valóságon keresztül meg lehet mutatni egy sor fontos kérdés elméleti hátterét, történeti összefüggéseit, és így tovább.

A Nemzetek Európája Karrierprogram kifejezetten az Európai Unió intézményi számára képzi a hallgatókat. Hogyan teljesít? Mindkét program esetében lesz utánkövetés?

Az Európai Unió meghatározó szelete az életünknek, illetve a Magyarország sorsa felőli gondolkodásnak és döntéshozatalnak. Az Európai Unióban mindenki európai polgár, picit háttérbe szorítja a nemzeti identitását vagy elkötelezettségét. De ezeket eltüntetni nem lehet és nem is szabad. A Nemzetek Európája is mutatja, hogy az Európai Unió a sokszínűségre, különbségekre és a minket összekötő hasonlóságokra épül.

Azt szeretnénk, hogy sok olyan magyar-európai polgár legyen, aki úgy tud dolgozni az európai közösség jövőjéért, hogy közben nem téveszti szem elől a saját hazáját.

A program maga jól halad, éppen a közelmúltban zajlottak a záróvizsgák és megtörtént az első végzős évfolyam kibocsátása. Már toborozzuk a következő évfolyamot. Mind a két program felvételi jelentkezése már megnyílt. Ennek a sikerét nyilván csak hosszabb időtáv alatt lehet majd mérni. A diplomataképző program viszonylag gyorsan elemezhető, hiszen aki a programban sikerrel végez, bekerül a Külgazdasági és Külügyminisztérium állományába. Ez ott egy egyértelmű igazodási pont. Az más kérdés, hogy utána természetesen rajta múlik, hogy hová érkezik meg, hová jut el a szakmai pályafutása során, él-e azzal a lehetőséggel, amit a program elvégzése által megkapott. Azt természetesen nem tudjuk garantálni a Nemzetek Európája Karrierprogram hallgatóinak, hogy evidens módon felvételt nyernek európai uniós intézményekbe. Azt tudjuk számukra garantálni, hogy azokkal a készségekkel felvértezzük őket, ami számukra ezt lehetővé teszi. Ez megint csak komoly elvi megalapozást és gyakorlati kurzusokat is jelent, illetve a híres-hírhedt EPSO vizsgára való felkészülést és gyakorlási lehetőséget. Bízunk benne, hogy sokan lesznek, akik sikerrel pályáznak európai uniós intézmények különböző posztjaira. Vagy, és ez lehet egy másodlagos sikere, haszna a programnak, olyan munkakörben dolgoznak ezt követően, aminek köze van az Európai Unióhoz, ahol az ismereteiket jól tudják hasznosítani akár Magyarországon, akár külföldön történik mindez.

Gyakran publikál a véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságáról. Egy alkotmányjogi tankönyvben arról írt, hogy a demokratikus berendezkedésből fakadóan az egyes állampolgárok folyamatosan alakíthatják a közéletet, de ez csak akkor valósulhat meg, ha a média megfelelő tájékoztatást nyújt. Ön szerint a közösségi média vált azzá az elsődleges fórummá, ahol megtörténik ez a tájékoztatás és ahol a vélemények ütközhetnek?

Azt gondolom, hogy igen. A közösségi média ma már nagyon sok szempontból fontosabb fóruma az eszmecserének, mint a hagyományos média. Nem gondolnám, hogy a hagyományos média jelentősége tűnőben lenne, illetve részben korosztályos kérdésről is beszélünk. Nyilván tendencia a különböző online platformok térhódítása. Ami radikálisan új ezekben a platformokban, hogy itt tényleg mindenki szabadon és ingyenesen elmondhatja a véleményét. Ez az internet előtti korban nem így volt. Huszonöt évvel ezelőtt nagyon nagy reménységeket fogalmaztak meg azzal kapcsolatban, hogy a jövő internete hogyan fogja az emberek közti megértést, a békét, a demokratizálódást elősegíteni. Azt gondolom, hogy rengeteg reménységben csalódtunk az elmúlt huszonöt évben. Az internet által előidézett károkra, veszélyekre, illetve azok mértékére nem feltétlenül lehetett akkor számítani.

De az alapállítás ettől függetlenül igaz, a véleménynyilvánításnak egy korábban soha nem látott lehetőségét, mértékét hozta el az internet. Ez akkor is előremutató, ha ezzel együtt járnak olyan károk, veszélyek, amelyekkel nem számoltunk korábban.

A véleménynyilvánítási lehetőségek kibővülésének mik a pozitívumai?

Egy egészséges közéletben minél több ember beszélhet, minél több vélemény fogalmazódhat meg, annál jobb. Mindenki véleménye értékes, akkor is, ha cizelláltan, megalapozva fejti ki és akkor is, ha faragatlanul, sértő módon. A demokrácia mindenkié, nem csak a francia nevelőnő által felnevelt selyemkesztyűs úri lovagoké. Az internet tökéletes médium arra, hogy valóban kiegyenlítő szerepe legyen. Hiszen egy közösségi médiaoldalon mindenféle véleményformáló pontosan ugyanolyan módon tud megnyilvánulni. Összességében azt gondolom, hogy ez pozitívum. Természetesen ez magával hoz egy csomó olyan véleményt, tartalmat, ami mások jogait sérti, veszélyes másokra nézve, benne van a közvélemény manipulálásának lehetősége. Azzal is számolnunk kell, hogyha mindenki beszélhet, akkor végül is senkinek sem fog igazán hallatszani a hangja. Lehet, hogy a közösségi médiában mindenki elmondhatja a véleményét, de hogy ez nagyobb mértékben tudja-e befolyásolni a világ folyását, mint korábban, abban nem lehetünk biztosak.

Szintén a tankönyvben említi Alexander Meiklejohn filozófust, aki szerint „nem az a fontos, hogy mindenki beszélhessen, hanem hogy minden, ami fontos, ki legyen mondva”. A Facebook mennyire követi ezt az irányelvet?

Túlteljesíti, mindkét szempontnak eleget tesz. Amit ez az amerikai úriember a XX. század közepe fele megfogalmazott, az a hagyományos média (értve ezalatt televíziót, rádiót) szabályozásának alaptétele Európában. Érdekes, hogy itt inkább követett irányelv ez, mint az Egyesült Államok szabályozásában. Ez az elv azt mondja ki, hogy ha valaki megnézi az esti főműsoridős híradót, találkozzon ellentétes véleményekkel és dönthesse el ő, hogy melyiknek ad igazat. Az interneten minden, ami fontos, el van mondva és mindenki beszélhet egyszerre. Pont ebben a kakofóniában talán nehezebben tudjuk kihámozni, hogy mely vélemények ténylegesen megalapozottak, melyekre érdemes odafigyelnünk.

A közösségi oldalak hozzászoktatnak egy fő kommunikációs csatornához és mindenki elmondhatja a véleményét, de aztán meg is kötik meg a felhasználó kezét moderálással. Ez gonoszság-e, fel lehet lépni ellene?

Gonoszságnak nem nevezném. Egyrészt jogi értelemben ez szinte magától értetődő, ha a platform ezt akarja. A platform egy magántulajdonban lévő fejlesztés és mindenki szabadon eldöntheti, hogy akarja-e használni nyilvános kommunikációra vagy sem. Ha akarja, akkor bizonyos szabályok hatálya alá kerül. Ez így van minden szolgáltatással. Az más kérdés, hogy ha egy platform olyan óriásira nő, mint a néhány nagy közösségi médiaoldal vagy videómegosztó portál, akkor a társadalmi felelőssége nagyobb, mintha egy kisváros művelődési házáról beszélnénk. A Facebook lassan hárommilliárd aktív felhasználónál jár, ez elképesztően magas szám. Itt már az egyéni véleményszabadságra ügyelni kellene. Ami pedig a látványos törléseknél, profilfelfüggesztéseknél aggályosabb, hogy igazából nem tudjuk, a platform milyen elvek szerint állít össze minden felhasználó esetében személyre szabott tartalomkínálatot. Ebben abszolút benne van a manipuláció lehetősége is. Ez legtöbbször a platform saját gazdasági érdekeit szolgálja, de éppenséggel a közéletet is lehet ilyenformán alakítani. És ez egy teljesen átláthatatlan folyamat, ami jogilag megint csak megengedett, nem támadható. A nyilvánosság, egy állam közélete számára viszont aggályos.

Gazdasági vagy politikai érdekcsoportokat szolgálnak ki inkább a közösségi oldalak a begyűjtött adatokkal?

A probléma az, hogy nem tudjuk.

Senki sem tudja igazából, hogy mi történik ezekkel a személyes adatokkal.

Akkor derül ki, amikor egy-egy váratlan pillanatban kihasad a zsák és kihullik belőle valamilyen durva visszaélés. Ez időről időre megtörténik, a Cambridge Analytica botrány volt a legemlékezetesebb ilyen. Az én feltevésem az, hogy ezeket az adatokat elsősorban gazdasági célra használják a platformok, a hirdetés-optimalizálás érdekében. De ezek az adatok önmagukban is piacképes jószágnak minősülhetnek. A Cambridge Analytica botrány éppen azt mutatta meg, hogy politikai manipuláció céljaiból is igénybe lehet venni. Gondoljanak bele, hogy korábban óriásplakátoknál és televíziós reklámoknál tartott a politikai kommunikáció, aztán reménykedtek, hogy aki elmegy a plakát alatt vagy belenéz a TV műsorba, esetleg az adott politikai pártra fog szavazni. Óriási hibaszázalékkal dolgozik minden ilyen jellegű reklám, hiszen az emberek töredékében indít el valamit. A platformoknál lehetségesség vált, hogy mindenkinek személyre szabva tudjanak üzenetet küldeni. Ha akarja, a platform pontosan tudja, hogy kik a bizonytalan, kik a megnyerhető szavazók, kiket lehet eltántorítani a szavazáson való részvételtől. Ez elképesztően veszélyes a demokráciára. És ott van még a direkt beavatkozás, adott esetben politikai tartalmak háttérbe sorolása, bizonyos közéleti szereplők vagy tartalmaik törlése.

A Facebook nemrég úgy döntött, hogy kevesebb politikai tartalmat fog megjeleníteni a felhasználóknak, aminek a hátterében állhatnak az adatszivárogtatási és álhírterjesztési botrányok is. A Facebook algoritmusának a változása hatással lehet a 2022-es parlamenti választásokra vagy akár a vélhetően idén augusztusban induló ellenzéki előválasztási kampányra? A közösségi oldalak döntéshozói beavatkozhatnak a magyar választásokba Ön szerint?

A lehetőségük megvan rá. Hogy a szándékuk megvan-e, azt nem tudom. Az elvi és technikai lehetőségük megvan. Ez önmagában elég aggasztó, pártsemlegesen is. Januárban az ausztrál kormánnyal való veszekedés eredménye egy bizonyos időszakban az volt, hogy a Facebook ausztrál felhasználói semmilyen közéleti tartalomhoz nem fértek hozzá. Mindezt egy olyan médiakörnyezetben, ahol emberek tömegei elsősorban a Facebookról tájékozódnak, ezen belül nagyon nagy százalékuk pedig kizárólag onnan tájékozódik. Ezért mondom, hogy itt a társadalmi felelősség jóval nagyobb, mint korábban volt tapasztalható. Aztán valahogyan megalkudott egymással az ausztrál kormány és a platform, visszatértek a közéleti hírek. Utána egyszer csak azt látja az ember néhány hete, hogy magyar politikai szereplők panaszkodnak arra, hogy a Facebook algoritmusa épen úgy módosult, hogy a felhasználók töredékét érik el a korábbi állapotokhoz képest. Ezt senki nem magyarázta el nekik, senki nem kérte a jóváhagyásukat. Jogi értelemben erre nincs is szükség, de a demokratikus nyilvánosság szempontjából ez elképesztően aggályos. Ez az önkényes beavatkozás lehetőségét vagy gyakorlását jelenti. Még akkor is, ha ez egyenlő mértékben súlyt kormánypárti és ellenzéki politikusokat. Megítélésem szerint ez erkölcsileg megengedhetetlen, miközben jogilag nem az. A Facebooknak és más hasonlóan nagy platformoknak, például a YouTube-nak, Twitternek igenis felelőssége van a demokratikus nyilvánosság állapota iránt. Ebben az is benne van, hogy a közéleti hírekkel el kell látni az embereket.

A közösségi oldalak cenzúrát idéző gyakorlataival mit tehetnek az államok? Miért olyan megzabolázhatatlanok a hagyományos médiához képest?

A szolgáltatások globális jellege miatt nagyon nehéz ezt állami szinten szabályozni. Egy-egy állam nem elég erős, még az ausztrál állam sem, pedig az egy Magyarországnál háromszor-négyszer nagyobb piacot jelent. Szerintem részben van szabályozási megoldás, az Európai Unió részben el is kezdte ennek az előkészítését, tavaly december óta nyilvános a rendelettervezet. Nem akar választ adni minden felmerülő kérdésre, de sokra igen. Biztos vagyok benne, hogy a szigorúbb szabályozás felé halad ez a folyamat és ha az Európai Unió ebben lép, az az egész világ számára modellértékű lehet majd. Ebben van a megoldás és az egyes európai államnak konszenzusra kell jutnia a tekintetben, hogy mit tartanak fontosnak a saját nyilvánosságuk szempontjából. Abban, hogy ez egy veszélyes jelenség, teljes a konszenzus. Abban, hogy milyen válaszokat érdemes adni, amivel nem okozunk nagyobb kárt, mint amit meg akarunk előzni, nyilván lehet vita. De ezek a viták ki fognak simulni és lesznek rá szabályozói válaszok.

A tájékoztatás lehet befolyásolás is. Van a Facebooknak világnézete? Milyen mértékben érvényesíti?

Úgy gondolom, hogy van, nem is nagyon rejtik véka alá. A legtöbbször ezt onnan lehet megismerni, amikor Mark Zuckerberg kiad egy manifesztumot, amiben nyilatkozik a világ dolgairól. Jól felfogott érdekéből ezt elég ritkán teszi meg, hiszen a platformnak az az érdeke, hogy minél több felhasználót csábítson oda politikai és világnézettől, pártállástól függetlenül. Időnként nyilván ezzel ellentétesen cselekszenek, mint mondjuk januárban, amikor Trump elnök fiókját kellett törölni. Azt gondolom, hogy van világnézete és ez belesimul azoknak a nagy multinacionális, jellemzően amerikai cégek gondolkodásmódjába, amelyek a korszellemet elég jelentősen meg tudják határozni. Ezzel együtt is, a platformnak egy darabig el kell tűrnie az ezzel ellentétes nézetek közzétételét is a saját rendszerükben, hiszen így tud meglenni a hárommilliárd felhasználójuk. De ebben az is benne van, hogy óvatosan lehet terelgetni a felhasználókat bizonyos ideológiák, értékrendek elfogadása felé.

Az interjút készítette: Fazekas Csilla és Papp Ferenc

Fotó: Földházi Árpád, mandiner.hu

(Kép forrása: nuus.hu)  

Hieroglifák, egyiptomi fáraók, ma már mindenki hallott róluk. Az egyiptomi turizmus része, hogy a turistáknak papirusz tekercset árulnak, amelyen az ókori hieroglifák írásaival írják le az illető nevét. Normálisnak vesszük, hogy egy ókori latin, ógörög vagy akár egy óegyiptomi szöveget a szakértők le tudnak fordítani, és az információból történelmi megállapításokat tudnak tenni. Bevallom, én magam sem gondoltam bele, hogy a hieroglifákat, ékírást, stb. nem is volt olyan könnyű megfejteni. Sőt, ha csak önmagukban maradtak volna fent, akkor valószínűleg a fáraók örökké magukkal vitték volna a titkukat a másvilágra.

Napóleon

Tudtad-e, hogy a híres történelmi személy, Napóleon, amellett, hogy meghódította fél Európát (Magyarországot nem) hozzájárult ahhoz, hogy feltárhassuk a fáraók titkát? Ugyanis

1798-ban Napóleon az egyiptomi hadjárata mellé egy expedíciót is szervezett Egyiptomba.

Az expedícióra Napóleon történészeket is küldött, a mérnökök, botanikusok mellett. A mérnökök például elsőként térképezték fel a Királyok Völgyét. Az expedícióban résztvevő kutatók több, mint 5000 kincset és más régészeti leletet tártak fel.

A kő megtalálása

Mindegyik kutató közül kitűnt egy bizonyos Pierre Bouchard. Bouchard egy fiatal mérnök volt, akit azzal bíztak meg, hogy vezetésével újítsák fel a Rashid, vagyis Rosetta városában lévő török erődöt. Az erőd célja egyébként az lett volna, hogy Napóleonnak legyen egy katonai bázisa a Nílus torkolatánál.

Az újjáépítési munkálatokat 1799. július 15-én kezdték meg, azonban amikor az erőd alapjainak ásásába kezdtek, a munkások egy érdekes dolgot találtak. A földből kiástak egy hatalmas gránittáblát.

Ez a gránittábla volt a rosette-i kő, melyen ugyanaz az írás volt három különböző nyelven.

Majd megkaparintották az angolok…

A követ azonnal átszállították Kairóba. Innen a kő tanulmányozását egy bizonyos Jaques-François-Menou vette át. Viszont akadt egy bökkenő. Napóleon flottái vereséget szenvedtek Nelson admirálistól, aminek következményeként Menou-ék kénytelenek voltak megadni magukat. A tudósok között hatalmas vita alakult ki afelől, hogy melyik felet illeti a kő illetve egyéb régészeti leletek. Étienne Geoffroy Saint-Hilaire francia tudós még levelet is írt az angoloknak, amelyben azzal fenyegetőzött, hogy a leleteket elégeti. A britek a magukénak tekintették a franciák által feltárt kincseket, így Menou-éknak oda kellett adniuk a rosette-i követ a briteknek.

Ezek után egy bizonyos Tomkyns Hilgrove Turner vitte a követ az Egyesült Királyságba, majd azt kiállították a British Múzeumban.

Megkezdődött a hieroglifák megfejtése

Viszont a kő britek általi megszerzése előtt a franciák rengeteg másolatot készítettek róla, így ők is tudták azt kutatni. Ennek köszönhetően valóságos verseny alakult ki az európai tudósok között, hogy vajon kinek sikerül elsőként megfejteni a kő tartalmát, és így a hieroglifákat. A tábla három nyelven íródott. Egyiptomiul, démotikus nyelven és ógörögül.

E három közül a tudósok, és az egész emberiség csak az ógörögöt ismerte.

A tábla megfejtése két évtizedbe tellett. Antoine Isaac Silvestre de Sacy azzal próbálkozott, hogy a leírt görög nevekből kiindulva próbálta megfejteni a démotikus írás írásjeleit. Azonban de Sacy próbálkozása sikertelennek bizonyult. Az első jelentősebb eredményt Thomas Young brit antikvárius érte el, aki rájött arra, hogy a hieroglifák nem szimbolikusak, hanem fonetikus jelek. Elvégre, ha ránézünk a hieroglifákra, nagyja valamilyen alakot jelöl. Például van kígyó, bagoly ábra. Young a tulajdonnevek összehasonlításával figyelt fel a hasonlóságokra, és észrevette, hogy az írásjelek fonetikusak. Azonban Youngnak sem sikerült az összes jelet megfejtenie.

A végleges siker kezdetéhez 1822-ig kellett várni. Jean-François Champollion levelezései révén hozzájutott több olyan szöveghez, melyek szintén mind a három (egyiptomi, démotikus, ógörög) nyelven íródtak. Champollion továbbfejlesztette a Young által feltárt tudást, és

rájött, hogy a szövegek mind szimbolikus, és mind fonetikus elemeket is tartalmaznak.

Champollion 1824-ben kiadta a világ első hieroglif szótárát. Champolliont a felfedezéséért XVIII. Lajos a párizsi Louvre egyiptomi kiállításának főkurátorává.

(forrás: Joseph Piercy: Szimbólumok - egy egyetemes nyelv)