Reaktor

Ki kerülhet a mennyországba, és ki nem? Mi a helyzet a neandervölgyi emberrel és szükség van-e hittérítésre? Nagypál Szabolcs római katolikus teológussal beszélgettünk, akit keresztes háborúkról, angyalokról és démonokról is kérdeztünk.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

Vajon minden állatnak van lelke? Ilyen szempontból van különbség egy hangya és egy kutya között? Illetve behoznék egy személyes példát, nekem volt egy Pamacs nevű kutyám, aki sajnos már nincs velünk, de amíg velünk volt, családtagnak számított. Vele mi lett? A mennybe jutott, és így, ha egyszer meghalok, akkor a mennyben újra találkozhatok vele?

A kereszténység emberközpontú világkép. Azt a tanítást kaptuk a Jóistentől, hogy az ember az istenképmás. Ez emeli ki a teremtett világból, és ez emeli ki az élőlények világából is. Az ember Isten képére és hasonlatosságára van megteremtve, tehát mikor tükörbe nézünk, az Istent kell meglátnunk magunkban, van, akinek már ez is nehézséget okoz. Illetve hát, amikor embertársainkra nézünk, akkor is Istent kell meglátni bennük. Az élőlényeket lehet szeretni. De ez egy másfajta szeretet azért, mint az emberközpontú szeretet. De szerencsére lehet árnyalni a szeretetvilágunkat. A halál minden élőlényt fenyeget. Arisztotelész szerint éltető lélek van az állatokban is, ezt elfogadhatjuk egyfajta munka-előfeltételezésként. Az anyagtól különbözik az élőlény, így a növények és az állatok is, meg mások, mint például gombák, de most ne menjünk bele a biológiába. Ezt az életet tiszteljük az állatban és szeretjük őt, mint élőlényt. Az ember lelke az isteni lélek. Az istenképmás rejlik föl az ember lelkében, ezzel csak az ember rendelkezik.

A mennyországot úgy képzeljük el, mint ami az embernek jut ki. Ugyanakkor az édenkert párhuzamára tekintve a paradicsom is be lesz népesítve növényekkel és állatokkal.

És akkor összefoglalóan, nem konkrétan Pamacs nevű kutyáddal fogsz találkozni a mennyországban, hanem csak simán kutyával fogsz találkozni. Az állat- és növényvilágnak a gazdagsága fogja ott körülvenni az embert. Ez egyben azt is mutatja, hogy az emberi testnek is kiemelt szerepe van a keresztény teológiában, és az anyagnak is kiemelt szerepe van. Mert nemcsak a lelkünk támad fel, hanem testben is feltámadunk.

Tehát akkor az állatoknak nincs lelke?

Ilyen isteni lelke, mint az embereknek van, nincs.

Gondolom már mindenki hallott a neandervölgyi emberről. A tudomány mai állása szerint a neandervölgyi emberek sem nem ősemberek, sem nem emberek, hanem a Homo sapiens egyik alfaja. Ebből a szempontból, hogyha sem nem állat, sem nem ember, akkor lehet, hogy nekik is van lelkük, illetve akár ők is a mennyországba juthattak?

A tudomány álláspontját tiszteletben kell tartani. Nyilván lesz holnapi álláspontja is a tudománynak, mint ahogy tegnapi álláspontja is volt. A tudomány fejlődik és a keresztény emberek is részt vesznek a fejlesztésében. Konkrétan a neandervölgyi kérdésre nekem az a válaszom, hogy nem tudom. Szerintem senki nem tudja. A biológia nem illetékes annak megítélésében, hogy törzsfejlődés, az evolúció során mely volt az a hatalmas ugrás, amikor az állatvilágból egy isteni lélekkel rendelkező ember kiemelkedik. Lehet, hogy ez a neandervölgyiek előtt volt, lehet, hogy utánuk. Engem egyáltalán nem zavarna, ha neandervölgyiekkel találkoznék a mennyországban. De ezt majd meglátjuk, az viszont biztos, hogy ez az ugrás nem magyarázható biológiai eszközökkel. Egy isteni közbeavatkozás ez a pillanat, amikor megjelenik az istenképmásiságnak a tulajdonsága, és ezáltal kiemelkedik az állatvilágból az ember.

Kolumbusz Kristóf 1492-ben fedezte fel Amerikát, és ezután kezdődött az indiánok megtérítése. Azok, akik ez előtt éltek ott, soha nem találkoztak a keresztény vallással, így nem is adódott lehetőségük arra, hogy megkeresztelkedjenek, így annak se, hogy Jézus tanait kövessék, továbbá, hogy Jézus tanai szerint éljenek. Ők akkor most bűnösök, illetve emiatt a pokolra jutottak?

Az fontos, hogy Kolumbusz csak a fehér ember, az európai ember számára fedezte fel Amerikát, Amerika már előtte is fel volt fedezve az őslakosok számára. De ekkor valóban létrejött egy tartós, földrészközi kapcsolat. Minden ember bűnös, nem csak az őslakosok, ugyanis ez az Istennek a B terve, amibe beleszületik az ember. A paradicsom volt az A terv, ezt az ember elrontotta. Ehhez nem kell olyan nagyon nagy ész, ha az ember körülnéz, kizökkentnek látja a világot. Emiatt fel kell venni újra a kapcsolatot Istennel, és meg kell próbálni belefogni az édenkert megvalósításába a Földön. A kérdés arra is irányul, hogy üdvözülhetnek-e a nem keresztények, akik akár azért nem keresztények, mert Krisztus előtt éltek, akár azért mert a jelenkorban, amikor már van kereszténység, nem keresztények. A katolicizmusnak erre egy befogadó válasza van.

A természetes teológia szerint az isteni törvény az embernek a szívébe van írva, tehát ez mindenki számára befele nézéssel, introspekcióval megismerhető.

Felismerhető az, hogy hogyan kéne élnünk. Ez egy mércét is ad, tehát konkrétan a kérdésre válaszolva az indiánoknak is a szívükbe írt belső erkölcsi törvény szerint kell, hogy éljenek. Illetőleg, akihez nem jutott el az ige hitelt érdemlően, az sem marad isteni kapcsolat felvétel nélkül, csak nem a kinyilatkoztatás siet a segítségére, hanem a lelkébe kell néznie. Ez alapján azt reméljük, hogy akik ma nem keresztények, és akik Krisztus előtt nem voltak keresztények, azok is ápolták ezt az istenkapcsolatot magukban, és így üdvözölhetjük egymást a mennyországban.

Tehát akkor egy pogány ember számára is ugyanúgy meglehet az Istennel való kapcsolat, és így kvázi élhet jó keresztényként, illetve üdvözülhet.

Elvileg igen. És ahogy mondom, reméljük, hogy majd minél több emberrel találkozunk. Az üdvösségnek a hiánya azt fenyegeti, aki tudva, akarva nemet mond az isteni tervre.

Ha felmerült Kolumbusz Kristóf, ehhez hozzá tartozik az is, hogy ezt a felfedezést egy véres hittérítés követte az Újvilágban. Ez a véres hittérítés nem számított bűnnek?

Általában a véres dolgok bűnnek számítanak. A hittérítés fontos dolog, és amikor új földrészbe botlik az ember a saját bolygóján, vagy, ezt csak viccesen mondom, másik bolygóba botlik az ember, ahol értelmesnek tűnő létezők vannak, akkor a hittérítés gesztusával viszonyul az ott talált lényekhez. Ezt véressé tenni nem a helyes magatartásmód, természetesen az ítéletben, ami részben történészi feladat, de a teológiában az Istennek lesz az a feladata az utolsó ítéletben, szét kell szálazni, hogy milyen mozzanatáért ki felelős. Önmagában a hittérítés, mint misszió, egy fontos feladata az Egyháznak. A mai eszünkkel persze ennek az erőszakos, véres módját bűnösnek tartjuk, célravezetőnek sem tartjuk, hitelesnek sem tartjuk. Bizonyos értelemben több kárt okoz, mint hasznot.

Éppen ezért az Egyház az elkövetett bűnök miatt több esetben bocsánatot kért.

Nyilván ez egy jövő hatályú fordulat, vagyis a múltat nem lehet helyrehozni, hanem a jövőbeli kapcsolatokat érdemes ápolni, a bocsánatkérésnek a gesztusával.

És ilyen szempontból, amikor az iszlám világ bevette Jeruzsálemet, amivel szemben szent háborút hirdetett meg az Egyház, azok a keresztes lovagok, akik Jeruzsálem visszafoglalásáért harcoltak, bűnösnek számítanak?

Ki van abban a a pozícióban, aki eldöntheti, hogy ki volt bűnös, és ki nem?

Abból induljunk ki, hogy a tíz parancsolatban benne van, hogy mást megölni bűn, és ők harcolni mentek Jeruzsálembe, vagyis embert ölni.

A tíz parancsolatban az van, hogy ne gyilkolj. Tehát a szándékosan, aljas indokból elkövetett emberölés a tilos. A szent háborúnak van egy teológiája, ezt nem Krisztus dolgozta ki egyébként, ő egyébként a mai szemléletünkkel nézve eléggé pacifista volt, hanem ez a harmadik-negyedik századtól elkezdve,

amikor a kereszténység államszervező pozícióba került, akkor kellett, hogy kidolgozásra kerüljön az egész politikai teológia, ezen belül a honvédelemnek meg a háborúnak a teológiája.

Nyilván a vallásháborúk egy összefüggésrendszerbe ágyazódnak, tehát Jeruzsálem elfoglalása nem áll egyedül, hanem egy több évszázadig tartó fegyveres konfliktusnak egy mozzanata. Ez a fegyveres konfliktus nagy vallások köré szerveződő civilizációknak az összecsapása volt már akkor is. Egy vallásnak és a köré szerveződő civilizációnak feladata önmaga megvédése, illetve az özvegyek és árvák védelme. A többi pedig hadászati szempont, hogy ebbe stratégiailag hogyan illeszkedik, mondjuk Jeruzsálemnek az elfoglalása. Ez tehát egy bonyolult feladat, nyilván ez nem ad felhatalmazást városok kiirtására, márpedig számtalan ilyen történt akár a keresztes háborúk idején is.

Újra visszatérnék ahhoz a gondolatmenethez, hogy vannak Krisztus előtti emberek, illetve, akik valamilyen pogány hitvilág szerint élnek. Ilyen szempontból van különbség aszerint, hogy valaki keresztény, zsidó vagy muszlim? Elvégre ugyanazt az Istent imádják, ezek szerint ugyanúgy üdvözülhetnek?

Hát van különbség aközött, hogy ki milyen vallású. Krisztus az egész emberiséget üdvözítette, nem csak a keresztényeket. Az más kérdés, hogy ki hogyan csatlakozik bele ebbe az üdvösségtörténetbe. Elvi alapon nincsenek kizárva az üdvösségből más vallásoknak a követői. A vallásközi párbeszéd teológiájának az a nagy kérdésfeltevése, hogy a vallásuk miatt üdvözülnek a más vallású emberek vagy a vallásuk ellenére üdvözülnek. És ez egy nehéz kérdés, nem könnyű megválaszolni. A zsidóságot azért nem venném egy kalap alá a többi világvallással, a zsidósághoz kiemelt kapcsolat fűzi a kereszténységet. Bizonyos értelemben anyavallásunk, más értelemben testvérvallásunk, nővérvallásunk, ugyanannak a történetnek vagyunk a résztvevői, a keresztények által Ószövetségnek nevezett szövegegyüttes, meg a főként zsidók által írt szövegegyüttes révén. Ezen áll a kereszténység, ebből a szempontból elválaszthatatlan a zsidóságtól.

És azok, akik nem keresztények, például hinduk vagy buddhisták, és betartják a tízparancsolatot, vagyis keresztényi szempontból egy ideális életet él, nem lop, nem hazudik, segít másokon, de nem Jézusban hisz, ezek a személyek a keresztény egyház szempontjából és Jézus tanai szerint bűnösök? Ez egy hibás életfelfogás vagy akár ők is a mennybe juthatnak? Ebből a szempontból egy ponton hibádzik, hogy nem Jézusban és a teremtő Istenben hisz.

Betartani a szívünkbe írt előírásokat, illetve az emberiségnek szóló egyetemes előírásokat sosem bűn. Az mindig nagy öröm, ha valaki e szerint szervezi az életét. Annak külön örülünk keresztényi szempontból hogyha ez egy személyesen Istenbe vetett istenszerelemnek a lendületében történik. 

Mi nem tudunk másra mutatni, mint a Jézustörténetre, mint amely alapvető az emberiség történelmében. A többi emberrel kapcsolatban nem az a feladatunk, hogy azt mérlegeljük, hogy üdvözülnek-e vagy nem, mi ezt a történetet hirdetjük és reméljük az ő üdvösségüket.

Szerencsére nem a keresztények dolga, nem a pápáé, nem a püspököké, nem a mi kettőnké itt a mikrofon körül, hogy eldöntsük, hogy ki üdvözül és ki nem üdvözül, imádkozhatunk mások üdvösségéért, sőt ez egy nagyon szép dolog is. Illetve nekünk meg kell tenni a hithirdetésnek nevezett feladatot, ami leginkább tanúságtételt jelent, hogy mások számára is vonzó legyen az a nagy narratíva, amelyet mi hirdetünk.

Felmerült, hogy az alapítása óta, a 2000 év alatt sokat változott a római katolikus egyház. Te ugyebár római katolikus és teológus is vagy. A katolikus egyházon belül még ma is elő van írva a papi nőtlenség, a cölibátus. Esetleg ez nem számít már idejétmúltnak, és nem lehetne engedni a papoknak, hogy nősüljenek? Ugyebár sok protestáns vallás ezt felülírta, ez volt az első reformációjuk. Ilyen téren nem lehetne újítani a katolikus egyháznak is?

A római katolikus egyház rítusokból áll, legalább tizenhárom rítusból. Ebből tizenkettőben vannak nős papok, egyetlen egy rítus van, ami megköveteli a papi nőtlenséget, ez a latin rítus.

Természetesen ez a túlnyomó többsége a római katolikus egyháznak. Ez nem egy kőbe vésett és nem egy örökérvényű tanítás. A papok sohasem nősülhettek, és ma sem nősülhetnek se az ortodoxiában, sem a római katolikus egyházban. Fordítva, nős férfiakat szenteltünk, vagy szentelnek pappá, vagyis van egy sorrendje a szentségeknek, tehát először van a házasság szentsége és utána a pappá szentelés. Egyébként az őzveggyé válás után sem házasodhatnak újra a keleti ortodoxiában sem, meg a római katolikus egyházban sem. A nős férfiak pappá szentelésének van teológiája a katolikus egyházban. Magyarországon is vannak nős katolikus papok, a görög katolikus egyházra gondolok. Ezek nem összeférhetetlen dolgok. A latin rítusban a szerzetességhez kapcsolódó fegyelem lett megkövetelve a cölibátus tekintetében. Ez bizonyos értelemben már akkor idejétmúlt volt, amikor bevezették, vagy pontosabban mindig is idejétmúlt volt.

A nőtlenség egy föltartott mutatóujj, egy intő jel a világ számára, hogy így is lehet élni, tehát ez nem volt korszerű sosem.

Az, hogy mikor jön el annak a pillanata, hogy a latin rítusban is nős férfiakat pappá szenteljünk, egy egyházvezetői döntés. Nyilván korunkban egyre erősödnek ezek a hangok, akár a bizonyos földrészekre jellemző paphiány miatt, bár meg kell jegyeznem, más földrészekre nem jellemző a paphiány. A katolikus egyházban ebben is okosnak kell lenni, hogy itt egy világegyházról van szó, és így nem lehet helyi problémákat teológiai szintre emelve világméretűvé tenni. De egyébként semmi megbotránkoztató nincs egy nős papban. Szerintem ebben az én életemben még lesz elmozdulás, ha jósolhatok.

Ugyebár ezt Jézus tanai nem írják elő, hanem ezt maga az Egyház találta ki, ráadásul a célja az volt, hogy a papi tisztségeket ne lehessen családon belül örökölni.

Hát igen, van egy ilyen magyarázat. Bár ez kicsit olyan marxista, osztályharcos ízű. Az, hogy az Egyház találta ki, ez úgy erős, hogy Jézus találta ki. Ő nem élt házasságban és nem voltak gyermekei. Legalábbis nem tudunk róla. Illetve inkább fordítva mondanám, ha lettek volna, akkor biztos, hogy tudnánk róla, de úgy tudjuk, hogy nem voltak. Az, hogy ez kötelező legyen a papságra, az valóban egy későbbi fejlemény. Igen, több célja volt. Bizonyos nehézségekbe ütközik majd a feloldása. De hát ma már vagyoni szempontból ez nem egy jelentős kérdés. Inkább a teljes élet átadottsága szokott, mint lelkiségi érv megjelenni.

Mások vallására, például az ókori görögök hitvilágára, úgy tekintünk, mint mitológiára. Akkor hogyha megfordítjuk ezt, akkor mennyire feleltethető meg a Biblia mitológiának?

Igen, mi keresztények a vallástudományban mitológiaként írjuk le a görög-római vallást. Nem hiszem, hogy ez megalázó lenne. Elképzelhetők olyan pozíciók, miszerint a Biblia is mitológiaként mutatkozik. Maga a kereszténység nem mitológiaként tekint magéra, persze ez attól függ, hogy mit értünk mitológia alatt.

A kereszténység igazságnak látja a saját történeteit, elismerve természetesen, hogy, aki nem ebben a történetben áll, hanem egy másik vallás történetében, vagy egyetlenegy vallás történetében sem, annak a számára a mitológiához hasonló működésmódok fedezhetők fel a kereszténységben.

A kereszténységben Istennek van egy története az emberrel. Jézus, aki központi alak a kereszténységben, nem mitológiai, hanem történelmi alak, tehát egy létező személy. Kevés kortársáról tudunk annyi mindent, mint ő róla. Ő történelmileg egy körülbástyázott személy, akiben a megváltót ismeri fel a kereszténység. De ezt nem a mitológia gesztusának tartjuk, hanem a teremtéskor elkezdődő történet kicsúcsosodásának.

Ha nem is mitológia a kereszténység, mégis számos mitológiára hajazó eleme van. Például a Bibliában szerepelnek angyalok, de ha ez még nem is elég, vannak benne démonok is. Tehát hogyha valaki hisz abban, hogy létezik Isten, akkor abban is hinnie kell, hogy léteznek démonok.

Így belül a kereszténységben nem szeretjük a mitológia szót, mint mondtam. Nem tartjuk mitológiának a keresztény világképet. De kívülről mindenkinek szíve joga, hogy mitológiának lássa ezt. Valóban a kereszténységnek van egy angyaltana, ez az angelológia része, amely az angyalok történetével foglalkozik. Első látásra a 20-21. században már lényegtelennek tűnhet, de aztán meglepődve vesszük észre, hogy a korszellem, az ezotéria világa nagyon is tud kapcsolódni ebben a kereszténységhez. Tulajdonképpen az angyalokról szóló beszéd az sosem volt népszerűbb, mint éppen manapság a 21. században. A kereszténység azért óvatosan beszél az angyalokról.

Aquinói Tamás azt mondja, hogy háromféle idő van. Az emberi idő, tempus, az örökkévalóság ideje, az isteni idő, mint aeternitas, és az angyaloknak az a ideje, az aevum.

Vagyis az angyaloknak egy saját történelme van, amelynek csak néhány sarokpontját ismerjük. Különösen azt a mozzanatot, amikor az angyalok fellázadnak Isten ellen, és akkor kettéágazik az angyali közösség, a jó angyalok és a rossz angyalok, az ördögök világára.

Ők a démonok?

A démon, az ugye egy görög szó. Jó, mondjuk nevezhetjük démonoknak is, ez ennyire nincsen kibontva hálistennek a kereszténységen belül. Az ember szempontjából annyi a lényegük, továbbra is emberközpontú és nem angyalközpontú a világkép. Az embereket kísértik és próbálják rosszra vinni, és a jó angyalok pedig megpróbálják védelmezni az embert. Tehát maga a lelki harc, továbbra is az ember körül zajlik. És az angyalok ebben igazából mellékszereplők. Az ember a teremtett világnak a teljessége, pont azért, mert szellem, lélek és testnek az együttese, és ez egyetlen más lényre sem jellemző.

És mi a helyzet a démonológiával?

Hát hogyha azt érted alatta, hogy mit kezdjünk az embert megszálló lényekkel, akkor az ördögűzésnek van hagyománya, és van jelenlegi gyakorlata is. Az már más kérdés, hogy a 19-20. században a tudomány sok területét átvette ennek, olyan értelemben, hogy az elmebetegségek, pszichiátriai, pszichológiai betegségeket, torzulásokat ismerjük fel sok olyan jelenségben, amelyeket még e tudományágak feltalálása előtt az ördögűzés módján keresztül kezeltünk volna.

De azért marad terepe az ördögűzésnek, ma is folyik még ördögűzés.

Ezek nyilván a végső esetek, amikor az Egyház azt ismeri föl, hogy valakit az ördög szállt meg, és ekkor az imádságnak az erejével igyekszik megszabadítani ezt az embert. De hát ennek nagyon szűkek a keretei, nagyon szigorúan szabályozottak, és csak meghatározott emberek végezhetik.

Interjút készítette: Tóth Marcell

Portréfotó: Magyar Tudományos Akadémia

Minden ember életében elérkezik az a pont, amikor kilép a szülői hálójából, és, ha nem is teljesen, de részben megpróbál a saját lábára állni.Személy szerint én is elmentem anno diákmunkára, hogy keressek egy kis zsebpénzt, amiért megdolgoztam, és nem a szüleimtől kellett lejmolni. Elöntött egy jó érzés, hogy én megdolgoztam azért a pénzért

Ilyenkor viszont az embernek meg is kell felelnie. Itt valódi munkáról van szó. Ez nem ugyanaz, mint amikor anyukád rád parancsol, hogy mosogass el vagy például, hogy tegyél rendet a szobádban, itt már komoly felelősséget is vállalsz. Lesz főnököd, akinek meg kell felelned, és aki fölötted áll.

Pár fiatal diákmelós úgy tűnik ezzel nem volt teljesen tisztában. Egy melóhely más, mint az osztályteremben, a gimiben ökörködni. Na de mi is történt?

Meki a kulisszák mögött

A redditen megjelent egy érdekes videó, amiben pár mekis diákmelós érdekesen (vagy viccesen?) mutatják be egy McDonald’s üzlet színfalai mögötti kulisszatitkokat.

A videó címe az volt, hogy „I love meki: Hungary”. A videót azóta az eredeti feltöltők eltávolították, de mások, akik lementették, újra feltöltötték. Na, de mi is szerepelt ezen a videón!

A videón az volt látható, hogy a személyzet egyik tagja végighúz egy sajtszeletet a cipőjén, majd azt teszi a hamburgerbe. Erre valaki a videóban hangosan azt mondja, hogy „extra sajtos!”. Ez után hamburgerpogácsákat is megforgat a padlón, és úgy teszi be a hamburgerbe, ami abban a dobozban van, amit végül a vendégek részére átadnak. Azonban a videóból az nem derül ki, hogy azt valójában tényleg odaadták-e egy vendégnek. A Telex értesülése szerint a McDonald’s vezetősége egy bejelentésen keresztül szerzett tudomást a videóról. A videóból azonban nem derül ki, hogy az ominózus eset a McDonald’s melyik éttermében és mikor történt.

Ennyi a melónak

Azóta a McDonald’s kivizsgálta az ügyet, és az alábbi közleményt adta ki:

lezárult a belső vizsgálat, ennek eredményeképp kirúgták a videón látható két diákot. Az érintettek azt mondták, csak egymás között viccelődtek, a szendvicset nem adták ki a vendégeknek. Sajnálják, hogy nyilvánosságra került a videó, nem akarták lejáratni a McDonald’s-ot.

Az internetet pedig ellepték a mémek, több humorista is posztolt ezzel kapcsolatban, mint például ezt:

Na vajon hol a hiba?

De kezdjük is el elemezni, hogy mi is a baj ezzel az egésszel, még ha ez egyértelmű is.

Először is, a srácok pazaroltak. Még ha egy olyan nagy franchise hálózatnak, mint a McDonald’s pár sajt és hamburger nem is nagy veszteség, de akkor is pár ezer forinttól elestek. Továbbá ezzel megsértették a McDonald’s jó hírnevét, úgyhogy az egyszerű kirúgással lehet, hogy még jól is jártak. Ki kell emelni, hogy a franchise hálózatok kiemelt figyelmet fordítanak a jó hírnév, vagyis a goodwill-re. Nem mindegy, hogy az emberekben az az elgondolás alakul ki, hogy a színfalak mögött a kiszolgáló személyzet azt tesz bele a szendvicsükbe, és azt csinál, amit akar, vagy a McDonald’s-nál nagy figyelmet fordítanak a higiéniára. Egyébként a jó hírnév megvédése nem csak a McDonald’s rendszergazda, hanem az üzletet működtető franchise-átvevő kötelessége is.

Azért valljuk be, sok embert elrettenthet ez a videó attól, hogy a mekiben egyen.

A mai fiatalok ilyenek lennének?

Felmerül a kérdés, hogy mit gondoltak azok a fiatalok, akik kitették a videót a világhálóra, még ha nem is látszódik az arcuk. Úgy tűnik nem tudnak különbséget tenni munkahely és gimis osztályterem között. Nekik talán jó pénz lesz ez az eset, de mi van azokkal, akik inkább csak röhögnek rajta, miközben ugyanilyen ökrök? És végül felmerül a kérdés, a mi generációnk ennyire felelőtlen lenne?

 Biztosan mindig a diákon múlik, ha nem képes megtanulni az adott idegennyelvet?

Egyszerű a válasz! Nincs nyelvérzéke, lusta, hogy leüljön tanulni, stb. Kétségtelen, hogy egy hivatást csak is kellő elszántsággal lehet űzni, ez alól a tanári állás sem kivétel. Aki nyelvtanárnak megy, annak a szent célja kell legyen, hogy még a legnehezebben kezelhető gyerekkel is megértesse, hogy mit miért mond úgy az a nyelv, ahogy. Amikor még én jártam gimnáziumba, sok tanáromtól láttam azt az egyszerű belenyugvást, hogy egyszerűen csak leadták a tananyagot. Azt, hogy nem rosszak a jegyeink, és nem tanultunk meg semmit, egyből ránk hárították. Be kell vallanom van benne igazság, de egy tanárnak meg kell próbálnia felkelteni a diákok figyelmét a tananyag iránt. Meg kell nekik mutatni, hogy miért érdekes az, amit tanulnak és miért fontos.

Összegyűjtöttem pár tippet, - első sorban nyelvtanároknak - hogy miként adhatják át hatékonyabban tudásukat az új generációknak!

Egy újabb idegen nyelv tanulása

A nyelvtanárok egy része általában csak azt a nyelvet ismeri, amit tanít, azt is már kb. 10-20 éve tanulta. Így a könyökén jönnek ki a nyelvtani szabályok, hatalmas a szókincse, és nem érti a diákok miért nem tudják megérteni, pedig olyan egyszerű. Pedig mennyire megváltozna a véleménye, ha új nyelv tanulásába fogna! A százszor előjött szavakra nem mindig emlékezne, a már megtanult nyelvtani szerkezeteket nem értené, és előtörne belőle a kérdés: „hú, hogy is volt ez?”. A lényeg, hogy újra átélné mennyire nehéz a nyelvtanulás, illetve jobban átérezné, hogy mit nem értenek a diákjai. Így sikerülne a diák szemével látnia a nyelvtanulás nehézségeit, jobban tudna diákjai agyával gondolkodni.

Biztosan jó állandó számonkéréssel kényszeríteni a gyerekeket a tanulásra?

Számos tanár annak érdekében, hogy a diákokat az állandó tanulásra ösztönözze, minden órán feleltet vagy röpdolgozatot irat. Ez véleményem szerint a legrosszabb dolog, amit tehet egy tanár. Ez megutáltatja a diákokkal a tárgyat, illetve az adott nyelvet. Emlékszem, bármilyen irodalomtanárom volt, mindegyikük kivétel nélkül minden órát feleléssel kezdett. Ennek köszönhetően rühelltem az irodalmat és nem láttam át a költészet szépségét és értékét.

Mindig, mint utált tantárgyra tekintettem az irodalomra. Ez a nyelvtanítás terén sincs másképp, bár a nyelvtanárok a szódolgozattal egy fokkal könnyebb helyzetben vannak. A bemagolt szavak később előjönnek, viszont azt is meg kell említeni, hogy sokan nem szeretnek így tanulni. Van, aki úgy jegyzi meg a szavakat, hogy csak olvassa a szöveget és így tapadnak rá az új szavak, esetleg amelyik ismeretlen szó gyakran előfordul, azt kikeresi a szótárból.

A nyelv folyamatos használata

A legjobban úgy lehet nyelvet tanulni, ha az ember azt folyamatosan használja. Kisebb fogalmazásokkal, esszékkel a diákok rákényszerülnek, hogy maguktól fogalmazzák meg a mondandójukat, ami így kihat a nyelvkészségükre is. Ami szerintem kimondottan jó ötlet lenne, - főleg angol tanárok körében - hogy házi feladatként feladják, hogy mindenki otthon nézzen meg a kedvenc idegen nyelvű sorozatából egy héten minimum egy részt, majd arról írjon egy kisebb összefoglalót. Így mind a mondatalkotási készség, mind az anyanyelvi beszéd megértése javulni fog. A fogalmazásokból pedig jól kiderül, hogy mit nem tud vagy mit nem ért az adott diák az adott nyelvből: például rossz igeidőt használ, vagy egy kifejezést magyarról tükörfordítással alkalmaz.

Nem szabad lemondani a gyengébbekről

Nem vagyunk egyenlők: van aki könnyebben, van aki nehezebben tanul. Sokszor tapasztaltam, hogy hiába tanultam többet, én mindig 3-ast, 4-est kaptam, míg az „okos gyerek”, bár kevésbé értette a tananyagot, mindig megkapta az 5-öst. A tanárokban már az első hónapokban kialakulnak sztereotípiák a gyerekekről, és így buta és okos kategóriákba sorolják be őket.

A legrosszabb az, ha lemond a tanár a gyengébb gyerekről, azt mondva, hogy ő rajta úgy se tud segíteni, inkább nem foglalkozik vele. A pedagógus szakma hivatás, aki tanárnak megy, annak az a szent célja kell, hogy legyen, hogy a tudását átadja az összes diákjának. Ami még fontos, hogy rá kell jönnie a tanárnak, hogy mindenki máshogy tud tanulni. Aki nem tudja befogadni az adott tanár módszereit, azoknál más módszerekkel kell próbálkozni. A legfontosabb, hogy felmérje egyénenként, hogy mit nem ért a diák, hol akadt meg.

Muszáj szelektálni

Sajnos minden osztályban vannak "bunkó" gyerekek, akiket messze nem érdekel a tárgy, és annyira zavarják az órát, hogy más tanulására is kihatnak, illetve a tanár sem tud tőlük rendesen órát tartani miattuk. Amit a tanár tehet az az, hogy valahogy megpróbálja őket is bevonni az órába. Így nem hagy nekik teret arra, hogy egymással ökörködjenek.

Persze 45 percet nem lehet teljesen frontális oktatás nélkül levezetni, de muszáj, hogy az óra interaktív részébe bevonják őket. Sőt, a frontális oktatás önmagában véve teljesen maradi, bukott oktatási módszer. Nekem anno egy fizika tanárom volt, aki még az órán feladott feladatokat is saját maga oldotta meg a táblánál. Ennek köszönhetően még én is, aki érdeklődött a fizika iránt, elvesztettem az érdeklődésem a tárgy iránt, és inkább megpróbáltam elfoglalni magam mással.

Lassan érkezik az ősz, visszatérnek a dolgok a régi kerékvágásba, vége a nyaralási szezonnak. De ha mégis jól jönne egy rövid kiruccanás, Pécs kiváló választásnak bizonyulhat. És hogy mit csinálj, illetve (még fontosabb!) mit egyél Pécs városában? Íme egy rövid összefoglaló!

A vonatos megoldást választva 2 óra 47 perc alatt lehetséges Budapestről Pécsre eljutni, egy felnőtt jegyár pedig 4605 forintba kerül (diákok féláron utaznak). Magától értetődő lehet, hogy elsőként a látogató a város központja felé veszi az irányt. Itt található ugyanis annak főtere, a Széchényi-tér, illetve Gázi Kászim pasa dzsámija, mely látványossága nem véletlenül teszi a város talán legnépszerűbb helyévé. A dzsámi hivatalos neve amúgy Gyertyaszentelő Boldogasszony-templom, és az eredeti létezésében is templom volt, csak az 1560-as években került átalakításra dzsámivá.

Ha már templomoknál tartunk: a dzsámitól rövid sétára található a Pécsi Székesegyház (teljes nevén Szent Péter és Szent Pál Székesegyház), mely alapjai már a 11. században megszülettek, igaz jelenlegi arcát a 19. században nyerte el. Kortárs érdekesség, hogy 1991-ben II. János Pál pápa tartott misét Pécs repülőterén, a székesegyház pedig látogatása előtt nyerte el a basilica minor (kis bazilika) rangot.

A székesegyháztól nem messze számos múzeum található – ilyen például a 250 méterre lévő Csontváry Múzeum, illetve a további 100 méterre található Victor Vasarely Múzeum (ez utóbbi szerintem különösen is izgalmas) –, de ha elsétálunk a Király utcáig, akkor megtekinthetjük a Vasváry-házat is, ahol választhatjuk akár a Lantos Ferenc előtt tisztelgő tárlatot, akár a Roma holokauszt történéseit bemutató kiállítást. És ha közben megéheztünk vagy megszomjaztunk volna, a Király utcán számos étterem, cukrászda vagy kávézó közül választhatunk. Elsőként nézzünk be a Replay étterembe!

A Replay alapvetően amerikai jellegű étteremként kategorizálja magát, a választék pedig meglehetősen diverz: kaphatóak levesek, tészták, pizzák, hamburgerek és saláták is. A választásom egy könnyedebb fogásra, a Bang Bang Chicken-re esett (2990 forint), mely grillezett csirkemellből áll, illetve tartalmaz 3 különböző szószt, salátát és burgonyát is. Összességében a fogás finomnak bizonyult: a csirke állaga megfelelően el lett találva, a szószok közül a fűszeres tejföl fantáziadús volt, a burgonya pedig kellően feldobta az ételt. Az egyetlen kritikát a salátaágyat illetően fogalmaznám meg, amely kapcsán személy szerint több bátorságot is el tudtam volna képzelni: persze aki salátát választ, nem várhat valami őrületesen kreatívra, de bizonyos fűszerek segíthettek volna izgalmasabbá tenni az ízeket. Az ételen túl külön kiemelném azonban a pincéreket, akik az átlagnál jelentősen kedvesebbek voltak, illetve magának a Replay étteremnek a belső terét is, amely nagyon hangulatos és kellemes. Érdemes kipróbálni tehát!

Amennyiben egy finom fogás után mellőznénk a városi közeget, itt az idő elsétálni az Alagút utcáig, ahonnan busszal (34-es a Dömörkapuig, 35-ös Misinatetőig) a TV-toronyhoz is könnyen eljuthatunk. Két dologra érdemes azonban figyelni: egyrészt a menetrendre – a buszok ugyanis nem járnak annyira gyakran –, másrészt arra, hogy legyen jegyünk, mivel a megállókban nincsenek automaták. A jegyeket azonban többek között telefonos applikáción keresztül, illetve kisebb boltokban is megvásárolhatjuk, így nagy fejtörést ezen ügynek sem kellene okoznia.

És hogy miért érdekes a TV-torony? Egyrészt azért, mert Magyarország legmagasabb épületéről van szó a maga 197 méterével, másrészt azért, mert 80 méter magasságban egy nyitott kilátóteraszról csodálható meg a panoráma, a magasból Pécs aprónak tűnő városa, illetve a Mecsek-hegység vonulata. A TV-toronyba egy felnőtt belépőjegy 1300 forintba kerül (diákoknak 1100), a kilátóhoz pedig lifttel lehet feljutni (vagy akár gyalog: ám a lépcsőzés még lefelé is kihívás volt). A kilátó alatt található egy étterem is (így aki nem a városban fogyaszt, az itt is tud), és bár maga a torony korántsem szép vagy új, a látvány miatt nagyon is megéri meglátogatni.

A toronyból a város felé akár gyalog is lesétálhatunk (egy amúgy nem túl könnyed ösvényen), ha pedig még maradnánk zöld helyszínen, adhatunk egy esélyt a Pécsi Állatkertnek. Az Állatkert 2016-ban komolyabb fejlesztéseket követően nyitotta meg újra kapuit, és mindent összevetve kellemes kikapcsolódást nyújt a látogatók számára. A bejáráshoz amúgy sok idő nem kell: ha valaki picit gyorsabb tempóban (ám egyáltalán nem rohanva) halad, 2 óra alatt mindent megnézhet.

Ösvény a TV-toronytól az Állatkert felé

Egy fárasztó napot követő alvás után joggal játszhat egy kiadós reggeli, szóval a választás egyértelmű: irány a Reggeli! A Reggeli a Nappali csapat egyik projektje, mely célja (nem nagy meglepetésre), hogy széles kínálattal bíró reggeliző helyként pótoljon űrt a városban. A választék bőséges, ahogy az adagok is: az általam választott Croque Madame sonkás-sajtos melegszendvics tükörtojással például egy érdekes (és nagyon laktató) fogásnak bizonyult. A szendvics nagyon finom volt, ahogy a köretelemek ízei is passzoltak, bár számomra a besamel mártás túlzottan dominálta az egész reggelit.

Aki kicsit klasszikusabbra vágyik, dönthet az angol reggeli mellett is: sok kommentárra nincs szükség, tartalmaz mindent, amit egy angol reggelinek tartalmaznia kell! Az ételek mellé pedig hidegen facsart levek is kaphatóak, az egyszerűtől („Napfény” – narancs, grapefruit, lime, alma) az extrémebb (lehet csak számomra extrém?!) változatokig (például „Legelő” – uborka, spenót, kel, zeller, citrom, alma).

Pécs erőssége, hogy egy hétvége alatt gyakorlatilag lehetetlen mindent megtekinteni: a már bemutatott helyszíneken túl ugyanis a reggelit követően lehet egy sétát tenni a városfal körül, megtekinteni a Barbakán kapuerődöt, az ókeresztény sírkamrákat, további török építészeti alkotásokat (Jakováli Hasszán dzsámija és Idrisz Baba türbéje), vagy épp kisebb-nagyobb túrákat tenni a Mecsekben. Egy biztos: Pécs egy kulturálisan és történelmileg rendkívül gazdag helyszín, egy olyan város, amely a komolyabb művészeti értékek iránt érdeklődő, vagy épp könnyedebb kikapcsolódásra (és finom ízekre) vágyó utazók számára is tökéletes desztinációnak bizonyul.

A magyar egészségügy megkérdőjelezhető helyzetéről sok szó esik a médiában, és sokszor olyanok is véleményt nyilvánítanak, akik egy rendelő közelében nem jártak évek óta. Az elmúlt hetekben volt "szerencsém" belepillantást nyerni mind a magán, mind az állami egészségügyi ellátásba, így most ezek tanulságát szeretném megosztani. Fizetni vagy nem fizetni? Lássuk.

Nem egyszerű a helyzetem, hiszen még a szülővárosomban van bejelentett lakcímem, de már a fővárosban lakom. Ez egészségügyi ellátás szempontjából nem ideális, hiszen vidéken van a háziorvosom, ott vagyok jogosult orvosi ellátásra. Ha valamilyen fennálló probléma van, akkor mindig oda kérek időpontot, és a szülői látogatással egybekötve járom a kórházi köröket is, ha szükséges. 

Ez egy működő rendszer egészen addig, amíg nem történik valamilyen váratlan esemény, vagy egy hirtelen jelentkező tünet. Ilyenkor nem megoldható a 3 órás vonatút haza, hát nyilván a fővárosban próbálkozik az ember orvost keresni aki ellátja. A feladat meglepően nehéz, pedig számomra a logika azt diktálná, hogy ahol szükséged van rá, ott veheted igénybe az állami egészségügyet.

Ez részben igaz is meg nem is. A háziorvosok nem kötelesek olyan személyeket ellátni, akik nem tartoznak a körzetükbe, a körzetváltás pedig a koronavírusos idők óta nem egyszerű. Több ismerősről tudok például akik szerettek volna váltani, de a vakcinák miatti magas érdeklődés miatt nem tudtak. Elterjedt ugyanis a hír, hogy bizonyos körzetekben elérhetőek a keresettebb vakcinák, így ezt kihasználva sokan próbálkoztak a váltással. Sok háziorvos egyáltalán nem fogad új pácienseket, akkora a túlterheltség. 

Ha a választott egészségügyi szolgáltatónak nincs területi ellátási kötelezettsége a – beutaló nélkül igénybe vehető ellátásra – hozzá forduló – területen kívülről érkező – biztosított ellátását megtagadhatja, ha annak ellátása veszélyeztetné a területi ellátási kötelezettségének folyamatos biztosítását. - NEAK.GOV.HU

Ha mégis el tud menni valaki szakorvoshoz, az még a horribilis várakozási idővel együtt is jól járt, hiszen (a TB járulék fizetésével persze) ingyen részesülhet orvosi ellátásban. Aki ismeretes például az amerikai egészségügyi rendszerrel, az tudja, hogy ez mennyire óriási dolog. Sok negatívumot fel lehet sorakoztatni a magyar egészségügy mellett, de nem kell egy lakás árát kifizetni egy kisebb beavatkozás után, mint a tengerentúlon. 

Ha viszont nincs lakcímkártya és nem tudunk hazamenni, esetleg még hétvége is van, akkor megáll a tudomány. Nekem pont egy szombati napon lett volna szükségem ellátásra, olyan problémával amivel hazavonatozni nem lehetett volna, így más alternatívák felé kellett néznem. Sok ötletet kaptam, hogy hová tudnék menni, de a negyedik kórház után ahonnan elküldtek, már eléggé untam. Itt jött képbe a magán. 

Pár percnyi internetes böngészés után találtam egy belvárosi, közelben lévő orvosi rendelőt, ahol potom 22 ezer forintért hajlandóak voltak megvizsgálni. Ismétlem: 22 ezer forintért. Akik jártasak a magánegészségügyben, őket ez az info nem érheti túl váratlanul, az én ismerőseim is csak rávágták: "Hát igen, ez ennyi."

Az első sokkon túlléptem és siettem is a rendelőbe - ami egyébként hihetetlen szép, kényelmes, és modern - ahol kávéval, üdítővel kínáltak, elvették a kabátom, és egy hófehér bőrkanapén várakoztattak mindössze 2 percet mielőtt a doktor úr fogadott volna. Furcsa élmény a megszokott több órás várakozáshoz képest, és a csili-vili környezet is nagyon új volt. 

Összességében nagyon pozitív élmény volt a magán egészségügyi ellátás, hiszen hamar sikerült megoldást találni a problémámra, és mindenki nagyon kedves volt, viszont hosszú távon az átlagembernek megengedhetetlen anyagi teher. Én személy szerint csak akkor venném újra igénybe ha abszolút nincs más lehetőségem, hiszen eddig az állami ellátás keretein belül is segítettek az egészségügyi problémáimon, csak egy kicsit kevésbé csinos köntösben. 

A lakcím és a körzet kérdése még egy megoldatlan ügy számomra, hiszen nehéz bármit is tenni az ügy érdekében ha a kerületi orvos nem tud fogadni, de talán a járvány vége felé már jobb lesz a helyzet. Addig reménykedem, hogy nem lesz szükségem sürgősségi beavatkozásra, kivizsgálásokra meg továbbra is a szülővárosomba fogok bejelentkezni ha szükséges. Relatív, hogy ki mit tart olcsónak vagy drágának, de ha valakinek sürgető szüksége van orvosi ellátásra, és az állami szférában nem sikerül időpontot kapni, akkor egyszer egyszer be lehet vállalni a magán rendelőket, végtére is az egészségünk megőrzése a legfontosabb. 

A híres templomos lovagokról neked mi jut eszedbe? Lovagok, akik az igaz hitet védelmezték? Az egyház katonái? Egy szervezet, mely több volt egyszerű katonaságnál? Tényleg megtalálták a Szent Grált?

A Szent Grál

Számos legenda fűződik a templomosokhoz. Ilyen a Szent Grál megtalálása is. Én bevallom, eddig nem tudtam, hogy a Szent Grál az, az a kehely amelyből Jézus Krisztus utoljára ivott az utolsó vacsora alkalmával. A legelső Grál-művet Troyes városában írták, ahol egyébként a rend is alakult. Az ehhez hasonló sztorik a 12-13. században terjedtek el, amikor a templomosok a fénykorukat élték, így elképzelhető, hogy ilyen legendákat találtak ki róluk. De Jones professzornak úgy tűnik, hogy hiába kellett kalandokba keverednie, a Szent Grál csak egy legenda.

Hierarchia a renden belül

Nem gondolnánk, hogy a szervezeten belül kötött hierarchiába rendeződtek az emberek. A templomos lovagok élén a nagymester állt, aki fölött egyedül csak a római pápa állhatott. Nagymesteri címet csak kihalásos alapon lehetett szerezni, azaz egész életre szólt a kinevezés. De nem úgy kell elképzelni a nagymesteri címet, hogy az a kinevezéstől fogva egy karosszékben ülve irányított. Nem, a nagymester ugyanúgy harcolt a csatában, mint a többi templomos lovag. A nagymester alatt közvetlenül a sénéchal állt, akit neveztek nagy parancsnoknak is. Ő volt a nagymester tanácsadója. A szerepe megoszlott aszerint, hogy éppen háború vagy békeidő volt-e. Háborúban szervezte az emberek és a felszerelések mozgósítását.

A harmadik helyen a marsall állt. Bár a sénéchalnak is voltak háborúval kapcsolatos dolgai, a háborúkért leginkább a marsall felelt. Ő szervezte a háborúhoz szükséges dolgokat, ezért minden csata vagy háború előtt vele tanácskozott a nagymester. Az első olyan rang, melyet nem egy ember töltött be a tartományfőnök volt. Belőlük egyszerre három is volt, és, hogy miért? Minden tartománynak volt egy-egy főnöke, azaz Jeruzsálemnek, Antiochiának és Tripolinak. Ők helyi feladatokat láttak el. Például ők igazgatták a várakat a régiójukban. A tartományfőnökök alatt a birtokok működését biztosító lovagok vagy fegyverhordozók álltak. Ők voltak a rendházak és a gazdaságok főnökei. A rend legalján a lovagok és a fegyverhordozók álltak szintén. Aszerint oszlottak meg, hogy nemesi származásúak voltak-e vagy sem. Értelemszerűen a nemesekből lettek a lovagok, másokból pedig a fegyverhordozók. De külső megjelenésükben is különböztek, a lovagok fehér, a fegyverhordozók pedig fekete köpenyt hordtak.

A világ első bankrendszere

Ki gondolta volna, hogy a templomosok nevéhez fűződik az első bankrendszer kialakítása! Bár eredetileg alakulásukkor még adományokból tartotta fenn a működését a rend, később azonban már kiterjedt pénzügyi hálózatot működtetek. A hozzájuk csatlakozó nemesek közül sokan bízták rájuk javaikat, melyeket templomos rendházakban őriztek. Majd később innen lehetett beváltani, ha ki akarták vonni a tőkéjüket a nemesek.

A rend és a francia király

Az utolsó nagymester Jacques de Molay volt. Nagymestersége idején a templomos rend saját államot akart létrehozni. A rend szétesésének azonban nem ő volt az oka, hanem IV. (Szép) Fülöp, Franciaország királya. De hogy jön a francia király a templomosok megszűnéséhez?

Akárcsak IV. Béla, IV: Fülöp is gazdaságilag igencsak meghanyatlott országot örökölt. Ezen felül

Fülöp a pápa fölött álló hatalmat akart magának és emellett hatalmas összegekkel tartozott a templomosoknak.

Fülöp ezt úgy akarta megoldani, hogy szépen felmorzsolja a rendet. A templomosokat sorra fogták el, ellenük a vád többek között a kereszt leköpése, bálványimádás és homoszexualitás voltak. Az ellenük felhozott vádak valóságalapja megkérdőjelezhető volt, azonban a középkorban a beismerő vallomáshoz kínzást is használtak, így egy idő után a lovagok mindent bevallottak (érdekes módon). A templomosokat máglyahalálra ítélték, még a vezető de Molay-t is. Azonban egyes szóbeszédek szerint de Molay az égő máglyán utolsó szavaival elátkozta IV. Fülöpöt és az akkori pápát, V. Kelement. Én személy szerint nem hiszek az átkokban, de IV. Fülöp és V. Kelemen is ezt követően egy éven belül meghalt.

(forrás: Bookazine: Az okkult története (2020.Budapest Kiadó Kft.))

A történet nem úgy kezdődött, hogy valaki berúgva az ajtót, váratlanul, arcátlanul egyszer csak visszalőtt, megsebezve a birodalmi egót és a sérthetetlenség mítoszát.

Az addig elképzelhetetlen pofátlanság egységbe hozta a helyiség népét, nemcsak azért, mert eddig a bort a sértett fizette, hanem mert megzavarták békés nyugodt életét, meggyalázták a helység hírnevét, becsületét, megalázták a konkurencia előtt. Beindultak a vadnyugati reflexek és „szemet-szemért”, üvöltve 420 igen, 1 nem-el döntöttek is, hogy a gyalázatot csak elrettentő bosszúval lehet lemosni, és felhatalmazták a vezetőt, a "szükséges és megfelelő erő" alkalmazására. A 2001-es AUMF (A katonai erő használatának engedélyezése) az éppen aktuális értelmezés szabadágát adta az elnöknek. A kiadott üres csekk, és szinte korlátlan hatáskörök láttán voltak akik aggályaikat fejezték ki, de a többség pfujolása elnyomta hangjukat és a lavina immár publikussá válva, a nyílt beavatkozásokkal  megindult.   A felhatalmazás kihasználásáról képet kaphattunk a Kongresszusi Kutatószolgálat 2016-os jelentéséből, miszerint az AUMF-ra addig 37 alkalommal hivatkoztak 14 országban végrehajtott „intézkedések” kapcsán. Az említett országok közé tartozott Afganisztán, Dzsibuti, Eritrea, Etiópia, Grúzia, Irak, Kenya, Líbia, Fülöp-szigetek, Szomália, Szíria és Jemen.  

A történet úgy kezdődött, hogy Allah kegyelméből pénz állt a házhoz (olaj), és Khomeinik eljövetelével a megosztottság ellenére egy öntudatosabb és harcosabb generációval új korszak köszöntött be, felcsillantva a reményt az eddig kisemmizett, kihasznált,  lenézett, sok helyen középkori állapotokban tartott, zömében tanulatlan tömegek előtt. Az öntudat és a hit ereje elsöprő módon vírusként terjedni kezdett, a szellem kijutott a palackból! 

Teremtője az uralkodó trendtől teljesen idegen más világot képvisel, a tolerancia, megértés nem jellemzi, egy rendszerbe ötvözi  a vallást, filozófiát, a társadalom minden szegmensét, a napi élet legapróbb szabályozásával és a vétkesek ősi, kíméletlen megbüntetésével. Olyan erő jelent meg a színen, ami már nem kér, hanem követel, tisztában van hatalmi súlyával, mozgósító erejével.

Az értetlenül csodálkozó nyugat a még mindig az egymás között olyan szépen kigondolt, kialkudott, a térképen még angolok által megrajzolt vonalakban hisz, melyek  sosem tükrözték holmi összetartozó népek, népcsoportok érdekeit, geopolitikai azonosságait, hagyományait, vallási irányultságát stb. ahol a határvonalakba már akkor be voltak kódolva olyan  feszültségek, melyek robbanása csupán idő kérdése.

A „civilizált” nyugat a bebugyolált, turbános, szakállas, képzett hittudósokat hallva az ijesztő külsejű, gépfegyverekkel hadonászó bunkókat látva kezdett rájönni, hogy itt valami nagyon megváltozott, ami nagyon is felkészületlenül  érte és egyszerűen nincsenek válaszai a felmerült kérdésekre.

A változásokra a profik már időben figyelmeztettek és a megoldás is látszólag adott és egyszerű: levadászni az ellenséget és szépen csendben, külön-külön leszámolva  visszazsuppolni a szellem radikális részét a palackba.

A csapás-ellencsapás rendszere beindult, számtalan tragédiát, halált okozva. Azonban a harc hevessége nemhogy csökkent volna, az intenzitása még fokozódott, és a helyzet csupán szolgálati megoldásokra korlátozódva egyre kezelhetetlenebbé vált. Bush is szólt, hogy belefáradt már a "legyek ütésébe", és átfogó tervet kér.

Egyre kevésbé válogattak az eszközökben, az ütések egyre keményebbek lettek, és így érkezett el szeptember 11., ami új dimenziókat nyitott a végső leszámoláshoz. Kinyílhattak a média kapui, már nyíltabban lehetett a lépéseket tervezni, végrehajtani, mert a közvélemény megértésére számítani lehetett. Kevésbé irritálták a tömegeket a több ezer km-es távolságban végrehajtott akciók, fiaik elvesztése, mert pontot akartak végre tenni a vadnyugati film végére. A cél nem kevesebb, mint Irak, Szíria, Líbia, Jemen után kigyomlálni az iszlám radikalizmusnak  és mutációinak még a csíráját Afganisztánból is. Grandiózus terv, ami méltó egy világhatalomhoz, de nem számol azokkal, akik célja e hatalomnak keresztbe  tenni, kivárva míg hibázik, megtorpedózni céljait, kerül amibe kerül megalázni, hiteltelenné és nevetségessé tenni még szövetségesei előtt is, válaszul a rengeteg kapott lenézésre, megaláztatásra, embargóra, bojkottra, szankciókra, megbélyegzésre, célzott embervadászatra, likvidálásra.

Így érkeztünk meg a világ végén, az egyik legszegényebb, középkori struktúrájú, stratégiailag szinte jelentéktelen országhoz, ahol olyan lehetőségek adódtak a revansra, ami szinte ajándék, mert itt és ekkor adódott a lehetőség bedöngölni a betonba  – remélhetőleg megint legalább 20 évre – a világ csendőrét és demokráciája bajnokát. 

A megsérült  fehérfejű rétisas most talán még veszélyesebb, de tojásait összetörték, kidobták a fészekből, mert vadászterületén túl sokaknak  elegük lett abból, mit képvisel. A nagy kérdés: mindezt észreveszi-e, tanul-e belőle?

Régi és új tálib hatalom között egy generáció nőtt fel, megismerve a civilizáció modern vívmányait, ami okot ad némi optimizmusra. A sok kudarc után végre nekünk kell megértenünk, hogy a mi mércéinkkel, világképünkkel nem ítélhetjük meg társadalmukat, berendezkedésüket, kultúrájukat.

Az új Afganisztán a gazdasági előnyök (pl.selyemút, újjáépítés) mellett sok veszélyt is rejteget,

mert a kiszabadult szellem terjedése garantált, iránya azonban kiszámítható, nukleáris szomszéd is érintett, Kasmír sincs messze, adott egy muzulmán-hindu halálos ellentét.

Igy 2 nagyhatalom fiaskója után komolyabb zűr esetén már csak Kina marad az események érdemi megfékezésre, amivel az egy újabb erős kártyát szerzett a globális játékasztalnál.

Tanulságokat illetően 21 nyarán csak a bajtársiasság és szövetségesi hűség felrúgását- kudarcát ajánlatos kiemelni, ami még vadnyugati mércével is határeset, vadkeleten azonban, ahol az adott szónak, és becsületnek sokkal komolyabb értéke van - eleve elképzelhetetlen.  

A nagy árulásokat, cserbenhagyásokat magyarázni lehet, de megmagyarázni  nem, mélyen, kitörölhetetlenül beágyazódnak generációk tudatalattijába, amiből még Saigon okán már most is kis ízelítőt kaptunk Kabul puskalövés nélküli elfoglalásáról. 

A hiteltelenség egyszer, még ha nehezen is, de megbocsátható, de kétszer már nem. Vagy mégis?

Washington ezek után hogyan szervez szövetségeket, koalíciókat közös célok érdekében? 

• Gyenge társakkal?  -a diplomáciában még működik, de komolyabb ügynél mit sem ér. 
• Erős társakkal? - ekkor fel kell adnia vezéri pozícióját - ami nem egy vonzó opció. 
• Marad tehát a régi felállás és régi módszerek, azaz megmarad mint vezérbika, de a bort és köröket mindig-mindenkinek ő fizeti, azaz a lojalitást megvásárolja –amíg tudja!        

 A történtek megmutatták nagyon sok országnak, hogy ne az USA ölelő karjai között keressenek menedéket,

talán egy ország a kivétel, de ez már egy másik történet.

A szennyes kiteregetése egyelőre senkinek sem érdeke, mert túl sok a fájdalmasan érintett. Új korszak kezdődött, mindenki tudja, hogy alapvető változtatások szükségesek minden szinten, de a tanulságok levonását, átszervezéseket, a struktúra és új doktrínák kidolgozását valószínűleg nem a média asszisztálásával kívánják lebonyolítani. A szeptember 11-el megnyitott kapuk, ismét bezárulnak, megújul a figyelemelterelés, az evakuálások csodás számai és sikertörténetei lezárása után

a legjobb az lenne, ha Afganisztánt mindenki nagyon gyorsan elfelejtené!

- dr. Reimann Pál

Nem én vagyok az egyetlen, aki az oviban nyíltan odavolt a kisautókért, és azért a bizonyos kicsi, műanyag motorért. Szerintem azzal sem vagyok egyedül, hogy a kollégiumba költözésemig a szobám tele volt az innen-onnan szervált kis kocsikkal, amit érettségire való tanulás helyett művészien rendezgettem a polcon. Az autók szeretete nem nemzeti, magyar specialitás, inkább életkori sajátosság. De megfigyeltük, hogy az egy főre eső világhírű autódizájnerek tekintetében nagyon kiemelkedő picinyke országunk? Elhoztam párat a legkiemelkedőbb alkotók közül, akik bebizonyították: az ország bármely pontjáról érkezhet tehetség a nemzetközi cégek tervezőasztalai mögé.

Varga Péter

Varga Péter zalaegerszegi származású tervező, a Porsche kötelékében dolgozik jelenleg. Legtöbbünknek a 2019-es Taycan ugrik be róla elsőre, amit Kínában mutatott be a magyar fiú. De emellett számos hasonlóan lenyűgöző munkát kaptunk tőle: ilyen a Porsche 911, a Panamera, a Cayenne és a Macan. Az ikonikus, 227 millió forintos autó dizájnerének diákévei alatt a legfőbb anyagi forrása volt az anyukája, aki több munkahelyen is helytállt, csak, hogy őstehetség fia szabadon alkothasson. 

Varga László

Amikor a Műegyetmről a MOME-re igazolt magyar srác az első Jaguár interpretációját készítette, még senki nem gondolta volna, hogy a letisztult, klasszikus formavilága annyira megtetszik a nemzetközi piac nagyöregjeinek, hogy pár éven belül már a genfi autószalon díszhelyén pózol majd a saját tervezésű Piëch Mark Zero autójával. Nem kerülte el egymás figyelmét a két Varga: a genfi kiállításon a fent említett kollégát már úgy köszönthette László, mint a stuttgarti gyártó vezető dizájnerét.

X-Tomi

Az autódizájn harmadik felkapott alakja X-Tomi, aki két dolgot is bebizonyított: egyrészt nem kell Vargának születni ahhoz, hogy a terveidért oda meg vissza legyen a nemzetközi piac, másrészt, hogy a közösségi média mennyire jót tesz az alkotói népszerűségnek. Aktívan hozza a közösségi platformokon a szebbnél szebb autócsodákat, akad is szép számmal rajongója. X-Tomi nem csak egyedi autóival tarol, előszeretettel veszi kezelésbe a nemzetközi piac bármely modelljét, és átalakító munkái szinte mindig sikerrel szerepelnek, sőt, a gyártók is oda vannak az ilyesféle építő kritikáért. Kedvenc művelete mellett (amikor a zárt kocsik tetejét kapdossa le, és mindennek kabrió-változatot készít) számos olyan módosítást is láthattunk tőle, ami a magyarokra különösen is jellemző letisztultabb, inkább hátra pontozott, klasszikus vonalvezetést hozza. 

Bocsi Attila

Ha valaki ásítozásokba kezdett, mikor a "letisztult forma" kifejezést meghallotta, az valószínűleg inkább a Bocsi-tábort erősíti. A Nucleus torinó stúdiótervezője számára ugyanis közepesen sem fontos szempont az, hogy az általa tervezett autó formájában hasonlítson arra a modellre, amit mi autónak hívunk. Ő tervezte a Peugeot legnagyobb sztárjait, a Peugeot 107-et, a Peugeot EXPERT-et,az 5 By Peugeot modellt, de hozzá köthető a 508 RXH karosszériaterve is. Nyilván ha az ember Svájcban, Franciaországban, Amerikában és Olaszországban is felkapott tervező, és amúgy is szeret kilépni a szellemi komfortzónájából, jogosan merül fel a kérdés, hogy miért zárná be magát autódizájnerként az autók közé? Mielőtt címkét ragasztottak volna a foglalkozására, megtervezte az Airbus helikopterének külső dizájnját. Meleg helyzet volt, de egy igazi tervező tudja az ilyesmit kezelni.

Samual Finlay írása a patrióta-konzervatív weboldalon, az im1776-on (amelynek neve sokatmondóan annyit tesz, mint Én vagyok 1776, azaz a Függetlenségi Nyilatkozat éve) őszinte és karcos vélemény, amely az elveszített afganisztáni háborúval kapcsolatos reflexiókat az USA jelenlegi állapotára vonatkozó látleletté tágítja.

Ritkán olvasni ilyen szókimondó írást mind a háborúról, mind Amerika polgárháború-közeli állapotáról. Finlay nem a levegőbe beszél, legalábbis ami ’Stant, azaz Sztánt, magyarul Afganisztánt illeti. Így nevezték-nevezik az országot azok, akik ott harcoltak, ahogy Nam-nek hívták Vietnámot az ott szolgáló amerikai katonák. Az egyébként egyetemet végzett Finlay pedig egyike volt ennek a többszázezer egyenruhásnak, őrmesterként egy lövész században, és több mint egy évtizeddel ezelőtti élményei alapján regényt is írt, Breakfast with the Dirt Cult címmel.

Cikkében Finlay visszaemlékszik az afganisztáni őrjáratokra, a bajtársiasság és férfiasság megélésére a felderítések során, a szinte romantikus „mi vagyunk a jó fiúk, akik elkapjuk a rosszakat” érzésére.

De nem hallgatja el a halált, vért, szenvedést és civil áldozatokat, köztük gyermekeket sem, amelyeknek tanúja volt. Nyilvánvalóvá teszi, hogy azóta az egész civil életet teljesen más perspektíván át látja. Finlay így fogalmaz erről:

„Az Örökké Tartó háborúban megesett dolgok … nem könnyen vegyíthetők az értelmetlen irodai papírmunkával, a kritikai fajelmélettel, a vuhani influenzával, a „szilárdabb alapokra helyezett” választásokkal (a progresszív oldalon így nevezték a különböző, a szavazást egyszerűbbé, de ezáltal valószínűleg kevésbé csalásbiztossá tevő választási szabályok bevezetését a 2019-es választásokon. A szerk.), vagy a Transzgender-Ipari Komplexummal. Az ott megélt pillanatok számomra olyan súllyal bírnak, hogy azóta a civil életem nagy részét nem tudom komolyan venni, különösen azt a szánalmas, szenilis komédiát, ami a mai Globális Amerikai Birodalom.”

Finlay-nek lesújtó véleménye van az ország katonai és civil vezetőiről, és az egész uralkodó elitről, amely szerinte egyrészt valóság-tagadásban szenved, másrészt mélységesen lenézi és megveti az ország gerincét adó, átlagos, vidéki amerikaiakat, akik persze arra jók arra, hogy a gyárakban dolgozzanak és ágyútölteléknek menjenek.

„A beszélő fejek már elkezdték a tálibokhoz hasonlítani azokat, akik, mint én, ellenállnak nekik és az általuk erőltetett politikai gyakorlatnak. Muszáj elterelniük a figyelmet a lényegről. Úgy kell alakítaniuk a történetet, hogy az megfeleljen a céljaiknak. Megbukott Amerika a birodalmak sírjában? Hibáztasd a Prolikat! Hogy mernek ellenkezni a kulákok?! Ugyan hogyan is merjük megkérdőjelezni a felkent osztályok és gazdáik tekintélyét? Hogy merészelünk olyan provinciális lojalitásokhoz ragaszkodni, mint Isten, vagy család, vagy haza?

Csak addig engedélyezték az ilyen lejárt szavatosságú eszméket, amíg azok segítettek rávenni bennünket, hogy önként harcba menjünk távoli idegenek ellen. De amikor arról van szó, hogy ezeknek az eszméknek a nevében szeretnénk megvédeni a saját érdekeinket a saját országunk határaiban belül, akkor már elfogadhatatlanok.”

Finlay szerint a változás küszöbön áll, olyan sokan és annyira nem tudják elfogadni a mai amerikai állapotokat, amelyeknek oka Finlay szerint az, hogy „amit egy birodalom  külföldön csinál, azt haza is magával viszi.” A szerző szerint az elhibázott afganisztáni politikáért felelősek „hadban állnak” az olyanokkal, mint ő, és az USA egyre inkább „egy megszállt országra hasonlít,” amelyben „az állampolgárokat megfigyelik, bebörtönözik, kirúgják, cenzúrázzák, manipulálják, kirabolják és megölik,” miközben azok, akiknek az lenne a dolga, hogy mindezt megakadályozzák, félrenéznek.

Figyelemre méltó írás Finlay-é, többek között azért is, mert a jobboldalon sajnos megint divatos Amerika-ellenesség alapvető és egyben teljesen triviális tévedéseire világít rá: az amerikai nép nem azonos a vezetőivel; a többség a háta közepére kívánja a világ csendőrének szerepét; viszont ellentétben sok más nemzet fiaival, még mindig kész meghalni olyan magasztos célokért, mint Isten, haza, család.

Az is kiderül a cikkből, sokan érzik úgy Amerikában, hogy már nem akarnak a régi módon élni, és többé nem lehet a régi módon kormányozni (ami a marxizmus tanai szerint is a forradalom receptje). Finlay szerint megesett már, hogy az ilyen nagy horderejű változások békés úton mentek végbe. Mindenesetre bármi is történik Amerikában, sajnos nekünk sem mindegy - a világ többi részére is hatással van és lesz, többek között ránk, magyarokra is.

Idén országosan augusztus 27-én került sor az Állatkertek éjszakájára, így a Fővárosi Állat- és Növénykert is ekkor szervezte meg saját eseményét. A programra péntek este 7 óra és éjfél között került sor, a nagy várakozásoknak örvendő eseményen pedig mi is részt vettünk. Tapasztalatunk alapján finoman szólva sem volt boldog mindenki, az Állatkert Facebook oldalát pedig azóta el is árasztották a felháborodott hozzászólások. De mi is történt, illetve érdemes-e egyáltalán éjszaka az állatkertbe menni?

A Facebook oldalon is meghirdetett eseményre a tegnap estét megelőzően több mint 15 ezer ember reagált (1.6 ezer mint résztvevő, 13.9 ezer mint érdeklődő), így nem is lepett meg, hogy hatalmas sorok fogadtak a kasszánál. Ennek ellenére a várakozási idő nem volt őrületesen nagy – körülbelül 20 perc alatt sikerült is bejutni.

Bent azonban tömeg volt, nem is akármilyen! Bár az Állatkert elmondása szerint az estére csak limitiált számban adtak el jegyeket (és nem is állítom azt, hogy bármilyen objektív határt átléptek volna), a személyes tapasztalatom az (és a kommentek alapján a látogatók érzése is), hogy egyszerűen túl sok ember volt, így a programok egy része élvezhetetlenné vált.

Gondolok itt például a sokak által emlegetett „Mókás fókaestre”: aki napközben járt már az állatkertben, az láthatta az előadást (aki pedig most csalódott, az megtekintheti egy átlagos hétköznapon), így jómagam nem is aggódtam azon, hogy mindenről lemaradok – hisz valószínűleg a fókáknak nem egy teljesen új koreográfiát tanítottak e jeles alkalomra.

Sokan viszont a fókaestet az alkalom egyik fénypontjaként kezelték, a szervezők pedig mintha nem is nagyon tettek volna erőfeszítést annak érdekében, hogy bármilyen módon segítsék az emberek élményét.

Így az első sorokban állók láttak valamit, a mögöttük lévő tömeg pedig csak hallotta azt.

A Fővárosi Állat- és Növénykert Facebook oldalát amúgy ellepték a negatív kommentek, az egyik ilyen hozzászólásban szereplő „feszültség” pedig már az este során is tapasztalható volt. Az „ezért kértek 5500 forintot?”, „két óra alatt ez az első állat amit látunk, ugye?” és az „elhoztam a gyereket hogy nézzen állatokat, erre nincs egy kib*szott állat sem” panaszkodásokat mind hallottam, de persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy vidám családok és gyerekek tömkelege is jelen volt – olyanok, akik talán nem is számítottak állatok sokaságára, vagy idővel (hozzám hasonlóan) beletörődtek abba, hogy ez gyakorlatilag egy esti séta néhány állat megtekintése mellett.

Mert állatokat azért lehetett látni, legyen szó az elefántcsalád apukájáról (a nemrég született kiselefántot, Samut, testvérét és anyját monitoron keresztül nézhették az érdeklődők), néhány vadmacskáról, a békésen szundikáló lámákról, vagy épp bizonyos hüllőkről. Érdekes volt az Americana Tropicana házban a trópusi eső is, ahogy a házban való séta is hangulatosnak bizonyult – igaz az élményből ott is az vett el, hogy a ház előtt percekig kellett sorban állni, majd szorosan egymás mögött és gyorsan kellett haladni az emberek sokasága miatt.

Persze a szervezők dolga sem lehetett egyszerű, hisz a különböző állatoknak különböző igényeik vannak (így egyes állatok értelemszerűen életmódjuknak köszönhetően azon időpontban már alszanak), ahogy az infrastruktúra sem segített sokat. Tekintsük példának a Mérgesházban 10 órától megtartásra kerülő tigrispiton etetést: a helyszín nagyon kicsi, az érdeklődők száma pedig nagy volt, így megint sokan kínt ácsorogva próbáltak legalább valamit elcsípni a látványból. De hát többször nem lehet nyulakkal megetetni kígyókat egy este alatt, nem igaz? Ha pedig ennyi a Mérgesház mérete, akkor nincs mit tenni!

A problémát illetően újra meg újra a látogatók tapasztalata által is megerősített túl sok eladott jegyhez térünk vissza, illetve ahhoz, hogy a kialakított programok száma és minősége sem volt bőséges. A meghirdetett programokat látva én is pont azon néhány eseményt tartottam izgalmasnak, amit a látogatók túlnyomó többsége, és mivel az állatkerten belül nem is jelezték táblák vagy más figyelemfelhívó eszközök a többi programot, a látogatók az általuk jól ismert helyszínekhez mentek tömegesen.

Mindezt tették joggal, hisz a szervezők a látványvilágra sem helyeztek őrülten nagy hangsúlyt:

bár kétségkívül a látványfestés a sziklán és néhány épületen nagyon szép volt, ezzel szemben az állatkert több helyszínén az emberek teljes sötétségben mászkáltak (és botorkáltak), ahol még az állatokat bemutató táblák sem voltak kivilágítva.

Hiányoztak a fáklyák, a díszítőelemek, vagy gyakorlatilag bármi más, ami alapvetően azt az érzést kelthette volna a látogatókban, hogy egy különleges estén sétálnak egy izgalmas környezetben, ezáltal is töltve el kellemesen az időt.

Összességében én nem csalódtam nagyot, ugyanis rengeteg alkalommal jártam a Fővárosi Állat- és Növénykertben, egyes állatok (akiknek történetét is ismerem) pedig szorosan „hozzám is nőttek” , így nem volt semmilyen nyomás rajtam, hogy egy este alatt mindent meg kell néznem. Sőt, a program úgy 10 óra után pihentetővé is vált: kevesebb ember között, a csillagos ég alatt, hűvösben nagyon jót lehetett sétálni, megtekintve néhány érdekes állatot és növényt.

Értem azonban azokat is, akik most felháborodva írnak hozzászólásokat: a jegy drága volt, ezért cserébe pedig a szervezők nem voltak megfelelően felkészültek, hiányzott a hangulat, ahogy a programok sem bizonyultak különösen izgalmasnak. Végülis nem olyan nagy buli 5500 forintért vakuval mászkálni sötét utcákon emberek sokasága között.

Az állatkertek éjszakája alapvetően is egy nagy kihívás, az emberek ugyanis úgy kíváncsiak sötétben az állatokra, hogy azok többsége már alszik. Nem kérdés a látogatók egy részének türelmetlensége és tapintatlansága sem, akik szándékosan – vakuval, ordítozva, üveget ütögetve – próbálták felébreszteni az állatokat. Ennek ellenére ha egy állatkert úgy dönt, hasonló eseményt szervez, azt nagyon jó koncepció alapján kell tennie. Ez most nem sikerült!