Reaktor

Nagyon elterjedt az a nézőpont, miszerint mivel a járvány kezeléséhez az orvosok és járványügyi szakemberek értenek a legjobban, a járványügyi politika meghatározása során mindenben csak rájuk kell hallgatnunk, az ő véleményüknek kell meghatároznia a további lépéseket. A sajtó, az átlagember, de még politikusok részéről is gyakran hallani ezt a hozzáállást, amely azonban egy nagyon leegyszerűsítő álláspont, és több szempontból is hibás.

Kezdjük azzal, hogy az orvosoknak és egészségügyi szakembereknek – minden érdemüket elismerve – csak a saját területükre, azaz az egészségügyre van valódi, szakmai rálátásuk. Kétségtelenül bárki másnál jobban tisztában vannak azzal, hogy milyen módon korlátozható a legjobban a vírus terjedése, hogyan biztosítható minél több ember egészségének megőrzése vagy gyógyulása, milyen intézkedések mozdítják elő leginkább a védekezést. Erre tekintettel szakmai véleményük elengedhetetlen input a járványpolitikai intézkedések meghozatala során.  Az egészségügyi szakember feladata mindazonáltal a gyógyítás és CSAK a gyógyítás, ezért szakmai javaslataiban, döntéseiben kizárólag ezt a célt tartja szem előtt, hiszen ez a dolga.

Ha első ránézésre nem nyilvánvaló, mi a probléma azzal, ha teljes mértékben az egészségügyi alrendszerből érkező javaslatokra hagyatkozunk, akkor képzeljünk most el egy háborús helyzetet, úgyis gyakran hasonlítják a covid-járványt egy háborúhoz. A hadseregnek külön-külön szervezeti egysége felel a harci cselekményekért, a logisztikáért és a kiképzésért. E szervezeti egységek mindegyikének az, és csakis az a feladata és azért felelős, hogy a saját tevékenységét a lehető leghatékonyabban szervezze meg és végezze: az elsőnek a határ védelme az ellenséges támadásoktól, a másodiknak a hadianyag és ellátmány beszerzése, szétosztása és eljuttatása a harcoló egységeknek, a harmadiknak pedig, hogy minél több új katonát készítsen fel minél jobban a valós harci cselekményekre.

Ezeknek a szervezeti egységeknek mindegyike folyamatosan megpróbál minél több erőforrást igényelni a főparancsnokságtól a saját céljaira, hiszen szeretné a feladatát minél jobban elvégezni.

Könnyen belátható azonban, hogy véges erőforrások esetén – márpedig azok mindig végesek – azok elosztását nem lehet kizárólag az egyik szervezeti egység nézőpontja alapján meghatározni, még extrém helyzetekben sem: például hiába allokálunk mindent a határvédelemre, ha közben a logisztika alulműködése miatt a harcoló egységek rövidesen kifogynak munícióból és élelmiszerből; hasonlóképpen, hiába van rendkívül olajozottan működő logisztikai és utánpótlási gépezetünk, ha az ellenség áttör a határon, és nem lesz már hova kiszállítani mindezt az erőforrást.

Azaz: nem szabad elfelejtenünk, hogy bármilyen adott probléma jelentkezik is éppen a legégetőbben egy társadalomban, az akkor sem minden mástól függetlenül, egy vákuumban létezik, hanem a társadalom működésének összes többi területével összekapcsolódva és egymásra hatva, úgymint a gazdaság működése, az emberek anyagi helyzete és tartalékai, az oktatás, társadalmi feszültségek, satöbbi. Ezekre a kérdésekre pedig az egészségügyi szakemberek nem látnak rá szakértő módon, mivel sem nem erre vannak felkészítve, sem pedig nem ez a feladatuk.

Másrészről, nem elhanyagolható szempont az sem, hogy az egészségügyi szakembereknek nem csak a szaktudása korlátozódik az egészségügyre, hanem a felelőssége is. Nem csak nem lát tehát rá szakmai szemmel, de nem is felelős azért, hogy mi történik pl. a gazdaságban, hány ember megy tönkre, hogyan nő az államadósság, hogyan romlanak az életkörülmények.

Ő azért felel, hogy a lehető legkevesebb ember haljon meg a vírustól, és minden javaslata ezt fogja szolgálni.

A lehető legtovább fogja kérni a lehető legszigorúbb járványügyi intézkedéseket, a maga szempontjából tökéletesen jogosan, mivel a saját feladatának teljesítését ez segíti elő. Hovatovább, az orvost az esküje kötelezi arra, hogy az élet védelmét tartsa szem előtt mindenek felett, így könnyen beláthatjuk, nem lesz olyan, amikor ők ebben a kérdésben bármiféle mérlegelést alkalmaznak.

Éppen ezért, ahogyan a hadsereg működését is a főparancsnokság hangolja össze, úgy az országét is a felelős kormány. A kormány dolga és felelőssége az, hogy a különböző alrendszerekből kapott információkat, szakmai véleményeket figyelembe véve, ám az adott helyzetről holisztikus, minden tényezőt figyelembe mérlegelő alkotva határozza meg a további irányt.

Ezt egyébként már csak azért is érdemes tudatosítani, mert sok esetben maga a kormány próbál meg kibújni a saját felelőssége alól azzal, hogy azt mondja: „a járványügyi kérdésekben az egészségügyi szakemberekre kell hallgatnunk”. Nos, ha ezt is teszi, a felelősség akkor is az övé marad.

A Reaktor Alapítvány és az SDG Alapítvány együttműködésében 2020-ban megvalósult kutatás a fiatalok társadalmilag fontos ügyek melletti kiállását, közélet iránti érdeklődését és a tájékozódásuk csatornáit is vizsgálta. Az eredmények helyenként meglepőek, helyenként viszont pontosan azok, amikre számítana az ember, de még ezeket is furcsa beismerni magunknak.

Módszertan

A kutatás kvalitatív és kvantitatív modulból állt: a kvalitatív kutatási fázis rétegzett interjúi (6 fókuszcsoportos és 12 páros, illetve triád) lehetővé tették az értékekről alkotott vélekedések, attitűdök személyesebb megismerését; a kvantitatív modul eredményei által megismerhetővé vált az átlagos valóság a szélsőértékekkel, a vizsgált témakör tágabb kontextusa. A nagy mintás kutatás 2020. augusztus 7–26. között CAWI-módszerrel online adatfelvétellel készült. A 700 fős mintát a legalsó (15, 16 és 17 éves) korcsoportokban 3 darab 100 fős boost minta egészítette ki. Mindez lehetővé tette, hogy a legfiatalabbak véleményei önállóan is elemezhetővé váljanak.

Mire is jutottak a szakértők?

Véleményelhallgatás: egyéni értékrend és véleményklíma konfliktusa

Kiderült a mérésekből, hogy a vizsgált korosztály a kutatás első felében azokat a fogalmakat, melyek számára kiemelkedően értékesek (család, igazságosság, haza), azokat globális szinten nem érzi megbecsültnek, ez leginkább a hagyomány és a környezetvédelem témakörénél volt kiemelkedően látványos. Ez az adat jelenti többek között azt is, hogy míg a szabadság generációk óta pozitív, az összetartozás érzéséhez szervesen kötődő fogalom, mely csak konkrét megnyilatkozásaiban különbözik az egyének felfogásában, addig a környezetvédelem például, részben a téma újszerűsége, részben a kicsi ráhatás miatt globálisan - a válaszadók szerint – kisebb fontossággal bír.

A megkérdezettek körében tapasztalható volt a véleményelhallgatás jelensége is. Ha ugyanis valaki úgy érzi, hogy a számára fontos értékek mások számára kevésbé fontosak, vagy egyáltalán nem fontosak, akkor azt nem feltétlenül vállalja fel, nem áll ki mellette nyilvánosan, ami végső soron az adott érték tényleges megítélését is kedvezőtlenül befolyásolhatja. A metódus mindkét irányban megvalósult, volt, aki a közösségről alkotott feltételezése miatt lejjebb, volt, aki feljebb pontozta az adott fogalmakat, mint ahogy azt a környezeti behatás figyelembevétele nélkül tette volna.

A közéleti tájékozódás platformjai

A nemzetközi színtéren tapasztaltakhoz hasonlóan a magyar fiatalok is elsősorban az online felületekről tájékozódnak közéleti kérdésekről, ezt igazolja vissza a kvantitatív kutatás is. Az viszont eltérést jelent, hogy a közösségi oldalak jelentősége (57 százalék) a kutatás eredményei szerint még elmarad a weboldalak, hírportálok súlyától (63 százalék).

A különböző társadalmi csoportok tájékozódási szokásai jelentős eltéréseket mutatnak, de a nyitott szemmel járó szemlélő várakozásait jórészt igazolják: a 15 évesek kisebb mértékben (39 százalék) informálódnak hírportálokról, mint közösségi oldalakról (53 százalék), míg a felsőoktatásban tanulók a hírportálokon (69 százalék) és a közösségi oldalakon (63 százalék) egyaránt a legaktívabbak. A családtagoktól való információgyűjtés nem is annyira újszerű, mint inkább elgondolkodtató: a legfiatalabbak számára ez az egyik legjelentősebb csatorna, azaz nagyban befolyásolja a gondolkodásmódjukat a család és a szűkebb közeg véleménye. Emellett a 16–17 évesek és a felsőoktatásban tanulók átlagot meghaladóan (40–41 százalék) adnak barátaik véleményére a közéleti témák megvitatásakor.

A közélet iránti érdeklődés

Elsőként a fiatalok nyitottságára vonatkozóan láthatunk a kutatásban méréseket. A „nagyon foglalkoztat” és az „inkább foglalkoztat” válaszkategóriák összesítésével arra következtethetünk, hogy a fiatalok közéleti kérdések iránti érdeklődése az életkor előrehaladtával nő: a 15 éveseké átlag alatti (22 százalék), a 16 éveseké már az átlagét közelíti (33 százalék). Meglepő, hogy a 17 évesek (40 százalék) és a felsőoktatásban tanulók (41 százalék) jóval átlag feletti érdeklődésükről számoltak be.

A fókuszcsoportos kutatás tapasztalatai rávilágítottak arra, hogy a fiataloknak csupán kisebb hányada érdeklődik mélyebben a közéleti-politikai témák iránt. Mindez alátámasztja a kvantifikált eredményeket is: minden tizedik fiatalt (11 százalék) foglalkoztatnak jelentősebben az őt körülvevő környezet történései.

A társadalmilag fontos ügyek melletti kiállás

Közéletileg számára fontos kérdésért 10-ből 4 fiatal állt már ki valamilyen formában, a vizsgálatban szereplők harmada még nem tett ilyesmit, és 27%-uk nem válaszolt az erre irányuló kérdésre. A vizsgálatból egyértelműen kiderült, hogy a közösségi aktivitás és a társadalmilag fontos ügyek melletti kiállás mozgatórugói a növekvő életkor és a magasabb iskolai végzettség.

Alapvetően az értékrendjük alapján (65 százalék) döntik el a fiatalok, hogy kiállnak-e a számukra fontos ügy mellett vagy sem. A pillanatnyi szimpátia (12 százalék), valamint mások véleménye (3 százalék) kevésbé meghatározó faktorok a saját álláspont kialakításában.

(Kép forrása: vg.hu) 

2018-ban egy építő jellegű folyamat eredményeként Észak-és Dél-Korea a téli olimpiára együtt nevezte játékosait, ami a gyönyörű sportteljesítmények mellett történelmi jelentőségű találkozókat is magával hozott, melyek jelentősége egyértelműen túlmutatott azok sportdiplomáciai fontosságán. Hivatalos:

a nyári játékokon nem folytatódik a hagyomány.

Idén a tokiói olimpiát az ázsiai ország arra hivatkozva hagyja ki, hogy, bár náluk hivatalosan már nincs koronavírusos megbetegedés, ezt az állapotot fenn szeretnék tartani, és nem akarják megkockáztatni a vírus sportolóik általi behozatalát a nemzetközi játékokról. A procedúra nem idegen számukra, 1988-ban a hidegháború alatt sem delegáltak sportolókat az olimpiára. 

A járvány eleje óta nem csak a sportolói mobiltást korlátozták Észak-Koreában, személyautók, buszok, vonatok sem léphetik át a határt (egyik irányba sem), ennek ellenére az egészségügyi szakértők véleménye szerint igen kicsi az esélye annak a hivatalos állaspontnak a koreai vezetés részéről, hogy náluk nincs megbetegedés.

Moon Jea dél-koreai elnöl elmondása szerint

a játékok hiánypótló katalizátorként működnek Észak és Dél között,

ezért volt rendkívüli esemény, amikor az északi sportolókat fogadhatták a téli olimpiai játékokon, bár - európai szemmel - egy igen furcsa társaságnak bonthattak vendégágyat a déliek, ugyanis a delegáció a huszonkét sportoló mellett hézagmentesen átvilágított kormánytisztviselőket, újságírókat is tartalmazott, akik eltörpültek létszámukban a küldöttség másik 230 tagjától, akik "hivatásos éljenzők" voltak, tűpontosan körülhatárolt feladatkörrel.

A diplomáciai kapcsolat meglepően mély gesztusban ért véget, hisz

a küldöttségben volt Kim Jong-un húga is, Kim Yo-jung is,

ami elnézve a családra vonatkozó szigorú szabályokat (például megszemlélve, hogy a nagyvezér felesége mai napig titkos helyre van elrejtve, ha feltételezett gyermeknek adna életet) hihetetlen kitörési pont. Annál is inkább történelmi jelentőségű volt a hölgytag a delegációban, hiszen gyakorlatilag a két ország még háborúban áll egymással, a koreaiak háborúja 1953-ban csak véget ért, de nem zárult le békenyilatkozattal, vagy bármiféle megállapodással.

Bár az amerikai és dél-koreai kapcsolatok megromlását kézenfekvő lenne az olimpiai részvétel lemondásával összekötni, tény, hogy a vírus miatti félelem nem alaptalan az észak-koreai vezetés részéről:

a házigazda japánok vízilabda csapatában lassan alig van egészséges sportoló, a fáklyaünnepség oszakai szakaszát pedig teljesen törölték a kiemelkedő fertőzésszám miatt.

A japánok már országszinten a negyedik hullámot tapossák, jönnek-mennek a mutációk, új törzsek, és az egyéb fantasztikus biosziporkák - lehet, nem csak Észak-Korea hagyja ki a nyári játékokat?

Egyedülálló szülőként nagyon sok mindenben segítségre szorul az ember, az Egyszülős Központ igyekszik könnyebbé tenni az életüket. Miben tudnak segíteni és miben nem a több mint egymillió érintettnek? Ingyenesek-e a szolgáltatásaik, és Budapesten kívül hol vannak még jelen a határokon innen és túl? Nagy Anna, a központ alapítója volt a Reaktor podcast vendége.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

Mivel jár egyedülálló szülőnek lenni?

Hirtelen nem is tudom, hogy elegendő-e rendelkezésre álló idő ahhoz, hogy elmondjam azt a hosszú sort, hogy milyen az, amikor az ember egyedül neveli a gyermekét. Automatikusan azt gondoljuk, hogy az a különbség a nem egyedül nevelőkhöz képest, hogy két szülő helyett egy szülő van. Sokkal, de sokkal több a különbség. Amikor valaki egyedül neveli a gyermekét, gyakorlatilag nincs olyan része az életének, amire ez ne hatna ki. Részben a gyerek életére is igaz ez. Nagyon más egy olyan gyermek jelene és jövője, akinek egyetlen szülője van. Ebből a szempontból már egy másodlagos kérdés, hogy miért is van neki egyetlen szülője. Ez a hiány részben a mindennapjaiban, a pszichéjében, a lelkiállapotában, az anyagi lehetőségeiben nagyon fontos különbséget jelent. És nagyon fontos különbséget jelent annak a szülőnek is, aki egyedül van. Onnantól kezdve, hogy hol lakik a család, odáig, hogy milyen munkát tud vállalni, milyenek a munkavállalási lehetőségei, hogy milyenek az anyagi körülményeik, milyenek a társas kapcsolataik. Ezt nagyon hosszan sorolhatnám. Az egyszülősség nem csak egy családi állapot, hanem egy olyan élethelyzet, amiben gyakorlatilag az élet minden területét egy kicsit újra kell építeni.

Hány érintett család van? 

Körülbelül háromszázezer olyan család van, ahol vagy csak az apuka, vagy csak az anyuka nevel. Ez több mint félmillió gyereket jelent. Valahol nyolc- és kilencszázezer között van azoknak az embereknek a száma, akik akár gyerekként, akár szülőként élnek egyszülős családban. Az érintettek száma már egy sokkal nagyobb tömeg. Hiszen az egyszülős családok életében érintettek azok, akik különélő szülőként (jó esetben) kapcsolódnak a családokhoz. Érintettek azok, akik a család többi tagjaként kapcsolódnak. Például egy nagyszülőnek egészen más a feladata, a kapcsolódása egy családhoz akkor, hogyha hiányzik az egyik szülő. Nagyon gyakran kvázi egy másik szülő szerepét kell betöltenie. De azt gondolom, hogy ugyanígy érintettek azok, akik már felnőttek, de egyszülős családban nőttek fel. Az ő kapcsolódásuk ehhez a témához egy egész életre kihat.

Ha mindenkit beleszámolunk, akkor bizony itt több millió ember van, aki valamilyen formában érintett.

Milyen arányban nevelnek egyedül gyermeket férfiak és nők?

Közel kilencven százaléka ezeknek a szülőknek anyuka. De mivel nagyon nagy számokról beszélünk, a maradék tíz-tizenkét százalék is negyvenezer apukát jelent. Nagyon sokan vannak ők is. És itt nem csak a szülőkre kell gondolni. Nagyon sok olyan nagyszülő van, aki egyedül neveli az unokáját, ahol a szülők bármilyen oknál fogva kiestek a képből. De van olyan családunk is, ahol a dédszülő neveli egyedül a dédunokáját. Úgyhogy egy nagyon sokszínű és heterogén csapat a miénk.

Az egyedül maradt szülő mennyire tudja átvenni a másik szülő szerepét?

Ez benne van az első öt kérdésben, amit az ember feltesz, amikor egyedül marad. Megkérdezi magától, hogy hogyan lesz egyszerre apukája és anyukája a gyereknek. Részben az ember nem lehet anyukája és apukája is. A szülő vagy csak az anyuka, vagy csak az apuka. De egy csomó olyan funkció, feladat átkerül a szülőhöz, amit lehet, hogy nem szívesen csinál vagy amire nem is gondolt, hogy egyszer majd csinálnia kell. Az, hogy az ember megtanul reluxát szerelni nőként, mert vagy megcsinálja vagy nem működik, akkor az egy olyan feladat, amit egyszerűen fel kell vállalni. Láttunk apukákat is, akik tanulták, hogy hogyan kell befonni a kislányuk haját. Bizony, át kell venniük jó néhány feladatot, ami eredetileg nem hozzájuk tartozott.

El tud látni egy ember két szülőnyi munkát?

Muszáj neki. Vannak helyzetek, amikor nem az a kérdés, hogy meg tudom-e csinálni, hanem hogy van-e más választásom. Amikor valaki egyedül nevel, akkor nincs más választása. A gyereknek pont ugyanazok a szükségletei, igényei, legyen akárhány szülője. A gyereknek ugyanúgy ennie kell, iskolába kell járnia, játszani és tanulni kell vele, pláne a mostani időszakban. A gyereknek pont ugyanazt kell vagy kellene megkapnia, mintha két szülője lenne. Úgyhogy ilyenkor nem is az a kérdés, hogy meg tudjuk-e csinálni. Hanem van ez a feladat, menni kell és csinálni.

Meg vannak bélyegezve az egyedül nevelő szülők?

Nagyon sok szülő számol be arról, hogy valamilyen formában találkozik ezzel a fajta stigmatizálással. Aki egyedülálló szülő, ő valószínűleg valamit rosszul csinált, valamit elrontott, valamire nem volt alkalmas, lehet hallani olykor. Például ezeknek a családoknak az izolációjához ez elég gyakran hozzájárul. Előfordul egyedülálló szülőket kevésbé szívesen hívnak meg olyan programokra, amikre korábban, amikor még volt társuk, még szívesen meghívták. Ennek nagyon sok oka lehet, de bizony az izoláció egy nagyon nagy probléma az egyedül nevelő szülőknél. És a stigmatizáció sem ritka.

Sokszor nem is merik ezt felvállalni?

Előfordul. Többször találkoztam olyannal, ahol nem tudta a környezet, például a gyerek osztálytársai, vagy a gyerek osztálytársainak szülei, hogy elváltak a családban. Egyszer egy anyuka azt mondta, hogy ugye nem gondolom, hogy erről beszélni fog. Akkor már két vagy három éve külön éltek. Sokszor nehéz ezt bevallani. Ez elég furcsán hangozhat, de bizony tapasztalunk ilyet. Van, hogy tényleg hosszú idő után derül ki a környezet számára, hogy nem külföldön dolgozik csak az apuka, hanem ők már effektíve elváltak. De valahogyan ők ezt nem mondják ki. Nagyon nehéz bevallani, nem csak a környezetnek, hanem talán saját maguknak is, ha egy házasság már nem csak de facto, hanem de jure sem működik.

Milyen veszélyeknek vannak még kitéve hatványozottan?

Az elszegényedés mindenképpen egy nagyon fontos veszély. Két bevétel helyett egy lesz egy családban úgy, hogy a költségek igazából nem csökkennek, vagy nagyon kis mértékében. Hiszen egy lakást fenntartani pont ugyanannyiba kerül, a gyerekek költségei semmit nem változnak. Az igazi, nagy alapköltségek továbbra is ott maradnak a családban. A bevétel pedig általában a felére, vagy kevesebb mint a felére csökken. Ez egy nagyon komoly életszínvonal-romlást is jelent. Elvileg ott van a válás utáni tartásdíj, ami valamennyire segíthet vagy segíthetne, de nagyon sok gyerekhez ez soha nem érkezik meg. A gyerekek körülbelül negyede nem kapja meg azt a tartásdíjat, amit neki egyébként megítélt a bíróság. Amikor az egyszülős családok elszegényedéséről beszélünk, akkor ennek is elég komoly szerepe van benne.

A kormányzati támogatásoktól mennyire esik el, aki egyedül neveli a gyermekét?

Azok a kedvezmények, amiket a családok kaphatnak most, az egyszülős családok számára is elérhetőek. Nagyon fontos, hogy az egyszülős családok is tudják, hogy ha például lakásvásárlásban vagy lakásfelújításban gondolkodnak vagy az adókedvezményekről beszélünk, ezek mind olyan támogatások, amik az egyszülős családoknak is elérhetőek. Nagyon fontos, hogy ez ki legyen mondva. Én azért elég sokszor megkaptam az elmúlt jó néhány évben, hogy szerintem mi családok vagyunk-e egyáltalán. Persze, hogy családok vagyunk, mi mások lennénk?

Ki kérdezi meg?

Sok mindenki megkérdezte már, hogy egyébként mi családnak tartjuk-e magunkat vagy mi csak egy háztartás vagyunk. Természetesen mi nem csak egy háztartás vagyunk, hiszen ahol szülők gyereket nevelnek, az egy család. Nagyon fontos, hogy ki legyen mondva, mint ahogyan ki is van mondva, hogy amikor családtámogatásokról beszélünk, akkor az egyszülős családok is benne vannak ebben a körben. Ennek a deklarálása is egy nagyon fontos dolog.

Hogyan érintette a járványhelyzet a családokat?

Nagyon rosszul. Amikor azt látjuk, hogy a két szülővel élő családok is egyre fáradtabbak, egyre nehezebben tudják vinni a terheket. A bezártság pszichés terhét, a gyakorlati terhét annak, hogy a gyerekkel tanulni kell. Napi huszonnégy órában otthon vannak a gyerekek, foglalkozni, játszani kell velük, készülni kell az óráikra. Emellett persze dolgozni kell, kell vinni az életet. El lehet képzelni, hogy milyen az, amikor nem kettő, hanem egyetlen egy szülő csinálja ezt az egészet. Az egyszülős családban egyébként is két ember helyett dolgozik az az egy szál szülő. Most nem kettő, hanem nem tudom, hogy hány ember helyett kell dolgozniuk. Hiszen a tanárnői, a tanítónői, az óvónői és sok más szerepet is játszani kell. Nagyon fáradtak ezek a szülők. És nem csak fáradtak, hanem néha tényleg azt látom, hogy az energiáik végén vannak. Nem csak fizikailag, hanem mentálisan is.

Honnan kaphatnak segítséget?

Ez mindig egy nagyon fontos kérdés. Azt gondolom, hogy attól a hálótól, ami egy ember vagy egy család körül kiépül. A család hálója, a barátok hálója. Az a hálózat, amit az ember kiépít maga körül, hogy ha elromlik például a porszívó, akkor tudja, hogy hova menjen. Ha valamire szüksége van, akkor tudja, hogy hova nyúljon. Senkinek nincsen akkora szüksége ezekre a hálókra és erre a megtartó közegre, mint az egyszülős családoknak. Ahol szerencséjük van, ott vannak például nagyszülők, akik most már újra részei lehetnek az életnek. Az megint egy külön nehézség volt, hogy egy éve nem lehettek. Ahol szerencséjük van a családoknak, ott vannak családtagok és barátok. De nem minden családnál ez a helyzet. Vannak olyan családok, ahol fizikailag egyetlen egy szál szülő áll magában és próbálja vinni ezt az egészet. ott jön például az Egyszülős Központ. Hiszen a közösség az, ami egy ilyen nehéz helyzetben az embernek erőt tud adni. Amikor már nincs honnan saját magunkból erőt találni és már nincsen elég erőnk, hogy a saját hajunknál fogva kihúzzuk magunkat a nehézségből, akkor csak egy olyan támogató közeg tud segíteni, ahol meg lehet osztani ezeket a nehézségeket. Ahol azt lehet mondani, hogy én már nem bírom.

Kell valaki, aki azt mondja, hogy „én is így voltam a múlt héten, tudod, mit csináltam?”. És néha csak pont ez a mondat hiányzik, hogy az ember újra gurulni tudjon.

2018-ban nyílt meg Budapesten az Egyszülős Központ. Talán riporteri túlzás, de érkeznek olyanok hozzátok, akiknek ti vagytok az utolsó mentsvára?

Azt gondolom, hogy ez még csak nem is riporteri túlzás. Tényleg találkozunk nagyon sok olyan helyzettel, amikor már nincs hova továbbmenni. A mostani helyzetben azt látjuk, hogy ez néha a fizikai értelemben is igaz. Amikor azt írja nekünk egy család, egy szülő, hogy egyszerűen nem tudja, jövő héten miből vesznek ennivalót, akkor tényleg nem tud már hova fordulni. Szerencsére ilyenkor tudunk segíteni. Az elmúlt egy évben több mint tizenkét tonna élelmiszert juttattunk el adományként a családokhoz. Nagyon sok olyan visszajelzés jött, hogy ez megmentette őket a következő két-három hétre. Néha valóban ez a helyzet. De néha pedig valóban annyira rossz mentális helyzetbe kerül egy szülő, hogy úgy érzi, nincs tovább és nem tudja, hogyan tovább. Ilyenkor nagyon jó tudni, hogy van egy hely, ahová be lehet menni, ahol lehet segítséget kérni, ahol vannak más szülők, ahol van egy pszichológus, olyan szakemberek, akik segíteni tudnak. ott vagyunk mi, akik segíteni tudunk. 

Ez a fajta „tartozom valahová” érzés néha tényleg életmentő.

Hogyan kerültél kapcsolatba ezzel a problémával?

Én magam is egyedül neveltem a fiamat. Magam is megéltem azt, amikor ott álltam és úgy éreztem, hogy a világ legesleges-legutolsó és legesleges-legelhagyatottabb szülője vagyok. És fogalmam sincs, hogy mi lesz a gyerekemmel, fogalmam sincs, hogy mi lesz velem, és fogalmam sincs, hogy egyáltalán fel lehet-e rendesen nevelni egy gyereket egyedül. Ez egy nagyon magányos és nagyon szomorú állapot tud lenni akkor, amikor történik az emberrel. De igenis van kiút. Ez nem egy fátum. Az nem az ember végzete, hogy egyedül nevel. Ez egy élethelyzet, egy érzet, ami meg tud szűnni és javulni tud. De nagyon fontos, hogy ehhez kapjon kapaszkodókat. Akkor tud valaki valóban egészséges gyereket nevelni, ha ő eléggé meg tudja magát erősíteni. Ha ő képes arra, hogy ott lehessen a gyerekének. Úgyhogy amikor arról beszélünk, hogy hogyan lehet segíteni ezeket a családokat, akkor részben természetesen közvetlenül lehet a gyerekeket is. A szülőket is lehet közvetlenül, de amikor őket segítjük, azzal a gyerekeket is segítjük.

Ez prevenció is.

Ez mindenképpen prevenció. Nagyon fontos, hogy ez a félmillió gyerek, amikor felnő, ne szegénységre, rossz kapcsolatokra, pszichés nehézségekre legyen ítélve. Mert ez egyszerűen csak nem fair. Semelyik gyereknek nem jár, hogy tízévesen eldőljön, milyen lesz a felnőttkora. Ha most tudunk segíteni ezeknek a családoknak, akkor annak a több mint félmillió gyereknek is segítünk, aki majd amikor mi öregek leszünk vinni fogják azokat a dolgokat, amiket most mi viszünk.

Hogyan néz ki a központ fizikailag?

Egy gyönyörű hely. Most már tizenhatodik éve, hogy létrejött az Egyszülős Alapítvány. Tizenhat éve mondtam először, hogy kell egy olyan központ, egy olyan hely, ahová be lehet jönni az egyszülősöknek. Soha nem gondoltam, hogy ennyire gyönyörű lesz. Már abban sem voltam biztos, hogy meg fog valósulni. Akkor nagyon álomszerűnek tűnt, mert szinte senki sem beszélt az egyszülős családokról. Amikor elmentem TV- vagy rádióműsorokba úgy néztek rám, mintha valami szégyenletes dologról mesélnék. Ráadásul még azt is mondtam, hogy én csinálom. Nem is értették. Tehát álomszerű volt, hogy egyáltalán létrejöhet egy egyszülős központ. És ehhez képest is valami csodálatosan szép hely lett. Amikor belép az ember, egy olyan közösségi térbe lép, ami gyakorlatilag egy kávézó. Ahol lehet kávézni, lehet egy kicsit relaxálni. De van, aki egyszerűen csak bejön, leül és pihen egy kicsit. Mert pont csak az hiányzik neki, hogy tíz percet szusszanhasson. Természetesen van egy gyerekjátszóházunk, hiszen akárki jön hozzánk, mondjuk egy programra, fontos, hogy legyen hová tennie a gyereket. Egyszülősként ez egy sarkalatos kérdés. Van egy olyan rész, amit közösségi irodaként is tudnak használni. Lehet dolgozni, lehet tanulni. Van egy kis tárgyaló része. Ha valaki például kezdő vállalkozóként vagy bármilyen munkaügyben szeretne találkozni, akkor ott le lehet ülni, lehet dolgozni. Kis irodák vannak benne, ahol különböző konzultációkat tartunk. De az egész teret össze lehet nyitni hatalmas programoknak. Vannak gyerekprogramok, konferenciák, felnőttprogramok. Úgyhogy ez egy nagyon sokarcú, nagyon sokszínű hely. És egyszerűen csak jó ott lenni. Aki bejön hozzánk, valahogy mindig azt mondja, hogy nagyon jó az érzete az egésznek. Mi ott vagyunk most már 2018 óta, és még mindig nagyon jó oda belépni pár év után is.

Részben már kitértünk rá, de konkrétan milyen területeken tudtok segíteni?

Az elmúlt lassan három évben több mint hetvenféle szolgáltatásunk volt. Úgyhogy nagyon sok dolog van, amit csinálunk. Alapvetően hat nagy terület van, amivel foglalkozunk. Az első maga a krízisintervenció. Ez valamilyenfajta segítség a krízisben. Adott élethelyzettől függ, hogy kinek mit jelent a segítség. Valakinek jogi, valakinek pszichológusi, gyermekpszichológusi segítségre van szüksége. De van, akinek élelmiszerre, ruhára vagy tanszerre. Ez a fajta segítség akkor kell, amikor hirtelen megáll az élet és tovább kell lökni. A másik nagy terület a munkavállalás, hiszen az egyszülős családokban nincs olyan, hogy valaki most egy kicsit nem dolgozik. Muszáj dolgozni, mert másképp nem tud működni a család. Itt nem csak tanácsadásról és workshopokról van szó, hanem arról is, hogy konkrétan segítünk elhelyezkedni. Több mint százhúsz szülő volt az elmúlt másfél évben, akinek munkát is sikerült találni. Ezek nagyon fontos gyakorlati segítségek. A harmadik terület pont a közösséghez kapcsolódik. Olyan programok, rendezvények vannak, ahol felnőtt közösségben tudnak ezek a szülők találkozni. Ez sok minden lehet. A jógától kezdve, az élményfestésen keresztül egészen csak addig, hogy leülnek és beszélgetnek egymással különböző csoportokban. Most például van egy apacsoportunk, aminek nagyon örülök, mert az apukákat általában nehezebb szóra bírni ilyen értelemben. A negyedik ilyen terület a gyerekekhez kapcsolódik. Ők a főszereplői ennek az egésznek. Mindenféle gyerekprogram, táborok, nyaralások, korrepetálások, babaprogramok. Egészen a picitől mindenféle korosztálynak.

Ingyen?

Minden ingyenes nálunk. Tavaly voltak olyan napközis táboraink, ahol kértünk pénzt. Ott egy hét volt ezerötszáz forint. Inkább egy szimbolikus összeg volt. De, aki nagyon nem tudta kifizetni, annál eltekintettünk az ezerötszáz forinttól. Vannak olyan programjaink, ez legyen az ötödik terület, ami a szülőségről szól. Abban segít, hogy hogyan tudunk jó szülők maradni akkor is, ha egyedül maradunk. A hatodik terület, amit már említettél, a prevenció. Van családterápia, mediáció. De vannak olyan programjaink, amik a mozaikcsaládoknak szólnak. Amikor a két egyszülős családból lesz egy harmadik mozaikcsalád, az szintén nem egy könnyű élethelyzet. Egy kicsit nehezebb, mint egy normál házasság. Ezért is fontos, hogy ezek a családok kapjanak segítséget.

A mozaikcsalád is hordozza az egyszülősség jellemzőit?

Ez egy érdekes dolog, mert igen is, meg nem is. Az embernek már jó pár gyakorlati feladatot már nem egyedül kell megoldania. A reluxaszerelést vagy a hajfonást például már nem feltétlenül neki kell megcsinálnia. De vérszerinti szülőnek lenni egészen más döntési helyzeteket, másfajta felelősséget hordoz. Ezek egy szakszóval intakt két biológiai szülős családban máshogyan jelennek meg. Vannak dolgok, amik megmaradnak egy mozaikcsaládban az egyszülősségből.

A munkavállalást hogyan segítitek?

Van olyan segítség, ami abban segít, hogy hogyan kell megírni az önéletrajzot, hogyan kell felkészülni egy interjúra. Amikor arra volt szükség, angol nyelvi felkészítőt, társalgást tartottunk. Valakinek például pszichológiai segítségre van szüksége, neki javaslunk egy coach-ot vagy pszichológust, ha nincsen még olyan lelki állapotban, hogy ezt jól végig tudja vinni. Továbbá részei vagyunk a nemzetközi Incorpora Programnak. Itt konkrétan rengeteg céggel vagyunk kapcsolatban és amikor valahol üresedés van, összekötjük a hozzánk bejelentkező munkakeresőket az adódó munkalehetőségekkel. Az, hogy több mint százhúsz szülő talált munkát másfél év alatt, azt jelenti, hogy százhúsz családnak kicsit könnyebb lett az élete.

Kissé úgy hangzik, mintha olyan hely lenne, ahová bemegyek és minden problémámra megoldást kapok.

Bárcsak olyan lenne! Sajnos ez nem így van. Vannak olyan dolgok, amikben nagyon-nagyon nehezen tudunk segíteni vagy egyáltalán nem. Ilyen például a lakhatás. Azoknál a családoknál, ahol van lehetőség például a CSOK-ot vagy a lakásfelújítási támogatást igénybe venni, vagy ahol egyáltalán van lehetőség az önálló otthonra, jóval könnyebb a helyzet, mint azokban a családokban, ahol már az albérlet is nehézséget okoz. Amikor azt mondom, hogy az elszegényedés nagy probléma az egyszülősöknél, az azt jelenti, hogy az egyszülős családok több mint fele szegény. Náluk nagyon gyakran az a probléma, hogy hogyan tudnak albérletet találni, hogyan tudnak bekerülni egy anyaotthonba, hogyan tudok meghúzódni egy átmeneti helyen addig, amíg egy kicsit rendeződnek a dolgok. Nekik nagyon nehezen tudunk segítséget nyújtani. Mindig egyedi módon próbálunk segíteni, de sajnos nem mindig sikerül. Nagyon-nagyon örülnék, ha mindig mindent meg tudnánk oldani, de mi csak egy civil szervezet vagyunk, úgyhogy a saját kereteinken belül kell működnünk. De azt nagyon fontosnak gondolom, hogy ha valami gond van egy egyszülős családban, akkor nekünk az biztos, hogy feladat. Nekünk azzal dolgunk van. Nem mondhatjuk azt, hogy nekünk ehhez semmi közünk, és csak azzal foglalkozunk, hogy egy csoportba be tudjon ülni. Gyakorlatilag azért is volt itt az elmúlt három évben ilyen sokféle programunk, mert ha bejön a szülőktől valamilyen igény, valamilyen megkeresés, akkor arra mi azonnal elkezdünk valahogyan reagálni. Elkezdjük megnézni, hogy tudunk-e vele valamit csinálni. Ha igen, akkor mit, hogyan tudjuk ezt megoldani. Ha van rá lehetőségünk, akkor megyünk és csináljuk. Az egyik ilyen nagy terület a sérült gyereket egyedül nevelő szülők és a sérült gyereket nevelő egyszülős családok. Amikor megnyitott a központ, nem voltak speciális programjaink nekik. Menet közben derült ki, hogy ők mennyivel nehezebb helyzetben vannak, mint egy átlagos egyszülős család. Gyakorlatilag most már több olyan programunk is van, ami kifejezetten nekik szól.

Mekkora stáb tudja működtetni a központot?

Tizenketten dolgozunk bent a központban, de több mint nyolcvan olyan önkéntesünk van, akik ezek közül a programok közül nagyon sokat visznek. Ha ezt összeadjuk, már majdnem százan vagyunk. Ami elég nagy, lassan középvállalat leszünk. Nagyon fontos, hogy ennyi önkéntes van. Soha nem szoktunk önkénteseket toborozni. Az önkéntesek valahogy mindig megérzik azt, amikor szükség van rájuk és jönnek, hozzák a tudásukat, a figyelmüket. Ezt tényleg nagyon jó dolog megélni.

Olyan családok kerestek már meg titeket, ahol két szülő van ugyan, de segítségre szorultak?

Igen. Vannak olyan családok, ahol felmerült például a válás kérdése. Nem ritkán eljönnek hozzánk, hogy részben ezt hogyan vezényeljék le, hogyan mondják el a gyereknek, hogyan készüljenek fel erre az élethelyzetre, mi lenne a gyerek szempontjából a legjobb megoldás. Ebben a fázisban már meg szoktak minket keresni. Ők nem egyszülősök, de azt gondolom, nagyon fontos, hogy segítséget nyújtsunk nekik. Hiszen az, hogy majd milyen lesz az ő egyszülős életük, az leginkább attól függ, hogy milyen a mostani kétszülős életük.

Mi a legfontosabb, amit kínáltok?

Talán a legfontosabb három dolog, amit kínálunk, részben a segítség és támogatás, ha ez lehet egy szó. A másik a közösség, a harmadik pedig talán a láthatóság. Van háromszázezer család az országban, de soha nem beszélünk róluk. Soha nem vesszük észre, hogy ők ott vannak. Ez nagyon beszédes. Miért ilyen láthatatlanok ezek a családok, miért nem tudunk róluk? Miért nem tudjuk azt, még ha a szomszédjaink is, hogy mi a problémájuk, milyen gondokkal küzdenek, mivel tudnánk segíteni nekik? Ennek a láthatóságnak a folyamatos erősítése egy olyan dolog, ami legalább olyan fontos, mint az első kettő. Ha egy olyan társadalomban élnek, ahol észreveszik őket, gondolnak rájuk, gondoskodnak róluk, akkor az mindenképpen egy jobb életminőséget is jelent. Vannak élethelyzetek, amikor egész egyszerűen nem tudnak külső segítség nélkül egyről a kettőre jutni. Amikor az embernek azt mondják, hogy emeljen fel egy száz kilós ládát, nem fogja tudni felemelni, bármilyen okos, ügyes. Azért van neki két füle, mert két ember tudja csak felemelni. Az egyszülősségben is vannak feladatok, amiket az ember úgy visz, mintha ott sem lennének. Megoldja, csinálja, viszi tovább. De néha vannak helyzetek, amikor fizikailag nem lehet. Akkor bizony muszáj segítséget kérni. Ami nem egy könnyű dolog. Azt hiszem, hogy segítséget kérni mindig nehéz.  

Nyílt már vidéki központ is?

Van tizenegy olyan város, ahol vannak közösségeink, klubjaink. Ami nem azt jelenti, hogy egy ugyanilyen intézmény épült, de valóban van egy közösség. Nem csak Magyarországon van ilyen, Erdélyben két klubunk van, Csíkszeredán és Székelyudvarhelyen. Nagyon szeretnénk, hogy legalább minden megyében legyen egy ilyen egyszülős közösség. Azt is nagyon szeretnénk, ha az összes környező magyarlakta közösségekben is létre tudna jönni egy egyszülős központ vagy klub. Hiszen vannak dolgok, amiket lehet kérni és meg is lehet kapni messziről is. Amikor az ember elmegy táborozni, akkor mindegy, hogy Budapestről indul vagy Békéscsabáról. Online tanácsadásra is be lehet jelentkezni bárhonnan. De amikor arról van szó, hogy odamenne valakihez, hogy menjenek el együtt a hétvégén, mert olyan jó lenne kicsit közösségben lenni, azt csak helyben lehet megoldani. Azt gondolom, hogy ezeknek a közösségeknek ez a legnagyobb ereje.

Az interjút készítette: Papp Ferenc

Portréfotó: Földházi Árpád, mandiner.hu

Ahogy a cím, úgy a videó is iróniát tartalmaz. Bizonyára futottunk már bele olyan Instagram profilba, ami alapján egy tökéletes áloméletet élő karaktert ismerhettünk meg. Persze csak addig, amíg rá nem jövünk, hogy a luxus autók lízingeltek, és a profil tulajdonosa pedig nem más, mint egy egyszerű MLM ügynök.

Két fél uralja a magyar utakat, és mindegyik csak a másikra mutogat: a másik a „hülye”, veszélyesen vezet, nincs tekintettel másokra, az autósok életveszélyesen haladnak el a biciklisek mellett, a biciklisek nem tartják be a KRESZ-t, sőt, nem is használják a bicikliutat.

Az interneten vannak külön biciklis Youtube csatornák, melyekben a videós, mint egy oktató és önkéntes rendőr, mindenkit meg akar leckéztetni. De ennek nagyja inkább csak arról szól, hogy kisebb szabálysértéseket rögzítenek, amelyek a mindennapi közlekedés velejárói, például, hogy nem adom meg az elsőbbséget a zebrán. De az interneten találhatók megrázó balesetek is.

Nem csak a fővárosban van közöttük ellentét

Az új városvezetés a budapesti közlekedést megpróbálta átalakítani. A fővárosban tömegközlekedést preferálóként nem tudom megítélni, a biciklisek számára pozitív vagy negatív hozadékai voltak-e az átalakításoknak. Azt viszont bizton merem állítani, hogy a biciklisek és autósok konfliktusai vidéken is élesek.

Amit én tapasztaltam, az az, hogy a biciklisek tényleg nem tartják be a KRESZ szabályait. Ami pedig nagyobb baj, hogy nem használják sokan a bicikliutat. Viszont akkor felmerül a kérdés, hogy minek építette oda az önkormányzat? Kecskeméten viszonylag sok helyen van kerékpárút, kevesebb is a konfliktus, azonban egyes biciklisek fővárosiakhoz hasonlóan egyáltalán nem használják. De emellett azt is sokszor tapasztaltam, hogy a kerékpárosok nem lehúzódva, hanem jóformán az út közepén haladnak.

A fővárosban a probléma forrása

Budapesten a probléma ott kezdődik, hogy a várost nem a kerékpárosokra tervezték, az utak és a járdák túl keskenyek, így az autóutakra terelték a bicikliseket. További hely pedig nincs, hogy külön kerékpárutat csináljanak. A másik megoldás az lenne, hogy a kerékpárosok közlekedjenek a járdán, de ott meg a gyalogosokat zavarnák.

Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy a rendes autóúton nem oldható meg, hogy azt egyszerre mindkét fél használja. Miért? Azért, mert Magyarországon egy forgalmi sáv minimum 3 méter széles lehet. Manapság az autókat 2 méter szélesre tervezik, viszont egy biciklis nem egyenesen halad, néha kitér. Vagyis a biciklis menet közben szlalomozik, nem teljesen egyenesen megy. Ehhez a szlalomozó mozgáshoz neki kb.1 méter kell az útból. Oké, az autó 2 méter széles, a kerékpárosnak pedig 1 méter helyre van szüksége, mi itt a probléma? Például az, hogy így nem lehet előzni.

Egy kerékpárost ugyanis minimum 1 méter távolsággal (városon kívül 1,5 méter távolsággal) kell megelőzni. Ez jelenti a biciklisekre a legnagyobb veszélyt, benne van a pakliban, hogy az autó mellett haladó biciklis elesik. De egyébként az autó vonószele is beránthatja.

Szabályosan előzni maximum csak akkor tud, ha az autós igénybe veszi a szembejövő sávot...

Azonban a budapesti utakon ezt sokszor nem lehet kivitelezni, mert például középen villamos sín van, amelyet az autósok nem használhatnak. De, ha nincs is villamosvágány középen, akkor is olyannyira forgalmasak az utak, hogy a szembejövő autók miatt előzni ebben az esetben is lehetetlen. Na, itt kezdődik a probléma!

Jobban kell egymásra figyelni!

Tudom, hogy ez így közhelyesen hangzik, de nagyon is igaz! A KRESZ-nek van egy fontos szabálya!:Mindig arra kell törekedni, hogy elhárítsuk a balesetet, azaz, ha a másik szabálytalankodik is, én, mint a forgalomban résztvevő, ebbe nem nyugodhatok bele, és nem kényszeríthetem ki a balesetet, ha a saját manőveremmel el tudnám hárítani.

Erre az ide kattintva elérhető videóbeli eset az egyik konkrét példa, amikor a biciklis és a buszos is egyszerre, egymás mellett, a buszsávban nyomorogva akarnak haladni. A buszosnak ilyenkor a biciklis mögött haladva, fékezve kéne mennie. Előzéskor pedig jó nagy ívben kikerülve kell mellette elhaladnia. Azonban

a BKK közleménye szerint csak minden ezeregyszázadik baleset történik a kerékpárosokkal közösen használt buszsávokban.

A legveszélyesebb az, amikor a kerékpárosok a zebrán nem áttolják a biciklit, hanem inkább lendületből áthajtanak rajta. Ez történt a második videón látható esetben is. Kétségtelenül hibázott az autós is, mivel nagy sebeséggel kanyarodott, ráadásul ilyenkor meg kell győződnie róla, hogy nem akar-e valaki átmenni a zebrán. Érdekes módon viszonylag későn vette észre, hogy elütött egy biciklist. De a biciklis szintén szabálytalan volt: a  KRESZ előírja, hogy ilyenkor le kell szállni a kerékpárról és át kell tolni a zebrán. A biciklis nem számolt azzal, hogy a kanyar miatt az autós nehezebben tud tájékozódni, az oldalról jövők, neki holttérben vannak, így őt csak túl későn láthatta meg.

Látható, hogy egy olyan vitával állunk szemben, melyben nincs nyertes és vesztes, egyik félnek sincs mindig igaza. Az egymásra való odafigyelés egy, a fölényeskedés és vita felett álló dolgot eredményez: a közlekedők biztonságát.

Néhány dolog értéke csak akkor tűnik fel ha már maga a dolog nincs. Sok mindenre igaz ez, az élet bármelyik területére kivetíthető. Én pont az elmúlt hetekben kaptam egy nagy leckét, mennyire igaz is ez a gondolat. Ma már alig teszünk két lépést valamelyik kütyünk nélkül, így eléggé szíven ütött amikor a laptopom lehalt. A helyzet nem túl drámai, de érdekes volt megtapasztalni milyen is egy hét laptop nélkül 2021-ben.

Először is fontosnak tartom, hogy beszéljünk a kiváltságos helyzetről amiben élünk. Bár sokunk számára a számítógép birtoklása és használata teljesen természetes, nem mindenki ennyire szerencsés.

Ez a szám megdöbbentő lehet, hiszen a körülöttünk élők többsége munkájához vagy tanulmányaihoz használ számítógépet, és nekünk is a mindennapjaink részévé vált. Ha csak a fejlett országokat figyeljük meg, ott azért jobb a helyzet: a családok 80%-a birtokol legalább egy számítógépet.

Nálunk is kiskorom óta a mindennapok részévé vált a technika. A kortársaimhoz képest viszonylag későn, 11 éves koromban kaptam meg az első telefonom. A kis kinyithatós Nokia volt az egyik legszebb karácsonyi ajándékom: azt az izgalmat nehezen lehetett volna felülmúlni. Az osztályban ekkor már szinte mindenkinek volt valamilyen készüléke, így talán érthető volt a boldogság. Végre lehetett játszani, sms-ezni, és anyukámék is kaptak egy új eszközt aminek elvételével lehetett „fenyegetni”. 

 Az első laptop is kicsivel később érkezett hozzám mint az osztálytársaimhoz: az érettségi után, a ballagási pénzemből vásároltam magamnak. A szabadság első jele volt ez, hiszen addig az otthoni PC-t, vagy anyukám laptopját használhattam csak. Nem csak új városba költöztem és elkezdtem az egyetemet, de végre korlátok nélkül netezhettem, ami ma már természetes, de régebben az egyik legizgalmasabb dolognak számított.

 Mára szinte összenőttem a laptopommal: ébredéstől elalvásig dolgozik. A home office és a jelenlegi helyzet még szorosabbra fűzte a „kapcsolatot”, alig van olyan nap amikor ne használnám a gépem. Az a típus vagyok, aki magával viszi a laptopját mindenhova. Legyen szó munkáról, főzésről, takarításról, edzésről, vagy bármilyen egyéb ház körüli elfoglaltságról: a gépem követi minden lépésem.

Ezen a ponton jött el a sokk amikor egyik reggel bármivel is próbálkoztam, nem tudtam bekapcsolni a drágát. Pánik, telefonhívások, szervíz. Meg lehet javítani? Drága lesz? Hála az égnek nem veszett el semmilyen adat, de nincs gép egy hétig. Mit tehet az ember ilyenkor? Nyilván nem sok mindent, hiszen újat venni nem szükséges, meg lehet várni azt az egy hetet, nem nagy dolog. Az okostelefonok világában amúgy sem leszek elveszve.

A kezdeti pánik után az első nap egész nyugis volt. Nem gondoltam túl sokat a gépre, egyszerű lesz ez, gondoltam. A második nap kellett szembesíteni a főniket, hogy én most egy hétig gép nélkül vagyok, az instant lemaradás garantált. Nem tudtam haladni semmivel amivel szerettem volna, nem volt hozzáférésem a gépemen tárolt fájlokhoz, az egész kezdett kaotikus lenni.

A napirend felborult, a produktivitásom közel sem volt hasonlítható a normális szinthez. A telefonom vált a szórakoztatás szinte egyetlen formájává, így kezdte átvenni az uralmat.

A negyedik napon jött el az a pont amikor átfordult nálam az egész.

Rájöttem, hogy ez a technikai függés nem jó nekem, egy kicsit vissza kell venni. Szinte erőszakkal kellett rávennem magam, hogy elkezdjek egy könyvet vagy, hogy eltöltsek egy kis időt teljes csendben. Nagyon régen volt olyan, hogy zene, sorozat vagy bármilyen háttérzaj nélkül töltöttem volna napjaim.

Nem mondom, hogy egyszerű volt és azt sem, hogy innentől ez válik majd a napi normalitássá.

A hét letelte után a felhalmozódott munka és teendő árnyékot vetett a nagy örömre, de az újbóli egyesülés azért megnyugtató volt. Ha röviden kellene leírnom ezt az időszakot, akkor a FOMO (fear of missing out) kifejezést használnám.

Féltem, hogy lemaradok, hogy kimaradok valamiből.

Összességében úgy látom nagyon jót tett nekem ez a kis szünet, mert tényleg egészségtelen az a technikai függőség amiben élünk. Nem állítom, hogy innentől forradalmi változásokat vezetek majd be, viszont a heti egy laptop mentes nap garantált. Jobban alszom, és jobban is érzem magam utána. Van élet tehát a laptop előtt és után is, de az biztos, hogy innentől jobban fogom értékelni azt a technológiai fejlettséget amiben élek.

A német sajtó Petry Zsoltot elítélő véleményei alatti véleményekből szemlézünk. Ha egy átlagos kommentelő így látja 2021-ben, képzeljük el, hogy izzad annak a homloka, aki alternatív valóságot akar itthon eladni!

A valóságot pedig érdemes ismerni, ha az ember ki akarja énekelni a nyugatiak zsebéből az eurót.

A németek (tisztelet az egy-két kivételnek) mindig is alsóbbrendűként kezelték a magyart.

Én is tapasztaltam, hogy az északi szidja a háta mögött a délit, szidják együtt az osszit, az meg a bundeszokat.
Ha meg összeborulnak, akkor együtt szidják a náluk ügyesebb, okosabb, tanultabb, fiatalabb, esetleg nő, német állampolgár, németül jobban tudó törököt!

A lényeg, hogy valakit mindig taposni köll, hogy különbnek érezhessék maguk. Egész halkan mondtam csak.

Én kint élhettem német nyelvterületen, majd húsz évet.
Sokféle helyzetbe kerültem, de általában azt tapasztaltam, hogy mindig kell valaki nekik, akit megszólnak, lenéznek.
Nem függött az iskolai végzettségtől.
Kétféle ember van, vagy meg akarja érteni, amit szeretnél mondani, vagy magyarázhatod ékes nyelven, akkor is 'süket' marad.
Petry esete is ilyen.
Nem akarják -a német sajtó közvetítése alapján- megérteni.
Schlusspass.

Én mindig azt játszom németek között, hogy két szinttel rosszabbul tudok, mint ahogy valójában.
Így nyugodtan beszélnek előttem, úgysem értem.
Persze engem is kibeszéltek a jelenlétemben, amit szintén nem értettem.
Innen a tapasztalat.

Cancel culture. Ha a mainstream véleménnyel (hangos kisebbség) bármennyire is szembe mersz menni és hangot adsz a saját véleményednek (csendes többség), akkor jelentenek, tiltanak, törölnek, kirugnak, tönkre tesznek, ellehetelenítenek... árulja már el nekem valaki, hogy mi a faxomban különbözik ez a legsötétebb kommunista időktől? Aki még mindig ott tart, hogy védi azokat akik beállnak ebbe a liberális őrületbe és támogatják a sajtó meghágását, a cenzúrát, emberek törlését, a cancel cultrure-t,

Nézzünk magunkba. Magyarok közt ugyanez megy. Baloldal, jobboldal, minden oldal utálja és szidja a többit. "Pesti" a vidékit, honiak az erdélyieket és viszont. Frusztráltság, düh, acsargás, szinte mindenki stresszes. Büntetőfékezések, mert a másik "lassan megy" (ehhez elég betartani a sebességhatárt!), mert bevágott elé a rohadék (szabályos sávváltással), végigkarcolja a másik autóját (mert oda parkolt, ahol ő szokott amúgy), az oltást kérő tanárok lusták és nem dolgoznak, az ellenzék húzásait bíráló hozzászóló az nerlovag és Orbán hátsóját nyalja, a kormányt bíráló az dékás stb. stb. stb.

A németeknél annyi változott, hogy húsz évvel ezelőtt még kevésbé érezték nyűgnek a (jóval kevesebb) bevándorlót és vendégmunkást. A legfőbb bajuk az volt, hogy márkáról euróra váltva megugrottak az árak, mert a kereskedők fölfelé kerekítettek az átálláskor. Meg ehhez hasonló hétköznapi bosszúságok.

Remélem Mo. és Közép Európa intakt marad ettől a nyomorúságtól. Sokat beszélgettem a lányom egy osztálytársával aki Németországban dolgozik,

A menekültek megemlítése nem lehetséges, max. ha magyarok vannak együtt de inkább mindenki tartja a pofáját mert bármikor felmondhatnak. Még három évet akar lenyomni, nagyon haza akart jönni.

Felháborító, ha valakit a mienkkel megegyező álláspontja miatt ér sérelem, de az teljesen természetes, ha az ellentétes gondolat képviselője jár így? Mi történt a Hertha Berlin és a Spíler TV háza táján, és miért elszomorító, hogy még napjainkban is a véleménynyilvánítás szabadsága csak egy papíron jól hangzó idea? Véleménycikk következik Petry Zsolt és Hrutka János ügyéről!

Ma jelent meg a hír, hogy Petry Zsolt kapusedzőt menesztette a Hertha Berlin azt követően, hogy hétfő reggel a Magyar Nemzet interjút közölt vele, melyben a 2015 óta a Hertha csapatánál dolgozó edző kifejtette véleményét többek között Gulácsi Péter szivárványcsaládokról szóló bejegyzéséről, illetve az Európába érkező bevándorlók kérdéséről.

Ha valaki esetleg nem követte volna figyelemmel, a történet maga a labdarúgó-válogatottunk (és amúgy a Bundesliga egyik legkiválóbb kapusának) bejegyzésével indul, aki még február 23-án posztolt arról, hogy több mint 14 éve külföldön él, rendkívül különböző egyéneket ismert meg ez idő alatt, így szerinte minden embernek joga van az egyenlőséghez, a gyerekeknek pedig joguk van boldog családhoz, legyen az bármilyen nemű, színű vagy vallású. A bejegyzés persze nagy sajtóvisszhangot váltott ki, az 56 ezer reakción és a 16 ezer hozzászóláson túl komoly polémiát okozva Magyarországon a politikai paletta különböző oldalain helyezkedő közszereplők és véleményformálók között is.

Nyilván sokféle érzést generálhat egy ilyen bejegyzés, de az nem is kérdés, hogy Gulácsinak teljes jogában állt véleményt formálni a témában. Aki egyetért vele tegye, aki nem, vitatkozzon az állásponttal! Nincs ezzel semmilyen probléma.

Valamilyen formában utóbbit teszi Petry Zsolt kapusedző is a nemrég megjelent cikkben, mely során azt mondja, hogy bár a „véleménynyilvánítás morálisan nem támadható”, Péter pedig nem tett mást, „mint kiállt az elvei mellett”, ő mégis úgy látja, hogy sportolóként Gulácsinak inkább a futballra kellene koncentrálnia közéleti és társadalompolitikai kérdések helyett. Szerinte jobb ilyen ügyekben ugyanis csendben maradni, mivel a kapus most az indulatokat kavarta fel, egy-egy politikai megnyilvánulás pedig klasszis sportolóként csak ellenségeket generálhat. Ez az álláspont („Csináld a dolgot, ne foglalkozz mással, különösen ne politikával!”) amúgy valóban egy sikeres stratégia is lehet (Petry ha ezt követi, jelenleg is a Hertha alkalmazottja), de érezhető egy logikai csapda a mondandójában, hisz kapusedzőként maga Petry Zsolt is foglalkozhatna az edzésekkel, ehelyett inkább Gulácsi véleményét kommentálja, aztán arról értekezik a Magyar Nemzetnek, hogy szerinte Európa bevándorláspolitikája az erkölcsi leépülést eredményezi, illetve a liberálisok mindenkit megbélyegeznek saját véleménye miatt. De ugyanoda lyukadunk ki: ahogy Gulácsinak, úgy Petrynek is teljes jogában állt véleményt formálnia az általa lényegesnek tartott ügyekben. Aki egyetért vele, tegye, aki nem, vitatkozzon az állásponttal!

A Hertha nem sokat vitatkozott, kirúgta viszont a kapusedzőt. A klub közleménye sok tekintetben ellentmondásos, hisz egyrészt kijelentik, hogy Petry „nyitott, toleráns, segítőkész ember” volt, továbbá hogy „soha nem viselkedett homofób vagy idegengyűlölő módon”, ám azt is szóvá teszik, hogy a Hertha elkötelezett a sokszínűség és a tolerancia mellett, Petry pedig ezt nem képviselte a klub alkalmazottjaként.

Látva ezt a közleményt egyrészt felmerül egy alapkérdés: hogyan lehet egy klub a tolerancia és a sokszínűség pártolója, ha közben egyszerűen meneszt valakit, aki másképp gondolkodik bizonyos kérdésekben?

Ennél is fontosabb azonban, hogy Petry az interjúban miről és mit mondott. Az amúgy sok más kérdést is érintő interjúban ugyanis Petry arról beszél, hogy miért nem ért egyet az európai bevándorláspolitikával általában, ám ennek köze nincs a futballhoz. A csapat részéről való felháborodás érthető volna, ha Petry arról nyilatkozna, hogy szerinte homoszexuális játékosoknak nincs mit keresniük a pályán, esetleg nem támogatja azt, hogy bevándorlók futballozzanak a Herthában. Mindez gyakorlati célokkal és eredményekkel bíró álláspont lenne, amely akár a szakmai hozzáállását is befolyásolná, így viszont csak egy véleményről van szó, amihez – mint már említésre került – teljes joga van.

De azért Hrutka menjen, ugye?

A cikk ezen pontján olvasóinkban teljesen jogosan merülhet fel a kérdés, hogy mi is a különbség a Hrutka Jánossal történtek és Petry Zsolt menesztése között (Hrutkát a Spíler TV azt követően rúgta ki, hogy a szakkommentátor véleményezte Gulácsi posztját, csak épp támogatva azt). Egyelőre úgy tűnik, hogy semmi, azt kivéve, hogy a Hertha nyíltan felvállalta, nem sportszakmai okok miatt menesztette Petryt, miközben a Spíler TV csak egy nagyon általános közleményben reagálta le az ügyet, mondván „a téves feltételezésekkel szemben az igazság az, hogy a közeljövőben új szakértőket köszönthetnek a képernyőn a sportcsatorna nézői”. Persze nagyon gyanús a menesztés időpontja, beszédes Hrutka búcsúja, illetve szakmailag nem túl logikus, hogy miért akarna egy sportcsatorna új szakértőket a szezon jócskán második felében. Maga Szöllősi György, a Magyar Sportújságírók Szövetségének (MSÚSZ) elnökének megnyilatkozása is utal arra, hogy nagyon is létezhet kapcsolat a menesztés és a véleménynyilvánítás között mind Hrutka, mind pedig Lukács Viktor esetében (Lukács Viktor szintén mostanság távozott az M4-től, miután lájkolta Gulácsi bejegyzését), ám ez az MSÚSZ elnök szerint nem feltétlenül különleges eset, hisz a hazai és nemzetközi gyakorlatban is gyakori, hogy szerződésben rögzítik azt, hogy a sportmédia szereplői nem nyilváníthatnak olyan politikai véleményt, „ami ütközik az adott médiavállalat üzleti érdekeivel, különös tekintettel egyes szélsőséges nézetek hangoztatására.”

Épp ez a baj! A különböző orgánumokból tájékozódva nem ismerhetjük ugyanis sem Petry Zsolt, sem Hrutka János, sem pedig Lukács Viktor szerződésének pontjait, és egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy ezekben szerepel politikai megnyilvánulásokkal kapcsolatos kitétel. Jogilag tehát védve vagyunk, emberileg azonban korántsem. Két fontos szempont is felmerül ugyanis: egyrészt az, hogy a jelen ügy kontextusa nem tartozik a „szélsőséges nézetek hangoztatása” közé, amit Szöllősi György említ. A szivárványcsaládok helyzete, továbbá a bevándorláspolitika kérdése valóban nagyon aktuális és megosztó témák, viszont nem olyan kérdések, ahol az egyik nézőpont startból nem vehető számításba, azt pedig mindenféleképpen meg kell semmisíteni. Másrészt nagy hiba az embereket kategóriákba sorolni, hivatásuk alapján beskatulyázni és elvenni tőlük a véleménynyilvánítás jogát: ő focista, ő kapusedző, ő szakkommentátor, így semmiképp ne szólaljon meg bizonyos témákban oly módon, amely a munkaadójának álláspontjától különbözik.

Merthogy valójában Gulácsi Péterről, Petry Zsoltról, Hrutka Jánosról és Lukács Viktorról beszélünk, akik gondolkodni képes, a világról eltérő képet alkotó egyének, s csak ezt követően focisták, kapusedzők és kommentátorok.

Huszonéves fiatalként sokszor olvashattam és hallhattam arról, hogy emberek mindent elvesztettek saját nézeteik miatt. Naivan le is vontam a konklúziót: ez csak a múlt! Mégis azt látom, hogy a gyakorlatban a jelen is. Nem szerencsés a szabad véleménynyilvánítás mellett érvelni úgy, hogy csak a saját percepcióinkhoz hasonló vagy azzal megegyező nézeteket fogadunk el. Mások véleményét elfogadni, sőt, egyáltalán meghallgatni sokszor annyira gyötrelmes és dühítő. De épp ez a kulcs: ennek meg nem értését tükrözi, hogy a konzervatívok szerint mindenki más abnormalitást hirdet, míg a progresszívek álláspontja alapján az intolerancia és a maradiság csak úgy küzdhető le, ha elpusztítjuk azt. Pedig nem olyan rossz más álláspontját valóban meghallgatni. Igen, fáj, de érdemes!  

Kiemelt fotó: Getty Images

Március harmincegyedikén, egy napsütéses szerdai napon huszonnyolc, magát függetlenként definiáló sajtó orgánum útnak indított egy nyílt levelet, kis országunk prominens döntéshozóinak címezve.

A szerelmetes levélben az állt, hogy eme huszonnyolc szerkesztőség azt kéri a kormány arra illetékes tagjaitól, hogy tegyék elérhetővé a transzparens tájékoztatás lehetőségét, vagyis: engedtessék meg a sajtónak a covid-osztályokon forgatni, az frontvonalban harcoló ápolók és orvosok szabadon nyilatkozhassanak a kórházban dúló siralmas állapotokról, illetve az operatív törzs nyújtson 0-24-ben valódi tájékoztatást a sajtó képviselőinek.

Mindezt azzal indokolják, hogy a koronavírus fenyegető, halálos mivolta a kórházak berkein belül figyelhető meg leginkább,amelyet most nem tudnak teljes, nyers valójában a publikum szeme elé tárni, mert a sajtó munkatársai nem tehetik be lábikrájukat a küzdelmes csatatérre, hogy onnan tájékoztassák a népet. Ennek az el nem ért információnak a hiánya pedig azt a hamis képzetet kelti a magyar lakosságban, hogy a vírus nem is oly veszélyes, mint azt egyesek hinni vélik, ezért nem tartják be a járványügyi intézkedéseket, amely még több megbetegedéshez, vagyis a járvány súlyosbodásához vezet.

Talán én gondolom rosszul, de bevallom őszintén, én eddig abban a hitben éltem, hogy

a sajtó kizárólagos feladata az állampolgárok tájékoztatása, nem pedig a nevelése.

Megütközve és kissé felháborodva állok ezen gondolat előtt, miszerint a független magyar sajtó munkatársainak meggyőződése az, hogy munkaköri leírásukban foglaltatik a járvány legtorokszorítóbb rémképeivel riogatni a lakosságot, ezzel érvén el azt, hogy komolyan vegyék a védekezést. Mikor avanzsálódtam taknyos kölyökké, akit a szenes ember eljöttével riogatnak a felnőttek, ha nem viselkedik jól?

A levelet fogalmazó s útjára indító huszonnyolc szerkesztőség összes tagjához intézem kérdésem:

tényleg azt gondoljuk, hogy a hiteles, transzparens tájékoztatás legfontosabb hiányzó eleme a lélegeztetőgépen haldokló emberek látványa?

Őszintén esküdni mernénk rá, hogy ezen kívánalmunknak az égegyadta világon semmi köze a pánikkeltéshez és a kattintásvadászathoz? Mióta elengedhetetlen feltétele a tájékoztatásnak az emberi szenvedés naturalisztikus megjelenítése? Mióta dolga egy újságírónak meggyőzni az olvasóit bármiről?

Igen komoly indulatokat képes korbácsolni elmémben az a mentalitás, miszerint mivel nem tartunk eléggé a covid-tól, a helyzet orvoslásához egy az utolsó hörgéssel a halálba induló betegek rémisztő látványa szükségeltetik.

Ezt nevezzük professzionális újságírói munkának, amikor gyakorlatilag a levél fabrikálói által is el van ismerve, hogy a félelemkeltés a cél?

Mit szeretnénk, hogy még bőszebben lehessen szidalmazni egymást?

Az esztelen korlátozások tűrhetetlen terhe alatt roskadozó tömeg, akikkel érdekes módon senki sem szolidarít, most majd felelőssé tehető az összes, fotón és videón elénk tárt szenvedésért. Nem ágyazódott bele így is bőven eléggé az átlag polgár elméjébe, hogy a korlátozások ellen ágálni, a megmentett emberi életeken kívül más szempontokat is figyelembe venni felelőtlen, egyenesen gyilkos magatartás?

Mit szeretnénk, hogy még mélyebbre lehessen taposni azokat, akiknek egy hajszálon függ a megélhetésük, akiknek egy élet munkája csúszik ki menthetetlenül a kezükből, és akik egyre nehezebben tudnak megbirkózni az izoláltság okozta mentális teherrel?

Szeretnénk elérni, hogy a szilárdnak vélt erkölcsi felsőbbrendűség birtokában az ország egyik fele úton-útfélen gyilkosnak nevezze a másikat?