Reaktor

Podcast letöltése

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

A Magyar Állami Operaház főigazgatója szerint az Eiffel Műhelyházzal egy Ferrarit kapott az intézmény, olyat, amit a világon senki másnak nincsen. Ókovács Szilveszter azt szeretné, ha a kortárs produkciókkal sok fiatalt érne el az új játszóhelyük. Az Operaház épülete 2021 decemberére készülhet el, pedig eredetileg csak 9 hónapra zárták volna be – évekkel ezelőtt. Ókovács a Reaktornak beszélt arról is, mi volt az egyetlen, az Erkel Színházzal kapcsolatos kikötése a miniszterelnök felé, hogy elvállalja a főigazgatói feladatot.

Magyarország egyik legnagyobb ipari műemlékének épületében vagyunk. Korábban a MÁV északi járműjavítójaként működött, ma Eiffel Műhelyház és Kodály Zoltán park néven impozáns látványosság. Milyen tartalommal töltik meg ezt a helyszínt? 

22 profilt számoltunk össze egyszer, lehet, hogy nem tudom mindet felidézni, de a lényegeseket biztosan. Ha már a Kodály parkot szóba hozta, néhány héttel ezelőtt avattuk fel egy nagy, 2500 fős ültetett, biztonságos, szabadtéri rendezvénnyel. Magyar operaénekessel, akik régóta nem voltak már deszkán a színház bezárások miatt, illetve egy világsztár is eljött, Jonas Kaufmann. Így avattuk fel a Kodály parkot, ami a mi telkünknek, a majdnem 7 hektáros teleknek az 1 hektáros, jól elkülöníthető, épületekkel körülhatárolt része. Ez nyári koncerthelyszín lesz, így máris egy profilt tudtunk azonosítani. Azonkívül itt található a MÁV szakzsargonban Eiffel -csarnoknak hívott 5 hajós, bazilika-szerű elrendezésű nagy főépület, amelyben van kamaraszínház, amely egy operaházi méretű zenekari árokkal és színpaddal bír, és van egy lemezstúdióként is szolgálható próbaterme, amiben már Domingo is csinált lemezt az elmúlt hetekben. Van egy szintén operaházi színpad méretű házi színpad, ahol folyamatosan tudunk próbálni és mögötte raktárak, a gyártóműhelyek összes egysége. Nálunk több mint száz ember van a gyártáson is. Az épület háta mögött van egy további állomásépületünk, amit majd szeretnénk képzési célra felhasználni. Színházi szakmák szakképzési gyakorlati oktatási helye lenne. 18 éves koráig tanulhat itt valaki villanyszerelőnek vagy fodrásznak, és még sok más ilyen szakmát tudnék felsorolni. Délelőttönként a nemzetközi operastúdiónkat tennénk ide. Fiatal operaénekesek posztgraduális képzése tud itt megvalósulni. Délután pedig az operatanári végzettséggel rendelkező művészei érdekes opera-zeneiskolát működtethetnének. Ez számukra is mellékkereset és tudjuk az opera ethoszt, meg tudást tovasugározni. Szerintem az rangot jelent, hogyha az Opera fuvolistájától tanul valaki fuvolázni, vagy az Opera egyik kórusénekese tanítja énekre.

Ha már az oktatásnál tartunk, támogatná-e a mindennapos éneklést, zenélést az iskolákban?

Támogatjuk is. Másfél évvel ezelőtt készítettünk egy olyan, több mint 200 példából álló példatárat, Opera holnapra címmel, amelyiknek pont az volt a lényege, hogy minden tanítási napra találjunk egy operákban vagy balett zenékben használatos motívumot, áriadarabkát, dalrészletet, melyet szolmizálva, ABC-s névvel, a könnyűzenéből is ismert lókottás akkordokkal is ellátva bármelyik, elsősorban általános iskolai felsőévfolyamos és gimnáziumi énekórán be lehetne vetni. Vagy akár minden reggel egy bármilyen órának az elején 5 perc alatt meg lehet tanítani. Ezt majd egy televíziós sorozattal is támogatjuk, és a gyermekkaron meg tudom majd mutatni mind a 200 részben, hogy tanítható meg nagyon egyszerűen és azt, hogy „Most pedig vége a szép időknek, nem csapod a szelet már a nőknek” Mozart-idézetet hogyan lehet néhány akkorddal lekísérni  gitáron vagy zongorán úgy, hogy arra az egész osztály egy kis zenei élményt tud alapozni. Ez lenne a cél, ez ügyben konferenciát is szerveztünk, és szervezünk is még. Ez az ügy kicsit gazdátlan, ezért az Opera felveszi a vállára, mától egy kicsit többet dolgozunk alapon.

Itthon az operát gyakran a sznobok és a gazdagok műfajaként tartják számon. Az Operába általában kétszer annyiba kerül egy jegy, mint más színházakba. Mit gondol, ennek mekkora szerepe van abban, hogy a fiatalok körében kevéssé népszerű ez a műfaj? Mit tudnak tenni ez ellen? Például a zenei nevelés előmozdíthatná-e a műfaj népszerűségét?

Komplex problémával állunk szemben. A jegyárképzés. Nem kell Aida vagy Sába királynőjének, a legnagyobb szabású operának lenni, amit az év egy bizonyos pontján játszunk, de még A kékszakállú herceg várában, amiben nincs énekkar, és csak két igazi énekes szereplője, de nagy zenekara van, ott is 100 fő van a színpadon, ez alatt nem megúszható. Emiatt nagy asszisztencia van, a 100-200-300 fő miatt nekünk vannak a legnagyobb színpadjaink. Mivel nekünk az operához és a baletthez nagy színpad kell, az építészek arányosan szintén nagyobb nézőteret is építenek, így nagy színházak keletkeznek és nemcsak a sok fellépő, hanem a hatalmas terek miatt is sokkal komolyabb költsége van, mint egy stúdióban 80 embernek játszani mondjuk egy négy fős darabot. A jegy nem kerülhet annyiba, mint ott, ahol a ráfordítás ennek a töredéke. De az is igaz, hogy ha ezt egy az egyben érzékeltetjük a jegyárakban, akkor nem lesz, aki meg tudja venni. Ezért van állami támogatása az ilyen típusú intézményeknek.

Az állam ilyenkor beszáll és a jegybe befizet. Viszont ha még többet fizetne be, és a jegyár leesne néhány száz vagy néhány ezer forintra, akkor úgy érezném, hogy leértékeljük ezt az erőfeszítést, ami emögött van.

COVID-időszak előtt vagy után vagyunk – ki tudja –, most gyakran csinálunk regisztrációs előadásokat, ingyen vannak, csak egy kis figyelem kell hozzá. Vagy ez a parkfoglaló Kaufmann koncert is 5000 Ft-ért volt hirdetve. Ennek az értéke a hatszorosa, hétszerese is lehetett volna. De az emberek vagy nem jönnek el, mert soknak találják, vagy ha nagyon kevés, megveszi a jegyet és mégsem jön el.

Leértékeli a produkciót, ha nem a megfelelő árcímke van hozzátéve. Erről tudna mesélni a kereskedelem. Ha egy high-end terméket kihoz, azon miért mutat rosszul egy leárazás. Azt gondolja valaki, hogy selejtes a cucc. Ezzel nehéz mit csinálni.

Nálunk sok a külföldi turista, persze nem most, de rendes esetben a látogatók egyharmada, néha a fele is külföldi. Az egy jelentős probléma, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozással azt is vállalta az ember, hogy nem különbözteti meg az Unió állampolgárait. Nem mondhatjuk egy tehetős osztrák állampolgárnak, hogy fizessél többet, mert a magyarnak akkor nem kell olyan sokat fizetnie. Kidolgozunk olyan jegyvásárlási módokat, például hatos kártya van évek óta, ami azt teszi lehetővé, hogy ha valaki eljön hatszor az Erkel színházba, akkor utána nagy kedvezménnyel vesz az Operaházba is jegyet. Ezt bárki megcsinálhatja, de külföldiekre nem jellemző az itt töltött több hét, amivel ezt meg tudná oldani. Elvileg joga van rá, de nem fogja megcsinálni. Ilyen szelíd módokkal lehet pozitívan diszkriminálni a magyarokat és így tudnak bejutni. A korosztályos probléma megint más.

Az opera műfajhoz nagyobb odafigyelés kell, mint bármilyen musicalhez. Bár az opera is elég sematikus tud lenni, de kétségtelen, hogy a nagy műgonddal és nagy művészek által előállított és az idő rostáján is átment zenéket figyelmesebben kéne hallgatni ahhoz, hogy minden szépsége kiderüljön. Ehhez kell egyfajta érettség.

Valaki fiatalon is kitárja ezt a kaput magának és megérti, de az emberek többsége egzisztenciálisan és életkorából fakadóan is a középkorára tud leülni, elmélyülni egy ilyen műben, esetleg a gyerekei már nem picik. Erre a két műfajra – a balett is mindig ideértendő – rányomja a bélyegét, hogy nem a legfiatalabb korosztályok járnak. De az Eiffellel ez megváltozhat.

Ön szerint a klasszikus hagyományok megőrzése vagy a folyamatos megújulás a fontos az opera műfajában? A Diótörőt például minden karácsonykor sokan megnézik, ugyanarra számítanak vagy várnának valami újdonságot is?  

Ez is egy eldönthetetlen probléma, nincs igazi megoldása. Az ember egyszerre áhítja a nyugalmat, megállapodottságot, ha van egy otthonunk, ahova hazamehetünk. Nem szeretnénk, ha naponta változna. Sokat tudnának erről mesélni a hotelben életüket töltő sztárok; milyen rossz, mikor állandóan változás van. Jó a nyugalom, a legpunkabb srácban is van olyan dolog, amit nyugalomban szeret csinálni. De van igényünk a változásra is. Ezeket együtt kell kezelni. A film világa ambicionálja és el is sápasztja az opera világát. A mai trükk technikákkal és eszetlen ráfordításokkal, amiket már egy tévésorozat is megkap, egy opera színpadon versenyezni gyakorlatilag lehetetlen. Élőben eljátszani ugyanazt, se pénzügyileg, se technikailag, se fizikailag nem lehetséges.

Nagyon nehéz meghatározni, hogy mi fogja meg az embereket. Az opera mit csináljon? Régi dolgokat játsszon, amit nem lehet filmeken sem látni, az énekesek lefúrt lábbal állnak és szépen énekelnek vagy valami teljesen trendit csináljunk, ami meg szétmozogja azt, amit nem lehet.

Egy magasságot, nehéz frázist, vagy öt ember együtt éneklését (kvintettet) nem lehet megcsinálni úgy, hogy fizikai színházat játszunk közben, össze-vissza rohangálunk és kiáltozunk, nem jön ki a hang. Nem hallják egymást, nem együtt szólal meg, technikailag nem lehet lebonyolítani. Ha az ember fejjel  lefele van állítva, akkor nem tudja azt a hangot megtámasztani úgy, hogy az megszólaljon. Számos kötöttségünk van, ezeket kell egyensúlyban tartani. Kell játszani oldschool opera előadásokat is. Az Ön által említett Diótörőt és a Bohéméletet az operai oldalról megtartottuk ugyanabban a régi stílusban 1937 és ’50 óta. Tehát a fiatalabb Diótörő is 70 éves idén. Ráncfelvarrások, apróságok mindig vannak. A diótörővel például már 3D a díszlet, nem festve van a falra egy kép, hanem ott van rajta egy kép, de a hangulata megmaradt. Képzelje el, hogy van a Bohémélet, Giacomo Puccini  kevésszámú darabja közül az egyik legnépszerűbb! Ezt a darabot Oláh Gusztávék valaha színre vitték 1937-ben és azóta a pesti közönség, sőt a magyar közönség mindig ugyanúgy látta. Hogy jót tesz-e az egy remekművek, ha mindig ugyanúgy látják?

Az opera előadás lényege, hogy a mű maga az a partitúra, a zene. Az ehhez kapcsolódó egyebek, hogy ki énekli, ki vezényli, ki tervezi a ruháit, a díszleteit, ez egy változó körülmény.

Most tulajdonképpen formalinba tettünk valamit, ami szép, helyes, de egy idő után azt fogjuk mondani, hogy a darab értelmezése ez? Van a darabnak egy értelmezése és nincs másik? A Diótörőt alaposan felvarrtuk és nehezítettünk a táncain, a színpadkép keveset változott, de a Bohéméletnél mellétettünk egy új variánst, amit egy olasz rendező tett színpadra és meg lehet nézni a mai kortárs Párizsban egy Párizs térképen eljátszva.

Mert a remekművek újracsomagolásért, új előadásért kiáltanak.

Ahogyan Önök sem ülnek itt cilinderben, nálam sincsen sétabot, mi változunk és a művekhez való hozzáállásban ennek meg kell jelenni. A partitúrát nem szabad átírnunk, de ahogy a verset is el kell mondani; ha ma Latinovits mondaná el, akármekkora színész volt, nem biztos, hogy azt szeretnénk.  

Említette eddigi két fő játszóhelyüket, az Erkelt és az Operaházat. Hogy áll az Operaház rekonstrukciója? Az Ybl-palota 2017 óta be van zárva, eredetileg másfél évre tervezték a felújítását. Most jövőre ígérik az átadást. El fog készülni?

Sőt, kevesebbre ígértük, 9 vagy 10 hónapra. Volt egy szép Bartók-évforduló, A kékszakállú herceg vára 100 éves bemutatóját lett volna jó az Operában megcsinálni. De ember tervez, Isten végez. Mi egy részleges korszerűsítést terveztünk el, a színpadtechnika teljes cseréjét és ami ez idő alatt belefér. A színpad 400 tonnás acél gépszerkezetének kellett kikerülnie onnan és aztán visszamenni az újnak. Ezalatt, amit lehet a falakban, kábeleket, vezetékeket ki kellett cserélni, ennek mentünk neki. Mi az Operaház épületét  használjuk, de a tulajdonosa a magyar állam. És az állam dönthetett úgy, hogyha már a ház megáll, akkor egy nagyobb szabású felújítást vezényel le, innentől fogva ez az Opera, mint intézmény kezéből ki is került. Új tető került rá, új nézőtér, nagy mérvű felújítás indult el.

Egyik szemünk sír, a másik nevet belül. Nyilván az rémes, hogy egy évad kiesése helyett, amit még lehet menedzselni külföldi utakkal, 4 vagy 5 évig is áll a színház. Ez nehezen kezelhető helyzet még az Eiffel belépésével is. A COVID-ról nem is beszélnék, az a szőnyegbombázás utáni atombomba. De a másik szemem nevet, mert ha az ember nem a saját itt töltött éveire gondol, hanem távolabb lát – ami illendő ebből a székből –, tudnia kell, hogy a mostani teljeskörű felújítás mondjuk 20 évvel később egy leállást megspórol vagy kitol még 10 évvel.

Ez egy nyereség is, büszkék leszünk a házra, ha megújul, elkészül. Ott vagyunk az összes tárgyaláson, harcolunk a saját értékeinkért a szakmai meglátások mentén. Van rá reális esély, hogy 2021 decemberében kinyisson a  ház, pár utómunka még később elvégezhető. A jelenlegi szerződések így szólnak, úgyhogy remélem, hogy ez a dátum már meg is valósul.

Muszáj volt bezárni? Úgy tudom, hogy a Bécsi Operát úgy újították fel, hogy közben játszottak tovább.

A jövőben ezt is kéne csinálni. Ha az Operaház ki tud nyitni majd ’21 decemberében, akkor azt kell tenni, hogy minden áldott évben kell rá egy összeget biztosítani. Ahogy a Müpánál a PPP-konstrukció lehetővé teszi, csak nagyon sokba kerül nekünk, adófizetőknek. A Müpánál egy több mint 10 milliárdos összeg megy a PPP-konstrukcióra, melyből egy része a törlesztése az államnak a magánkonzorcium felé, komoly része állagmegóvás. Ezért ott nincs kiégett körte meg lecsorbult márványlap, mindent cserélnek.

Az Operaházzal az elmúlt 36 évben senki nem foglalkozott ilyen értelemben. Még egyszer ezt a hibát nem szabad elkövetni.

Valóban Bécs ’55-ben, 10 évvel a színház súlyos sérülései után tudott kinyílni, amikor a szovjetek kimentek és azóta nem állt meg az a ház. Inkább hosszú nyarakon lépésenként elkészítve lassan haladnak, nekünk is ezt kell tenni, de mi ezt első alkalommal csak 9 hónapra mertük vállalni és az meg is lett addig, csak közben jött ez a kicsit más elképzelés arról, hogy teljes felújítás is lehetne, van rá forrás és kormányzati akarat. Ám legyen. Nehéz kiszenvedni, de ha meglesz, akkor talán át tudunk térni a nyugatos, és sokkal kevesebbe kerülő, ütemezett eljárásra.

Ennek tükrében, ezzel a tapasztalattal mit javasolna az Erkel Színházzal kapcsolatban? Két évvel ezelőtt ugyanis azt mondta, hogy 2020 végén leállhatna az Erkel Színház, majd 2 év múlva újra kinyithatna, hiszen felújításra szorul. Ha lesz újra Opera, akkor nem lesz Erkel?

Nem lehet az ember felelősen más vélemény birtokában, mert az Erkel Színház a magyar hozzáférésnek a záloga. Ez az egyetlen feltételem volt a miniszterelnök úr felé, amikor a kinevezésem kapcsán leültünk beszélgetni. Nem vagyok abban a helyzetben és nem is ismerem magam olyannak, aki feltételeket szab, ez inkább egy lelkiismereti kérdés volt, hogy az Operába visszajöjjek. Ez az én eredeti végzettségem és dolgoztam is itt a Gyurcsány-éráig 4 évet. Egy dolgot kértem, hogy az Erkel Színházat nyithassuk ki minél hamarabb. Annak az volt a feltétele, hogy nem lehetett lebontani a színpadnyílástól hátrafelé a kiszolgálóterületek objektumát, ami egy 6-7 emeletes nagy monstrum, mert az éveken át tart. Úgyhogy ott egy nagyon gyors, 1,2 milliárd plusz áfa összegű felújítás volt. Ez eltörpül ma mindenféle érték mellett. Az ország legnagyobb színháza ezt a felújítást kapta, ami egy tisztasági festés volt, nyilván balesetveszély-elhárítással együtt. Ez megvalósult és azóta is működik, de tudjuk, hogy nem végtelen időkre működik. 6-7 év volt ennek a kvázi szavatossága, ez mostanában lejár.

Hatalmas terhelést kapott az Erkel Színház; az első 4 évben már több mint 1 millióan látogatták meg.

Olyan tehernek volt kitéve, ami meggyorsítja az elhasználódását, és az alap problémát nem oldottuk még meg, hogy a színpada ne kézzel húzott zsinóros urakat igényeljen, lehessen használni az épületet színházi értelemben is. Ehhez az kell, hogy ha az Opera visszaáll, mondjuk 2022-ben akár, de az Erkel leálljon, és 2 év alatt azt az épületrészt, ami egyébként nagyon érdekes, nem rombolja le még annak a minimális költésnek az eredményeit sem, mert a nézőteret meghagynánk úgy, ahogy van, az tökéletes. De a színpadtechnikai rész és a színpadnyílástól hátrafelé vivő backstage-et tulajdonképpen újra kell építeni. Az lenne a jó, ha mondjuk ez 2024-re megvalósulna. Nekem 2023-ban lejár a ciklusom, de még azt valahogy szeretném megérni.

Az Erkel Színházban kezdtem és nekem az nagyon fontos, hogy az teljes értékűen álljon vissza. A magyar nézők, ha egy gyönyörű Operaházat újranyitunk, gyakorlatilag ki fognak szorulni belőle.

Nyilván vigyázunk, hogy ne szoruljanak ki, de gondolják el, hogy Hassay Zsófia polgármestersége idején, egy-másfél évvel ezelőtt, a 6. kerület polgármestere azt mondta, hogy 16 négy- és ötcsillagos hotel épül abban a kerületben. És azon kívül hány van már... Olyan irgalmatlan turista kapacitás épül ki a főváros szívében, hogy az Opera nézőtere esténként csak ezekkel a turistákkal meg tud telni. Az Operával szemben is szálloda lesz. Ezért kell ügyesen bánnunk a főpróbákkal, matinékkal és az Erkel Színházat meghagyni a magyar vidék és a budapesti kisebb pénzű és agglomerációs közönség számára.

Erkel Színház nélkül nincs igazságos operajátszás Magyarországon. Ez a színház kell. Fel is kell újítani, aztán használni kell. Az Eiffelnek más a funkciója, itt a Bánffy-terem a fiatalokra, kortárs zenére, 20. század zenéjére, a barokk zenére és a különleges, kísérleti előadásokra fogékony közönségre, az egyetemistákra fókuszál.

Itt érzek lehetőséget arra, hogy fordítsunk a trenden, hogy létrehozzunk egy olyan korosztályos kötődést az opera és a balett műfajához – kortárs tánc például csak itt lesz az Eiffelben –, ami aztán búvópatak szerűen elveszni látszik, amikor családot alapít ez a generáció, de amikor vissza lehet kapaszkodni nagyobb eséllyel a középkor peremére érve, és megérve a színházlátogatói életmódra.

A színházi világ talán legaktuálisabb kérdéséről lennék kíváncsi a véleményére. Több egyetem is alapítványi fenntartásúvá válik, mit gondol, miért éppen a Színház- és Filmművészeti Egyetemen váltotta ki a legtöbb ellenállást a Corvinus-modell bevezetése? Mi a véleménye a modellváltásról, arról, hogy lemondott az egyetem vezetése, tüntetnek a diákok?

Minden egyetem fontos. A Zeneakadémián, ahova én jártam, vagy a Táncművészeti Egyetemen, Közgázon ne lehetne az adott tantárgyakon keresztül világlátást sugallni? Az egyetemnek az egyik értelme ez. A Zeneakadémián például utólag azt látom, hogy fontosak voltak a tárgyak, de sokkal fontosabb, vagy legalább olyan fontos volt egyes professzorok viselkedését megfigyelni. Ő miket olvasott, mikből idézett, mennyire volt fontos számára ez, az, amaz, milyen koncertekre járt, milyen darabokat adott, hogy fűzött hozzá kommentárt, kitekintést.

Az egyetemek jó esetben nem szakbarbárokat képeznek, hanem szellemiséget is átadnak.

De megint a Zeneakadémián tudom ezt jól bemutatni, ez az én közegem, nem a SZFE, azt nem ismerem ennyire. A Zeneakadémián hiba lett volna, ha az ének- és opera-szakon csak operaénekesek tanítanak, mert Operaház egy van. Egy színházból eljön néhány abba a korba beleérett művész, akinek pedagógiai hajlama van, és tanít. Akkor van egyfajta metszete az életnek, amit el lehet lesni tőlük. A Zeneakadémián mindig voltak zongorista, dalénekes, oratóriumi énekes, volt olyan, aki egész életében csak tanár volt, az teljesen más világlátás, mint aki a színpadról jön le tanárkodni. Ebben a magam sokszínűségét zenei értelemben vagy ezt továbbfejlesztve, meg tudom találni, hogy mért volt jó, hogy sokfélék voltak a tanárok. Attól tartok, egyébként a pro és kontra érvekben is szerepel, el is van ismerve, hogy az SZFE esetében volt egy jól körülhatárolható színházi világ, ami a tanárok döntő többségét delegálta. Ezzel azt mondjuk, hogy egyes színházak stúdiójává szűkül le egy egyetemi képzés egy olyan egyetemen, ami gyakorlatilag egyedül van. Kaposváron van egy jóval fiatalabb kar, ami szintén csinál hasonlókat, de mindenki tudja, hogy a centruma Pesten van.

Egy monopol helyzetű intézménynél – ilyen az Operaház is – nem lehet csak egy irányt megengedni, akkor az nem nemzeti intézmény.

Ezt a mi példánkon úgy tudom érzékeltetni, hogy nemcsak olyan művet játszunk, ami az én kedvencem. Van számos olyan darab, szerző, akit úgy tűzök ki, hogy én nem is szeretem, de tudom, hogy mások szeretik. És szándékosan hívok én is olyan rendezőket, akik annak a méltányosságnak a jegyében kerülnek ide, hogy nemcsak az én világlátásom létezik az adófizető állampolgárok körében, akik ennek az egész intézménynek a létét összeadják, mint adóforintokat. Zsótér Sándor pont úgy rendezett itt, mint ahogy Vidnyánszkynál is rendezett. Ezt én nagyon elegánsnak tartom. Szász János szintén a Nemzetiben rendez. Itt is volt egy Alföldi-rendezésünk. Én kértem fel rá Alföldi Róbertet, szerintem jól tettem és a rendezés rendben is volt. Azt látom, hogy jó, ha az ember méltányosan működik, ami nem azt jelenti, hogy értékrend, hangsúlyok nélkül. Az elmúlt évad volt a keresztény évad. A hangsúlyokat így is el tudom helyezni és így is tudom szolgálni az engem kinevező kurzusnak a kultúrpolitikáját. De hogyha ezt hegemón módon tenném meg, akkor lenézném azokat az állampolgárokat, akik másra szavaznak, nem is szavaznak vagy nem is szavaznak másra, de másképp látják a világot, más fontos nekik.

Igyekszem emellett azt is mutatni, hogy ez mindenki Operaháza. Azt szoktuk mondani, hogy a Magyar Állami Operaház továbbra is feladatának tekinti, hogy mindenki számára játsszon, de nem ugyanazon az estén. Ugyanis azt nem lehet megcsinálni.

Nem lehet tíz különböző embert boldoggá tenni, mert valakinek majd mindig valami más kell, ezért kell sokfélét játszani, csak jó minőséggel.

Nemzetközi szinten lehet az operaházi élet meghatározó szereplője Magyarország?

Ha őszinte választ vár, akkor minőségi értelemben a világszínvonalat nem tudjuk előállítani, de nem azért, mert nem lennénk rá képesek, hiszen a magyar vízilabda, kézilabda is képes volt rá. Mi képesek lennénk, de akkor úgy kell finanszírozni minket is, ahogy a Veszprém kézicsapatát, amelyik időnként többet költ, mint a német riválisok. Ennek van egy anyagi és egy infrastrukturális bázisa, ami most épül ki. Ez egy nagyszerű lehetőség nekünk.

Egy Ferrari épül ki alánk az Eiffel Műhelyházzal, ilyen a világon senkinek nincsen.

Vannak szétszórt nagy épületei nagy operaházaknak. Mi a világ 4. legnagyobb Operaháza vagyunk. Ezt szerintem kevesen tudják Magyarországon. A moszkvai Bolsoj, a szentpétervári Mariinszkij és a párizsi Opera nagyobb nálunk. Ez abból fakad, hogy az összes többinek egy színháza van. Nekünk két nagy színházunk van, az Operaház és az Erkel Színház. És most jön mellé ez a harmadik központ, na így érjük el a párizsi méretet. De a párizsi működési költség hatodán állunk. Azzal nem lehet versenyre kelni. Nem tudnak eljönni azok a drága híres és minőségi karmesterek, rendezők vagy énekesek, akik a mieinket is felhúznák és én sem tudom megtáplálni a hazaiakat annyi fizetéssel, hogy a mellékállásokat feladják és a teljes figyelmet ide tudják szentelni. De a világtól megkülönböztetném az európai élvonalat – nem Bécsről beszélek, az világszínvonal – , hanem Berlin, Zürich vagy Hamburg az európai élvonal, azt el tudjuk érni már akkor is, ha csak harmadannyi pénzből gazdálkodunk. De most a hatodából, tehát ezen emelni kell. Meg kell duplázni, viszont akkor a Magyar Állami Operaház az európai élvonal része lehet, az előbb felsorolt városokkal ekvivalens módon tudna operát szolgáltatni. Az épületeink már tudják ezt, szép Operaházunk lesz és itt az Eiffel, az Erkelen még kell kicsit barkácsolni, de az épületeink tudni fogják ezt és az emberanyag is tudja.

Adni kell hozzá időt, pénzügyi kereteket és néhány éven belül az európai élvonal is előáll. Sajnos ez nem megy másként, de örüljünk neki, hogy megy.

Kiemelt kép: Emmer László

Az interjút készítette:
Fazekas Csilla, Reaktor Közösség

A magyarországi korlátozó intézkedések enyhítése óta a médiában is valamelyest csökkentek a koronavírusról szóló hírek. Egy-két hír, általános jellegű tájékoztató azért megjelent, de a napokban ismét lángra kaptak az ezzel kapcsolatos médiamegjelenések, sokak szerint ez a második hullámnak betudható.

Július 12-én Magyarország határozott arról, hogy a koronavírus-fertőzések tekintetében kockázatosnak minősülő országok milyen besorolásba kerüljenek.

Az egyik szomszédos országot, Ukrajnát, a vörös kategóriába helyezte, ami azt jelenti, hogy a Magyarországra való visszatérés feltétele a negatív koronavírus teszt, ennek hiányában két hét karantén letöltése. Ukrajnából Magyarországra távozva pedig egy helyett két koronavírus tesztre van szükség.

Az ukrán kormányzat augusztus 1-jétől változtatott a külföldi országok vörös, illetve zöld besorolásán, ami miatt többek mellett Magyarországot a zöldből a vörös zónába sorolta át, majd pár hete jött a hír - augusztus 10. -, hogy Magyarország ismét zöld Ukrajna besorolási rendszerében. Ez némivel megkönnyítette a határátlépés folyamatát. Magyar állampolgárként csupán egészségbiztosítással kell rendelkezni, amely fedezi a COVID-19 fertőzés esetén szükségessé váló kezelések költségét. 

Nem sok gondolkodási időt vett igénybe, hogy úgy határozzak, hogy hosszú idő után végre hazalátogassak Kárpátaljára.

A magyarországi intézkedéseket a karantén legdurvább időszakában testközelből, a főváros központjából figyelhettem, így kíváncsi voltam, hogy a még hivatalosan mindig karantén alatt álló Ukrajna hogyan reagál a helyzetre. Természetesen, a híradásokból, és személyes kapcsolatok révén naprakész információim voltak az ukrajnai helyzettel kapcsolatban, de azért ez mégsem olyan, mintha az ember személyesen tapasztalná meg.

Visszatérve a folyamat kezdetére: a határon való átkelés meglepően gyorsan és gördülékenyen zajlott, és a még megszokott, több órás várakozást is elkerültük. Átlépve a határt megdöbbentő kép fogadott: több kilométeres autóbusz sorok, veszekedő emberek, akik hajnali fél egykor arra várnak, hogy mikor engedik át végre őket. Mint megtudtam, a fenti személyek már napok óta ott várakoznak, Magyarországot pedig csak tranzit országként használják, és útirányuk leginkább Németország, Csehország, Hollandia stb.

A boltokban, benzinkutakon az eladókon kívül senki sem visel maszkot. Korlátozásként érvényesül viszont (Magyarországhoz hasonlóan), hogy vásárláskor egy-két embert engednek csak be, a többieknek kint kell várakozniuk.

A karantén legkeményebb időszakának Ukrajnában az a periódus mondható, amikor kijárási korlátozást vezettek be az országba, illetve amikor csak egyetlen határátkelő, Csap-Záhonyon, keresztül volt lehetőség a továbbutazásra.

Ez az időszak nem csak a buszsofőröket érintette rosszul, hisz kevesebb utas, korlátozott lehetőségek álltak elő stb., hanem a határmenti városok és falvak gazdasága is erősen megérezte azt. Miután a többi határátkelő felnyitása megtörtént, a kárpátaljai emberek ismét mozgolódni kezdtek, leginkább a külföldi munkalehetőség okán. A vörös kategóriájú besorolások folytán pedig újbóli visszaesés történt a határátkelés vonatkozásában – meséli az egyik helyi buszsofőr.

Annak ellenére, hogy a hivatalos adatok szerint a fertőzöttek száma napról napra növekszik az országban, a vírus elleni intézkedések betartása iránt továbbra sem mutat túl nagy lelkesedést a lakosság. Mondhatni, hogy Nagyszőlős utcáin, vagy boltjaiban – az egykori Ugocsa vármegye területén - sétálva az az érzés tölt el, mintha az elmúlt pár hónapban nem történt volna semmi jelentős változás. Az utcákon egyáltalán nem, üzletekben pedig elvétve viselnek csak maszkot az emberek. Egy átlagos, vasárnapi piaci napon talán még több emberrel találkozhatunk, mint a koronavírus előtti időszakban.

Egy-egy bolt ajtaján visszaköszön a „Maszk viselése kötelező” felirat, ám lényegesen kevés azon emberek száma, akik a kiírás szerint járnak el. Korlátozásként érvényesül még, hogy a helyi járatokat vagy teljesen megszüntették, vagy pedig korlátozottan helyezik csak forgalomba, így jelentősen megnehezítve azon emberek életét, akik egyedül tömegközlekedéssel tudnak bejutni a városba.

Ahogy már említettem, a Magyarországra való visszautazás feltétele – tekintettel arra, hogy Ukrajna vörös kategóriában van – két negatív koronavírus teszt, vagy ezek hiányában a kötelező két hét karantén. A visszaút során nem tapasztaltam, hogy a határon való várakozás ideje jelentősen növekedett volna (bár ez igen gyakran tud változni). A szokásosnak mondható 3-4 óra várakozás után sikerült átkelni a határon.

Az ellenőrzés valamelyest szigorodott a korábbiakhoz képest, különös tekintettel, ami a koronavírus teszteket illeti. Ugyanis, ahogy azt hallani lehet, egyre többen próbálkoznak hamisított negatív koronavírus teszttel átlépni a határt, melynek következménye, hogy az utasokat azonnal visszafordítják, megtagadva tőlük a Magyarországra történő belépést.

Határátkelők százainak nehezítette meg az életét a Magyarországra jutás feltételeinek ily módon történő változása: sokan vannak, akik a tesztek anyagi vonzata miatt vállalják inkább a két hét karantént, hogy annak letelte után tudjanak munkába állni, tanulmányaikat folytatni.

Az elmúlt néhány hónap közbeszédét meghatározó vírust számos tévhit, összeesküvés-elmélet és ellenérv is kísérte. Gyakorlatilag már nem lehet a koronavírus kapcsán úgy tájékozódni, hogy közben ne találkozzunk felháborodott, esetleg az egészet kinevető hozzászólásokkal is. Íme négy ok, hogy miért is járnak el rosszul ezek a kommentelők…

Jövő nyárra elkészül az új forma? Vagy csak vissza szeretnénk kapni a karantén előtt kidolgozott állóképességet?

A vírus átalakította a napi rutinunkat minden téren. Ebből nem maradhatott ki a mozgásra szánt (valószínűleg kevesebb) idő sem, hiszen egy darabig a konditermek is zárva voltak. Néhányan fittebbek lettek a karantén alatt, azonban a legtöbb ember esetében nem ez a jellemző. Ebben a témában egy szakértő lesz a segítségemre: Lalusz István, aki maradandót alkotott a konditermek világában. Sikeres személyiedző és több mint 16 év tapasztalattal rendelkezik, továbbá Superbodyn harmadik helyezést ért el. A beszélgetés helyszíne pedig a Nyíregyházán található Cutler Gym volt.

Összeszedtünk nektek néhány fontos pontot, ami hasznos lehet kezdőknek és újrakezdőknek egyaránt, amelyre érdemes odafigyelni.

1.Mikor kezdjem?

 Ezt sohasem késő kezdeni, az alsó korhatár pedig 14-16 éves korban van, persze csak megfelelő segítséggel, hiszen itt még bőven fejlődő szervezetről beszélhetünk.

Merj belevágni, ha valami talán ez az, ami Pisti első tanácsa felénk.

Nagyon sok tévképzet van azzal kapcsolatban, hogy az itteni légkör rideg, és kinézik a kezdőket. Persze minden teremben egy kicsit más az újakhoz a hozzáállás, azonban összességében a helyzet korán sem olyan szörnyű, mint amilyennek kívülről tűnik. Alapvetően az emberek 99%-a nem is figyel itt egymásra, hála a zenehallgatásnak és telefonozásnak. A maradék 1% pedig csak segítő szándékkal szól majd hozzád. Semmilyen szégyellnivalód nincs, mindenki elkezdi valahol.

2. Kivel kezdjem?

Talán ez az egyik legfontosabb dolog, ha teljesen a nulláról indulunk. A gyakorlatok szabályos kivitelezéséhez, merjünk segítséget kérni.

Írni sem magunktól tanulunk meg.

Elsőre úgy tűnhet hogy, legegyszerűbb egy tapasztalt, több évet edzett barát, azonban ő sem biztos, hogy a legjobb választás. Nem biztos ugyanis, hogy szabályosan jár el minden gyakorlat esetében, ezért ne sajnáljuk az anyagiakat: legalább 3-4 hónapot töltsünk el személyi edzővel mielőtt elkezdnénk a saját utunkat járni. Persze a legjobb szakmai segítséget egy személyi edző személyében találjuk meg. Gyorsan hozzá kell tenni, hogy egy jó edző kiválasztása a mai világban nem könnyű feladat, az elsődleges szempont itt a hitelesség, erre érdemes figyelni. Egy megfelelő tréner nem csak testileg, hanem pedagógiailag is hatást gyakorol ránk és segít kihozni magunkból a maximumot.

3. Miért kezdjem?

Az alapvető fittség és jó közérzet mellet a sport a hosszú élet fokmérője is. Mindemelett ad egy alapvető magabiztosságot is. Egyfajta rendszert is visz a mindennapjainkba, a testünk pedig, ami már eredendően egy jól felépített szerkezet, szereti az állandó dolgokat. Egy héten háromszor 1,5 óra az életünkből, amit egyébként az Instagrammon is eltöltünk, hatalmas változásokat hozhat. Valamint ami ebben a mai világban lényeges, hogy nincs időhöz kötve, tehát a napunk bármely szakaszába be tudjuk építeni.

4. Mit egyek?

Tényleg 70% kaja 30% edzés?  Ezt a kérdés különös gondossággal jártuk körbe,

és a válasz igen! Még ha ez hihetetlenül is hangzik.

Egy személyi edző természetesen nem táplálkozási tanácsadó, viszont az lapvető dolgokban igenis fontos információkat tud adni. Egy jó edző erre legalább annyira odafigyel, mint a gyakorlatok pontos végrehajtására. A célokhoz megfelelő étrend tehát elengedhetetlen. Csak spártai étrendnek neveztük a beszélgetés alatt azt az alapvető anyagokból áll étrendet, amelyeket érdemes követni. Ezekről fölösleges sokat írni,benne vannak a köztudatban, ezért is érdekes: az emberek tisztában vannak vele mi a helyes, és mégsem követik.

Ha tehát eddig azt hitted a kockahas a teremben készül tévedsz.

Az a konyhában készül, és nem kell séfnek lenned, csupán egyszerű és tiszta ételeket enned.

5. Mire figyeljek?

Megfelelően kell meghatároznunk a célt. Anélkül a kezdeti motiváció gyorsan elillan. Az első edzésünkön, amennyiben van szakmai segítőnk, egy állapotfelmérés történik, ahol kijelölitek, hova szeretnétek eljutni. A megfelelő mennyiségű pihenés szintén elengedhetetlen, az izmok az alvás közben történő regenerációnak köszönhetően nőnek, nem pedig az edzés alatt.

+1 veszélyek

Türelmetlenség, ebből adódnak a sérülések, vagy a későbbiekben a kor előrehaladtával egyes mozdulatok nehéz kivitelezése is. Szintén az időhöz köthető a tiltott teljesítmény fokozó szerek használata is, ami

csakis az egónk miatt szükséges.

A nem megfellelő súlyhasználat, az úgynevezett ego-edzés szintén balesetveszélyes. Soha nem a súly, hanem a szabályosság a lényeg.

 Egy héten három kondi és minden ruha jobban fog állni. Tényleg.

Mindig is jellemző volt rám a "recycling", még, amikor nem is tudtam, mi az.

Tudniillik már ovisként sem bírtam semmit kidobni, csak akkor még nem tudtam azzal érvelni anyukámnak, hogy mindezt a Földért teszem - ehelyett maradt a jól bevált "az még kell!!!". Összegyűjtöttem pár mindennapi apróságot, amivel tehetünk a környezetért.

1. Turkálók, ruhaöröklés

Már egy ideje szinte csak turkálókból szerzem be a ruháimat, kiegészítőimet, tudniillik amellett, hogy így növelem az újszerű ruhák élettartamát, olyan darabokat tudok kifogni, amiket sehol máshol nem láttam még. Az örökölt cuccokra sem kell egyből fújni, rengeteg rokonoktól, barátoktól kapott ruhát hordok a mai napig.

2. Bolhapiac, lomi

Eleinte én is tartottam a bolhapiacoktól, már csak az elnevezésük miatt is (viszketni fog, ha odamegyek?), de ugyanaz a helyzet, mint a turkálóknál, csak éppen bármilyen tárgyat megvásárolhatunk, nem csak ruházati cikkeket. A bolhapiaccal rokonértelmű "lomi" fogalomról pedig a napokban értesültem először. Csak, hogy párat említsek: Budai Zsibvásár, Ecseri Bolhapiac, de a Dürer Kert is gyakran rendez hasonlókat.

3. Nejlonzacskó-zárlat - textil előnyben

Szerencsére nem újkeletű a nejlonzacskók elleni "propaganda", így a tudatos vásárlók automatikusan táskával, vászonszatyorral vagy egyéb, saját tasakokkal indulnak vásárolni. A vászontáskák egyik plusz előnye, hogy hatalmas lehetőségeket rejtenek magukban, ami a dekorációt illeti.

4. Vízszűrő/lágyító/tisztító, ha nem ízlik a csapvíz

Sajnos nem mindenhol a legjobb ízű a csapvíz, habár a palackozott ásványvíz vásárlása köztudottan nem környezetbarát. Emiatt már egyre több hirdetést láthatunk vízszűrő, víztisztító berendezésekről. Az olcsóbb kancsós szűrőtől kezdve a hiperszuper víztisztítókig mindenki találhat magának segítséget a csapvíz fogyaszthatóvá tételéhez. Az így kapott finom vizet bárhová magaddal viheted egy kulacsban.

5. Mosható vatta és pelus

Van pár olyan környezetszennyező apróság, aminek az ártó hatása talán fel sem merül bennünk a mindennapi használat ellenére. Ilyen például a vatta, a szalvéta, a papírzsebkendő, gyermekes családoknál a pelenka. Mindegyikből van már

többször használatos pamut- vagy például bambuszverzió, ami ráadásul sokkal puhább is.

6. Csomagolásmentes boltok

Már nagyon divatossá váltak a csomagolásmentes boltok, ahol a

saját edényünkbe, zsákunkba kérhetjük az élelmiszert, sütési-főzési alapanyagokat.

Több helyen is megtalálhatóak ezek a boltok országszerte. Ezen kívül

igyekezzünk a magyar termelőket, gyártókat előnyben részesíteni a külföldiekkel szemben.

7. Vedd a fáradságot, hogy szelektíven gyűjtsd a szemetet

Már bármelyik városrészen találhatsz szelektív hulladékgyűjtőket, szerencsére a legtöbb közterületen, oktatási intézményben, és bevásárlóközpontban is van lehetőség az anyagnak megfelelő helyre dobni a szemetet. Érdemes utánaolvasni, hogy pontosan mire kell odafigyelni a szelektív hulladékgyűjtésnél.

Fa Nándor szerint a jólét és a kényelem miatt sokkal nehezebb egy mai fiatalnak motiváltnak maradni, mint neki volt annak idején. Földkerülő vitorlázónk a Reaktornak mesélt arról, milyen volt ráébredni arra, hogy egy velejéig hazug világ volt a szocialista, kommunista világ, amiben felnőtt. Fa úgy gondolja, hogy a Kékszalag módos emberek vetélkedése külföldről hozott katamaránokon, és nem ott derül ki az igazi teljesítmény, hanem a nagy világversenyeken, ahol több magyar is bizonyított már.

Podcast letöltése

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

2018 decemberében a Halhatatlan Magyar Sportolók Egyesületének tagja lett. Érzi-e a halhatatlanságot vagy a továbbélést?

Sajnos azóta veszítettünk el két tagot; Wichmann Tomit és elnökünket, Kárpáti Györgyöt. Picit disszonáns ilyen módon, hogy a halhatatlanok is halnak, de azt hiszem, hogy a halhatatlanság nem arról szól, hogy nem halunk meg, hanem, hogy ezeknek az embereknek igyekszünk megtartani az emlékét, mi is egymásét és reméljük, hogy azok a nálunk fiatalabbak, akiknek van egy csöpp eszük, és picit odafigyelnek a múltra, a történelemre.

Én magam abszolút történelemkedvelő vagyok, és sokat merítek a múltból, az előttünk járók életéből, ambícióiból, hitvallásaiból.

Kedvenc olvasmányaim a 19. század vége, 20. század eleje és abból sok tanulnivaló van. Nyilván egy ilyen halhatatlan tagság az picit az embert kötelezi, meghatja, olyan körbe kerül, ami megtiszteli, de rajtam nyilván nem változtat, legfeljebb majd egy-két dolog jobban megmarad az utókornak.

Ha már szóba hozta az utókort: látja-e az utánpótlását az óceáni szólóvitorlázásban?

Nem látom. Én magam 20 éve dolgozom azon, hogy a vitorlázásnak, a hajótervezésnek, hajóépítésnek azt a válfaját népszerűsítsem itthon, amit én tudok és csináltam. De nem könnyű átadni a fiatalságnak, ugyanis ahogy az internet világában, az űrkutatásban, és mindenféle high tech világban óriási tempóban változik a tudás, így az én területem is óriási tempóban változik. Akik bekapcsolódnak most azzal a vággyal, hogy ők is ezt csinálják, ebbe a világba tartozzanak, ezeknek a srácoknak rá kellene szánni az életüket. Én mindig olyan srácokkal találkozom, akik civil elfoglaltság mellett úgy gondolják, hogy jól megmutatják önmaguknak és másoknak, hogy mire képesek és nem esett le a tantusz nekik, hogy ez egy életvitel. Olyan irányba kell tanulni, egyik, másik, harmadik iskolát elvégezni, tudást megszerezni, olyan körökbe kell elmenni, hogy mindez meglegyen, és aki ezt nem vállalja, csalódás fogja érni, mert nem fog eljutni oda, ahova szeretne.

Első épített egyszemélyes vitorlásával előkelő versenyeredményeket ért el, aztán volt, hogy megbízhatóbb árbócot készített, mint az erre specializálódott szakemberek, és kikötőrendszereket gyártó vállalkozásában minden saját fejlesztésű. Ezekhez rengeteg ismeret szükséges. Hogyan tanul meg új dolgokat?

Nyitott szemmel és füllel járok a világban, itthon és külföldön egyaránt. Nincs ilyen irányú végzettségem, hajóépítő a szakmám, de ez magában nem jelent semmit. Amikor én még a hajóépítést tanultam, akkor azt tanították nekem, hogyan kell deszkából csónakot építeni. Ahhoz képest ma a kompozitok, karbonok abszolút high tech világa olyan messze jár, hogy köszönő viszonyban sincsenek egymással, az ember folyamatosan tanul. Amikor én időm nagy részét Franciaországban töltöttem, akkor beült az ember ott egy kávézóba és átbeszélt rajta egy skipper, egy tervező, egy hajóépítő, és ott találtam magam, hogy a legmodernebb tőkesúlyról folyik a diskurzus. Ha akartam, ha nem, tudtam, hogy mit tervez Philippe Brion, Gion Verdi és a legjobb tervezők a világon. Itthonról ezt nem lehet megteremteni, itt nincs meg az a miliő, tudásközpont, viszont, ha ott van az ember, akkor könnyen, gyorsan tanul.  

1987-ben ért véget első Föld körüli útja, ezután visszaköltözött a konténerébe a székesfehérvári Könnyűfémmű agárdi vízi sporttelepére. Mennyiben volt más magyarnak lenni a ’85-ös induláskor és mennyivel lett más a ’87-es hazaérkezéskor?  

Abban nem volt különbség, hogy magyarnak lenni milyen. Abban, hogy mit értek ezalatt, „magyarnak lenni”, abban óriási különbség volt. És még csak nem is akkor volt nagy különbség. Hatalmas tapasztalatot szereztünk szerte a világban, tárgyi tudásban, emberi kapcsolatokban, abban, hogy ki hogyan reagál mindenre, illetve abban, hogy Önöknek talán ismeretlenül, egy hazug társadalomban éltünk.

A szocialista, kommunista világ, amiben gyerek voltam és felnőttem, az egy velejéig, ízig-vérig hazug világ volt.

Abból kicsöppenve elmenni a nagyvilágba, tapasztalni, rájönni, hogy rendben, hogy hazudnak, de hogy minden, amit mondanak, hazugság, az durva. Ezzel a tudással, tapasztalattal visszajönni ugyanabba a közegbe… Azt éreztük, hogy már bomlik, nem ugyanaz a hatalom, mint ’85-ben. ’87-ben már mutatkoztak az omlás jelei, de még mindig egy hazug világba érkeztünk haza. Ezzel együtt kellett élnünk. Hogy pontosan tudtuk, hogy amit itt fújnak, az nem igaz. A világ az ellenkezőjét mutatja. Persze a nagyvilág is hazudik, mert nem arról van szó, hogy mindenki más becsületes, csak mi hazudozunk. Ki kell szűrni ebből az irdatlan káoszból mindazt, ami hasznos, értelmes, emberi és aszerint élni.

Bennünk óriási filozófiai változás történt, hogy éljük az életünket. Nem akartunk elmenni, ez igaz volt mind a kettőnkre (Gál Józseffel együtt - a szerk.), hogy nem akartuk elhagyni Magyarországot. Attól, hogy olyan, amilyen, még nem akartunk disszidálni.

De hogy lehet élni ebben a közegben, azt meg kellett tanulni, ki kellett alakítani egy életfilozófiát, hogy akkor ebben hogy élünk. ’87-ben én már éreztem, hogy bomlik a rendszer, de mások nem tettek volna egy fillért sem rá, hogy meg fog dőlni rövidesen és rendszerváltás lesz. De lehetett érezni, hogy valami van és erre a rendszerváltásra, új típusú életre, a magunk életére készültünk fel, ez a kétéves út ebben nagyon sokat segített.     

Lehetne egy kis faluban is ugyanekkora bölcsességre jutni, mint a Földet körbehajózva?

Elvileg persze. Én nem akarom kizárni azt, hogy elmegy valaki egy barlangba remetének és ott ugyanolyan okossá válik, de azért az ember, ha a világban jön-megy és irdatlan mennyiségű információval, élménnyel, emberekkel találkozik, beszél, sok minden direkt és indirekt módon hat rá, azt a fajta bölcsességet sem az iskola, sem a magamba szállás nem pótolja.

A világlátást nem véletlenül találták ki. Régen is elküldték a fiatalokat, itt az idő, menj el, tanulj szakmát máshol, tanuld meg, hogyan csinálják, tapasztalj és gyere haza!

Azt gondolom, hogy amit az úton megtanultunk, és én még 30 évig ugyanezt járva szakmailag emberileg, azt nem lehet egy kis faluban, egy helyben megtanulni, ahhoz el kell mozdulni.

De valami mégis mindig visszahozta. ’82-ben a disszidált testvéreihez ment ki egy hónapra körülnézni Németországba, és azt mondta, hogy a magasabb életszínvonal ellenére hazajön, aztán később a ’85-ös út során is biztos sok szép színes, gazdag országot látott, mégis többre vágyott és Magyarországon találta meg ezt a többet...  

Ez így van. Azt gondolom, hogy az identitásunk, a gyökereink, az, ami emberré – nem emberszabásúvá – tesz bennünket, az annál több, mint ami jóléttel megváltható. Az, hogy lesz egy nagyobb autóm és egy kényelmesebb házam, és egyébként mindenki másnak a szemétdombján leszek majd kisinas, ez nem kárpótlás a jólétért. Én megértem azokat az embereket, akik hozzá tudnak tenni a világ nagy kupacához és elmennek professzornak Amerikába. Tökéletesen értem és érdekes módon ezek az emberek előbb-utóbb haza is jönnek. De az, aki kimegy azért, mert ott kényelmesebben éldegél, és aztán két év múlva elkezdi törni a magyart, majd hazajön nekünk elmagyarázni, hogy hogyan kell halat fogni, ettől kimegy a biztosíték, ezt nem szeretem.

Magyar vagyok, magyar az anyanyelvem, magyar volt az anyám, az apám, ebbe a társadalomba szocializálódtam és ez marad meg. Bejártam a fél világot, annak is a jobbik felét, de sehol nem találtam olyat, ami mindazért kárpótolt volna, amit elvesztenék, önmagamat veszíteném el, hogyha én végleg elmennék.

Eszemben sincs. Sok helyen vagyok otthon a világban, de nekem ez az otthonom, mindenféle értelemben.

Azt mondta egyszer, hogy szórakozásból nem vitorlázik. Mit gondol azokról, akiknek ez kikapcsolódás? Hogyan viszonyulnak ők a versenyszerű sporthoz?

Tökéletesen megértem őket. Akár versenyzők is élvezhetik azt, amit csinálnak, én is élveztem 40 évig. De az utolsó években annyit vitorláztam, 150 ezer km vagy 3 földkerülő útnyit, hogy belefáradtam.
Másrészt, lassan hetvenéves fejjel nem ugyanaz a motiváltsága az embernek, mint harmincévesen. Nem úgy fáradok bele, hogy eltelik fél év és alig várom, hogy mehessek, hanem másképp fárad bele az ember. Ebben semmi negatív vagy rossz nincs, de tény, hogy a magam szórakoztatására nem megyek el vitorlázni. Mások szórakoztatására még hajlandó vagyok.

Milyen a magyar vitorlázás európai, nemzetközi megítélése? Mekkora presztízse van a Kékszalagnak, a legnagyobb európai tókerülő versenynek?

Szerintem alapvető nemzetközi értelemben véve semmi, de nagy a magyar vitorlázás presztízse.
Azok a fiatalok, akik olimpiai hajóosztályban, illetve igazán rangos nemzetközi hajóosztályokban komoly eredményeket érnek el, kvalifikációt szereztek a következő olimpiára – Berecz Zsombor, Érdi Mária, a Vadnai gyerekek –, ők elképesztő tudású srácok és nagyon komoly rangot vívtak ki maguknak a nemzetközi világban. Azt tudni kell, hogy az autózás világában egy gokart világbajnok még nem váltotta meg a világot. Ezek a srácok nagy tudásúak a maguk világában, kérdés az, hogy merre mennek majd tovább.

A rangot a vitorlázók, és nem a Kékszalag adja meg Magyarországon.

Az, hogy összeméri magát néhány módos ember néhány behozott katamaránnal… ez nem szakmai rang. Szakmai rangot valóságos eredmény nyújt. Kiürült hajóosztályokban világbajnoknak lenni nem rang. Olyan, magunk teremtette kategóriákban nagynak lenni, amit a világon senki nem jegyez, csak magunk, az nem rang. Az a rang, ami létezik és erős a nagyvilágban. Ahol a világ legjobbjai gyűlnek össze, és ott kell megmutatni mit tudunk.
Berecz Zsombi ezt csinálta. Úgy lett világbajnok, hogy a világ legjobb finnesei voltak ott. Ne legyenek kétségeink, aki 85 kg fölött a világ legjobb vitorlázói közé tartozik, az mind a finn dingin jelenik meg. Nagy sajnálatunkra úgy tűnik, hogy a finn dingit is menesztik előbb-utóbb az olimpiáról, mert ott már lassan nem a sport, hanem a színház a fontos. De még a Zsombi életében remélhetőleg lesz alkalom, hogy megmutassa.
Tehát ez nagy érték egyrészről, másrészt meg tudnunk kell, hogy egy adott szakmában mi az érték.

Ön nehéz körülmények közül indult el. Mit gondol, a mai fiatalok számára, akik lényegesen jobb körülmények között élnek, ugyanaz jelenti az értéket a sportban? Rajonganak még ugyanazért a teljesítményért, amiért maga? Én fiatal vagyok és a saját nevemben azt tudom mondani, hogy igen, de általában mit lát?

Azt látom, hogy az egyre jobb életkörülmények között élő fiatalság, akiknek a szülei már megteremtik a biztonságot, az otthont, a lehetőséget, azok sokkal kevésbé motiváltak. Eleve ott az a tény, hogy létezik az internet a világban. A youtube-ról olyan filmek tölthetők le, hogy gyakorlatilag ott vagyok a tenger mélyétől az űrig mindenhol. És ez kioltja azt a fajta kíváncsiságot, ami a motiváltság egyik alapja.
A mai fiatalság érdeklődő és nyitott részének nehéz dolga van, talán nehezebb, mint nekünk, akik el voltunk zárva.

Az a fajta virtuális hozzáférés az információkhoz, amit az internet nyújt, az el tudja homályosítani, el tudja nyomni a valóságos érdeklődést. Ha valaki megismer egy csomó mindent interneten keresztül, az nem biztos, hogy kiszáll a kényelmes székből és elmegy megmászni a jéghideg Himaláját.

Ahhoz az kell, hogy valaki a saját élményeit akarja megélni, önmagát akarja megváltani, a saját motivációját felépíteni és annak megfelelni. Ezt ebben a virtuális világban, ahol ömlik ránk jó és rossz, ami már önmagában is kihívás, hogy ki tudjuk szűrni mi jó és mi rossz. Ebben a világban nehéz motiváltnak maradni.
Őszinte részvétem a fiataloknak, azt kell mondjam, hogy nekem könnyebb volt. Egyrészt, mert nekünk még nagyobb volt a világ, kevésbé láttuk, nagyobb volt az ismeretlen halmaz. A mai gyerekeknek, ha akarnak valamit, ráböknek egy gombra és ott van. Ez óriási fegyver a motiváció ellen. Ha valaki tényleg önmaga akar élményeket megélni, az álljon neki, csinálja meg, az lesz majd az élete.
De az, hogy kielégülök mindennel egy-két gombnyomással a meleg fotelben ülve, az egy álca, egy becsapós világ. Nagyon sok embert ez kielégít, de azok, akik most motiváltnak születnek, nem lesz könnyű dolguk ezt megtartani.

A történeteiből megismerhetjük a hatalmas küzdésvágyát, ami szerintem mindenkinek hatalmas motivációt tud jelenteni. Nekem a legtöbbet mégis az adta, hogy ott voltak például a Vendée Globe-on ellenfélnek a nyolcszoros költségvetésből dolgozó csapatok, és ön mégis mindig elégedett volt azzal, ami a rendelkezésére állt.
Sohasem volt elégedetlen és sohasem mondta azt, hogy nekik könnyű, hiszen csak beleül az adott versenyző egy elkészített hajóba?

Én nem mondtam ezt, de az ellenfeleim mondták, hogy nekik ez igazából egyfajta lelki handicap, hogy gyorsabban vitorlázik nálam és mégsem elégedett vele, mert azt a különbséget nem tudja megteremteni eredményben, mint amekkora különbséget ő lát, hogy a feltételrendszerben megvan neki.
Én mindig önmagamért csináltam a dolgaimat és soha nem az motivált, hogy kit tudok majd megverni. Sokkal inkább a teljesítmény függvényében élek. Az utolsó Vendée Globe-on nekem fontosabb volt, hogy 100 napon belül jó teljesítményt tudjak produkálni, mint az, hogy hányan vernek meg. Aki többre képes, az többet tud.
Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy a profik világában ez jelen van. Egy olyan gazdaság, mint a francia, ahol egészen elképesztően erős a média, a hajóipar, a versenyipar, a szponzorációs biznisz rész. Ott leakasztani 5-15 millió eurót, az nem egy nagy dolog. Ugyanakkor az az egy darab vitorlázó, aki majd kimegy, és helyt kell álljon, annak ez ugyanúgy egy kőkemény kihívás.
Mi jó barátságban vagyunk ezekkel a srácokkal és ők fogalmazzák meg, hogy bizony nagyon sajnálják, hogy nem valóságos versenyt vívunk egymással. Mert akkor igazán kiderülne, hogy melyikünk a jobb. Ők egy sokkal gyorsabb eszközzel mennek és így nem valós a kép. Ez engem sosem zavart, én mindig arra voltam büszke, amit én tudtam teljesíteni.

Úgy tudom Ön végtelenül nem pénzfüggő. Milyen a pénzhez való viszonya, mit tanítana róla a következő generációknak?

Nagyon egyszerű a képlet, a pénz egy értékmérő. Komplett átveri magát az, aki összekeveri az értékkel.

Sok ember számára a pénz válik értékké. Gyűjteni, nézni a számhalmazokat, a nullákat a sor végén és gazdagítani a bankokat. Ez nem érték. Addig ér a pénz valamit, amíg jó dolgokra szánom.

Én gyűjthettem volna már sok pénzt életemben, de soha nem gyűjtöm. Inkább elköltöm értelmes dolgokra, ahol hasznosul számomra, a családom, a barátaim vagy a szakma számára. A pénz számomra magában nem érték.

A tehetséges embereket vizsgálva kimutatták, hogy leginkább az készteti az embert koncentrációra, hogy ha örömét leli az adott tevékenységben. Hasonlóról tud beszámolni Ön is?

Abszolút. Ezt kiegészítem azzal, hogy maga a küzdelem és fizikai fájdalom is tud ilyen módon pozitív lenni. A hosszú küzdelmet, az alvatlanságot, a fázást, amikor melegem van, bármit a feladat részének tekintem és összességében az egésznek olyan sokat köszönhetek, hogy ez az ár, amit én fizettem az éleményeimért, a tapasztalásaimért, a gondolatokért az elenyésző.
Akármennyit küzdöttem életemben az mindig busásan megtérült.

„Rossz tanuló vagy, ezért ne tanuljál!” – mondta önnek az édesapja. Idén sok egyetemi képzésen lementek a ponthatárok, közepesnek mondható eredményekkel felvételt lehetett nyerni egyetemekre. Jó volt ez a mondat, esetleg túl szigorú?

Teljesen igaza volt apámnak. Nem volt nagy követelmény annak idején. Ahhoz, hogy egy szakmát kitanuljak, ahhoz közepes szinten kellett befejezni az általános iskolát. Csakhogy én nem voltam ennyire lelkes, sokkal jobban érdekelt minden más. Kíváncsi voltam és az, hogy engem rossz tanárok valamilyen nómenklatorikus porosz tudományra ráirányítsanak, ez nem ment. Tehát rossz tanuló voltam és apám joggal nem engedett továbbtanulni.
Aztán mégis tanultam, és amit megengedett azt szívvel-lélekkel csináltam, mert az számomra már érték volt. Leültem egy asztal mellé és ott pár anyagból, egy-két szerszámmal minőségi cipőt készíteni értékteremtés. És megszerettem a cipészetet, ahová végül elengedett. Kitűnően végeztem a cipész szakmát, és nagyon szerettem, de persze ez nekem nem lehetett életcél, nem az a típus vagyok.
De nagyon hasznos epizód volt az életemben, amiből nagyon sok minden tovább kísért. A manuális lépesség, a látásmód, a tudás iránti vágy az továbbélt bennem és egyre többet tanultam.
Nekem a gimnáziumi érettségim a dokumentált tudásom, de azt gondolom, hogy a tudásomból néhány diplomát ki tudnék tölteni. De ezzel nem dicsekszem, mert nincs semmi értelme a világon.

Mi volt a különbség az iskola és az élet között? Rossz tanulónak mutatta be magát, ugyanakkor rengeteg mindent elsajátított már.

Az iskola felkészítés az életre. Nem maga az élet, hanem csupán felkészítés. Ezt mondják közhelyesen, de a legtöbb diák elmegy mellette. „Persze, jólvan muter, jólvan fater, jólvan tanárok.” Pedig az a szörnyű igazság, hogy az iskola felkészít valamire, és az egész felkészítés annyit ér, amennyit át tudok vinni belőle a későbbi életembe, az alkotó tevékenységembe. Arról szól végülis az egész, hogy mit tudok alkotni, adni a világnak.

A teremtő szándékot hogyan éli meg napjainkban?

A mai napig is ez a fontos számomra. Hajóépítő vagyok, és később lettem tervező, de az is autodidakta módon. Nem alacsony szinten, teszem hozzá gyorsan. Azért lettem kikötőtervező és kikötőépítő, mert úgy gondoltam, hogy ott tudok a legtöbbet hozzátenni ahhoz, ami a hajósoknak fontos. Biztonságos, kényelmes kikötőket építeni, azokkal szemben, amik akkor léteztek. Nagyon örülök, hogy ezt a pályát választottam, mert a hajózás egy divatosabb, népszerűbb tevékenység, de a kikötőépítés a háttérben maradt. Ez olyan, mint hogy csinálunk tízmillió autót, de nincsen egy rendes parkolónk. Egy rendes parkolót megépíteni, megtervezni legalább olyan fontos, mert különben káosz van a világban. Ebbe a szegmensbe mentem be, ezt a szegmenst tanultam ki az elmúlt húsz évben. Már jócskán háromezer felett van a hajóhelyek száma, amiket építettünk, tervezni pedig sokkal többet terveztünk.

Térjünk vissza a gyermekek nevelésére, hiszen ez alapozza meg a jövőt. Gyakran említi, hogy a leghumánusabb, legszeretetteljesebb törekvéseink sokszor a visszájukra fordulnak. Mit mondana a túlszeretett gyerekekről?

Azt gondolom, hogy mindig becsapják azokat a gyerekeket, akiket majomszeretettel szeretnek. Tehát mindent elnéznek neki, mindenért megdicsérik, azt mondják, hogy minden rendben van, te vagy a legszebb, a legjobb, a legügyesebb. Miközben egy tökfej, aki kettőt lép és elesik a saját lábában.

Egy gyereket, ha valaki felelősséggel, tényleg szeretettel, a gyerek iránti szeretettel nevel, akkor kritikus.

Nem a saját vágyait, megkeseredettségét vetíti rá, hogy ami neki nem sikerült, majd a gyereke megcsinálja. Mindenki valamilyen tehetséghalmazzal születik a világra, vagy felismeri, vagy nem. Amit csinálni akar, abban segítsék. Azonban nem az a segítség, hogy dicsérgetünk, hanem az, ha jó irányba tereljük abban, amit csinálni akar. Ez a szülő felelőssége. A gyerek nem mindig örül annak, amit a szülő mond, de az van hasznára. Az a szülő neveli helyesen a gyerekét, aki még a konfliktust is felvállalja vele, de abba az irányba tereli, ami a gyereknek hasznos.

Jelenleg a férfi-női szerepek átértelmezése is zajlik. Vannak olyan feladatai ön szerint egy férfink és egy nőnek, amiket, ha nem lát el, akkor nem érzi jól magát? Vagy nyugodtan cserélgethetjük ezeket egymás között?

Úgy gondolom, hogy alapvetően nők és férfiak születnek a világba. A teremtő így találta ki. Amikor ez felborul majd, akkor ugyanúgy kipusztul az emberiség, mint már annyi más élőlény. Az, hogy hány gendert számolnak össze, ez maga az elmebetegség. Ilyet zárt osztályon lehet csinálni.

Férfiak és nők vannak, minden más vakvágány.

Hogyan írna le egy, a társadalom számára hasznos embert? Írja a könyvében, hogy lehet valaki több diplomás, több nyelvet beszélő, előfordulhat, hogy mégsem tud a társadalomnak elég hasznos tagja lenni, mert nem rendelkezik azzal az életfilozófiával és azokkal az alapértékekkel, amik ehhez szükségesek lennének.

Ez az alapelv nálam annyiban merül ki, hogy akarjak valamit alkotni, és amit alkotok, az szolgáljon másokat. Ne csak l’art pour l’art legyen valami a világban, mert én akartam valamit csinálni, hanem olyat csináljak, amire szükség van. Aminek más, mások a hasznát látják. Nagyon nehéz dolga van például azoknak a kutatóknak, akik bemennek egy laboratóriumba és leélnek harminc évet néhány kémcső mellett, és kémiai, biológiai, ill. kvantumkutatásokat végeznek, hiszen nincsen közvetlen látszata annak, amit csinálnak, bár nagyon fontos. A hétköznapi életben mégsem kvantumfizikusok vannak túlnyomó részben, hanem olyanok, akik valamit meg akarnak élni. A legnagyobb vakvágánynak azt látom, amikor valakinek az élete kimerül a pénzszerzésben. Ennél elpazaroltabb életet nem tudok elképzelni. Tehetséget, időt, energiát arra fordítsak, hogy pénzt szerezzek? Ez beteg. Akármit csinálok, az a fontos, amit alkottam. Persze meg kell élnem valamiből.  

Azok az emberek hasznosak önmaguk és a társadalom számára, akik alkotnak.

Mi adhat egy keretrendszert ahhoz, hogy egészségesen tudjunk ebben a társadalomban működni?

Ha valaki pontosan elakarja magát helyezni a világban, akkor vissza kell kanyarodnia az ókori filozófusokig! Vissza kell mennie négyezer évet, és tanulmányozni, hogy az emberiség merre fejlődött, hogyan és miért. Mit tettek a régi filozófusok, fizikusok, mit tettek a középkoriak, mit tesznek a maiak. Az eleink akár a közelmúltban, akár a távoli múltban mit tettek azért, hogy ez a nemzet még mindig itt legyen, Európa szívében. Mit tett Árpád óta sok-sok honfitársunk, akik a tudásukat, tehetségüket adták azért, hogy még mindig itt legyünk. A közvetlen múltunk nagyon fontos (angolul nagyon szép szó: „heritage”, magyarul nem létezik) és az, hogy a közvetlenül előttünk járók milyen értékeket képviseltek. Meg kell nézni, hogy hogyan adták a tudásukat, esetenként az életüket azért, hogy megmaradjon a haza, megmaradjon a kultúra. Hogy azok, akik ide születnek, ne gyökér nélkül szülessenek és nőjenek fel. Ha nem ismeri az ember a gyökereit, ha nem ismeri a múltját, a jelenét, akkor borzalmasan nehéz neki hasznos lénynek éreznie magát. Onnantól, hogy ilyen módon értékvesztetté válik valaki, bejön a képbe a pénz. A pénz, a nagy autó, a nagy ház, a medence, stb... Ez mind smafu, ez mind csak látszat.

Az egyetlen érték a haszonteremtés, és az csak addig létezhet, amíg tudom a helyem a világban, tudom a helyemet a saját társadalmamban.

Akinek nincs helye a családban, akinek nincs helye a közvetlen környezetében, annak nincs helye a világban. Emberek, ébredjünk fel! Le lehet bontani az egészet, de akkor totálisan felborul a világ, megszűnik a rend. Visszamehetünk az egysejtűekig.

Nagyon erős szervezőerőt jelent például a kereszténység, mit gondol róla?

Római katolikus keresztény vagyok. Bemegyek a templomba ma is, imádkozom ma is, akkor, amikor nekem jólesik. Óriási a felelőssége, óriási a hatása az egyháznak. Válasszuk le a filozófiáról, mert az egyház és a filozófia, a vallás és a filozófia, a hit és a filozófia két dolog. A hit és az egyház is két dolog. Az egyháznak irgalmatlanul nagy felelőssége és kötelezettsége van abban, hogy a társadalomnak olyan szabálykeretet biztosítson, amiben kulturális értelemben emberként élhetünk. Amiben nem a másikat akarom megenni, mert lusta voltam a zerge után szaladni, hanem amiben tudom, hogy ember vagyok, és hogyan kell viszonyulnom egy másik emberhez. A tízparancsolat utolsó hat parancsa, ami kimondja, hogy mit ne tégy. Az egyháznak ezekben a kérdésekben, a kultúrában, az együttélésben, ahogyan nőnek a metropoliszok, egyre nagyobb jelentősége lesz. Tízmilliós masszák alakulnak ki a nagyvárosokban. Kultúrgyökerek, gyökerek, alapszabályok nélkül élnek, adott esetben egymás rovására. Hiszen úgy vezetem le az indulatomat, mint most Párizsban: beverem a kirakatokat, felgyújtom az autókat, agyonverem a többieket, főleg azt, aki nem tetszik. Ez nem megy. Ebben a káoszban, amire az ember képes, rendet teremteni nem tud más. Sem a filozófusok, sem az iskola, sem a politika. Csak és kizárólag az egyház tud rendet teremteni. Azon elvitatkozgathatunk, hogy évszázadokig mit csinált az egyház, és hogy az helyes vagy nem helyes.

Nem a középkori egyházi figurákat kell tanulmányoznunk, hanem a gyökereket. Például, hogy mit mondott Jézus.

Hogy akkor mi volt a helyes és a nem helyes. Ilyen módon, az alapigazságokhoz visszakanyarodni nem lehet vallás nélkül. Lehet cáfolni minden filozófiai állítást, lehet cáfolni az anyag és az energiamegmaradás törvényét, mindent lehet cáfolni. Azonban az egyház, illetve az istenhit egy misztériumra épül. Az életre, az elmúlásra, és ennek a beláthatatlanságára apellál, és mint ilyen, támadhatatlan. Mert nem tudjuk, hogy honnét jöttünk, nem tudjuk, hogy hová tartunk. Ez az erő, ha rossz irányba fordítják, akkor káros. Ez történt a középkorban, amikor az inkvizíció alatt gyilkolásztak. Még akár száz éve is megáldották a fegyvert. Itt abszolút vakvágányra szaladt a papság. Róma és a papság. Viszont megint csak azt mondom, hogy ennek nincsen köze a valláshoz. A vallás az egymás mellett élést, a tisztességben, becsületben együttélésnek a szabályait fekteti le. Abban segít, hogy a helyünkön legyünk, hogy emberek maradjunk. Egyébként klasszul agyon tudja verni egymást két kenguru is. Ehhez nem kell embernek lenni. Viszont kenguruk nem mennek be a templomba imádkozni. Borzalmasan fontosnak látom az egyház szerepét, ha azt jól csinálja. A papok szerepét, ha jót beszélnek. Sajnos ez nem mindig történik meg a mai világban. Azt gondolom, hogy legelőször az egyháznak kellene egy kis önkritikát gyakorolnia. Ezután el kell kezdenie azon gondolkodni, hogy hogyan tovább. Azt látom, hogy válságban van az egyház. A keresztény egyház is válságban van. Azok az emberek tudják megmenteni, akik filozófiai úton jutnak el a vallásig, és pontosan értik, hogy mi a szerepe a vallásnak a társadalom életében és azt megőrzik. Annak van nagyobb hatása, ha nem azért őrzöm meg a vallást, mert elhittem a papnak, hanem azért, mert filozófiailag megvagyok győződve a fontosságáról. Ez tehát a viszonyom az egyházhoz, az egyház fontosságához. Nagyon-nagyon fontosnak találnám, hogy a jövő fiataljai ilyen irányba is nevelve legyenek.

Beszéljünk egy másik válságról, ami bár vitatott, hogy mennyire az emberi tevékenységnek a következménye, de tapasztalt kríziseket az óceánokon? Több mint harminc éves időintervallumban utazott rajta.

Ebben a kérdésben is az igazság valahol nagyon félúton, nagyon távol van. Nagyon sok olyan jel van, ami azt mutatja, hogy a gyarapodó, iparosodó emberiség egyre jobban szennyezi a környezetét. Az ellenben, amit a politikusok zászlóra tűznek, nem feltétlenül igaz. Adott esetben a társadalommal fizettetik meg az ő jólétüknek az árát. A glóbusz felmelegedését nem az autóknak adresszálom, mert egy kitörő vulkán az összes autón túltesz egyetlen másodperc alatt. Persze, tegyük meg, amit mi emberek megtehetünk, de nehogy már magunkra vállaljuk az egész univerzum működésének a költségét! Az időjárás módosul, változik. Hozzátenném gyorsan, hogy

a glóbusz, az univerzum mindig változott, és fog is. Egy öntelt, nagyképű állítás, hogy ezt mi befolyásoljuk.

Az interjút készítette:
Papp Ferenc, Fúzió Hallgatói Közösség

Olvasom a Reaktoron egy egyetemi hallgató tollából, hogy végső soron jobb volt a digitális oktatás, mint a hagyományos. Ez inspirált arra, hogy elsősorban társadalomtudományi kurzusok előadásait tartó fiatal egyetemi oktatóként, a katedra – vagy jelen esetben a webkamera- másik oldaláról is megvizsgáljam a jelenséget és közzétegyem ezzel kapcsolatos gondolataimat, s arra keressem a választ: Tényleg jobb volt?

Rögtön az elején szögezzük le: ha valaki februárban azt mondja, hogy még ebben a félévben megtörténik a digitális oktatásra történő átállás, hogy online tananyagokat fogok feltölteni és webkamerán keresztül vizsgáztatok, hát, megmondom őszintén, biztos hitetlenkedve fogadtam volna az illető eszmefuttatását. Azonban mint oly gyakran a történelem folyamán, a kényszer volt az innováció legfőbb mozgatórugója jelen esetben is.  Nézzük meg a digitális oktatás néhány területét!

Tananyag átadása: egyetemünkön már korábban létrejött a digitális távoktatást szolgáló informatikai háttér (moodle), így a feltételek adottak voltak. Azonban rengeteg kollégámmal együtt én sem vettem igénybe ezen rendszer használatát korábban, annak dacára, hogy a koronavírus okozta helyzetet megelőzően is adtam lehetőséget beadandó dolgozatok elkészítésére és megküldésére, a tananyaghoz kapcsolódó aktuális cikkeket is osztottam meg hallgatóimmal, ők is küldtek nekem kiselőadásokat stb. A digitális oktatásra történő átállás tényleg mindössze néhány órás felkészülést követelt meg tőlünk, az előadásvázlatok, minta ZH-k digitálisan már eddig is elérhetők voltak, sok jegyzet is, így azok feltöltése viszonylag zökkenőmentesen ment.

Számonkérés: a digitális számonkérés egyik módja volt, hogy beadandó dolgozatok készítésével lehetőséget biztosítottam megajánlott jegyek megszerzésére. Nos, a hallgatók zöme élt is ezzel a lehetőséggel, a dolgozatok feltöltése az online rendszerben sokkal rendszerezettebben tudott megtörténni, mint a korábbi, emailezős verzióban. Azt azonban nem érdemes elhallgatni, hogy jelentős többletmunkát eredményezett az esetenként több száz esszé, beadandó dolgozat értékelése, a pontszámok nyilvántartása stb.  Ám azon túl, hogy ezáltal a vizsgázók száma jelentősen csökkent, más, nem várt eredményeket is hozott az új rendszer: olyanok is rászánták magukat az otthoni kutatómunkára, akik egyébként ezt nem tették volna meg. Ez pedig azt eredményezte, hogy több esetben is, a megírt dolgozat színvonala alapján azt tudtam javasolni a hallgatómnak, hogy további kutatással és munkával a megírt munka TDK-dolgozattá fejleszthető. Vagyis a tudományos utánpótlás szempontjából is kedvező fejleményekről tudok beszámolni. Ám van hátulütő is: miután személyes prezentációkra nem tudtunk sort keríteni, így nem, vagy a digitális formában történő előadások során is korlátozottan tudtam értékelni a hallgatók előadói készségét.

A webkamerán keresztüli vizsga ugyanakkor személy szerint nekem nem hozott túl sok pozitív tapasztalatot. Egyrészt érezhető volt a hallgatók megszokottnál sokkal erősebb vizsgadrukkja, amikor az ember nem csak azon idegeskedik, hogy mit kérdez a vizsgáztató és tudni fogja-e rá a helyes választ, hanem azon is, hogy ne legyen semmi gikszer a kommunikációs térben, ne pont akkor menjen el az internet, legyen valami technikai probléma stb. Másrészt pedig nyilván a vizsgáztató eszköztára szerényebb, a vizsgázóé talán bővebb volt arra nézve, ha valamilyen nem megengedett „segítséget” venne igénybe a hallgató.

Tananyagfejlesztés: Noha rendelkezésre állt sok-sok anyag, a karanténidőszak arra is jó volt, hogy új típusú tananyagfejlesztésbe kezdjek: korábban sem idő, sem befogadó közönség nem volt a videós elemzések műfajára, úgy tűnik, a koronavírus okozta helyzet ezen is változtatott. Egy-egy aktuális téma videós formátumban történő körbejárása arra is lehetőséget adott, hogy az egyébként a tanórai keretekbe már időhiány miatt bele nem férő aktualitásokat, extra témaköröket is megküldjem, átadjam a hallgatóknak, belátásukra bízva, mit kezdenek vele.

Noha magam a társadalomtudomány művelőjeként és oktatójaként talán a szerencsésebbek közé tartozom, de kétségtelenül vannak olyan tudományterületek, olyan tantárgyak, ahol egész egyszerűen a gyakorlatok többsége a tapasztalatok alapján nem folytatható személyes jelenlét nélkül. Nyilván a gazdaság- és társadalomtudományok területén nagyobb részben kiváltható lehet a tudás ilyen formában történő átadása, de pl. a természettudományt, orvostudományt hallgatók esetében sokkal nehezebb, bizonyos esetekben pedig lehetetlennek tűnik az.

Összességében tehát szerintem a címben feltett kérdésre, hogy tudniillik jobb-e a digitális oktatás, a helyes válasz sem a nem, sem az igen, hanem az, hogy más. Más volt ez a félév több szempontból a korábbiaknál, voltak előnyei és hátrányai is. Sok újdonságot megtanultunk oktatóként, amiket a jövőben is alkalmazni fogunk, de a hallgatókkal történő személyes találkozások teljes kizárása biztosan nem viszi előrébb a tudás átadásának és a közös munkának, alkotásnak a folyamatát.

Főszereplőt az írók sokféle szempont szerint kreálnak, de vitán felül az

egyik legkritikusabb momentum, hogy tulajdonságait, hibáit, erősségeit , problémáit megfeleltessék a korszellemnek.

A korszellem pedig nem csak évezredről évezredre, gyakran évről évre is meglepően képlékenyen alakul. Íme néhány szereplő, akiket régóta ismerünk, de kevésbé, mint a hozzátartozó főszereplőt. Azonban, ha kicsit később születik meg az alakjuk, egész szériák épülhettek volna köréjük.

5. Hermione Granger

A Harry Potter sorozat szemüveges fiú főhőse annak az egyszerű irányelv mentén lett megalkotva, hogy az akkori tizenévesek minél szélesebb spektrumon tudjanak vel azonosulni: legyen elég lehetőség benne, de ne induljon túl magasról. Legyenek kalandjai, de ne legyenek kirívóan jó képességei. Legyenk barátai, de sose legyen túl népszerű, stb. A sokak által még a könyvek megjelenésekor idegesítőnek bélyegzett Hermione megtestesít rengeteg jelenkori, erősen reprezentált témakört:

származása felveti a rasszok és a társadalmi megbélyegzés problémáját, neme reflektál a mee too kampányra, vagy az üvegplafon jelenségre, kimagasló intellektusa pedig erős kontraszt a fejlett államokban mostanában feltűnő jelenségre, hogy világszerte a női analfabetizmus messze meghaladja a férfiak értékeit.

Ha a Harry Potter könyveket 2020-ban nyomtatnák (ha nyomtatnák, ugye), még a cím is lecserélődne Harmione Granger-re. Jelenleg ugyanis egy best sellernek már nem arra kell fókuszálnia, hogy főhősével sok olvasó azonosuljon, hanem hogy minél több társadalmi kérdésben állást foglaljon.

4. Karak és a Simabőrű

A kis Vuk történetéről még az ifjú Wolf Kati szőke kis copfjai is előbb ugranak be nekem, mint Karak, az idős vén róka. Pedig kulcsszereplőről van szó. A történet szerint Vuk családját az emberek gyalázatosan lemészárolják, a kis túlélőt pedig a ravasz, erős, de szebb napokat is látott hős nagybácsi veszi szárnyai alá. Fekete István még nem abban a korban élt, amikor az érzelmi kötődést a gyámoltalan kis babarókához felülírta volna az az idegtépő kontraszt, ami az egyre gyengébb harcos, Karak és az egyre hatalmasabb Simabőrű között húzódik. A 2020-as történetben hangsúlyosodnának azok a képek, ahol a rettegett Ember csak a térdéig látszik, így mi is rókának érezzük magunkat, és

a kisebb és gyengébb gyámolításának fontossága helyett inkább két erőteljes férfi jellemrajza feszülne egymásnak.

Jobban kidolgozott Simabőrű karakterrel átjönne, hogy neki is igaza van, ebből az erkölcsi dilemmából pedig egy teljesen új sztori születne.

3. Gonosz Királynő, Hófehérke

A Grimm fivérek meséje talán a legnépszerűbb feldolgozási alapanyag, haladva előre az időben egyre több figyelmet szentelnek az erős, karakteres nőalaknak: a Királynőnek. Csak mostanra vált nyilvánvalóvá az a pszichológiai tézis, amire a cirka 100 éves mese egyszerűen csak ráérzett:

a nőt élete végéig egy dolog mozgatja: valamiben egyetlen, kivételes akar lenni.

Míg 100 éve az Uralkodónő alakja egyértelműen rossznak let lefestve a bájos, védtelen, és tudatlan kislánnyal szemben, a 2020-as verzióban némi háttérsztorival legitimmé erősödne az az elemi akarat, hogy az Uralkodónő egyszerűen csak a legszebb akar lenni, és ebben a karrierista törtetésben egy olyan fruska veszélyezteti a pozícióját, akinek sem a jelleme, sem az élettapasztalata, sem az ereje meg sem közelíti az övét. Persze, régi értékrend szerint Hófehérke a státuszát az apjától örökölte, de ez a mai verzióban csak még ellenszenvesebbé tenné. Egy karakteres, erős független nő vs. egy tizenéves kislány, aki beleszületik a jóba - biztosan el van döntve ez a meccs?

2. Csele

A Pál utcai Fiúk kimondottan precíz, kissé feminin alakjának a 2020-as Kertész Imre biztosan több oldalt szentelt volna, ha nem egy egész kötetet. Anélkül, hogy rögvest a fiú lappangó homoszexualitásáról és az egyetlen szoros barátjához fűződő plátói viszonyáról elmélkednénk, ma biztosan érdeklődéssel figyelnénk egy maszkulin, csapatorientált, erős csordaszellemű közegben a kissé magának való, finomlelkű, érzékeny karakter előrejutását. Vagy bukását.

1. Mercutio

A Rómeó és Júlia évszázadok alatt csupaszodott le két viszálykodó család kamaszgyermekének tiltott szerelmi sztorijává, a hős legjobb barátját, a divatdiktátor, energikus, csapongó, szabad és szókimondó Mercutio-t ma már csak az irodalom érettségik kötelező karakterjellemzései tartják életben. A srác (mert ő egy srác, csak így egyszerűen) a

szavaival vetkőztet le és szégyenít meg olyan társadalmi problémaköröket, amiket még a 21.század is csak óvatosan érint.

Natúr természetességgel áll az élet minden területéhez, kezdve a szerelemtől egészen a kardvívásig. Divatot diktál, nem szégyelli, hogy gazdag, és azt sem, hogy a buliból buliba járás gyakran veszélybe sodorja. Amikor már mindent megtett, amitől egy középkori (vagy későbbi) karakter igazán attraktív lesz, vérkomolyan kiáll az ősi elvekért, a hedonizmusát a halála pillanatában felülírja a barátja iránt érzett szeretete. Erre tíz sikerlistás aranypónit adok a tízből. A 2020-as filmipar pedig, ha képes volt leforgatni ekkora mennyiségű Alkonyat filmet, egy Mercutio saga-ra is vevő lenne.

It would be tempting to say as a conservative, good riddance, now that Index seems to have ceased to exist as we knew it.  But I myself will not celebrate it, in fact, I am sorry about the recent commotion around the number one news site in Hungary, and I think this could all have been avoided had all the parties involved been a little more thoughtful and more willing to compromise.

I know little about the background story, certainly too little to be able to come up with a reliable explanation as to who did what and why.

At this point it's more interesting for me what Index was like, from the perspective of a young conservative woman like myself.

Index was unquestionably an institution in Hungary.  

As a Hungarian media guru recently said, to emphasize with a sarsactic example of how essential Index was, that if people wanted to check whether their internet connection worked or not, they entered Index’s URL into the browser of whatever device they were using – this was true for me as well.  If there is Index, there is Internet, right?

Index was also a reference point in terms of news coverage: most people, including me, would navigate to Index first whenever there was breaking news.

Still, I had a lot of issues with Index.  First of all, it had an all-pervasive “cool, urban, middle-class, college educated male” outlook on things, with most of its journalist being male and its style being unmistakably characterized by the “city boys” jargon that's unique to Budapest.  

I remember a family member reading me a story from Index a few years ago, where the journalist, male, of course, decided to check out for himself whether the belief, that Hungarian women were exceptionally beautiful, was indeed true.

He went on a tour in Budapest, walking through the bridges of the Danube, and took notes on women that he came across, categorizing them as “beautiful,” “quite OK” and “screwable,” or something along those lines.  I'm not easily offended by misogyny, I'm not particularly the “women should rule the world” type, but even I found the tone of the article condescending and chauvinistic.  That attitude has never left the editorial board over the years, it was always there, right until the end.

This story also reveals the other problem I had with index, namely the geographical scope of most Index stories: Budapest! 

Let’s face it: Index was essentially a new site for Budapest.  

The overwhelming majority of domestic events, issues, and controversies they covered were Budapest-focused and often Budapest-limited, with index journos hardly ever turning up at “remote” countryside events or rarely reporting from “rural areas,” unless it was a unique opportunity to bash the government or Fidesz.

And the few times they did, they seemed to be shocked by Hungarian towns and villages, by the people who lived there, how they looked, how they spoke, and usually described them with an ever-present, although subtle irony and sarcasm.  

It felt to me that the tone of these reports often implied that

the natives, those hillbillies, were a freak show to be gawked at for the entertainment of the readers from the progressive capitol,

dehumanizing decent people for the target audience to feel superior.

I've been writing about Index in the past tense, as if it's gone for good:  this may very well be the case, but I actually hope that what was the best in it, the reason I still read it as a conservative, will survive, that its name will live on, with talented new staff who will dare to pick up the work there, despite the public shaming on social media that their courage will be met with.

Miért nincs hely több fesztiválnak a Balatonnál? Érdemes-e bármit matekozni a 2020-as rendezvényekkel? Miért lelkesebbek a MOL Nagyon Balatonnal együtt dolgozó kisebb vállalkozások, mint a nagyok? Reaktor Podcast Kiss Ádámmal, a MOL Nagyon Balaton programjának vezetőjével.

Podcast letöltése

Megnyitás Spotify-ban

Megnyitás Apple Podcasts-ben

Megnyitás Youtube-on

Az északi part közelében lakom – amikor estefelé leugrom egyet úszni bringával, közben látom az aranyszínű vízből kiemelkedő Tihanyi-félszigetet, a hangulatos kis éttermeket, a Hamvas Béla által szépen és tűpontosan leírt szőlőültetvényeket, eszembe sem jut az Adriához hasonlítani a Balatont. Ehhez azonban helyismeret, sok tónál töltött idő kell. Aki messziről érkezik, és pl. szálláshely hiányában az autójában éjszakázik, beletrafál egy drága, de nem túl finom hamburgerbe, nem egészen azt éli meg, amit én. Hogyan tudtok segíteni az utazóknak, hogy mivel érdemes eltölteni az időt a környéken?

Hadd kezdjem egy rövid személyes kitérővel. Szerintem akkor leszünk nagyon boldog ország, hogyha ezt az Adria-Balaton összehasonlítgatást sikerül valahogy kinőni, hogy ne mindig ez jusson az embereknek az eszébe. Én azt hittem egy ideig, hogy eltűnőben van, de mostanában olvasgatva a híreket, újra látom az összehasonlításokat. Sajnálom, hogy még mindig itt tartunk, holott azt gondolom, hogy se a Balatonnak, se az Adriának nincs már miért szégyenkeznie. Mindkét helyen – ahogy a világ összes turisztikai desztinációjában is – vannak túlárazott szálláshelyek, vacak hamburgerek és átverős turisztikai attrakciók.

Nekünk a MOL Nagyon Balatonnal az a célunk, hogy egy olyan ernyőt hozzunk létre, egy olyan merítést mutassunk be, elsősorban a hazai közönségnek, amely a rendezvényekről szól, de ezen felül az egész balatoni régiónak azt a minőségi, színvonalas és érdekes kínálatát bemutatja, ami miatt senkinek sem kell szégyenkeznie és ami bárkinek ajánlható akár nyáron, akár nyáron kívül.

Mi alapvetően a rendezvényszervezés irányából jöttünk, ezért a MOL Nagyon Balaton kínálata az a számos partnerrendezvény, az a nagyon sok fesztivál, amik sajnos idén elmaradtak, tehát elsősorban a fesztiválokról, kisebb-nagyobb rendezvényekről szólunk. De ahogy azt a Balaton magazin is kifejezi, illetve az idei évben már egy külön önálló vastag kiadványként megjelenő 100 jó hely a Balatonnál kiadványunk is, vannak még különféle kisebb-nagyobb projektek, amikhez csatlakozunk, vagy akár csak egy Facebook-poszt erejéig bemutatjuk őket. Ebben benne vannak a minőségi éttermek, vendéglátó- és szálláshelyek, kulturális és természeti látnivalók. Az egy alapvetés, hogy ezek a programok nem önállóan léteznek. Ha elmész a Balatonra, lehet, hogy egy fesztivál miatt mész, vagy étterembe, amit nagyon sokan ajánlottak, enni egy jót, vagy maga a hely vonz. De hogyha a fesztiválért, ha az étteremért, ha a helyért magáért megyek, akkor is kelleni fog szállás, kellenek programok, szabadidős tevékenységek. Ezek így alkotnak egy kerek egészet.

A MOL Nagyon Balaton a tó környékének legfontosabb rendezvényeinek ernyője immár nyolc éve. Hányan dolgoztok ezen? Mi a legfontosabb, amit a MOL Nagyon Balaton ad a régiónak?

Az őszinte válasz, hogy fogalmam sincs, hányan dolgozunk. Az ennél részletesebb, hogy van egy pár fős stáb, amely az egésznek a magja, ehhez kapcsolódik sok alvállalkozó és partner, akikkel különféle ügyekben együttműködünk. Például a Balaton magazint hoznám fel megint. Sok ismert újságíró, szakmájában elismert fotós vagy szerző a partnerünk abban, hogy ez a kiadvány létrejöhessen, de ugyanúgy a rendezvényeknél is megvannak azok a szervező tagok, külsősök, alvállalkozók, akikkel megcsináljuk. Alapvetően sok ember dolgozik ezen.

A fő célkitűzés az, amit a szlogen is megfogalmaz, hogy egy tó, tengernyi program: azt a programgazdagságot és színvonalas rendezvények sokaságát mutassuk meg, amelyből nem csak nyáron, hanem az év bármely szakában össze lehet állítani egy hétvégét, hosszabb utazást vagy akár csak egy napot is.

Ahogy említetted, idén elmaradtak a nagy Balaton-parti fesztiválok: nem volt Sound, nincs Strand fesztivál vagy B.my.Lake, a Művészetek Völgye fesztivál sem a megszokott formában fog lezajlani. Milyen hatással van mindez az érintett szervezőkre, vendéglátósokra és a helyiekre?

Röviden válaszolva, rossz hatással. Nem is a gazdasági hatásait emelném ki, ami elsőre szembetűnik, hanem nyilván olyan emberként, aki ebben dolgozik, akinek a fesztiválozás úgymond a lételeme, nem is mint szórakozás, hanem mint munka, annak nagyon nehéz azzal a tudattal, hogy amire az egész évedet felteszed, az a munka, amiért 360 napon át dolgozol, hogy 5 napban minden nagyon jó legyen, pont az az 5 nap nem valósul meg.

Ezt nehéz volt lelkileg is átélni. Most még nem látszik a vége, de ennek olyan szétgyűrűző gazdasági hatásai vannak, amik többé-kevésbé mindenkit érintenek, aki ezzel foglalkozik.

Nem csak szervező cégeket, hanem azt a számos műszaki, technikai céget, akik ezeknek a megvalósításában dolgoznak. Nekik is nagyon nehéz, mert ezzel az 500 fő feletti létszámstoppal nem nagyon van olyan rendezvény, ami más, nem fesztivál és ők tudnának rajta dolgozni. És nyilván érinti azokat a vendéglátósokat is, akik bár nem csak a fesztiválokon működnek, de jelentős bevételt generálnának nekik. És a szállásadókat is, akik valószínűleg vigasztalódhatnak azzal, hogy nagyon erős balatoni szezon lett a fesztiválok nélkül is, de biztos, hogy az azzal járó szálláshelyfoglalás kiesését mindenki megérzi.

Ha visszatérünk egy optimista forgatókönyvhöz: hány fesztivált bír még el a Balaton szerinted?

Szerintem többet nem. Ha a tavalyi évet nézzük, és csak a nyarat – a júniust nem is, hanem júliust és augusztust –, akkor minden hétvégére jut legalább kettő vagy még ennél is több nagy rendezvény. Vannak július végén csomópontok, amikor a Művészetek Völgye, a Veszprémfeszt, a Veszprémi utcazene fesztivál és kisebb helyi rendezvények egymásba érnek.

Azt gondolom, hogy valahol itt a vége, tehát több nagy rendezvény az már csak úgy fér el, ha nem nyáron vannak, hanem májusban, ősszel vagy még korábbi, illetve későbbi időpontban.

Erre látunk is már számos példát, például a füredi gasztrorendezvény, ami idén lenne harmadszor, november első hetében, amikor az ember nem gondolná, hogy szabadtéri rendezvényre fog menni, de a jelekből úgy látszik, mégiscsak működik.

2014-ben a MOL Nagyon Balaton programjain kevesebb mint félmillióan vettek részt. 2019-ben több mint 1,3 millió látogatót számoltatok. Mi lesz 2020-szal? Milyen programok maradtak még el, miket tudtok megtartani?

Az biztos, hogy idén nem lesznek ilyen impozáns számok, mert lényegében minden nagyobb rendezvény elmaradt vagy későbbre tolódott. Azt gondolom, az idei évben nem lesz ennek a matematikának ilyen szempontból értelme.
A legnagyobb nyári rendezvények közül – ha csak a fesztiválokat nézzük – a Művészetek Völgye az egyetlen, amelyik ugyan nem az eredeti formában, de ahhoz hasonlóan meg fog valósulni. A többi mindenféle pótrendezvény nélkül elmaradt vagy csak gesztus jellegű programok lesznek helyettük.
Például a STRAND Fesztivál helyett a SzabadSTRAND nevű minirendezvény lesz, ami augusztus 19-én kezdődik és 500 fős korláttal, zenei és kézműves programmal kerül megrendezésre. Nyilván a kettőt össze sem lehet hasonlítani.
Hasonlóképpen a VeszprémFest nélkül zajlik épp a Rozé, Rizling és Jazz Napok, a Veszprémi Utcazene Fesztivál helyett is lesz valamilyen szolidabb pótlás. A Paloznaki Jazzpiknik helyett is terveztek egy sokkal kisebb rendezvényt, de például az Ultrabalaton valószínűleg eredeti formájában lesz megtartva, de az is áttolódott májusról októberre.
Ezen kívül vannak még olyan partnereink, mint a siófoki Plázs vagy a Kultkikötő, akik szintén az igazán nagy durranások nélkül, de meg tudták tartani a saját szezonjukat.

A külföldi látogatók száma és aránya az előző nyarakhoz képest mennyivel csökkent?

Mi ezt csak a rendezvények szintjén tudjuk mérni, de ilyen szempontból 100 százalékos a csökkenés, mert alapvetően is nagyon kevés ezek közül a rendezvények közül, ami érdemi külföldi vendégsereget vonz.
Elsősorban a Balaton Sound, kisebb mértékben a B My Lake, nyilván elenyésző számban jönnek a STRAND Fesztiválra is vagy akár olyan típusú koncertekre, mint  Veszprém Fest, ahol vannak nagyobb nevek, akikért mondjuk Pozsonyból vagy Bécsből érdemes elutazni.

Ezek a rendezvények teljes mértékben elmaradtak és ez azt jelenti, hogy az ezekre érkező nemzetközi közönség is.

Ez egyébként látható, de ez inkább csak az én reprezentatívnak nem nevezhető észrevételem.
Szerintem sok külföldi jött a Balatonhoz idén nyáron valószínűleg azért, mert máshová nem tudtak.
Például a németek Magyarországra utazhattak, de most az van, mint a szocializmusban, hogy a tengerparti és egyéb távoli helyszínek el vannak tőlük zárva, így megint a Balatonhoz jöttek.

A 2013-as induláskor, ha jól tudom leginkább augusztus 20-a környékére koncentráltatok, mára az egész évre. Hogyan készültök a mostani helyzetben az őszi, téli programokra? Mennyire korona kompatibilis az egész éves Balaton koncepció?

Amit mi szervezünk alapvetően még mindig a nyár és annak a tavasz és ősz elé való meghosszabbítása. Tehát a saját rendezésű programjaink, például a Kompkoncertek vagy a Balaton Piknik nincsenek olyan nagyon messze a nyári időszaktól. Szeptemberben lesznek, hogyha meg tudjuk őket tartani. A Nagyon Balaton rendezvénysorozat partnerei között is, akik őszre terveznek programokat, ők többnyire olyanok, akik eddig is erre az időszakra terveztek. Az Ultrabalatonnak is volt már tavaly őszi programja, a Füred Gastro szintén ősszel volt, tehát ebben a tavalyi évhez képest nincs olyan nagy változás.
Ami van, az inkább kommunikációs szinten van, mert a saját felületeinken – elsősorban a Balaton Magazinban, de a 100 jó hely a Balatonnál kiadványnak is van egy ilyen kimondatlan célja – olyan programokat is népszerűsítünk, amelyeknek nem veszünk részt a szervezésében, nem kimondott partnereink.

Szeretnénk őket megmutatni, szeretnénk, hogyha több emberhez eljutna a tudás, hogy ezek a rendezvények léteznek és érdemes ezeket felkeresni és ezt tudjuk nyújtani az őszi-téli időszakra leginkább. Ezt azért gondolom koronavírus kompatibilisnek, mert itt elsősorban olyan rendezvényekről van szó, amik kicsik.

A gasztronómiai rendezvényeken is van zenei és más típusú program, nem csak evés vagy ivás, de ezek alapvetően kisebb volumenű rendezvények. Hacsak nem jön valamilyen súlyosabb szigorítás, akkor ezek lesznek ősszel és télen, mi pedig mindenkinek ajánljuk, hogy menjenek.

Veszprém lesz 2023-ban Európa Kulturális Fővárosa a Bakony-Balaton régióval együtt. Mennyire folytok bele az előkészületekbe? Mit vártok az eseménysorozattól?

Amit a Veszprém 2023-mal kapcsolatban fontos tudni és a szervezők is többször igyekeztek tisztázni, hogy

itt nem azt kell várni, hogy 2023-ban Veszprémben és környékén egy egy éven át tartó fesztivál lesz gólyalábasokkal és mindenfajta csinnadrattával, hanem erre egy kulturális ötéves tervként kell tekinteni.

Ebbe nem csak 2023, hanem az ezt megelőző évek is beletartoznak és ennek az a célja, hogy ezek alatt az évek alatt minél több olyan program valósuljon meg, ami nem csak konkrét rendezvény, hanem olyan installációk szülessenek, olyan oktatási programok legyenek, amik arról szólnak, hogy ebben a régióban minél több emberhez eljusson a kultúra, minél több olyan ember legyen, aki ezeket a dolgokat érti és megérti.

És amikor 2024. január 1. lesz, akkor ne térjen vissza az egész oda, ahol előtte volt, hanem tényleg több gyerek zenéljen Veszprémben, több olyan hely legyen, ahol télen-nyáron vannak kulturális programok, akár kocsmákról vagy galériákról beszélünk.

Ennek elsősorban ez a célja és nyilván ez Veszprémről és Balatonról szól, de itt Veszprémen lesz a fő fókusz, és ami jelen pillanatban zajlik, szintén elsősorban Veszprémről szól. A többi majd a jövő zenéje, hogy milyen programok és események fognak ehhez kapcsolódni. Itt azért még sok év el fog telni, mire ennek a tetejére eljutunk, itt most még nem tartunk.
Nekünk, mint MOL Nagyon Balaton és más szervezeteknek is van egy együttműködési megállapodásunk az EKF-fel és remélhetőleg ez idővel testet is fog ölteni. Egyelőre leginkább abban merül ki, hogy kommunikálunk egymással.

Kanyarodjunk vissza a rendezvényeitekhez! Ezek egyszerre szólnak a népzenét és a technót kedvelőkhöz. Nem túl heterogén ez a célközönség? Tudom, hogy nektek fontos a sokszínűség megmutatása, de arra gondolok, hogy egy rendezvénynek nem kell-e kompromisszumokat kötni aközött, hogy egyedi legyen és aközött, hogy illeszkedjen az általatok megálmodott összképhez?

Szerencsére elég heterogén az összkép, nem lenne jó, ha csak az egyik vagy csak a másik lenne. Időközben számunkra is világossá vált, hogy ennek a projektnek kevés előképe van: nincs előttünk példa rá, hogy hogyan lehet egy tető alá hozni sokféle rendezvényt. Igazából nem volt honnan tanulni. Nagyon szép gondolat, hogy arra próbáljuk kapacitálni a techno rajongókat, hogy menjenek el a népzenei fesztiválra és viszont, de alapvetően ez nem így működik. Jól láthatóan van egy fogyasztói réteg, akiknek széles az érdeklődési köre.
Nekik belefér, hogy erre is, arra is elmenjenek. Akár attól vezérelve, hogy bár nem az ő világuk, fontos nekik, hogy azt az oldalt is lássák. Különféle célközönségekről beszélhetünk.
Nekünk az a célunk, hogy minél szélesebb közönség felé mutassunk egy minél szélesebb képet arról, hogy mennyiféle rendezvény van. Az utazók, a szponzorok, az állami szférában dolgozó partnerek lássák azt, hogy itt egy egész nagy színes szektor van, nem pedig egy-egy rendezvény. Hiszen ez az egész összefügg, együtt működik, együtt garantálja azt a fejlődést és figyelmet a Balatonnak, amit szeretnének egyébként elérni az egyes szektorok szereplői.
Ha azt mondanánk, hogy például csak Balaton Sound legyen, az nem lenne olyan érdekes, mint az általunk tálalt sokszínűség.

Milyen szempontok alapján kerülhet be a kínálatba egy rendezvény? Nyolc év távlatából mit mondanál, mi az, ami működik a Balatonnál, és mi az, ami nem?

Mi nem egy zsűri vagyunk, aki rendezvényeket pontoz, és valakinek azt mondja, hogy jöhet, valakinek pedig azt, hogy nem. Ezek inkább személyes beszélgetéseken, megkereséseken alapulnak. Minket keresnek meg. Az, hogy megtalálnak minket, már előre jelzi, hogy az adott rendezvényszervező próbál ebben a tudatosságban gondolkodni, keresi a partnereket. Nem is kell bennük csalódnunk.
Nagyon színvonalas és jó kezdeményezésekkel találkozunk. Persze azért ez nem jelent egy tömeges mozgalmat. Évről évre jönnek jelentkezők, és van, aki marad partner, van, aki nem. 4-5 éve kialakult egy törzsgárda, azóta velük dolgozunk együtt.

Gondolom a nagy, jól látszó, ismerős nevekkel könnyű az együttműködésetek. Mi a helyzet a kis- és középvállalkozásokkal?

Ez nem a nagyoknak kritika, de aki kisebb, aki feltörekvő, és jobban rászorul arra, hogy egy nagy név mellé álljon, ő sokkal lelkesebb.

Nagy partnereknél egy rutinszerű kapcsolat van, a megfelelő szinten, a megfelelő emberek összekötve, akik tudják már azt, hogy hová kell tenni a logót és mit kell írni a szerződésbe.
A kicsiknél pedig van egy lelkesedés: „nagyon jó, nagyon örülünk, kitesszük, küldjetek még magazint, meg zászlót, meg amit csak tudtok, mindennek örülünk”. Nagyon jó látni ezt a fajta lelkesedést.
A vendéglátóhelyekre is igaz ez, bár egy fokkal talán bonyolultabb náluk a helyzet. Akik újak, lelkesek, és nagyon szeretnének valami jót csinálni, ők nagyon örülnek. Vannak persze a klasszikus vendéglátós öregurak által régóta működtetett helyek, amiket nagyon szeretnek az emberek, de a vendéglátás olykor mogorva.
Velük nem mindig könnyű azért.

Kikerülhetetlen kérdés: mit gondolsz a balatoni árszínvonalról? Tényleg egy kategóriába esik az Adriával? Miért éri meg ugyanazt a pénzt kifizetni?

Őszintén szólva, nem vagyok annyira képben ezzel, hogy közgazdasági alapon ki tudjam elemezni.

Azt gondolom a Balatonról, és a mi küldetésünk is ez: nem az változott, hogy eltűntek a lehúzós és vacak helyek, hanem lett egy csomó nagyon jó.

Ha valaki keres, az talál. Ha a szálláshelyeknél, a vendéglátóhelyeknél jó előre utánanéz, akkor biztos, hogy fog találni olyan helyet, ahol nem kell sem az árban, sem a színvonalban csalódnia. Megeshet, hogy drágának érzi, de nem fog helyette gagyiságot, vacakot kapni. Ettől függetlenül bele lehet futni rossz helyekbe.
Mint minden konjunktúrában, itt is kitermelődnek azok az emberek, akiknek nem a színvonalas vendéglátás vagy szolgáltatás a céljuk, hanem minél gyorsabban, minél több pénz begyűjtése.

Hogyan látszik ma külföldről a Balaton a turisták számára, mit szeretnétek nekik megmutatni belőle? Bár ezt most kevésbé aktuális.

A MOL Nagyon Balatonnal még nem annyira törekedtünk külföldi piacokra. Ez egy elég nehéz kihívás. Nagyon fontos szempont, ennek ellenére kevesen vannak vele tisztában a hazai turisztikai szektorban: külföldről nem látszik a Pista bácsi vendégháza, vagy akármelyik borászat, étterem. Külföldről egy egész régió látszik, egész régiónyi sajátosságokkal.
Ha neked megtetszik a Triglav Nemzeti Park a Bledi-tóval, vagy megtetszik a horvát tengerpart, úgy, mint horvát tengerpart, akkor majd belemerülsz és megtalálod a szolgáltatásokat. Addig azonban nem fogsz eljutni a szolgáltatásokig, amíg nem kapsz egy ilyen képet. Magánvállalkozások nem tudnak külföldi országokban komplett régiókat népszerűsíteni.
Őszintén szólva nem tudom, hogy jelen pillanatban a balatoni régióról a szomszédos országokban milyen kép él. Azon felül persze, ami maradt a szocialista országokból. Sok külföldi fordult meg itt, akik vitték a jó hírünket, de ez sosem lesz egyenértékű egy valódi imidzs-felépítő kampánnyal.

Születhet a MOL Nagyon Balatonhoz hasonló kezdeményezés az ország kevésbé felkapott régióiban is?

Mindenkit bátorítok, hogy hasonló kezdeményezéseken törje a fejét.

Ha nem is egy MOL Nagyon Balaton, de regionális turisztikai egyesületek, ahol 3-4-5 önkormányzat a helyi szolgáltatókkal együtt összefog, hogy együtt reklámozzák a saját házuk táját, az támogatandó. Mint minden kezdeményezés, ami az adott régió minden szereplőjének segít a hatékonyabb érvényesülésben.

Az interjút készítette:
Papp Ferenc, Fúzió Hallgatói Közösség