Reaktor

Elmúltak már - ha nem is nyomtalanul - azok az idők, amikor egy-egy jótollú asszony férfi név mögé bújva, suttyomban publikálta azokat a nézeteit, amik kissé eltértek a sütőporokról szóló eszmefuttatásoktól, vagy a gyermeknevelés technikáinak témáitól.

Magyarországon meglepően hamar jelentkeztek a nők a sajtóban, az első női lapszerkesztő (1845-ben, 17 évesen) kezdett el nálunk írni,

és bár ezt az - akkor még bravúrosnak számító - teljesítményt férjével közös lapjuknál érte el, a későbbi nagyokkal szemben, mint Vay Sarolta/Sándor ő saját nevével publikált. Furcsa idők, legalábbis ma Magyarországon annak tűnhet mindez, amikor a semmiből huszonéves egyetemista lányok állnak százas, ezres olvasottságú/nézettségű médiaorgánumok élére. Nem, mint lottószám-húzók, hanem mint tartalomért felelős szerkesztők.

Az 1800-as évek kuriózumai után a maguk természetességében csak a küzdelmes '90-es években bukkantak fel a sikkes női újságíró-karakterek. Azelőtt abszolút vicces volt, hogy "...ha egy nő a szerkesztőségben időt kért arra, hogy megszoptassa a gyermekét, akkor egy férfi kollégája odavágta neki, hogy legközelebb majd ő is óhajt egy kutyasétáltatásnyi szünetet”, emlékezett vissza Eva Stabell, a Norvég Újságíró Szövetség tagja 2014-ben. 2020-ra már fordult a helyzet, ma már egy ilyen beszólásért hosszas fegyelmi tárgyalásoknak is elébe nézhet a kolléga, bár véleményem szerint ez ma sem ér többet egy késve célba ért anyai nyaklevesnél. 

Lapunk szerkesztősége a hosszas és sok szempontú kiválasztás után, teljesen véletlenül

úgy adódott, hogy három hölgyből tevődött össze

de ez a munka mennyisége és a folyamatos pörgés mellett csak sok hónap együtt végzett munka után realizálódott bennünk. Számunkra egyszerűen három szerkesztő volt, egy főszerkesztő, és változó számú, tehetségesebbnél tehetségesebb szerzők, fiúk-lányok vegyesen. Ki gondolt akkor ezekre a nem-beli kérdésekre... Aztán szétnéztem egy kicsit a "nagyok" média-birodalmában, és rögtön megértettem a mi kis szerkesztőségünk micsoda kuriózum a ma még javában zajló emancipáció terén.

A probléma ma itthon a női médiaszereplők terén alapvetően nem a munkához jutás, hanem a munkahelyen való hozzáállás és a megbecsülés kérdése.

Míg más szakmákban nem mindig látszik, az újságírónak, mint egyednek van egy bizonyos közléskényszere, és ez a közléskényszer bizony kiterjed azokra az esetekre is, amikor egy hölgy kollégájáról kell megnyilatkoznia. Változatlanul nem tartom a zaklatás semmilyen kategóriájának, ha egy hölgyet a szerkesztőség ajtajában előreengednek (Isten áldja azt az anyát, aki manapság erre képes volt ránevelni a fiát), de túlléphetnénk már azon, hogy a női tudósítóknak, műsorvezetőknek, újságírónak túlnyomó többségben a kultúra, a sport, vagy a celeb világ terén adunk kibontakozási lehetőséget, hacsak ide nem vesszük a gasztronómiai újságírást. Utóbbiról is el lehet mondani, hogy ha felosztjuk azt otthoni konyhai főzésre és éttermi/versenyszerű/extrémebb kulináris főzésre, előbbibe szorulnak a magyar nők, két-három kivételtől eltekintve (abból is inkább egy-két lesz, ha Borbás Marcsi egyszer visszavonul.)

Lehet nevetni a kiemelkedő női-szerkesztő arányú Nők Lapja hallatán, de nem nagyon tudok még egy ilyen nagy múltú, igényes és stabilan jövedelmező független lapot mondani a hazai piacon, arról nem is beszélve, mennyire magasan túlélte nyomtatott változatban az összes többi itthon kapható "simán női" magazint.

Az igazságot a mikrofon másik végén kereshetjük: a Nemzetközi Médiafigyelő Projekt 2010-es kutatásai szerint a hírekben való szereplések, megkérdezések terén a nők aránya 25 százalék alatt volt, "jó hír" viszont, hogy ezt a hátrányt sikerült behoznunk a nyomtatott sajtóban.

Igaz, csak a fotók terén, ahol az interjúalanyok közt a nők sokkal többször szerepeltek fotókon. Bár a fenti adatok szerint még mindig van valahol egy apró berögződés, hogy egy nő véleménye kevésbé fajsúlyos, mint társáé, a férfié, ennél szomorúbb, hogy azt sem tartották elképzelhetőnek, hogy képviselni tudjuk magunkat: a női képviselőjelöltekről szóló anyagok mindössze 12 százalékában szólaltak meg ténylegesen nők. 

Sosem voltam asztalverő femminista [sic! - az egyetlen férfi Szerk], és a legtöbb társnőm is úgy van vele, hogy ha így, hát így. Egészen addig nem borult ki nálam semmilyen edény, amíg az egyik volt évfolyamtársnőm a párjával össze nem állított egy olyan műsort, melyben saját véleményét a férfiaktól megszokott markáns határozottsággal fogalmazta meg.

Megdöbbentő volt számomra, ahogy záporoztak rá a szitkok, és ami a legmeglepőbb volt, hogy korabeli lányok vették a bátorságot, hogy utcalányhoz hasonlítsák.

Férfi társának ennél azért lényegesen kevesebb hideg jutott. Ezen a ponton elgondolkodtam, hogy valójában haladásnak lehet-e nevezni a sütőporról írt értekezések évszázada óta a mai állapotot, amikor egy - bármilyen - véleményéért kiálló tanult újságírónőt korabeli lányok (elnézést) kurváznak le? Vajon nem a média pont az az első lépés, ahol elsőként láthatnánk tömeges és természetesen női életpályákat, és vajon nem maguk alatt vágják a fát azok a hölgyek, akik ebben a szférában lehúzzák a másikat? El tudják dönteni a mostani feministák, hogy nők harcolnak férfiak ellen, vagy nők egymásért?

Valakiről minden inzultus lepereg, van, aki napokig sír miatta az asztal alatt. Erre nincs recept. Az viszont saját tapasztalat, hogy

ma Magyarországon az újságíró szitokszóvá kezd átalakulni,

és az is saját érzés, hogy egy ilyen sértés politikai beállítottság ide vagy oda - mert ehhez azért a legtöbben elég felnőttek vagyunk - egy nőnek egy nőtől esik a legrosszabbul. Ha egy férfi azt mondja, hogy egy "kurva" az illető, akkor azt a neme elleni támadásnak is elkönyvelheti. Ha egy hölgy mondja ugyanezt, az értelemszerűen nem a közös nemünk ellen szól, maradok hát én. A személy, annak minden aspektusával. Meg kell értenünk, hogy a üvegplafon [sic! - az egyetlen férfi Szerk] attól nem fog eltűnni a fejünk felől, ha rendszeresen ráköpünk egyet. 

Nem állítom, hogy minden a legeslegjobban van ezen a legeslegjobb világon, de borzasztó hálás vagyok a lányokért a szerkesztőségemben. A szerkesztőknek azért, mert ennek a cikknek a vázlatáig nem kellett arra a felismerésre jutnom, hogy jé, mi pont három csaj vagyunk, és ugyanazt a lendületet, morált, lelkesedést, humort és ugyanazokat a kritikákat hozzák, mint a tisztességes szakmámban a férfi kollégáim. A szerzőknek meg azért, mert nap mint nap megcsillantják magukból azt a valamit, ami az esszenciáját adja a nők által végzett újságírásnak, aminek néha egy egy sorából csak egyszerűen érezni, hogy igen, ezt egy belevaló csaj írta. Hajrá hölgyek, írjatok!

(Kép forrása: indianexpress.com) 

Mint minden nagy horderejű esemény kapcsán, a Capitolium ostroma után is párhuzamos magyarázó narratívák, vagy ha úgy tetszik párhuzamos univerzumok keletkeztek úgy az USA-ban, mint Magyarországon és a világ minden részén.  Ez valószínűleg nem új jelenség a történelemben. Gondolom, Julius Caesar meggyilkolását is egyesek a zsarnok jogos eltávolításaként, míg az ellentábor tagjai aljas puccsként értelmezték az ókori Rómában. A mostani értelmezések alapvetően arról szólnak, hogy Trump volt a hibás vagy nem Trump volt a hibás a „sajnálatos eseményekért.” 

Többek között erre világított rá január 8-án Tucker Carlson Fox Newsos műsorának monológ részében. Ismét nem fukarkodott az erőteljes megfogalmazásokkal, amikor összegezte, mi a közös szerinte a demokrata és a republikánus politikai elitben.

Röviden: az, hogy nem érdekli, mi lesz a szavazóikkal, a republikánusok ráadásul megvetik őket.

De mire is gondolt pontosan Carlson?

Először is, kifejtette, hogy gyakorlatilag öt éve minden nap Trumpról szólt az amerikai médiában és politikában.  Szerinte nem volt még olyan elnök az amerikai történelemben, akire ilyen monomániásan ráfixálódtak a nyilvánosságban.  A Kongresszus épületének elvakult Trump-szavazók általi ideiglenes elfoglalása kapcsán is szinte mást sem lehetett hallani, mint azt, hogy Trump így, Trump úgy, arról nem is beszélve, milyen elképesztő túlzásokra ragadtatták magukat egyesek,

a még hivatalban lévő elnököt például “belföldi terroristának” bélyegezve. 

Amiről azonban szinte egyáltalán nem volt szó, az volt, hogy vajon mi a problémája az átlag amerikaiaknak, ők mit szeretnének, mi miatt aggódnak, mondta Carlson.

A politikusoknak ugyanis, mondta, szavatossági idejük van. Előbb-utóbb mindegyiknek lejár az ideje. Így lesz ez most Trumppal is, aki februárban már nem lesz az amerikai hadsereg főparancsnoka, nem rendelkezik majd az ország nukleáris arzenálja, sőt, valószínűleg még a saját Twitter fiókja felett sem, mondta keserű iróniával Tucker.  Az amerikaiak viszont, az egyszerű emberek, nem mennek sehova. „Nekünk nincs a birtokunkban másik ország útlevele. Mi itt maradunk. Velünk mi lesz?” kérdezte a műsorvezető.  Ez az, ami úgy tűnik, az amerikai politikai elitet, legyen az demokrata vagy republikánus, hidegen hagyja Carlson szerint.

Felidézve néhány kifejezést, amivel azokat illették mindkét oldalon, akik a Capitoliumnál akcióztak, illetve mindazokat, akik megkérdőjelezték a választások tisztaságát, Carlson megállapította: az amerikai politikusok megvetik és lenézik az átlagos amerikai szavazót. Szerinte egyenesen utálkozva néznek rájuk, „a prolikra.”  Különösen igaz ez a republikánusok többségére is.

A republikánus politikusok nem értik, hogy nekik nem az a feladatuk, hogy „megvédjék vezetőik személyes reputációját, hanem hogy megvédjék a szavazóikat,”

ami alapvetően az amerikai szabadságjogok védelme is egyben, jelentette ki Carlson, felidézve, hogy a Kongresszus épületénél történtek ürügyén máris példátlan támadások érik a polgárjogokat. Olyan kijelentések hangzanak el, hatalmi pozícióban lévő emberektől, hogy aki támogatja Donald Trumpot, ne ülhessen többé repülőgépre, ne használhassa az internetet, vagy többé ne jelentethessen meg könyveket. 

Többen elkezdték „a fehér felsőbbrendűség”  és a „rasszizmus” megnyilvánulásaként értelmezni a Capitoliumnál történteket. 

Természetesen mindez nem igaz, mondta Carlson, hozzátéve, hogy a baloldal pontosan tudja, ha sokat ismételgetnek valamit, előbb-utóbb elhiszik, ezért „akarják uralni a nyelvet. A szavaknak következményeik vannak,” mondta. A jobboldali politikusok pedig nemhogy ellenállnak ezeknek az abszurd narratíváknak, hanem semmit sem tesznek, sőt esetenként csatlakoznak a hazudozáshoz. 

Ez Carlson szerint azért van, mert a republikánusok nem szeretik a saját szavazóikat, különösen azokat nem, akiket Trump vonzott be a pártba. Ahogy mondani szokás, „a vidéki klubtól a lakókocsis telepig” „süllyesztette” a párt szavazói bázisát. A Trumpra szavazó alacsonyabb státusú emberektől kirázza a hideg a republikánusokat, de nem csak őket – az egész establishmentet Carlson szerint.  A munkásosztálybeli fehérek arra emlékeztetik a hatalmon lévőket, honnak jöttek, vagy hová süllyedhetnek le. 

A Trump elleni gyűlölet valójában nem is annyira Trumpnak szól, mint a szavazóinak.

A politikai elittel szemben Trump, fejtette ki Carlson, akármilyen gazdag is egyébként, egy a szavazói közül. Nem vetette meg őket. Trump szeret McDonaldsos kaját enni, és ezt nem is titkolja. Őt nem rázza ki a hideg a saját szavazóitól, és ez volt Trump titka, ez az, ami miatt több mint 74 millió amerikai Trumpra szavazott, zárta gondolatmenetét Carlson.

Miből nőtte ki magát Gombaszög és mit jelent a felvidéki fiataloknak? Kiket visz előzenekarnak az A38-ra és miért hallgatja meg őket? Mit keres művészként és újságíróként a politikában? Bokor Rékával, a Jóvilágvan énekesnőjével beszélgettünk.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

Attól függ, hogy éppen milyen rendezvényre megyek. Interjút főként a Jóvilágvan zenekar énekesnőjeként szoktak velem készíteni velem. Ez egy más jellegű műsor és az életem is az utóbbi két-három évben vett egy fordulatot, amikor elkezdtem aktívabban részt venni a felvidéki politikában. Politikusként nem, inkább közéleti aktivistaként szoktam bemutatkozni.

Miért foglalkozol közélettel?

Alapvetőnek kellene lennie az ember életében, hogy a közéleti dolgokra odafigyel, véleményt alkot róluk és ha lehet, akkor tevékenyen részt is vesz bennük. Nagyon sok barátom mondja, hogy „áh, nem érdekel a politika”, de tulajdonképpen minden politika. Az is, hogy kijön-e a mentő, ha baleset ér, az is, hogy mennyi adót fizetsz, és az is, hogy a gyerekeid milyen iskolába járhatnak. Az élet minden területén rendkívül fontos. Bátorítanék mindenkit rá és ezzel is foglalkozom, hogy az ifjúságnak ez legyen egy sokkal természetesebb dolog, mint amennyire például a szüleink generációjának volt.

Milyen benyomások munkálták ki benned ez a látásmódot?

Annak a felismerése, hogy a munkának van eredménye. Ha például az ember kiáll bizonyos ügyek mellett, tematizálja őket, vitát kezdeményez a témában, akkor annak van egy eredménye. Egymás után születnek a lépések és el tudunk érni dolgokat. A legjobb példa talán Gombaszög, rengeteg fiatal önkéntesként vesz részt benne.

Aminek te is az egyik szervezője, építője vagy.

Az utóbbi öt-hat évem Gombaszög építéséről szólt. Ott tapasztalom azt, hogy ha a fiatalok kezébe eszköz van adva és van egy kijelölt cél, akkor nagyon szívesen és jól dolgoznak. Ők is rengeteg örömet lelnek abban, hogy a két kezükkel vagy a szellemi munkájukkal hozzájárulnak Gombaszög építéséhez. Ez nekik is öröm, egy plusz, szakmai tapasztalat. Ez egy elég széles kört jelent, 270-en vesznek részt Gombaszög szervezésében. Ők közéletileg is aktívak, nem is maradhatnak passzívak, hiszen a kultúrpolitikából veszik ki a részüket.

Mi zajlik pontosan Gombaszögön, ami egyébként a legnagyobb felvidéki magyar rendezvény?

Ez egy nagyon régi hagyomány, 1928-ban volt az első Gombaszögön szervezett fesztivál. A (Cseh)Szlovákiába kerülő magyaroknak egy találkozási pontja lett, ahol meg tudták vitatni egymással a különös helyzetüket. Közösséget tudtak alkotni, együtt tudták megélni, hogy szlovákiai magyarok. Az idő előrehaladtával volt, hogy Gombaszög sikeresen megszerveződhetett, volt, hogy be volt tiltva. Nagyjából a mi generációnk feladata volt az újraélesztése. A hagyománya már-már el haltvolna, de diákklubok közös szervezésében nyári táborként született újjá.

Amire volt is igény.

Volt. Míg az elsőn ötvenen-hatvanan vettek részt, addig a másodikon már kétszázan, a harmadikon majdnem ezren voltak. A párom, Orosz Örs szervezése alatt odáig jutottunk, hogy 2019-ben huszonnyolcezres volt a kumulált látogatottságunk. Újra vissza tudta szerezni Gombaszög a régi fényét, és ismét ez a legnagyobb szlovákiai magyar akció.

Gombaszögön zajlanak épületfelújítási munkálatok is.

A kezdetek, még az újraélesztéskor Krasznahorkaváralján történtek, közel Gombaszöghöz. Ott volt egy nagyon édes kemping, ami erre alkalmas volt, viszont a táborral kinőttük ezt a helyet is. Ekkor kellett új otthon után néznünk és mi sem természetesebb, minthogy a gombaszögi nyári tábor Gombaszögre költözik vissza. Ez a terület részben állami, részben pedig magánkézben volt. Magánkézből sikerült a magyar állam támogatásával visszavásárolnunk a terület egy részét. Az önkéntes csapat nagy lelkesedéssel vágott bele a felújítási munkálatokba. Roskadozó faházakat kell elképzelni, ahol még a pohár is ott volt hagyva az asztalon. Hamar szembetűnő volt, hogy valami elindult Gombaszögön. Sohasem gondoltam, hogy valaha vízvezeték- és internetkábel-fektetésben is részt veszek. Rendkívüli kihívásokat tartogatott ez számunkra, viszont rendkívül összekovácsolta a közösséget. Láttuk a fejlődést, lett kemping, lett áram, víz, internet, utakat és járdákat építettünk, a munkálatok megállíthatatlanul elindultak. Lebontottunk egy régi pajtát, majd újraépítettük, úgyhogy lett egy pajtaszínházunk. Nemrégiben egy pusztulásra ítélt régi csűrt bontottunk le és újítottunk fel, kiváló gömöri ácsok segítségével. Ez lett a FolkSzöglet otthona, ahol végre újra tudtuk indítani a régóta hiányzó népzenét, a néphagyomány-ápolást.

Egy táncháznál nincsen jobb program.

Nincs-nincs. Bármi is legyen a zenei felhozatal, a végső parti mindig a FolkSzögletben van, hatalmas éneklésekkel, táncolásokkal.

Akkor újságírói, énekesnői, fesztiválszervezői munkádban is tartasz valami felé.

Ezek összeértek. Gombaszöget tudtam újságíróként is segíteni, a zenei tapasztalatom miatt a zenei bookingokat én menedzselem. A zenei felhozatal összeállítása, a zenekarokkal való kapcsolattartás, valamint a lebonyolítás a szendvicskenéstől a technikusokkal való problémamegoldásig az én csapatom feladata. Nagyon jó Gombaszögben, hogy megvannak az egyes szekciók. Mindenki oda tud becsatlakozni, ami szívügye, szakmája, amihez ért. Aki építeni, bontani szeret, az a műszaki szekció tagja, aki kézműveskedni szeret, az a kézműves házhoz, aki a gyerekeket szereti, az a GombaOviba csatlakozhat, aki pedig zenélni szeret, az csinálhatja azt.

A trianoni békeszerződés századik évfordulója kapcsán megjelent cikk, valamint a szlovák választásokon szavazásra buzdító cikkek miatt menesztettek tavaly október 15-én a Párkány és Vidéke (Štúrovo a okolie) havilaptól. Pontosan miért?

A miérteket én is sokáig keresgettem. Nagyon érdekes a helyzetünk. Mintha egy furcsa Stockholm-szindrómánk lenne Felvidéken. A békés együttélésre, a minél kiegyensúlyozottabb mindennapok felé törekszik mindenki, ez persze evidens, így is kell csinálni. De az elvárásoknak való megfelelésben átestünk a ló túloldalára. Ha magyar ügyekben valaki megszólal, vagy tematizálja őket, akkor az már magyarkodás, az már turulista. „Fel kell fogni, hogy eltelt száz év, haladjatok a korral!”, és ehhez hasonló gondolatokat ébreszt. Ugyanakkor szó nélkül hagyni bizonyos jogsértéseket nem szabad. Vagy akár, ha van egy jó ötlet, egy jó téma, ami segítene a közösségünkön, azt miért ne tematizálnánk? A Párkány és Vidéke esetében még csak nem is erről volt szó, hanem véleményem szerint két ártatlan cikkről. Az első a februári választásokon való részvételre buzdított.

Ezt te írtad.

Igen, mint főszerkesztő. Bár ez egy egyszemélyes szerkesztőség volt, úgyhogy a „fő” jelzőt sosem értettem. Az volt a címe, hogy „Politika – napjaink szitokszava”. A fiataljaink azt hallják, hogy minden politikus lop, csal, hazudik, korrupt.

Szerinted nem lopnak, csalnak, hazudnak?

Nem lehet azt mondani, hogy minden politikus ezt csinálja. Ahogyan az is rendkívül idegesít, ha valaki cigány kérdésben általánosít. Amíg van legalább egy becsületes roma ember, ilyen ne hagyja el a szánkat. Én magam is ismerek olyan politikusokat, akikről tudom, hogy működik bennük a morális iránytű. A szabadidejüket áldozzák fel, hogy a közösségért tegyenek. Olyan ügyekért tesznek, amik nem az ő előrejutásukat, anyagi hasznukat célozzák.

Nem is értem azokat az embereket, akik önmagukban boldogok tudnak lenni. Szerintem, ha a közösség nincsen rendben, az egyén sem érezheti jól magát.

A politikáról szóló cikknek az lett volna a lényege, hogy a közképviselet, az érdem egy megtisztelő, kiérdemlendő feladatként éljen a fiatalokban. Akkor talán igyekezni fognak sokat tanulni, dolgozni, hogy az övék legyen az az érdem, hogy ők szolgálhatják a közösséget. Ha csak a lejáratókampányt hallják, akkor ugyan mi lenne az, ami a közélet felé viszi őket? Milyen sokszor hallani, hogy „mindenki csak a vályúhoz kívánkozik”. Igazán unom, mert a szlovákiai magyar politikai téren még csak vályúról sem nagyon beszélhetünk. Nálunk az a kérdés, hogy mennyire lassan fogy el a szlovákiai magyar? Az a kérdés, hogy eldobjuk-e a kantárt és azt mondjuk, hogy lesz, ami lesz, vagy megpróbálunk közösségépítéssel egy kicsit tovább kitartani.

Mekkora most a szlovákiai magyar közösség?

Most lenne egy népszámlálás 2021-ben. Egyrészt a koronavírus miatt nem tudjuk, hogy hogyan fog megvalósulni, másrészt tervek szerint ez lenne az első online népszámlálás, ami az idősebb generáció számára nehézkes ügy lehet. Épp a napokban tettük szóvá, hogy talán érdemes lenne elhalasztani és átgondoltabban belemenni. Az állam nem veszít sokat azzal, ha kicsit előkészítetlen, kicsit kaotikus, de mi szlovákiai magyarok rengeteget veszítünk azzal, ha nem vagyunk egytől egyig megszámolva. A nyelvi jogaink és a kulturális támogatásaink attól függnek, hogy mekkora a közösségünk mérete. Most nagyjából 450-480 ezerre tehető.

A tendencia pedig csökkenő.

Vészesen. Mindig, amikor tizenötmillió magyarról beszélünk, akkor valami egy kicsit eltörik bennem. Ez a szám szerintem régen nem ennyi. Fogyunk. Ez részben teljesen természetes folyamat, hiszen Európában sem növekszik a népesség, lefelé ívelnek a számok. Másfelől a szlovákiai magyarok körében az asszimiláció is jelentős szerepet játszik. Szerintem, amit nekünk el kell érnünk, és a népszámlálásos kampányunk is erre van kihegyezve, az az, hogy a magyarság érték.

Nincsen azzal semmi baj, ha egy szlovák-magyar házasságból szlovákul és magyarul is beszélő gyermekek születnek. Ez az ő értéküket emeli négyzetre, kezdve azzal, hogy két nyelvet beszélnek.

Azt nem mondanám, hogy két kultúrából merítenek, mert tapasztalataim szerint nincs még egy olyan nemzet, amelyikkel ennyire közös lenne a kultúránk, hiszen együtt éltünk ezer évet, közösek az uralkodóink, a sorscsapásaink, a népdalkincsünk egymáséból építkezik. Azt sincsen értelme firtatni, hogy ki volt előbb, ki énekelte előbb, ki lopott kitől. Ez nem lényeges. Életre szóló élményt kaptam egy sziléziai V4-es cserkésztáborban. A magyar kontingens tagja voltam és az egyik alkalommal be kellett mutatnunk egy népünkre jellemző néphagyományt. A szlovák cserkészek a húsvéti locsolkodást mutatták be. Néhány felháborodott magyar mondogatta, hogy ez a miénk, mi is így szoktunk locsolkodni. Számomra viszont gyönyörű volt látni egy közös pontot a két nemzet között. Szerintem pont ezekre kellene figyelnünk, ezeket kellene kiemelnünk és erősítenünk. Akkor közelebb kerülnénk a valódi békés együttéléshez.

A Kétnyelvű Dél-Szlovákia Mozgalom vagány gerillaakciókkal hívja fel a figyelmet arra, hogy milyen sok helyen hiányoznak a magyar feliratok a közlekedési táblákról vagy éppen a vasútállomásokról. Hogyan áll a nyelvhasználat ügye?

A leggyakoribb érv, hogy vannak ennél fontosabb problémák, rossz állapotban van az egészségügy, korrupt az igazságügy. Ehhez képest lehet, hogy a nyelvi jogok jelentéktelen semmiségnek tűnnek, viszont egy közösség megmaradásának kardinális eleme, hogy tudja-e használni a saját nyelvét. Kérdés, hogy otthon érezhetem-e magamat Párkányban, ki van-e írva magyarul Párkány neve, az üzletekben vannak-e magyar tájékoztatók? Nem is mondanám, hogy ezek csak gesztusok, hanem ennek megtartó ereje van. Az én nagymamám 95 éves és rengeteg atrocitás érte, amiért nem beszél szlovákul. De nem is volt esélye ’25-ös születésűként megtanulni a nyelvet. Elemi feladatunk elérni, hogy az orvos magyarul szóljon hozzá, hogy a kórházban ne bánjanak vele rosszul azért, mert nem beszéli az államnyelvet. Nagyon szíven üt, ha ilyen esetekkel találkozom. Ugyanígy a magyar gyerekektől sem várható el, hogy rögtön beszéljék a szlovák nyelvet. Sőt, egyébként rendkívüli problémáink vannak a szlovák nyelv oktatásával. A metodika 2020-ban is abból indul ki, hogy a szlovák nyelv a gyermek számára nem egy idegen nyelv, hanem második nyelv. Már az elsős olvasókönyvben nehéz szlovák versek, archaizmusok találhatóak. Nem a gyakorlati nyelvhasználatot, hanem jellemzően a szlovák irodalmat tanuljuk. Furcsa módon a magyar képviselet feladata lenne, hogy a szlovák tanulására biztassa a fiatalokat és ennek megteremtse a lehetőségeit. Hiszen ahhoz, hogy Szlovákiában érvényesülni tudjunk, hogy el tudjuk mondani a problémánkat, hogy mi miért zavar, ahhoz ki kell tudnunk fejeznünk magunkat megfelelő szinten az államnyelven. Még a felvidéki magyar politika magas szintjein is néha bizony gondot jelent a szlovák tudás.

A Jóvilágvan zenekarral magyarul írtok dalokat, amivel csak egy kisebbség igényét elégítetek ki.

Így van, szlovák rádió még nem is játszotta a dalainkat, igaz, magyar sem sok.

2007-ben indultatok és nem vagytok túl ismertek Magyarországon sem.

Sokan meg szokták kérdezni interjúkban, hogy mikor fogtok befutni, miért nem akartok befutni? Erre mindig meg szoktam kérdezni, hogy hova akarnánk mi befutni? Véleményem szerint a zene, a művészet az alkotónak adja a legtöbbet. Amikor Kodályra vagy Bartókra gondolok és meghallom, hogy mi szól a rádióban, mindig összeszorul a szívem. Rengetegszer kaptuk meg a zenénket illetően, hogy ha egy kicsit kommerszebb lenne, akkor biztosan többen hallgatnák. Viszont nem hiszem, hogy jó irány az, ha az igényekhez alakítjuk a minőséget.

Minőségi terméket kell gyártani és a társadalmat kell rászoktatni. Azzal, hogy valamit színpadra engedünk, azzal azt is mondjuk, hogy az egy érték, ami színpadra való. Szerintem az esetek nyolcvan százalékában olyan kerül a színpadra, ami nem oda való.

Lehet, hogy bennünket kevesebben ismernek, viszont aki Jóvilágvan rajongó, az olyan is. Tényleg rendkívüli közönségünk van, rengeteg barátot szereztem az elmúlt tizennégy-tizenöt év alatt a közönségünk soraiból. Ők azért jönnek, mert értékelik a zenét és tudják a szöveget. Sok egyslágeres zenekar vagy tehetségkutatóból kikerült előadó van, akik egy-két számot ismertté tudtak tenni, viszont az értük való rajongás talán nem olyan elemi, nem olyan szoros. Mi mindenesetre a zenekarommal annak örülünk – és ez a legnehezebb a zenében –, hogy a tizenötödik éve sikerül együtt tartanunk a bandát. Gyakorlatilag egy baráti közösség vagyunk. Ismerjük egymás jó és rossz tulajdonságait, ennek ellenére nagyon szeretjük a másikat. Olyan dalokat alkothatunk, amelyekkel nem akarunk senkinek sem megfelelni, hanem értéket szeretnénk közvetíteni.

Előny vagy hátrány az az egzotikum, hogy külhoniak vagytok?

Sokáig azt hittem, hogy ez valóban egzotikum, ez valóban előny lesz. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy ez abszolút nem így van. A szlovákiai magyar zenei piac nagyon kicsi, de maga a magyar zenei piac sem túl nagy. Azt tapasztaltam fesztiválszervezőként is, hogy nem működik a kollegialitás ebben a szakmában. Inkább vagyunk egymásnak ellenfelek, mintsem kollégák. Mindenki tart attól, hogy elhappolják előle a koncerteket. Számtalanszor találkoztam azzal is, hogy egy nagyobb zenekar nem egy kisebbnek akar esélyt adni azzal, hogy előzenekarnak kéri fel, hanem a nagyzenekar tagjainak egyéb formációi lépnek fel, ily módon házon belül marad az ügy.

Hány hasonlóan rejtett felvidéki zenekar van még és hogyan tudjátok támogatni őket?

Vannak, szerencsére. A Jóvilágvannal egy nagyon rögös utat jártunk be, amíg megtaláltuk a helyünket és hogy mit hogyan kell csinálni. Ezt az utat szeretnénk lerövidíteni a többi zenekarnak azáltal, hogy megosztjuk velük a tapasztalatainkat és fellépési lehetőséget biztosítunk nekik, vagy segítünk esetleg támogatások elnyerésében. Kiemelném a Gorlo Volkát, az Estendønt, a The Butcherst, az EndORFint, a Gwerkovát. És ott vannak persze az alap nagyzenekarok, mint a Ghymes vagy például a Rómeó Vérzik rockzenekar. Úgy látom viszont, hogy még a nagy öregek sem kapnak annyi lehetőséget Magyarországon. Dolgoznunk kell, ez a mi feladatunk. Azt vallom, hogy ha valami nem tetszik, akkor pusztán ennek a kimondásával nem igazán mennek a dolgok előre. Ki oldja meg a felvidéki zenekarok problémáját, ha nem a felvidéki zenészek? Nekünk kell összefognunk akár egyesületi szinten is, hogy minél jobban tudjuk láttatni a felvidéki zenei értékeket!

Szíven ütött, hogy amikor valakinek mi voltunk az előzenekara, általában nem hallgattak bele a koncertünkbe. Elhatároztam, hogy én nem ilyen leszek.

Ezért, ha az A38-on lehetőséget kapunk, hogy főzenekarként játszunk (mi erre 8-9 évet vártunk), fel tudjuk ajánlani az előzenekarságot például az említett zenekaroknak, hogy rövidebb úton juthassanak el ezekre a helyekre. Ebből a gondolatból született egyébként a Levegő című dalunk is. Egy csapásra létrejött egy Felvidék Allstars nevű formáció. Gombaszög fesztiválhimnuszait már harmadik ízben tudjuk úgy elkészíteni, hogy a metálénekestől a népzenészig mindenki részt tud venni benne. Tíz-húszfős koprodukcióban születnek ezek a dalok. Rendkívül pozitív tapasztalataim voltak, mindenki nagyon nyitott volt. Egyrészt megismerték egymást a felvidéki zenészek, munkakapcsolatok, barátságok születtek, és jó dalok. Azt hiszem, hogy a Levegő vagy az Otthonos, a legutóbbi gombaszögi himnusz szinte az egész felvidéki közösség kedvencei.

Van egy saját fesztiválotok is, a fORMA fEST, hogyan kell elképzelni?

Ez egy alternatív minifesztivál a párkányi Duna-parton. Szerintem az egyik legszebb fesztiválhelyszín, ugyanis az esztergomi bazilika a háttere, valamint a Duna, amit nagyon-nagyon szeretünk párkányiként. A célkitűzése éppen az, hogy a mainstream helyett értéket közvetítő, akár egészen kicsi, helybéli, régióbéli zenekaroknak biztosítson lehetőséget.

Az interjút készítette:
Papp Ferenc

(Kép forrása: benu.hu) 

Lassan egy éve annak, hogy gyökeresen felfordult az életünk. Emlékszem, akkoriban minden nap a híreket olvastam, hogy megtudjam, hogyan és merre terjed a járvány, melyik országban mennyi új megbetegedést okozva. Aztán rájöttem, hogy ez annyira rányomja a bélyeget a napomra, hogy gyorsan le is szoktam róla. Azóta nem követem minden nap az esetszámot, és így nyugodtabb is vagyok. Elég a saját terheinket a vállunkon cipelni, az egész világét úgyse vehetjük a nyakunkba.

Még mindig szokatlan az üres kávézók látványa mellett elsétálni nap mint nap. A metrón az emberek hol kíváncsi, hol fáradt vagy szomorú tekintete néz rám vissza a maszkjuk fölött. Az enyém néha ugyanolyan bizonytalan, mint az övék. Majd ebben a bizonytalanságban kapjuk a hírt, hogy már lehet regisztrálni a vakcinára. De vajon mi jön ezután? Mi lesz velünk a járvány után, ha egyáltalán véget ér?

Számos kutatás foglalkozott már idáig is a járvány pszichológiai hatásaival.

Egy ilyen helyzetben szinte természetes, hogy valamennyien enyhe szorongást élünk át, vagy a kedvtelenség jeleit észleljük magunkon.

Hiszen féltjük idős szeretteinket, örülünk a munkahelyünknek – ha megmaradt –, ha pedig nem, akkor próbáljuk feldolgozni, hogy az éttermek bezártak, és a turizmus is bizonytalan ideig szünetel. Egyetemistaként az online oktatás kihívásaival kellett szembenéznünk, ami – mint rájöhettünk ez idő alatt – nem tudja teljes mértékben pótolni a személyes találkozásokat. Adott tehát egy ingerszegény környezet, a kijárási korlátozás és tilalom, valamint a szürke idő, amivel nehezen, de kezdenünk kell valamit.

Szokatlan az esti csönd az utcákon, szokatlan az egyetem épülete, amely szinte kong az ürességtől, de a legszokatlanabb, hogy minden, ami ezidáig természetes és megszokott volt, mára teljesen átalakult vagy részben már a múlté. Tavaly ősszel nem gondoltuk volna, hogy egy év múlva bezárnak a mozik, a színházjegyünket visszaváltják, és át kell értékelnünk, ha nem is az életünket, de azt biztosan, hogy minden, ami eddig adott volt, azt nagyon hamar és váratlanul elveszíthetjük. Természetes volt egy külföldi nyaralás, bemenni az egyetemre, beülni egy kávéra vagy épp egy fürdőben pihenni. Ehelyett maradt a séta a parkban, a bezárkózás, a fegyelem és a félelem. Ez a nagyfokú bizonytalanság pedig az alaphangulatunkra is befolyással van. Míg alapvetően nem zavarna minket egy borús, esős idő, a jelenlegi helyzetben az ablakon át látott szürke köd csak abban erősít meg minket, hogy ne legyen kedvünk még csak kimozdulni se. Hosszú távon mégis mit tesz velünk a bezártság?

Serafini és munkatársai (2020) tanulmányukban kimutatták, hogy a

koronavírus kollektív szinten nem csak egy szocioökonómiai krízist okozott az utóbbi időszakban, hanem a pszichológiai distressz mértéke is drasztikusan növekedett világszerte.

A járvány következtében gyakoribbá váltak a szorongásos és a depresszív tünetek, a frusztráció, valamint a stressz is. Tanulmányuk célja egyrészt az volt, hogy egy összefoglalást nyújtsanak arról, hogy az emberek milyen pszichológiai reakciókat adtak a járvány kitörése óta. A pszichológiai hatások közé tartozik többek között a pánikszerű viselkedés – emlékezzünk csak vissza arra, amikor videókon láthattuk, hogy az emberek szinte kifosztják a boltokat és pánikszerűen vásárolnak fel mindenféle élelmiszert. Emellett azonban a reménytelenség és a kétségbeesés is egyre inkább látható volt az emberek körében.

Modern világunkban, ahol eddig szinte természetesnek számított az országon belüli vagy akár az országok közötti utazás, a szociális izoláció és a szükségszerűen bevezetett korlátozó intézkedések következtében

a frusztráció és a bizonytalanság szinte általánossá vált.

A 2019-ben induló koronavírus járvány megmutatta számunkra azt, hogy érzelmileg nem vagyunk felkészülve egy ilyen volumenű járvány és változás káros következményeire. Bár a kormányok által világszerte bevezetett korlátozó intézkedések kiemelten fontosak a járvány féken tartása és az emberek biztonsága érdekében, sajnos a krízis pszichológiai hatásaira még nincs egy konkrétan kidolgozott stratégia, amely világszinten segíthetné az emberek megküzdését ezzel a szokatlan és váratlan helyzettel. Ennek ellenére megküzdési képességeinket – ugyan azok egyénileg eltérőek – fejleszthetjük, és az otthonlét számos, eddig kevésbé ismert előnyét is felfedezhetjük. Gondoljunk csak arra, hogy a szabályokat betartva, de több időt tölthetünk szeretteinkkel, jobban odafigyelhetünk az egészségünkre és az elegendő testmozgásra, amelyről tudjuk, hogy egyéni formában megengedett a szabad levegőn. Nagyszüleinknek és idősebb rokonaiknak most is szükségük van ránk, segítsünk nekik, amiben csak tudunk. Sőt, tőlük tanácsot is kérhetünk, hiszen többségük megélt nehéz, embert próbáló időszakokat.

Egy Kínában végzett kutatás során egyetemi hallgatók töltöttek ki különféle kérdőíveket. A kutatók arra jutottak, hogy

azok, akiknek a rokonai vagy ismerősei megbetegedtek, sokkal nagyobb eséllyel számoltak be szorongásos tünetekről.

Ezzel szemben fontos megemlíteni, hogy a társas támogatásnak védő szerepe lehet a szorongással szemben. Végül pedig egyéb védőfaktorokról is említést tettek: azok a hallgatók, akik városban laktak, a szüleikkel éltek és a családjuk biztos jövedelemmel rendelkezett, kevesebb eséllyel mutattak szorongásos tüneteket, mint azok a társaik, akikre ez nem volt jellemző. Kiemelten nagy jelentőségű tehát egymás támogatása a világjárvány idején, mivel minden korosztály – beleértve az egyetemistákat is – mentális egészségére hatással vannak a világban történő események.

Ennek ellenére tekintsünk reményteljesen a jövőbe, hiszen nem vagyunk messze attól, hogy hazánkban elkezdődjön az oltási folyamat. Magyarországon a kormány intézkedéseinek köszönhetően országunk több gyártónál közel 18 millió vakcinát foglalt le. Az oltóanyagok engedélyezései folyamatban vannak, és várhatóan ez év elején már megkezdődnek a tömeges oltások.

Egy járványhelyzetben fontos a lakosság pszichológiai szükségleteinek a felmérése, hiszen ezek a tényezők kiemelt szerepet játszanak abban, hogy az emberek milyen mértékben hajlandóak együttműködni az egészségügyi intézkedésekkel, 

gondolok itt nem utolsósorban a védőoltásra. Bár nem könnyű, de fogadjuk el a jelenlegi helyzetet, és várjunk arra, hogy a tömeges oltások világszerte és hazánkban is megkezdődjenek.

Új statisztikák születnek 2021-ben, a friss adatokról még csak találgathatunk. De talán az elmúlt évek tendenciái némiképp segítik a jóslást.

Előző cikkemben a Facebookkal foglalkoztam, azzal, hogyan kellene kinéznie, létrejönnie egy Facebook alternatívának. Számos fontos szempont felmerült, ami ezesetben is releváns. Hogy mi a baj Youtube-bal? Aki nem akarja a cikket végig olvasni, annak rövid spoiler: Minden.

Adatot gyűjtenek rólunk, igen. Minden tech óriás erre törekszik, hiszen a egy-egy adat nem, azonban a big data, azaz a komplex nagy adathalmaz már komoly értéket képvisel. Minél több az adat, annál pontosabbak lehetnek az algoritmusok, a célzott hirdetések és minden más szolgáltatás. Ez szép és jó, nem? Hát nagyon nem. A legtöbbünkkel megesik, hogy épp csak, hogy megvásároltuk a legújabb bluetooth fülhallgatót, de amint bekapcsoljuk, az első, hogy valamelyik online közösségi platform videóhirdetését hallgatjuk, mielőtt a kedvenc videósunk legújabb feltöltését nézzük meg, hiszen be van szúrva reklámnak. És ekkor már el is felejtjük, hogy új a füles, meg is akarjuk venni a legújabb gamer laptopot, vagy amit a reklám feldob. Hangulatromboló. Kicsit olyan, mint nyáron, amikor sokan töltenek fel nyaralós képeket, mi meg csak, nézzük, másoknak milyen jó, holott mi is elutaztunk egy hétre. Felejteni ugye bár könnyű a saját örömöket, a rosszat jobban megjegyzi az ember, ezért tesz minket a közösségi média is irigykedővé. A reklámok is így működnek, elfeledtetik, hogy szinte mindenünk megvan, mindig újabb és újabb termékeket fognak majd ránk erőltetni. Erre sokan mondják, hogy „oké, de eddig is volt reklám”, igen, de nem célzott, ráadásul nem ennyire pontosan célzott.  Erre kínálhat megoldást egy fizető videómegosztó szolgáltatás, ahol nincs reklám, és nem is gyűjt adatot. A Youtube-ból is van Premium, hirdetésmentes, de a Google szolgáltatása továbbra is gyűjt adatot, szóval megbízhatatlan, és ha egyszer nem fizetünk elő, továbbra is vannak reklámok.

Persze, ha megjelenik egy modern megjelenésű, stabil, fizetős videószolgáltatás, akkor kellenek felhasználók is. Ők már pedig nem teremnek csak úgy, ahhoz kellenek tartalomkészítők, akik elárasztják jobbnál jobb tartalommal az új platformot. Itt az előző cikkemben említett társadalmi összefogásra van szükség, hogy a tartalomkészítők együtt költözzenek át egy igazságosabb algoritmussal működtetett weboldalra. Ha már algoritmus, a Youtube gyakran érthetetlen, hogy miért tilt, vagy miért nem tilt egy-egy csatornát. A családbarát minősítés sem pontos, olykor túl szigorú, máskor egyáltalán nem gyermekeknek való tartalom kerül be ebbe a kategóriába. Ezen a téren a legnagyobb probléma, hogy rendkívül semmit mondó, gyerekeket elbutító alkotásokat sorol ide a videómegosztó szolgáltatás. Erre itt egy nagyon jó videó, ami összefoglalja, hogy mi is ezzel a probléma:

A televízió túl zárt, a Youtube túl nyitott. Egyetlen közös jellemző az igazságtalanság, csak a tévén tudjuk, milyen csatornát nézünk, milyen szellemisége van, és a csatornák azt közölnek, amit akarnak, csak be kell tartaniuk az egyértelmű szabályokat. A Youtubenál nem egyértelműek a szabályok, és a tech vállalat rendelkezik minden csatorna felett. Meg kell tehát találni az átmenetet, ahol csak ellenőrzött videósok alkothatnak, ők azonban szabadon. És igen, szűrni kell az igénytelenséget, mert a társadalmi felelősségvállalás nem csak kirakat és marketing kell, hogy legyen. Sajnos általánosan azzá vált, már ha a Youtubenak egyáltalán van ilyen törekvése. Az is hozzátartozik a társadalmi felelősségvállaláshoz, hogy a céltalan, butító alkotásokat szűrjük, egyértelmű, mindenki számára elérhető és érthető szabályok alapján.

Decentralizált és nyílt kell, hogy legyen, hogy bárki hozzáértő egyén beleláthasson a működésébe. Így megelőzve azt, hogy adatokat gyűjtsön rólunk. Ezesetben akár az említett Facebookot leváltó közösségi média szolgáltatással egy időben is el lehet kezdeni. Túl sok felhasználóra kell odafigyelnünk, Google, Facebook, Tumblr, Spotify, és még sok más. Ezért kell, hogy a nyitott forráskóddal rendelkező közösségi platform köré épüljön minden szolgáltatás. Persze most is van Facebook regisztráció és belépés Spotify-on, de attól az még Spotify fiók. Inkább arra van szükség, hogy csak az említett megvalósítandó social media profillal tudjunk mindenhova belépni, és az alap oldal szolgáltatásai legyenek beépítve a többi weboldalra, gondolok itt kommentelésre, reakció lehetőségekre, megosztásra. Ne legyen külön profil, hanem a közösségi média oldal funkcióit hozza elő egy belépés. Egyszerűbb lenne, és sokkal átláthatóbb, ha az alap profilunkhoz társítaná a beállításainkat, műsorlistánkat és mindent mást a szolgáltatás, nem pedig külön adatokat tárolna rólunk.

De ne feledkezzünk meg a profitról sem. A Youtube-on jól lehet pénzt keresni, de ez sokaknak nem adatik meg. Mondhatnánk, ez nem gond, hiszen erről szól a szabad verseny. Persze, ez rendben is lenne, de így hogyan kezdjenek el tartalmat készíteni azok, akik szerényebb körülmények között élnek? Erre adhat megoldást egy online szociális háló, ahol enyhén, de súlyozott rendszer alakul ki. A tartalomkészítők limitált mennyiségű, ugyanakkor jelenlegi értelemben vett célzott hirdetést nem helyezhetnek el. Így tisztességesen tudnak profitot termelni, és így meghatározott megtekintésszám után a kisebb elérésű videósok ebből a profitból kapnak egy kis részt. Természetesen fontos az átláthatóság, a transzparencia, így mindenkinek elérhetőnek kell lennie, hogy mennyi profitot kapott a nagyobbaktól, a nagyobbaknak pedig látható kell, hogy legyen, mennyi pénzt adóztak a rendszernek, és abból mennyi jutott el olyanokhoz, akik kezdő alkotók.

A kifizetés is máshogy kellene, hogy legyen. Sokkal logikusabb lenne kriptovalutában tartani a pénzt, és a kifizetésnél átváltani, így mindenki össze tudná hasonlítani, pontosan mennyi pénzt keresett egy-egy videóval magához és másokhoz képest. Persze most dollárban méri a Youtube a bevételt, viszont, ilyenkor a kifizetésnél történő átváltás miatt más összeg jön ki a végén, így nem praktikus, a kriptovaluta erre is megoldást kínál. Ez is növeli az átláthatóságot, ami a Youtube-ra nem jellemző.

Az internet szabadságot jelent sokak szerint. Szerintem jelenleg nem, ugyanakkor a szabadság lehetőségét megadja számunkra, csak még ősemberek vagyunk az online térben, kortól függetlenül mindenki. Meg kell tanulnunk kezelni a „tüzet”, és a hasznunkra fordítani. Itt a lehetőség megépíteni a szabad internetet, ahol az értékek átláthatók, és mindenkinek van lehetősége. Az internet új generációja ezt kell, hogy jelentse.

Szerintem nagyon kevés olvasónk van, aki ne ismerné a Harry Potter műveket. Sokan, - köztük jómagam is – a híres könyvsorozatnak köszönhetően szerettük meg az olvasást, a sorozat írónőjét, J. K. Rowling-ot pedig a szegénységből a csúcsig repítette a sorozat. Az utóbbi időben sokat lehetett olvasni az őt körülvevő botrányokról, azonban nem volt teljesen világos, hogy mit is jelent az egész.

2020 decemberében megérkeztek az első vakcinaszállítmányok Magyarországra, így megkezdődött az egészségügyi dolgozók beoltása. Ezzel egy lépéssel közelebb kerültünk a tömeges oltáshoz, ezen keresztül pedig ahhoz, hogy az élet visszatérjen a vírus megjelenése előtti állapotba.

John O’Sullivant elsősorban mint a Danube Institute elnökét ismerjük Magyarországon, de emellett a washingtoni National Review Institute tudományos munkatársa, és annak online folyóirata, a National Review külső szerkesztője. Ez utóbbi minőségében írt tanulságos elemzést arról, mi várható a Brexit utáni Nagy-Britannia pártpolitikai arénájában. (Azoknak, akiket mélyebben érdekel a Brexit, ajánlom a múlt év december 17-én a Kossuth rádión elhangzott Douglas Murray interjút, amelyben a Brexit okairól, valamint az Egyesült Királyság és az EU viszonyáról beszélt a brit szerző.)

John O’Sullivan nem titkoltan Brexit párti, és amint azt cikkének címe is bizonyítja, biztos benne, van élet az EU-ból való kilépés után is. Írása azon a napon, december 30-án jelent meg, amikor a brit parlament alsóháza elsöprő többséggel megszavazta a Nagy-Britannia és az Európai Unió között 2020 szentestéjén létrejött kereskedelmi és együttműködési megállapodást (TCA). Már csak a Lordok Háza, a brit felsőház „vonakodó” igenje és a királynő jóváhagyása hiányzott ekkor ahhoz, (természetesen mindkettő megtörtént - a szerk.) hogy ahogyan O’Sullivan fogalmaz, az Egyesült Királyság visszanyerje „korábbi státusát, azaz ismét egy saját kormányzattal bíró, független demokrácia legyen.” Mindez négy évbe telt, hiszen a kilépésről döntő népszavazás 2016-ban volt.

A szerző kijelenti, hogy a megállapodás aláírása óriási politikai győzelem Boris Johnson miniszterelnök számára. 

Felidézi, hogy Johnson 13 hónapon át vívta „végeérhetetlennek tűnő” harcát a  „lövészárkából nem mozduló”  maradáspárti parlamenti képviselőkkel és poitikai elittel. De a Brexit nagy siker a brit konzervatívok Brexit-párti kisebbségének, a Tory European Reform Group-nak is, és „hatalmas személyes diadal” Nigel Farage-nak és Dominic Cummingsnak, akik O’Sullivan szerint elévülhetetlen érdemeket szereztek az Egyesült Királyság távozásában, bár a nevük nem igazán forog mostanában közszájon, amikor a brit kilépésben érdemeket szerzőket említik, írja John O’Sullivan. (Nigel Farage-al mind a bal-, mind a jobboldalon a szigetországban csak kevesen szimpatizáltak, Cummings pedig dicstelenül kényszerült távozni Boris Johnson főtanácsadói posztjáról, miután kiderült, megszegte a kormánya által bevezetett kijárási korlátozásokat.)  A szerző szerint mindketten feltétlenül megérdemelnék, hogy lovaggá üssék őket, és amennyiben ez nem történne meg, az „szégyen, gyalázat” lenne.

A szerző szerint

a brit kilépés gyakorlatilag viszafordíthatatlan.

Nemcsak azért, mert a brit közvélemény erős többsége pártolja azt – ahogyan azt egy friss YouGov felmérés megállapította, a britek 57%-a támogatja a TCA-t, és mindössze 9% ellenzi azt, bár 34%-uk a „nem tudja” választ adta. Azért sem képzelhető el a belátható jövőben egy viszatérés az EU-ba, fejti ki John O’Sullivan, mert a Toryk, akiknek erős kormányzati pozícióját semmi sem fenyegeti, egységet mutattak a szavazáskor: mindössze két konzervatív képviselő szavazott ellene, és ők is a TCA-tól valójában független politikai okok miatt tettek így a szerző szerint. 

Ráadásul a brit Munkáspárt, a Labour vezetője, Sir Keir Starmer, aki „személyesen maradáspárti,” megértette a TCA elleni szavazás kockázatos voltát, tekintettel a közvélemény többségének függetlenségpártiságára, és sikeresen rákényszerítette az igen voksot képviselőtársai többségére. De a Munkáspárt nagyobbik része ennek ellenére a maradást, vagy most már helyesebben, az EU-ba való visszatérést támogatja, és nyilvánvaló, hogy az elkövetkező négy évet az újbóli EU-tagság melletti agitációval töltik majd, fejti ki John O’Sullivan. Ugyanezt teszik majd a liberális demokraták, az ulsteri Demokrata Unionisták, és a Skót Nemzeti Párt, amelyek egyedüliként egységesen  a TCA ellen szavaztak. 

A liberálisok azért tették ezt, mert az egyetlen eladható politikai termékük az EU tagság, az Unionisták azért, mert a Johnson-féle alku gyakorlatilag kettéosztja az Egyesült Királyságot az Ír-tenger mentén, „elválasztva” Észak-Írországot Nagy-Britanniától, a skótok pedig azért, mert a megegyezés kudarcának szurkoltak, ami megítélésük szerint saját függetlenségüket mozdította volna elő.  De a TCA győzelmével a skót függetlenedés esélyei meggyengültek, és a nem szavazatuk valójában inkább nevetségessé tette a skót nacionalistákat, írja O’Sullivan.

Csakhogy a brit média „nehézsúlyú szereplői,” a BBC, a Financial Times, az Economist és a Times „annyira szenvedélyesen maradáspártiak, hogy az újracsatlakozás esélyei melletti érveket komolyabbnak fogják feltüntetni, mint amilyenek valójában,” véli a szerző. 

De a visszatérés valójában kivitelezhetetlen, mondja O’Sullivan, és idézi Effie Deans népszerű skót bloggert, aki pontokba szedve felsorolta, miért is lehetetlen az Egyesült Királyság újbóli csatlakozása az Európai Unióhoz.  Egy ilyen forgatókönyv esetén ugyanis Nagy-Britanniának többek között csatlakoznia kellene az euróövezethez, Schengenhez, a közös agrár- és halászati politikához, hogy csak néhányat említsünk, mindezt pedig a britek nyilvánvalóan elutasították már a Brexit előtt is.  

Azaz, ha a britek ismét EU tagok szeretnének lenni, teljes mértékben el kellene fogadniuk az európai projektet.

"Jó európaiaknak kellene lennünk bajkeverők helyett. És ha tekintetbe vesszük, mi mindenen kellett átmennünk ahhoz, hogy távozhassunk, ez egy teljességgel elviselhetetlen perspektíva,” zárja írását a szerző.

Látszik-e a már a LogMeIn, a Prezi és a Ustream utáni startup-nemzedék? Miért alszanak rosszul az észtek, és mi köze ennek vállalkozásaik világsikeréhez? Miben jobb az élet Magyarországon, mint Amerikában? Mi az a magyar startup-jelentés és mi szükség van rá? Fehér Gyulát, a Ustream, a Bridge Budapest és a Startup Hungary alapítóját kérdeztük.

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

A 2000-es évek elején indultak a világhírűvé vált magyar startupok, a Prezi, Ustream, LogMeIn. Látszanak-e már az utódai az ún. Bridge-generációs cégeknek? 

Szerintem látszanak, igen, van számos, nagyon ígéretes cég. Némelyikük már egész komoly üzletméretet elért, befektetést kapott. Pont most adták el az egyiket a Cisconak.

Ez milyen cég?

Ez egy Banzai Cloud nevű cég, nem akarok nagyon belemenni a technológiába, szerver architektúrához használható technológiákat fejlesztettek ki.

Milyen területeken működnek még a cégek, amelyeket említettél?

Főleg szoftvertermékeket fejlesztenek és vállalati ügyfeleik vannak. Ez nem csak a magyar startupokra jellemző, hanem a régiósokra is.

Tehát ha nem tudunk programozni, nem értünk az informatikához, ne is gondolkodjunk startup indításban?

Mindig nagyon nehéz, mikor arról beszélünk, hogy a technológiai cégek tudnak csak gyorsan nőni. Ebben benne van a tévedés lehetősége.

Nem a technológiai cégek tudnak gyorsan nőni, hanem azok a cégek, amik a technológiát képesek úgy alkalmazni, hogy az az üzletmenetükben is komoly versenyelőnyt nyújtson.

A Disney, ami egy hagyományos cégnek számít, idén nagyon nagyot nőtt annak ellenére, hogy be vannak zárva a vidámparkjaik, mert nagyon okosan átálltak a streaming megoldásokra a tartalmukkal. Számtalan ilyen példa van még akár az amerikai kiskereskedelemben, egy Walmart-nak jól megy, egy J. C. Penney-nek nagyon rosszul megy, miközben mind a kettő egy hagyományos kiskereskedelmi cég. Szerintem érdemes akkor is startupot csinálni, ha valaki nem fejlesztő, fejlesztőket fel lehet venni.

Te is jogászként végeztél.

Így van, én is jogászként végeztem. Tudok valamennyire programozni, de nem ajánlanám magamat jó szívvel senkinek ilyen célra. Szerintem a technikai tudásnál sokkal fontosabb az, legalábbis alapítóként, hogy valaki nagyon értse azt a piacot, amire belépni készül. Komoly energiát, tudást tegyen abban, hogy milyen terméket fejleszt, hogyan éri el a vásárlókat azon a piacon. És azt is értse, hogy a technológiával hogyan tudja mondjuk a termékének az előállítását és elterjesztését elősegíteni.

Mennyire érvényesül a most induló magyar startupok között az a szemlélet, hogy egy megoldandó problémára fókuszálnak és ahhoz a technológia csak egy eszköz?

A sikeresebbek így fogják fel. Akiket látok kezdeti sikereket elérni, azok tudatosan mennek ebbe az irányba. Komoly szakirodalma van, nem én találtam ki, elérhető információ. Azt látom a mai alapítókon, hogy nagy átlagban jóval felkészültebbek és tudatosabbak, mint mi magunk voltunk tizenévvel ezelőtt.

Nincs egy startup lufi, hogy azt gondolom, hogyha viszek egy babzsákot egy garázsba és digitális megoldást kínálok, akkor gyors sikert várok és emiatt kevés startup jut el a profitábilis vállalkozásig?

A profitábilisig azért is kevesen jutnak el, mert nem divat profitot csinálni. Ami üzleti eredményt elér a cég, azt azonnal vissza kell fordítani a további növekedésbe, illetve lehetőleg még tőkét is kell bevonni. Ahhoz, hogy valóban eredményesen működjön, kell, hogy legyen egy olyan – még akár kicsiben is – letesztelt és működő modell, ahol ha mondjuk költök termékfejlesztésre, marketingre vagy értékesítésre többet, akkor valahol az út végén lényegesen több eredményem lesz belőle, mint a befektetett forrás.

Kicsiben kipróbálják.

Jó esetben igen. Én kifejezetten azokat a cégeket szeretem, akik már kicsiben kipróbálták, kreatívan, kevés erőforrásból, kevés idő alatt és látszik, hogy van valami magja a modellnek, ami elképzelhető, hogy sokkal nagyobban is tudna működni.

Ez a kísérletezés megvan Magyarországon?

Szerintem egyre inkább megvan. Azért azt látni kell, hogy

nagyon sok startup van, nem csak nálunk, hanem mindenhol és többségük bukó lesz. Ez egy ilyen műfaj.

Ha valahol nagyon kevés a bukó startup, ott valószínűleg alacsony a kockázatvállalási kedv. Miről szól a startup és a kockázati befektetés? Valahol arról szól ennek a kettőnek a találkozása, hogy egy cég, ami kicsi, de ígéretes, annak évekre előre annyi forrást biztosítunk, amit ő maga nagyon hosszú idő alatt termelne ki. Ennek a tézisnek az a lényege, hogy így gyorsabban tud magának piacot szerezni, illetve kevésbé esélyes, hogy lemarad azokkal szemben, akik ugyanezt megteszik. Ez arról szól, hogy ami még kicsi, azt gyorsan megpróbáljuk naggyá növeszteni.

Az említett három sikeres magyar vállalkozás mind Amerikában kötött ki. Törvényszerű-e, hogy ez a vége, ha a kicsiből nagy lesz?

Annak az oka, hogy ezek a cégek Amerikában kötöttek ki, szerintem két fő dologra vezethető vissza. Az egyik, hogy még mindig igaz, bár Kína miatt egy árnyaltabb válasz, de oda belépni az egy külön művészet. Szerintem még mindig igaz az, hogy a legnagyobb egybefüggő, egységes szabályok alapján működő és nagy vásárlóerejű piac a világon az Amerika. Tehát, ha valaki egy szoftvertermékkel ott gyökeret tud verni, akkor ott nagyon sokáig lehet növekedni. Anélkül, hogy új nyelvet kellene behozni, anélkül, hogy a fizetésnél új devizanemeket kellene behozni, új jogrend alá kellene az értékesítési szerződéseket alkalmazni, stb. A másik oka az, hogy ebben a startup világban is nagyon erős hálózati gócpontok vannak. Habár ez most pont elég nagyot változik a koronavírus alatt, mert például Kaliforniából nagyon nagy a kiáramlás és annak egy része már soha nem fog visszatérni. De ha visszanézek az elmúlt évtizedekre, akkor mindig a Szilícium-völgy volt az első számú hub, és ezt követte New York, Boston, esetleg Chicago és Austin. Európában is így megvoltak például London, Berlin és a regionális központok is, mint Stockholm és általában ezekbe csatornázódtak be. Ezzel az egésszel azt akarom mondani, hogy sokkal nagyobb értéket és befektetési lehetőséget adott egy startupnak az, hogy San Franciscóban jelen volt egy irodában. Szerintem ez egyébként 12-13 éve sokkal igazabb volt, mint ma. Ma már nem mondanám olyan kötelezőnek ezt a mutatványt, mint akkor.

Nektek megfordult a fejetekben, hogy a cégekkel együtt kiköltöztök? És mivel nem tettétek meg eddig; mi tartott itthon?

Én nagyon sokat voltam Amerikában és föl is vetődött, hogy kiköltözöm. Két dolog miatt nem mentem. Az egyik az, hogy ami teljesen objektív szempont, hogy itt volt több mint 100 alkalmazottunk Magyarországon és ezt az irodát én raktam össze és vezettem, tehát nem lett volna praktikus évekre távol lennem tőlük. A másik ok pedig szubjektív volt. Én nagyon szeretem Amerikát, egész otthon tudom magam érezni, de nem szeretnék ott élni.

Miért nem?

Ezeknek a többsége praktikus hülyeség, például nagyon nehéz olyan kenyeret venni, amit mi Európában eszünk. Vagy egy átlag budapesti piacon kapható élelmiszerek minősége sokkal magasabb, mint az átlag amerikai élelmiszereké. Nyilván lehet ott is kapni minőségi élelmiszereket, de azokra prémimum árazás vonatkozik, elképesztő, hogy mennyi szemetet esznek. Ilyesmi dolgok. Praktikusan végiggondolva nem érdemes olyan helyen élni, ahol nagyon nagy számban koncentrálódnak nagyon jómódú emberek, mert ott egy buborék van. Ha megnézzük, hogy San Franciscóban mennyibe kerül egy átlagos lakás, mennyire előre kell foglalni egy normális étterembe, stb… szerintem ott már egy egészségtelen vagyonkoncentráció van.

Mennyire van jelen ez nálunk, mennyire van közel Budapest egy gócponthoz?

Budapest szerintem körülbelül átlagosan áll a régiós országokkal, fővárosokkal összevetve és, őszintén szólva nagyjából annyira vagyunk közel bármihez, mint Prága vagy Bukarest. Az viszont egy kedvező trend, amire rá is erősített ez a koronavírusos év, hogy most már sokkal bátrabban fektetnek be ebbe a régióba komolyan, akár amerikai befektetőcégek, illetve sokkal több a felvásárlás is.

Szerinted egy nagy csoda, nagy technológiai siker lendíthetne nagyot Budapesten vagy a sok kis startup megjelenése?

Ez a kettő nem választható el egymástól, mert ez egy olyan játék, ahol azért kell a kritikus tömeg, akár még egy szerencsés történéshez is. Annak nincs realitása, hogy nagyon kevés startupból hirtelen kiessen egy hatalmas nagy sztori.

Hogyan tudod segíteni, hogy nagyobb buzgalom legyen a budapestiekben?

Egyrészt, idestova már tíz éve, hogy a Prezivel és a LogMelnel közösen megalapítottuk a Bridge Budapestet, illetve egy jóval frissebb idei fejlemény, hogy elindult a Startup Hungary, aminek alapító tagja vagyok jómagam, és sok más, hasonló pályát befutott magyar startup alapító, valamint csatlakozott a kezdeményezéshez a Google, az IVSZ és a Design Terminal is. Ennek az egész összefogásnak az egyik első lépése az lesz, hogy elkészül az úgynevezett magyar startup jelentés, mert mi magunk is gondban vagyunk, ha meg kell mondanunk, hogy hány aktív magyar startup van, kik ők, hol vannak, mivel foglalkoznak.

Nagyon nehéz egy ökoszisztémát úgy építeni és segíteni, hogy a szereplők nincsenek tisztában azzal, hogy ők maguk kik, és kik vannak rajtuk kívül, akikkel dolgozhatnának.

Igyekszünk egy szervezettebb formában segíteni a magyar startup világ fejlődését. Jómagam és Pistyur Vera pedig közben csináljuk az Oktogon Ventures-t, ahol befektetőként is részt veszünk ebben. De az előző kérdéshez még visszatérve, szerintem ha lenne egy valóban nagy milliárdos sztori, az sokat lendítene. És ezt azért is mondom, mert például a román startup szcénában van egy UiPart nevű cég, amit legutóbb sok milliárd dollárra értékeltek és bejött nekik. Nyilván nagyon keményen dolgoztak érte, de azt látom, hogy azóta Romániában mindenki elhiszi, hogy ezt meglehet csinálni.  

Ők is nagyvállalatnak készítettek IT megoldást?

Igen. Ezt egy román srác alapította, aki évekig Seattle-ben dolgozott a Microsoft-nak. Ő rájött, hogy ezt az úgynevezett robotikus folyamatautomatizálást – a nagyon monoton, ismétlődő munkát végző fehérgalléros emberek munkáját – hogyan lehet leautomatizálni. Hivatalosan megkönnyíteni, de rossz nyelvek szerint elvenni. Erre rájöttek, és ezt sokan csinálják mások is, de ők valahogy megtalálták a módját, hogy ők ezt igazán jól csomagolják, és sok nagy cégnek eladják. Szóval igen, ez is tipikusan „business to business” modell.

A már említett Bridge Budapest projektjeinél gyakran felmerül, hogy a vállalkozások korlátja az önbizalom. Célotok, hogy Magyarországon az önbizalom alapja a tudás és a teljesítmény legyen. Az oktatási rendszerünk mennyire támogatja az innovatív gondolkodást?

Nem jártam mostanában iskolába. A sajtóból ítélve a közoktatás még mindig erősen ragaszkodik ahhoz, hogy dolgokat kell memorizálni. Ezzel az égvilágon semmi bajom nincsen, mert mindig a jó memóriámból éltem. Ugyanakkor nekünk a magyar és az amerikai irodában is elég sok pénzügyi, üzleti elemzőnk volt, többnyire közgazdász végzettségűek. Ha a pénzügyi felkészültséget néztem, a magyarok semmivel sem voltak rosszabbak. Az amerikai kollégáik látható előnye az volt, hogy rengeteg gyakorlatot tudhattak a hátuk mögött. Ezeknek egy részét cégeknél töltött gyakorlatból, a másik részét egyetemi tanulmányaikból szerezték. Megoldókulcs nélküli, teljesen szabad végű dolgozatokat írtak. Nekik kellett összerakniuk a munkát. Beszélgettem erről corvinusos oktatókkal. Azt mondták, hogy az ilyen típusú ZH-k sokkal jobbak, de az Istenbe’ nem fogják kijavítani. Nincsen sem idejük, sem erőforrásuk hozzá. Érdekes egyébként, hogy van egy magyar oktatási stratégiai dokumentum, amit én elolvastam. Rögtön az első célkitűzése a kritikai gondolkodás és emberközpontú megközelítésre nevelés az oktatásban. Szerintem ez a helyes megfejtés, csak akkor ezt kéne csinálni.

A jövő startupperei inkább a Budapest School féle magániskolákból kerülnek majd ki, mint a Fazekasból?

Ezek közül egyik intézménybe sem jártam, úgyhogy nem tudom, hogy honnan fognak kikerülni.

Viszont észrevettem magamon, hogy az amerikai cégtársaimmal szemben – és ez nemcsak a magyarokra, hanem a többi régiós országra is igaz – teljesen más méretben gondolkodunk.

Ha csinálok egy terméket és azt a belföldi piacomon eladom minden potenciális vásárlómnak, akkor lehet egy cégem, ami csinál évi pár száz millió forint forgalmat. Ha ugyanezt amerikaiként végiggondolom, akkor ennek a végén egy globális szinten is értékesnek mondható vállalat van. Nekünk egy rémisztő gondolat, hogy Amerikában eladunk valakinek valamit. Nem tudjuk megugorni fejben. Nagyon nehéz elfogadni, hogy ez tényleg lehetséges és megtörténik. Aki Amerikában szocializálódik, neki ez hazai pálya, és miért ne történhetne meg. Ezt érdemes az iskolai oktatástól függetlenül minél jobban elsajátítanunk.

Akkor ebben a jó példák hozhatnak áttörést.

Az észteknek a Skype vagy a TransferWise óta nem nagyon kell magyarázni, hogy meg lehet csinálni, mert tudják. Szerintem a példáknál jobb motiváció és bizonyíték nem nagyon létezik.

Húsz évvel ezelőtt még európai cégek (Nokia, Siemens) domináltak a mobiltelefon-piacon. Ma már szinte csak amerikai és ázsiai gyártókat látunk, ami jól mutatja, hogy merre változik a világ. Mi kell ahhoz, hogy újra legyen európai alternatíva?

A Nokiánál volt egy, az iPhone első verziójához nagyon hasonló prototípus. Ezt megmutatták a mérnökök a vezetőségnek, akik közölték, hogy az embereknek nyomógomb kell, nem ez a vacak. Ez a fajta, a végén már-már önsorsrontó befelé fordulás roppant veszélyes. Az amerikai nagy techcégek abban különböznek a Nokiától, hogy folyamatosan képesek megújulni. Folyamatosan nézik, hogy mivel lehet a másikat megfogni. Ha a Facebook mellé valaki akár egy részterületen felzárkózik, azt vagy megpróbálják eltaposni, vagy megveszik. Az európai cégeknek érdemes többet foglalkozniuk azzal, hogy ha önmaguk piacát akarják megzavarni valami újfajta megközelítéssel, akkor mi lenne az, és ezt megcsinálni saját maguknak, mielőtt más megteszi. Az pedig, hogy az Európai Unió és az európai kormányzatok mit tehetnek, egy messzire vezető kérdés.

Van rá ötleted?

Írtam sokat erről az európai DARPA-s gondolatról, ez hosszabb kifutású lenne. Az EU rengeteg pénzt elkölt innováció és startup jogcímen, nagy az akarás. A befektetett összegen elért eredmény nem olyan jó még.

A DARPA nemzetállami szinten is releváns lehet? Zalaegerszegre érkezik a hadiipari csúcstechnológiát képviselő Lynx. Kiépülhet körülötte egy érdemi kutatási-fejlesztési központ?

Talán. Európa egyik problémája, amiben nem jutunk dűlőre, hogy lehet valamit nemzetállami szinten csinálni, csak nehéz. Az észteknek sikerült a méretükhöz képest a legtöbbet elérniük, nyilván segített nekik, hogy rosszul alszanak az oroszok miatt. Egy amerikai vagy kínai innovációs rendszerrel nehéz versenyeznie egy tízmilliós országnak. Ha tisztán csak nemzetállami szinten próbáljuk ezt megoldani, akkor legjobb esetben oda lőhetünk, ahol a finnek voltak a fénykorukban, vagy az észtek most. Ez már egyébként nagyon sok lenne, de közben, ha már Európa nagy része az Európai Unió tagja, akkor pazarlás nem egységesen fellépni ebben a versenyben, hiszen másképpen nem tudnak megfelelően hasznosulni az erőforrások.

Milyen kompetenciákból áll össze egy ütőképes startup csapat?

Nagyon fontos, hogy legyen egy jó általános vezető. Ezen azt értem, hogy legyen valaki, aki képes szervezetépítésre, egy kultúra létrehozására, képviseletre, más emberek megnyerésére. Kell egy olyan csapat köré, amiben megvannak az alapkompetenciák, mint a technológia, a marketing, az értékesítés. Nagyon fontos, hogy a cég kultúrájának integráns része legyen a folyamatos termékfejlesztés. A piac ütőerén rajta kell tartaniuk az ujjukat, beszélniük kell az ügyfelekkel, gyorsan kell iterálniuk.

A nap a végén a nagy cégekkel szemben a startupok előnye mindig is a gyorsaságuk lesz.

Nem tudják a nagyokat pénzzel megverni, csak nagyon jó termékkel és nagyon gyors végrehajtással.

Miben vagyunk erősek? Gondolom, pénzügyi elemzésben, informatikában nem maradunk el.

Nálunk a pénzügyi elemzők nagyon jó alapanyagnak bizonyultak, de a való élet problémáit illetően szükség volt még egy munka közbeni tanulás részre. Informatikában jók vagyunk, de az egész régió az. A befektetők fejében él a kapucnis szláv hacker sztereotípia. Kifejezetten erősek voltunk például a Ustreamnél is abban, hogy nagyon-nagyon kreatív, költséghatékony technológiai megoldásaink voltak.

A szűkösség miatt, gondolom.

Igen. Mindenki a Kádár-korszak után még harminc évvel is úgy van, hogy meg kell oldani a feladatot, de sosincsen rá erőforrás, aztán mégis sikerül valahogyan. Akkor szoktunk gondban lenni, ha gyorsan kell növekedni. Egy amerikai cég elkölti marketingre a teljes éves bevételét. Kelet-európai fejjel ez felfoghatatlan felelőtlenség, de aztán a végén ezek a cégek nőnek hatalmasra pár év alatt.

A Cápák között című televíziós műsorban is gyakran elhangzott, milyen fontos, hogy valaki hogyan prezentálja, adja el az ötletet. Jelentkeztél volna anno a Ustreammel a műsorba?

Anno valószínűleg nem lett volna merszem kamerák elé kiállni. Több évbe telt a Ustreamnél, amíg elértem azt a szintet, ahol magabiztosan tudtam elmondani, hogy mit csinálunk, mi az értelme, miért fektessen be valaki, vagy vegye meg a termékünket.

Ez az, amire a magyar oktatás egyáltalán nem készített fel, engem legalábbis, pedig jogra jártam és sok szóbeli vizsgán vagyok túl. Arra, hogy hogyan kell prezentálni, eladni.

Mert minden prezentáció végül is eladás, még akkor is, ha nem éppen sales pitch-ről van szó. Az elején teljesen olyan voltam, mint egy partra vetett hal. Ezt rengetegszer látom a mai napig a régiós alapítóknál. Ezt kénytelenek vagyunk felnőttfejjel, menet közben megtanulni.

Pár év távlatából hogyan értékeled a Ustream exitet? Jókor adtátok el az IBM-nek?

Valószínűleg ezen a napon még többet érne a videós technológiánk egyrészt, másrészt rengeteg pénz keresi most a piacon a gazdáját. A viccet félretéve, nekem ez a sztori így kerek volt. Jó érzéssel tekintek rá vissza. Megcsináltunk valamit, amire, ha tudtam volna, hogy mennyi esélyünk van, hogy összejön, nem kezdek bele. Nagyon kevés esély volt erre a kimenetelre, ehhez képest összejött. Nyilván keményen dolgoztunk és rengetegszer szerencsénk is volt. Ez így jó volt, büszke vagyok rá és nem csinálnám másképpen.

Milyen a vállalkozás utóélete?

Tavaly márciusig voltam az IBM kötelékében, azóta kevésbé vagyok képben. Az addig eltelt időben idehozott az IBM több új feladatot, ráadásul egészen komolyakat, amik a Watsonos mesterséges intelligenciával voltak kapcsolatosak. Munkavállalókat vettek fel pluszban. Láthatóan egy komoly befektetésként kezelik ezt a budapesti történetet.

Az interjút készítette: Fazekas Csilla és Papp Ferenc

Portréfotó: Huszti István, index.hu