Reaktor

It would be tempting to say as a conservative, good riddance, now that Index seems to have ceased to exist as we knew it.  But I myself will not celebrate it, in fact, I am sorry about the recent commotion around the number one news site in Hungary, and I think this could all have been avoided had all the parties involved been a little more thoughtful and more willing to compromise.

I know little about the background story, certainly too little to be able to come up with a reliable explanation as to who did what and why.

At this point it's more interesting for me what Index was like, from the perspective of a young conservative woman like myself.

Index was unquestionably an institution in Hungary.  

As a Hungarian media guru recently said, to emphasize with a sarsactic example of how essential Index was, that if people wanted to check whether their internet connection worked or not, they entered Index’s URL into the browser of whatever device they were using – this was true for me as well.  If there is Index, there is Internet, right?

Index was also a reference point in terms of news coverage: most people, including me, would navigate to Index first whenever there was breaking news.

Still, I had a lot of issues with Index.  First of all, it had an all-pervasive “cool, urban, middle-class, college educated male” outlook on things, with most of its journalist being male and its style being unmistakably characterized by the “city boys” jargon that's unique to Budapest.  

I remember a family member reading me a story from Index a few years ago, where the journalist, male, of course, decided to check out for himself whether the belief, that Hungarian women were exceptionally beautiful, was indeed true.

He went on a tour in Budapest, walking through the bridges of the Danube, and took notes on women that he came across, categorizing them as “beautiful,” “quite OK” and “screwable,” or something along those lines.  I'm not easily offended by misogyny, I'm not particularly the “women should rule the world” type, but even I found the tone of the article condescending and chauvinistic.  That attitude has never left the editorial board over the years, it was always there, right until the end.

This story also reveals the other problem I had with index, namely the geographical scope of most Index stories: Budapest! 

Let’s face it: Index was essentially a new site for Budapest.  

The overwhelming majority of domestic events, issues, and controversies they covered were Budapest-focused and often Budapest-limited, with index journos hardly ever turning up at “remote” countryside events or rarely reporting from “rural areas,” unless it was a unique opportunity to bash the government or Fidesz.

And the few times they did, they seemed to be shocked by Hungarian towns and villages, by the people who lived there, how they looked, how they spoke, and usually described them with an ever-present, although subtle irony and sarcasm.  

It felt to me that the tone of these reports often implied that

the natives, those hillbillies, were a freak show to be gawked at for the entertainment of the readers from the progressive capitol,

dehumanizing decent people for the target audience to feel superior.

I've been writing about Index in the past tense, as if it's gone for good:  this may very well be the case, but I actually hope that what was the best in it, the reason I still read it as a conservative, will survive, that its name will live on, with talented new staff who will dare to pick up the work there, despite the public shaming on social media that their courage will be met with.

Miért nincs hely több fesztiválnak a Balatonnál? Érdemes-e bármit matekozni a 2020-as rendezvényekkel? Miért lelkesebbek a MOL Nagyon Balatonnal együtt dolgozó kisebb vállalkozások, mint a nagyok? Reaktor Podcast Kiss Ádámmal, a MOL Nagyon Balaton programjának vezetőjével.

Podcast letöltése

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

Az északi part közelében lakom – amikor estefelé leugrom egyet úszni bringával, közben látom az aranyszínű vízből kiemelkedő Tihanyi-félszigetet, a hangulatos kis éttermeket, a Hamvas Béla által szépen és tűpontosan leírt szőlőültetvényeket, eszembe sem jut az Adriához hasonlítani a Balatont. Ehhez azonban helyismeret, sok tónál töltött idő kell. Aki messziről érkezik, és pl. szálláshely hiányában az autójában éjszakázik, beletrafál egy drága, de nem túl finom hamburgerbe, nem egészen azt éli meg, amit én. Hogyan tudtok segíteni az utazóknak, hogy mivel érdemes eltölteni az időt a környéken?

Hadd kezdjem egy rövid személyes kitérővel. Szerintem akkor leszünk nagyon boldog ország, hogyha ezt az Adria-Balaton összehasonlítgatást sikerül valahogy kinőni, hogy ne mindig ez jusson az embereknek az eszébe. Én azt hittem egy ideig, hogy eltűnőben van, de mostanában olvasgatva a híreket, újra látom az összehasonlításokat. Sajnálom, hogy még mindig itt tartunk, holott azt gondolom, hogy se a Balatonnak, se az Adriának nincs már miért szégyenkeznie. Mindkét helyen – ahogy a világ összes turisztikai desztinációjában is – vannak túlárazott szálláshelyek, vacak hamburgerek és átverős turisztikai attrakciók.

Nekünk a MOL Nagyon Balatonnal az a célunk, hogy egy olyan ernyőt hozzunk létre, egy olyan merítést mutassunk be, elsősorban a hazai közönségnek, amely a rendezvényekről szól, de ezen felül az egész balatoni régiónak azt a minőségi, színvonalas és érdekes kínálatát bemutatja, ami miatt senkinek sem kell szégyenkeznie és ami bárkinek ajánlható akár nyáron, akár nyáron kívül.

Mi alapvetően a rendezvényszervezés irányából jöttünk, ezért a MOL Nagyon Balaton kínálata az a számos partnerrendezvény, az a nagyon sok fesztivál, amik sajnos idén elmaradtak, tehát elsősorban a fesztiválokról, kisebb-nagyobb rendezvényekről szólunk. De ahogy azt a Balaton magazin is kifejezi, illetve az idei évben már egy külön önálló vastag kiadványként megjelenő 100 jó hely a Balatonnál kiadványunk is, vannak még különféle kisebb-nagyobb projektek, amikhez csatlakozunk, vagy akár csak egy Facebook-poszt erejéig bemutatjuk őket. Ebben benne vannak a minőségi éttermek, vendéglátó- és szálláshelyek, kulturális és természeti látnivalók. Az egy alapvetés, hogy ezek a programok nem önállóan léteznek. Ha elmész a Balatonra, lehet, hogy egy fesztivál miatt mész, vagy étterembe, amit nagyon sokan ajánlottak, enni egy jót, vagy maga a hely vonz. De hogyha a fesztiválért, ha az étteremért, ha a helyért magáért megyek, akkor is kelleni fog szállás, kellenek programok, szabadidős tevékenységek. Ezek így alkotnak egy kerek egészet.

A MOL Nagyon Balaton a tó környékének legfontosabb rendezvényeinek ernyője immár nyolc éve. Hányan dolgoztok ezen? Mi a legfontosabb, amit a MOL Nagyon Balaton ad a régiónak?

Az őszinte válasz, hogy fogalmam sincs, hányan dolgozunk. Az ennél részletesebb, hogy van egy pár fős stáb, amely az egésznek a magja, ehhez kapcsolódik sok alvállalkozó és partner, akikkel különféle ügyekben együttműködünk. Például a Balaton magazint hoznám fel megint. Sok ismert újságíró, szakmájában elismert fotós vagy szerző a partnerünk abban, hogy ez a kiadvány létrejöhessen, de ugyanúgy a rendezvényeknél is megvannak azok a szervező tagok, külsősök, alvállalkozók, akikkel megcsináljuk. Alapvetően sok ember dolgozik ezen.

A fő célkitűzés az, amit a szlogen is megfogalmaz, hogy egy tó, tengernyi program: azt a programgazdagságot és színvonalas rendezvények sokaságát mutassuk meg, amelyből nem csak nyáron, hanem az év bármely szakában össze lehet állítani egy hétvégét, hosszabb utazást vagy akár csak egy napot is.

Ahogy említetted, idén elmaradtak a nagy Balaton-parti fesztiválok: nem volt Sound, nincs Strand fesztivál vagy B.my.Lake, a Művészetek Völgye fesztivál sem a megszokott formában fog lezajlani. Milyen hatással van mindez az érintett szervezőkre, vendéglátósokra és a helyiekre?

Röviden válaszolva, rossz hatással. Nem is a gazdasági hatásait emelném ki, ami elsőre szembetűnik, hanem nyilván olyan emberként, aki ebben dolgozik, akinek a fesztiválozás úgymond a lételeme, nem is mint szórakozás, hanem mint munka, annak nagyon nehéz azzal a tudattal, hogy amire az egész évedet felteszed, az a munka, amiért 360 napon át dolgozol, hogy 5 napban minden nagyon jó legyen, pont az az 5 nap nem valósul meg.

Ezt nehéz volt lelkileg is átélni. Most még nem látszik a vége, de ennek olyan szétgyűrűző gazdasági hatásai vannak, amik többé-kevésbé mindenkit érintenek, aki ezzel foglalkozik.

Nem csak szervező cégeket, hanem azt a számos műszaki, technikai céget, akik ezeknek a megvalósításában dolgoznak. Nekik is nagyon nehéz, mert ezzel az 500 fő feletti létszámstoppal nem nagyon van olyan rendezvény, ami más, nem fesztivál és ők tudnának rajta dolgozni. És nyilván érinti azokat a vendéglátósokat is, akik bár nem csak a fesztiválokon működnek, de jelentős bevételt generálnának nekik. És a szállásadókat is, akik valószínűleg vigasztalódhatnak azzal, hogy nagyon erős balatoni szezon lett a fesztiválok nélkül is, de biztos, hogy az azzal járó szálláshelyfoglalás kiesését mindenki megérzi.

Ha visszatérünk egy optimista forgatókönyvhöz: hány fesztivált bír még el a Balaton szerinted?

Szerintem többet nem. Ha a tavalyi évet nézzük, és csak a nyarat – a júniust nem is, hanem júliust és augusztust –, akkor minden hétvégére jut legalább kettő vagy még ennél is több nagy rendezvény. Vannak július végén csomópontok, amikor a Művészetek Völgye, a Veszprémfeszt, a Veszprémi utcazene fesztivál és kisebb helyi rendezvények egymásba érnek.

Azt gondolom, hogy valahol itt a vége, tehát több nagy rendezvény az már csak úgy fér el, ha nem nyáron vannak, hanem májusban, ősszel vagy még korábbi, illetve későbbi időpontban.

Erre látunk is már számos példát, például a füredi gasztrorendezvény, ami idén lenne harmadszor, november első hetében, amikor az ember nem gondolná, hogy szabadtéri rendezvényre fog menni, de a jelekből úgy látszik, mégiscsak működik.

2014-ben a MOL Nagyon Balaton programjain kevesebb mint félmillióan vettek részt. 2019-ben több mint 1,3 millió látogatót számoltatok. Mi lesz 2020-szal? Milyen programok maradtak még el, miket tudtok megtartani?

Az biztos, hogy idén nem lesznek ilyen impozáns számok, mert lényegében minden nagyobb rendezvény elmaradt vagy későbbre tolódott. Azt gondolom, az idei évben nem lesz ennek a matematikának ilyen szempontból értelme.
A legnagyobb nyári rendezvények közül – ha csak a fesztiválokat nézzük – a Művészetek Völgye az egyetlen, amelyik ugyan nem az eredeti formában, de ahhoz hasonlóan meg fog valósulni. A többi mindenféle pótrendezvény nélkül elmaradt vagy csak gesztus jellegű programok lesznek helyettük.
Például a STRAND Fesztivál helyett a SzabadSTRAND nevű minirendezvény lesz, ami augusztus 19-én kezdődik és 500 fős korláttal, zenei és kézműves programmal kerül megrendezésre. Nyilván a kettőt össze sem lehet hasonlítani.
Hasonlóképpen a VeszprémFest nélkül zajlik épp a Rozé, Rizling és Jazz Napok, a Veszprémi Utcazene Fesztivál helyett is lesz valamilyen szolidabb pótlás. A Paloznaki Jazzpiknik helyett is terveztek egy sokkal kisebb rendezvényt, de például az Ultrabalaton valószínűleg eredeti formájában lesz megtartva, de az is áttolódott májusról októberre.
Ezen kívül vannak még olyan partnereink, mint a siófoki Plázs vagy a Kultkikötő, akik szintén az igazán nagy durranások nélkül, de meg tudták tartani a saját szezonjukat.

A külföldi látogatók száma és aránya az előző nyarakhoz képest mennyivel csökkent?

Mi ezt csak a rendezvények szintjén tudjuk mérni, de ilyen szempontból 100 százalékos a csökkenés, mert alapvetően is nagyon kevés ezek közül a rendezvények közül, ami érdemi külföldi vendégsereget vonz.
Elsősorban a Balaton Sound, kisebb mértékben a B My Lake, nyilván elenyésző számban jönnek a STRAND Fesztiválra is vagy akár olyan típusú koncertekre, mint  Veszprém Fest, ahol vannak nagyobb nevek, akikért mondjuk Pozsonyból vagy Bécsből érdemes elutazni.

Ezek a rendezvények teljes mértékben elmaradtak és ez azt jelenti, hogy az ezekre érkező nemzetközi közönség is.

Ez egyébként látható, de ez inkább csak az én reprezentatívnak nem nevezhető észrevételem.
Szerintem sok külföldi jött a Balatonhoz idén nyáron valószínűleg azért, mert máshová nem tudtak.
Például a németek Magyarországra utazhattak, de most az van, mint a szocializmusban, hogy a tengerparti és egyéb távoli helyszínek el vannak tőlük zárva, így megint a Balatonhoz jöttek.

A 2013-as induláskor, ha jól tudom leginkább augusztus 20-a környékére koncentráltatok, mára az egész évre. Hogyan készültök a mostani helyzetben az őszi, téli programokra? Mennyire korona kompatibilis az egész éves Balaton koncepció?

Amit mi szervezünk alapvetően még mindig a nyár és annak a tavasz és ősz elé való meghosszabbítása. Tehát a saját rendezésű programjaink, például a Kompkoncertek vagy a Balaton Piknik nincsenek olyan nagyon messze a nyári időszaktól. Szeptemberben lesznek, hogyha meg tudjuk őket tartani. A Nagyon Balaton rendezvénysorozat partnerei között is, akik őszre terveznek programokat, ők többnyire olyanok, akik eddig is erre az időszakra terveztek. Az Ultrabalatonnak is volt már tavaly őszi programja, a Füred Gastro szintén ősszel volt, tehát ebben a tavalyi évhez képest nincs olyan nagy változás.
Ami van, az inkább kommunikációs szinten van, mert a saját felületeinken – elsősorban a Balaton Magazinban, de a 100 jó hely a Balatonnál kiadványnak is van egy ilyen kimondatlan célja – olyan programokat is népszerűsítünk, amelyeknek nem veszünk részt a szervezésében, nem kimondott partnereink.

Szeretnénk őket megmutatni, szeretnénk, hogyha több emberhez eljutna a tudás, hogy ezek a rendezvények léteznek és érdemes ezeket felkeresni és ezt tudjuk nyújtani az őszi-téli időszakra leginkább. Ezt azért gondolom koronavírus kompatibilisnek, mert itt elsősorban olyan rendezvényekről van szó, amik kicsik.

A gasztronómiai rendezvényeken is van zenei és más típusú program, nem csak evés vagy ivás, de ezek alapvetően kisebb volumenű rendezvények. Hacsak nem jön valamilyen súlyosabb szigorítás, akkor ezek lesznek ősszel és télen, mi pedig mindenkinek ajánljuk, hogy menjenek.

Veszprém lesz 2023-ban Európa Kulturális Fővárosa a Bakony-Balaton régióval együtt. Mennyire folytok bele az előkészületekbe? Mit vártok az eseménysorozattól?

Amit a Veszprém 2023-mal kapcsolatban fontos tudni és a szervezők is többször igyekeztek tisztázni, hogy

itt nem azt kell várni, hogy 2023-ban Veszprémben és környékén egy egy éven át tartó fesztivál lesz gólyalábasokkal és mindenfajta csinnadrattával, hanem erre egy kulturális ötéves tervként kell tekinteni.

Ebbe nem csak 2023, hanem az ezt megelőző évek is beletartoznak és ennek az a célja, hogy ezek alatt az évek alatt minél több olyan program valósuljon meg, ami nem csak konkrét rendezvény, hanem olyan installációk szülessenek, olyan oktatási programok legyenek, amik arról szólnak, hogy ebben a régióban minél több emberhez eljusson a kultúra, minél több olyan ember legyen, aki ezeket a dolgokat érti és megérti.

És amikor 2024. január 1. lesz, akkor ne térjen vissza az egész oda, ahol előtte volt, hanem tényleg több gyerek zenéljen Veszprémben, több olyan hely legyen, ahol télen-nyáron vannak kulturális programok, akár kocsmákról vagy galériákról beszélünk.

Ennek elsősorban ez a célja és nyilván ez Veszprémről és Balatonról szól, de itt Veszprémen lesz a fő fókusz, és ami jelen pillanatban zajlik, szintén elsősorban Veszprémről szól. A többi majd a jövő zenéje, hogy milyen programok és események fognak ehhez kapcsolódni. Itt azért még sok év el fog telni, mire ennek a tetejére eljutunk, itt most még nem tartunk.
Nekünk, mint MOL Nagyon Balaton és más szervezeteknek is van egy együttműködési megállapodásunk az EKF-fel és remélhetőleg ez idővel testet is fog ölteni. Egyelőre leginkább abban merül ki, hogy kommunikálunk egymással.

Kanyarodjunk vissza a rendezvényeitekhez! Ezek egyszerre szólnak a népzenét és a technót kedvelőkhöz. Nem túl heterogén ez a célközönség? Tudom, hogy nektek fontos a sokszínűség megmutatása, de arra gondolok, hogy egy rendezvénynek nem kell-e kompromisszumokat kötni aközött, hogy egyedi legyen és aközött, hogy illeszkedjen az általatok megálmodott összképhez?

Szerencsére elég heterogén az összkép, nem lenne jó, ha csak az egyik vagy csak a másik lenne. Időközben számunkra is világossá vált, hogy ennek a projektnek kevés előképe van: nincs előttünk példa rá, hogy hogyan lehet egy tető alá hozni sokféle rendezvényt. Igazából nem volt honnan tanulni. Nagyon szép gondolat, hogy arra próbáljuk kapacitálni a techno rajongókat, hogy menjenek el a népzenei fesztiválra és viszont, de alapvetően ez nem így működik. Jól láthatóan van egy fogyasztói réteg, akiknek széles az érdeklődési köre.
Nekik belefér, hogy erre is, arra is elmenjenek. Akár attól vezérelve, hogy bár nem az ő világuk, fontos nekik, hogy azt az oldalt is lássák. Különféle célközönségekről beszélhetünk.
Nekünk az a célunk, hogy minél szélesebb közönség felé mutassunk egy minél szélesebb képet arról, hogy mennyiféle rendezvény van. Az utazók, a szponzorok, az állami szférában dolgozó partnerek lássák azt, hogy itt egy egész nagy színes szektor van, nem pedig egy-egy rendezvény. Hiszen ez az egész összefügg, együtt működik, együtt garantálja azt a fejlődést és figyelmet a Balatonnak, amit szeretnének egyébként elérni az egyes szektorok szereplői.
Ha azt mondanánk, hogy például csak Balaton Sound legyen, az nem lenne olyan érdekes, mint az általunk tálalt sokszínűség.

Milyen szempontok alapján kerülhet be a kínálatba egy rendezvény? Nyolc év távlatából mit mondanál, mi az, ami működik a Balatonnál, és mi az, ami nem?

Mi nem egy zsűri vagyunk, aki rendezvényeket pontoz, és valakinek azt mondja, hogy jöhet, valakinek pedig azt, hogy nem. Ezek inkább személyes beszélgetéseken, megkereséseken alapulnak. Minket keresnek meg. Az, hogy megtalálnak minket, már előre jelzi, hogy az adott rendezvényszervező próbál ebben a tudatosságban gondolkodni, keresi a partnereket. Nem is kell bennük csalódnunk.
Nagyon színvonalas és jó kezdeményezésekkel találkozunk. Persze azért ez nem jelent egy tömeges mozgalmat. Évről évre jönnek jelentkezők, és van, aki marad partner, van, aki nem. 4-5 éve kialakult egy törzsgárda, azóta velük dolgozunk együtt.

Gondolom a nagy, jól látszó, ismerős nevekkel könnyű az együttműködésetek. Mi a helyzet a kis- és középvállalkozásokkal?

Ez nem a nagyoknak kritika, de aki kisebb, aki feltörekvő, és jobban rászorul arra, hogy egy nagy név mellé álljon, ő sokkal lelkesebb.

Nagy partnereknél egy rutinszerű kapcsolat van, a megfelelő szinten, a megfelelő emberek összekötve, akik tudják már azt, hogy hová kell tenni a logót és mit kell írni a szerződésbe.
A kicsiknél pedig van egy lelkesedés: „nagyon jó, nagyon örülünk, kitesszük, küldjetek még magazint, meg zászlót, meg amit csak tudtok, mindennek örülünk”. Nagyon jó látni ezt a fajta lelkesedést.
A vendéglátóhelyekre is igaz ez, bár egy fokkal talán bonyolultabb náluk a helyzet. Akik újak, lelkesek, és nagyon szeretnének valami jót csinálni, ők nagyon örülnek. Vannak persze a klasszikus vendéglátós öregurak által régóta működtetett helyek, amiket nagyon szeretnek az emberek, de a vendéglátás olykor mogorva.
Velük nem mindig könnyű azért.

Kikerülhetetlen kérdés: mit gondolsz a balatoni árszínvonalról? Tényleg egy kategóriába esik az Adriával? Miért éri meg ugyanazt a pénzt kifizetni?

Őszintén szólva, nem vagyok annyira képben ezzel, hogy közgazdasági alapon ki tudjam elemezni.

Azt gondolom a Balatonról, és a mi küldetésünk is ez: nem az változott, hogy eltűntek a lehúzós és vacak helyek, hanem lett egy csomó nagyon jó.

Ha valaki keres, az talál. Ha a szálláshelyeknél, a vendéglátóhelyeknél jó előre utánanéz, akkor biztos, hogy fog találni olyan helyet, ahol nem kell sem az árban, sem a színvonalban csalódnia. Megeshet, hogy drágának érzi, de nem fog helyette gagyiságot, vacakot kapni. Ettől függetlenül bele lehet futni rossz helyekbe.
Mint minden konjunktúrában, itt is kitermelődnek azok az emberek, akiknek nem a színvonalas vendéglátás vagy szolgáltatás a céljuk, hanem minél gyorsabban, minél több pénz begyűjtése.

Hogyan látszik ma külföldről a Balaton a turisták számára, mit szeretnétek nekik megmutatni belőle? Bár ezt most kevésbé aktuális.

A MOL Nagyon Balatonnal még nem annyira törekedtünk külföldi piacokra. Ez egy elég nehéz kihívás. Nagyon fontos szempont, ennek ellenére kevesen vannak vele tisztában a hazai turisztikai szektorban: külföldről nem látszik a Pista bácsi vendégháza, vagy akármelyik borászat, étterem. Külföldről egy egész régió látszik, egész régiónyi sajátosságokkal.
Ha neked megtetszik a Triglav Nemzeti Park a Bledi-tóval, vagy megtetszik a horvát tengerpart, úgy, mint horvát tengerpart, akkor majd belemerülsz és megtalálod a szolgáltatásokat. Addig azonban nem fogsz eljutni a szolgáltatásokig, amíg nem kapsz egy ilyen képet. Magánvállalkozások nem tudnak külföldi országokban komplett régiókat népszerűsíteni.
Őszintén szólva nem tudom, hogy jelen pillanatban a balatoni régióról a szomszédos országokban milyen kép él. Azon felül persze, ami maradt a szocialista országokból. Sok külföldi fordult meg itt, akik vitték a jó hírünket, de ez sosem lesz egyenértékű egy valódi imidzs-felépítő kampánnyal.

Születhet a MOL Nagyon Balatonhoz hasonló kezdeményezés az ország kevésbé felkapott régióiban is?

Mindenkit bátorítok, hogy hasonló kezdeményezéseken törje a fejét.

Ha nem is egy MOL Nagyon Balaton, de regionális turisztikai egyesületek, ahol 3-4-5 önkormányzat a helyi szolgáltatókkal együtt összefog, hogy együtt reklámozzák a saját házuk táját, az támogatandó. Mint minden kezdeményezés, ami az adott régió minden szereplőjének segít a hatékonyabb érvényesülésben.

Az interjút készítette:
Papp Ferenc, Fúzió Hallgatói Közösség

Az életünket megváltoztató vírus hatása természetesen az oktatást sem kerülte meg. Abban egyetérthetünk, hogy soha korábban nem volt ilyenre példa, ezért mind a hallgatók, mind az oktatók részéről gyors alkalmazkodást igényelt. Ez azonban nem ment zökkenő mentesen.

Fontos tisztázni, hogy nem általánosítok az egyetemek terén, viszont saját tapasztalataim erősen hatással voltak a továbbiakra.

Amennyiben a számokat vesszük alapul, egyértelmű sikernek könyvelhetjük el, hogy szerintem sokan korábban ekkora tanulmányi átlagokat nem értek el, mint ebben a félévben.

Az viszont, hogy a már-már becsületkasszás vizsgáztatás mennyi tudást hagyott maga után már más tészta.

Itt az álszentségnek semmi helye, hiszen amelyik vizsgát szét lehetett csalni, azzal meg is tették. Persze akadt olyan oktató, aki abban látta a megoldást, hogy irreálisan kevés időt adott a feladatok megoldására. Ilyenkor jött az, hogy a barátok, családtagok plusz laptoppal és telefonhívással megtámogatták az éppen vizsgázót.

A kiépített rendszer finoman szólva sem működött ezen a téren zökkenőmentesen.

Egyedül a szóbeli vizsgák tudták valóban megkövetelni és leszűrni a valós tudást.

Ez viszont óriási érvágás volt még azoknak is, akik bár tudják az anyagot, de egy-egy nehezebb kérdésnél hajlamosak leblokkolni. Ezeknek a hallgatóknak most még jobban kellet koncentrálniuk arra, hogy a vizsgára tanultakat elő is tudják adni. Írásbeli vizsgák esetében: az ismeretek elsajátítása pedig gyakran kimerült a diák és a Ctrl F használatában.

Azt azért hozzá kell tenni, hogy végre elérhetővé váltak az oktatók által szinte Szent Grálként őrzött diasorok is, amelyből akár tanulni is lehetett nyugodtan, és nem kellet gyorsíró versenyt tartani az első padban, vagy éppen fényképezni, esetleg rég elfeledett barátokra ráírni egy "Hogy vagy?" után a lejegyzeteletlen anyagokkal kapcsolatban. Azok a heti tesztek, melyek kitöltésével - enyhe nehézségi fokuk okán - még jobb jegyre is szert lehetett tenni, csak tovább fokozták a távoktatás iránti szeretetet. A videón kapott előadásanyagok hang- és képminőségét még bőven lehetne fejleszteni, viszont ezek pótolhatatlan előnye a visszahallgathatóság, ami nekem különösen tetszett.

A tanárság szerepe is kettőssé vált.

Volt, ahol ténylegesen látszott, hogy nincs rájuk szükség, és akár robotok is végezhették volna helyettük a feladatokat, de a legtöbb esetben a szerepük jelentősen felértékelődött. Az egészségügyi dolgozók után nekem ők a második hősök, akik igyekeztek minél gyorsabban alkalmazkodni a helyzethez, legyen az bármelyik szintje az oktatásnak.

Az előnyöknek, hátrányoknak se szeri, se száma. Nekünk, hús-vér emberek igényük van a közösségre, hallgatótársakra, barátokra, barátnőkre, még ha cserében korábban is kell kelni egy gyakorlat vagy előadás miatt. Az egyetemista és a közösségi lét nem valósítható meg online, még ha annak az oktatást része sikeres is, ez csak egy szelet a nagy egészből.

Amint lehetséges lesz, minden szórakozóhely kinyitja majd kapuit, és az élet is visszaköltözik lassan az egyetemvárosokba,

amit már most nagyon sokan várnak, hiszen a karantén gazdasági hatásait mai napig érezzük, és sokáig még érezni is fogjuk.

A szeptembertől kezdődő félév anyagiak szempontjából is más lesz sok hallgató számára.

Az ösztöndíjak esetében is - a megváltozott vizsgafeltételek miatt - láthatunk egy újraelosztást, személyes tapasztalatom alapján.

Önmagában ezzel semmi baj sincs, hiszen a vérfrissítés híve vagyok, ám más kérdés, hogy szeretem az egyenlő feltételeket, melyeket a távoktatás túlzottan is megteremtett. Ötösre vizsgázni saját kútfőből igazán nehéz, viszont egy hármasnak, négyesnek megfelelő jegyet csalással a maximumra tornázni nem volt olyan nagy kihívás. Az éltanulóknak tehát semmi esetre sem kedvezetek az új játékszabályok.

Jelen helyzetben, az oktató, vagy a több felvett kredit száma dönt majd, ami szintén érdekessé teszi a versenyt.

A szociális ösztöndíjban részesülők viszont ugyanúgy kapták az ösztöndíjat, melyet most nem volt nehéz félrerakniuk sem. Ezen jövedelemforrások nagyon fontosok az egyetemisták életében, ezért is lényeges ezek igazságos elosztása.

A koronavírus első hulláma után szinte mindenki várja már az újrakezdést. Tegyünk meg mindent, mi egyetemisták - és mindenki, aki ezt olvassa -, hogy minél hamarabb tudjuk (tartósan!) folytatni márciusban félbeszakadt hétköznapjainkat a már egyre halványulni látszó vírus-tudatossággal - kis emlékeztető, milyen volt az élet alig egy hónapja. 

Fehéroroszországban erőszakkal hallgattatja el az aktuális hatalom az utcára vonult ellenzéket, hasonlóan ahhoz, ahogy Magyarországon történt 2006 őszén. Mennyire hasonlít a mostani esemény a 14 évvel ezelőtti Budapesthez, neked? Ebben a tesztben ellenőrizheted!

Reaktor szerzői korai 20-as éveikben járó egyetemisták, akik gyerekként élték meg 2006-ot. Az akkori ősz a genezise a ma fennálló rendszernek, és az ellenzék legkiemelkedőbb alakja is az akkori miniszterelnök. Milyen emlék él bennük, akár a családjuk elbeszélése alapján, erről a 2010 előtti korszakot meghatározó pár hónapról? Erről kérdeztük őket kapcsolódó cikksorozatunkban.

Források: MTI, AP, Getty, Index, Sputnik, ismeretlen

Az elmúlt napok hírei másról sem szólnak, mint a világot megváltó utolsó szabadság-szimbólum, az Index megszűnéséről.

Már a fenti is egy hibás állítás, hiszen csak mások töltik be jelenleg a vezetőség szerepét, nem ez az első a történelemben. Az emberi ítélkezés pedig gyönyörűen megjelenik benne, hiszen jószerével be sem tudott mutatkozni még az új csapat, de nyilván ők már nem függetlenek, és a teljesítményük is rosszabb, csak azért, mert újak. Az emberi természet tipikus reakciója ez egy ilyen helyzetben.

Azok a túlzások, amiket az ellenzéki média használ, egyszerűen nem komolyan vehetőek. Úgy állítanak be egy tulajdonos-és munkahelyváltást, mintha az emberektől elvennék az oxigént, az átalakulással az ottani elöljárókat dolgozókat pedig kényszerítenék a tömeges munkahelyváltásra. Senki nem kérte tőlük, hogy álljanak fel a székből, amiben dolgoznak, és hagyják ott az eddigi jövedelemforrásukat.

Természetesen nagyon sajnálom azokat a kollégákat, akik most állás nélkül maradtak, viszont ez az ő döntésük volt.

A mártírság és a nagyhalál eljátszása csak a baloldali politika jól felhasznált eszköze lett, nem volt jelen valódi részvét.

Az ellenzék közös tüntetést szervez az Indexért?

Semmi köze ennek a laphoz. Pusztán jól meg lehet most lovagolni ezt a hullámot, ahol egyébként mindkét fél az üzletben törvényesen járt el, tehát semmilyen probléma ezzel kapcsolatban nincs. Itt az egyetlen cél csupán a negatív gondolatok felerősítése.

Az ilyenkor menetrendszerű budapesti demonstrációk természetesen most sem maradhatnak el. A szomorú tény viszont az, hogy az embereknek jelentős százaléka olvasni is ritkán szokott (igen ez tudományos tény, hogy egyre kevesebbet olvasunk), nem hogy valós ismeretei lennének a témában. Viszont ha ilyen esemény van, akkor ott a helyük maszkban - vagy anélkül. Értelmetlenül kell csoportosulniuk, és ezzel minden ember, különösen az idősek életét veszélyeztetniük kell ebben a helyzetben. Ez óriási felelőtlenség a részükről. Ha tényleg annyira veszélyben lenne a szabadság is a sajtóban (és máshol is),

akkor 2006 októberében a tüntetőket miért lőtték szemen, füstölték ki vagy verték brutálisan össze, míg a mostani tüntetés békésen lezajlott? Sőt, utóbbira még engedélyt is kaptak.

Ezért sem érdemes mostanság (az utóbbi 10 évben) a kormány vérrel uralkodásával riogatni magunkat. Persze, 2010 előtt akadtak ilyen felhanggal kormányzó miniszterelnökök is, de mára talán már sokan el is felejtették őket. A fent leírt magatartást, azaz az ismeretek és gondolkozás nélküli, társadalmilag felelőtlen viselkedést veszélyesebbnek tartom, mint a diktatúra fantom-problémáját.

Eddig is kevés hírt olvastam az Indexen, mert szinte minden esetben a nemzetközi sajtó gyorsabban szolgáltat friss információt.

Ezért sem értem a felháborodást, a tömegpánikot pedig még inkább nem. Az pedig számomra végképp nevetséges, hogy még a nemzetközi sajtóban is szó essen erről, vagy, hogy az ellenzéki Európai Parlamenti képviselők is ezzel foglalkozzanak olyan valós problémák mellett, mint például a vírus okozta nehézségek leküzdése.

Mindennek a függetlenségét támadni a legkönnyebb, de minden újságírónak van egy politikai beállítottsága, amely jobban vagy kevésbé jobban leplezve, de kihallatszik az írásán. A (direkt általam meg nem nevezett) legnagyobb és leggátlástalanabb oldalt véve alapul: ők tán a szabadságharcosok? Pusztán mert zaklatják és, tenyérbemászó stílusban üldözik a politikusokat? Mert mindent igyekeznek elvtelenül kisarkítani, a tényeket elferdíteni? Mert még az objektíve más tudományterületek vívmányait is fiktív politikai töltettel látják el, és a mentén kritizálják (lásd a mostani sikeres vírus elleni védekezést vagy a munkahelyteremtés esete)? Mindenki ismeri az embertípust, akinek bármit is csinálunk, az soha nem lesz elég jó.

Van persze olyan hely, ahol nem független a média, az ország neve neve Észak- Korea. Ne hasonlítsuk már össze a két országot. Ott a magyar ellenzék vádjai talán még meg is állnák a helyüket, itthon azért közel sem ennyire rossz a helyzet. Már csak azért sem, mert nálunk nincs korlátozva, hogy mire kattintunk vagy mire nem. Amennyiben valaki úgy érzi, hogy ez másképpen van, egy pohár ital mellett szívesen beszélgetek vele erről (a kapcsolatot az oldalon keresztül fel tudjátok velem venni velem).

Úgy érzem ez az egész egy cirkusz, ami nem azért tartogat veszélyeket, mert nem tudunk rá konzervatívként érdemben válaszolni, hanem mert olyan energiákat visz el, amikre hazai szempontból tényleg sürgető ügyekre kellenének. Most próbáltam ki, a mai napon: az Index nagyon is létezik, közli a híreket, sőt, még Orbán Viktor kapcsán is cikkeztek a megszokott kötelező negatív hangnemben. Az ellenvéleményeket természetesen megértem, de egyetérteni nem tudok velük.

Mivel a társadalom egyre szélesebb rétegeit érik el az online hírfolyamok, így az Index, jól felmérve az igényeket, nem csak közélet, hanem kultúra, gazdaság és sport terén is publikál. Ezeket még is hogyan befolyásolja majd az új főszerkesztő? Mást hoz ki győztesnek a tegnap esti meccsről? Hazudik a számokkal bizonyítható gazdaságról?

Megnyilvánul továbbá bulvár műfajban is, bár ez számomra már a komédia kategória. Az a kevés Indexes tartalom, ami eddig eljutott hozzám, kimerült a 14 éves világmegváltó csodagyerekben (akivel egyébként rengeteget forgatott már sok egyéb médium), valamint Majka és Curtis szakításában. Jön az új vezetés, és ha ebből kevesebbet hagynak meg, nem fogok könnyeket hullajtani. Hozzá kell tenni, hogy a kattintásszámot ezek a botránytartalmak jócskán feltornázzák. Aki ezekre kíváncsi, továbbra sem marad tartalom nélkül, megkapja majd ugyanezt a Blikkben. Az a réteg, akit pedig a tudományok érdekelnek, ezek után is talál magas színvonalú cikkeket.

A baloldali liberálisok többsége próbálja felelősségre vonni egy olyan ügyben a kormányt, amelyhez annak semmi köze, ennek az ellenkezőjét eddig nem sikerült bebizonyítani. Ezzel önmaguk lejáratását érik csak el, a szokásos filozófiájukat láthatjuk pusztítani és rombolni.

Azok közé tartozom, akik szerint érték az, hogy világunk színes. A Jóisten nem véletlenül formált minket olyan lényekké, akik tudnak gyönyörködni világunk sokféleségében. Abban, hogy különbözik a gyermekkor és a felnőttkor, hogy léteznek férfiak és nők, magyarok és franciák. Ugyanilyen értékesnek látom azt is, hogy léteznek politikusok, és léteznek filozófusok. No persze a legszerencsésebb kombináció az volna, ha ez a két terület minél gyakrabban találkozna, de mai világunk annyi részterületre szakadt, hogy valóban lehetetlenség igazi polihisztornak lenni. Ez azonban nem baj, hiszen végességünk kooperációra sarkall bennünket, ami emberi lényegünk egyik sarokkövét képzi.

Lányi András filozófus, Orbán Viktor politikus. Megítélésem szerint mind a ketten hivatásuk magas szintű művelőihez tartoznak. Egy filozófusnak dolga, sőt, kötelessége elmondani a véleményét a köz ügyeiről. Ez persze legtöbbször kritikaként jelenik meg, hiszen az ember minden cselekedete kritizálható, mindent lehetne jobban csinálni. Létezik jogos és kevésbé jogos kritika. Lányi András esszéjében^[1]– megítélésem szerint – mindkettőre találhatunk példát.

A hazai viszonyokat elnézve eltűnődhet az ember azon, hogy milyen valódi alapja lehet a zöldpolitikának. No már azon túl, hogy a hagyományos jobb- és a baloldal néhány ember számára annyira visszataszító perspektívák, hogy valami újjal szerettek volna helyet kérni maguknak a politika színpadán: a „pad színe” pedig a zöld lett.

Véleményem szerint egy valamire való politikusnak kötelessége tisztában lennie azzal, hogy a fenntarthatóság és a természetvédelem előmozdítása morális alapkövetelmény. Ezért egy jó politikus úgy „zöld”, hogy ez lényének alapvető része. Törekednie kell rá, de politikai döntéseinek egyedüli középpontjában nem állhat ez az idea, amely hajlamos az elfajulásra (lásd: environmentalism). Az önálló zöldpolitika kudarcára Lányi is rámutat, amikor kimondja:

„A koronavírus szinte egyik pillanatról a másikra elérte, amit a zöldek évtizedek óta követelnek (...)”.

Talán nem önálló zöldpolitikára és zöldpolitikusokra van szükség, hanem arra, hogy minél több politikus belássa a maga oldalán, hogy a fenntarthatóság igenis fontos. 

Ki kell mondanom, hogy markánsan nem értek egyet azzal az állítással, hogy Orbán Viktor „tehetségtelen államférfi” lenne. Lehet vitatkozni egyes lépéseivel persze, de pontosan olyan államot igyekezett építeni, amelyet Lányi András is látni szeretne a válsághelyzet elmúltával: amely képes a saját lábán állni. Ez nem bezárkózást jelent, hanem egészéges, viszonylagos önállóságot, amit még megengednek a globalizáció kötelékei.

Az elmúlt tíz év politikájának középpontjában a magyar emberek végzetesen elgyengült identitásának a megerősítése állt. A munkaalapú társadalom nem csak a fenntarthatóság és a prosperitás alapja, hanem egyúttal az emberi lélek edzése is. Az IMF hazaküldése, az államadósság csökkentése az elmúlt évtizedben a GDP-arányosan 14 százalékponttal - mind egyetlen politikai cél irányába megtett lépések voltak. Magyarország kiszolgáltatott helyzetének javítását szolgálták. De számtalan egyéb intézkedést lehetne felsorolni a közműcégek visszavásárlásától kezdve a Magyar Állampapír Pluszig, amely arról szólt, hogy a nemzet vagyona és pénzügyi biztonsága együtt növekedjen a nemzeti öntudattal.

„A magunk erejéből” – ez volt a magyarok jelszava is az elmúlt évtizedben. 

Nem pontosan ez az, amit egy államférfi tesz? Hogy irányt mutat? Hogy ki meri mondani, hogy a nemzetnek, amelyet vezet, helye van a térképen? Történtek-e eközben emberi gyarlóságból eredő hibák? Természetesen. Hiba nélküli rendszert nemigen találni ott, ahol megjelenik az ember. A nemzetépítő munkában mindig is lesznek hibák, kisebbek, nagyobbak. A nap végén nekünk kell választani: a hibákra összpontosítunk, vagy az eredmények teljességét vizsgáljuk? Amíg pedig ez utóbbiak többsége magáért beszél, talán célszerű – saját lelki egészségünk megóvása érdekében is – tartózkodni attól, hogy csupán a hibái alapján ítéljünk meg egy kormányt. Hogy ez megalkuvás, vagy inkább egy emberléptékű, racionális magatartás? Nos, szerencsére van szabadságunk ezt eldönteni. 

Ehhez kapcsolódik nemzeti identitásunk Lányi által is feszegetett kérdése: kelet vagy nyugat? Keleti eredetű, nyugati hagyományokkal rendelkező nép vagyunk. Ez a kettősség mindig is a magyar történelem sajátja volt. Keletről kaptunk már 150 éves elnyomást, de orvosi védőfelszereléseket is. Nyugatról kaptunk már demokráciamodellt, de mély hallgatást is 1956-ban. Mi látszik ebből?

Hogy önmagában egyik égtáj sem különb a másiknál.

A keleti nyitás politikájában lehet kritizálni azt, hogy olyan vezetőkkel ülünk egy asztalhoz, akik nem éppen az emberi jogok első számú harcosai, de ugyanilyen ijesztő találkozni azokkal, akik levezetik a szabadságjogokból, hogy miért vált idejétmúlt konstrukcióvá a család. Ha pedig egyetlen ember életét is megmentette a felszerelés, amit keletről vásároltunk, talán vitatkozhatunk azzal, hogy Magyarországnak „keleti kapcsolataiból nem sok haszna származott”.

Ez azonban elvezet egy olyan pontra, ahol egyet kell értenünk Lányi gondolataival. Ez pedig az a megállapítás, hogy a nyugat által a végletekig feszített kapitalizmus helyett alacsonyabb fokozatba kell kapcsolnunk. Nem eshet meg újra, hogy uniós tagállamok ne rendelkezzenek elegendő gyártókapacitással legalább az alapvető közszükségleti cikkek tekintetében.

Persze ez ellentétes a globalizmus féktelen logikájával, hiszen deficites lehet a hatékonyság terén. De valóban munkahelyeket teremt, és szükség esetén emberi életeket menthet meg, társadalmi biztonságot nyújthat. Megkérdőjeleződhet az Európai Unió ereje is, ha a járványhelyzet kellős közepén a magyar és a lengyel jogállamiság helyzetével foglalkozik, de érdemi segítséget nem tud nyújtani.

Félreértés ne essék: az Európai Unióra szükség van. De ez a helyzet talán rávilágított arra, mennyire kiszolgáltatott a kontinensünk egy válsághelyzetben. Intő jel lehet az Európai Egyesült Államok hívei számára az unió ijesztő bénultsága. Bár ez nem a számonkérés ideje, az bizonyos, hogy az unió funkcióját és alapjait is újra kell gondolni. Lehet, hogy mégsem illiberális bárdolatlanság az erős nemzetállamok szövetségére alapuló unióban való hit, egy uniformizált birodalmi törekvés ellenében. Egy, az identitásában megerősödött, funkciójával megbékélt Európai Unió pedig jóval nagyobb hasznot jelenthet a nemzetállamok számára a jövőre nézve. 

Egy azonban bizonyos: valóban más világ jön.

Talán egy csillapodott, nyugodtabb politikai tér várható a válsághelyzet lecsengése után. Szerintem ezt sokan tudnánk támogatni. És igaza van Lányinak, mikor azt írja, ezt bárki el tudja kezdeni azzal, hogy nem üt vissza. A magam részéről ezt a hozzáállást helyesnek tartom. Még akkor is, ha sokszor nehéz lenyelni egy-egy csípősebb megjegyzést. Idővel meglátjuk, valóban nyugodtabb légkört teremt-e a vírus tombolása utáni korszak, vagy esetleg a „felelős” keresése csak kiélezi a világpolitikai ellentéteket.

Tévedés ne essék, fel kell majd térképezni, mi vezetett a vírus elterjedéséhez, de pontosan ellentétesen kell cselekedni, mint a védekezés időszakában: háttérbe kell szorítani a nemzeti érdekeket. Az emberiség érdekéről lesz szó, hogy lehetőség szerint elkerüljünk egy újabb hasonló katasztrófát, már amennyire ez lehetséges. Ehhez pedig összefogás, nem pedig bűnbakkeresés szükséges, az pedig végképp nem, hogy egész nemzeteket tegyünk felelőssé, ha megtaláltuk a kiváltó okot.  

Az az egészséges, ha minden politikai erő szembenéz a saját hiányosságaival, és megpróbál fejlődni. Ha mindenki így tenne, minőségibb lenne a magyar közéleti diskurzus. A magam részéről remélem, hogy a koronavírus nyomán javítani tudunk a közéleti viták mértéktelenül lezüllött színvonalán. Ez a helyzet emlékeztet arra, hogy mindannyian emberek vagyunk, akiknek most nem egymással, hanem egy közös ellenséggel szemben kell fellépniük. Legyen a járvány okozta elcsendesedés a cezúra. 

„Használd ki a nem keresett és mégis megtalált drága időt!” 

- Böjte Csaba

^[1] https://www.valaszonline.hu/2020/04/03/koronavirus-magyarorszag-lanyi-andras-essze/, utolsó letöltés: 2020. 04. 19.

Tíz év alatt négyszer ekkorára nő majd a Wizz Air a vezérigazgató szerint. Váradi József úgy látja, ők az európai piac leghatékonyabb szereplői, ennek köszönhető, hogy már a teljes kapacitásuk 70 százalékát repülik. A maszkszállító és a repatriáló járatokra szóló megbízást tendereken nyerték el, ezért nem gondolja, hogy állami támogatásról lenne szó, ráadásul elsősorban jószolgálati szempontok vezették a légitársaságot e tevékenysége során.

Podcast letöltése

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

A koronavírus-járvány sokkolta a légiközlekedést. Hogyan éli meg ezt a Wizz Air? Ön március elején azt nyilatkozata, hogy átveszik az új gépeket, nem lesz  leépítés, és a Wizz Air tartalékai akár másfél-két évig is kitartanak. Mi a helyzet most?

Az iparág egy eddig nem látott gödörbe zuhant. Ilyen típusú sokkhatás még nem érte a légiközlekedést. Igaz, volt itt már szeptember 11. 2001-ben, mindenféle válsághelyzet, ami jelentős hatással volt az ipaágra, de ilyen nagyságrendű hatás még nem érte. Úgy gondolom, hogy ez mindenkinek fáj, mindenkire súlyos hatással van, beleértve a Wizz Airt is. Áprilisban csak a járataink három százalékát tudtuk üzemeltetni – ma már több mint hetvenet. Ezzel mi vagyunk az elsők Európában, hogy ilyen szinten vissza tudtuk hozni a kapacitásainkat,

de nagyon messze vagyunk az optimálistól, a 100%-tól, illetve a teljesen töltött járatoktól. Ez rövid- és középtávon fájdalmas pénzügyileg is, illetve a piac szemszögéből rengeteg fogyasztó veszik most el, az emberek nem utaznak.

Nem biztos, hogy azért, mert magától a vírustól tartanak – biztos van egy ilyen szegmens is –, de azért is, mert nem kiszámíthatóak a körülmények. Nem tudják az emberek, hogyha megérkeznek valahová, ott szabadon tudnak-e mozogni? Mire jönnének vissza, lehet, hogy a szituáció megváltozik teljesen.

Ugyanakkor minden válsághelyzet kitermeli a strukturális győzteseit és veszteseit is. A Wizz Air nyilván a strukturális győztesek között szeretne lenni.

Úgy gondolom, ez nemcsak ambíció, hanem képesség, üzleti modell kérdése is. Ahogy említette, a Wizz Air az egyik legrezidensebb légitársaság, ami a szabad felhasználású készpénzt illeti.

Mi másfél-két, sőt, akár két és fél évig is üzletben vagyunk, hogyha nem repül egyetlen egy járatunk sem. Ennyire stabil a pénzügyi helyzetünk. Mi vagyunk a legalacsonyabb költségekkel működő légitársaság egész Európában.

Azt a történelemből tudjuk nagyon jól, hogy minden ilyen helyzetben, amikor sokkhatás éri az iparágat, akkor az tud a legjobban kijönni a helyzetből, aki a legalacsonyabb költségekkel működik. Ez egy kompetitív jellegű biznisz, innentől kezdve a legalacsonyabb költségek a nyertes pozíciót tudják biztosítani. A fájdalmat el kell viselnünk és csillapítanunk, amennyire tudjuk rövid- és középtávon, ugyanakkor folyamatosan nézzük a kitörési lehetőségeket. Hogyan fordítható mindez a Wizz Air strukturális előnyére hosszú távon? Ebben a kettős játékban vagyunk jelenleg. Rövid távon fáj, hosszú távon viszont azt gondolom, hogy előnyös lehet ez a helyzet a Wizz Air számára.

A diszkont légitársaságok nagyszerű költséghatékonysága ritkán kritika- és botrány-mentes: késés, menetrend-változás, járattörlés, vagy hogy az az induló reptéren felejtik a csomagokat. Hogyan fordulhatnak ezek elő?

Kicsit korrigálnám ezt a percepciót. A Wizz Air messze kevesebb járatot töröl, mint sok más légitársaság. Biztos kevesebbet, mint a hagyományos légitársságok. A Wizz Air csomagleszállítási mutatója az egyik legjobb az iparágban, lényegesen jobb, mint a hagyományos légitársaságoké. De valamiért ez a média figyelmébe kerül, és azt gondolom, hogy nem biztos, hogy teljesen objektív képet fest a média erről a kérdéskörről.

Ezt nagyjából úgy kell elképzelni, hogy vannak újgenerációs légitársaságok, amik sokkal sikeresebbek, mint a hagyományosak, de a hagyományosaknak megvannak a saját elérési pontjaik a rendszerben. Mindenféle eszközzel küzdenek az új feltörekvő légitársaságokkal szemben, beleértve a PR, média és egyéb vonulatokat is.

Úgy gondolom, hogy amikor jó dolgokról beszélünk, akkor sokkal többet halljuk a hagyományos légitársaságok nevét, amikor rossz dolgokról, akkor pedig sokkal többet halljuk az újgenerációs légitársaságok nevét. A valóság az, hogy a Wizz Air üzemelteti az európai légitársaságok közül a legfiatalabb flottát. Mi vagyunk a legzöldebb légitársaság, a legkisebb az egy főre vonatkoztatott kibocsátásunk szén-dioxidban, zajban a környezetünkre mindenki mással összevetve, és messze a legjobbak a járatteljesítési, illetve a különböző poggyász- és csomagmutatóink is az iparágban. Persze vannak problémák, vannak ügyek. Leginkább azt érezzük meg, amikor megfeszített flottaterhelés mellett repülnek a gépek folyamatosan, valamilyen technikai malőr következik be, vagy van egy időjárási helyzet vagy sztrájk van a légiirányítás oldaláról Európában, ezek a hatások felfokozzák a fogyasztói problémákat. Ezek nagyon ritkán fordulnak elő összességében, de ilyenkor nyilván nagy médianyilvánosságot kapnak. Szerintem lényegesen jobban teljesít ez a szektor, beleértve a Wizz Airt is, mint a hagyományos légitársaságok.

Említette a klímavédelmi nyomást. Nem aggódnak, hogy az új trend, a környezetvédelmi szempontok miatt visszaszorul a repülőgéppel utazók száma?

Nem gondolom, hogy ez így lesz. A mobilitás nagyon erős emberi érték. Ott van az emberi jogi charta legelején. Nyilván a környezettudatosság is. Szerintem ezt a kettőt egyben kell tudni kezelni. A mobilitás lehetőségét nem lehet elvenni az emberektől, de nyilván úgy kell megoldani, hogy minél barátságosabb legyen a környezet vonatkozásában. Szerintem ez a kihívás, az iparág el is indult ebbe az irányba.

A mai repülőgépek már lényegesen környezetbarátabbak, mint a régi technológiák.

Látszik, hogy van fejlesztés az üzemanyag, hajtóművek vonatkozásban. A repülőgépek könnyebb, kompozit anyagokkal kevésbé terhelik a környezetet. Számos olyan kezdeményezés elindult, ami csökkenteni fogja az iparág károsanyag-kibocsátását. De érdemes megnézni, melyik légitársaság hogyan hat a környezetére jelen pillanatban! Mivel mi repüljük a legfiatalabb flottát, mi használjuk ki legjobban ezeket a repülőgépeket, ezért a mi kibocsátásunk, environmental footprintünk a fele a hagyományos légitársaságokénak. Lényegesen környezetbarátabbak vagyunk. Szerintem az iparágnak azt kell megtalálni, hogy azokat a szereplőket támogassa, akik progresszívek és környezettudatosak, azokkal szemben, akik valójában folyamatos állami támogatásokra szorulnak, illetve képtelenek az innovációra a flottájuk vonatkozásában.

Sajnos ez a vírushelyzet azt hozta terítékre, hogy rengeteg kormány beállt a nemzeti légitársasága mögé támogatással, de ez azt jelenti, hogy konzerválni fogja ezeknek a légitársaságoknak nemcsak a gazdasági teljesítményét, hanem a környezettudatosságának az elmaradottságát is.

Ez nem biztos, hogy egy pozitív folyamat. Azt gondolom, hogy ezzel kapcsolatban valahogy balanszírozni kell a szereplőket az iparágban. Ez pedig kihívás a politikának, illetve az egész európai intézményi rendszernek. Hogyan tudja ezeket a kezdeményezéseket támogatni, amik igazán progresszívek, innovatívak és hosszú távon a fogyasztók és az emberiség érdekeit szolgálják?

Ha már állami támogatás: állami segítségnek számítanak-e azok a kormányzati megrendelések, amiket a Wizz Air kapott az egészségügyi felszerelések Kínából történő szállítására? Mit gondol, miért nem honvédségi gépekkel oldották meg a szállítást?

Semmiképp sem gondolom, hogy ez állami támogatásnak minősül. Ezek megversenyeztetett tenderek voltak. A Wizz Air, mint a piac egyik szereplője versenyzett ezeken a tendereken. Más légitársaság is versenyzett, nem 100%-ban a Wizz Air kapta meg ezeket a járatokat. Azt hiszem, nagy mértékben mi kaptuk meg, de ezek versenykörülmények között dőltek el. Hogy mért nem a honvédség kapta meg? Azt hiszem, hogy a Wizz Air repülési képességei sokkal erőteljesebbek, mint a honvédségé. 120 gépes flottát üzemeltetünk, nem pedig 3-4 gépet, mint a honvédség. Jobban tudunk alkalmazkodni, hatékonyabbak vagyunk, jobb erőforrásaink vannak, mind a repülőgépek, mind emberi erőforrások tekintetében, hogy egy ilyen válsághelyzetben meg tudjunk újulni, vagy olyat tegyünk, amit korábban nem tettünk. Logikus, hogy egy lényegesen erősebb piaci szereplő sokkal jobban meg tud kapaszkodni egy új helyzetben, főleg, mikor ez a helyzet piaci körülmények között alakult ki. Úgy gondolom, hogy a Wizzair szándéka az volt, hogy segítsük az országot, az embereket. Alapvetőn humanitárius alapon álltunk ezekhez a kérdésekhez, nem profitkérdés volt a mi szemszögünkből. Nyilván nagyon hatékonyan versenyeztünk, mert nem itt akartuk megkeresni az évtized profitját. Segíteni akartunk. Azt gondoltuk, hogy ez egy olyan szituáció, ahol a Wizz Air igazán ki tudja domborítani azt, hogy hova tartozik, hogy mi ennek az országnak vagyunk az infrastruktúrája, ennek az országnak vagyunk a de facto nemzeti légitársasága, és amikor oda kell tennünk magunkat egy nehéz helyzetben más érdekek mentén, akkor azt megtegyük. Meg is tettük.

Nagyon büszkék vagyunk rá, hogy mintegy 130 légijáratot teljesítettünk Kína és Budapest között, amikor különböző orvosi műszereket, védőruhákat, maszkokat és egyéb ilyen készítményeket hoztunk Magyarország számára, valamint nem kevés repatriáló járatot is csináltunk, amelyekkel Amerikából és a világ különböző részeiről hoztunk haza magyarokat.

Úgy gondolom, hogy ez egy jószolgálati tevékenység volt, ami pedig a formáját illeti, abszolút megversenyeztetett volt, tehát semmiképpen nem látom állami támogatásnak.

Terveznek hosszabb távon is, rendszeresen tengerentúli járatokat? Egyre távolabbi célokat is el lehet már érni Wizz Air gépekkel, például Tenerife, Dubai, ősztől Abu Dhabi. Amerikába is repülhetünk majd a Wizz Air-rel?

Ezekkel a gépekkel, amik a flottában vannak nálunk, amit meg lehet repülni, azt megrepüljük, ez körülbelül hat óra. Ez nem fogja be Amerikát.

Nem táplálunk jelenleg olyan ambíciókat, hogy Amerikába járatokat indítsunk. 2023-24-ben viszont átveszünk olyan típusú repülőgépeket, amelyek hosszabb távokra is üzemképesek, tehát hét-nyolc órát lehet velük repülni.

Azt majd akkor látjuk meg, hogy hova érdemes ezeket a gépeket üzembe állítani. Jelen pillanatban maradunk annál az üzleti modellnél, aminél voltunk. Úgy gondolom, hogy ezek rendkívüli körülmények voltak, rendkívüli lépéseket igényeltek a légitársaság részéről. Mi erre reagáltunk, de ha normalizálódik a helyzet, akkor mi is visszatérünk a normális kerékvágásba.

Ön szerint hosszú távon a globális repülési és utazási szokásokat mennyire változtatja meg a vírus? Az európai helyzetnek vannak-e sajátosságai?

Különböző idősíkok vannak. Van a nagyon rövid táv, van a középtáv (két-három év), illetve van a hosszabb táv. Azt gondolom, hogy hosszú távon semmit nem változtat meg a vírus. Vírus volt mindig, valamilyen formában. Lehet, hogy ez most egy nagyobb robbanás volt, nagyobb pánikot váltott ki, talán hisztérikusan is reagált a világ, hogyha szembeállítjuk az aktuális számokkal, hogy valójában mi miért történt. Mégis azt gondolom, hogy hosszú távon a repülés prosperitását alapvetően a népesség száma, illetve a népesség gazdasági képessége határozza meg, ami nyilván GDP-ben és egyéb számokban mérhető. Addig, amíg a világ populációja növekszik, márpedig a következő 30-40 évben ez az előrejelzés, amíg az életszínvonal nő és az elkölthető jövedelmek nagysága növekszik, a légi közlekedést további növekedésre fogja késztetni.

Azt gondolom, hogy hosszú távon a légi közlekedés növekedni fog, mint iparág.

A nagyon rövid táv, ahol most vagyunk, az fájdalmas mindenkinek. Jelenleg Európában a tavalyi kapacitásoknak csak a 40%-a állt vissza, igaz, a mi esetünkben ez 70%. De összességében az iparág továbbra is szenved. Úgy gondolom, hogy bizonyos szegmensei a repülésnek nehezen fognak visszaépülni a következő két-hároméves időszakban. Ha megnézem az üzleti forgalmat, ez az egyik olyan utazási célközönség, ami nagyon nehezen fog visszakapaszkodni a 2019-es szintekre. De ide sorolnám az idős emberek utazásait is, ők a legkiszolgáltatottabbak, legkevésbé védettek, náluk a legnagyobb a vírus rizikófaktora. Azt gondolom, hogy ameddig ez a vírus nincs viszonylag megnyugtató módon kezelve, addig ez a tömeg leginkább visszafogja majd az utazásait.

Ugyanakkor azt is látjuk, hogy főleg a fiatal generációk, vagy azok, akik külföldön dolgoznak vagy tanulnak, mennek és menni is akarnak. Mint említettem, nekünk a tavalyi kapacitásainknak már a 70%-a repül.

Az nem igaz, hogy az utazási kedv megszűnt vagy drámaian visszaesett. Igaz, nagymértékben visszaesett nyilvánvalóan a helyzettől adódóan, de ez nem biztos, hogy a vírusra vezethető vissza. Inkább arra, hogy bizonytalanság övezi az utazási körülményeket: adminisztratív korlátozások, karantén, adott esetben be vannak tiltva járatok bizonyos országokból. Inkább ezek a faktorok, amik meghatározzák jelen pillanatban az utazási képességét a lakosságnak.  

És talán az is, hogy alacsonyak a jegyárak. Ezzel kapcsolatban milyen jövőképet lát? Nőni fognak az árak a közeljövőben, vagy maradnak ezen a szinten?

Most kell utazni! Mindenki vissza akarja hozni az utazóközönségét, ezért hajlandó zsebbe nyúlni. Szerintem ez most egy kiváló lehetőség arra, hogy az emberek utazzanak, mivel nagyon olcsón lehet utazni.
És nemcsak utazni lehet olcsón, hanem olcsón lehet szállásokat is találni, mert körülbelül ugyanilyen mértékben érintve van a szállodaiparág is. Sőt, talán még jobban, mint a repülés.

Úgy gondolom, hogy ma nyaralni sokkal olcsóbb külföldön, mint korábban bármikor.

Visszatérve a hosszabb távú hatásokra: 2001 után egy teljesen új biztonsági protokoll lépett életbe, ami megnehezítette a repülés körülményeit. Lehet, hogy most hosszabb távon egy új egészségügyi protokoll lesz, akár szűrővizsgálatokkal a reptereken?

Ahogy említettem, vírus mindig volt, mindig lesz. A repülőgépek úgy vannak kialakítva, hogy egy szűrőrendszer hatalmas hatékonysággal szűri ezeket a baktériumokat. Közel 100%-os hatékonysággal, különféle HEPA-filtereken keresztül.
Azt is érdemes megjegyezni, hogy a repülőgépen a levegő cirkulálása felülről lefelé működik. Tudjuk, hogy a vírus alapvetően nem levegőben terjed, hanem különböző fizikális érintkezéseken keresztül. Ami a levegő minőségét, tisztaságát illeti: egy légijáratot úgy kell elképzelni, hogy az vetekszik egy intenzív osztály levegőjének a minőségével.
Nem tudunk egyetlen egy esetről sem -– nemcsak a Wizz Air vonatkozásában, de az egész világon iparági szinten –, hogy valaki repülés közben fertőződött volna meg. Olyanról nyilvánvalóan tudunk, hogy valaki fertőzött volt, amikor repült, de olyanról nem tudunk, hogy valaki megfertőződött volna egy utastársától, vagy egy utaskísérőtől egy légijáraton.
Úgy gondom, hogy a légiközlekedés egészségügyi és minden szempontból nagyon-nagyon biztonságos. Egyébként a legbiztonságosabb közlekedési forma, bármi mással összevetve.
Mi voltunk az első légitársaság, amely saját magától kihozott egy új egészségügyi protokollt. Ez most már európai szinten is megjelent. Egy európai egészségügyi protokoll van életben, mi voltunk az első légitársaság, aki gyakorlatilag aláírta a támogatását.
Ezeket inkább úgy kell elképzelni, hogy próbáljuk az érintkezési pontokat csökkenteni. Például nem teszünk be fedélzeti magazint, mert azokat összefogdoshatják az emberek. Ingyenes törlőkendőket adunk az embereknek, növeltük a repülőgépek tisztítási frekvenciáját. Gyakorlatilag naponta mélytisztítást hajtunk végre a gépeken, hogy ha bármilyen fertőződés kialakulhatott volna, akkor ezt gyökerében elfojtsuk és az ne tudjon továbbterjedni.

De nem gondolom, hogy a közlekedés egészségügyi protokollja drámaian meg fog változni.

Mi történt 2001. szeptember 11. után? Igaz, hogy megváltozott a protokoll, de nem olyan szinten, hogy elviselhetetlen lenne a repülés.
Ugyan át kell esni egy biztonsági protokollon, át kell esni egyfajta egészségügyi protokollon is. Jelen pillanatban mindenkinek maszkot kell viselni a Wizz Air fedélzetén. Ameddig ez racionális és a körülmények úgy diktálják, addig ezt a protokollt fenn is fogjuk tartani.
De nem gondolom, hogy itt nagyon-nagyon drámai fordulatokra kellene gondolni, ami kvázi ellehetetlenítené a repülést.

Mégiscsak azt mondom, hogy a repülés hosszútávon egy prosperáló iparág, az emberek mobilitási igényét elégíti ki.

Akár higiéniai, akár infrastrukturális szempontból a magyar repterekkel, a budapesti és a debreceni reptérrel mennyire elégedett a Wizz Air?

Abszolút elégedett, összességében még azt is mondanám, hogy szerintem Magyarország az egyike azoknak az országoknak, amik a legjobban kezelték a válsághelyzetet. Mi 45 országba repülünk, tehát nagyjából látjuk, hogy mi történik a mi világunkban, ebben a 45 országban.
Különböző országok nagyon különböző módon álltak ehhez a kérdéskörhöz: gyakorlatilag 45 ország, 45 különböző megoldás, vagy 45 különböző rendszer, amit kiadtak a légiközlekedés kapcsán. Úgy látom,

Magyarország nagyon pragmatikus és hatékony volt, az egyik legjobb számsort produkáló országgá vált. És ebbe beleértetődik mindenki: a kormányzat, de ugyanúgy a repülőterek is.

Budapest vagy Debrecen repülőtere is megfelel az európai sztenderdeknek, egészségügyi és higiénikus szempontokból. Semmilyen kritikát nem tudok megfogalmazni, mert szerintem Magyarország tényleg jól teljesített ebben a vonatkozásban.
Vannak olyan országok, akik katasztrofálisan teljesítettek, ami inkább kormányzati döntésekre volt visszavezethető, de ez nem mondható el Magyarországról.

Még egy kérdés erejéig maradjunk a válságkezelésnél! Mit szól ahhoz, hogy a Wizz Air részvényesei felléphetnek az Önnek szánt bónusz ellen?

Azt gondolom, hogy nyilvánvalóan nem kommunikáltuk világosan a Wizz Air-nél a javadalmazási rendszert. Egyébként ez a bónusz-kérdés nem engem érint, ez 40 embert érint, mert a menedzsmentnek egy bizonyos rétege ilyen rendszerben kapja a jövedelmét a vállalattól.
Nagyon sok helyen a bónusz az egyfajta pluszjuttatás, de nálunk nem így van.
Nálunk az alapjövedelem le van csökkentve, és amit mi bónusznak hívunk, az inkább egy változó fizetés, ami alapvetően teljesítményhez van kötve. Valójában ugyanazért a pénzért mi úgy dolgozunk a Wizz Air-nél, hogy effektíve teljesítenünk kell, míg máshol garantált alapfizetésként, vagy különböző garantált juttatások formájában megkapják a menedzserek. Szerintem szociálisan nagyon érzékeny a világ jelen pillanatban, látszik, hogy minden országban a munkaerő megtartása egy kritikus kérdéskör. Innentől kezdve valójában

minden gazdasági szereplő hatalmas nyomás alatt van, hogy ne csak gazdasági vonatkozásban legyen érzékeny a válságra, hanem szociálisan is.  

Szerintem kialakult egyfajta szempontrendszer most a világban, beleértendő a befektetőket is, amikor ezeket a szociális tényezőket sokkal erőteljesebben próbálják érvényesíteni, szemben a klasszikus befektetési, megtérülési vagy gazdasági faktorokkal.
Ebből a helyzetből az következik, hogy egyrészt jobban el kell tudnunk magyarázni, hogy milyen a javadalmazási rendszer a Wizz Air-nél, másrészt pedig nyilván ezeket a tapasztalatokat figyelembe véve át kell dolgoznunk valamilyen szinten a javadalmazási rendszerünket.
Azért megjegyzem, ez a bónusz nem lett kifizetve. Más légitársaságokkal szemben – hogy enyhítsük a pénzügyi nyomást a vállalaton, – gyakorlatilag egy évvel el lett tolva ennek a javadalmazási résznek a kifizetése.

És azoknak a kollégáknak, akiktől meg kellett válniuk, tervezik az újrafelvételüket?

Igen, igen! Mi azt mondtuk annak idején, amikor sajnos rákényszerültünk erre arra lépésre, hogy abban a pillanatban, amikor lehetőségünk lesz arra, hogy újra bővítsük a létszámkeretünket, akkor vissza fogunk térni azokhoz a kollégákhoz, akiket elbocsátottunk.
Folyamatosan növekszünk a flotta tekintetében. Mi nem töröltünk repülőgép-átvételeket. Nyilvánvalóan lesz egy pont, amikor el kell kezdenünk újból növekedni, újra fel kell vennünk pilótákat, légiutas-kísérőket, irodai alkalmazottakat. Az elsődleges preferenciánk, hogy azokat, akik korábban nálunk voltak. Ha ezek az emberek még szeretnének nálunk dolgozni, akkor nyilvánvalóan lehetőséget fogunk erre teremteni. Ezt egyébként megígértük nekikm és így is fogunk tenni.

2018-ban azt mondta, bízik benne, hogy sikerül annyi pénzt keresnie a Wizz Airnél, ami finanszírozza borászata, a „világ legjobb tokajijának” előállítását megcélzó Juliet Victor veszteségeit. Milyen volt a 2019-es keresztfinanszírozási mérleg? Mit vár a válság tükrében 2020-ban?

Biztos, hogy nem most vagyok a legjobb helyzetben ilyen szempontból... De a viccet félretéve: azt gondolom, hogy a bor egy másik történet, mint a Wizz Air, ami egy kőkemény üzlet.
Bár azt mondom, hogy egy olyan üzlet, ahol megpróbálunk jót tenni a világnak, próbálunk egy olyan infrastruktúrát teremteni, hogy mindenki számára a világ elérhető legyen, minél kisebb legyen, fel tudja fedezni a világot és fel tudja saját magát fedezni.
Ezzel szemben a bor ennél lényegesen filantrópikusabb. Itt inkább egy egyéni küldetést érzek emögött, de hasonló célokkal. Úgy gondolom, hogy Magyarországnak van egy adottsága, amit eddig nem sikerült igazán kihangsúlyozni, és én ehhez szeretnék a magam módján hozzátenni.

Van egy fantasztikus lehetőségekkel bíró borvidékünk. Van egy olyan szőlőfajtánk, a furmint, ami abszolút autentikus azon a borvidéken, és ezt meg kellene tudni mutatni a világnak. És a Juliet Victor erre lett kitalálva: hogy megmutassuk a magyar borban rejlő potenciált a világ számára.

Szerintem ennek a legjobb kiindulási pontja Tokaj-Hegyalja, úgyhogy én ezen munkálkodom a bor vonatkozásában.

Az egy dolog, hogy mi büszkék vagyunk a tokaji aszúra, büszkék vagyunk a szamorodnira, de a világ sok részén talán még Magyarországról sem hallottak, nem ismerik. Milyen stratégiával lehet ezen változtatni? Esetleg a Wizz Air gépein a saját borát szolgálják fel, hogy ezzel is ismertebbé tegye?

Nem, nem! A Wizz Air meghozza a saját üzleti döntéseit, amit a Wizz Air jónak gondol. Nem hiszem hogy egyébként ez borban le fogja fedni a Juliet Victor termékpalettáját. A Juliet Victor alapvetően egy nagyon prémium bor, aminek nyilván megvan a költségvonzata is, de mi a bor minőségéből próbálunk kiindulni.
Nem biztos, hogy a Juliet Victor az a bor, amivel a legjobban találkozik a Wizz Air utazóközönségének az igénye. Nem biztos, hogy a repülés az a környezet, ahol ezeket a borokat egyébként fel is akarjuk szolgálni. Tehát a Juliet Victor teljesen más történet ilyen szempontból a Wizz Airrel összevetve.
Itt az a kihívás, hogy hogyan lehet az édes bort megértetni a világgal? Hiába vagyunk mi, magyarok büszkék rá, attól még mi sem isszuk. És ennél a világban még rosszabb a helyzet, mert a világ sem issza az édes borokat, csak nagyon limitált mértékben. A világ borfogyasztásának csak 1%-a édes bor. Van egy olyan kihívás, hogy hogyan lehet az édes bort mindennapivá tenni az emberek életében? Illetve, ha már valaki édes bort iszik, akkor miért nem tokaji édes bort, miért más édes bort iszik?
Szakmailag elmondható, hogy a Tokajban készült, jó minőségű tokaji aszúk, szamorodnik abszolút összevethetők a világ legjobb boraival. Mi a saját borainkat, a Juliet Victort visszük különböző nemzetközi versenyekre, a legjobb díjakat hozzuk el ezekről a versenyekről.
A világ legnagyobb borversenye a Decanter, ahol két édes bor kapott Platinum díjat. Mi voltunk az egyik. Ezen a versenyen Platinum díjat még tokaji bor soha nem kapott, mi voltunk az első.

Úgy gondolom, hogy hatalmas potenciál van bennünk, ami a bor minőségét illeti. De az igazi kihívás nem az, hogy hogyan kell jó bort készíteni. Ezt szerintem tudjuk. Hanem az, hogy hogyan kell a jó bort eladni?

Az édes bornak van egy nagyon nagy kihívása, hogy mire jó az édes bor? Mikor isszuk, mikor iszunk tokaji aszút, mikor iszunk tokaji szamorodnit? A száraz bor, ami az elmúlt 20 évnek a fejleménye Tokaj-Hegyalján, a furmint. Az is egy nagyon érdekes kihívás, mert itt már a világmárkákkal, meg a világ legjobb szőlőfajtáival kell versenyezni. A rizlinggel, a chardonnay-val és ezekkel, ahol nagyon jól megalapozott borvidékek vannak a világban.
Itt Tokajnak meg kell találnia a saját útját, hogy egyáltalán felkerüljünk a világ borpalettájára, mert ma Tokaj alapvetően az édes borról híres, nem pedig a száraz fehérboráról. Úgy gondolom, hogy rengeteg szakmai kihívás van a tokaji borban, hihetetlen jó a borpotenciál mögötte, de nagyon hosszú még az út addig, míg ez kereskedelmileg is és koncepcionálisan is egy „világ borvidékké” válik. Én ebben próbálok valamit hozzátenni a saját forrásaimmal.

Hogy képzeli el a Juliet Victort, illetve a Wizz Air-t 10 év múlva?

Én a Wizz Air-ről azt gondolom, hogy a pályája meghatározott és kiszámítható, tehát ez a légitársaság 10 év múlva kb. négyszer akkora lesz, mint ma.

Azt mondjuk, hogy ötévente meg tudjuk duplázni az üzletet. Ugyanezt az üzleti modellt fogjuk csinálni, nyilván egy kiterjedtebb geográfiai pozícióban és intenzívebben, nagyobb légitársaságként azokon a piacokon, ahol jelenleg is ott vagyunk.
Szerintem a világ ebbe az irányba megy. Nem a drága, hatékonytalan repülést keresi. Az olyan légitársaságok mind bajban vannak jelen pillanatban. A világ azt akarja, az emberek azt akarják, hogy egy viszonylag funkcionális terméket kapjanak, de ez hatékony és biztonságos legyen, jó és normális körülményeket teremtve tudjanak utazni.
De igazán azért utaznak az emberek, hogy ahová mennek, ott megvalósítsák a céljaikat, tehát az utazás önmagában nem cél, és erre az emberek nem fognak fölöslegesen fizetni. Abban biztos vagyok, hogy a legjobb üzleti modellen vagyunk és az az üzleti modell az expandálható.

Ami a bort illeti, én nagyon szeretném, ha tíz év múlva a Juliet Victor egy olyan bor lenne a világban, ami nemcsak Magyarországon válik ismertté, hanem világszerte.

És emeli Magyarország presztízsét, hogy az ország képes ilyen típusú termékek gyártására,  forgalomba hozatalára, amelyek világszínvonalon a legjobbakkal tudnak versenyezni.

Az interjút készítette:
Fazekas Csilla, Reaktor Közösség

Ez a kérdés engem 2016-ban foglalkoztatott a legjobban, ugyanis nekem ekkor volt aktuális az egyetemi felvételi. A mai napig tisztán emlékszem, hogy barátaimmal mennyire vártuk az SMS-t, hiszen közös szakra jelentkeztünk. Természetesen nekem érkezett utoljára, viszont amint megtudtuk az eredményt, kezdődött is az ünneplés. Ez egy olyan nap volt az életemben, amit soha nem fogok elfelejteni. Sokan azt mondják ez sorsfordító, egyet is értek velük, mert nekem egy gyerekkori álmom vette kezdetét ezzel az értesítővel.

Legbelül éreztem, hogy felvesznek majd, azonban mégiscsak július 26-a este nyugodtam meg. Mert minden évben terjednek az álhírek, hogy most drasztikus mértékben emelkedni fognak a ponthatárok, ami olykor elő is szokott fordulni. Abban azonban biztos vagyok, hogy ez csak kivételes és indokolt esetben történik meg. Az én szakomon (Osztatlan Földrajz-Történelem Tanár) kis mértékű csökkenés figyelhető meg a mostani évben 2016-hoz képest. Ahol viszont nem alacsony a csökkenés mértéke, az a tanárszak. Nyilván ennek több összetevője is van. Mint ahogyan annak is, hogy mennyien jelentkeznek a felsőoktatási intézményekbe.

Idén ez a szám 91000 körül mozog. Összehasonlítás képen az én felvételimkor ez a szám meghaladta a 110 000 is. Azért ez drasztikusan nagy különbség, másfelől viszont ez ugye akár azt is eredményezheti, hogy többen kerülhetnek be. A korona vírus is egyértelműen beleszólt ebbe, hiszen maga az érettségi, habár lezajlott, kicsit káoszos volt az online felkészülés miatt. A szóbelik elmaradásának hiánya, ahol személyes tapasztalataim alapján akár egy jegyet is lehet javítani az érettségin, sokaknak hatalmas érvágást jelentett - ahogy nekem is jelentett volna anno. Ha ez az én évemben fordult volna elő, nem biztos, hogy egyetemista lennék ma.

Mint minden megváltozott helyzetnek, ennek is vannak nyertesei és vesztesei egyaránt. Akik szóban gyengébbek, örültek az egyfordulós megmérettetésnek. Felvetődik mellékesen a kérdés, hogy akinek már az érettségi szóbelije is nehezen ment, annak hogy fog menni a későbbiekben egy egyetemi szóbeli vizsga, vagy akár egy szigorlat.

Legyünk őszinték, a középszintű szóbeli érettségikor még élvezheti az ember a hazai pálya előnyét. Emelt szinten már sokkal objektívabbak, amivel nincs is semmi baj, de jelentősen megnehezíti a diák dolgát.

Miért is pontozunk?

Tanárszakosként mondhatom, hogy kicsit a színfalak mögé látva nem kérdés, hogy szükség van az osztályzásra. Ha csak a diák lelkiismeretére bíznának a tanulást, egyértelműen nem lennénk valami hatékonyak. se mi, se ők. Ezen számonkérések összeadódása pedig egy-egy lépcsőfok az egyetem felé vezető úton, gondolok itt a félévi, az év végi jegyekre, és a legnagyobb megmérettetésre, az érettségire. Amikor az adott élethelyzetben vagyunk, talán nem is látjuk át miért így következnek a dolgok egymás után. Visszatekintve azonban akár a nyelvvizsga bevezetése, akár az emelt érettségi is segíti a szűrést és előre vetíti a kihívásokat.

Hol húzzuk meg a határt?

Jelen helyzetben, a saját szakomat nézve, jóval magasabban kellene ezt megtenni. Túl sok olyan ember van ma az egyetemeken, akik feleslegesen koptatják a padot, az állami féléveket, és a szüleik bankszámláját. Ezzel a magasabb határral könnyen ki lehetne szűrni azokat, akikben valóban megvan a tanulás iránti elköteleződés, vágy. Azzal sincs semmi gond, ha ez valakiből hiányzik, csak akkor ne engedjen a szülői nyomásnak, vagy annak az érzésnek, hogy mindenáron kell egy diploma. Végig lehet szenvedni azt az öt évet akár hét, nyolc alatt is. Tegyük fel a kérdést előtte. Megéri?

Üzlet-e az egyetem?

Erre egyértelműen az a válaszom, hogy igen. A hallgatók száma és a költségvetés mértéke erősen összefügg. Ezért sem mindegy, milyen az adott város és intézmény hírneve, na meg persze az oktatás színvonala. Természetesen az állami helyek kiosztásában szakonként eltérés van. A piaci igényekre kell reagálniuk, ez így is történik. Ezzel semmilyen probléma nincs, hiszen a versenyhelyzet csak még jobb teljesítményre sarkall mindenkit.

Jelenleg tanár hiány van, és még a jelentkezési hajlandóság is igen gyenge. Viszont amint ez erősödik, növekednek majd a ponthatárok is. Vannak persze klasszikusan magas pontos szakok, mint például a nemzetközi kapcsolatok, amelyekre mindig csak a legjobbak juthatnak be.

Hogyan vegyenek fel?

A válasz itt is a végén van, akárcsak egy Agatha Christie krimi esetében. Sok ismeretlenes ez az egyenlet. Amit biztosan tartalmaz, az az elhivatottság, kitűzött, reális célok, szorgalom, jó tanárok, és ami a legfontosabb, egy támogató család, ami nélkül egyikünk sem lenne egyetemista.

Most jött meg az SMS,

Végre kezdhetem a felnőtt életemet.

2016-ban döntöttem úgy, hogy minden gátlásomat levetkőzve nekiveselkedem egy téli Erasmus-félévnek Németországban, akkori germanisztika-hallgató lévén. A sikeres pályázatnak köszönhetően egy rendkívül szemrevaló kis városba, Paderborn-ba nyertem felvételt az Universität Paderborn Germanistisches Institut-jába. Nem én választottam a várost, nem is hallottam róla azelőtt, de ide kerültem, talán ő választott engem. Nem állítanék teljesen igazat, ha azt írnám, hogy kizárólag belső indíttatások vezéreltek az ösztöndíj megpályázására, hiszen szerettem az itthoni életemet: itt voltak a barátaim, a családom, az egyetem, az akkori kapcsolatom, a zenekarom, Magyarországom és Budapestem, amit a rajongásig szeretek azóta is.

Többféle impulzus ért az évek során, már gimitől kezdve, amik azt sulykolták belém, hogy Erasmusra márpedig érdemes elmenni: „sehol máshol nem lesz lehetőséged ennyi és ilyen jellegű tapasztalatot szerezni külföldön”, „nem is igazi egyetemista az, aki nem megy Erasmusra”, „ott fogod igazán megtanulni a nyelvet” és társaik. Na jó, ezúttal tényleg nem vagyok teljesen őszinte, mivel valójában ezek a szélsőséges mondatok nem is hangzottak el ebben a formában, inkább csak az én fejemben csengett így a rengeteg hallott véleményből leszűrt összegzés. Természetesen valamilyen szinten internalizáltam ezeket a véleményeket, csak éppen mindig nagyobb a szám és a bátorságom addig a pontig, amíg a tettek mezejére, pontosabban a célvárosba vezető jármű fedélzetére nem kell lépni. Persze, hogy szerettem volna nemzetközi kapcsolatokat építeni, gyakorolni az idegen nyelveket, belekóstolni más nemzetek kultúrájába, hiszen ezt világéletemben imádtam. Csak azt nem tudtam elképzelni, hogy hogyan fogok fél évig túlélni az itthoni bizalmi kapcsolataim, a barátom, és a szorgos építgetés alatt álló, pofátlanul hirtelen hátrahagyott magyarországi életem nélkül, ami egy magamfajta introvertált számára szinte felfoghatatlan tragédiának minősül.

Németország gyönyörű. Igazak a pletykák, akárhol jártam eddig ebben az országban, kifogástalan tisztaság, csodás tájak, szépen karbantartott történelmi és új épületek, na és persze türelmes, munka- és vendégszerető emberek fogadtak. Utóbbi alól kivételt képzett a két német lakótársnőm - szóval csupán az a két ember, akikkel életemben először kellett együtt laknom külföldön. Egyikükkel pár hétig egyáltalán nem találkoztam, a másiknak pedig az első napomon (az előző, magányos éjszaka könnyeitől duzzadó szemekkel és fájó fejjel) naivan, mosolyogva nyújtottam a jobb kezem, majd bemutatkoztam jól nevelten elárulva neki, hogy mostantól egy hónapig velem fog élni. (Szeptember végén ugyanis másik apartmanba költöztem egy kis adminisztrációs kavarodás miatt – na jó, igazából csak azért, mert már lefoglaltam októbertől kezdődően a szobámat, amikor úgy döntöttem, hogy inkább kimegyek már a szeptembertől induló C1-es nyelvkurzusra is a szemeszter kezdete előtt, ezért szeptembertől októberig kellett egy másik lakóhely.) A leányzó a fülig érő mosolyomra és az udvarias bemutatkozásomra egy tátott szájú „aha”-val reagált, majd rohant tovább a dolgára.

Az élet azonban nem állt meg, találkoztam a kedves, segítőkész „buddy”-mmal, aki az egyetlen magyar volt rajtam kívül, akiről tudtam a városban. Ezután átmentem a koliból az egyetemre, az első Erasmus-gyűlésünkre. Itt a biztató, szeretetteljes köszöntőbeszéd, amit a nemzetközi iroda két feje tartott nekünk, a megszámlálhatatlan mennyiségű országból érkező ragyogó, mosolygós Erasmus-diáksereg, a napsütés, majd az imádnivaló kurzustársaimmal való megismerkedés valamelyest felvillanyozott. A kurzuscsoportban volt szerencsém együtt tanulni kínai, japán, francia, tunéziai, amerikai, finn és moldovai diákokkal. Az év során a legjobb Erasmus-barátaim körébe csatlakoztak görög, további francia, japán és kínai, román, olasz, lengyel, katalán, portugál, angol-indiai, simán-indiai, pakisztáni, török, és még sorolhatnám, hogy milyen nemzetiségű egyének, akik egytől egyig a szívemhez nőttek.

Nyilvánvalóan egyénfüggő, hogy ki hogyan él meg egy Erasmus-kalandot, persze némi szerencse, de annál több önuralom és sok-sok tervezés is kell hozzá. Aki kimegy külföldre tanulni ösztöndíjjal és hasonló körülményekkel, ahogy én, annak azt tanácsolnám, hogy vegyen részt minden programon, barátkozzon, figyelje a határidőket (mert néha nem egyszerű minden adminisztrációs feladatot észben tartani), tanuljon szorgalmasan, járjon be minden egyes órára, és szóljon is hozzá.

Nagyon jó érzés külföldiként megszólalni az ő nyelvükön, még ha az egyetlen hely is, ahol megkapod, hogy nem tűnt fel, hogy külföldi vagy, az a szombat esti karaoke a kocsmában,

egy már nem szomjas srác szájából. Rengeteg vicces élménnyel is gazdagodtam. Többek között szembesültem vele, hogy a Barbarát szinte sehol máshol a világon nem becézik Barbinak, ezért egy pár, a megszokottnál hosszabbra nyúlt bemutatkozási ceremóniám után már reflexből úgy mutatkoztam be, hogy „Barbie, indeed, like the doll, Barbie-doll”. A legmeredekebb példa az volt, amikor egy ír srác azt hitte, hogy csak álnevet találtam ki, hogy le tudjam rázni, ezért én az ő valódi nevét azóta sem tudom, mivel Ken-nek ismertem meg.

Teljesen igaz az állítás, hogy rengeteget tapasztalhatsz és tanulhatsz magadról egy külföldön töltött félév alatt. Sosem gondoltam volna, hogy képes leszek hibátlanul elhadarni egyórás alvás után egy ismeretlen tettes elleni feljelentést németül, miután egy düsseldorfi szórakozóhelyen ellopták a táskámat minden, azaz minden tartalmával együtt; hogy kétszer is fogok járni emiatt a düsseldorfi magyar konzulátuson, majd a végén előkerül egy kukából a táskám. A legtöbb dolgom meglett, de nyilvánvalóan a legértékesebbeket eltulajdonította a tolvaj: két telefontól, a készpénztől, a kedvenc zöld szemceruzámtól és egy gitárpengetőtől örökre meg kellett válnom. (Mi lehetett az indíttatás?)

Sosem gondoltam volna, hogy ennyire felemelő érzés a világ szinte minden pontjáról szerezni barátokat. Együtt bulizni velük, együtt felfedezni egy mindannyiunk számára új országot, ahol az autósok csak nagyon indokolt esetben dudálnak, és ahol a Deutsche Bahn egyáltalán nem olyan pontos és megbízható, mint ahogy a hír járja, és megesik, hogy a semmi közepén ragadsz éjszakára, és egy bielefeldi gyorsétteremben kell aludnod az első vonatig, mert az aznapi utolsó vonat ismeretlen okokból törölve lett.

Sosem gondoltam volna, hogy ennyire tud hiányozni a magyar szó, a magyar levegő, a magyar ételek, a magyar közlekedés, a magyar feliratok, a magyar magyar. Mondhatni alapvető emberi kötelességnek tartom, hogy nyissunk más kultúrák felé, ismerjünk meg más nemzeteket, hiszen paradoxnak tűnik, de így a saját magunkét is sokkal jobban meg tudjuk ismerni, felfedezni a különlegességeit, az unikumait (akár a szó minden értelmében). Én ugyanakkor már felismertem, hogy ha egyszer ennyire nem ment a külföldön élés az emésztő honvágy miatt, ez valószínűleg világéletemben így is marad. Kozmopolitának tartom magam, szeretek utazni, szeretem a külföldieket, de az érzelmi kötelék, ami folyton hazahúz, erősebb annál, mintsem, hogy bármi érv miatt el tudjam vágni.

Cikksorozatunk: az előző generációt telibe kapta a 2007-es recesszió és az azt követő, 2008-as világválság, miközben megnyílt az EU munkaerő piaca. Rengetegen távoztak, sokuk devizahitelt nyögve.

Most, 2020-ban a Nyugat - többek között - identitásválságban van, míg Magyarország, politikailag és gazdaságilag egyelőre a stabilabbak közé sorolható. Hol tervezted korai huszonévesként a jövőd 2019-ben, ami a legjobb év volt Magyarország modern történelmében, és hol látod most? Itthon vagy külföldön? Írj nekünk! szerkesztoseg@reakt.hu

Ismerjük azt a vitázás közben alkalmazott taktikát, amikor az emberbe egy teljesen irreleváns, ámde jól kipécézhető tulajdonsága, korábbi tévedése, vagy érvelésének egy lényegtelen részlete miatt fojtják belé a szót, próbálják meg érvénytelenné tenni mondandóját. Csak hogy tudja az ember, hol a helye.

A független-objektív hírgyártásban is előszeretettel alkalmazzák ezt a módszert: az egyik kedvencem egy július eleji „a rendőrség keres két fehér embert” felvezetésű, Bestof-os Index cikk, mely, természetesen, a számukra mértékadó NewYork Times hírét ismertette. A címadás az eredeti angol fordítása, ami nem mentség, inkább elképesztő: véleményem szerint még amerikai kontextusban is muszáj lenne felháborodni azon, hogy ilyen szemérmetlenül, ilyen nyíltan használnak egy teljesen rasszista fordulatot,

gondoljunk csak a jól ismert etnikum behelyettesítős játékra az ilyen progresszíven uszító nyelvezetű, külföldi írások esetén,

de kelet-európai kontextusban erre még rárakódik egy réteg kultúrimportőri igénytelenség, hiszen magyarként a "fehér emberezés" értelmezhetetlen. Ilyen, amikor az ember fejben, a telefonjában Amerikában él, miközben reggel munkába menet a 3-as metrón izzad.

De mi is történt valójában? 

A hírben említett két ember arra vetemedett, hogy az úttestre felfestett Black Lives Matter feliratot lefesti feketével, tiltakozván a „rendőri brutalitás és rasszizmus hazug narratívája ellen.” Ez a NYT cikk szerint vandalizmusnak, rongálásnak minősül. Kissé vicces megállapítás ez egy olyan laptól, amelyik folyamatosan mentegeti a BLM mozgalom és az ahhoz csapódók fosztogatásait és rombolását.  

Egy másik eklatáns példa a verbális megsemmisítésre egy 444.hu-s cikk, amely még az elfogult és finoman gyűlölködő, BLM-párti liberális cikkcunamiból is kiemelkedett.

A lap tudósítása arról az amerikai ügyvéd házaspárról szólt, akik kénytelenek voltak legálisan tartott lőfegyvereiket elővenni, és azokkal távol tartani otthonuktól az arra menetelő soros tüntetőcsoportot.  Valószínűleg nem csak a tulajdonukat, hanem az életüket is féltették.

Hozzátenném, hogy a protestáló „békés” tömeg eleve egy magántulajdonban lévő úton masírozott, fittyet hányva arra, hogy tilosban járnak.

A 444.hu olvasatában ezzel szemben ez történt: „A műreneszánsz palotája előtt a tüntetőket félautomata fegyverrel fenyegető fehér háziúr és pisztolyos felesége az amerikai helyzet friss szimbólumai.”

"Fehér háziúr", világos, nem? Egy elvetemült, privilegizált élősködő!  

A 444.hu ezek után azt is kiemelte, hogy az ügyvéd felesége mezítlábasan szaladt ki a háza elé. Értjük, ugye? Még cipőt sem vett! Nyilván annyira sürgős volt neki, hogy a tömegbe lőhessen. Az meg sem fordult az újságíró fejében, hogy a nő annyira megijedt, hogy lerohanhatják a házukat, hogy úgy ahogy volt, kirohant. De még ezt a rosszindulatot is lehet fokozni. A cikk hangsúlyozta, hogy a házaspár lakhelye egy „álreneszánsz palazzo.” Nyilván gaz burzsujok, nem a pénzükért keményen megdolgozó jogászok!

Az ilyen írások szerzői a nekik nem tetsző szereplők verbális megsemmisítésének és a házmester tempónak a gyúelegyével operálnak. Azon kívül, hogy alapvetően manipulálják a tényeket, azt üzenik, mentegethetők a zavargások és a mások tulajdonának megrongálása, fenyegetése.

Annak idején a Vörös Brigádok is azzal érveltek, amikor bankokat raboltak ki terrorista tevékenységük finanszírozására, hogy az nem más, mint „a nép általi kisajátítás.”

Másrészt pedig a zsebekben turkálás és „gazdagok ellen” való hergelés érződik - kisnyilas vagy kádárkori házmestereket idézve. Ne csak magas adókkal, de a megvetésünkkel is fizessenek a jómódért! 

További kérdéseket vet fel, hogy vajon mi akadályozza meg ezeket a magyar lapokat abban, hogy objektíven nyilatkozzanak a házaspár ügyében? Se a BLM, se a fegyvertartás nem aktuálpolitikai téma itthon. Miért kell ez a szolgai és elfogult narratíva-import?

A sajtó feladata nem a kisemberek meghurcolása, hanem a nagyok ellenőrzése lenne.

Mert hazai kontextusban ugyan sokszor ez a poliszi, de a Nyugati újságok, ahonnan ezeket a híreket átveszik, lényegében a hatalmasok zsebében vannak.

Azt gondolom, nagyon veszélyes vizekre eveznek azok a tollforgatók, akik felkarolják és verbálisan támogatják ezeket a „szorgos népünk győzni fog” típusú ideológiákat,

mert eljöhet az a nap, amikor már ők sem lesznek elég jók és bűntelenek a csőcselék szemében, és hasznos idiotizmusuk elnyeri méltó jutalmát. 

Bár jóllehet, mire ez megtörténne, az említett típusú zsurnaliszták már kikopnak a médiamunkások sorából, mert mi, mai fiatalok, ellentétben a 40-es újságírók azonos korú fogyasztóival, akiknek ezeket a híreket hozzák Magyarországra, tudunk angolul, el tudjuk olvasni az eredeti forrást és helyén tudjuk kezelni.