Reaktor

Ezért rossz az Uniós Covid-igazolvány
Ezért rossz az Uniós Covid-igazolvány

h_51679807-1160x772.jpg

Korábbi cikkemben már írtam részletesen arról, hogy miért rossz általánosságban a vakcinaigazolvány ötlete, érvelve többek között egészségügyi és morális szempontokkal. A hasonló kezdeményezések azonban világszerte megjelentek, július elsejétől pedig az Uniós Covid-igazolvány is elérhetővé vált. 10 nap után viszont az első tagállam már szembement a kezdeményezés alapjaival, mások a várt enyhítés helyett szigorítottak, a keleti vakcinával oltottak, illetve a tünetmentesen átesettek – majd antitestekkel rendelkezők – pedig lemaradtak a kedvezményekről. Mindeközben az Uniós Covid-igazolvány ötlete teljesen figyelmen kívül hagyja a legfontosabb tényezőt, a járványhelyzetet magát, illetve nem is ad valós biztonságot az utazók számára.

Mert a koncepció egésze rossz

Az Uniós Covid-igazolvány egy cinikus kezdeményezés, amely azt az üzenetet próbálja átadni, hogy általa visszatérünk a normalitáshoz, illetve újra szabaddá válik az Európán belüli utazás. Ez a nézet azonban téves, hisz a Schengeni egyezmény részben épp a belső határőrizet megszüntetését jelenti: az Egyezmény által nem csak arról van szó, hogy alapvetően nem kerül ellenőrzésre semmilyen egészségügyi dokumentum, hanem arról is, hogy a gyakorlatban még a személyazonossági okmányok bemutatására sincs szükség.

Érezzük tehát a különbséget aközött, hogy szabadon utazhatunk az övezeten belül, illetve hogy különböző digitális vagy nyomtatott dokumentumokat kell felmutatnunk a belépéshez.

„De most járvány van”, reagálhatna bárki, ami igaz is, viszont a hozzáállás, mely szerint a Covid-igazolvány a régi időkhöz való visszatérés, egyszerűen hazugság. Az alapvető koncepcionális problémákon túl pedig a részletekről is érdemes szót ejteni. Ahogy sok más kérdésben, úgy a Covid-igazolvány tekintetében sem sikerült egy valóban hatékony ötletet megvalósítani európai szinten, hanem végül a „legalább legyen valami” címszóval született meg egy olyan megoldás, amely rengeteg kérdésre nem ad választ – legyen szó a keleti vakcinákkal oltottakról, a tesztek áráról, vagy épp arról, hogy közúton úgy kellene külön-külön mindenki dokumentumát ellenőrizni, hogy valójában nincs is határellenőrzés (a gyakorlat számos beszámolója jelzi, tagállamok közötti határokon senki nem ellenőriz semmit, így igazából a repülővel utazókat érinti leginkább az igazolvány kérdése). Hasonlóan abszurd, hogy az átesettséget csak korábbi pozitív PCR teszttel lehet igazolni, az antitestteszttel igazolt fertőzöttség nem jogosít fel a ugyanis dokumentum megszerzésére.

Az a helyzet alakult ki tehát, hogy egy személy, aki bizonyítja, hogy a mai napon rendelkezik antitestekkel, (megfertőződés után) nem utazhat szabadon, ám az, akinek volt 5 hónapja és 13 napja egy pozitív PCR tesztje, az megkapja a dokumentumot. 

Mert figyelmen kívül hagyja a fertőzöttségi rátát

2021w26_covid19_eu_eea_subnational_combined_traffic.png

Az európai országok színkódok szerinti besorolása (ECDC - frissítve július 8-án)

Az elmúlt hónapok diskurzusa – minősíthetetlen stílusán túl – arról is elterelte a hangsúlyt, hogy legyen bármilyen eszköz által, a végső cél a halálozások és a súlyos megbetegedések számának csökkentése, majd a vírus megállítása. Lehetséges az, hogy a sikeres oltási kampányt lefolytató államok lesznek végső soron a „győztesek”, ám a győzelem nem az oltottság arányában vagy más kritériumban mérendő, hanem abban, hogy igenis sikerült megállítani a járványt és visszahozni egyfajta normalitást. Ilyen téren nem feltétlenül az oltásban bajnokok a legjobbak, és nagyon is komplex és nehéz azt meghatározni, hogy egy állam miért képes jó számokat produkálni – akár alacsony oltottság mellett –, míg egy másik sokkal nagyobb oltottsági aránnyal is küszködik a vírussal.

Ami az utazásokat illeti: az Európai Betegségmegelőzési és Járványvédelmi Központ (ECDC) hetente közös színkódolt térképet készít régiónkénti bontásban arról, hogy az adott helyszíneken milyen a járványhelyzet. Az Európai Tanács korábban szintén kiadott ajánlást arról, hogy milyen esetekben érdemes különböző korlátozásokban gondolkodni, a Covid-igazolvány kialakítása során viszont majdnem senki nem beszélt arról, hogy talán nem adekvát egy zöld és egy vörös helyszínt ugyanazon besorolás alá venni.

Egy zöld helyszínben ugyanis nyilvánvalóan kontroll alatt van a járvány – ami megmutatkozik az alacsony esetszámban, ahogy a pozitivitási rátában is –, egy vörösben viszont kevésbé, az új mutánsok megjelenése következtében pedig nem zárható ki az sem, hogy akár a tesztelt vagy felgyógyult, akár az oltott személyek utazása által felgyorsul a járvány terjedése.

Vannak államok – ilyen Németország vagy épp a szomszédos Románia –, melyek már huzamosabb ideje színkódokat alkalmaznak a többi állam besorolása érdekében, az Uniós Covid-igazolvány használatát pedig csak akkor igénylik, ha az utazó egy olyan országból érkezik, ahonnan a fertőzöttségi ráta meg is kívánja annak alkalmazását. A zöld országokból tehát korlátozás nélkül beléphetnek az utazók – ahogy a vírust megelőzően, hisz az ország zöld státusza egyfajta biztonsági garanciát jelent –, míg más helyszínekről szükséges az igazolvány. Más államok esetében viszont a közös igazolvány nem a sokat hirdetett enyhítést, hanem épp szigorítást hozott.

Bár valószínűleg más okok is hozzájárultak, de Horvátország június második felében korlátozások nélkül engedte be az ECDC besorolás szerinti zöld országból (többek között Magyarországról) érkezőket, míg az Uniós Covid-igazolvány bevezetését követő első napon egyből szigorított, így a szabad utazást lehetővé tevő eszköz jelen helyzetben valójában megnehezítette az országok közötti mozgást.

Az már csak egy plusz, hogy Horvátország rosszul kommunikálva, az utolsó pillanatban jelentette be a módosítást, így magyar utazók sokasága indult el az esetlegesen szükséges teszt nélkül, majd találkozott a határon az új rendszerrel.  

A helyzet különösen is furcsa olyan esetekben – újra csak említhetnénk Magyarország és Horvátország helyzetét –, amikor egy állam (Horvátország) tesztet vagy oltási igazolást kér egy másik állam (Magyarország) beutazóitól, teljesen figyelmen kívül hagyva azon tényt, hogy objektíven a másik államban kedvezőbb a járványhelyzet alakulása. Mindez a hozzáállás a mérhető adatokat figyelmen kívül hagyva a „külföldi az veszélyesebb” érvrendszer mentén halad, eltekintve attól, hogy a járvány viszonylatában egy horvát belföldi utazó nagyobb kockázatokkal bír, mint egy magyarországi. Sajnálatos módon ez a mentalitás sok tekintetben általánossá vált a járvány ideje alatt, olyan helyzeteket hozva, amikor a turisztikai célokon túl családok tagjai nem tudtak egymással találkozni az országok közötti határzárak és korlátozások miatt, még úgy sem, hogy sok esetben közel éltek egymáshoz, illetve a régiós adatok nem indokolták a szigort.

Mert már most elbukott! – Elméletben…

Az Uniós Covid-igazolványt a legtöbb hang hatalmas áttörésként hirdette, ám arról kevés szó esett, hogy valójában a végső megállapodás egy kompromisszumként született meg. Az államok ugyanis egészségügyi vészhelyzetre hivatkozva bármikor korlátozhatják a beutazást státusztól függetlenül. Persze ez bizonyos szinten érthető is, a probléma pedig épp az, hogy az ilyen lépések soha nem akkor kerültek meghozatalra, amikor igazán szükség volt rájuk.

Talán mind emlékszünk még 2020 első hónapjaira, amikor az Egészségügyi Világszervezet hevesen tiltakozott az ellen, hogy a különböző államok korlátozzák a Kínából való beutazást. Pedig minden bizonnyal a járvány terjedésének megállítása csak egy nagyon gyors válaszlépés által történhetett volna meg.

Ehelyett mindenki várt, majd globális zárás történt, ahogy a napjainkban gondokat okozó delta variáns esetében is elmaradt a hatékony reakció (az Egyesült Királyság sokak szerint nem reagált elég gyorsan, és járjanak bár az átoltottsági verseny élén, napjainkban napi 30 ezer a fertőzött náluk). Összefoglalva: a Covid-igazolvány egy olyan ötletként született, amely szerint az adott járványhelyzettől függetlenül az oltott, tesztelt vagy átesett egyének probléma nélkül utazhatnak az Európai Unióban. Valójában ez azonban nem így van: amint az államok érzik ugyanis a veszélyt, nagyon szigorú feltételeket szabnak egészségügyi vészhelyzetre (például egy új variánsra) hivatkozva, a különböző korlátozások pedig akár effektíve az utazást, akár a célországban eltölteni kívánt időt lehetetlenítik el.

Ki akarna ugyanis például turistaként egy olyan országba utazni – még ha teheti is az igazolvány által –, ahol épp kijárási korlátozás (és más korlátozások sokasága) került bevezetésre azt követően, hogy kedvezőtlen a járványhelyzet és nagyon magas a fertőzöttek száma?

… mert már most elbukott! – A gyakorlatban is

Nemrég jelent meg a hír, hogy Málta egyszerűen megtiltja azon turisták látogatását az országba, akik nem kapták meg mindkét oltást a koronavírus ellen (csak az EU által elfogadott oltások számítanak oltásnak Málta szerint, így akit keleti vakcinával oltottak, szintén kizárásra kerül). Az ország egészségügyi minisztere, Chris Fearne szerint a lépést – még ha jelenleg egyedülálló is az EU-ban – a társadalom megvédése érdekében kell megtenni. Ezen példa is mutatja azonban, hogy az Uniós Covid-igazolvány megbukott, hisz az egyik tagállam úgy döntött, a meghatározott feltételekkel ellentétben nem ismeri el az elvégzett tesztet, hanem csak az oltást. Valószínűleg nem túl drasztikus azon kijelentésem, hogy idővel Málta nem az egyetlen hasonlóan eljáró állam lesz. Lépésről lépésre haladva először nem lesz elfogadva a teszt, majd ha a helyzet úgy kívánja, az oltottság (vagy bizonyos számú dózis) sem elegendő, végül pedig az elmúlt 18 hónaphoz hasonlóan újra bezárkózunk belföldi és nemzetközi viszonylatban, radikálisabbnál radikálisabb lépéseket téve – ahogy tette Szlovákia tavasszal, amikor egészében megtiltotta a turisztikai célú külföldi utazásokat.

Mert másfajta innovációra van szükség!

eb_tracie_061121.jpg

Koronavírus-szonda a gyakorlatban (The Strait Times)

Tizennyolc hónap elteltét követően az államok továbbra sem tudják eldönteni, hogy milyen közös lépéseket tegyenek a normalitáshoz való visszatérés érdekében, így sok esetben egymással – és saját korábbi döntéseikkel – ellentétes határozatokat hoznak. Bár az Uniós Covid-igazolvány egységesítést és egyszerűsítést célzó törekvése bizonyos tekintetben siker, ám a kezdeményezés számos kérdésre nem ad választ, nem veszi figyelembe a fertőzöttségi rátát sem, miközben az államok bármikor kitáncolhatnak belőle, ahogy azt Málta is épp teszi.

A fő probléma azonban, hogy a kezdeményezés nem azt a biztonságot és stabilitást adja, amire az emberek várnak – és amire szükség van napjainkban. Bár az oltások az egyéni védelem tekintetében lényegesek, továbbra sem tökéletes pajzsok megfertőződés vagy továbbadás tekintetében (különösen az új variánsok viszonylatában), ahogy a jelenleg használt tesztek sem minden esetben az aktuális valóságot mutatják, és amúgy is külön procedúrát igényelnek, kényelmetlenek és sokak számára drágák. Globális szinten a különböző Covid-igazolványok kialakítása helyett az erőfeszítéseket olyan innovációkra kellene használni, amelyek gyorsan és mindenki számára elérhetően tudnak hiteles képet mutatni az adott egyén esetleges fertőzöttségéről.

Ahogy Szingapúr példája mutatja a koronavírus-szondán keresztül, lehetséges olyan tesztelési módszert alkalmazni, amely használatával tüdőből kifújt levegő által egy percen belül eredményt is kapunk. Képzeljük el, milyen hatékony lehet egy ilyen – vagy ehhez hasonló – technológia repülőtereken, tömegrendezvényeken vagy más olyan típusú eseményen, ahol emberek sokasága találkozik, és így fontos kiszűrni az esetleges fertőzött személyeket. Mert míg az oltás fő célja az egyén megvédése a súlyos betegségtől (és nem azt igazolni, hogy egy oltott nem kaphatja el vagy adhatja tovább a vírust), addig az ilyen technológiák lényege az adott pillanatban igazolni a személy egészségét. Persze ezen megoldások globális alkalmazása időt igényel, viszont a vakcinák esetében is láthattuk, a megfelelő hozzáállás a folyamatokat jelentősen felgyorsíthatja. Így ha már mindenképp szükség van egészségügyi ellenőrzésre a járvány tükrében, akkor azt érdemes helyénvaló módon tenni, nem pedig hatékonyságot mellőző, bizonytalan alapokon álló igazolványokat alkalmazva.

Kiemelt fotó: Politico

Kirekesztő tolerancia
Kirekesztő tolerancia

b9325a_fce0bf14986a46f09332dccda3cdac19_mv2.jpeg

Az elmúlt hetekben a Magyarországot ért jelentősebb nemzetközi médiafigyelem leginkább két téma köré csoportosult. Magyarország nem csak részvétele, de hősies helytállása az Európai Bajnokság “halálcsoportjában” a labdarúgás legnagyobbjaival szemben, illetve a Magyar Parlament által megszavazott ún. pedofil ellenes gyermekvédelmi törvény. A két téma látszólag semmilyen ponton nem kapcsolódik egymáshoz, de sokan tettek azért ezekben a hetekben Európában, hogy ez ne így legyen.

Nehéz szavakba önteni azt az érzést, amelyet a magyar válogatott megdöbbentően kiemelkedő szereplése okozott nekünk magyaroknak. Igazi Dávid és Góliát párharcra került sor az EB „halálcsoportjának” csapataival szemben, amely során a nemzeti tizenegy mindannyiunk szívét elnyerte.

Az elmúlt tíz év sokat kritizált nagyarányú befektetése a sportágba úgy tűnik mégis meghozta gyümölcsét, melynek minden magyar szívből örülhet és örült is pártállástól, színes zászlótól függetlenül.

Ez a tizenegy, szívvel-lélekkel harcoló bátor sportoló megmutatta, hogy ha nem is értünk egyet számos dologban, a piros-fehér-zöld még mindig képes összekötni ezt a nemzetet. Egy nemzetet, melynek szíve egyszerre dobban meg a himnuszra, egyszerre ugrik fel Schäfer góljára, egyszerre szisszen fel egy minket ért szabálytalanságot látva és együtt zengi, hogy „szép volt fiúk”. Egy nemzet lehetett büszke újra arra, hogy magyar.

Ezzel szemben az Európai Unió több politikusa és számos európai vezető mindent megtett azért, hogy ezzel ellentétes érzéseket váltsanak ki a magyarokból és tovább festették a – már úgy tűnik szándékosan is – félreértelmezett, hamis képüket Magyarországról. Ennek oka pedig az a Magyarországon elfogadott gyermekvédelmi törvény („pedofiltörvény”) volt, amely annak ellenére, hogy több mint két hete foglalkoztatja a nemzetközi és hazai sajtót, sokak számára még mindig ismeretlennek tűnik teljes valójában és eredeti szövegezésében. Hiszen a progresszív médiacégek jeles képviselői úgy tűnt, nem fecsérelték az idejüket arra, hogy elolvassák a törvényt, mielőtt klaviatúrát ragadva elkezdték volna hazánkat lejáratni. Inkább egyfajta, a törvény teljesen téves értelmezése alapján ment a hangulatkeltés mind hazai, mind nemzetközi viszonylatban minden ellen, ami magyar, legyen az az ország, az emberek, a zászlónk vagy labdarúgó válogatottunk.

Holott a törvény nem módosított az eddig hatályban lévő ún. „LMBTQ személyeket” érintő jogszabályokon, csupán tiltja olyan tartalmak elérhetővé tételét, amely a szexualitást öncélúan ábrázolja, illetve a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint a homoszexualitást népszerűsíti, jeleníti meg.

Ezzel összefüggésben pedig tiltja azon felvilágosítást és oktatást iskolai keretek között (!), melynek tartalma a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérés, a nem megváltoztatása, valamint a homoszexualitás népszerűsítése. Itt nincs arról szó, hogy a gyereket egy buborékban kell fölnevelni, - amellyel sokan a törvény ellenében érveltek - ahol tizennyolc éves koráig nem találkozhat a sajnálatos valósággal. A törvény csupán csak a szülőkre (és csak rájuk) bízza hogyan, mikor és milyen formában szeretnének erről beszélni gyermekükkel. Egyszerűbben szólva a törvény biztosítja, hogy a gyereket ne az iskola, hanem a szülő nevelje fel saját belátása, meggyőződése szerint. Egy gyereknek pedig a biológiai nemtől eltérő nemi identitást, szexuális orientációt, nemváltoztatást bemutatni és főleg propagálni igen is káros és a gyermek pszichéjét, formálódó (szexuális) identitását és testi-lelki fejlődését bizonyítottan negatívan befolyásolja, megrontja. Ezért igen is helye van ezeknek a mondatoknak a gyermekvédelmi törvény szövegében.

Aki egyébként azt gondolná, hogy a törvény ezen része ismét csak egy újabb ellenségkép-gyártás a kormány részéről és nincs való veszély a gyerekeket illetően, annak érdemes egy pillantást vetnie arra, hogy más országokban hogyan is zajlik a gyerekek felvilágosítása (indoktrinálása) és hogyan használja ki a szivárványmozgalom a legvédtelenebbeket. Ha pedig az Európai Unió 2020-2025 LGBTQI Egyenlőségi Stratégiájára tekintünk a magyar parlament által elfogadott törvénymódosítás inkább egy reakciónak foghatjuk föl. Mégpedig arra, hogyan szeretné az EU még „nyitottabbá” tenni a tagállamok és szakértők – nem, a családok beleszólásáról említés sem esik - bevonásával az iskolai képzést (1.3 cikk), ideértve a „nemi sztereotípiák” (születési nemnek megfelelő önazonosság) lerombolását, amely a stratégia szerint minden gyűlöletnek és erőszaknak a gyökere.

A magyar gyermekvédelmi törvényt az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen szégyenletesnek nevezte, amely szembe megy az EU alapvető értékeivel.

Magyarország úgy gondolja a gyermekek védelme, nevelésük szülői jogkörben való biztosítása igen is érték, amely az EU Alapjogi Chartájának 14. cikkével abszolút összhangban áll.

Eszerint „a szülők azon jogát, hogy gyermekeik számára vallási, világnézeti vagy pedagógiai meggyőződésüknek megfelelő nevelést biztosítsanak, tiszteletben kell tartani az e jogok és szabadságok gyakorlását szabályozó nemzeti törvényekkel összhangban.” A progresszív EU vezetők, aktivisták és szponzorok LMBTQI jogok melletti és Magyarországgal szembeni harca egyébként akkor válik hiteltelenné, amikor Oroszországban vagy Azerbajdzsánban meg sem próbálkoznak a szivárványszínek megjelenítésével, hivatkozva ezen országok törvényeire és annak tiszteletben tartására.

Mark Rutte, Hollandia miniszterelnöke egész alacsonyra helyezte a tisztelet és politikai kommunikáció mércéjét, amikor úgy nyilatkozott, hogy Magyarországnak nincs helye az EU-ban, valamint Magyarországot térdre kell kényszeríteni az elfogadott gyermekvédelmi törvény miatt.

A kijelentés nem csak azért kavart nagy port, mert újra előhozott egy kérdést, amellyel kapcsolatban korábban, az Európa Bajnokságot övező térdelni – nem térdelni kérdésben a nemzet már állást foglalt a térdelés gesztusáról úgy általában is. Rutte szavai olyan durva módon gázoltak bele egy büszke nemzet önérzetébe, amelyre ennyire nyílt módon nem volt még példa az Unió és Magyarország ambivalens viszonyában sem. A holland miniszterelnök szavaiból egyértelműen kiolvasható, hogy Európában és az Európai Unió vezetésében van egy olyan vezető politikai réteg, amely az „egység a sokféleségben” jelszavát már rég elfeledte – vagy nemi sokféleséget ért már alatta (?) - és nem egyenlő félként tekint a tagállamokra.

Térdelésre fölszólítani egy országot azért, mert nem áll be egy vezető réteg által meghatározott identitáspolitikai irányvonalba, nem egy tagállamok egységére és egyenlőségre törekvő Unió jellemzője, sokkal inkább egy olyan birodalomépítő hangnem, amely másodrangú országként vagy gyarmatként kezelne bizonyos régiókat.

Mindazok pedig, akik Mark Rutte térdelésre intését, Magyarország kioktatását, a magyar szurkolók és válogatott politikai motivációból történő hátrányos megkülönböztetését helyeselni vélik vagy úgy gondolják, hogy ez csupán egy Orbán-kormánynak szóló, már jól megérdemelt üzenet volt nyugatról, egy dolgot azért jó, ha végiggondolnak. Az a politikai-ideológiai törekvés által fűtött gépezet, amely a progresszív médiumok bevetésével és az európai közvélemény alakításával igyekszik megtörni az egyet nem értőket, láthatóan pillanatok alatt bevethető és teljes gőzerővel működik. És akik most még egyet is értettek az ország megrendszabályozásával és a sportolók megbüntetésével, valószínűleg nem fognak szolgalelkűen mindig, mindenben egyetérteni az európainak hazudott, éppen formálódó ideológiával. Akkor pedig ez a most főpróbáját tartó gépezet őket is könyörtelenül bedarálhatja. Így is lehet egységet teremteni, a sokféleséget pedig jobb, ha elfelejtjük, nem birodalmi attribútum.

Már nem kell elmenekülni az országból a fiatal tehetséges focistáknak
Már nem kell elmenekülni az országból a fiatal tehetséges focistáknak

466283_szollosi_gyorgy.jpeg

Szöllősi György, a Nemzeti Sport főszerkesztője szerint a három magyar EB-meccsen is rengeteget fejlődött a válogatott. Úgy látja, hogy bár előzőleg tartottunk a csoportunktól, akár a továbbjutás is összejöhetett volna, amiért fáj ilyenkor az ember szíve. Szöllősi a legnagyobb tehetségeinkről és a Puskás Arénáról is beszélt a Reaktor podcast vendégeként.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

Mielőtt még belevágnánk a mélyebb kérdésekbe, hogyan értékelné a magyar válogatott EB szereplését?

Ha azt nézzük, hogy mit vártunk előzetesen, akkor szerintem bevallhatja magának minden magyar szurkoló, hogy féltettük a csapatot a nagynevű ellenfelekkel szemben, hiszen három meccsen keresztül ilyen top csapatok ellen játszani mindenképpen magában hordozta ezt a kockázatot. Az már más kérdés, hogy elég hamar bebizonyosodott, hogy a franciák, a németek és a portugálok sem verhetetlenek, vagy legalábbis nem kell annyira megijedni tőlük, mint amennyire előzetesen tartani lehetett. A szurkolói telhetetlenség utólag persze már azt mondatja az emberrel, hogy talán a portugálok ellen egy kicsit bátrabb játékkal, egy picit nagyobb koncentrációval lehetett volna pontot szerezni. A francia meccsben azt gondolom, hogy nem volt több, bár ott is sajnálhatjuk a kapott gólunkat, az éppen megelőzhető lett volna, de ne felejtsük el, hogy sok más ziccere is volt a francia válogatottnak. A németek ellen pedig tényleg olyan fantasztikusan teljesítettünk, hogy a mérkőzés nagy részében vezettünk, és amikor kiegyenlített Németország, akkor azonnal vissza tudtuk szerezni a vezetést. Ezek után már, és azok után, hogy

nagyon közel voltunk a továbbjutáshoz, természetesen fáj az embernek, hogy nem sikerült a világra szóló bravúr.

Sokszor végiggondoljuk, hogy hogyan lehetett volna megúszni a 84. percben azt a bizonyos gólt. De én mégis azt mondom, hogy ne legyünk telhetetlenek, vegyük figyelembe azt, hogy a világ legjobb csapatai közül hárommal játszottunk jó meccseket, végig tartotta magát a csapat. A portugálok elleni 0-3 ugyan nem ezt üzeni, ha magát az eredményt nézzük csupán, de aki látta a meccset, az tudja, hogy jól játszott a magyar csapat és nagyon sokáig nagyon jó ellenfele volt Portugáliának. Ha lassan megszokjuk, hogy kijuthatunk a nagy világversenyekre, és azt, hogy az utolsó pillanatig lesz esélyünk tovább jutni, ahogy 2016-ban tovább is jutottunk, 2020-21-ben pedig kis híján tovább jutottunk, tehát ha ehhez hozzászokhatunk, akkor azt gondolom, hogy egyáltalán nem kell bánkódnunk a mostani szereplésen, a két pont miatt.

Ön szerint fejlődött a magyar válogatott az EB alatt? Hova tenné európai viszonylatban a válogatottat, milyen erős ez a csapat?

Van egy olyan tényező, amelyet nagyon sokszor nem vesznek figyelembe a szurkolók, vagy talán nem is gondolnak rá, pedig mindenki, aki közelről ismeri a sportágat, esküszik erre. Pusztán attól, hogy ilyen meccseket játszik egy futballista, attól rengeteget fejlődik.

Ezért fájlalom például én, hogy amikor egészen ígéretes, jó, tehetséges játékosaink voltak a magyar futball legsikertelenebb évtizedeiben is, akkor nem elég, hogy kevés volt belőlük, de az állandó kapkodás, az instabil háttér, az évente, félévente, kétévente lecserélt szövetségi kapitányok új és új elképzelései mind-mind lehetetlenné tették azt, hogy bizonyos játékosok mellett hosszan kitarthasson egy szakember.

Tehát a kérdésére a rövid válasz, az az, hogy igen, már az EB három meccse alatt is sokat fejlődött a csapat. De nem én akarok okoskodni, idézem inkább Lothar Matthäust, aki a Nemzeti Sportnak adott egy interjút a német-magyar meccs előtt. Ő is azt mondta, hogy hatalmas lehetőség és nagy ajándék a magyaroknak, hogy három ilyen csapattal, tétmérkőzést tudtak vívni. Hatalmas önbizalmat ad a játékosoknak, hogy így helyt álltunk a világbajnok csapat, vagy akár Németország ellen. Biztos, hogy konkrét fejlődést eredményezett.

Kiket emelne ki a válogatottból? Kik azok, akik a legjobb teljesítményeket nyújtották az EB-n és kik azok, akik még nagy jövő előtt állnak? Gondolok itt például Szalai Attilára vagy Schäfer Andrásra.

Akitől kiemelkedő teljesítményt várt mindenki a korábbi teljesítménye illetve a korábbi eredményei alapján, tehát akiket jól ismert a szakmai és a szurkolói közeg is, az Gulácsi Péter és Willie Orbán.

Róluk tudjuk, hogy évek óta fontos, meghatározó tagjai az egyik legnagyobb német csapatnak, és ők voltak a nemzetközi szinten számon tartott futballistáink. Azt gondolom, hogy ők hozták is azt, amit vártunk tőlük. Talán Gulácsi még egy-egy extra bravúrt bemutathatott volna, akkor elégedettebbek lehetnénk az ő teljesítményével, illetve még felróható neki esetleg a németek elleni első gól előtti helyezkedése. Összességében azonban nagyon stabil volt és voltak nagyon fontos védései. Nem hiszem, hogy el kéne marasztalni, azt pedig végképp nem állítanám, hogy a válogatott keret másik két kapusa közül valamelyikük jobb teljesítményt nyújtott volna. Willie Orbánnal hasonló a helyzet. Miután a világ legjobb támadói ellen küzdött sok száz percig, nem lehet felróni neki azt, hogy egy-egy esetben túljutottak őrajta is. Viszont elképesztően nagy számban szerelt, tisztázott, fejelt nagyszerűen. Aztán ugye vannak azok, akikre nem biztos, hogy sokan számítottak, de nagyszerű teljesítményt nyújtottak. Schäfer Andrást említeném elsőként, akit az utolsó pillanatokban talált meg a kapitány. Willie Orbánról és Gulácsi Péterről beszélve Szoboszlai Dominik nevének is el kellett volna hangzani, de ő sajnos nem játszhatott az EB-n. Ő is azok közé tartozik, akiket ismer a nemzetközi sportközvélemény is, és aki a magyar válogatott kiemelkedő képességű tagjának számít. Az ő helyére jött, gyakorlatilag az utolsó felkészülési meccsen Schäfer, aki már ott is gólt szerzett. Biztos vagyok benne, hogy élete végéig sokan fogják veregetni a vállát, amikor a németek elleni teljesítménye és gólja szóba kerül. Az egész EB-n, a három csoportmérkőzésen nyújtott teljesítményével kivívta a szurkolók és a szakemberek elismerését. Senki sem lenne meglepve, hogyha a jelenlegi klubjánál, az egyébként szintén nemzetközi porondon, most már második éve szereplő dunaszerdahelyi DAC-nál is rangosabb helyre kerülne hamarosan. Aztán említhetném még Kleinheisler Lászlót, aki egyébként a szívemhez is közel áll, hiszen egészen fiatal kora óta ismerem.

Emlékszem még rá a Puskás Akadémiáról, ő már mindenképpen a magyar futball kiemelkedő egyéniségei közé nőtt, már azzal is, hogy a 2016-os franciaországi EB után, ahol a magyar-osztrák meccs legjobbjának választották az UEFA szakemberei, ezúttal is a meccs embere lett, nem kisebb nevű ellenféllel szemben, mint a világbajnok francia válogatott.

Ez óriási teljesítmény. Egyébként akkor a csoportkör válogatottjába is bekerült a L’Équipe francia sportnapilapnál 2016-ban. Vele kapcsolatban is azt emelném ki, hogy egyenletesen jó teljesítményt nyújtott, tehát a magyar középpályás sornak egy nagyon meghatározó, nagyon sok esetben átjátszhatatlan, levakarhatatlan, hatalmas harci kedvvel és nagy fegyelemmel küzdő tagja volt, egészen világklasszis ellenfelekkel szemben. És ő sem játszik gyenge klubban, az Eszéknek a meghatározó játékosa lett az idén tavasszal. Az imént beszéltem az Eszék klub elnökével, Szakály Ferenccel, aki mondta, hogy jó néhány ajánlatot kaptak már Kleinheislerért, amit nem tud még, hogy elfogja-e fogadni, de ő is a több millió eurós vételárú játékosok közé emelkedett ezen az EB-n, ami persze nem hatalmas szám, ha az átigazolási rekordösszegeket nézzük. Hogyha viszont a magyar játékosokért adott összegeket nézzük a múlt évekből, akkor bizony nagyszerű dolog látni azt, hogy

Szoboszlai Dominik 20 milliós vételára vagy Szalai Attila, szintén most már a több millió eurós kategóriába tartozó vételára, ami szerintem most már a sokszorosára emelkedett, szintén azt jelzi, hogy egyre magasabban jegyzik a magyar futballistákat.

És hogyha már szóba került Szalai Attila, megállapíthatjuk, hogy a legutóbbi hónapokban a pótselejtezőkön a Nemzetek Ligája mérkőzéseken, a tavaszi VB-selejtezőkön rég nem látott stabil védőre tett szert személyében a magyar válogatott. Neki megint csak a mentalitása, a munkabírása, a fizikai adottságai, az egyenletesen jó teljesítménye az, ami mind-mind nagy reményekre buzdítanak minket. És már a mostani klubja is Európában igen magasan jegyzett csapat, a török Fenerbahçe, de egyáltalán nem lennék meglepve, hogyha még magasabb szintre lépne hamarosan.

Már most egy nagyon jól összerakott csapatról beszélhetünk, amelyben játszanak már top játékosok. Emellett sok fiatal játékosunk van, akik éppen a felnőtt foci előtt állnak, ők akár már jövőre erősíthetik a válogatottat. Pár nevet emelnék ki, mint Németh András vagy Bukta Csaba. Róluk mi a véleménye? Illetve Ön szerint egy fiatalnak mi a jobb; hogyha kimegy külföldre, vagy hogyha itthon marad?

Minden karrier, minden életút más. Például Szalai Ádám esetében elmondhatjuk, hogy amikor valaki fiatalon, teljesen ismeretlen játékosként kerül ki, az ő esetében Németországba, akkor ilyenkor rendkívüli nehézségekkel kell megküzdenie egy fiatalnak. Például a környezetváltozással, a nyelvismeret hiányával, a közösségbe való beilleszkedés nehézségeivel és így tovább. De meg kell említeni, hogy van, aki alkatilag képes erre, meg hát nyilván szerencse és sok más minden kell ahhoz, hogy egy ilyen utat bejárva sikeressé váljon.

Szalai Ádámot itthon alig ismerte valaki, a Stuttgart amatőr futballistájából lett a Real Madrid második csapatának a tagja, és akkor kezdtek rá itthon felfigyelni.

Tulajdonképpen saját maga taposta ki saját maga számára az utat, teljesen egyedül, fiatalon, Németországban. Ma viszont egy olyan sztárja a Bundesligának, aki kitűnően beszél németül, kitűnően beszél spanyolul, és számos német csapatban játszott. Ez az egyik modell. Aztán ugye említhetnénk Dzsudzsák Balázs esetét, aki úgy ment ki Debrecenből Eindhovenbe, hogy akkor már ismert utánpótlás válogatott és meghatározó játékos volt Debrecenben. 

Szerintem azért annyit el lehet mondani, hogy annak a világnak vége, amikor mindenki azt tanácsolta a fiatal tehetséges magyar játékosoknak, hogy meneküljenek Magyarországról, amilyen gyorsan csak lehet.

Akkoriban egyszerűen a körülmények nem voltak alkalmasak, az infrastruktúra nem volt alkalmas arra, hogy az alapján valakiből profi játékos váljon. Legalábbis aránytalanul nagy nehézségekkel kellett megküzdenie a fiataloknak itthon, és sokkal jobb lehetőségek várták külföldön. Meg hát sokkal több pénzt lehetett keresni, még egy szerényebb külföldi csapatban is, mint a teljesen bizonytalan sorsú, a fizetésekkel sokszor akadozó, csőd szélén álló magyar klubokban. Ennek a világnak vége. Azért manapság már itt is be lehet futni, itt is NB1-es játékossá lehet válni, itt is komoly pénzeket lehet keresni. Az más kérdés, hogy annak, aki szakmailag tényleg kinövi az NB1-et, mert esetleg sokkal jobb, mint az NB1 átlaga, ami ma már szintén magasabban van, elég azt nézni, hogy a Ferencváros a Bajnokok Ligája csoportkörébe jutott tavaly, akkor persze, mindenki azt kívánja, hogy teljesedjen ki szakmailag és menjen ki külföldre. De nem kell feltétlenül elmenekülni.

Egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy adott esetben a családtól távol, illetve a családtól is extra erőfeszítéseket követelő módon, fiatalon külföldre menni egy idegen közegbe, olyan kihívásokkal szembe nézve, amikkel itthon nem kellene, az az előnyére válna egy fiatal játékosnak.

Sok esetben sokkal jobb, ha megpróbál minél inkább a saját környezetében a családjától nem elszakadva, egy inspiráló környezetben játszani. Mindenféleképpen itthon is minden a rendelkezésére áll annak, aki profi játékos akar lenni, tehát nem kell extra nehézségeket vállalva külföldre menni. Igenis, a futballra lehet már koncentrálni itthon is, és be lehet futni nagy karriert vagy legalábbis meg lehet tartani az esélyt arra, hogy később szerződjön valaki, már ismert játékosként, sokkal kevesebb buktatón keresztül komolyabb külföldi klubokhoz. És ami a fiatal játékosainkat illeti, én nem voltam annyira elkeseredve, mint sokan az U20-as Európa bajnokság meccseit látva. Egyrészt mert itt is ajándékként kellett felfogni, hogy rendezőként nagyszerű csapatok ellen játszhattunk. Másrészt nem szabad elfelejteni, hogy akár Szoboszlai Dominik, de talán még Szalai Attila is ebbe a korosztályba tartozik. Tehát ha ők is játszottak volna, akkor talán még nagyobb esélyünk lett volna a továbbjutásra. Ráadásul a nagyobb országok, mint például Németország, amellyel játszottunk, mindig előnyben vannak, hiszen egy nagy népességű országnak egy-egy korosztályban mindig értelemszerűen sokkal több tehetsége van, sokkal több fiatal közül tud válogatni.

Nekünk meg leginkább az a célunk, hogyha korosztályonként akad egy-két kiemelkedő tudású játékos, akkor tíz éves távlatban már gondolkodhatunk egy nagyon erős felnőtt válogatottban.

De láttam így is ígéretes futballistákat, például Kiss Tamást, Deutsch Lászlót, hogy csak néhányukat említsem. Remek kapusaink is vannak ebben a korosztályban és még legalább két-három olyan futballistát láttam, akiből lehet nagyszerű élvonalbeli, sőt, válogatott futballista. Egyre nagyobb lesz a verseny, és ez a legfontosabb, hogyha a futballakadémiákon kitűnő és még jobb futballisták versengenek a felnőtt csapatba kerülésért, és a profi szerződésért, akkor a jók elkezdik egymást húzni felfelé. Ezt a minőségi átbillenést vártuk évek óta. Amikor a közepes képességű játékosok vannak többségben, és adott esetben még a nagyon jókat is képesek kicsit visszafogni, lehúzni a maguk szintjéhez, ahhoz képest hogyha átbillen ez a dolog, és több lesz a kiemelkedő képességű játékos, akkor a nagy verseny még jobb teljesítményeket fog eredményezni.

Egy kicsit távolodjunk el a válogatottól. Korábban felmerült, hogy akár Magyarországra, a Puskás Stadionba is áttehetik az EB döntőt, azonban végül döntött az UEFA, és változatlanul Londonban, a Wembley-ben játszák majd a végső meccset. Ön szerint jól döntött az UEFA vagy racionálisabb lett volna a Puskást választani?

Önmagában az is siker, hogy reális opció volt az, hogy Budapestre hozzák a két elődöntőt és a döntőt. Amennyire én ismerem a történetet, valóban komolyan felvetődött ez a lehetőség. Már ez nem tartozik az utóbbiak kategóriájába, hacsak azt nézzük, hogy a pandémia idején az Európai Szuperkupa mérkőzést is ide hozta az UEFA Budapestre, illetve miután Budapest és a Puskás Aréna és a Magyar Labdarúgó Szövetség igyekezett folyamatosan világossá tenni, hogy minden rendű és rangú mérkőzésre kész és alkalmas a budapesti pálya. Sőt, nem csak a Puskás Arénáról beszélünk itt, hanem volt olyan német női klubmérkőzés, amit Magyarországra hoztak, nem beszélve arról, hogy például Katar csapata is, amelyik kísérleti jelleggel, bár házigazdaként ott lesz a világbajnokságon, de végigjátssza a selejtező meccseket az egyik selejtező csoportban, mintha abba a selejtező csoportba tartozna, Debrecenbe hozta a meccseit.

És még lehetne sorolni azokat a mérkőzéseket, melyek Budapestre kerültek, egészen a Liverpooltól a Manchester City, a Tottenham vagy a Leipzig budapesti tétmérkőzéseiig. Ezek miatt sem tűnt irreálisnak az, hogy az EB döntőt is ide hozzák.

Egy kicsit olyan jellege is volt a dolognak, hogy Budapesttel zsarolták az angolokat, a Wembley-t. Végül is sikeresen, hiszen föladták azt a szigorú szabályozást, miszerint minden, akár csak az EB döntőre, kevesebb mint huszonnégy órára érkező vendégnek tíz napos karanténba kellett volna vonulnia Nagy-Britanniában. Hiszen Budapest azt is világossá tette, hogy a schengeni országokkal szemben visszaállítja a határellenőrzés eltörlését. Gyakorlatilag már most szabadon lehet közlekedni a schengeni övezetből érkezőknek. Illetve azt is láthatta a világ, hogy nálunk teltházzal, ráadásul csak nálunk mentek telt házzal az Európa bajnoki meccsek. Talán nem véletlen, hogy végülis az angol házigazdák, a brit kormány vállalta, hogy 67 ezer néző lesz a finálén, amely szám kísértetiesen hasonlít a Puskás Aréna befogadó képességéhez. Úgy néz ki, hogy most arra voltunk jók, ahogy már említettem, hogy velünk zsarolják az angolokat, de legalább komoly engedményeket sikerült az UEFA-nak elérnie.

Ezzel együtt, amilyen meccsdömping volt és amilyen félelmetes azoknak a csapatoknak a névsora, amelyek megfordultak a Puskás Arénában, csak az elmúlt egy évben, lásd Barcelona, Juventus, Bayern München, francia válogatott, portugál válogatott, hogy rövid felsorolást tartsak, Manchester City, Liverpool, az alapján fantasztikus a lista.

Szerintem a következő cél, amit minden további nélkül kitűzhet maga elé az Aréna, és amit kitűzhetünk mi, magyar futballbarátok, az az, hogy egy Bajnokok Ligája döntőt lásson vendégül a Puskás Aréna. Hogy erre alkalmas ez a pálya, ez a környezet, ez a stáb, azt hiszem, hogy senki sem vitatja.

Az interjút készítette: Tóth Marcell

Portréfotó: mandiner.hu

Az amerikai generációkra legnagyobb hatással bíró történések
Az amerikai generációkra legnagyobb hatással bíró történések

september_17_20011.jpg

A történelemre való visszatekintés szükséges ahhoz, hogy megérthessük, mit hoz számunkra a jövő – véli a Visual Capitalist, mely a Pew Research egy 2016-os kutatását, illetve a 2021-es Generational Power Index adatait felhasználva alkotta meg a különböző generációkra legnagyobb hatással bíró eseményekről szóló munkáját. A céljuk egyszerű volt: megvizsgálni, milyen történések befolyásolták leginkább a különböző amerikai generációk életét.

A tisztánlátás érdekében foglaljuk azonban össze először, hogy milyen generációkat is különböztethetünk meg. A legidősebb a csendes (másnéven veterán generáció): az ő csoportjukba tartozók jelenleg 76 éves kornál idősebbek, születésük pedig 1928 és 1945 között történt. A második kategóriát a baby boomerek alkotják (prófétáknak, idealistáknak is nevezik őket): ők jelenleg 57 és 75 év közöttiek, 1946 és 1964 között születtek. Őket követik az X generáció tagjai, akik 1965 és 1980 között születtek, jelenleg tehát középkorú (41 és 56 év közötti) személyek. Náluk fiatalabbak, de már jelentős tapasztalattal bírók a millenniumi generációhoz tartozók, akik fiatalabbak 40 évnél, ám a 25-öt már átlépték, tehát 1981 és 1996 között születtek. A Z generáció tagjai 1997 és 2012 között láttak napvilágot, így egy nagyon tág csoportot alkotnak, hisz vannak közöttük 9, de 24 évesek is.

Generáció elnevezése

Életkor

Születési évtartomány

Csendes generáció

76 és idősebb

1928-1945

Baby boomerek

57-75

1946-1964

X generáció

41-56

1965-1980

Millenniumi generáció

25-40

1981-1996

Z generáció

9-24

1997-2012


Ahogy a Visual Capitalist szerzője is szót ejt róla, a generációkkal kapcsolatos pontos évszámok és részletek nem univerzális jellegűek, ezen felosztás pedig elsősorban Észak-Amerikában terjedt el. Ennek ellenére a kategorizálás meglehetősen releváns, különösen ha az Egyesült Államokban történő – vagy az országot erőteljesen érintő – történésekről esik szó.

A csendes generációra legnagyobb hatással bíró történések

Esemény

Százalék (A megkérdezettek hány százalékának volt a top 10-es listájában az adott esemény)

Szeptember 11.

59%

Második világháború

44%

JFK meggyilkolása

41%

Vietnámi háború

37%

Holdraszállás

29%

Obama megválasztása

28%

Technológiai forradalom

27%

Polgárjogi mozgalom

18%

Koreai háború

18%

Iraki és afganisztáni háború

14%

germany-poland-september-1-1939.jpg

(Fotó forrása: Britannica)

A csendes generáció tagjai tinédzser éveik elején jártak a második világháború kitörése idején, így gyakorlatilag a felnőtté válásuk legfontosabb éveit is meghatározta a világháború. Nem is csoda, hogy a felmérés szerint ezen esemény volt a második legnagyobb hatással életükre a New York-i terrortámadásokat követően. Érdekes azt is látni, hogy a világháborún túl további fegyveres konfliktusok is szerepelnek a listán, többek között a vietnámi, a koreai, illetve az iraki és afganisztáni háborúk. A csendes tehát az a generáció, mely életére a legnagyobb hatást fejtették ki a klasszikus fegyveres összecsapások. Ahogy majd jelen cikk későbbi részeiben is látható, a baby boomerek már csak három fegyveres konfliktust soroltak fel, míg a millenniumi generáció tagjai egyetlen egyet – igaz megnőtt a nem konvencionális erőszak formáinak mértéke.

Persze a negatív eseményeken túl más történések is befolyásolták a csendes generáció életét. Ilyen például a technológiai forradalom, mely a felmérésre válaszolók 27 százalékára volt nagy hatással – még úgy is, hogy ezen változással korántsem fiatalkorban néztek szembe.

A baby boomerek generációjára legnagyobb hatással bíró történések

Esemény

Százalék

Szeptember 11.

70%

JFK meggyilkolása

45%

Vietnámi háború

41%

Obama megválasztása

38%

Holdraszállás

35%

Technológiai forradalom

26%

Polgárjogi mozgalom

18%

A hidegháború vége (Berlini fal leomlása)

16%

Martin Luther King meggyilkolása

15%

Iraki és afganisztáni háború

11%

ap17298690979797.jpg(Fotó forrása: The Denver Post)

Az egyetlen olyan esemény, amely kizárólag a baby boomerek listáján szerepel, az a Martin Luther King ellen elkövetett merénylet. Nem meglepő talán, hogy a fekete amerikai válaszadók körében sokkal nagyobb mértékben jelent meg ez az esemény szignifikáns történésként – ahogy a polgárjogi mozgalom is –, mint a fehér személyek viszonylatában. A szeptember 11-i. támadás jelen generáció tekintetében is tarolt: a történés a baby boomereket 40-50 éves korukban érte el, így már középkorú, sok esetben családos emberekként kellett átélniük a támadás okozta tragédiát. 

Az X generációra legnagyobb hatással bíró történések

Esemény

Százalék

Szeptember 11.

79%

Obama megválasztása

40%

A hidegháború vége (Berlini fal leomlása)

21%

Technológiai forradalom

20%

Iraki és afganisztáni háború

18%

Öbölháború

15%

Challenger-katasztrófa

14%

Melegházasság

10%

Katrina hurrikán (2005)

10%

Columbine Gimnázium lövöldözés

9%

Orlando lövöldözés

9%

Oklahoma lövöldözés

9%

 afp-515139918-16_9.jpg(Fotó forrása: USA Today)

Az X generáció viszonylatában egyfajta diverzifikálódás vehető észre, a globális viszonylatban is számottevő események mellett pedig egyre több sajnálatos belföldi történés is szerepet kapott. Ilyen például a Challenger-katasztrófa – az első amerikai űrkatasztrófa 1986-ból –, a Katrina hurrikán – az egyetlen természeti katasztrófa, amely bármelyik generáció listáján szerepel –, vagy épp azon belföldi tragédiák, amelyek az egész Egyesült Államokra hatással voltak. Egyike ezek közül a Columbine Gimnáziumban történő lövöldözés: 1999. április 20-án két diák tizenkét diáktársat és egy tanárt ölt meg, illetve 21 további embert is megsebesített. Egy ilyesfajta tragédia természetesen a kezdeti sokkon túl hatalmas vitákat hozott azzal kapcsolatban is, hogy miként lehet a későbbiekben a hasonló támadásokat meggátolni. 

A millenniumi generációra legnagyobb hatással bíró történések

Esemény

Százalék

Szeptember 11.

86%

Obama megválasztása

47%

Iraki és afganisztáni háború

24%

Melegházasság

19%

Technológiai forradalom

18%

Orlando lövöldözés

17%

Katrina-hurrikán

11%

Columbine lövöldözés

10%

Bin Laden

10%

Sandy Hook lövöldözés

7%

Bostoni maraton terrortámadás

7%

2008-as gazdasági válság

7%

 

4-14-15-boston-bombing.jpg(Fotó forrása: Newsweek)


A fegyveres támadások még nagyobb hatással bírtak ezen generáció életére: a Columbine támadástól az Orlando lövöldözésen át a Sandy Hook esetig (2012-ben a Sandy Hook általános iskolában történt tragikus mészárlás, mely következtében a támadó 27 embert ölt meg) mind felkerültek a legmeghatározóbb történések közé. Erőteljes (86 százalék) a szeptember 11-i. támadás hatása is: a millenniumi generáció életében a New York-i események olyanként jelennek meg, mint a csendes generáció számára a második világháború, hisz nagyon fiatal korban tapasztalhatták meg. A nagyobb befolyást erősíthette a sokkhatás is, hisz a New York-i események intenzitása és gyorsasága korábban sok tekintetben elképzelhetetlen volt. A terrortámadás traumája mindeközben olyan nagynak bizonyult, hogy a felmérés által vizsgált összes generáció esetében a legmeghatározóbb esemény maradt, életkortól függetlenül megpecsételve az amerikai emberek életét.

Nagyon eltérő események hatnak azonban az amerikaiakra: néha egy rövid történés (például egy merénylet vagy tragikus támadás), esetleg egy személy (Bin Laden), egy újszerű vagy meglepő kimenetel (Obama megválasztása), egy éveken át tartó konfliktus (háborúk sokasága), vagy egy huzamosabb időn keresztül fejlődő folyamat (technológiai fejlődés) az, ami milliók életét formálja. Bár jelen kutatás még nem vizsgálta, ám minden bizonnyal a napjainkban történő események is évtizedeken keresztül meghatározóak lesznek: gondoljunk csak arra, miként alakította át az összes generáció életét a járvány. De nagyobb lesz-e a trauma, mint 9/11? 

Kiemelt fotó forrása: Prospect Magazine 

Paródiát gyárt a szuperelfogadó kultúrára a Netflix?
Paródiát gyárt a szuperelfogadó kultúrára a Netflix?

Ismerjük, tudjuk róla, (mégis) szeretjük. A Netflix köztudottan szereti filmvászonra vinni azokat az alkotásokat, ahol a homoszexualitás vagy a faji és etnikai hovatartozás erőteljesen reprezentálva van. Egy-egy vallást is előszeretettel jelenít meg, de ebben már nem olyan alapos. Az Európában tömegesen aktívak, mint például a keresztények, rendszeresen kimaradnak, vagy csak torzan (sokszor direkt, vagy véletlen súlyos tárgyi tévedésekkel) megjelenítve kapnak helyet. Egy új sorozatban azonban a Netflix mintha sorba venné és kiparodizálná a PC kultúra legkedveltebb kérdéseit. Paródiára sikerült, de valóban paródia a "The Bold Type"?

A sorozat talán kicsit erőltetetten is, de azért sorba veszi epizódról epizódra azokat a vitatott kérdéseket, melyek a közvéleményt lekötik, de annyira groteszk puritánsággal kezeli őket, hogy személyes meggyőződéstől függetlenül kényelmetlenül érezzük magunkat közben. Felteszem, erre használja a magyar a "két szék között a pad alá" kifejezést. Nézzünk pár példát!

1. Minden és mindenki fekete és fehér

A történet röviden: egy amerikai haladó szellemű (?) női magazin három fiatal dolgozójának életét dolgozza fel a film. Rajtuk keresztül jönnek elő azok a témák, amiknek feldolgozása olyan szintű együgyűséggel lett megoldva, hogy az joggal sértene vérig minden olyan közösséget a valóságban, akik a sorozatban is elnyomottként szerepelnek.

the-bold-type-netflix-1618518378.jpg

A három szereplő közül kettő heteroszexuális, fehér, és mindketten egy heteroszexuális fehér férfival élnek kapcsolatban, ráadásul az egyiknek még esküvője is van. Mellettük a harmadik hölgy fekete bőrszínű, leszbikus (később biszexuális) beállítottságú, és egy leszbikus muzulmán hölggyel él együtt (amikor ahhoz van kedve). Túl azon, hogy ő a legmagasabb beosztású és a felsőbbrendűségét a céges hierarchiában imádja szeretett barátnői szájába rágni, a sorozat készítői erre az egyetlen karakterre testáltak mindent, amit szerettek volna elmondani a szerintük fontos egyenlőség kérdéskörében.

A fehér lányokat folyamatosan leszólja, a szabadság jegyében megtiltja nekik a fekete szó használatát, és általában véve a sorozat teljes egészén át jóságos mesterként neveli őket arra, hogy neki fekete leszbikusként milyen előjogai vannak velük szemben. Ezt meg lehetett volna nagyon elegáns és tényleg szép dialógusok formájában is fogalmazni, hogy esetleg mondjon is valamit, ennek ellenére csak szerencsétlen és rettenetesen primitív párbeszédeket kaptunk, amik engem, heteroszexuális fehér nőként csak meglepnek, de fekete homoszexuálisként kikérném magamnak, hogy csak annyira tartanak méltónak, hogy két ajtókilincs párban-csikorgásává alacsonyították a lelkemnek fontos mondandókat.

2. A matek sem jön ki

Egyszer előáll az a helyzet, amikor az egyik kolleginát nem veszik fel egy újságírói pozícióra, és azzal az indokkal utasítják el hogy, bár szuper volt, most akarják színesíteni a szerkesztőséget, és egy fekete kolléga kapja az állást. Az akkor már számtalan rész óta egyenlőségért harcoló fekete főszereplő logikusan barátnője védelmére kelne ebben az esetben, de legalábbis együtt érezne vele, nemde? A legkevésbé sem. Az esetet örömtelinek nevezi, és megfeddi barátnőjét a szomorúsága miatt, hiszen ebben az esetben a szomorúsága - a zsibbasztóan kellemetlen dialógus szerint - rasszista.

Rasszista, mivel nem tudhatják, a fekete vetélytárs nem volt-e jobb nála. Néztük a filmet, és nem tudtuk eldönteni, ennyire hülyének néznek-e minket, ezért visszapörgettük vagy négyszer, de minden alkalommal megbizonyosodtunk arról, hogy tényleg pont az imént hangzott el, hogy a kolléga azért volt előnyben, mert fekete, nem azért mert jobb. Sőt még az sem merült fel, hogy egyenlően jól teljesítettek volna (bár utóbbi esetben is tankönyvi példáját látnánk a faji hátrányos megkülönböztetésnek - a fehér újságírónő hátrányára). Ez csak az egyik ellentmondása a sorozatnak, és kifejezetten nagy problémának érzem, hogy fontos társadalmi kérdésekből ilyen szinten sikerült viccet csinálni.

3. Én testem, ő teste

A nők teste feletti kontroll és önrendelkezési jog kérdésköréből is sikerült ízléstelen tréfát kreálni. Természetesen ezt a szerepkört is az unásig terhelt meleg fekete karakterre hagyták, aki politikai karrierbe vág, és indul a helyi választásokon, amikor megtudja, hogy bizonyos szervezetek a segítségért hozzájuk jövő nőknek nem végzik el kérdés nélkül, azonnal az abortuszt. Ehelyett felvilágosítják őket arról, mi is történik ilyenkor, élőlénynek merik nevezni a nőkben lakozó életet, segítséget próbálnak nekik nyújtani rutin-gyilkosság helyett, ezt pedig egy tisztes homoszexuális karakter nem tűrheti (erős irónia természetesen a mondat vége).

Bugyuta egyszerűsítések sorozatával sikerült minden fekete és/vagy homoszexuális anyát megbélyegeznie a rendezőknek, de a sor sajnos nem ér itt véget. A "The Bold Type" mágikus korhatárt talált, ahonnan a nő már rendelkezhet az életével és a testével, hiszen nem telik el pár epizód aközött, hogy az önrendelkezés zászlaja alatt sikerre visznek egy vibrátorokkal foglalkozó startup-ot, és aközött, hogy magzatkorú kislányok abortálását segítő szervezeteket méltató cikkeket ünnepelnek. Természetesen nem bonyolódtunk mélységekbe annak kapcsán, mikor lehet olyan eshetőség, amikor az abortusz tényleges, létező morális erkölcsi domaineket megmozgató kérdés lenne (lásd: nemi erőszak), szigorúan megmaradtunk a "még tanulni/élni akartam" megunhatatlan mantrájánál.

aa.jpg

4. További kihagyott ziccerek armadája

Előkerül a válás. Hihetetlenül fontos téma, rengeteg mélységgel és emberi harccal. Gondolnánk, hogy fizikai képtelenség erről úgy beszélni, hogy klisét csinálunk belőle, hiszen nincs két egyforma eset, csak a sérülés és a fájdalom garantált, semmi más. Nem vártunk ugyan olyan lenyűgözően értelmes és alapos filmet, mind a Driver-Johansson-féle "Házassági Történet" , de egy értelmes tételmondat legalább elvárható lett volna. Be lehetett volna ezt mutatni egy komplexebb példán keresztül, helyette sikerült a karrierista kártyát előhúzni, és a sztereotípiák elleni harcból hazaküldeni minden fiatal lánynak az üzenetet, hogy ha sikeresek és viszik valamire, el fognak válni.

Előkerült az eltérő vallások közötti párkapcsolat témája, ami egy bátor és hiánypótló képsor lehetett volna, helyette gyorsan megtanultuk, hogy a keresztény fiúk nem olyan jók az ágyban mint a többiek, és ha sokáig szeretnének nekünk egyszerűen a jólelkűségükkel és a gondoskodásukkal megfelelni, azonnal váltani kell. A sorozat fogja a társadalmilag fontos kérdéseket, becsomagolja egy rózsaszín papírba és kihajítja az ablakon, az meg valahogy majd landol a járdán elhelyezett vásznon, nézze akinek van gusztusa hozzá.

Összességében nem tudom értelmezni, hogy segített-e a kultúrák, vallások, etnikumok közeledésében az, hogy viccet csinált a Netflix mindkét táborból, mindenesetre objektíven belátható tény, hogy mindegyiküket lealacsonyítani nem volt hasznos. 

Mi a közös az AIDS és a Covid járványban?
Mi a közös az AIDS és a Covid járványban?

alex-berenson-1.jpg

Alex Berenson divatos kifejezéssel élve „ellentmondásos” figura az USA-ban. Egyfelől sikeres újságíró és regényíró (2010 óta gyakorlatilag csak az utóbbi), másfelől sokat és sokan támadják, elsősorban azokért a kijelentéseiért, amelyeket a marihuána hatásairól írt le egy könyvében, illetve a Covid járvánnyal kapcsolatban állít a járvány kitörése óta. A New York Times volt újságírója nem része a liberális mainstream-nek, talán ezért is könnyű ráragasztani különböző bélyegeket. Tény, hogy nem addiktológus, nem is orvos, vagy járványügyi szakértő (ilyet amúgy sosem állított), de mondjuk hülyének sem lehet mondani: a Yale-en szerzett alapdiplomát történelemből és közgazdaságtanból.

Berensonnak van egy saját hírlevele a Substacken „Az elhallgatott igazságok” címmel. Az itt publikált írásai a Covid járványt járják körül, főként az amerikai jobboldal körében népszerű járvány-szkeptikus szemmel. Többek között a kormányzati intézkedéseket és a fősodratú médiát kritizálja bennük Berenson, abból kiindulva, hogy

a járvány súlyosságát eltúlozzák, bizonyos tényeket elhallgatnak vagy háttérbe szorítanak, és felesleges félelemkeltéssel rávesznek olyan csoportokat is az oltakozásra, és itt főként a fiatal felnőttekről van szó, akik esetében gyakorlatilag nagyobb lehet a vakcináció mellékhatásai jelentette kockázat, mint a vírusfertőzésé.

Persze a Berenson-jelenséghez érdemes emlékeztetni magunkat az amerikai, vagy inkább angolszász kontextusra: az USA-tól Kanadán át Angliáig egyfajta politikai hitvitává fajult a Covid-kérdés, ahol a két oldal szinte versenyez abban, hogy ki tud szélsőségesebben oltás- és korlátozás-ellenes illetve oltás- és korlátozás/maszkviselés párti lenni. Ezért nem meglepő, hogy Berenson mondanivalóját a konzervatív média kapja fel, és a ballib sajtó írja le összeesküvés elméletként. Hozzáteszem, a hírlevél-bejegyzések alapján készült Elhallgatott igazságok a Covid-19-ről és a karanténról 1., 2. és 3. (Untold Truths about Covid -19 and Lockdowns) című puhakötésű füzetecskék azért megvásárolhatók az Amazonon – nyilván van rájuk kereslet.

Az egyik legutóbbi Substack-es bejegyzésében Berenson merész párhuzamba állította az AIDS járványt és a mostani koronavírus pandémiát, méghozzá egy igen specifikus szempont szerint: azt állította a szerző, hogy

annak idején a HIV-fertőzés kapcsán sem hangsúlyozták ki vagy egyenesen elhallgatták, hogy kik és miért a legveszélyeztetettebbek, és most a Covid világjárvány idején is valami hasonló történik szerinte.

Ezt az állítását egy ez év áprilisában a The Lancet nevű neves orvosi szaklapban publikált tudományos cikkre alapozza. Berenson leírja, hogy a publikációt jegyző brit kutatók mintegy 7 millió ember kórtörténetét nézték át, azt próbálván megállapítani, van-e összefüggés a túlsúlyosság és a Covid okozta súlyos, kórházi ápolást szükségessé tevő megbetegedések és halálozások között. A teljes populáció körében vizsgálódva, azt találták, hogy csak nagyon gyenge összefüggés van a megbetegedések súlyossága és a betegek súlya között. De arra a következtetésre jutottak, hogy ez annak tudható be, hogy az idősek körében, akik a kórházba kerülők illetve az elhunytak többségét alkotják, a túlsúlyosság nem jelent kiemelt kockázatot. Ezért a vizsgáltakat négy korcsoportra osztották: 20-39, 40-59, 60-79 és 80+ évesekre.

Ekkor viszont azt állapították meg, hogy a két legfiatalabb csoportban, azaz

a 60 évesnél fiatalabb páciensek között, gyakorlatilag a túlsúly volt a meghatározó kockázati tényező.

Ez a megállapítás az után is érvényes maradt, hogy több olyan tényezőre is megszűrték az adatokat, mint a dohányzás, a testtömeggel nem összefüggő betegségek és a szociális-gazdasági státusz.

Ami a legmegdöbbentőbb, hogy a szaklapban megjelent cikk szerint a súlyos kimenetelű Covid fertőzés esélye még azoknál is többszörös volt, akik nem számítanak elhízottnak, csak túlsúlyosnak, azaz akiknek a testtömeg indexe 40 és 60 között volt. Sőt, az adatok elemzése azt mutatta, hogy egy olyan 40 és 60 év közötti személy, akinek 35-ös a testtömeg indexe, ötször (!) nagyobb valószínűséggel került kórházba vagy halt meg, mint egy normál testsúlyú. A fiatal felnőttek és a súlyosan elhízottak körében a kockázat még ennél is nagyobb, állapították meg a tudósok.

Csakhogy, írta Berenson, ezt a cikket és a megállapításait, szinte alig ismeri valaki. Miközben már korábban is felvetődött (és Covidos betegek mellett dolgozó magyar orvos-egészségügyi dolgozó ismerőseim is állítják), hogy a túlsúlyos betegek nagyobb valószínűséggel kerülnek lélegeztetőgépre, az összefüggést nagyon úgy tűnik, elhallgatják, de legalábbis nem propagálják. Miért?

Berenson szerint politikai korrektségből.

Berenson leírta, hogy annak idején azt is elhallgatták egy idő után, hogy a HIV-fertőzés kockázata sokkal nagyobb a melegek és az intravénás droghasználók körében, mint az átlagos populációban. Attól féltek ugyanis, hogy egy ilyen megállapítás csak a homoszexuálisok és kábítószeresek stigmatizálására lenne jó. Csakhogy a tények elhallgatása valójában a kockázatnak csak minimálisan kitettek hiszterizálása, és a valódi veszélyben lévők veszélyérzetének elaltatása lett az eredménye. Berenson szerint ma valami nagyon hasonló történik a túlsúly és a Covid-kockázatok esetében. Mivel az ún. fat shaming, azaz a kövérek megszégyenítése „tilos,” még a tudományos közösség nagy része is úgy tűnik, úgy érzi, nem ildomos felhívni a figyelmet arra, hogy a kövérség óriási rizikófaktor a Covid fertőzés lefolyását illetően.

A fiatal népesség esetében, állítja Berenson, valószínűleg nagyobb a vakcináció okozta komplikációk veszélye, mint a megbetegedésé, kivéve, ha a páciens elhízott.

A publikáció megállapítja, hogy a 60 évesnél fiatalabbak között a fogyás lenne a legjobb módja a Covid megbetegedés kockázatának csökkentésére, talán még az oltásnál is hatékonyabb módon.

Berenson megállapította, hogy ahogyan az AIDS esetében, a Covidnál is „úgy döntött az egészségügyi establishment, hogy annak az őszinte megvitatása, hogy ki számít veszélyeztetettnek, beindítaná az áldozat-hibáztatást,” ezért inkább a szőnyeg alá söprik a tényeket. Ami azért is szomorú, tette hozzá, mert egy nagy csomó fiatal embert, akiknél minimális volt a súlyos megbetegedés veszélye, arra kényszerítettek, hogy karanténba vonuljanak, elvéve például több mint egy évnyi jelenléti oktatást az egyetemistáktól. Akiknek a körében, teszi hozzá a szerző, keserűen ironikusan a kényszerű otthonlét a komfortevést és a súlygyarapodást is magával hozta… „Itt lenne az ideje az igazmondásnak,” zárta bejegyzését Alex Berenson.

A kutya, amelyiktől lassan el kell válni
A kutya, amelyiktől lassan el kell válni

img_6203.jpg

(Remény, a kemény)

Régi vita, hogy van-e az állatoknak lelkük. A hívő emberek egy része szerint nincs, mások Assisi Szent Ferencre, Aquinói Szent Tamásra vagy éppen Szent II. János Pál és Ferenc pápára is hivatkozva azt mondják, van, még ha nem is feltétlen „olyan” lelkük, mint az embereknek. 

Az, hogy az állatok is Isten teremtényei, nem kérdéses, és már a Példabeszédek könyvének a bölcs és a bolond viselkedéséről szóló részében is az szerepel, hogy „Az igaz törődik még állatjának kívánságával is.” Később, a keresztény egyházakban a lovak megáldása általános szokás volt a középkorban.

Mindez persze két szempontból sem csak elméleti vita. Egyrészt fontos azért, mert az, mit és hogyan gondolunk a törődésünkre bízott állatokról, meghatározza azt, hogyan bánunk velük.

Az állatvédelem és az állati jogok elismerése a modern korban teljesen bibliai alapú.

Másrészt azért sem mindegy, hogy hisszük-e, az állatok hozzánk hasonlóan érző és gondolkodó, azaz lélekkel bíró lények-e, mert ez határozza meg, bízunk-e abban, még találkozunk velük, ha már nem lesznek.

Első kutyám, Lala 12 éves koromban került hozzánk. Nem használom azt a szót, hogy „kaptam” a kis ebet, mert idegenkedem az elképzeléstől, mely ajándékként vagy tárgyként tekint egy olyan zseniális, emberszerű jószágra, mint a kutya. Nem: a jutalom számomra az volt, megmenthettem az Illatos útról egy kölyköt, és vállalhattam, persze édesanyámmal együtt, az egész életen át tartó gondoskodást róla.

Jó pár év múlva érkezett hozzánk „az öregember,” Remény, egy már akkor is idős, vak kutya, akit hosszú éveken át kikötve tartottak és éheztettek. Egy kutyamentő egyesülettől fogadtuk örökbe, és mit ne mondjak, nem kellett tülekedni érte.

A helyzet az, hogy évekig senkinek sem kellett:

már eleve hátrányos helyzetét még az is rontotta, hogy fekete és viszonylag nagytestű.

Nehéz elhinni, de az öreg fickóval gyakorlatilag szemernyi gondunk nem volt. Pár nap alatt szobatiszta lett a 12 év körüli, ivaros kan kutya, megtanult farkat csóválni, örülni, játszani, és néhány hónap múlva póráz nélkül (!) is lehetett sétáltatni.

Ennek négy éve már, és sajnos kutyánk, aki azóta az én kutyám lett (a lökött pumit, Lalát, édesanyámnál hagytam) már nem a régi. Matuzsálemi kort ért meg, és ez meg is látszik. Hirtelen mindene „elromlott.” Már alig eszik, nehezen jár, és nem tudja tartani a vizeletét. Hosszas kivizsgálások és kezelések után nagyjából az derült ki, hogy nincs már igazán mit tenni, csak enyhíteni lehet néhány tünetét, és megakadályozni, hogy fájdalmai legyenek. Gyógyszerekkel, speciális diétával és mostantól kutyapelussal él, és minden napnak örülünk, amíg itt van.       

img_5475.jpg

(Remény, országos barátjával, Bab cicával)

Ez a kutya mindent tud, és mindent érez. Egyelőre elfogadja a helyzetét, bölcs és az emberben feltétlenül bízó rezignáltsággal. 

Lehet, hogy még hosszú hónapjai vannak hátra, talán egy év is, ki tudja. De nagyon nehéz arra gondolni, hogy döntést kell majd hoznom a sorsáról, ha majd szenvedni látom. Akárhogy is nézzük, egy állat esetében is felmerül a kérdés: kegyes vagy kegyetlen dolog az eutanázia. Ráadásul itt fel sem merül, mint az emberek esetében azokban az országokban, ahol az eutanázia bizonyos formái megengedettek, hogy az érintett maga hozná meg a végső és végleges döntést.

Nem tudom, hogy Reménynek csak ez a földi élet adatott, vagy a paradicsom előtte is nyitva áll-e. Remélem, hogy az utóbbi a helyzet, és miután majd egyszer eljön számára a vég itt lenn, még találkozunk. 

Akárhogy is, ahogy szokták mondani, a Remény hal meg utoljára! 

Kedvenc helyek Budapesten... ha extrázni akarsz
Kedvenc helyek Budapesten... ha extrázni akarsz

Szinte hihetetlen, de végre kinyitott a főváros, és újra élvezhetjük az éttermek, bárok színes kínálatát. Sok minden változott az elmúlt 1-1,5 év alatt: sokaknak sajnos a bezárás mellett kellett dönteniük, de találhatunk új, frissen nyitott helyeket is. Új cikksorozatomban szeretném bemutatni az én személyes kedvenceimet, alkalom és árkategória szerint csoportosítva. A legszebb és legmenőbb, -  magasabb árkategóriás - helyekkel szeretném kezdeni, amik minden alkalmat különlegessé tudnak varázsolni. Ma tehát arra a kérdésre válaszolunk: hová menjünk ha egy kicsit extrázni szeretnénk?

Twentysix

Mediterrán dzsungel, oázis a város szívében: nagyjából így lehetne jellemezni az egyik legérdekesebb belvárosi beülős helyet. A Twentysix a Király utca egyik turista csalogatója, azonban sokkal több mint egy egyszerű étterem. Különböző tereivel lehetőséget ad az egyéni rendezvények szervezésére, sportolásra, kávézásra, vagy akár a napi bevásárlás elintézésére. Az étlap és az itallap sem csak a megszokott klasszikusokat tartalmazza: saját koktélokkal, és különleges ajánlatokkal várják a betérőket. Ha egy kicsit kiszabadulnánk a betonrengetegből, a Twentysix egy igazán nem mindennapi módot kínál a feltöltődésre.

b0dda8b4ff029803ec19df3299648c16.jpeg

St. Andrea Wine & Skybar

A tetőteraszos helyek mindig nagy közönség kedvencek, hiszen ki ne szeretne a város látképében gyönyörködni, egy hűsítő koktél társaságában? Budapesten több alkalmas jelölt is van erre a pozícióra, de az én személyes kedvencemmé a St. Andrea Skybar vált. A város szívében, a Vörösmarty téren található a hely, ami nem csak könnyen megközelíthető, de a tetőteraszra felérve az összes belvárosi látványosság szinte karnyújtásnyi távolságúnak érződik. Mind nappal, mind napnyugta után fantasztikus élményt nyújt a kilátás, de emellett a hangulatért a kellemes zene, és az egyedi menü gondoskodik. Vodka szódát vagy Mojitot nem találunk az itallapon: helyette csupa egyedi, budapesti látványosságokról elnevezett koktéllal várják a vendégeket. A desszertekről pedig inkább ne is beszéljünk... 10/10.

terasz-1.jpeg

Á la Maison

Ha "fancy" helyekről beszélünk, akkor mindenképp kell egy bruncholós hely a listára, hiszen a villásreggeli mint olyan az elmúlt évek során igen népszerű lett. Nagyon sok reggeliző hely várja a vállalkozó kedvűeket, de közülük is az egyik legszebb az Á la Maison. Már két helyszínre is lehetőségünk van asztalt foglalni, - Pesten a Szervita térre és Budán az Apor Vilmos térre - de mindkettő biztosítja a tökéletes brunch élményt. A letisztult design, esztétikus tálalás, és a finom ízek kombinációja teszi igazán különlegessé az Á la Maison-t, ahol a klasszikus tojásos reggeliktől kezdve az édes, gyümölcsös fogásokig mindent megtalálunk. 

e1597b36b594668798f48dbe02a7af2e.jpeg

Tom George Osteria

A Bazilika környékén szinte az összes helyet felsorolhattam volna, hiszen sok különleges étterem és bár található ott, de a személyes kedvencemmé a Tom George Osteria vált. A Bazilika látványában gyönyörködve egy nagyon finom menüsort kóstolhatunk végig, és itt is igazán extra koktél különlegességek várják a vendégeket. A vacsorához a pezsgő belváros élménye társul, és az ott dolgozók kedvességét is meg kell említenem, mert sok esetben egy negatív élmény el tud rontani egy egész éttermet. Ha egy igazán központi helyen található, de mégis barátságos helyet keresünk, bátran ajánlom: a pizza isteni!

1397201837-7288.jpeg 

Rekord! Mindenki albérletet akar?
Rekord! Mindenki albérletet akar?

Kezd magára találni az albérletpiac: lassan de biztosan drágulnak az albérletek országos szinten. Mégis: közel sem ott tartunk, mint egy évvel ezelőtt. A KSH - ingatlan.com májusi lakbérindexe szerint

országosan 1 százalékkal, Budapesten pedig 1,1 százalékkal emelkedtek az átlagos bérleti díjak áprilishoz képest, a múlt év azonos időszakától azonban még 2 és 3,8 százalékkal maradtak el.

pexels-vlada-karpovich-4050299.jpg

Az idősebbek most irigykedve nézhetnek azokra az egyetemistákra, akik most szóródnak szét a nagyobb városok egyetemei között, hiszen ők idén nyáron sokkal alacsonyabb albérlet árakkal számolhatnak.

A járványhatás visszahúzódásával folytatódik az élénkülés az albérletpiacon, amely most kanyarodik rá a nyári főszezonra, amikor a diákok egy része a szeptemberi iskolakezdéshez keres magának lakást - áll az ingatlan.com friss elemzésében. Ebből a KSH-ingatlan.com lakbérindexének májusi eredményei mellett kiderül az is, hogy június végén Budapesten, a megyeszékhelyeken és a kisebb városokban mennyiért kínálták a kiadó lakásokat.

image_14.png

Éves összevetésben még mindig a negatív tartományban van a lakbérindex országosan 2 százalékkal, ami leginkább a fővárosban tapasztalt bérletidíj-csökkenésnek köszönhető. Tavaly június végi 150 ezres budapesti átlagos lakbérszinthez képest most 140 ezer forintos az átlagos albérletár a fővárosban, ami 9 százalékkal alacsonyabb mint egy évvel ezelőtt.

- mondta Balogh László, az ingatlan.com vezető gazdasági szakértője.

Január és június közepe között a kiadó lakások iránti érdeklődések alapján ötéves rekord született: 2016 óta nem volt a mostanihoz hasonló kereslet, ami annak fényében is igen izgalmas, hogy a kínálat is sokkal sokszínűbb és bőségesebb az öt évvel ezelőttihez képest.

Békeidőben, vagyis koronavírus-járvány mentes időszakban, sosem volt még ilyen széles a kínálat júniusban. Igaz, tavaly a mostaninál több kiadó lakásból lehetett válogatni, de akkor a járványhatás torzította az összképet. Egyrészt rengeteg, korábban turistáknak rövid távra lakás került a piacra, emellett a diákok kereslete is visszafogottabb volt az online, illetve hibrid oktatás miatt

- mutatta be a piaci helyzetet Balogh László. A szakember azt is elmondta, hogy az egyetemisták és a kiadó lakások iránt érdeklődők az idei albérletszezonban kivételes helyzetben lesznek a nagy kínálat miatt.

A frissen költöző egyetemisták malmára hajtja az is a vizet, hogy azok a lakások, amik eddig airbnbként működtek, több, mint 70%-ban inkább állandó lakhellyé alakultak. 

image_12.png

Az átlagos budapesti bérleti díj a budapesti kínálati piacon június végén 140 ezer forint volt. A legolcsóbb kerületek közé tartozott a X., a XX., a XXI. és a XXIII. kerület, ezeket a városrészeket egyaránt 120 ezer forintos havi bérleti díj jellemezte. A másik véglet a II. és az V. kerület, ahol 180 ezer forint volt az átlagdíj.

A Budapesten kívüli piacot nézve kiderül, hogy az egyetemvárosok közül Debrecenben, Győrben és Szegeden egyaránt 110 ezer, Pécsett pedig 100 ezer forintos áron kínálták kiadásra az ingatlanokat.

Forgács István: a cigány közösségnek először a saját érdekeit kell tudnia megfogalmazni
Forgács István: a cigány közösségnek először a saját érdekeit kell tudnia megfogalmazni

forgacs_istvan2.jpg

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

Milyen megkülönböztetések érik a cigány közösségek tagjait a mindennapokban? Milyen lehetőségeik vannak a kitörésre? Mennyit is ér pontosan a külső segítség? Mi a helyzet a külhoni, magyar ajkú cigány közösségek viszonyával a Magyarországon élő közösségek tekintetében? Forgács István, független romaügyi szakértő volt a vendégünk.

 

Ön szerint van-e, illetve éri-e megkülönböztetés a mindennapokban a cigányokat? Továbbá rosszabb esélyekkel indul-e egy cigány egy állásinterjún csak a származása miatt?

Ez egy nagyon egyszerű kérdés, azonban erre nem lehet egyszerű választ adni. Az biztos, hogy ma Magyarországon még mindig van hátrányos megkülönböztetés, nagyon nehéz olyan cigány embert olyan cigány közösségben találni, aki saját környezetében vagy saját maga még ne tapasztalt volna meg ilyen megkülönböztetést. Igazából ennek a formája, a mértéke az, ami érdekes lehet, illetve tendenciákat kellene vizsgálni. Én magam azt gondolom, hogy ez az elmúlt 6-8-10 esztendőben egyértelműen visszaszorulóban volt, de ettől függetlenül lehetnek olyan térségek, ahol az ott élők ezt nem feltétlenül így ítélik meg. Általánosan nagyon nehéz megállapításokat tenni, hogy kevesebb megkülönböztetés éri-e most a cigányokat Magyarországon, mint korábban, ez a dolog talán változott, de mondom, ez borzasztóan szubjektív. Nagyon nehéz ebben objektív szempontok alapján bármit is mondani. Én a saját megítélésem szerint,

cigány emberként azokban a közegekben, ahol én mozgok, én dolgozom, ott megnőtt azoknak a visszajelzéseknek a száma az elmúlt évek során, amelyekben egyre többen érzik úgy, hogy ez a dolog visszaszorulóban van.

Mik a fő sztereotípiák, és mit gondol, hogyan alakultak ezek ki?

Gyakorlatilag a sztereotípiák nagyon klasszikusak, és tulajdonképpen bármilyen egyszerű dolog rá tud ezekre erősíteni. Azt látni kell, hogy a cigány közösségekben élő fiataloknak a száma egyértelműen nő. Ezek a fiatalok a saját környezetükben, egy adott településen, iskolában, fiatal munkavállalóként bárhol, nyilvánvalóan saját maguk szolgáltatnak inputokat, annak a környezetnek, amelyik körül veszi őket. Hogy ezek az inputok milyenek, nyilvánvalóan a közvetlen környezet tudja megítélni.

Klasszikusnak tekinthető, hogy a cigányok nem szeretnek dolgozni, erre rácáfol az, hogy az elmúlt néhány év egyértelműen segítette a cigány közösségekben azokat, akik megpróbáltak elhelyezkedni a munkaerőpiacon.

Sokan vannak, akiknek ez sikerül is. Ugyanakkor az, hogy az együttélési normák, az együttélési nehézségek hogyan lehetnének meghaladhatók, mindenképpen szükség lenne arra, hogy helyi szintekről beszéljünk. Vannak helyek, ahol ez könnyebb, vannak helyek, ahol ez nehezebb. Nagyon egyszerű, és nagyon sztereotíp azt kimondani, hogy a cigányokkal nehéz együtt élni. Én hiába hoznék erre cáfolatként rengeteg települést, ha valaki azt mondja, hogy elég megnézni néhány héttel ezelőtt, hogy mi történt például Jászladányban, ami ugyancsak ráerősít arra a sztereotípiára, hogy cigányokkal nem könnyű együtt élni. Nehézkes ilyen formában ennek is a megítélése. Az, hogy vannak sztereotípiák, az teljesen egyértelmű, viszont azt is had mondjam el, hogy nagyon sok helyen tapasztalom azt, hogy a cigányokat körül vevő környezet örömmel éli meg, ha ezek a sztereotípiák nem igazolódnak be vagy ha kellemesen lehet csalódni.

Úgy tapasztalom, hogy ezeket a sztereotípiákat leginkább a roma értelmiségiek tartják sérelmesnek. Egy szélesebb roma réteg viszont kevésbé foglalkozik ezzel. Hogyan gondolkodnak erről a cigány közösségekben?

Az az igazság, hogy a cigány értelmiség talán okkal hiheti azt, hogy neki ebben van feladata és missziója, hogy ezek ellen a sztereotípiák ellen küzdjön. Ebből adódóan érezheti és gondolhatja azt, hogy ezek fontos dolgok és ezeket folyamatosan a közbeszédbe kell hozni, ahogyan a sztereotípiák elleni küzdelmet is. Azt gondolom, hogy ez valóban vállalható feladat a részükről. Ugyanakkor a mindennapok szintjén lehetséges, hogy van rengeteg olyan cigány közösség, ahol ezekkel kevesebbet foglalkoznak. Vagy ami esetleg még érdekesebb, számos olyan cigány közösség van ma már, ahol nem a sztereotípiák ellen küzdenek, hanem megpróbálnak

az adott közösségek az ő közösségükben meglévő sztereotípiákat erősítő egyes jelenségekre úgy reagálni, hogy saját maguk próbálnak tenni azért, hogy ezek ne legyenek minden esetben a közösség minden tagjára általánosíthatók.

Ez szerintem legalább annyira szükséges, mint amikor értelmiségiek úgy gondolják, hogy a társadalom egészét kéne érzékenyíteni ebben a témakörben. Sőt, lehet, hogy ez még eredményesebb is tud lenni, mert ezzel a helyi közösségekben tudnak a többségi társadalom számára közvetlen hatást kifejteni. Ami könnyebben megérthető, könnyebben feldolgozható, és hosszabb távon nyújthat befogadást, könnyebb együttélést.

Az integráció vagy asszimiláció mindig érzékeny kérdés. Ön milyen utat tart kívánatosnak a romák számára? Erősebb integrációt vagy nagyobb önállóságot?

Azt gondolom, hogy nem kell félteni a cigány közösségeket az önállóságtól. De előbb el kellene oda jutni, hogy az önállóságot sikerüljön ezeknek a közösségeknek jól értelmezniük.

Hogyha a közösség saját maga a saját érdekeit meg tudja fogalmazni, és ennek érdekében saját maga próbál meg cselekedni, nem feltétlenül csak a külső segítséget várni, akkor ez a fajta önállóság, egy konstruktív önállóságot fog jelenteni.

Sokan vannak, akik szélsőségesebben gondolkodnak, és attól félnek, hogyha a cigány közösségek olyan öntudatra ébrednek, akkor az a társadalomból való kilépésüket hozná magával, ami egyébként egy veszélyes dolog, és itt beszélnek cigány nacionalizmusról is. Én ettől személy szerint annyira nem tartok. A cigány közösségek többségét el lehet oda juttatni, hogy saját, helyben meglévő identitást tudjanak megfogalmazni úgy, hogy abban konstruktivitás szülessen, és megpróbáljanak tenni saját magukért. Az mindenképpen egy jó dolog, ha ez előmozdítható. Szerintem az asszimiláció nem értelmezhető harminc-negyven-ötvenezer fős települési szintek alatt. Pont abból adódóan, hogy az asszimilációhoz nagyvárosi környezet kell, befogadó közeg kell. Olyan sémák, protokollok, életkörülmények biztosításának megtalálása, amelyek könnyebbé teszik az asszimilálódni vágyó embernek az asszimilációt. Ez kisebb közösségekben nem lehetséges, mert ha a helyi cigány közösség teljes mértékig is kiveti magából azt, aki meg akarja tagadni a cigányságát, és bele akar olvadni a többségi társadalomba, az nem biztos, hogy a többségi társadalomban megtalálja azt, ami neki ezt az asszimilációt fel tudná kínálni. Az a gond, hogy ebben a dologban, mint például az integráció, asszimiláció, felzárkózás, nagyon sok a fogalmi zavar, nagyon sokan sokféle képpen értelmezik ezeket a fogalmakat, és ez is gátja annak, hogy meg lehessen határozni, hogy egyes fejlesztési programokhoz milyen célokat kellene hozzárendelni. Az asszimiláció azért sem működik, mert a rasszjegyekből, bármi egyébből adódóan a többségi társadalom nem is nagyon várja el azt, hogy cigány emberek tízezrei, százezrei adják fel az etnikai identitásukat egyik napról a másikra és próbáljanak meg eltűnni, beolvadni. Ez ilyen formában nyilván nem történhet meg. Én sokkal inkább bíznék abban, hogy

a nagyobb településeken az integráció fogalmát jól értelmező cigány közösségekből érkező emberek úgy tudnak a saját cigány közösségük részei maradni, hogy közben szabad átjárásuk van a többségi társadalom által megélt helyi viszonyok közé is, úgy, hogy a különbözőség senkit nem zavar vagy senkit nem bánt.

Ha ez előmozdítható, akkor az mindenképpen egy jó dolog. Illetve nagyon fontos még az is, hogy ennek egy húzó ereje kellene, hogy legyen, a helyben meglévő közösség irányába. Hozok egy nagyon konkrét példát, negyven év fölötti cigány asszony, aki leérettségizik, éjszakai műszakban árván maradt gyerekekkel foglalkozik, helyi közösségben segít, helyi roma közösséget próbál előre felé vezetni, ő rá nem mondhatjuk, hogy asszimilálódott volna. Ugyanakkor jó példát mutat azzal, hogy negyven év felett leérettségizett, azzal, hogy több műszakot vállalt, és mindent megtesz  a saját maga és a családja boldogulása érdekében, mindazonáltal nem törekszik erőszakkal arra, hogy ő mindenképp asszimilálódhasson, hiszen nehezen tudna asszimilálódni az őt körül vevő környezetbe. Ő meg tudja találni annak az egyensúlyát, hogy a saját cigánysága megmaradjon, meg tudja találni azt az utat, amiben ő olyan erőforrásokat tud felhasználni, amelyekben az ő saját helyzete jobbá válik, és az ő társadalmi felzárkózása, mint egyén, előmozdítható. Viszont neki, ha van rá lehetősége, hogy példát mutasson a helyi közösségben a többség számára, akkor neki megnőhet a felelőssége, és egyfajta húzó erőként jól hathat ott helyben másokra is.

Ön hogyan vélekedik erről, hogy a cigány értelmiségieknek kötelességük, hogy a közvetlen környezetükben azoknak az embereknek, akikkel minden nap találkoznak, pozitív példát mutassanak a cigányságra tekintettel?

Ez is egy összetett kérdés. Először is a cigány értelmiség nagyon sokáig a kizárólagos missziójának azt tartotta, hogy a cigány közösségek emancipációja érdekében felvállaljon egyfajta küzdelmet a mindenkori hatalom, a többségi társadalom általános sztenderdjeivel kapcsolatosan. Ebben benne volt az, hogy

a mindenkori cigány értelmiség, legyen az száz, százötven, kétszáz ember, úgy érezte, hogy nagy rendszereket kell megváltoztatnia, és ehhez kimondottan magas szinten próbált megmozdítani folyamatokat.

Nyilván ők nehezen jutnak le a helyi közösségekbe, nehezebben tudnak helyi közösségi érdekeket szolgálni, miközben pont azért, mert a nagy általános rendszerek megváltoztatásához szükségük van az alsóbb rendszerekből érkező inputokra is. Elég gyakran jelennek meg országos horderejű események kapcsán vidéki közösségekben. Ilyen formában nekik, bármi, ami helyben történik, egyfajta eszköz ahhoz, hogy az országos vagy magasabb szinteken megváltoztatni kívánt folyamatokat próbálják meg gyorsítani és erősíteni. Ugyanakkor a helyi igényeket, a mindennapok helyi igényeit, ők ebből adódóan nem nagyon fogják tudni kezelni illetve nem gondolják úgy, hogy az az ő helyi dolguk lenne, ott, adott településeken. Ez azzal jár, hogy néhány száz ember, mint cigány értelmiség, nem aprózhatja el a saját tudását és a saját erőforrásait arra, hogy több cigány telepen megpróbáljon helyi-mindennapi gondokat kezelni. Ebből adódóan én nem is várom el ettől a cigány értelmiségtől, hogy helyi közösségi szintű problémákat próbáljon meg a mindennapok során segíteni. De akkor azt megfogalmaznám, hogy a nagy rendszerek és az általános gondolkodásmód átalakításának a szándéka mellett, esetleg felmerülhetne az, hogy mik lennének azok a dolgok, amelyek cigány közösségekben is megjeleníthetők a tudatosabb gondolkodásmód érdekében. Felvállalható feladat, például ha a közbeszédbe behoznánk azt, hogy

nem szabad egységesen gondolkodni a hazai cigányságról, hanem helyi cigány közösségek jó vagy rossz gyakorlatait kellene folyamatosan magunk előtt látni, és azokra reflektálni.

Hogy hogyan kéne tenni azért, hogy azok más helyen ne legyenek követendő rossz példák.

Az elmúlt évtizedekben melyek voltak azok a programok, amelyek a legjobban szolgálták a cigányság javát, és melyek voltak azok, amelyek a legkevésbé?

Ez is olyan kérdés, amiben nagyon nehéz bárkit bármiről meggyőzni. Azt gondolom, hogy az első, borzasztóan fontos alapvetés az az volt, amikor lezajlott az a küzdelem, hogy lehet csak segélyalapú, szociális típusú kulturális önazonosságot erősítő, felzárkózás-politikával eredményt elérni, vagy minden áron a munkába kényszerítés, a helyi közösségekben a normákhoz való igazodásnak az elvárása, ill. egyfajta rendpárti hozzáállás segíthet-e valójában azon, hogy mi történjen a cigány közösségekben. Ez két különböző megközelítés. A baloldali kormányok könnyebben fordultak abba az irányba, hogy ezek a közösségek a tehetetlenség mellett, elsősorban külső támogatásra szorulnak. Ebből adódóan a kulturális önazonosságuk megerősítése, a segélyalapú támogatás, a deprivált helyzetekből való támogatás lenne az első lépés ahhoz, hogy ezek a közösségek tudjanak valamire jutni. A másik megközelítés viszont azt mondta, hogyha felkínálunk olyan eszközöket, erőforrásokat, amelyek alapján önállóan is képesek lehetnek a gazdasági-társadalmi felzárkózás részévé válni, akkor nézzük meg, hogy ez miképpen vezet eredményre. Az utóbbi tíz év ennek a megoldásnak kínált teret, különböző eszközöket. Továbbá próbálta a közgondolkodásba, közbeszédbe, akár rajtam keresztül is, az egész kérdést olyanná tenni, hogy ne csak fekete-fehér megközelítés legyen. Hogy „munkahely-segély”. Hanem értsük meg azt, hogy a gazdasági-társadalmi alapú felzárkózás, az egyszerre szolgál rengeteg érdeket, helyben a cigány közösségét, a cigány emberét, sőt az egész ország érdekét, ehhez viszont

szükség van arra, hogy a meglévő nagy rendszerekben olyan feltételek álljanak rendelkezésre, amelyekkel ezek az emberek a gazdasági-társadalmi alapú felzárkózás részévé tudnak válni.

Hadd mondjak egy konkrét példát, ha a hazai szakképzés fejlesztése segít abban, hogy egészen fiatal korbán cigány fiatalok munkába tudjanak állni, akkor az mindenképpen egy komoly segítség és annak nincs etnikai színezete. Ha a kormányfő azt mondja, hogy január elsejétől huszonöt év alatt nem kell adót fizetni, akkor szakképzett cigány fiatalok nagyon nagy számban kerülnek sokkal kedvezőbb helyzetbe, mint ahogy korábban voltak. Ez mindenféleképpen segítség. Ha van ingyen étkezés, van ingyenes iskolai tankönyv, az mind olyan eszköz, amely etnicizálás nélkül segít, tehát anélkül, hogy kimondanánk, hogy ezek a cigányokat segítik. Ezek elsősorban a huszonöt év alatti cigányoknak nyújtana segítséget arra, hogy majd a későbbiekben, a lehető legkorábban elhelyezkedjenek a munkaerőpiacon. Nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni azt, hogy van igazság abban is, hogy mások úgy vélik, hogy képessé kell tenni ezeket a közösségeket arra, hogy olyan fiatalokat tudjanak kibocsátani magukból, akik megfelelnek ezeknek az elvárásoknak. A családi pótlék bármilyen formában való megemelése, mint a jelen pillanatban a legaktuálisabb vitakérdés, úgy vélem, hogy érdemes arra, hogy vitatkozzunk róla, ugyanakkor nem lehet kizárólagosan a családi pótlék növelés vagy az alapjövedelem bevezetésének a gondolata egyfajta megoldást kínáló folyamat. Én abban hiszek, ha hosszú távon próbálunk meg felzárkóztatni embereket, akkor ahhoz olyan tudásképességeket kell adnom a számukra, amelyek hosszú távon felhasználhatók és megtarthatók.

Ön hogyan látja, milyen hatással volt a járvány a cigányságra, ha volt rájuk, a többségi társadalomtól különböző hatása?

A cigány közösségek, főleg vidéken, főleg a gazdaságilag nehezebb helyzetben lévő térségekben sokkal zártabbak, mint a nem cigány közösségek. Ez azt jelenti, hogy egy járványhelyzet azt hozza magával, hogy az ott megjelenő vélemények, az ott megjelenő bármilyen megítélése a járványnak, az sokkal erősebben marad bent a közösség egészében, mint a többségi társadalomban, ebből adódóan nehezebb is azt megváltoztatni. Tehát, ha egy cigány közösségben, egy komoly véleményvezér úgy gondolkodik, hogy a koronavírus az nem hat a cigányokra, és nem kell tőle félni, akkor nagyon sokan úgy fogják gondolni, hogy ettől egyáltalán nem kell tartaniuk. Ha valahol egy roma vezető úgy gondolkodik, hogy márpedig ő nem fog regisztrálni, és nem kéri a vakcinát, akkor nagyon sokan fogják őt helyben követni, mert ez tűnik az egyszerűbb megoldásnak.

Mindenféle változástól tartanak ezek a közösségek, úgy gondolják, hogy nincsenek rá felkészítve, úgy gondolják, hogy nem kapnak elég információt és segítséget ahhoz, hogy ők el tudják dönteni, hogy mi a jó a számukra.

Ebből adódóan inkább a nemcselekvés irányába fordulnak, ami pont egy ilyen járványhelyzetben sajnos magával hozza azt, hogy ezekben a közösségekben későn eszmélnek az emberek, és tragédiák kellenek ahhoz, hogy a közösség megijedjen, és úgy gondolják, hogy most aztán már nekik segítségre van szükségük, de akkor azonnal. Azzal is tisztában kell lenni, hogy a regisztrációhoz elsősorban elektronikus technikai eszközök kellettek. Ezek sem olyanok teljes mértékig, amelyek ne lennének meg minden cigány közösségben, tehát nem mondhatjuk azt, hogy ne lehetne orvosolni ezt. Azonban ahhoz, hogy tudatosabban álljanak hozzá a közösségek bármilyen komolyabb járványhoz, ahhoz az kellene, hogy helyben az a gondolkodásmód ne csak megjelenjen, hanem erős is kell, hogy tudjon maradni. Ha ezek nem történtek meg, akkor mindenképpen kell a kívülről jövő segítség. Konkrét példát hadd mondjak, Tiszabura közösségben kimondottan nagy a  cigányok száma, gyakorlatilag egy cigány településről kell beszélnünk, ha ebben a faluban a cigány polgármester minden erejével azon küzd, hogy regisztráljanak a cigány emberek és vegyék fel az oltást, akkor az, véleményem szerint mindenképpen egy méltányolandó misszió. Viszont még akár ő maga is azt tapasztalhatja, hogy nagyon sok a kétkedés, és ő saját maga sem biztos, hogy elég ahhoz, hogy mindenkit meg tudjon győzni arról, hogy ezzel a dologgal foglalkozni kellene. Van ebben egyfajta maradiság, aminek a megváltoztatása nagyon nehéz ezekben a közösségekben.

Hogy látja a külhoni területeken élő, magyarajkú cigányság helyzetét? Hogyan viszonyulnak ők a magyarországi közösségekhez?

Ez egy borzasztóan izgalmas kérdés lesz a következő évek során. Az a probléma, hogy jelenleg nem nagyon vannak érdemben megvitatható történések. A határon túli magyarajkú cigány közösségeknek, egy-két kivételtől eltekintve nagyon kevés kapcsolódása van a honi cigány közösségekhez, viszont ez a jövőben, amennyiben a kormányzat ezt felvállalná, azt gondolom, hogy egy nagyon izgalmas mozgástér lehetne, ahol nagyon sok, kimondottan a helyi közösségek kulturális identitását erősíteni képes, jó input érkezhetne. Ez az a terület, amely egyébként arra vár, hogy felfedezzük, foglalkozzunk vele. Mindenképpen érdemes arra, hogy erre a későbbiekben akár egy konkrét stratégia szülessen, és nézzük meg azt, hogy a határon túli magyarajkú cigány közösségek hogyan lehetnének megerősíthetők, mind a magyar, mind a cigány identitásukban, elsősorban a Felvidéken, vagy éppenséggel Erdélyben.

Az interjút készítette: Tóth Marcell

Portréfotó: mandiner.hu

süti beállítások módosítása