Reaktor

(Kép forrása: hvg.hu) 

Divatos kifejezés lett mostanában a vakcina-nacionalizmus.  A vakcina-nacionalizmus rossz. A nacionalizmus ugye ab ovo rossz, ezt eddig is tudtuk, de azzal, hogy kiegészült a vakcina előtaggal, valami egészen ördögi képzetet kelt a kifejezés. Brr, borzasztó lehet vakcina-nacionalistának lenni, ilyesmire csak az olyan galád vezetők képesek, mint Orbán, Netanjahu, és persze Boris Johnson, majd elfeledtem. Hogy valójában semmi értelme ennek a kifejezésnek, arra hamar rájön az ember, ha egy kicsit is belegondol, miről is szól ez a jól kitalált pejoratív szóösszetétel. A lényeg, hogy szolidárisnak kell lenni, és nem szabad egymás orra elől elhalászni az oltóanyagokat, hanem szépen várni kell mindenkinek a sorára, amíg egy felsőbb entitás egyenlően elosztja a szűkös erőforrásokat, azaz a vakcinákat, és akkor előbb-utóbb mindenki jól jár. 

Persze vannak azok, akik egyenlőbbek, ők azért többet kapnak, meg hamarabb is, és fontos, hogy a felsőbb entitás nem akármit osztogat, kizárólag nyugati vakcinákat, mert a keleti rossz.

A valóságban egy adott ország vezetői elsősorban a saját népüknek tartoznak elszámolással és érte felelősek.  A valóságban nincs olyan, hogy egy felelős vezető ne akarna elsősorban a saját polgárainak vakcinát biztosítani.  A magyar miniszterelnök, hogy egy random példát mondjak, nem azzal kell, hogy foglalkozzon, mivel oltakoznak majd a portugálok vagy a horvátok, az legyen az ő miniszterelnökük felelőssége. Ha majd lesz felesleg, akkor persze szolidaritásból másnak is lehet juttatni, de addig mindenkinek a sajátjairól kell gondoskodni.

A gaz vakcina-nacionalista ráadásul nem törődik az olyan fontos elvi kérdésekkel, hogy a keleti vakcina rossz, hanem megveszi azt, ha kiderül, mégsem olyan rossz, felrúgva ezzel minden íratlan szabályt a nyugatiak előkelő klubjában. 

A vakcina-nacionalizmus kifejezés megalkotói ugyanazok, akiknek vérzik a szívük minden harmadik világbeli éhínség vagy polgárháború miatt, de akiket például a székelyek autonómia törekvései vagy a kárpátaljai szegények hidegen hagynak.

Miközben a progresszív jóemberkedés íratlan törvénye, hogy minden migráns, aki a mesés Kelet különböző országaiból érkezik, áldozat, és minden további nélkül befogadandó, azok, akik ebben a narratívában szentül hisznek, valójában mélyen megvetik a keletet. Ugyanazok, akik iszlamofóbnak és kirekesztőnek bélyegeznek mindenkit, aki kifejezi nemtetszését az iszlám radikalizmus nőgyűlölete, antiszemitizmusa és erőszak-kultúrája miatt,

lenézésüket árulják el például a keleti Egyesült Arab Emirátusokkal vagy Bahreinnel szemben, amikor nem tulajdonítanak jelentőséget annak, hogy ott a lakosság millióit beoltották már a kínai oltóanyaggal.

Hiába lett immúnis a Covidra a lakosság jelentős része ezekben az amúgy nálunk nagyságrendekkel gazdagabb arab országokban a Sinopharmmal vagy Sinovac-kal történt oltásnak köszönhetően, csak legyintenek, magukban azt gondolván, „ezeknek” jó lesz, na de nekünk? Nekünk a nyugati jár! Persze, a szerbek tömegével oltják el a kínai vakcinát, így jártak, ahogy a vajdasági magyarok is - mi ugyan nem vagyunk beoltva, de legalább nyugati vakcinával nem!

Természetesen a barbár és autoriter Oroszország vakcinája sem lehet jó, hiszen keletről jön. Nincs rendesen dokumentálva, még az oroszoknak sem kell, és különben is, "Putyin!", hangzik el, mint végső érv.  Nagy csapás lehetett a felvilágosult liberálisoknak, amikor

a brit Lancet magazinban leírták feketén-fehéren, hogy a Sputnik V teljesen jó oltóanyag, hatásossága az amerikai oltóanyagokéval vetekszik. 

Nem gond, valószínűleg most azon fognak lovagolni, hogy biztosan túl drágán vette Orbán, és majd egyszer még kérnek ezért egy szívességet az oroszok, akik már amúgy is a spájzban vannak. A kínaiakról nem is beszélve, azokat akarja igazából lekenyerezni miniszterelnökünk a vakcinavásárlással, hogy majd jól éket verjen az EU országai közé. A magyarok valójában nem érdeklik, a vakcinavásárlás csak ürügy az autoriterkedésre!

Ez a liberális Covid-beszédmód csak az egyik megjelenései formája annak a kettős látásnak és kettős beszédnek, ami honi haladárjainkat jellemzi. Tettenérhető sok minden másban is, például a „saját” újságíróik mindennemű kritikáján való rettentő felháborodás és a jobboldali médiumokban dolgozók egységes „lelakájozása” közötti ordító ellentmondásban. Vagy, hogy Covid-közelben maradjunk, abban, hogy a progresszív élcsapat az asszonyság szó használatát Karikó Katalinnal kapcsolatban szexista bugrisságként bélyegzi meg, de dr. Müller Cecíia tisztifőorvost gond nélkül lenyunyókázza. A vakcina internacionalistáknak nyilván mindent szabad.

Milyen állapotban van a magyar egészségügy? Miért örül a hálapénz elleni intézkedéseknek? Hol a helye az imának a legbonyolultabb műtéteknél? Hogyan váltotta meg Jézus Krisztus a tudományt? Miért gondolja, hogy a Covid jelentéktelen probléma az abortuszhoz képest? Csókay András sebészprofesszorral beszélgettünk.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megtekintés Youtube-on

A 777 keresztény híroldal kiadásában jelent meg egy majdnem kétszáz oldalas interjúkötete Istennel a műtőben címmel. Hosszú közös munka eredménye ez Martí Zoltánnal, a 777 alapítójával és főszerkesztőjével. Miért vállalta, hogy ilyen mélyen bemutassák az életét?

Huszonkét év és pár hónappal ezelőtt egy nagy változás történt bennem. Mondjuk úgy, hogy azelőtt is hívő ember voltam, de nagyon-nagyon felszínesen. Az a fajta hívő ember voltam, aki azt mondja, hogy igen, Uram, te ott vagy valahol a felhők mögött, de hagyjad csinálni az itteni dolgaimat, ehhez én jobban értek. Ez aztán a szó szoros értelmében kátyúba vitte a magán- és szakmai életemet. Hiába végeztem két egyetemet, nem volt semmilyen innovatív ötletem, kreativitás nélkül végeztem az orvosi munkámat. Ez soha nem jó. És akkor történt egy változás. Találkoztam az Úr Jézussal, misztikus tapasztalat formájában. Előtte már bűnbánatot gyakoroltam. Megnyílt a szívem, hogy visszatérjek a gyermekkorom tiszta lelkű hitébe. Ez megváltoztatta az életemet, de ezzel együtt kaptam egy feladatot is. Ez a feladat benne foglaltatik az evangéliumban: „...aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom a mennyei Atyám előtt. De, aki megtagad engem az emberek előtt...” És tudjuk a folytatást. Aztán Pál apostol mondja, hogy „jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot”. Szerintem ez is egy nagyon szép mondat, bár kicsit fenyegetően hangzik. A kereszténység nem is egy vallás, hanem maga az út, az igazság és az élet. Kötelesek vagyunk követni azt, amit az Úr Jézus kér tőlünk. Engem arra hívott, hogy tegyek tanúságot a saját életemmel kapcsolatban. Mondjam el, hogy mi volt az a kátyú, amibe belefutottam és onnan az imádság, és a megtérés, ami csak az elindulás és életünk végéig tart, hogyan segített ki. Kaptam egy hívást arra, hogy erről tanúságot tegyek. Megkért erre Zoli, nem volt más választási lehetőségem, mint elmondani. Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot.

Hogyan zajlottak ezek a beszélgetések?

Eljött talán öt alkalommal és mindig kérdezett, én pedig válaszoltam. Ezekből nagyon jó beszélgetések lettek. Kettőnk műve ez a könyv. Zoli maximálisan belerakta saját magát. Azzal is szembesültem, hogy utólag sem könnyű az embernek beszélnie a viselt dolgairól. Az egy dolog, hogy ezeket a viselt dolgokat a társadalom nem ítéli el. Sőt, nemhogy nem ítéli el, hanem meg van finanszírozva mondjuk az abortusz. Velem is előfordult, hogy biztattam valakit abortuszra. A társadalom nem ítéli el, ha valaki megunja a házasságát, fogja magát, elválik és újrakezdi az „életét”, aztán megint újrakezdi. Ezek teljesen bevett, jogi alapokkal rendelkező dolgok. Nehéz ezeket felidézni, de a Zoli kihúzta belőlem. Ezek után érdekes, hogy hogyan változott meg az életem az Úr Jézus és az imádság által, hogyan vezetett ez a kreativitáshoz, innovációkhoz. Hogyan vezetett például a sziámi ikrek szétválasztásához. Nemrégiben kérdezték tőlem, hogy most, hogy mindent megcsináltam, mik a terveim. Ugyanaz, mint huszonkét évvel ezelőtt: keresni azt, hogy merre hív az Úr.

Arról ír egy könyvében, hogy ugyan szörnyű a tisztán materiális gondolkodás, de legalább nem farizeuskodó és ezért kezelhető. A legrosszabbnak azt tartja, ha valaki a maga módján vallásos, mert ő kiismerhetetlen. Jóra viszont egyedül az vezet, ha mindent úgy fogadunk el, ahogyan az egyház tanítja. Melyik kategóriába sorolná Magyarországot?

Nagyon különbözőek a látásmódok. Attól függetlenül, hogy valaki hiszi-e az evangéliumot, hiszi-e a keresztény tanítást, hisz-e az Egyháznak, mindenkinek a lelke mélyén ott él az Úr Jézus. Meg is mondja, hogy „...Atyámban vagyok, ti bennem, s én bennetek”. Úgy hívjuk ezt, hogy lelkiismeret. Ez Krisztus homályos hangja. Akkor is, ha te mohamedán vagy, ha hindu vagy, ha materialista vagy, a lelkiismeret hangja ugyanúgy benned van. Mindenkinek van lehetősége, akár anonim keresztényként jól, szépen, becsületesen élnie. Ez a közös alap megvan az emberek között akkor is, ha teljesen más nézeteket vallanak. Ez egy nagyon fontos dolog. Másrészt Magyarország nem áll sokkal jobban, mint Európa. Talán a régi kelet-európai országokkal együtt mi annyira nem fordultunk el a kereszténységtől, mert nehéz a múltunk, sok hányattatáson ment keresztül az ország. Az ország vezetése pedig mégis csak keresztény szellemiségű. Ennek ellenére rengeteg visszásság van. Vannak hibák, felháborító történések. De azért az Istenben, hazában, családban és nemzetben gondolkodó irány megvan. A hajó jó irányba megy, de a hajón belül borzasztó nagy rendetlenséget találni néha.

„Szegény országnak jobb, ha a vezetői sem kirívóan gazdagok. Legyen az elitje is egyszerű. Éljék az átlagember életét, és akkor sokan követni fogják őket. Együtt fejlődjenek, gazdagodjanak az emberekkel”, írja könyvében. Hogyan valósítható ez meg a gyakorlatban?

Van erre egy jó példám. Egy kongresszuson voltam Amerikában, Floridában laktam egy jezsuita rendházban. Nagy meglepetésemre volt ott egy medence. Kérdeztem az atyát, hogy hogy-hogy van itt egy medence? Azt felelte, hogy náluk nagyon meleg van, ezért minden házban van egy medence. Ez egy mértékadó szempont. Jézus is így élt. Néha szamárra ült, de az akkori nép életének megfelelően gyalog járt. Ez fontos, mert ezzel példát tudunk mutatni a mai világunkban. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ne legyen valakinek kertes háza, vagy akár nyaralója, mert az már egy bevett dolog. De nem szabad kirívó gazdagságban élnie egy vezetőnek. Szerintem a legfelsőbb szinten ez jól megvalósul. Ha veszem az államelnök urat, a miniszterelnök urat, az országgyűlés elnökét, nem látok rajtuk kirívó jelenséget. Egy tárgyalásra pedig, ahová el kell mennie több ország miniszterelnökének, menjen elnöki különgéppel, ne egy Wizz Air járattal. A második, harmadik vonalban vannak visszásságok, bűnök. Ez mindegyik rendszerben fellelhető jelenség.

A múlt heti adásunkban pont a felső középosztályról beszélgettünk. Mi lehet a közös pont szegény és gazdag életében?

Az Úr Jézus. Batthyány-Strattmann László, az orvos, elképesztően gazdag volt, mégsem élt extravagáns módon. Ha gazdag vagyok, akkor is meg kell próbálnom az alapvetőbb szükségletek szerint élni. Nem mindenféle extra vágyak szerint. Ez döntés kérdése. Nem arról van szó, hogy csak egy kiflim, egy pohár vizem és egy darab lyukas cipőm van. Belefér az is, hogy az ember elmegy télen síelni, vagy nyaralni. A lelkiismeret megadja, hogy a mindennapi életben hogyan törekedjek mértékletességre. Ez így van az orvosoknál is. Aki nagyon-nagyon gazdag akar lenni, mert a pénzt szereti, az ne menjen orvosnak. Remélem, hogy a mostani hálapénzről szóló rendelet rendbe teszi ezeket a dolgokat. Csodálatos rendelkezés a kormánytól.

Számos innováció köthető a nevéhez. Mik a kreativitás, gondolatgazdagság alappillérei? Egyre többen tanulnak felsőoktatásban Magyarországon is. Mi kell ahhoz, milyen talaj, hogy az óriási mennyiségű elsajátított tudásanyag bő termést hozzon?

Az az igazság, hogy egy nagyon gazdag belső világ kell. Ezt Freund Tamás agykutatótól tanultam. Hiába tudunk minden információt felfogni a mérhetetlenül sok agykérgi sejtünkkel és kapcsolataik által. Ahhoz, hogy azt fel tudjuk idézni az információt és ebből egy kreatív gondolat szülessen, ahhoz a mélyebb agyi struktúrák is szükségesek, ahol sokkal kevesebb jelölő és érzelmi kör áll rendelkezésre. Azt az információt tudjuk raktározni és hirtelen, nehéz helyzetben felidézni, amire rányomtunk egy mikro, érzelmi pecsétet. Ehhez gazdag belső érzelmi világ kell, amit gyarapítanunk kell. Erre a való a művészet, a kultúra és maga a hitvilág. A mély hitvilág, a kapcsolat a Jóistennel egy nagyon gazdag belső érzelmi világot, szeretet-világot teremt. Ezzel bizony kreatív döntéseket tudunk hozni. A kreativitás, az intuíció itt, a mélyben születik, nem a felszínen. Az, hogy te sok mindent látsz és rohanva nézed az internetet, nem áll össze kreativitássá. Annyira sok innovációm nincsen. Mondjuk három fontos van, ami nemzetközileg jegyzett, ezeket mind imádság közben kaptam. A bangladesi ikerpár szétválasztásánál öt olyan innovatív idegsebészeti ötletet kaptam Jézus-ima közben, ami által meg tudtuk csinálni a műtétet. A műtét során a legkritikusabb helyzetben visszavonultam imádkozni. Két olyan döntést tudtam hozni az Úr Jézus által, aminek következtében nem haltak bele a gyerekek a műtétbe. A műtét utáni, úgynevezett poszt-peratív szakaszban szintén hoztunk olyan döntést, ami imádság közben született. Amikor úgy volt, hogy augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján az egyik gyerek biztos, hogy elmegy, letérdeltünk és kértük Mindszenty József bíboros égi közbenjárását, mondjuk úgy, hogy egy csodára. Meg is történt, a legnagyobb szakmai meglepetésünkre 16-án hajnalra a haldokló gyerek jobban lett.

Ez az a hely, ahol a tudománynak vége van. Itt már csak letérdelni tudsz.

Az ima és a kreativitás közötti szoros kapcsolatnak vannak a biológiai agyi működéshez kapcsolódó magyarázatai?

Az imádság által jutsz le abba a mély, tisztán látó lelki rétegbe, ahol az igazsággal, mondjuk úgy, hogy Jézussal és az igazságok halmazával találkozol. Ezek nem csak hitigazságok, hanem a mindennapi élet igazságai. Egy benned rejlő problémának az igaz módon való megoldását ott lent kell keresni. Az imádság arra való, hogy kiüresedjél és lekerüljél oda, abba a mélységbe. Ott választ kaphatsz arra, hogy riporter módjára mit kérdezz, hogyan oldj meg egy családi, párkapcsolati vagy éppen egy űrkutatási, esetleg orvosi problémát. Így van harmóniában és így tud együtt dolgozni az imádság és az ész, a tudomány. Ez nekem napi tapasztalat. Tegnapelőtt is egy olyan mérhetetlenül nehéz agydaganat-műtétem volt, hogy végig imádkozva tudtam tartani magamat és nem ijedtem meg az elképesztően nagy vérzésektől. A beteg, köszöni szépen, megvan, lábadozik és reméljük, hogy gyógyulni fog.

Együtt imádkoztak az orvoscsapattal a sziámi ikrek szétválasztásánál. A hitélet is kitétel volt a csapat összeállításánál?

Ezt erőszakolni nem lehet. Aki így jön, annak persze örülünk. Vigyázni kell ezzel. Három lábon áll minden nagy beavatkozás. Az egyik a szakmaiság, azt nem lehet vitatni. A másik, a kreatív ötletek, amik imádságban születtek és a háttérimádság. Rengeteget számít százezrek közbenjáró imádsága, ami biztatott és vitt előre minket.

A nem hívő kollégák elfogadták a „rituálékat”, imádságokat?

Ezek nem rituálék. Ebben a tekintetben irigylem a muszlim testvéreinket. Náluk az orvos az öltözőben leteríti a kis szőnyeget, leborul és imádkozik. Tanúságot tesz a saját maga Jóistenéről. Nekünk nem Allah a Jóistenünk, a Szentháromság Egy Istenhez imádkozunk. Nem ilyen látványosan, de a műtétek előtt mindig elmondtunk egy Miatyánkot, az kétségtelen.

Be tudja mutatni részletesebben valamelyik találmányát? Hogy értsük, hogy mi volt előtte, milyen problémára ad választ és hogyan kattan az ember agya, amikor beugrik egy ötlet.

Nagyon szeretem a sportot. Vágyam volt, hogy ha már nem sikerült élsportolóvá válnom, akkor edző legyek. Szegény fiaimat edzettem mindenféle sportra, de mindenesetre sok mindent megtanultam a sportból. Az állt bennem össze kreatív ötlet formájában, hogy elképesztően fontos, hogy az egyszemélyes műtétet végző szakmákban, így az idegsebészet mikrosebészeti részében, ahol inaktív az asszisztens keze, ne élőkön gyakoroljunk. Ehhez viszont mindennapos, friss elhunytakon való gyakorlás szükséges. Tizenhét éve kezdtem el ezt, ennek az eredménye például a sziámi ikrek szétválasztása és az egyéb műtéti sikerek. A sportból vettem, hogy minden nap edzeni kell. Az eddig teljesen ismert volt az idegsebészetben és más manuális orvosi szakmákban, hogy vannak workshopok, ahol konzervált vagy frissen elhunyt testvéreinken végzünk műtétet. Sokat voltam Saint Louis-ban egy híres egyetemi workshopon. Odamegy az ember, három napig ott van, a társával kap egy fejet és azon dolgozik. De ki hallott már olyan sportolóról, aki félévente három napot edz? Minden nap kell. Azóta is minden nap csinálom, ma reggel is reggel hattól hétig a boncteremben voltam. Friss elhunyton, modellezett patológiákkal gyakoroltam. Az innovatív ebben az, hogy minden nap. Ez az egy dolog. Az, hogy vannak ilyen gyakorlatok, ötszáz éve ismert.

Ez mennyire terjedt el?

Rendkívül nehéz elterjeszteni, de kettő nemzetközi cikket már sikerült közölni. Nem szívesen járnak az orvosok boncterembe, mert ott azzal találkoznak, amit nem akarnak, ami ellen küzdenek, a halállal. Ehhez el kell hinni a feltámadást. Ha nem hiszel a test feltámadásában, csak a lélek halhatatlanságában, akkor nem szívesen fogsz találkozni minden reggel hatkor az elhunyt testvérekkel, főleg nem nyúlsz hozzá a testükhöz és nem boncolod őket. A feltámadás fényében ez nem probléma. Szerintem spirituális oka van annak, hogy az orvosvilág nem akar a mindennapi munkájában halottakkal találkozni, mert nem azért orvosok, hogy ezt csinálják.

Azért akadnak, akik lekísérik a boncterembe?

Vannak, főleg a fiatalok közül. Most is van egy nagyon kedves tanítvány, aki nagy erőbedobással csinálja. Összehasonlíthatatlanul gyorsabban fejlődik az, aki minden nap elvégzi a legnehezebb agyműtétek legnehezebb részének a manuális munkáját, amivel amúgy nem is találkozik az első öt évben, maximum nézheti. Az a teniszező, aki csak nézi a meccseket, nem fog tudni teniszezni. Minimum falaznia kell.

„Amire lehetőségünk van, az az olcsó, bárki számára elérhető, szegényebb országokban is alkalmazható gyógyászati, műtéti eljárások feltalálása”, írja. Az olcsó eljárások exportálhatóak szegényebb országokba. Mi tudunk a nálunk gazdagabb országokból egészségügyi fejlesztéseket importálni?

Óriási szellemi innovációk vannak, gondoljunk csak a CT készülékre. Tudunk importálni, csak meg kell venni ezeket. A Honvéd Kórház idegsebészetének minimálisan kellene százötven-száznyolcvanmillió forint a tönkrement gépekhez, amik már megvoltak 2008-ban, amikor a kórház felállt. Magát az eljárást könnyű átvenni, csak a hozzávaló technikához pénz kell. A Jóisten olyan ötleteket adott nekem, amik olcsóak.

Ezeket az ötleteket alkalmazzák?

Az éralagút- és az ujjhegy megtámasztási technikáról, ami egy mikrosebészeti módszer, rengeteg visszajelzés van.

Hová pozicionálható világszinten a magyar egészségügy?

Annak ellenére, hogy elég sok a probléma és a jajgatás, elég jó helyre pozicionálható Európában. Ne Afrikával hasonlítsuk össze!

Azzal, ami most a hálapénzzel történik, morálisan is jó pozícióba juthat a magyar egészségügy.

A hálapénz morálisan tette tönkre az orvostársadalmat az elmúlt ötven évben. Tönkretette a beteg-orvos kapcsolatokat, az orvosok közötti interkollegiális kapcsolatokat, tönkretette az orvos-nővér kapcsolatot. A mostani kormány döntése alapján lehet, hogy az egészségügy kimászik ebből, talpra áll és felemeli a tekintetét az orvostársadalom.

Az abortuszról azt mondja, hogy országunk legnagyobb, elsőként megoldandó egészségügyi problémája. Miért?

Pontosan a legkiszolgáltatottabb emberekkel történik meg. Pedig az élet kezdete már nem filozófiai vagy teológiai kérdés. Tudományos tény 1962 óta, amióta Watson és Crick leírta a DNS spirált, hogy az örökítőanyag teljes állománya benne van a zigótában, a megtermékenyített petesejtben. Még a materialista felfogás alapján is a megtermékenyítéstől indul az emberi személy élete. Nem később költözik bele a szellemvilág vagy az intelligencia. A fogantatás pillanatában kapjuk meg az emberi személy létünket. A szabad akaratunk, a szeretetre való képességünk, a megbocsájtásra való képességünk nem az agyban van, nem a testünkhöz kötött. Ahhoz a lélekhez kapcsolódik, ami benne van az első kis petesejtben. Az egy ugyanolyan emberi gyermek, mint amilyenek mi vagyunk, akik itt beszélgetünk. Ezt nem szabad elpusztítani.

Mióta van meg ez a szemlélete?

Régebben elfogadtam azokat a problémákat, amik kialakultak és én is adtam tanácsot abortuszra, hála Istennek nem a házasságomban. Átgondolva nagyon rossz érzés volt. Az a döbbenetes dolog, hogy orvosként sem éled meg, hogy az egy ugyanolyan emberi élet, mint a miénk, akik most itt ülünk és beszélgetünk. Ott vannak a szegény nőgyógyász testvéreink. Azt mondja Jézus a kereszten, hogy „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” Ez maximálisan igaz szegény édesanyákra, orvosokra. Egy nagyon-nagyon fontos mentőkörülmény viszont van: senki sem dobná ki a tíz éves gyermekét családi, párkapcsolati, gazdasági problémák miatt.

Egyszerűen arról van szó, hogy nem tudják az emberek, hogy hol kezdődik az emberi élet.

Nem tudják, hogy mit cselekszenek. Erre kell rádöbbenteni a hétköznapi párbeszédben az embereket. Nem a politika fogja megoldani, mert amikor ebbe a politika bele akar nyúlni, akkor elveszíti a választást.

Tehát az edukáció a kulcs.

Az edukáció és a hétköznapi párbeszéd. Beszélgetés a kocsmában, a presszóban, a buliban. Csak így lehet. Essenek le a tantuszok hatalmas nagy csörrenéssel! Azt kell mondanunk, hogy az az egynapos magzat ugyanolyan emberi személy, mint amilyenek mi vagyunk. Tök mindegy, hogy tud-e beszélni, járkálni. Ez a nagy problémája nem csak Magyarországnak, hanem a világnak is. A Covid-19 elenyésző probléma ehhez képest.

Létezik hívő keresztény tudós szubkultúra?

Tele van a tudóstársadalom mélyen hívő emberekkel. Az más kérdés, hogy mennyire merünk megnyilvánulni, mert a mainstream számára nem konform, hogy Jézus Krisztus a tudományt is megváltotta.

Nem csak a bűnöst, a házasságtörő nőt, a betegeket, hanem a legmagasabb szintű tudomány művelőiért is jött, hogy a gőg bűnéből kiszabadítsa őket, megváltást hozzon nekik. Ezt kell elfogadni és akkor a misztérium előtt le tudunk térdelni. Hogy ki tudjuk mondani, ha valami a soha meg nem ismerhető igazságok közé tartozik. Ezek azok a misztériumok, amiket a kinyilatkoztatás által ismertünk meg. És ott vannak a tudomány által megismerhető igazságok, az egy másik dolog.

Az interjúkötetben a Kárpát-medence két spirituális központjának Dévát és Sümeget nevezte meg. Talán feltételes módban, de miért?

Nyilván van sok spirituális központ, nem akarok senkit megsérteni. Ezt a kettőt kiemeltem, mert Böjte Csaba és Barsi Balázs nagyon erős spirituális gondolkodók. Az egyikőjük talán egyszerűbb szinten kommunikál, a másik pedig hihetetlenül magas szinten. Érdemes hallgatni az ő megnyilvánulásaikat, beszédeiket. Az utóbbi időben Varga Laci atya egészen szenzációs lelkigyakorlataival foglalkoztam. A szellemi harcról szól. A Sátán legnagyobb bravúrja, hogy elhitette magáról, hogy nincs. Betolatta magát a mitológia tárgykörébe. Ezzel adott esetben még egyházi embereket is átver, pedig létezik és kifejti a rettenetes romboló munkáját. Le kell fülelni, szembesíteni kell önmagával, mert különben elpusztít minket.

Az interjút készítette: Papp Ferenc

Portréfotó: Marjai János, 24.hu

Szerintem már mindenki hallotta gyerekkorában, hogy a magyar a világ három legnehezebb nyelve közé tartozik. Bevallom ez engem mindig is büszkeséggel töltött el. Valamiben egyedülállók vagyunk a világon, ez nagyon jól hangzik. A külföldi ismerőseim előtt mindig felvágtam ezzel. Amikor külföldiekkel ismerkedünk, sosem maradhat ki a „megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekért” szó megemlítése. Azt azért meg kell jegyezni, hogy ennek a szónak semmi értelme, sőt ilyen szó egyáltalán nem is létezik. Hogy ez miért van így, azt majd később fejtem ki.

Na, de miért is olyan különleges a magyar nyelv?

Ahogy már nyelvtan órán is elmondták, a magyar az uráli nyelvcsalád finnugor ágához tartozik, azon belül pedig az ugor alcsoportba. Ez még nem teszi különlegessé a magyar nyelvet, csak meg kellett jegyezni, mivel az internet hemzseg az álnyelvészektől, akik azt hirdetik, hogy a finnugor nyelvrokonságot csak kitalálták, és hogy tulajdonképpen az óegyiptomi nyelv is magyar, stb.

A magyarban (azért vannak kivételek) a szótagokban a magánhangzó illeszkedik a szó utolsó magánhangzójához, például szobá-ba, emelet-re. Ezt a nyelvészek vokális harmóniának hívják. Ez megtalálható a törökben is, pl. Macaristan-da. A kivétel például a nyíl mivel, ha azt ragozzuk, akkor ugyebár azt mondjuk, hogy nyíllal, és nem azt, hogy nyíllel (tehát, ha eddig így mondtad, akkor azt felejtsd el, mert az úgy helytelen). A nyílban a magánhangzót valószínűleg régen mélyebben ejtették, innen eredhet a rendhagyó rag.

A jelentés változik aszerint, hogy mély vagy magas magánhangzó van benne. Ezt leginkább magyarul tanuló külföldiek figyelmébe ajánlom, hogy megtanulják a különbségeket. Így például itt-ott, vagy kever-kavar. A magyar nyelv toldalékol, így bármilyen hosszú szó képezhető. Na, itt térünk vissza a megszentségteleníthetetlenségeskedéseitekérthez (na, tessék a –val,-vel raggal már hosszabb lett a szó) így bármilyen hosszú szó képezhető magyarul. Tehát ezzel menőzni semmi értelme, de külföldiek felé csajozós szövegnek azért még elmegy.

A magyar tele van egyedi hangokkal, melyek sok nyelvben nincsenek, így nem is tudják kiejteni, ha magyarul akarnak beszélni. Ilyenek a hosszú magánhangzók, ő, ű, (mind a németben, mind a törökben ezeknek csak a rövid változatuk van meg) vagy az olyan hangok, mint a ty, gy, ny. A birtokviszonyt birtokos személyjellel és részeshatározóval fejezi ki, a lány ruhája vagy a lánynak a ruhája. Gondolj bele, hogy hogy van ez angolul: the girl’s clothes. De a magyarban birtokjel is létezik, visszatérve az előbbi példához: a lányé (a ruha).

A magyar ige utal a befejezettségre, megtetszik vele szemben a tetszik, vagy meglát-lát. Vagyis az egyik csak egy pontban történik, míg az utóbbi folytonosságot fejez ki. A tárgyas és a tárgyatlan igeragozás, pl. mindent értek – értem (a matekot). Az igenlő válasz gyakran csak az igekötő megismétlésével történik pl. Visszajössz? Vissza. A kettős tagadás, pl. nem csináltam semmit. Gyakran elrontjuk ezt az idegennyelvben, mivel magyaról akarjuk szó szerint lefordítani a mondandónkat: I didn’t do nothing.

A magyarban megvan az ún. irányhármasság, vagyis kocsiban-kocsiba-kocsiból. Tehát nem a házba vagy, hanem a házban!!! Ez előbbi teljesen helytelen!

Na, de mi az, ami miatt nem különleges a magyar nyelv?

Amiről azt hisszük, hogy csak ékes anyanyelvünkben található, közben pedig teljesen általános:

A magyarban vannak szavak, amelyek egy másik szóra utalnak, így például a fa-fázik. Ez nem csak a magyarra jellemző, minden másik nyelvben megtalálható.

Másik tévhit, miszerint magyarul mindent ki lehet fejezni, mert a magyarban annyi kifejezés van egy jelenségre. Nagyon naivnak kell lenni, ha azt gondoljuk, hogy más nyelvekben nincsenek szinonimák. Egyszer egy nemzetközi könyvvásáron, egy híres írónő mondta, (akinek közben tolmács fordított) hogy „Nyelvünk roppant gazdag, mert magyarul nem csak menni lehet, hanem bandukolni, cammogni, andalogni, haladni, totyogni és még sorolhatnám”. A tolmács egy percre meghökkent, majd vállat vont, és engedelmesen lefordította mindezt angolra: „...you can not only walk, but you can amble, stagger, stroll, pace, toddle and I can continue.” A közönség meg csak nézett, hogy akkor ez most miért is olyan nagy szám.

De ami a lényeg, hogy az anyanyelved nagyon különleges a világ többi nyelvéhez viszonyítottan, így tiszteld meg azzal, hogy helyesen beszéled!

Lágy dallam, kellemes ritmus és szép ének, na ezek azok, amik nem jellemzőek a bemutatott alkotásban.

Eddig is pontosan tudtuk, hogy a szólásszabadság a mai világban csak addig érvényes, amíg egyetértesz a liberális mainstream világnézettel. Amennyiben valamiben nem értesz vele egyet, megbélyegeznek, ellehetetlenítenek és rád aggatnak mindenféle csúnya jelzőt.

Egy újabb áldozatot szedett a liberális világ (aminek már semmi köze sincs a liberalizmushoz, hiszen minden, amit a liberalizmus mond az ellentétes azzal, ami ma történik, szóval nyugodtan hívjuk ezt liberálfasizmusnak). Gina Carano, amerikai színésznő, harcművész 1982-ben született Texasban. A nyíltan republikánus színésznő rendszeren posztolt a közösségi médiában, támogatta Trumpot és e véleményének hangot is adott.

Egyedülálló jelenség volt ez, hiszen megszokhattuk, hogy Hollywoodban mindenki nyíltan liberális.

Gina Carano legismertebb szerepében Cara Dune-t játszotta a The Mandalorian című Star Wars sorozatban. A The Mandalorian című sorozatnak új színésznőt kell találnia Cara Dune szerepére, ugyanis a sorozat készítője a Lucasfilm,

eltávolította Gina Carano-t a sorozatból miután a színésznő sokakat (leginkább balliberálisokat) felháborító megjegyzést tett közzé Instagramon, melyben a mai Republikánusokat a Holokauszt zsidóihoz, a jelenlegi (Biden által vezetett) Amerikai Egyesült Államokban uralkodó politikai helyzetet pedig a náci Németországhoz hasonlította.

„A zsidókat megverték az utcán, nem a nácik, hanem saját szomszédjaik, még a gyerekek is. Mivel a történelmet szerkesztik, ezért a legtöbb ember nem fogja fel, hogy ahhoz, hogy a náci katonák könnyedén összegyűjtsék zsidók ezreit, a kormány először megutáltatta az zsidókat saját szomszédjaikkal, pusztán azért mert zsidók voltak. Ez miben különbözik attól, mikor valaki ellen gyűlöletet keltenek a politikai nézetei miatt?”

Gina Carano az amerikai celebek között szinte egyedüliként emelt szót az ellen az utálat és boszorkányüldözés ellen, ami évek óta folyik a konzervatívok ellen, nem csak az Egyesült Államokban, hanem az egész világon, és hát nem igen tette zsebre azt, amit ezért kapott.

Kirúgták a munkahelyéről, és példátlan össztűz zúdult a nyakába az összes független (értsd: balliberális) laptól és celebtől.

A fő vád szerint, amit a posztjában leírt, az irtózatos, megbotránkozgató és antiszemita. Arra pedig, hogy ezek a médiumok ugyanazt a szekeret tolják egy újabb bizonyíték, hogy rengeteg lap, például a Washington Post és a BBC is ugyanazt a szót használta Ginával kapcsolatban: „abhorrent”, azaz irtózatos.

Érdekesség, hogy a nyár folyamán a BLM (Black Lives Matter) tüntetéseken nagyon sok tűntető és celeb hasonlította Amerikát szintén a Náci Németországhoz és Donalt Trumpot pedig Adolf Hitlerhez. Akkor a sok híresség, politikus és  „független” sajtóorgánum is kiállt amellett, hogy szólásszabadság van és e véleményeknek igenis hangot lehet adni. Azonban, ha ezt egy Republikánus teszi meg az új Biden adminisztráció alatt, akkor antiszemita, gyűlölködő és megbotránkoztató. 

A színésznő azóta törölte ezen posztját, illetve más olyat is, amiben a maszk viselést kritizálta. Ginára nem lehet mondani, hogy antiszemita, hiszen pont ez ellen szólalt fel. Azzal lehet vitatkozni, hogy talán nem volt túl szerencsésen megfogalmazva a poszt, illetve a maszkhasználat ellenzése sem a legnépszerűbb álláspont, de a szólásszabadság pont ezt teszi lehetővé, hogy mindenki szabadon elmondhatja azt, amit gondol egy adott témával kapcsolatban.

Azzal, hogy Ginát kirúgták a sorozatból csak azt támasztja alá, amit a színésznő állított:

ha republikánus és konzervatív vagy, nem értesz egyet a világot uraló liberális mainstream véleményterrorral, sőt még fel is szólalsz ellene, akkor búcsút mondhatsz jobb esetben a közösségi média fiókjaidnak és oldalaidnak, rosszabbik esetben a munkádnak is.

Ebben az egész esetben az egyetlen pozitívum, hogy rengeteg ember állt Gina mellé. A hozzászólók jelentős része kiállt Gina Carano mellett, kifejezve nemtetszésüket a világban uralkodó mechanizmus ellen, amiben csak akkor lehet szabad véleményed, ha az megegyezik a mainstream álláspontjával. 

(Kép forrása: cnbc.com) 

Véletlenül futottam bele az Instagramon a jobboldali The Blaze online televízió egyik videós podcastjába, és ott is ragadtam. Allie Beth Stuckey konzervatív kommentátor, műsorvezető ‘The Relatable’ (kissé erőltetett fordításban, Amihez közöm van) című műsora minden sallangot nélkülöző vállalkozás – Allie egy lányszoba enteriőrben ülve veséz ki különböző, a keresztény-konzervatív, főként női amerikai közönséget érdeklő témákat.

Az adás, amely elém került az Instán, a Jeep autómárkának kifejezetten a múlt vasárnapi Super Bowlra, az országos baseball bajnokság döntőjére készült „The Middle”, azaz „A közép” szlogenű hirdetéséről szólt.  Érdemes megnézni, (még) elérhető a YouTube-on (később elmagyarázom, miért csak még.) 

Brutálisan profi, az érzelmekre és a zsigeri reakciókra mesterien apelláló reklámról van szó, amellyel egy baj van: velejéig hazug az üzenete.

A hirdetés sztorijában egy igazi középnyugati megjelenésű, hasított bőr csizmás férfi ül egy tipikus amerikai terepjáróban, amely mit ad Isten, egy Jeep,  és éppen Amerika földrajzi közepén mereng a nagy amerikai álmon Kansasban. Álma az amerikai egységről, az (újra)Egyesült Államokról szól, és a hirdetés szerint ezt az egységet, melynek a „kék-piros megosztottság” után kell eljönnie, az amerikai középnyugat hagyományos értékei mentén lehet újjáépíteni.  

Ahogy a podcastban Allie rámutatott, a reklám bővelkedik az amúgy az amerikai fősodratú médiában manapság tabunak számító keresztény és hazafias szimbólumokban: keresztekben és amerikai zászlókban. Ezzel nem lenne persze baj, sőt, mondta Allie, csakhogy van egy-két probléma az egész, csakugyan vérprofi szpottal.

Először is, szerinte alapvető távolságtartással kell kezelni, amikor nagyvállalatok "jóemberkedő" üzeneteket küldenek egy adott potenciális fogyasztói csoportnak, jelen esetben a konzervatív keresztényeknek. A mögöttes, manipulatív szándék mindig jelen van, mondta.

Másodsorban, az autót nem más, mint a rockikon Bruce Springsteen vezeti. Az a Bruce Springsteen, aki amúgy válogatott gyalázkodásokkal illette Donald Trumpot annak egész elnöksége idején, azzal „fenyegetőzött”, hogy külföldre költözik, ha megint Trump nyer (na nyilván nem Venezuelába, vagy valamelyik más csodálatos, a szocializmussal kísérletező dél-amerikai országba.)

A hevesen a balliberális nézetek és jelöltek mellett kiálló, Joe Biden elnöki beiktatásán fellépő Springsteen totálisan hiteltelen a közép-nyugati, az egymással szembenálló amerikaiakat egyesítő figura szerepében.       

Jeep Super Bowl spot. (Jeep/YouTube)

Harmadrészt - és Stuckey szerint ez a legsúlyosabb gond a reklámmal - annak központi üzenete, amely gyakorlatilag egy az egyben Joe Biden és az új amerikai kormányzat az ország újraegyesítéséről prédikáló retorikájának a visszhangozása, igencsak visszatetsző a konzervatív amerikaiakat érő elképesztő megbélyegzések fényében.  Stuckey szerint

elég nehéz a Trumpra szavazó, több tízmillió amerikainak azonosulnia egy ilyen reklámmal, miután demokrata politikusok, véleményvezérek, a liberális sajtó és a közösségi média moderátorai rendszeresen terrorista-támogatóknak, agymosottaknak és megvezetetteknek nevezik őket.

Hiteltelen a hirtelen jött ál-empátia a keresztény-konzervatív, hagyományos értékek iránt, mondja Stuckey, miután azokat, akik bevallottan Trump-pártiak, azzal fenyegetik, elvesznek tőlük minden megszólalási lehetőséget, és gyakorlatilag fasisztának titulálják.  Stuckey a demokrata képviselő, Alexandria Ocasio-Cortez egyik kijelentését idézi, amelyben AOC egyenesen a Trump-szavazók „újraprogramozását” sürgette.  Milyen ismerős ez a retorika!  Itthon is rendszeresen azzal írnak le mindannyiunkat, akik a Fideszre szavazunk, hogy megvezettek, hipnotizáltak minket és agymosott horda vagyunk. 

Mint minden jó történetnek, ennek is van csattanója. Pár nappal ezelőtt az amerikai Associated Press hírügynökség kiderítette, hogy tavaly novemberben Bruce Springsteent a rendőrség ittas vezetés és közúti veszélyeztetés miatt letartóztatta, és azóta vádat is emeltek ellene. A TMZ amerikai tévés csatorna szerint pár hónap múlva bíróság elé kell állnia a zenésznek. A Jeep sietve bejelentette, „ideiglenesen visszavonják” a Springsteenes reklámot, és gyorsan le is vették a videót a cég YouTube csatornájáról.  Valószínűleg már nem sokáig lesz elérhető a reklám sehol, tekintettel a roppant kínos fejleményekre.   

Stuckey azt is elmondta, kísérletképpen beírta egy netes keresőbe a „keresztény nacionalizmus, Jeep” szavakat, és nem csalódott: válogatott gyalázkodásokkal illették a hozzászólók a céget, amiért kereszteket és amerikai zászlókat mert megjeleníteni a reklámjában.  Ennyit Amerikai újraegyesítéséről.

Az elmúlt hetekben számos hazai portálon is lehetett olvasni a mianmari eseményekről, különösen azon történésekről, mely következtében elérhetetlenné vált az országban előbb a közösségi média, majd az internet is. De mit érdemes tudni erről a sokak által kevésbé ismert országról, milyen kihívások nehezítették meg annak függetlenségét követő időszakát, illetve minek az eredménye a mostani katonai puccs? Cikkünkben ezt vizsgáljuk! 

Britek, japánok és a függetlenedő Burma

Kezdjük néhány alapinformációval Mianmart illetően. Először is tisztázni szükséges az állam nevét, mely sok félreértést von maga után: hivatalosan ma a Mianmari Szövetségi Köztársaságról beszélünk, a formálisabb, sokat vitatott Mianmar elnevezés 1989-től lépett érvénybe Burma helyett. A Délkelet-Ázsiában található, 676 578 km² területű (ez közel kétszerese Németország területének, illetve hozzávetőlegesen hétszerese Magyarországénak) és több mint 51 millió fős népességű ország összesen öt állammal szomszédos, mégpedig Indiával, Bangladessel, Kínával, Laosszal és Thaifölddel. Legnépesebb városa Rangun [angolul Yangon, mely korábban Rangoon volt] (lakossága közel 5.5 millió fő), fővárosa 2005 óta Najpjidó (Nepjida) [Naypyidaw].

(Fotó forrása: Britannica)

Mianmar története igen hosszú múltra nyúlik vissza, részletesen lehetne diskurzust folytatni tehát Anawratha király egyesítést eredményező tevékenységeiről a 11. századból, ahogy a területen megjelenő théraváda buddhizmus kulturális hatásairól, a virágzó kereskedelemről, esetlegesen a későbbi töredezettség kihívásairól is. A jelen korlátok miatt azonban egy nagyobb ugrást téve eljutunk a 19. századig, mely időszak során az angolok három háborút is vívtak a terület megszerzéséért (1824-1826, 1852-1853, 1885), végezetül pedig a Brit Birodalom részévé tették Burmát.

A 2. világháború során rövid ideig Japán is megszállta a területet, Burmára egyfajta összekötő elemként tekintve, ám összességében az ország függetlenedéséig (1948) a britek maradtak a térség meghatározó szereplői.

Pártatlanság, majd katonai diktatúra

A függetlenedést követően egyaránt merültek fel belső és külső nehézségek, a demokratikus intézményrendszerek építése mellett pedig az országnak arra is választ kellett adnia, hogy kíván-e a hidegháborús környezetben valamelyik irányba elköteleződni. Burma ekkoriban a pártatlanság elvét követve igyekezett meghatározni magát, majd az Egyesült Államokkal kialakuló ellentétek következtében – mely során az USA a kínai nemzeti erőket támogatta –, a nyugatról érkező segélyeket is elutasította, a Délkelet-ázsiai Szerződés Szervezetének (SEATO, a Csendes-óceáni térségben formálódó, NATO mintáját követni kívánó együttműködés) tárgyalásán pedig nem jelent meg.

Az ország ehelyett határozottan támogatta a Bandungi Nyilatkozatot – ezáltal csatlakozva azon 29 állam blokkjához, mely a kétpólusú világrendben egy harmadik, független utat kívánt követni –, illetve az elsők között ismerte el Izrael és a Kínai Népköztársaság létét.

A pártatlanságot választó állam azonban sok nehézséggel nézett szembe, az ideológiai feszültségeken túl etnikai konfliktusok sokasága is megjelent, 1962-ben pedig U Nu miniszterelnököt – aki meghatározó szereplője volt az ország politikai életének 1948-tól kezdve – katonai puccs verte le Ne Win tábornok vezetésével. Érdekesség, hogy Ne Win tábornok 1958 és 1960 között is vezette az országot, mely időszak során épp U Nu kérte fel a hadsereget a rend helyreállítására az egyre nagyobb bizonytalanság tükrében. Ezen rövid időszakot kevésbé jellemezték drámai változások, ám 1962-től a katonai kormányzat a korábbi, pártatlanságot hirdető elvekkel szemben radikális lépéseket tett,

Ne Win ugyanis kikiáltotta a Burmai Szocialista Köztársaságot, felfüggesztette az 1947-től érvényben lévő alkotmányt, államosítási törekvéseket valósított meg, betiltotta az ellenzéki pártokat, erőszakosan reagált a különböző egyetemi szervezetek tüntetéseire (többek között felrobbantva a diákszövetség épületét), továbbá szigorú cenzúrát valósított meg.

A hatalomátvétel ellen tüntető diákok csoportja a Ranguni Egyetemnél 

Bár a térségben több nem demokratikus berendezkedésű állam is jelentős lépéseket tudott tenni a fejlődés irányába a következő évtizedek során, Burma nem tartozott ezek közé. Az ország izolacionista politikája, az élelmiszer-ellátottság akadozása, a korrupció, illetve a társadalmi feszültségek további ellenségeskedést generáltak, ezen feszültségek pedig évtizedeken keresztül meghatározták az állam életét. Különösen erőteljes volt az 1988-as tüntetéssorozat, mely sokak szemében a demokratikus forradalom lehetőségeként jelent meg. A valóságban azonban újabb katonai beavatkozás következett, a hadsereg elnyomó lépései több ezer áldozatot követeltek, és bár a szocialista rendszert egyfajta gazdasági liberalizáció váltotta fel, 1990-re pedig demokratikus választásokat írtak ki 30 év után először, a választások nem hoztak békét.

Törékeny demokrácia, ismétlődő történések

De mi is történt az 1990-es választások során? A mostani történések kapcsán is nagy relevanciával bíró Aun Szan Szu Kji (a puccs előtt ő volt az ország de facto vezetője) [Aung San Suu Kyi] pártja, a Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD) győzött a szavazatok közel 60 százalékát megszerezve. A hatalomátadás azonban nem történt meg, a Nemzeti Liga politikusainak egy részét bebörtönözték, ahogy maga Aun Szan Szu Kji is házi őrizetbe került. Az ő személye azért is különösen érdekes, mert 1991-ben Nobel-békedíjjal tüntették ki a demokráciáért és emberi jogokért való tevékenységei következtében (a díjat nem tudta átvenni), az ezt követő 20 év jelentős részét pedig fogságban töltötte. Ennek ellenére továbbra is a demokráciáért küzdő lakosok fő reménysége maradt, a megítélése pedig a nyugati világban is meglehetősen pozitív volt: 1999-ben a Time magazin „Gandhi gyermekének” nevezte a politikusnőt, sőt, több évtizedig élt az a gondolat, hogy erőszakmentes hozzáállása egy radikálisan új jövőt teremt Mianmar számára.

Ezen kép nagyban megváltozott a muszlim kisebbséghez tartozó rohingja közösséget érintő etnikai tisztogatásokra adott reakcióinak következtében, illetve azt követően, hogy újságírók kerültek bebörtönzésre az ügyről való tájékoztatás eredményeként.

Bangladesbe átjutott ronhigja menekült személyek a menekülttáborban (Fotó forrása: AP)

1990 után 20 évig nem került sor újabb választásokra, és bár az ezredforduló sok tekintetben változást hozott a katonai diktatúra korábbi időszakához képest, az ország globális interakciója nem bizonyultak elégségesnek, 2003-tól megerősödtek a nemzeti szankciók, a demokratikus reformok sikertelensége pedig reakciót váltottak ki a társadalom tagjai részéről is. 2003-tól kezdve az országvezetés egy hét pontos terv alapján igyekezett a demokrácia útjára vezetni az államot, melynek része volt többek között egy új alkotmány létrehozása, szabad választások lebonyolítása, végezetül pedig egy modern, a fejlődés útján haladni képes Mianmar felépítése.

18 évvel a törekvéseket követően láthatjuk, hogy a választások kérdése továbbra is káoszt tud okozni az országban: 2010-ben épp Aun Szan Szu Kji pártja bojkottálta azt – ahogy maga az ENSZ is megkérdőjelezte a tisztaságát –, 2015-ben a Nemzeti Liga a Demokráciáért a 25 éve ezen lehetőségre váró politikusnő vezetésével győzelmet tudott szerezni – bár szabálytalanságokat ekkor is megállapítottak, sokan pedig úgy vélték, hogy a katonaság a gyakorlatban továbbra is vezetni fogja a háttérből az országot  –,

míg a mostani puccs is azt követően vette kezdetét, hogy a főként nyugalmazott katonákból álló ellenzéki Egyesült Szolidaritás és Fejlődés Pártja (USDP) szerint a kormánypárt elcsalta a választásokat.

Mi történik most?

A katonaság lépéseket követelt a kormányzattól a feltételezett csalások tisztázása érdekében, ám miután ez nem történt meg, választási csalásra hivatkozva eltávolították mind az ország államfőjét, mind pedig a kormányzati tagokat, számos politikust letartóztattak, továbbá szükségállapotot hirdettek a következő egy évre. Az ideiglenes elnökön keresztül jelenleg Min Aung Hlaing hadseregtábornok kezében összpontosul mind a végrehajtó, mind a törvényhozó és bírói hatalom, akinek elmondása szerint a mostani puccs nagyon más a korábbiaknál, ugyanis a katonai vezetés csak ideiglenesen veszi át a hatalmat a szabad és tiszta választások lehetőségeinek megteremtése érdekében, miközben nem fog változni az ország külpolitikája és gazdaságpolitikája sem.

Bár a korábbiakhoz hasonlóan a tavaly őszi választásokon is felmerültek szabálytalanságok – például épp a kisebbségek szavazati jogosultságával kapcsolatban –, a hadsereg csalást illető érvei kevésbé tűntek megalapozottaknak, a puccs pedig sokkal inkább köthető a félelmükhöz, hogy a vereség következtében elveszítik különböző privilégiumaikat. Mianmarban jelenleg ugyanis a mandátumok 25 százaléka mindenképp a hadsereghez kerül, miközben bizonyos kulcsminisztériumok is hozzájuk tartoznak. Ezt veszélyeztette a Nemzeti Liga elsöprő tavalyi győzelme (a mandátumok 83 százalékát szerezték meg), mely következtében a párt elegendő szavazatot szerzett ahhoz, hogy egymaga alakíthasson kormányt, illetve módosításokat végezzen a jelenlegi rendszeren. Ez a fajta függetlenség talán lehetőséget teremtett volna egy radikálisabb változás bekövetkezésére, továbbá arra, hogy maga Aun Szan Szu Kji is máshogy reagáljon le bizonyos ügyeket.

Szakértők egy része úgy látja ugyanis, hogy az országvezető nem maga vált egy elnyomó államfővé a rohingjákat érő támadásokra való enyhe reakciója során, hanem a hadsereg folyamatos nyomása, illetve az attól való függés tette lehetetlenné egy erőteljes álláspont felvállalását.

Látható, hogy a függetlenedést követő több mint 70 év folyamatosan egy, a demokrácia útjára lépni kívánó, ám ezt elérni nem tudó törékeny rendszer működését jelentette. Bár való igaz, hogy 2010 után szignifikáns változások következtek be az állam életében, Mianmar ennek ellenére nem volt képes saját múltjától elszakadni, a mostani történés pedig egy hosszú ideje tartó történetlánc egy újabb sorozata. Ahogy arról olvasóink is értesülhettek a különböző portálokon, az elmúlt napok tüntetések sokaságát és egyre erősebb forradalmi hangulatot hozott Mianmarban, a világ pedig óráról órára figyelheti a zajló eseményeket, mialatt a különböző nagyhatalmak egymástól teljesen eltérően értékelik a jelenlegi helyzetet. Persze nem ez az első alkalom, amikor polgárok sokasága követel egy új rendszert az országban: kérdés, hogy most sikerül-e hosszabb távú változást produkálni.  

Kiemelt fotó: Getty Images

(Kép forrása: marketingmorzsak.hu) 

Az influenszerek korában élünk, ez tagadhatatlan. Néhány évtizede még szinte elképzelhetetlen lett volna, hogy valaki selfie-k posztolásából vagy termékek bemutatásából éljen, ma azonban ez egyre gyakoribb „szakma”. A közösségi médiás oldalak berobbanásával egyre többen látták meg a potenciált ezekben a platformokban mind kreatív, mind anyagi téren. Mit is jelent ha valaki véleményvezér, és milyen karrier lehetőségeket rejt az online világ?

Egy korábbi cikkemben már bemutattam a streamelést, mint új szórakoztatási formát/ pénzkereseti lehetőséget. Ahogy a streamelésre, úgy a közösségi médiás tartalomgyártásra is igaz, hogy könnyűnek tűnik, de egyáltalán nem az.

Több millió ember verseng egymással a követőkért, a lájkokért, a nézettségért. Olyan tartalmat készíteni, ami ebből a masszából kitűnik, nem egyszerű.

 A Facebook, az Instagram, a Youtube és a Tiktok népszerűsége a marketing egy új ágát nyitotta meg, ahol mind a cégek, mind a partnerek jól járnak. Mit is jelent az, ha valaki véleményvezér? Röviden annyit, hogy ha valaki jelentős követőbázissal rendelkezik egy közösségi média platformon, az azt is jelenti, hogy sok emberhez szól, nagyobb figyelem irányul rá. Ezt a népszerűséget kihasználva működik az influencer marketing.

A tartalomgyártók termékekért és/vagy anyagi juttatásért bemutatják követőiknek az adott márkát, szolgáltatást. A követők sokszor számukra ismeretlen cégekkel találkozhatnak, és sok esetben meg is vásárolják az influencer által ajánlott termékeket.

A reklám egyik legérdekesebb formája ez, hiszen nem csak az adott termék minősége, funkciója számít, hanem sokat hozzáad a véleményvezér személyisége.

A cégek influencer marketing alkalmazásakor megvizsgálják az adott személyt, a követőik korcsoportját, preferenciáit, és így alakítják ki hosszú, vagy rövidtávú marketingtervüket. Fontos továbbá a platform, és a termékbemutatás módja. Általában szerződésbe van foglalva a posztok mennyisége, milyensége, hogy milyen platformokra kerüljenek ki, és hogy pontosan mikor. Egyes márkák teljesen az egyénre bízzák a posztok vagy videók koncepcióját, míg mások egy előre megírt szöveggel és látványtervvel adnak csak megbízást.

Hónapokig tartó üzenetváltások, és szerződések állnak egy-egy spontánnak tűnő Instagram poszt mögött. Nehéz megtalálni a határt, hogy mikor lehet munkaként tekinteni a véleményvezérségre és mikor nem. Mivel általában projekt alapon működik a dolog, ezért nem lehet egy fix fizetésről beszélni, a havi jövedelem elég változó. Egy oldal felfuttatása is sok idő, és sosem lehet biztosra tudni, hogy milyen szintű növekedést lehet elérni.

Mivel a népszerűség és a „könnyű” pénz csábító, ezért sokan vágnak bele online karrier elindításába, azonban csak a töredék tud valódi sikereket elérni.

Ahhoz ugyanis, hogy valaki hosszútávon és hitelesen tudjon tartalmat gyártani, ahhoz sokkal több kell, mint az elhivatottság. Szükség van rengeteg kreativitásra, és hogy valóban jó legyen az illető a közösségépítésben. A csak anyagi indíttatású oldalak nagy többsége már az elején elvérzik. Fontos az is, hogy ki, hogyan használja a követőitől kapott hangot. A reklámok mellett sokan támogatnak jótékonysági kezdeményezéseket, alapítványokat.

A járványhelyzet egy kicsit „felkavarta az állóvizet”, hiszen most olyanok is online lehetőségek felé fordulnának, akik előtte nem érdeklődtek a terület iránt. Az internet és a biznisz szavak ma már nagyon gyakran szerepelnek egy mondatban, és az otthonról végzett munka is prioritást élvez.  Bár sosem lehet tudni, hogy alakulnak a következő évek, azonban az influencer világ erősebb, mint valaha. A jelenlegi trendek arra engednek következtetni, hogy a közösségi médiás jelenlét fontossága csak még tovább fog növekedni, így a véleményvezérek és tartalomgyártók szerepe fontosabb lehet, mint eddig bármikor. 

A civilben ügyvédként praktizáló író szerint szakadék van az apák és gyermekeik között, mert utóbbiak a kultúrmarxizmus, neoliberalizmus szörnyszülöttei. Jön egy globalista kapitalista nemzedék, ami nem kötődik a helyhez, ahova született. Miért csak a (felső) középosztály életéről ír? Miért nehezebb a nőknek, mint a férfiaknak? Podcast Kötter Tamással.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megtekintés Youtube-on

A kortárs magyar irodalmi életben 2012 óta jelentkezel novellákkal, regényekkel. Miért választottál szerzői álnevet, ami nem is teljes álnév, hiszen Biczi Tamásnak hívnak?

Most lebuktam. Azért, mert két külön entitást, személyiséget szerettem volna létrehozni és úgy gondolom, hogy sikerült is. Az internet világában járunk és nem akartam, hogy a kettő keveredjen.

A magyar irodalomban eddig nem nagyon foglalkoztak a budapesti felső középosztály, az ügyvédek, a menedzserek „édes” életével. Ennek mi az oka? Tudatosan kezdted el betölteni ezt az űrt?

Két oka van. Az első, hogy ez a réteg a ’90-es évek elején jött létre a kapitalizálódással, egy újfajta osztálytársadalom kialakulásával. Magam is akkor kezdtem el az egyetemet, aztán a ’90-es évek közepén végeztem, így ott voltam a kezdeti növekedésénél. Aztán ez szárba szökkent, ma teljes pompájában virágzik. Kicsit úgy érzem, hogy el is virágzott bizonyos értelemben. Élethelyzeteket tudtam megfigyelni, tapasztalatokat tudtam gyűjteni a saját és körülöttem élők életéből. Ez és irodalmi élmények inspiráltak az írásra. Meghatározó volt Bret Easton Ellis munkássága. A másik ok pedig az, hogy a magyar írók nem mozognak ebben a közegben. Nincsen olyan kettős identitásuk, mint nekem. Általában bölcsészkaron végeznek, ami nagyszerű dolog, hiszen jó előképzést kapnak az irodalomhoz, az esztétikai érzékük rendkívül kifinomult és nagyon szépen írnak, de bizonyos tájakat nem tudnak bejárni. És az ne is írjon vadásznovellát, aki még életében egyszer sem sütött el puskát!

Mit jelent az, hogy a virágzó elsőgenerációs kapitalisták kezdenek elvirágozni?

Ezzel a szociológia területére lépünk. Elvirágzik az én korosztályom, aztán jön egy új korosztály, ami már a globalista kapitalisták osztályához tartozik. Laptop generációnak hívom őket. Van egy erős réteg köztük, aminek az életének a bánata, problémája, hogy magyarnak született és kénytelen legalább egy darabig ebben a lokalitásban élni. Teljesen elszakadtak érzelmileg, anyagilag és munkában a lokalitástól. A globalitás szintjén helyezik el magukat abban, hogy kikkel vannak egy fogyasztási színvonalon. Hozzájuk akarnak hasonlítani, éljenek ezek az emberek Berlinben, Párizsban, Londonban vagy New Yorkban. Ez a Netflix-generáció, aki a véleményét is onnan nyeri. Megmondom őszintén, hogy nem vagyok túl jó véleménnyel róluk.

A ’90-es évek feltörekvő generációja még nem gondolkodott ennyire globálisan?

Nem, ők még a lokalitáshoz voltak kötve. Részben az itt állomásozó multinacionális vállalatok segédcsapataiként, kiszolgálóiként működtek. Másrészt pedig egy klasszikusabb műveltséget hoztak magukkal a késő Kádár-rendszerből. Ez arra a korszakra azért jellemző volt. Egy régi Bikini-számmal jellemezném a mai fiatal globalista yuppie-kat: „Keresztrejtvény-megfejtésből / szerezted a műveltséget”. Ők pedig a Facebook görgetéséből és a Netflixről szerzik a műveltségüket, ezért nincsen olyan mély világlátásuk, mint az előttük járó generációnak. Más kultúrközegben mozognak, mást tartanak „jó életnek”. Ugye minden politika és társadalom arról szól, hogy mit tartunk „jó életnek”. Ők teljesen mást tartanak annak, mint az én korosztályom.

Úgy is mutatod be őket a könyveidben, mint akik boldogtalan emberek egy boldogtalan korban. Ebből mi lehet a kiút?

Az identitáskeresés.

Identitások nélkül nem lehet élni.

Ezt ismerte fel például az Egyesült Államokból induló „cancel culture”. Ha másból nem, Michel Houellebecq Elemi részecskék c. könyvéből tudjuk, hogy nem volt olyan az Egyesült Államokból induló divathullám vagy hülyeség a dzsesszkorszak óta, ami Nyugat-Európát, majd Európát ne tarolta volna le. Elkezdték eltörölni a múltat, ledönteni a konföderációs szobrokat, ledönteni az alapító atyák szobrait, ledönteni mindent, de rájöttek, hogy identitás nélkül nem lehet élni. Egy kreált identitást próbálnak maguknak kovácsolni. Például nem a függetlenségi nyilatkozathoz kötik az Amerikai Egyesült Államok létrejöttét, hanem 1619-hez, az első telepesek megjelenéséhez. Ezek a történetek mindig az identitásokról szólnak. Akinek nincsen, az folyóssá válik. Nincsen mibe kapaszkodnia, nincsen közössége, nincsen hazája, nincsen semmije, előbb-utóbb elmosódik. Ezek az emberek azok, akik lecsukják a laptopjukat és elmennek egy másik városba ugyanazt a munkát végezni és ugyanolyan jól érzik magukat. Legalábbis azt gondolják, hogy ugyanolyan jól érzik magukat, hiszen ugyanúgy fogyaszthatnak. Az egyik regényemben ezt úgy fejeztem ki, hogy a Four Seasons és a Ritz hotelek légkondicionált aulája mindenhol ugyanolyan. Ugyanolyan hőmérsékletre van állítva mindegyik nagyvárosban.

A Rablóhalak a budapesti elitet mutatta be, a Dögkeselyűkben a multis kultúrával, A harcból nincs elbocsátásban az ex-valóságshow szereplőkkel, míg az IKEA, vasárnapban a középosztállyal foglalkozol. Különböző célközönségeknek szólnak ezek a művek?

Nem annyira. Az IKEA, vasárnap szintén a „technikusokról” szól (a közgazdaságtan hívja így azokat a vagyon, műveltség, társadalmi elhelyezkedés alapján középosztálybeli embereket, akik a nagy multiknál a tényleges munkát végzik). Az IKEA, vasárnap két multinál dolgozó barát életközépi válságát írja le.

Mit üzensz azoknak a fiataloknak, akik éppen azért küzdenek, tanulnak, hogy egy jó multis állást elcsípve az IKEA-ban kedvükre vadászhassanak bútorokat az albérletükbe?

Két dolgot. Először is ne utasítsák el a munkaajánlatot, mert a munka egy szükséges dolog. Egyrészt a munka teszi az embert emberré, másrészt, ha nem vagy gazdag örökös, akkor valamiből meg kell élned. De ne higgyék el a hazugságokat! A multi nem egy nagy család. A nagy családból nem teszik ki a nagymamát, ha már nem tud munkát végezni – legalábbis jobb helyeken. Ne higgyék el, hogy küldetése van egy multinacionális nagyvállalatnak! Minden nagyvállalatnak kényszerűen egy küldetése van, a legrövidebb időn belül a lehető legnagyobb profit termelése. Minden más hazugság, szemfényvesztés, álca, beetetés. Olyasmi ez, mint Orwell Állatfarm c. könyvében, ahol hazugságban élnek a farm lakói. Ugyanilyen nagy hazugság a multi is.

Egy háború kitörésekor sokakat lelkesítenek az érdemek, a hőstettek. Lehet ezzel párhuzamot vonni?

Nem. A háború nagyon tiszta, világosan látod, hogy mit és miért teszel. A háborút nem az ellen vívod, aki szemben áll veled, mert egy ugyanolyan férfi, mint te, hanem azokat véded, akik mögötted vannak. Ez egy erkölcsi kötelesség. Teljesen mindegy, hogy igazságos vagy igazságtalan a háború, egy katonának nem szabad mérlegelnie, tennie kell a dolgát. A multinál egy jól felépített marketing-hálózat tartja egyben ezt a közösséget és ösztökéli minél nagyobb teljesítményre, hogy gyorsabban és többet termeljenek a tulajdonosoknak, akik sokszor láthatatlanok. Olyan tulajdonosoknak, akiknek annyi készpénzük van, hogy páncéltermeket kell bérelniük adózási szempontok miatt, hogy ott tonnaszámra tárolják a papírpénzt.

Legyünk tisztában azzal, hogy a munkaerőnket eladjuk a piacon, ezért fizetnek nekünk és ennyi. Itt álljunk meg lelkiekben!

A modernitás egyik alapkövetelménye a pénzmutatás. Lehet, hogy a multi elvár tőlünk dolgokat, de ne higgyük el. Nem az a lényeg, hogy formálisan mit csinálunk.

Nem csak Budapesten van jelen a multis kultúra. Győr mellől származol, a könyveidben mégis kizárólag budapesti történeteket és szereplőket mutatsz be.

Budapest az egyetlen „a város”. Amikor Periklésztől megkérdezték, hogy mi a fenének épít annyi mindent Athénban, azt felelte, hogy „mert a város megérdemli”. Budapest sajnos Magyarország egyetlen igazi városa, amit a városlakók egy része, mondjuk húsz százaléka városként használ. Olyan profán dolgokban merül ez ki, hogy kávéházak, éttermek, bisztrók tömege tud létezni a városban, mert van célközönsége. Emberek mindennapjainak része, hogy kint reggeliznek, ebédelnek, vacsoráznak. Nem ünnep-, hanem életvitel-szerűen. Ettől város egy város, és a népességszámtól. Győrnek is az az egyik problémája, hogy nem éri el a kritikus tömeget a lakossága és ezért bizonyos szektorok csökevényesen vagy nem nagyon tudnak fennmaradni. A lélekszám nagyon fontos, és hogy a várost városként tudjuk használni.

A regényeidben nem írsz a felső középosztálytól lefelé elhelyezkedőkről. Miért?

Azt a magyar irodalom már nagyon szépen feldolgozta Tar Sándortól Kiss Tibor Noéig. Olyan területre tévednék, amire sem bejárásom, sem kedvem nincsen. Nem ismerem őket. Olyan csatatéren kéne megvívnom a harcot, ahol eleve vesztésre vagyok ítélve. Biztos, hogy nem fogok írni a társadalom perifériájáról, mert egyszerűen nem ismerem őket. Az irodalom is olyan, mint egy üzleti tárgyalás. Rendben van, hogy egy köteg papírt teszünk le az asztalra és a végén fél órán keresztül csak aláírunk. De ha belenézel az üzletfeled szemébe, „megszagolod”, érzed a kisugárzását, akkor egyből tudod, hogy megkötöd-e az üzletet vele, vagy bele sem vágsz. Nem ismerem ezeknek az embereknek a hétköznapjait, a problémáit, hogy hol hasadnak, mi a konfliktus bennük. Sztereotip elképzeléseim vannak, arra viszont kár a papírt és az olvasók figyelmét pazarolni.

Viszont pontosan írod le, hogy hol nyaral, telel, kirándul, ebédel a felsőközép. Ez kutatómunka eredménye, vagy saját tapasztalat? Mennyi van belőled a könyvekben?

Részben saját tapasztalat, hiszen magam is középosztálybeli vagyok. Amikor pedig az IKEA-ban megírtam, hogy elmondja az egyik főhős, hogy milyen kiszámítható és egyenesvonalú az élete, akkor direkt sztereotipizáltam. Az ebben a rétegben legfelkapottabb, legismertebb, legtöbbet emlegetett helyeket írtam le. Részben azért, hogy magára ismerjen az olvasó és picit mosolyogjon. Tudjuk a Micimackó óta, hogy szeretjük, ha a mese rólunk is szól. Részben pedig azért, hogy egy körképet mutassak.

Egy irodalomkritikus olvasata a könyveidről: „nincsenek nyertesek, a hatalom, a pénz, a csillogás, a drogok és a fiatal, szexis, kívánatos nők hajkurászása mindenkit felőröl”. Tényleg senki nem tud harmonikusan létezni az elitben?

De, vannak olyan emberek. Általában mind klasszikus műveltségűek, mindegyiküknek van családja, gyermeke, ami leköti őket és kellő öniróniával rendelkeznek az életre. Visszatérve a kritikus megjegyzésére, azért ilyenek a hőseim, mert a próza nem nélkülözheti a brutális konfliktusokat. A magyar népmesék tele vannak konfliktusokkal. Elrabolt királylányokkal, megoldandó feladatokkal, és így tovább. Itt pedig az a konfliktus, hogy az emberek, akik középosztálybeli életet élnek, elhiszik a nagy mesét, ami az internetről, televízióból árad nap, mint nap, brutális erősséggel az agyuk felé. Azt gondolják, hogy a pozíciójuk, keresetük feljogosítja őket arra, hogy bizonyos szituációkba belemenjenek, megkapjanak bizonyos dolgokat. Mióta irodalom van, úgy négy-ötezer éve van egy vágy a fiatalság iránt a férfiakban, és ez konfliktust szül. Nem kaphatsz meg mindent, amire vágysz, sőt, általában azt nem kaphatod meg. Mire eljutsz odáig, hogy megkaphatnád, már megkopsz, megöregedsz, ott állsz a leomló falak előtt egy elvásott bakancsban. Ez szüli a konfliktust. Olyan vagy, mint egy gázzal megtöltött luftballon, amit a szobában elengednek. Szállsz, szállsz felfelé és a valóság megállít, ami a plafon. Ebből lesznek a szörnyű konfliktusok és a szörnyű fájdalmak.

Csak a férfiakban él ilyen vágy? Írásaidban a nők gyakran státuszszimbólumként, szexuális segédeszközként szerepelnek. Ilyen nőket látsz magad körül?

A nők helyzete nehezebb, mondta Michel Houellebecq, mert a férfiak elkeserednek, isznak, büdös szájjal ébrednek, aztán hamar feldobják a talpukat, de a nőknek hosszúra nyúlik a szenvedésük. Nyilvánvaló, hogy ezek a férfiak vágynak valamire, és ez a fiatalság, a fiatal nők szerelme.

Semmiben sem tudjuk meglátni magunkat, hogy mire vittük az életben és mik vagyunk mi, csak egy másik ember tekintetében. Egy férfi egy nőében, egy nő egy férfiéban, szerencsés esetben.

Ezért vannak az órák, az autók, az öltönyök. A végén minden ebben képeződik le, egy bizonyos életkorig természetesen. Erre vágynak az emberek, hogy meglássák, hogy kik ők valójában, mire vitték az életben és néhány pillanatra megkaphassák azt a csodálatos dolgot, ami talán kimaradt az életükből, mert a létükért küzdöttek, amíg felépítették a karrierjüket. Ez pedig a szerelem. A szerelem pedig mindig drágán méri magát és nagy árat kell érte fizetni.

Te a feleséged szemében látod még meg ezt a dolgot?

Mivel nincs itt az ügyvédem, mondanám, hogy nem válaszolok erre. Természetesen egy társas kapcsolat erről szól.

Az IKEA, vasárnap c. könyvedben a szülőknek elég rossz a kapcsolatuk a gyerekekkel. Ha jól tudom, egy lányod van, értesz a nyelvén?

A negyvenes, ötvenes éveikben járó családapák és gyerekeik között óriási szakadék van. Az apák még a régi gürcölős nemzedékhez tartoznak, akik napi tizenkét órát is bent töltöttek a munkahelyen és megbecsülték, kuporgatták a javakat. A gyermekeik pedig a kultúrmarxizmus, neoliberalizmus szörnyszülöttei.

Ma, amikor az apa megkérdezi a gyermekét, hogy van-e már munkája, azt a választ kapja, hogy az olyan kispolgári dolog.

Egy generációs szakadékot írtam le az IKEA, vasárnapban, amikor a gyermekek a szülők ellen fordulnak. Egyébként Magyarországon, ha leképezzük, akkor a politikában erről van szó. A Fidesz a munkaalapú társadalmat képviseli, a vele szembenálló erők pedig valami egészen mást. Ugyanez a generációs különbség éleződik ki a regényben is.

Sokat utalsz a klasszikus műveltség fontosságára. Az erre való törekevés lassítja a túl gyors kiégést?

A klasszikus irodalom a történeteken keresztül megtanít arra, hogy „Fiú, egyedül tiéd az élet nem lehet” (Locomotiv GT). Iróniával vértez fel, segít elhelyezni magadat a világban. Megtanít kezelni a kudarcot, elhelyezni a sikereidet és a kudarcaidat, megtanít nem végletekben gondolkodni. Tudod, hogy te ki vagy, mire vagy képes és ez megóv nagyon sok csalódástól. Ez fontos, mert a csalódások teszik tönkre az ember életét.

Mi, magyarok képesek vagyunk önironikusak lenni?

Abszolút. Nagyszerű nép vagyunk, csodálatos nemzet, nem is szeretnék máshol élni. Elmondok egy megható történetet. Olyanok vagyunk, amilyenek, nem kell szégyellnünk magunkat, mások sem különbek. Badacsonyban jártunk. A hegy tetején be akartunk menni egy hordó alakú borozóba, de már nagyon sokat ittunk. A hordóborozó nyilvánvalóan rossz bort mér és egyébként sem trendi. Azért odamentünk. A tulajdonos a tévében nézte Hosszú Katinkát az úszó-világbajnokságon. Elnézést kért, hogy nem vett észre minket. Elmondta, hogy Hosszú Katinka úszik, de majd megnézi az ismétlést. Mondtuk, hogy ne nézze meg az ismétlést, nézzük meg inkább együtt. Bementünk a hordóba, ott szorongtunk hatan-heten a tulajjal. Persze nyert Hosszú Katinka és meghívott minket egy pohár borra. Ez egy olyan élmény volt nekem, ami életem végéig el fog kísérni. Sokkal szebb, jobb, mint munkáról beszélgetni valamelyik multis társammal a hüttében valamelyik menő sípályán. Sokkal fontosabb közösségépítő volt számomra ez. Megerősített abban, hogy egy nyelvet beszélünk, ugyanazokért szurkolunk és szeretjük egymást. Ennyi.

Az írást tanultad valahol?

Igen. Amikor elhatároztam, hogy írok, akkor próbálkoztam autodidakta módon, de ahogyan minden mesterségnek megvannak a szakmai fortélyai, mint például a festészetnek az alapozás, a festékkezelési technikák, úgy az írásnak is megvannak a fogásai. Én ezeket elsajátítottam a Werk Akadémián, ahol olyan nagyszerű tanáraim voltak, mint Márton László nagy író és műfordító, Cserna-Szabó András, korunk egyik legjobb magyar novellistája, Szécsi Noémi, aki olyan szuper könyveket írt, mint a Kommunista Monte Cristo, ami az egyik kedvencem. Volt tőlük mit tanulni. Egy év után a szakma alapfogásaival felvértezve léphettem ki a világba.

Felmerült benned, hogy az ügyvédi pályát a hátad mögött hagyod és csak írással foglalkozol?

Nem, mert a kettő egymás nélkül nem ment volna. Egyrészt, az ügyvédkedésben szippantottam be azokat a mindennapi élethelyzeteket, amiket fel tudtam használni az írásban. Másrészt, írásból nem lehet megélni Magyarországon, legalábbis azon a színvonalon nem, amihez hozzászoktam.

Min dolgozol most?

Nagyon szeretem Woody Allent, mint forgatókönyvírót, rendezőt és mint színészt is. A Férjek és feleségek című egyik kedvenc filmje előtt tisztelgek egy Magyarországon játszódó történettel, ami két házaspár egzisztencialista problémáiról szól. Egy korrajz lesz a „laptop kapitalistákról” és „Netflix-emberekről”.

Szeretnéd-e és el tudod-e képzelni, hogy valamelyik regényedet filmre vigyék?

Bármelyik háborús novellám alkalmas arra, hogy megfilmesítsék. Azt gondolom, hogy bármelyik könyvemből lehetne filmet és színdarabot írni, egy kis ráfordítással.

Az interjút készítette: Fazekas Csilla és Papp Ferenc

Portréfotó: Ficsor Márton, mandiner.hu

A torna az egyik legkeményebb sportág, és csak kevesen rendelkeznek olyan testfelépítéssel ami mellett nem, vagy csak kevésbé fáj egy spárga lenyújtása, vagy egy szaltó begyakorlása. Mi tartja mégis a gyerekekben a lelkesedést?