A legtisztább energia a nem megtermelt energia. A legolcsóbb energia a nem megtermelt energia.
Ha környezetvédelemről és energiáról beszélünk, a legtöbb szó az energiamix zöldítéséről esik. Vagyis milyen módon tudjuk az energiaszükségletünket minél nagyobb arányban megújuló forrásokból fedezni. Ez hosszú távon valóban fontos kérdés, de ha kizárólag erről esik szó, az több mint gyanús. Felelősen közelítve a témához, mindenképpen meg kell vizsgálnunk azt is, hogy mire használjuk fel a – jelenleg még nagy környezeti károk árán – megtermelt energiát.
Szemetet gyártunk, sokat!
Ahhoz, hogy utánajárjunk annak, hogy mégis miért jár az ,,életszínvonal emelkedése” város széli szeméthegyekkel - vagy ezen hegyek elégetésével – meg kell néznünk, hogy mi és főleg miért kerül a szemetesünkbe!
Javíthatatlan
A különböző műszaki cikkek általában nem elavulásuk, hanem meghibásodásuk miatt kerülnek a szemetesbe, jobb esetben az azt külön kezelő hulladékgyűjtő telepre. Ennek több oka van. A mai termékek arra vannak tervezve, hogy megvásároljuk őket, és nem arra, hogy sokáig működjenek. Nem tervezési szempont a javíthatóság sem. Az olcsó és egyszerű gyártás érdekében sokszor roncsolásmentesen nem oldható, pattintott, ragasztott kötéseket használnak, a pótalkatrészek hiányáról nem is beszélve.
Ott van a tervezett elavulás jelensége is, amit bár sokszor összeesküvés elméletnek titulálnak, nagyon is létező jelenség. Bíztató kezdeményezés például a Product Lifecycle Management, vagyis a termék életciklus kezelés, mint tervezési eljárás. Azonban itt is inkább azon van a hangsúly, hogy milyen típusú szemét lesz az adott termékből, és nem azon, hogy az tovább maradhasson használatban.
Pár éve az USA-ban indult vita a "tetőtől talpig zöld" elektromos autósok és a szkeptikusok között arról, hogy valóban környezetkímélőbb-e elektromos autót vásárolni a mai, minden eddiginél üzemanyagtakarékosabb hagyományos autók helyett. A szkeptikusok - teljesen jogos - érve az volt, hogy az elektromos autók energiamixe messze nem zöld, és a ma gyártott e-autók már rég a roncstelepen lesznek, mire a gyártásukhoz és működéséhez szükséges energia előállítása fosszilis tüzelőanyagoktól mentes lesz. Egy elektromos autó előállítása - főleg a benne helyet foglaló egyre nagyobb akkumulátorok miatt - nagy ökológiai lábnyomot hagy. Az elektromos autók nem olyan környezetbarátai, mint ahogy sokszor a "nulla kibocsátás" szlogenjét használva beállítják őket. Tehát nem éri meg bontóba küldeni a meglévő robbanómotoros autókat, és új e-autót gyártatni, legalábbis környezetvédelmi szempontból biztosan nem.
A vita itt nyugvópontra is juthat. A konklúzió: használd a meglévő hagyományos autódat, amíg csak lehet, ha pedig végképp elérte az életciklusa végét, csak akkor vásárolj újat, lehetőleg elektromosat. (Az ilyen következtetésekig eljutó tárgyilagos párbeszédnek kéne jellemeznie a környezetvédelem témáját, a teljesen átpolitizált sárdobálás helyett, de ez most messzire vezetne.)
A szabványosítás hiánya
Rendszeresen az EU környezetvédelmi vívmányaként állítják be, a telefontöltőket egységesítő micro-USB és az azt követő USB type-C csatlakozószabványokat. Kétségkívül környezetvédelmi szempontból hasznos és mindenképp kényelmes, hogy ez az egységesítés mindenki közös megelégedésére megtörtént. Bár a type-C esetében ez inkább a piaci igényre adott válasz volt és nem az EU saját ötlete. A pozitív példa és kommunikációs siker ellenére az EU nem kezdeményezője jelentékeny mértékű szabványosításnak, pedig mind a környezetnek, mind a fogyasztóknak jót tenne.
Az egységesítésben sokan a tervezési szabadság megszűnését, a technológiai fejlődés ellehetetlenülését látják. Igen, ezt is lehet túlzásba vinni, de még nagyon messze van a ló túlsó oldala. Egy adott részegység csatlakozó méreteinek és energiafelvételének az egységesítése nem akadályozza a fejlődést. Ha pedig az ipar úgy ítéli meg, hogy mégis, akkor ideje a fejlesztőknek tető alá hozni egy új szabványt.
Legtöbbször az autóalkatrészek böngészése során találkozunk azzal a jelenséggel, hogy sokszor azonos típusok esetében sincs átjárás az alkatrészek között. Sajnos más műszaki cikkek esetén is ugyanez a helyzet. Háztartási gépek esetén ütközik ki gyakran látványosan, hogy a gyártó mennyire nem érdekelt termékei javíthatóságában. A tervezés, a pótalkatrész terjesztési módja és az árazása mind egyetlen dologra sarkallja a szegény felhasználót:
Vegyél újat!
És sokszor engedünk a nyomásnak.
Nem állapot, hogy a nem praktikus tervezés és a rossz pótalkatrészellátottság következtében mikrót kell cserélni egy eltört zsanér miatt, mosogatógépet egy leégett szivattyú miatt, porszívót vagy éppen mosógépet egyetlen egy rossz csapágy miatt. Csak hogy néhány személyes példákat említsek.
Rossz szabályozás
Hiába írja elő az EU az A++++++ energiaosztályt egy hűtőszekrény számára, ha annak várható élettartama csak öt-hat év, egy mosogatógépé pedig három. Mialatt egy mai háztartás két-három hűtőszekrényt elfogyaszt, addig nagymamám 30 éves fagyasztóládája köszöni szépen, jól van.
Látható, hogy ezen kérdések tekintetében, egy-egy EU tagállam - különösen olyan pici, mint a mienk - tehetetlen. Nemcsak a szabályozást kikényszerítő, de még a fogyasztók érdemi védelmét biztosító szabályozó szerephez is egyszerűen kicsik vagyunk. Egy 4 millió háztartást számláló piac egyszerűen túl kicsi ahhoz, hogy emiatt valaki egy-egy keményebb szabályozáshoz igazodjon.
Ez tipikusan egy olyan terület, ahol a tagállamoknak közösen érdemes gyakorolniuk a hatásköreiket és ahol emiatt az Európai Unió erre fenntartott intézményei lépéskényszerben vannak. Pontosabban lennének, ha foglalkoznának a zöld kérdés azon felével is, ahol nem gyakorol rájuk nyomást közvetlen lobbitevékenység, vagy kommunikációs kényszer.
Nem valószínű forgatókönyv, de ha mégis sikerülne a termékek életciklusát meghosszabbítani, akkor - amennyiben nem sikerül új piacokat találni – visszaesésre számíthatunk a termelésben. Ez rengeteg gazdasági érdekcsoportot sértene, érthető is, hogy tétlen az Unió. Ennek ellenére nem fenntartható, hogy hosszú szavatossági idejű szemetet gyártunk.
Másrészt nekünk is változnunk kell. Még ahol van szabványosítás, ott sem feltétlen hasznosítjuk újra azt, amit lehet. Gondoljunk csak az 1995 óta érvényben lévő ATX alaplap, táp és számítógépház szabványra. A hulladéktelepek elektronikai lerakatai tele vannak elavult számítógépekkel, amelyeknek házai minden módosítás nélkül újra felhasználhatóak lennének. Hogy a megfakult fehér műanyag nem lenne trendi RGB? Az biztos.
Egyszer használatos
A szemét másik jelentős részét már a gyártásukkor a kukába
szánják. Az egyszer használatos műanyag eszközöket, úgy fest, ha nem is azonnal,
de szépen lassan betiltják. Nem úgy a csomagolóanyagokat, amik bár egyre
nagyobb részt újrahasznosíthatóak, hatalmas környezeti terhet jelentenek.
Mindenki beláthatja, melyik a könnyebb: egy zsugor sör tálcáját, zsugorfóliáját szelektíven gyűjteni, szállítani, a papírt komposztálni, vagy újrafelhasználni, a fóliát a többi műanyagfajtától szétválasztani és csak aztán repolimerizálni - vagy egy sörösrekeszt csak egyszerűen visszavenni.
Semmi szörnyű nem lenne abban, ha kedvenc internetes
rendelésünk többször felhasználható tárolóban érkezne és nem papír, fólia és
hungarocell hegyekben. Újfent adódik a probléma: Magyarország mint szabályzó
kicsi,
az EU pedig tétlen.
A technológia ott tart, hogy semmilyen piaci akadálya nincs
annak, hogy szalonnaszeleteket hármasával, vagy sajtszeleteket egyesével
csomagoljanak.
Pedig az élelmiszerrel együtt megvett szemét csak egy része
a problémának.
Még ma is az egyik legerőforrásigényesebb feladat az élelmiszerelőállítás. A hatalmas földek, az azokon guruló hatalmas gépek, ezen gépeket előállító ipar, a nagyüzemi állattartás, az ezekre épülő feldolgozóipar, rengeteg csomagolóanyag, kontinenseket átszelő logisztika, hűtött kamion, hűtött raktár, hűtőpult, nejlonzacskó, hűtőszekrény és megannyi munkaóra - csak azért, hogy az így megtermelt élelmiszer egyharmada a kukában végezze.
Többször használatos
Nem csak a szabályozónak van feladata. Nekünk is hozzá kell szoknunk az újrafelhasználás gondolatához, hiszen sokkal olcsóbb, mint az ipari léptékű újrahasznosítás.
Öncélú fogyasztásunk növekedését jól jelzi, hogy mennyi pláza nőtt ki a földből, miközben hány és hány bolhapiac tűnt el, egyidejűleg. Persze, nem a haszontalan kacatok adásvételét kell felpörgetni, hanem a működő, de már nem használt eszközök adásvételét. Ehhez nem feltétlenül kell újra nyitni a piacokat, ennek is van modern, kényelmes módja.
Meg kell tanulnunk a tárgyakat nem gyártási évük és divatjuk, hanem funkcionalitásuk szerint megítélni. Ahelyett, hogy a lomtalanítást várjuk, eszünkbe kell jusson, hogy ami számunkra felesleges, az másnak szükség. Gondoljunk erre, mielőtt kidobunk valamit. Vásárlás előtt pedig nem szégyen körülnézni a használt dolgok között. Így nem csak az anyaföldnek spóroljuk meg a szétszerelést és az összerakást, hanem magunknak is megtakarítunk valamit.
Az egyéni felelősség
A fogyasztók nagy része nem tudatos, és a mai ingerküszöb mellett nem is valószínű, hogy a közeljövőben azok lesznek. Nagyon messze vagyunk attól, hogy a széles körben elterjesztett információt és felhívást tettek kövessék. A nejlonzacskót választók nagyrésze tisztában van azzal, hogy nem helyes, amit tesznek, mégis úgy fest, hogy amíg az állam nem szól közbe, nem lesz érdemi változás. Ilyen és ehhez hasonló területeken valamilyen szabályozónak kötelessége beavatkozni, de
nem szabad mértéket tévesztenünk!
Sosem szabad elfelejtenünk, hogy ha egész Magyarország egy pillanat alatt eltűnne a föld színéről az is csak 0,14%-kal járulna hozzá az CO2 gázkibocsátás csökkentéséhez. Attól még ugyanúgy szénóriás lenne Kína, ugyanúgy pöfögnének az amerikai és német szénerőművek, ugyanúgy skálázódna a kitermelés az arab olajmezőkön, és ugyanúgy ömlene az orosz gáz Európába.
Ahelyett, hogy azt ordítjuk, hogy VÉsZheLYzET vAn!!4!4!, méretünket,
lehetőségeinket és felelősségünket szem előtt tartva, itt az ideje, hogy érdemi
párbeszéd kezdődjön!
