A párkapcsolatok 80 százalékát tönkreteszi egy abortusz, ami az érintetteket sokszor egész életükben kísérti. Mi jelent valódi segítséget a nehéz helyzetbe került lányok és nők számára? Hány hetes kortól kezdődik egy magzat élete? Reaktor Podcast Elekné Fábián Krisztinával és Pataki Margittal, a FÉSZ közösség tagjaival.
Kérlek, mutassátok be a közösséget pár szóban!
A közösség 9 éve alakult, Fiatalok az Élet Szolgálatában (FÉSZ) névvel, még csak pár fiatallal. Ennek egy képzése, ami kilenc hónapig tart és a magzati élet fejlődésével foglalkozik. Hónapról hónapra végigvesszük, hogy hol tart éppen a magzat, és milyen aktuális kérdések merülnek fel a fejlődése során.
Az a célunk ezzel a közösséggel, hogy érzékenyítsük a társadalmat a legkisebb emberek tiszteletére és védelmére, hiszen bár nem látjuk őket, de már itt élnek közöttünk.
És ezt a tudást, amit megszerzünk a képzés során, szeretnénk továbbadni másoknak is. Úgymond mi kiképződünk, és azután elmegyünk más közösségekbe, iskolákba, cserkészcsoportokhoz, hittancsoportokba, ahova éppen hívnak bennünket. Nagyobb rendezvényeken szoktunk standolni, mert azt látjuk, hogy ezt a témát nagyon sok félreértés övezi, és talán ezért is okoz ez a téma sok sebet, sok indulatot.
Hogyan látjátok az életvédelemről és az abortuszról való gondolkodást a környezetetekben? Milyen okok merülnek fel, amikor egy édesanya a terhesség megszakításáról dönt?
Nekem az a saját tapasztalatom, hogy nincs erről szó a közéletben. És ha valaki felhozza ezt a témát, akkor úgy érezzük, hogy kellemetlen és egy tabu téma. Erről inkább nem beszélünk, vagy ha igen, akkor sincsen sok információnk róla. Engem pont ez vezetett erre a képzésre, hogy itt ennek a témának van tere. Hogy itt szabad, sőt, szeretnénk erről beszélni. Mindez azért nagyon jó, mert információkat kapunk arról, hogy mikortól ember az ember, meg hogy az abortusz micsoda pontosan. Megnézzük több szempontból, például orvosilag hogyan történik, jogilag milyen szempontjai vannak. És még azt is hozzátenném, hogy amikor egy anyuka, egy nő, vagyis pontosabban egy lány ilyen helyzetbe kerül, hogy csinál egy tesztet, ami pozitív lesz, és kétségbe esik, mert olyanok a körülmények, akkor az egy nagyon beszűkült tudatállapot. Tehát ez egy olyan krízisállapot, amiből ő nem lát igazán jó megoldást, és ezért a környezete, jó szándékból talán, megpróbálja nem befolyásolni őt, és azt mondják, hogy „ez a te döntésed” vagy „akárhogy is döntesz, mi mindenben támogatunk téged”. De valójában ilyenkor nem adnak neki igazi segítséget. Tehát visszatérve ahhoz, hogy milyen a társadalmi hozzáállás, szerintem próbálunk ilyenkor tapintatosak lenni. Vagy nem beszélni erről, kivonni inkább magunkat ebből, mert ez nagyon sok sebet felnyit.
Bölcsnek kell ahhoz lenni, hogy jól tudjunk hozzáállni ahhoz a nőhöz, aki krízisben van. És mindemellett nem letagadni az igazságot, hogy egy élő ember fejlődik a testében.
És nagyon fontos az, hogy a krízishelyzet önmagában nem rossz. Ilyenkor egy nagyon intenzív változás történik az ember életében. Ez történik akkor is, amikor váratlanul, nem számítunk rá, de megérkezik egy új ember, aki a szívem alatt növekszik. Ilyenkor fel tud borulni a fiatal anyának, asszonynak, nőnek az élete, és nem lát kiutat. Ez akkora félelmet jelent hirtelen számára, hogy minden terve felborul. Minden körülmény megváltozik, körülötte és benne is, testileg, lelkileg. Ez a félelem felülkerekedik az életösztönön, és azt érzi, hogy nincs ebből kiút, és sokszor nincs senki mellette. Viszont az is nagyon fontos, hogy a krízishelyzet nem jogosít fel arra, hogy kioltsunk egy emberéletet. És ilyenkor kell egy krízishelyzetben lévő anyának segítséget nyújtani.
Ti mit gondoltok, mikortól ember az ember?
Igazából nem mi mondjuk, hanem a biológia, hogy
az ember a fogantatás pillanatától ember, tehát amikor a hímivarsejt és a petesejt egyesül, megtermékenyül. Ekkortól kezdődik az emberi élet, hisz akkor jön létre egy önálló genetikai állomány, egy teljesen új DNS, ami meghatározza majd, hogy milyen lesz az ember színe, hogy örököli-e a nagypapának a kézügyességét, magas lesz-e.
Ezek már a fogantatásunk pillanatában eldőlnek. Ez egyszerű biológia és genetika. Más kérdés, hogy nyilván egy nagyon csodás folyamat indul el ilyenkor, ami egy hosszú folyamat, hogy fejlődünk, és már egyre több mindent tudunk önállóan megtenni. Például a magzatnak már a hatodik héten elkezd dobogni a szíve, az ujját elkezdi szopni a kilencedik héten. Tehát már egy egészen pici kis emberke, igaz, hogy még nem életképes, de ahogy megyünk előre a hónapok során, egyre többet tud. És gondoljunk bele abba, hogy még egy újszülött is milyen kevés dolgot tud önállóan csinálni, persze ahogy vesszük, sokkal több mindent tud, mint kilenc hónappal előtte, amikor még csak két sejt egyesült.
Nem lehet mondani egy olyan pontot a fogantatás után, amikor azt mondhatjuk, hogy itt egy olyan minőségi ugrás kezdődik, hogy addig még nem volt ember, mostantól már ember.
Ez egy fejlődésnek a folyamata, a kezdete, az eleje. Ugyanúgy, ahogy kisgyermekből lesz kamasz, aztán fiatal felnőtt, aztán az élete végén idős ember. Ez hasonló, csak még az élet kezdetén áll az ember. Megfogan, zigóta lesz, magzat lesz, megszületik, csecsemő lesz és így megy tovább a fejlődésben.
Tudtok mondani olyan konkrét lehetőséget, amikor a kismama számba vette az abortusz lehetőségét, de végül mégis mást választott, más úton kapott segítséget? Milyen tapasztalataitok vannak az ilyen esetekkel kapcsolatban?
Nagyon sok ilyen esettel találkozunk, ugye mi az Együtt az Életért Egyesületnek vagyunk a fiatal szekciója. Maga az egyesület pedig krízisbe jutott anyukákkal foglalkozik, ami sokszor lehet, hogy csak a lelki támogatás, vagy egy olyan segítő beszélgetés, amiben kinyílik ennek a válságban levő anyukának a látóköre, és számba tudja venni azokat a segítségeket, amik akár lehet, hogy ott vannak a családjában is.
Ami nagyon pozitív tapasztalat, hogy a legtöbb nő, aki végül amellett dönt, hogy megtartja a gyermekét, nagyon örül ennek a döntésének később. Fordítva ez sajnos nem mondható el, mert sokan, akik abortuszra mennek, utána nagyon keservesen megbánják.
De hogy még pozitív példát mondjak, egyik ismerősünk nagyon aggódott, mert voltak hasi műtétei, és amikor teherbe esett, az orvos egyértelműen rá akarta beszélni az abortuszra, mert hogy ő majd biztosan nem tud kihordani egy babát egészségügyi okokból, és tulajdonképpen csak egy kis biztatás kellett neki, hogy megtartsa ezt a babát. Aztán kerestünk egy másik nőgyógyászt neki, mert vannak orvosok, akik több kockázatot is felvállalnak, vagy ilyenkor jobban az anya mellé állnak, és végül teljesen egészséges gyerekei születtek, sőt két gyereke is született. És utólag nagyon boldog, hogy akkor ezt a döntést hozta. Olyan példa is van, amikor valaki már bent van orvosnál.
Mármint az abortuszon.
Abortuszra készül, igen. Mert tudja, hogy terhes és elmegy vizsgálatra, és akkor meghallja a babájának a szívhangját. Ez nagyon nagy hatással van rá, hiszen tényleg egy élő embernek a szívdobogását hallja. És volt olyan anya, aki ekkor azt mondta, hogy szeretné megszülni a gyermekét.
Még az utolsó pillanatban is van, aki visszafordul.
És van erre lehetőség, bármikor azt mondhatja, még a műtőasztalon is, hogy ő ezt nem szeretné, és meg szeretné tartani a saját gyermekét.
És szerintem fontos, hogy amikor egy barátnőnk elmondja bizalmasan, hogy ez a helyzet, hogy „úristen, pozitív lett a teszt, mi lesz!?”, „anyám meg fog ölni”, „nem mertem elmondani a barátomnak”, szerintem az első dolog, amit tehetünk, hogy meghallgatjuk ezt az embert, és próbáljuk átérezni teljesen az ő helyzetét, és nem ítélkezni, hogy mit csinált és mit nem csinált, hogy miért nem védekezett stb. Ezek a kérdések akkor már annyira feleslegesek, és inkább abban kell megpróbálni segíteni, hogy vegyük számba a lehetőségeit. Ki kell deríteni, hogy mi az, amitől tart. Hogy mondjuk attól tart, hogy nem fogja tudni a tanulmányait folytatni vagy elveszíti a munkahelyét. Ezekben a konkrét kérdésekben tudunk neki támaszt adni, és segíteni akár anyagilag vagy akár csak erkölcsileg. És ha ő ebből a nagy katyvaszból, nagy félelemből konkrét lépéseket lát, sokszor már nem is annyira félelmetes neki ez a helyzet. És lehet, hogy amikor beszél először erről a szüleivel, akkor ők kiakadnak, de néhány hét-hónap múlva rendeződik ez a helyzet. Az a tapasztalat, hogy a leendő nagyszülők lépést váltanak és amikor már ott van az unoka, nagyon boldogok, hogy megszületett, és támogatják ezt az új családot.
Több anyával van tapasztalatotok a közös munka során, amikor a születendő gyermek életéről való döntésről kell beszélgetnetek velük. Mit tapasztalatotok, melyik oldal az, ahonnan ők várják a segítséget? És például az egészségügy vagy a család oldaláról megfelelő támogatást kapnak-e ma a magyar édesanyák?
Ez nagyon változó. Van, akinek a családja teljesen elutasító és szinte teljesen egyedül van ebben. És ekkor jönnek szóba ezek a segítő szervezetek, mint például az Együtt az Életért Egyesület is, de sok más ilyen egyesület és alapítvány van még, akik krízisbe jutott anyukákkal foglalkoznak. Például a Máltai Szeretetszolgálat vagy a Caritas, ha anyagi segítségre van szüksége, mert annyira rossz az anyagi helyzete, hogy a lakhatása nem megoldott, akkor erre megvannak a megfelelő segélyszervezetek.
De legtöbbször a lelki támogatás az, ami fontos, hogy érezze az a nő, hogy nem csak neki fontos az a gyermek, hogy nem csak ő örül neki, hogy legyen bátorsága odaállni a párja elé azzal, hogy ő szeretné a gyereket megtartani.
Van, akinek ilyenkor a családja is megfordul és segít. A férfiak is szerintem először megszeppenek, de az ő segítségük is fontos. Mert szerintem rengeteg példát tudnánk mondani arról, hogyha ez a férfi azt mondja a barátnőjének, hogy „kicsim, meg fogjuk tudni oldani” és ez alatt nem azt érti, hogy menjél el abortuszra, és viseld te ennek a testi-lelki következményeit, hanem úgy gondolja, hogy én melléd állok, akkor szerintem ez egy óriási erő a kapcsolatban. Szerintem ez a szerelmüket is 100%-ban megújítja és újra fellobbantja.
Szó volt már a lelki aspektusairól ennek a döntésnek. Mégis vannak praktikus oldalai ennek az eseménynek, amikor az anyának döntést kell hoznia. Éppen azon gondolkoztam a másfél év távoktatással, távmunkával eltöltött év alatt, hogy már egészen más körülmények között kell helytállnia egy dolgozó édesanyának, mint mondjuk 10-20 évvel ezelőtt. Jelenleg ebben a helyzetben hogyan tud munkát vállalni, a társadalomban újra elhelyezkedni egy olyan édesanya, akinek újszülött gyermeke van, és erre mondjuk a tágabb család nem készült fel?
Lehet, hogy nem mi vagyunk a legmegfelelőbb emberek, hogy ezt megválaszoljuk, de az biztos, hogy ez nagyobb erőfeszítést igényel. Én mindenképp a közösség szerepét hangsúlyoznám. Vegyünk egy átlagos családot, ahol házasok a szülők, várják a gyerekeket. De ott is nehéz, amikor egy új ember megérkezik. Senki ne mondja nekem, hogy ott semmilyen aggodalom nincs, és minden hipp-hopp megy, mint a karikacsapás. Ez nem igaz, mindenkinek szüksége van a segítségre. Kellenek a jó szomszéd nénik, kellenek a kedves nagynénik, kellenek a barátnők, akik akárcsak egy órára is vigyáznak a pici babára. Szerintem ebben nagyon fontos az emberek szemét felnyitni, hogy merjünk segítséget kérni és mi is merjünk segítséget adni! Csak ha a saját példámat veszem, mi nagyon örültünk a gyerekeinknek a férjemmel, de elképesztő segítséget kaptunk egy szomszéd nénitől, aki ráadásul nem is a rokonunk. Vigyázott a gyerekeinkre, hozott húslevest, palacsintát, éreztük azt a törődést, hogy nem vagyunk egyedül.
Amikor úgy rászakad az emberre az a sok stressz, hogy „hogy fogom én ezt megoldani?”, vagy így elmenni egy állásinterjúra vagy vizsgára. Ezek nem könnyű dolgok, de ha merünk segítséget kérni, megoldhatóak.
Segítséget lehet kérni akár a plébániai közösségtől, aki vallásos segítséget ad, vagy akár szomszédoktól, barátoktól. Azért remélem, ma már inkább abba az irányba megyünk, hogy támogató a társadalom, és a munkáltatók is, és a részmunkaidővel, az otthoni munkával stb.-vel segítenek.
Van olyan helyzet is, amikor úgy látja az anya, hogy ő ezt nem mondhatja el másnak, de meg szeretné tartani a gyermekét. Akár azért, mert szégyelli magát, vagy azért, mert elítélnék őt.
Akkor is arra biztatjuk, hogy kérjen segítséget, ha nem is a rokonoktól, barátoktól, közeli ismerősöktől, akkor keressen fel egy ezzel foglalkozó egyesületet vagy akár minket, attól függetlenül, hogy mi nem krízisterhességben levő anyákat segítünk.
Ettől függetlenül nekünk is szóljanak vagy az Együtt az Életért Egyesületnek, mert találunk neki segítséget, ezen nem fog múlni. Most is van egy fiatal lány, aki nem rég érettségizett, és váratlanul lett egy kislánya, és mi szereztünk neki lakást, babaruhákat, beosztjuk, hogy ki mikor vigyáz rá, ami nem könnyű, mert mindenkinek rengeteg dolga van, de megoldjuk. Ráadásul most sikerült neki munkát találni, úgyhogy ez egy igazán nagy sikersztori, de biztosak vagyunk benne, hogy aki tőlünk segítséget kér, annak találni fogunk megoldást.
Szó volt már a társadalmi aspektusokról és a lelki aspektusokról egyaránt. Még a jogi aspektusait nem említettük ennek a kérdéskörnek. A magyar jogrendszer mikor tartja legálisnak az abortuszt?
Lehetővé teszi, bármilyen indoknál fogva, egészen a magzat életének 12. hetéig. Ilyenkor bármilyen válsághelyzetre hivatkozva mondhatja az anya, hogy ő szeretné abortálni a gyermekét és őt mindenféle kérdés nélkül fogadják.
De ahhoz el kell mennie kétszer a Családvédelmi Szolgálat tanácsadására, ahol először tájékoztatják, hogy milyen lehetőségei vannak, ha megtartja a babát, és aztán a második alkalommal már konkrétan az abortusz lefolyásáról és következményeiről beszélnek. Tulajdonképpen ebbe a „súlyos válsághelyzetbe” nagyon sok minden belefér.
Hogyha a magzat anyukája kiskorú még, akkor egészen a magzat 18. hetéig elmehet abortuszra. Illetve ha genetikai rendellenessége van a magzatnak, vagy beteg, akkor egészen a 24. hétig el lehet végezni az abortuszt. Illetve hogyha az anya életét veszélyezteti, akkor egészen a születésig el lehet ezt végezni.
Mi az, ami miatt nem tartjátok jó megoldásnak az abortuszt? Milyen alternatívák állnak rendelkezésre az anyáknak?
Én onnan kezdeném ezt a kérdést, hogy mi történik akkor, amikor egy baba megfogan, hogy akkor tulajdonképpen a nőnek a teljes teste, szervezete, lelke átáll egy ilyen kismama üzemmódba. Elindulnak olyan hormonális változások, amik minden sejtjének azt üzenik, hogy itt egy kisbaba van, itt most más vitaminok kellenek, itt most más a vérkeringés. Erre egy példát is hoztam, én például alapvetően egy lustácska lány vagyok, szeretek sokáig aludni, mindig ébresztőórára kelek, de két olyan eset van az életemben, amikor én magamtól hajnalban felkelek. Az egyik, hogyha nagyon szerelmes vagyok, a másik, hogyha babát várok. Tehát én már mielőtt terhességi tesztet csinálnék, tudom, hogy babát várok, mert ilyen különleges érzésem van, vagy valahogy máshogyan érzem magam. Szokták is mondani, hogy ez másállapot. Ezzel azt akarom mondani, hogy hiába próbáljuk megoldásnak beállítani azt, hogy semmivé tesszük azt a babát, mintha meg sem fogant volna. Megoldjuk, egy pár órás műtét, „másnapra már el is felejted”, szokták ugye mondani biztatásként. De sajnos ez hazugság, mert
abban a pillanatban, hogy ezt az életet megszakítják, hogy ezt a folyamatot mesterségesen leállítják, ez testileg és lelkileg is egy megrázó folyamatot indít el az anyában. Tulajdonképpen pontosan tisztában van vele, hogy itt egy gyermek elvesztéséről van szó, ő valakit elvesztett, aki ő hozzá nagyon közel állt, hiszen a saját gyermeke. És még sem tud gyászolni és ezt a veszteséget megélni, mert ugye nem mondhatja másnap azt a munkahelyén, hogy azért sír, mert abortusza volt.
Vagy mondjuk senki nem fog olyan szimpátiával közeledni, mint afelé, aki a már megszületett gyermekét veszítette el. Hiszen itt nincsen temetés, nem is tudja elképzelni, hogy mi is történt az ő babájával. Hol van most az a baba? Nagyon sok nő szenved ettől. Rémálmok gyötrik ettől. Ezt orvosoktól is hallottam, hogy sokan az abortusz után úgy ébrednek fel, hogy sírnak, és „ugye nem történt igazából semmi”, „ugye megvan még a baba”, „ugye csak valami tévedés ez az egész?”, és van, aki sok évig elfolytja magában ezt a gyászt, és megpróbálja megmagyarázni magának, hogy ez egy jó döntés volt és nem dönthetett volna másképp. De aztán lassan előjönnek azok a folyamatok, amik egy gyásznál is. Akár a harag vagy az a mélységes szomorúság, ami megmérgezheti az ő életét. És még nagyon fontos az a tény, hogy ő ott egy kis életet elvesztett, ez nem csak rá hat, hanem a párkapcsolatára is, a későbbi gyermekeire, az egész családra is hat, még akkor is, hogyha ez titokban marad és végül meg sem tudják.
Én azt gondolom, hogy kell, hogy ennél tudjunk jobb megoldást találni. A mi társadalmunk egy jóléti társadalom, így kell, hogy legyen rá anyagi forrás, kell, hogy legyen rá lelki támogatás, hogy ezeknek a nőknek jobb megoldást tudjunk mutatni, és szerintem van is.
És ha belegondolok, hogy az emberek mennyi pénzt és áldozatot tudnak összegyűjteni, hogy mennyi áldozatot hoznak azért, hogy mondjuk egy meglévő beteg kisgyereknek a kezelésére pénzt gyűjtsenek, vagy mondjuk egy család, aki a kilakoltatás szélén áll, vagy leégett a házuk, tehát minden nap látunk a Facebookon ilyen híreket, és az emberek összeszaladnak és odateszik magukat. És gyűjtik a ruhát, gyűjtik a tankönyvet, adják az adományokat, adakoznak. És ez valóság, tehát akkor bízzunk már ebben és kérjünk segítséget! És adjunk egy olyan megoldást, amivel együtt tud élni az a nő utána.
Érdekes az is, hogy senkinek nem jut eszébe az, hogy ha például lenne egy 5 éves gyermekem és baleset éri és lebénul, vagy amputálni kell a lábát, akkor senkinek nem jut eszébe, hogy kioltsuk az életét, mert mindemiatt nehezebb lett az élete. Azért, mert a gyermekem még bent van a pocakomban, a társadalom lehetővé teszi azt, hogy elvegyük az életét. És itt van rajtam egy kitűző, ami két talpacskából áll, az előbb lemértem és 5 milliméteresek, ez egy még anyaméhben levő kisbaba lábának a valós talpmérete, amikor még 12 hetes, amikor még bármilyen okkal legális az abortusz, és mindene megvan már. Ki van fejlődve az összes végtagja, az arcocskája, a lábujjai…
Megvan az ujjlenyomata.
Tehát már megvan mindene, és innentől kezdve már csak növekszik. És ugyanúgy az anyán keresztül a táplálék adódik hozzá, mint amikor már megszületett, akkor is az édesanyja táplálja. És milyen érdekes, hogy ugyanarról az emberről beszélünk, de amíg még az anyaméhen belül van, elfogadott az életének a kioltása, de amikor már anyaméhen kívül, akkor már nem.
Még azt tenném itt hozzá, hogy nagyon fontos lenne az örökbefogadó anyáknak a tisztelete.
Tehát igen, tényleg vannak olyan helyzetek, amikor a család nem tudja megengedni, hogy azt a gyereket ők neveljék fel. Választhatja azt a megoldást is, hogy bár igen nehéz testi-lelki vívódással kihordani azt a gyermeket, de utána egy szerető családba fog kerülni az a kisgyermek. Hogyha így vesszük, akkor ő gondoskodott arról a gyermekről. Sokszor ezeket az anyákat szégyen övezi, hogy „milyen anya az ilyen!?”, de ő tulajdonképpen életet adott a gyermekének, így is szoktuk őket hívni, hogy „életadó anya”. És tárt karokkal várja nagyon sok pár ezeket az örökbefogadandó gyermekeket. Nemrég hallottam, hogy örökbefogadni szándékozó párokkal szoktak íratni levelet, hogy milyen gondolatokat írnának annak az anyukának, aki egy olyan gyermeket hord a szíve alatt, aki nagyon váratlanul jött és éppen rosszkor. Nagyon érdekes ez a tapasztalat, hogy hogyan változtatja meg ezeket az anyákat, amikor elolvassák, hogy az ő gyermeküket nagyon várja valaki, és nagyon szívesen felneveli.
Szó volt arról, hogy a krízisterhesség módosult tudatállapot, és ilyenkor hónapról hónapra, percről percre fejlődik ez a magzat, ugyanúgy minden hónap, perc számít a döntés meghozatalában. Ha előáll ez a krízishelyzet és egy pozitív teszttel a kezében áll a már újdonsült édesanya, akkor mik a teendők, mik a lépések? Amikor ő úgy éli meg, hogy ez egy krízishelyzet és nem úgy történik ez meg, ahogy ő elképzelte.
Nagyon nehéz meghallani vagy észrevenni ezeket, hiszen titkolják ilyenkor. Mert szégyenérzetük, bűntudatuk van, miden elsötétül körülöttük, pánikba esnek. Hiszen egy hatalmas nagy változás történt az életükben. Akkor tudunk segíteni, ha ők befogadják és kérik ezt. Hogyha ők kérik vagy hogyha meghallunk egy ilyen esetet a környezetünkben, vagy a barátnőm éppen terhes lett és gondolkodik, hogy ő ezt nem akarja és elmegy abortuszra, szerintem a legnagyobb segítség, ha ott vagyunk mellette és elhisszük, hogy tudunk segíteni. Végigkísérjük őt, meghallgatjuk, biztatjuk, hogy van megoldás, és hogy attól még, hogy változás van, az nem feltétlenül jelent rosszat. Sokan így gondolják.
És ugyanakkor meg nem hazudhatunk neki. Tehát nem mondhatjuk neki azt, hogy „ez csak egy sejtcsomó és nem érez semmit”, meg „túl leszel rajta hamar”, hiszen ez nem igaz, ha az lenne, akkor nem lenne ez akkora kérdés. Persze az ember akkor is ember, de úgy értem, ha ez a nőt nem sebezné meg ennyire mélyen, akkor még gondolhatnánk is azt, hogy ezzel jó tanácsot adunk, hogy „nyugodtan menjél abortuszra”, tehát nekünk igazi támogatást kell adnunk. Azt gondolom, hogy a legtöbbünknek van olyan ember a közvetlen környezetében, akiben megbízhat, akár a családjában, akár a barátai között. Nyilván egy segítő szervezetet az hív fel, aki nagyon egyedül érzi magát. De én abban reménykedem, hogy a legtöbb embernek a családjában vagy a baráti körében van olyan, akihez bizalommal fordulhat és aki valós támogatást ad neki.
Sok olyan eset van, amikor az a barátnő, aki az újdonsült édesanya mellett van, azt hiszi, hogy az a segítség ha ő azt mondja, hogy „dönts úgy, ahogy akarsz, én mindenben támogatlak, én azt akarom, amit te akarsz”. Ez nem valódi segítség,
mert a kismama nem tudja, hogy hogyan döntsön. Ő éppen dilemmában van, hogy most menjen abortuszra vagy ne menjen, felvállalja vagy ne.
Nagyon érdekes, hogy utólag ezek a lányok, akik abortuszra mentek, ők úgy élték ezt meg, hogy nem álltak melléjük. Ezt nem egy támogató hozzászólásnak élték meg, hanem, hogy ők teljesen egyedül lettek hagyva.
Fontos ilyenkor, hogy segítsünk neki tisztán látni. Segítsünk neki bemutatni az egész folyamatot, elmagyarázni neki, hogy mi fog történni, hogy mi zajlik a méhében. És ha kap egy tiszta, egyértelmű képet, hogy mi is zajlik most, és egy kicsit megnyugszik, vagy valóban érzékeli, hogy az ő és a gyermeke javát szeretnénk, akkor ez ad egy talajt ahhoz, hogy ő jó döntést tudjon hozni.
Akár egyáltalán végiggondolja, hogy mi lenne, ha ez a gyerek tényleg megszületne. Legtöbbször ezt a lehetőséget kizárják a fejükből, hogy „nem is akarok erre gondolni, minden összeomolna, meg a párkapcsolatom is rámenne”. Közben
az a valódi tapasztalat, hogy pont akkor megy a párkapcsolat tönkre 80%-ban, házasságokban is, ha ez az abortusz megtörténik.
És a másik része, hogy ezek a konkrét kérdések, amiket már sokszor mondtunk, hogy a lakhatás, a tanulás, a munka, ezek olyan konkrét dolgok, amikre konkrét megoldást lehet találni, anélkül, hogy ez a gyermek meghalna.
Ha nincs kéznél ez a barátnő, vagy nincs kéznél az édesanya vagy bárki, akire számítani lehetne, és tényleg egyedül marad az édesanya, akkor hová tud fordulni eben a krízishelyzetben?
Mi szeretettel ajánljuk az Együtt az Életért Egyesületet.
Van honlapunk és egy segélytelefonszámunk, amit éjjel-nappal lehet hívni.
Ott szakszerű segítséget kap az anyuka, tehát minden döntéséhez, akár ehhez vagy a másik oldalhoz, vagy akár az örökbefogadás felé lépne, végig tudják vele beszélni azt, hogy ez milyen lépéseket jelent. Például olyan eset is volt, hogy valaki azzal hívta fel a segélytelefont, hogy ő örökbe szeretné adni a babáját, tizennyolc éves, és otthon olyan a helyzet, hogy oda biztosan nem tud megszületni ez a gyermek. És a beszélgetések során lassan-lassan kirajzolódott a kép, hogy tulajdonképpen nincs rossz anyagi helyzetben ez a család, csak a kommunikáció otthon botrányosan rossz. Egyszerűen ennek a lánynak a jogait, a felnőttségét nem vették figyelembe, és úgy gondolták, hogy ő képtelen egy gyermeket felnevelni, és ellátni. És ahogy telt-múlt az idő, megerősítették ezt a lányt, hogy igenis képes arra, hogy felneveljen egy gyereket. Tehát ezzel emeljük fel ezeket a nőket, ezzel adunk nekik valódi támogatást. És végül megtartotta a babát és a szülei is pozitívan álltak hozzá.
Ha Ön bajba jutott édesanya, vagy krízishelyzetben lévő hozzátartozója szorulna segítségre, tárcsázza a +36 30 598 0198 telefonszámot, hogy az egyesület tagjai azonnal segíthessenek!
Interjút készítette: Lévai Emese
Fotó: egyuttazeletert.org
