Meg lehet-e élni krimikből? Hogyan lehetett kutatni az internet előtti időkben? A bűnügyi regényeiről ismert Réti László többek közt ezekre a kérdésekre is választ ad. A volt rendőr az elkényelmesedő és a falak mögötti Európáról, a bevándorlásról és a krimisorozatokról is beszélt a Reaktornak.
Megnyitás Spotify-ban
Megnyitás Apple Podcasts-ben
Megnyitás Youtube-on
Több mint húsz évig dolgoztál rendőrként. A bennfentesség késztetett arra, hogy krimiken keresztül oszd meg a tapasztalataidat, egy-egy nyomozás izgalmát?
Húsz évet lehúztam a rendőrségnél, így sok minden rám ragadt. Egy civil írónak óriási munkát jelentene, hogy mindennek utánajárjon. Nem véletlenül nem írok például orvosi krimiket. Sok szituációt megéltem, ezért az ismerethiány nem állít meg írás közben.
Az írói vénád már a rendőri pályafutásod alatt is megvolt? Történetekben láttad az akciókat?
Sok mindent láttam. Az az érdekes, hogy az élet általában túlírja azt, amit le lehetne írni. Sok történetem van, amit, ha leírnék, azt mondanák, hogy ilyen úgy sem történne meg. Egy alapsztori megírásánál sok esetben nem a fantáziámat kell elengednem, hanem vissza kell fognom magamat.
Harminc éves voltál, amikor érezted, hogy valami maradandót kell alkotnod. Ekkor kezdtél el írni. Sok fiatal juthat erre a gondolatra, mit üzennél nekik? Mennyire volt nehéz a kezdet?
Nagy szerencsém volt. Az első egy-két könyvemnél könyvtárakban kutattam, hiszen nem volt még elterjedve az internet. Az elsőt a fióknak írtam, saját szórakoztatásomra. Csak akkor gondolkoztam el kiadó keresésén, amikor kész lett. Az e-mail sem volt még népszerű. Kiválasztottam negyven oldalt, tíz helyre elküldtem. Három helyről bekérték a teljes kéziratot és két-három hét múlva az egyik kiadó rá is bólintott. Nem tudok beszámolni olyan kilincselésről és elutasításról, mint amilyenről a fiatalok szoktak beszélni.
Miért éreztél késztetést a teremtő munkára? A rendőrségnél erre nem volt lehetőség?
A rendőri munka, akárcsak nagyon sok szolgáltatói munka, nem teremt olyat, mint például egy építészi. Egy építész az unokájának meg tudja mutatni, hogy ezt terveztem. Úgy éreztem, hogy valamilyen nyomot kell hagynom. Hogy ez az én egómból fakadt vagy sok emberben benne van ez az igény, csak nem lépnek, ezt nem tudom eldönteni.
Tanultad valahol a regényírást?
Az első négyet-ötöt úgy írtam, ahogy nekem szimpatikus volt. Utána sem regényírást tanultam, hanem forgatókönyv-írást. Onnantól pedig az amerikai filmforgatókönyv sémái alapján írom a könyveimet. Pontosan meghatározom, hogy hol vannak a töréspontok, hol kell valaminek történnie. És ez általában huszonöt oldal, mert egy átlag olvasó ennyit olvas el egy ültő helyében, ennyi ideig nem zökkenti ki semmi. Nekem az tehát a feladatom, hogy huszonöt oldalanként valakit megöljek, legyen egy üldözés, derüljön ki valami. Kell egy olyan horog a történetbe, ami újabb huszonöt oldalra ott marasztalja az olvasót. A könyveimet nagyjából 400 oldalra lövöm be. 50-100-150-200 oldalnál mindig történik valami, ami más irányba viszi a cselekményt. Ebből a szempontból nagyon tudatosan írok. Ha ezzel a szemmel visszaolvasom az első regényeimet, nagyjából azokat is így strukturáltam, akkor még ösztönösen.
Milyen stílust határozol meg magadnak?
Nincsen stílusom. Sok nagy kiadót megjártam. Mindenhol az első megbeszélések egyikén felmerül, hogy alakítsuk ki a stílust. Mindig jeleztem, hogy nem fogjuk kialakítani.
Az én stílusom, hogy utánanézek mindennek és amit leírok, az hiteles.
Nem szeretnék egyébként sematikus könyveket írni. Ha végignézünk az asztalon lévő palettán, vannak krimi-vígjátékok, van történelmi thriller, van olyan, ami a jövőben, egy elképzelt Magyarországon játszódik, vannak kalandregények. Tartom magamat ahhoz, hogy ne legyenek kiismerhető stílusjegyeim. Több íróval voltam úgy, hogy elolvastam három könyvét és nem többet, mert kiismertem a sémáját. Igyekszem mindig egy kicsit mást csinálni, mert engem is az szórakoztat.
A sajtóban megjelent információk szerint, az író egy eladott könyv árából annak csupán az 5-10%-át kapja meg honoráriumként, az eladási ár 50-55%-a terjesztőnél, a fennmaradó rész pedig a kiadónál és a nyomdánál landol. Fair elosztásnak tartod ezt?
Ezt onnan kezdeném, hogy nekem mindig van főállásom, teljesen más iparágban mozgok.
Mi az?
Egy nagy bank ingatlancégeit vezetem. Azt gondolom, hogy aki azt hiszi, hogy Magyarországon írásból meg lehet élni, az alapvetően téved. Nagyon kevés olyan író van, aki akkora példányszámot tud produkálni, ami eltartja, és olyan színvonalon, amit ő szeretne.
Aki azt gondolja, hogy az írásból meg fog élni, szerintem egy álomvilágban él.
Én is szeretnék egyébként megélni belőle, mert nagyon kellemes lenne egy balatoni villában napi három-négy órát írni és mással nem foglalkozni. Ez azonban nem reális. Ezeket a százalékokat a piac alakította ki. Nálunk egy gond van: egy 9 milliós piacunk van, nem 350 milliós, mint az USA-ban, vagy nyugaton egy 80-90 milliós német piacon. Tudomásom szerint ott sem sokkal másabbak ezek a százalékok, csakhogy az eladott példányszám a lakosság miatt sokszorozódik. Arról nem beszélve, hogy egy német nyelven megjelent könyvet minimum három ország, egy angolul vagy spanyolul megjelentet pedig gyakorlatilag fordítás nélkül a fél világ el tud olvasni.
Térjünk rá a könyvekre! A Kaméleon c. regényben megismert Cameron Larkin, a cinikus detektív karakter mennyire hasonlít Réti Lászlóra?
Három jelent meg ezekből a sztorikból. Egyes szám első személyben íródnak és benne felejtkezem ebben a figurában, amikor írok. Az a baj, hogy ez a figura egy regény lapjain szórakoztató, de amikor a vacsoraasztalnál ül, akkor azért nem. Már nem egyszer állt meg a családtagok kezében a kanál, amikor becsuktam a laptopot, leültem vacsorázni és abban a stílusban folytattam. Időnként le kell jönnöm a szerről. Nagyjából másfél-két hónap egy ilyen könyvet megírni, ugyanennyi visszavetkőzni saját magammá. Vagy akkor lennék saját magam? Ezt még nem sikerült eldöntenem.
Mennyire értesz egyet a klasszikus mondattal, miszerint „színház az egész világ” és mit gondolsz a szerepekről az életben?
Arról szól az élet, hogy szerepeink vannak. Amikor egy szituációba kerülünk, akkor óhatatlanul hajlamosak vagyunk felvenni a szükséges szerepet. Íráskor ezeket egyébként kihasználja az ember, hiszen az adott szerepekhez lehet motivációt társítani. Attól válik egy szereplő élővé, hitelessé, ha a motivációival tudunk azonosulni. Teljesen mindegy, hogy jót vagy rosszat cselekszik, ha a motivációja jól kidolgozott és érthető, akkor az olvasó el tudja képzelni, hogy végrehajtja a neki szánt cselekményt.
A rendőri múltamban egyszer egy kihallgatáson alkalmaztuk a szerepeket. A jó zsaru-rossz zsaru ötlete egyáltalán nem légből kapott. Egy illetőt kísértünk és én csak beszélgettem vele Larkin stílusban. Azt mondta, hogy álljunk meg egy benzinkútnál, ő itt az autóban mindent elmond a kollégáimnak, de ez az ember ne legyen itt. Megittam 4-5 kávét, ő tett egy vallomást az autóban, majd visszaültünk. Máskor pedig más helyezkedett ebbe a szerepbe.
Két nemrégiben megjelent könyved – az Európa falak mögött, és az Európa halála – is bevándorlással, terrorizmussal foglalkozik. Elképzelhető, hogy egy olyan világ felé haladunk, ahol Európa határára egy fal épül, ahol tűzparancs van életben?
Azt gondolom, hogy efelé halad a világ. Ha csak megnézzük a történelmet, ahol civilizációk ilyen szinten kezdtek el egymással konfrontálódni, ott előbb-utóbb mindig épült egy fal. Nem véletlenül épült a Kínai nagy fal, nem véletlenül található az USA és Mexikó között vagy Izraelben a határon fal. Ez sajnos benne van a történelemben, ami bármennyire is közhely, de tényleg ismétli önmagát. Amikor 2015-ben megírtam az Európa falak mögött-et, nagyon siettem, mert azt hittem, hogy nagyon sokan dolgozunk hasonló témában regényen. Hát nem így volt. Gondolom nagyon sokan féltek a téma átpolitizáltságától. Pedig ebben nem az aktuál-, hanem a geopolitika lényeges, aminek törvényei vannak. Azok a geográfiai számítások, amik a könyv szereplői között elhangzanak, teljesen reálisak. Valóban e felé halad Európa. Ezt gondoltam tovább az Európa halála c. könyvben. Ez már 2050-ben játszódik, egy teljesen más szereplői körrel. Továbbgondoltam a szituációt, amiben most vagyunk, és ami abból következik. Ez leírva nem egy kellemes jövőkép.
A könyvben egy imám azt mondja, hogy a terrorcselekmények nem hatásosak, mert csak megkeményítik az európaiakat. Túl kényelmesek lettünk?
Szerintem igen. Európa elkényelmesedett. Európát azok az elvek és társadalmi berendezkedések tették azzá, ami, amelyek most ellenünk fordulnak. Ez a fajta migráció és ami mögötte áll, pont ezeket az elveket használja ki. Szaúd-Arábiában például nincsen bevándorlás, simán megállítanak és kidobnak bárkit a határon. Fel sem merülnek az emberi jogok. Nyilván nem egy követendő példaként hozom ezt fel. De ott van az ausztrál modell, ahol szigorúan megválogatják, hogy ki lépheti át a határt. Minimum angolul kell beszélnie annak, akit beengednek. Egy társadalom önvédelmi reflexének nem szabad teljesen legyengülnie. Annak sem vagyok a híve, hogy az egyéni jogok minden esetben megelőzzék a közösségi jogokat. Azt gondolom, hogy Európa azért lett az, ami, mert a közösség sokszor erős volt és egy irányba ment, egyforma elveket követett. Az egyensúlyt kellene valahogy megtalálni.
Hogyan tudnánk ezt az egyensúlyt megtalálni? Egyre többször hallunk terrortámadásokról. Minek kell történnie ahhoz, hogy ez változzon?
Nem tudom, hogy Európának milyen sokk kellene ahhoz, hogy tényleg fölébredjen. A legutóbbi francia eseményeknél is volt egy interakció, ott ismét egy tanár mutatott be karikatúrát, mert ő úgy gondolta, hogy demokráciában él és a szólásszabadságnak nincs korlátja. Megmutatja a diákoknak, akik ezt elmesélik másoknak és ezért valaki lefejezi.
A másik kultúra egy teljesen más eszközrendszerrel reagál. Ha a hatás-ellenhatást nézzük, mi vagyunk a puhák. Mi mozdulunk el, mi akarunk állandóan mindig mindenkit megérteni és befogadni.
Nem sok időnk van már, sőt, valószínűleg már túl vagyunk azon, hogy ezt a folyamatot megállítsuk. Maximum lassítani lehet. Az biztos, hogy a „mindenki jöjjön és tárt karokkal fogadjuk” politika már Merkelnél megbukott 2015-2016 táján, de még mindig ezt követi a nyugat-európai társadalmak jó része.
Nincs félelemérzet a lakosságban?
Egy egészséges önvédelemnek kellene lennie mindenkiben. Már mi is meg fogjuk élni a könyvben leírt hatások egy jó részét, de a gyerekeink és unokáink mindenképp. Ebben most kellene lépni és komolyabb döntéseket hozni, de abszolút nem áll úgy az európai nagypolitika és az unió, hogy erre alkalmas lenne ez a modell. Azt látjuk, hogy folyamatosan tárgyalnak, petíciókat írnak, megfogalmazzák a felháborodásukat és nem történik semmi, hanem elmennek és esznek egy marhaszeletet. Így nem fogjuk megvédeni magunkat.
A jelentől kicsit visszalépünk a múltba. A legújabb, Megölni Telekit könyvedben egy „mi lett volna, ha…” kérdést feszegetsz, ez az első történelmi témájú krimid. Egyetértesz azzal, hogy a történelem nem a tények, hanem a tényeken alapuló értelmezés tudománya?
Jó lenne azt hinni, hogy nem így van, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy az állításodat nem tudnám aláírni. Az látszik, hogy mindig nagyon sok múlik egy tény interpretálásán. Már a jelenben is, hiszen hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a történelem nem zárult le, hanem most is zajlik, most is történelmet élünk és írunk. Ha csak a mindennapokból indulunk ki, hogy megtörténik egy esemény és az milyen kommentárokkal jelenik meg itt-ott, az esemény és a kommentár közé bekerül 60,100 vagy 300 év. Egyértelmű, hogy nagyon sok mindenről nem az igazságot tudjuk.
Beszéltünk arról az elején, hogy forgatókönyvírást tanultál, ha jól tudom, ez a könyv forgatókönyvnek készült. A moziban is fogjuk látni?
Aki olvasta a könyvet, az tudja, hogy ennek a megvalósítása nem olcsó, 2-3 milliárdos projekt lenne. Az összes könyvemet úgy írom, hogy alapvetően egy filmforgatókönyv alapja lehessen. De szeretek a könyveimben egy nagystílű világot bemutatni, így ezek nem olcsó történetek lennének egy megfilmesítés kapcsán. Teleki esetében a történelem és a történelmi háttér volt ebben érdekes. Szintén egy olyan, amit mindenki máshogy magyaráz, még a neves szakértők sem értenek egyet mindenben. Írói szempontból viszont ez ad egy olyan mozgásteret, hogy bizonyos tényeket bemutathatok innen is és onnan is. Nem véletlen, hogy írtam hozzá egy utószót, ahol hangsúlyoztam, hogy nem történelmi regényt olvas, hanem történelmi krimit, ahol bizonyos szereplők kitaláltak, mások pedig a valóságban is éltek.
Tervezel még ehhez hasonlót írni?
Igen, mindenképpen. Mégpedig azért, mert ebben a könyvben sikerült létrehozni egy figurát, ezt a Debrődy nevű detektívet. A történet 1941-ben játszódik, a II. világháború mindig is foglalkoztatott, főként hadtörténeti szempontból, és van néhány olyan színtér, ahol mindig is szerettem volna könyvet írni. Most megvan hozzá a szereplőm is. Még legalább egy, de lehet, hogy két Debrődy-könyv benne van ebben a figurában. Egy olyan háttér elé tudom helyezni ezt az általam is megkedvelt szereplőt, ami régóta érdekel.
Mi a különbség Larkin és Debrődy között?
Nagyon sok különbség van. Van, aki párhuzamot vont, mert ő is egy meglehetősen cinikus, szarkasztikus és öngúnnyal terhes jellemmel rendelkezik. Ez ugyanígy van Larkinnál is, de két figura teljesen másként mozog. Van egy alkoholistám és egy… bár tulajdonképpen ő is iszogat és az édesanyja bizonyos tablettáit is elszopogatja. Most, hogy így mondod lehet, hogy elég sok hasonlóság van. Bennem ez addig fel sem merült, amíg néhány olvasói kommentben nem kaptam vissza, hogy azért hasonlóak a figurák.
És az ő szerepét is felveszi néha Réti László a vacsoraasztalnál?
Nem, itt nem kell a figurába helyezkednem, nem első személyben íródott. Így tőle távolságot tudok tartani.
Tervezel majd filozofálni a könyveidben? Kijelölted magadnak, hogy szórakoztatni szeretnél az írásoddal és ezt nem érzed se degradálónak, se semmilyennek, hanem ez egyszerűen így van, ebben érzed jól magad. Ennyi könyv után nem érzel vágyat arra, hogy valami sűrűbbet, valami esszenciálisabbat írj?
Nem, ugyanis nekem ez egy hobbi. Én ezt szeretem csinálni, olyat szeretek írni, amilyet egyébként is szeretek olvasni. Abban a kevés időmben, ami az olvasásra jut, én csak szórakoztató regényeket olvasok. Thrillereket, krimiket, kalandregényeket. Nem szeretnék filozofálni.
Nekem tényleg feláll a szőr a hátamon, amikor egy író négy-öt oldalban le akarja nyomi a torkomon, hogy ő így látja a világot.
Szerintem sokkal elegánsabb ezt úgy megoldani – és én is inkább ezt követem – hogy ha bizonyos kérdésről van véleményem, akkor inkább 2-3 szereplő beszélgetéséből derüljön ez ki. Az Európa falak mögött erre egy nagyon jó példa, ott nagyon-nagyon igyekeztem, hogy ezt a migránsválságot négy különböző szempontból mutassam be: van köztük rendőrnő, terrorista, újságíró, egy második generációs bevándorló.
Azt szerettem volna bemutatni, hogy akármilyen furcsa is, ahogy ők látják ezt az egész világot, mind a négyüknek igaza van a saját szemszögéből. Még a terroristának is, mert azzal az előélettel ő nem véletlenül vált azzá, ami.
Ettől még nem helyeseljük, amit csinál, de meg lehet érteni. Megint csak a motivációkra utalnék vissza. Úgyhogy nem tervezek filozofálást írni a könyveimbe, és nem tervezek egyébként szakácskönyvet, gyerekkönyvet sem írni, mert még ez szokott az az irány lenni, ahol néhányan úgy gondolják, el kell indulniuk regényírás után.
Még egy picit visszakanyarodunk a forgatókönyvhöz; film forgatókönyvről beszéltünk. Az újgenerációs krimisorozatok folyamatos népszerűségnek, ha nem egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek. Nagyjából a Helyszínelőkkel kezdődött és most is rengeteg ilyen fut a különböző platformokon. Nem gondolkodtál esetleg hasonlón?
Most négy különböző filmhez kapcsolódó történeten dolgozunk. Az egyik könyvem A parfümőr, ebből írtunk most egy sorozat-tervet, ami be is ment az egyik filmstúdióhoz. Elképzelhető, hogy ez a megvalósulás fázisába tud lépni. Egyébként azt látni kell, hogy a film a stream-csatornák szaporodásával és népszerűsödésével átalakult.
Sokkal inkább leül valaki megnézni egy 30-60 perces sorozatokból, epizódokból álló filmet, mint mondjuk egy 2-2,5 órás blockbuster-t.
Ennek meg kell felelni Magyarországon is, hiszen készülnek nagy mozifilmek, de most például itt ez a vírusos helyzet, senki nem megy moziba. A legújabb James Bond-film már fél éve vár a bemutatójára. Nyilván nem akarják lenyomni egy csatornán, mert ezek eleve nagyvászonra készülnek. A sorozatok éppen ezért reneszánszukat élik, mivel otthonról nézhető, követhető és alapvetően nem igényel nagyvásznat.
Az Echo Tv-n Újranyitott akták címmel vezettél egy bűnügyi műsort, amelyben magyar bűneseteket mutattatok be. Várható esetleg, hogy a közeljövőben ismét képernyőre kerülsz?
Nem tervezzük, ez a műsor amúgy is érdekesen alakult. Az Echo Tv vezetőségével beszélgettünk és földobtam ezt, hogy nagyon sokszor megkérdezik, hogy mi lett ezzel vagy azzal a bűnesettel, mi lett annak a vége. Alapvetően egy 8 epizódos pilotban gondolkodtunk, hogy megnézzük van-e erre fogadókészség és nagyon sokszor az Echo Tv-nek a második, harmadik legnézettebb műsora volt.
A 8 részes pilotot sem tudtuk már befejezni csak 8 résszel, azt hiszem az első évad is 12 részes volt, tehát három évadban 56 részt élt meg. Alapvetően azért hagytuk abba, mert kifogytunk az olyan bűnügyekből, amik tényleg közérdeklődésre tartottak számot. Pár év múlva ismét érdemes lesz hozzányúlni a témához, de mivel ez egy televíziós műfaj, azt látni kell, hogy nagyon sok olyan bűnügyet találtunk, ami érdekes lenne és ismerik az emberek, de nem volt hozzá képanyag, hiszen annyi idő eltelt már, vagy éppen akkor még nem is volt ilyen típusú bűnügyi képrögzítés. Egyszerűen nem tudtuk volna illusztrálni. Ezt azért beszűkítette, hogy az elmúlt 20 év komolyabb ügyeivel tudtunk foglalkozni.
Mitől izgalmasak számunkra a krimik és mitől tarthatnak számot ekkora érdeklődésre? Például akár egy bűnügyi sorozat a TV-ben.
Szeretünk borzongani. A sorozatok és a jól megírt könyvek is kiviszik az embert a mindennapokból, az életből, az éppen az agyában keringő problémából, ami foglalkoztatja és egy kicsit tényleg kikapcsol. A TV-s műfajokban ez jobban látszik, jobban tetten érhető.
A könyveknél azért fontos úgy megírni, hogy képszerű legyen, mert azzal tudom beindítani az olvasó agyát, és ha ő egy filmet kezd el maga előtt látni, akkor fogja folytatni a történetet és manapság ez nagyon fontos, amikor bizonyos generációk szinte egyáltalán nem olvasnak.
Van kedvenc műved?
Igen, van. Mindig a legutolsó és ennek személy szerint nagyon örülök, mert ez azt jelenti, hogy akkor talán mindig jobban sikerült, mint az előző. Addig folytatom, amíg így érzem.
Az interjút készítette:
Fazekas Csilla
Papp Ferenc