Reaktor

A Coca-Cola 2019 augusztusában nagy ívű reklámkampányba kezdett immáron Magyarországon is, a "Love is love" szlogennel. A plakátokon háromféle pár volt látható, két azonos nemű, és egy heteroszexuális pár. Az akció éles visszhangot váltott ki: sokan felhördültek a homoszexuális párok megjelenítése miatt, mások pedig védelmükbe vették a kampányt. Ebben a cikkben jogi és társadalmi szempontokat elemezve kutatom, kinek lehetett igaza a kialakult vitában. 

A véleménynyilvánítás szabadsága

Magyarország Alaptörvénye "Szabadság és felelősség" című fejezetében a IX. cikk első bekezdése szerint mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításhoz. Felmerülhet a kérdés, hogy a Coca-Cola HBC Magyarország Kft., mint gazdasági társaság, rendelkezik-e a véleménynyilvánítás szabadságának alapjogával. Az Alaptörvény I. cikk 4. bekezdése szerint azon alapjogok, melyek természetüknél fogva nem csak az embert illethetik, megilletik a törvény alapján létrehozott személyeket, azaz a jogi személyeket is. Magyar jogszabály nem tartalmaz olyan taxatív felsorolást, amely leírná, milyen alapjogok illetnek meg jogi személyeket, ezért a joggyakorlat adhat némi kapaszkodót. A magyar jogalkalmazásban nem találunk arra utaló véleményt, hogy a jogi személyeknek ne lenne joguk a szabad véleménynyilvánításra (még akkor is, ha véleményük nyilvánvalóan a mögöttük álló személyek véleményéből származtatott), ezért el kell fogadnunk, hogy a Coca-Cola ennek alapján szabadon vélekedhet adott esetben akár a homoszexualitás kérdéséről is.

Van-e korlátja?

Joggal merül fel a kérdés, hogy létezik-e korlátja a véleménynyilvánítás szabadságának. Józan ésszel felmérve természetesen kell, hogy létezzen, de hol vannak rögzítve ennek a jogi feltételei?

Az Emberi Jogok Európai Egyezményének (EJEE) 10. cikke tárgyalja a lehetséges korlátokat. A cikkben a jogalkotó egyértelművé teszi azt az álláspontot, hogy mivel ezen jogok gyakorlása felelősséggel is jár, a jogok terjedelmének korlátozhatónak kell lennie. Nevesített korlátja a véleménynyilvánítás szabadságának a köznyugalom és a közerkölcs védelme. Ezt az álláspontot fogadja el a magyar jogalkalmazás is, amit alátámaszt többek közt Halmai Gábor egyetemi tanár véleménye is. Az Alaptörvényben a közerkölcsi kritérium szó szerint nem olvasható, de közvetetten tartalmazza azt a IX. cikk 4. bekezdése, amely szerint a véleménynyilvánítás szabadságának a gyakorlása nem irányulhat mások emberi méltóságának a megsértésére. 

Erkölcs?

Nyilvánvaló, hogy ha az Alaptörvény szó szerint tartalmazná a közerkölcsi korlátot, heves viták öveznék, hogy a homoszexuális párokat ábrázoló plakátok sértik-e a közerkölcsöt, köznyugalmat. A liberális felfogás szerint az emberiség A pontból B pont felé halad például annak a tekintetében is, hogy milyen hozzáállást tanúsít a homoszexuálisok irányába. A liberális véleményformálók szánakozva tekintenek azokra az általuk fejletlennek és barbárnak bélyegzett társadalmakra, amelyekben a homoszexualitás kevésbé körülrajongott. Fejlődési folyamatként látják az elfogadottság emelkedését, amelyet a Coca-Coláéhoz hasonló érzékenyítő kampányok elősegíthetnek. 

Magyarország Alaptörvénye számos olyan rendelkezést tartalmaz, amelyből következtethetünk az erkölcsi minimumra. Ilyen rendelkezés az, hogy a család a férfi és nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösség (L. cikk), valamint, hogy minden gyermeknek joga van a megfelelő erkölcsi fejlődéshez szükséges védelemre (XVI. cikk 1. bekezdés). A teljes "Nemzeti hitvallás" rész egy olyan értékrendszert ír le, amely a kereszténység hagyományaira helyezi az államot. Logikailag ide kapcsolódhat a IX. cikk 5. bekezdése is, amely rögzíti, hogy a véleménynyilvánítás nem irányulhat többek között vallási közösségek megsértésére. Ide nem csak a Magyarországon élő keresztények tartoznak, hanem minden egyéb olyan vallási közösség tagjai is, amelyeknek a hitrendszerében a homoszexualitás negatív előjelet kap.

A politikai-ideológiai kontextus

Nem célszerű egy ilyen ügyet önagában elemezni, érdemes lehet szélesebb perspektívában nézni. Európában és Amerikában is azt tapasztaljuk, hogy a homoszexuális propagandának egyre nagyobb teret biztosítanak. Ami régebben csak Pride felvonulás volt, az nemrégiben Pride-hét lett, legújabban pedig már Pride-hónappá fejlődött, melyet idén júniusban ünnepelt a magyarországi közösség. Számos olyan riport készült, amelyben a megkérdezettek elmondják, hogy munkahelyük megtartása volt a tét akkor, amikor dönteniük kellett a részvételről. Szintén idei hír, hogy az Egyesült Államokban kirakatokat törtek be, ha a Pride hónap alatt nem díszítették fel azokat szivárványszínű kiegészítőkkel. Ehhez hozzájárul az is, hogy a nyugati filmekben, sorozatokban is egyre nagyobb arányban szerepeltetnek homoszexuális karaktereket. Kétséges, hogy lehet-e kvótáról beszélni, de mindenképpen szembetűnő a tendencia.

De mi köze van mindehhez egy üdítőitalgyártó multinacionális vállalatnak? A kapitalizmus korában ezeknek a cégeknek elsőszámú érdeke a profittermelés, ami önmagában nem kifogásolható. Kifejezetten üdvözlendő, ha egy multicég úgy dönt, hogy vagyonának egy részét társadalmi felelősségvállalásra fordítja. Ennek lehet egy módja a tájékoztató kampány is. Az azonban kérdés lehet, hogy egy efféle vállalat miért nem egy olyan, mindenki által egyetemesen elfogadott cél érdekében kampányol, mint akár például a természetvédelem, vagy az egészség megőrzése? A Coca-Cola Company a világ legnagyobb műanyagszennyező vállalatai között van. Minden bizonnyal elenyésző lett volna azok száma, akik rossz néven vennék, ha a vállalat azzal kampányolna, hogy környezetbarátabb gyártási eljárást alkalmaz a továbbiakban, vagy felhívná a figyelmet az újrahasznosítás szükségességesére. Elvégre köztudottan klímaváltozás (klímakatasztrófa) van - mondják sokan.

A Coca-Cola által választott szlogen önmagában megnehezíti bármilyen ellenkampány indítását, hiszen a szerelem, az valóban szerelem. Ez egy tényállítás, nem túl nagyívű ugyan, de annál könnyebben kommunikálható. A probléma ott kezdődik, hogy ezt összekapcsolják a homoszexualitással, így, ha valaki csak az utóbbi propagálása miatt háborodik fel, a szerelem első számú ellenségének bőrébe is belebújtatják. Amellett persze, hogy az illető homofóbnak lesz bélyegezve.

Az eredmény

A társadalmi elégedetlenség (médiakampányok, politikai diskurzusok, aláírásgyűjtés) következtében (bár a vállalat szerint nem ezek miatt) a plakátok végül gyorsan le is cserélődtek, eltűntek a párok, maradt a szlogen és a szivárvány. Félsiker – értékelik a kampány ellenzői. Homofóbia – csóválják a fejüket a liberálisok. 

A tanulságot is célszerű levonni. Úgy tűnik, az emberek nem mindenhol értékelik, ha Atlantából mondja meg nekik a kólagyártójuk, hogy mit gondoljanak a szerelemről. Az utálkozás viszont egyik oldalról sem megoldás. Úgy tűnik, Magyarországon létezik egy társadalmilag széles körben elfogadott norma, amely ellenáll a lopakodó megváltoztatás kísérleteinek. Kérdés azonban, hogy lesznek-e további próbálkozások, amelyek propagandának használnak fel egy három szóból álló, ártalmatlan mondatot.

Idén újabb lendületet vett a klímaváltozás elleni küzdelem a világban. Egyre több politikus nyilatkozik meg a témában, olyanok is, akiket korábban szkeptikusként ismertek. A klímaváltozás megfékezését sürgette Ferenc pápa is. Egymást követik a klímavédelemről szóló konferenciák, a kisebb-nagyobb klímavédő tüntetések, megmozdulások pedig már-már mindennapossá váltak.

Egyesek néhány évtizedet adnak az emberiségnek, és klímaválságról beszélnek. Mások cáfolják a klímaváltozás puszta tényét is. Kinek lehet igaza? Tényleg ekkora bajban lennénk? Valóban ennyire közel volnánk ahhoz, hogy apokaliptikus állapotok uralkodjanak el a Földön? Vagy mindez nem más, mint a fennálló világrend bírálata a klímavédelem köntösébe bújtatva, illetve a nemzetközi politikai viszonyokban végbemenő változás?        

Vitathatatlan, hogy egyre gyakrabban pusztítanak természeti katasztrófák, és az időjárási szélsőségek is egyre gyakoribbak. Ilyen események azonban korábban is történtek, mégsem tapasztalhattunk ilyen erőteljes fellépést. Mi lehet az oka annak, hogy a korábban hátrább sorolt probléma mindössze egy-két év alatt szerte a világon a politika fókuszába került, illetve a nemzetközi szervezetek egyik legfontosabb célkitűzésévé vált a klímaváltozás megfékezése? Miért épp most? Milyen változások következtek be a klímaváltozás, illetve a nemzetközi politika területén? Az alábbiakban ezekre a kérdésekre keresem a választ egy rövid történeti áttekintésben.

A környezetvédelem gondolata a modernkori ember tudatának szerves része. Olyannyira, hogy az ezzel kapcsolatos legalapvetőbb ismereteknek birtokába jutunk már az írás, olvasás elsajátítása előtt. Egyfajta készséggé vált, mely kinek erőteljesebben, kinek gyengébben van jelen gondolkodásmódjában, értékrendjében. Ez azonban korántsem volt mindig így. Arra kérdésre, hogy miként került be a köztudatba a klímavédelem gondolata, az 1960-as években kell keresnünk a választ. Ekkor jelent meg ugyanis Rachel Carson amerikai tengerbiológus, író Néma tavasz című műve, melyben elsősorban a növényvédő szerek káros hatásaira hívta fel a figyelmet. Műve nyomán több, máig ható intézkedés született a környezetvédelemmel kapcsolatban, mint például számos törvény, vagy éppen a Föld Napjának megünneplése. A Néma tavasz megjelenése óta rengeteg nemzetközi konferenciát rendeztek a klímavédelemről, és rendszeressé váltak a klímavédelmi csúcstalálkozók.

Ami a klímavédelem politikai megjelenését illeti, a kezdeti, egyetemes jelleg helyett az elmúlt évtizedekben egyre inkább a baloldali pártok programjának egyik legjellemzőbb elemévé vált, ezáltal jelentősen megnehezítve a klímaváltozással kapcsolatos bármiféle megállapodást. Sokan még magát a klímaváltozás tényét is kétségbe vonják, a problémák enyhítésének módjáról pedig végképp reménytelennek tűnik bármiféle konszenzus kialakítása, ugyanis ennek komoly gazdasági vonatkozásai vannak. Tekintve, hogy a napjainkban uralkodó nézet szerint a túlfogyasztás, illetve a szén-dioxid kibocsátás tehető igazán felelőssé a felmelegedésért, a legtöbb államnak nem áll érdekében a klímavédelmet szolgáló intézkedéseket hozni. A probléma gyökerei és a lehetséges következmények sem egyértelműek. Az éghajlatváltozásról készített előrejelzések csupán jóslás értékűek a legtöbb esetben. Ezen okokból kifolyólag a klímaváltozás témája az egyik legmegosztóbb kérdéssé vált a nemzetközi politikában.

Az elmúlt egy évben azonban éles váltás következett be. A klímavédelem elveszteni látszik hagyományos baloldali jellegét, és inkább a politikai pártokat közös nevezőre hozó tényezővé kezd válni. Már nem a klímaváltozás tényének elfogadása vagy elutasítása, hanem az ellene való fellépés módja jelenti a legfontosabb törésvonalat jobb- és baloldal között a klímapolitika területén. A politikusok általában fontos célnak tartják a környezetvédelmet.

A közelmúltban olyan természeti katasztrófák pusztítottak, felbecsülhetetlen károkat maguk után hagyva, amelyek mellett már egész egyszerűen nem lehet elmenni szó nélkül. A világ számtalan pontján dúló hurrikánok, a lángok martalékává váló amazonasi erdőtüzek olyan sokkoló hatást gyakoroltak a közvéleményre, hogy az emberek válaszokat, ellenlépéseket várnak a politikai vezetőktől. Ebből fakadóan már-már olyan politikai tényezővé vált a klímavédelem, melynek mellőzése akár a hatalmon lévők támogatottságát is jelentős mértékben csökkentheti. 2019 augusztusában a szkeptikusnak tartott Donald Trump amerikai elnök is kifejtette, hogy elkötelezett környezetvédőnek tartja magát. Mindemellett azonban gyakran hangot ad annak, hogy mennyire értelmetlennek tartja a szén-dioxid csökkentésén alapuló klímapolitikát. A vita felizzott más konzervatív pártok által kormányzott országokban is. A legfontosabb véleményeltérés abban a kérdésben van, hogy szükséges-e visszafogni a fogyasztást és a szén-dioxid kibocsátását.

 A klímaváltozással szemben az emberiség egyelőre tehetetlennek látszik. A szén-dioxid kibocsátása jelentős hatással van az éghajlatra, de nem állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy csak és kizárólag ez a tényező határozza meg Föld átlaghőmérsékletének változását. Az elmúlt évtizedek változásait tekintve láthatjuk, hogy származzon bármennyire is megbízható forrásból egy előrejelzés, könnyen lehet téves. Közismert, az 1960-as évek környékén az elfogadott nézet az volt, hogy a Föld jelentősen le fog hűlni. A jövő megérkezett, és mint napjainkban tapasztaljuk, éppen az ellenkezője történik a megjósoltnak. Tény, hogy a jelenleg is zajló felmelegedés hosszú távú, drasztikus folyamat, de felelőtlenség lenne kimondani, hogy egyedül szén-dioxid csökkentéssel lehetne megállítani. A világ valamennyi országa a szénre, illetve a szénhidrogénre alapozza energiaellátását. A szén-dioxid kibocsátásának rövid távú, drasztikus csökkentése beláthatatlan gazdasági károkat okozna. Ez a fajta bizonytalanság hatalmas káoszt teremt a klímapolitikában. Ebből eredhet az, hogy a klímaváltozás egyfajta politikai földindulást idézett elő a világban.

Valamennyi vezető politikus, kutató tisztában van a helyzet súlyosságával, de a megoldási javaslatok különbözőségei és az eltérő éghajlati modellek miatt senki sem tudja egyelőre meggyőzően megtervezni azt a helyes utat, amely a természet állapotának javulásához vezethet. Ha megvan ez a bizonyos út, a klímavédelem kérdése elvesztheti végre politikai színezetét. A klímavédelemnek nem törésvonalnak, hanem közös nevezőnek kell lenni a politikai csoportok között.

Sokan kevésbé érdeklődnek az önkormányzati, mint az országgyűlési, vagy az európai parlamenti választások iránt. A felületes szemlélő számára ezt akár magyarázhatja is, hogy az utóbbiak esetében ismert, a médiában gyakran látott politikusokra adjuk le voksainkat, akiket akár aktívan követünk Facebookon, netán valamelyik beszédét élőben is hallottuk már. Az önkormányzat választáson kevésbé (legalábbis az országos médiában jellemzően egyáltalán nem) ismert, helyi illetőségű jelöltek neve áll a szavazólapon. Utóbbiról gyakran hallható az is, hogy „ úgy sem függ semmi attól, hogy ki a képviselő, vagy a polgármester". A következőkben ezt az állítást szeretnénk cáfolni, illetve bebizonyítani a fiatalok számára, hogy igenis,menő és egyben fontos dolog szavazni az önkormányzati választáson!

1. Sokkal jobban függ tőle a mindennapi életed, mint azt gondolnád.

EUképviselőink az egész országot képviselik, országgyűlésiképviselőink egy-egy választókerületet. Azönkormányzati képviselő ugyanakkor csak egy pár ezer fős, vagy akár még ennél is kisebbválasztókörzetét az adott településen. Mivel az utóbbia legkisebb méretű az összehasonlított területek között, az önkormányzati képviselő a lehető legapróbb problémákkal is érdemben tud foglalkozni. Túl gyorsan közlekednek az autók a utcádban? A szomszéd park szerinted elbírna még néhány fát? Esetleg éjjel a buliból hazafelé tartva nem vagy megelégedve a közvilágítással? Nos, ezek közül mindegyikben segítséget tud nyújtani a képviselőd.

2. Könnyedén elérheted - akár Facebookon, akár az utcán sétálva

Az önkormányzati képviselő jellemzően a körzetében, vagy annak közvetlen közelében él. Éppen ezért nem valószínűtlen, hogy a környékeden sétálva véletlen összefuss vele, és megvitassátok a számodra fontos kérdéseket. Mivel nekik az a feladatuk, hogy Téged képviseljenek, nem fognak elzárkózni egy beszélgetéstől, ahogy a javaslataidtól sem. Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy amikor Gyurcsánnyal beszélgetsz Messengeren, igazából nem „ Feri”, hanem egy chatbot küldi a válaszokat (ez nagyjából olyan, vagy rosszabb, mintha saját magadban beszélgetnél). Ezzel szemben, ha egy önkormányzati képviselőt szeretnél elérni, csak írnod kell egy üzenetet a Facebook oldalára, és nagy valószínűséggel közvetlen ő fog válaszolni. Ennyire egyszerű az egész.

Hogyan döntsek?

Most, hogy már látjátok, igenis fontos dolog elmenni szavazni, hadd adjak néhány tippet, hogy a lehető legjobb döntést hozzátok meg október 13-án a függöny mögött.

• Járj utána, hogy ki a jelölt! Egy felelős pozícióra választunk képviselőket, ahol nem árt némi politikai vagy önkormányzati tapasztalat. Amennyiben a jelölt már látott el külső szakértői feladatokat egy önkormányzati bizottságnál, esetleg a pártja városi csoportjának évek óta aktív tagja, valószínűleg jobb rálátása van mind a politikára, mind a város ügyeire.
• Ne figyelj a negatív hangokra! Sajnálatos módon az idei kampányban számos helyen az értelmes érveket és a település jövőjével kapcsolatos kérdéseket felváltotta egyetlen üzenet, hogy le kell váltani a polgármestereket, mert egy adott párt tagjai. Ezekkel a hangokkal nem szabad törődni. Miért akarnánk leváltani valakit, akinek az irányítása alatt jól megy a városnak? Számukra, akik ezt az üzenetet hangoztatják, nem a település jövője a fontos, hanem a politikai előnyszerzés. 
• Az önkormányzati választáson nem pártokra, hanem személyekre szavazunk! Ne tévesszenek meg azok a politikai szirénhangok, amelyek szerint semmi hatásköre nincs az önkormányzatnak, és a képviselő testület csak a kormánypárt döntéseinek a helyi végrehajtója. Bármely településről lehetne hozni konkrét érveket, amelyek bebizonyítanák, hogy ez mekkora hazugság.
• Nézz el egy politikai fórumra! Biztos vagyok benne, hogy a te lakóhelyeden is tart a következő hetekben a jelenlegi polgármester egy fórumot, ahol ismerteti a város előző öt éves teljesítményét és eredményeit, illetve a terveket a jövőt illetően. Ezen kívül meghallgathatod az ellenzéki jelölt gondolataid is, hogy több szemszögből is megismerhessed a lakóhelyedet érintő kihívásokat. Ez után nekik is bátran lehet kérdéseket feltenni. Ha információhoz akarsz jutni, és nem akarsz órákon keresztül cikkeket böngészni az interneten, akkor ezeket a fórumokat neked találták ki. Mindent meg fogsz itt tudni, amire csak kíváncsi vagy.

Remélem, meg tudtalak győzni, hogy van értelme elmenned október 13-án (mivel a szavazókör a lakóhelyedhez közel van, ezért maximum 30 perc az egész procedúra, és még sétálhatsz is közben egy jót a szabad levegőn). Amennyiben figyelembe veszed a fenti tippeket, biztos vagyok benne, hogy a lehető legjobb döntést fogod hozni. 

Kritika egy kétes
német környezetpolitikai ötletről

Nem könnyű környezetvédelemről, klímavédelemről írni egy olyan
korban, amikor a közbeszédben úgy általában,
de különösen az éghajlatváltozás témájában a
szakmai vitákat hitviták váltották fel. 

Vannak, akik szilárdan hiszik, hogy az embernek az éghajlatváltozáshoz semmi köze, sőt nincs is
éghajlatváltozás(!). Mások hite szerint
mindenkinek kutya kötelessége az ismerőseit naponta emlékeztetni a holnap
délben bekövetkező világvégére. Jövedelmi és
társadalmi helyzettől független, ki gondolkodik ilyen sarkosan, és az biztos, hogy őket aztán nem lehet észérvekkel
meggyőzni. Dehát akkor kinek higgyünk, ha úgy látjuk, sem a probléma tagadása,
sem az egyéni felelősség túlmisztifikálása nem vezet sehová?

Ha a számokba kapaszkodunk, nem lőhetünk nagyon mellé. Tegyünk így ebben az írásban is, amely a következő
kérdést vizsgálja:

Érdemes-e környezetvédelmi szempontból megadóztatni a fapados
repülést választó utasokat?

A
témát a
legkisebb német kormánypárt, a bajor CSU
javaslata teszi aktuálissá, akik megadóztatnák
az 50 eurónál olcsóbb repülőjegyeket, hogy
ezzel a sokkal környezetkímélőbb vasúti közlekedés használatára sarkallják a tömegeket.

„Lehajolnak
az apróért?” - Ez a kérdés merült fel bennem először,
amikor a CSU javaslatáról hallottam. Először
is, mert ha a
fapadosokra eladott jegyeket adóztatják, a kisemberek olcsó vásárlásait
drágítják meg, másrészt pedig a teljes üvegházhatású
gázkibocsátás egy ,,kicsi” részéről lehet szó.

De milyen kicsiről is?

Az
egyszerűség kedvéért vizsgáljuk a szén-dioxid-kibocsátást, hiszen ez a legnagyobb arányú szennyező, más üvegházhatású gázok mellett. A közlekedés és
szállítmányozás az EU CO2 kibocsátásának a 12%-át adja. Hányad része ennek a 12%-nak a repülés?

A
közlekedésen és szállítmányozáson belül a polgári légiforgalom a
szén-dioxid-kibocsátás 13,4 %-áért felelős. Ebben természetesen benne vannak a
fapados járatokon túl a hagyományos járatok is, amiket a most tervezett adó nem
érintene, ezért számoljunk úgy, hogy a fapadosok körülbelül a piac felét adják. A fapadosok közül is csak az 50 eurónál olcsóbb jegyekre vonatkozik a javaslat, ami a jegyek nagy részét nem érintené, de ettől most tekintsünk el. Még így is csak a CO2-kibocsátás
szempontjából a 12 százalék
13,4 %-ának a feléről van szó. Ez a leegyszerűsítő, durva, ám mégis felső
becslés tehát azt mutatja, hogy az EU szén-dioxid-kibocsátásának 0,78 %-áról van szó.

Ez
csak egy egészen apró része az EU teljes 4 310 000 tonna CO2-kibocsátásnak, azonban még mindig 33 618
tonna. Sok ez? Kevés? Megfoghatatlan és felfoghatatlan mennyiségek, pont mint
amikor milliárdokkal dobálóznak a sajtóban. Az ilyen számokat mindig lehet
olyan kontextusba állítani, hogy soknak tűnjenek, de más, óriási tételekhez mérve aprónak
is fel lehet tüntetni őket.

Tegyünk
kísérletet mindkettőre, majd keressük meg az igazságot a kettő között!

Tegyük fel, hogy sok, és állítsunk mögé érveket! Nézzük az alábbi ábrát:

Csúnya
számok a repülők ellen, a vasúthoz
képest huszonkétszeres szorzó, ez sok. Különösen, ha arra gondolunk, hogy Németországban gyakran olcsóbb
két város között repülni,
mint vonatozni. 

Ezt a grafikont elnézve érthető a szándék. A tömegeket át kell
ültetni a gyors repülőről a lassabb vonatra, a kivetett adóból befolyó
bevételeket pedig a vasútba kell fektetni.

A
cél világos, már csak azt kell meghatározni, milyen
mértékben zsugoríthatjuk össze a szektort. Mennyi az, ami még felelős klímapolitika, és
mi az, ami már az utazás szabadságába való beavatkozás, az alsóbb társadalmi
rétegek mobilitáshoz való hozzáférésének korlátozása?

Csökkentsük a szektort mondjuk 10%-kal! Ez a fenti számítások alapján -3361,8 tonna CO2 évente a Földanya javára. Nem számolva azzal, hogy az ilyen módon nem fapadossal repülők nem biztos, hogy vonatra, hanem valószínűleg autóba ülnek át. Nehezen kiszámítható tényező ugyanakkor az is, hogy sokan esetleg csupán az olcsó jegy miatt utaztak, és ha drágább az utazás, talán nem szennyezik feleslegesen a környezetet:  nem utaznak, vagy bicikliznek inkább egyet.

Most,
hogy láttuk, milyen sok az elrepült 33 618 tonna szén-dioxid a vasúthoz képest,
nézzük meg milyen kevés, mondjuk a
teljes közúti forgalom 372 384 tonnás, vagy egyedül a személyautók brutálisan
magas, 226 037 tonnás széndioxid kibocsátásához képest.

Azért érdemes ezeket a számokat megvizsgálni, mert egy 10 %-os csökkentés a fapados szektorban pont ugyanannyi széndioxid-szempontból mint egy 1,48%-os csökkentés a személyautó-forgalomban, vagy egy 0,902%-os csökkentés a közúti forgalomban.

Tehát még egyszer: A teljes fapados repülés felszámolása (a teljes személyirepülés szektor felének felszámolása) az egész EU-ban pont annyival egyenértékű, mintha a személyautó-forgalom 14,8%-kal, vagy a teljes közúti forgalom 9,02%-kal csökkenne.

Ahhoz
persze, hogy a károsanyag kibocsátásban 10 %-os csökkenést érjünk el, nem elég
annyira feltornázni az árakat, hogy minden 10. utasnak elmenjen a kedve a
fapadostól, hanem ténylegesen el kell érni, hogy minden 10. gép ne szálljon
fel. Fontos különbség, hiszen egy ilyen szabályozás könnyen félig üresen
felszálló repülőgépekhez vezethet, főleg, hogy a legtöbb útra csak egy járat van.

Ilyen
módon adja magát a
kérdés: Miért merült fel, hogy pont erre, az
iparhoz, az energiatermeléshez, sőt még a közúti közlekedéshez képest is alig
szennyező piaci szegmensre vessünk ki új adót?

Szakmai szempontból talán nem,
de politikai szempontból teljes mértékben
racionális javaslat.

Nézzük
ennek az okait:

Nyugat-Európában,
de különösen Németországban ma nem a politikai pártok, hanem a magyar szemmel
balra húzó média tematizálja a közéletet. Talán
ennek is betudhatóan,
náluk nem a demográfia vagy a migráció, hanem
az éghajlatváltozás a döntő téma egy választás esetén.

A
német baloldal szemfüles módon kisajátította a témát, pedig a környezet
védelme, a mértéktelen szennyezés tilalma, a takarékosság konzervatív értékek.
Az élet minden területét átszövő
és könnyen elsődleges fontosságúként előadható
témával jól megszólíthatók az egyébként apolitikus fiatalok. Ők az idősebb
klímavédőkkel, a napi politikából és a klasszikus pártokból kiábrándult
rendszerkritikusokkal együtt már jelentékeny bázist alkotnak. Az ő szavazatuk
ad zöld utat olyan intézkedéseknek, csatolt politikai termékeknek, amelyeket egyébként részletes közéleti vita útján nem, vagy csak
nagyon nehezen lehetne keresztülvinni. 

Az erre a helyzetre adott kényszeres válasz a jobboldali CSU javaslata, ami, mint láttuk szakmailag nem, de politikailag még akár sikeres is lehet. Először is látványos: sokan találkoznak majd a magasabb jegyárakkal, jó kommunikáció esetén pedig a fenti grafikonon látható, a vonatokhoz képest huszonkétszeres üvegházhatású gázkibocsátás tényével. Annak ellenére, hogy a szabályozás sokakra hatna, nem befolyásolná a mindennapokat olyan mértékben, mint például egy, az egész közúti forgalmat terhelő üzemanyagár-emelés. Az utóbbi a kibocsátás mérséklésének szempontjából ésszerűbb, de sokkal népszerűtlenebb intézkedés lenne. Azt az érzést keltené, hogy a kisembert terhelik, míg a repüléssel kapcsolatban még mindig tartja magát az a vélemény, hogy az a gazdagok kiváltsága. Ez a sztereotípia annak ellenére él, hogy „a gazdagok kiváltságának” javasolt megadóztatása az olcsó, a legtöbb német számára elérhető repülőjegyeket sújtaná.

Valószínűsíthető,
hogy bár a
javaslatból valószínűleg nem lesz semmi, a CSU profitálhat belőle. Nemcsak azért, mert új, érdekes témát vetett fel, hanem
azzal is, hogy megmutatja: a klímapolitika nem baloldali kiváltság.

Hosszú
távon azonban ez nem lesz elég. A konkrét témában például a célt jobban szolgálhatná
mérsékelni vagy teljesen megszüntetni a vasutat terhelő különféle adónemeket. A
vasúti szabályozás lazításával teret lehetne
engedni a társult szolgáltatásokat mellőzni képes, ezáltal a fapadosokkal is
versenyképes, innovatív üzleti konstrukcióknak. A légiforgalom CO2 kibocsátásának szabályozása
pedig nem csak a fapadosokat, hanem a teljes szektort kellene érintenie, hiszen végtére is mindegy, hogy olcsó vagy drága
repülőjegy miatt melegszik a bolygó. Bár a repülőgépek egyre kevesebbet
fogyasztanak, és üzemanyag-arányosan is kevesebb üvegházhatású gázt hagynak
maguk után, de a szektor növekedése még mindig meghaladja a kibocsátás
csökkenését, így összességében növekszik a károsanyag
kibocsátás.

A
kelet-európai jobboldalnak,
beleértve a magyart is, fel kell készülnie
arra, hogy a téma egyrészt külső nyomás, másrészt belső igény hatására a
jelenleginél jóval nagyobb teret követel majd magának. Mire ez a pillanat
eljön, már folyamatban lévő intézkedésekkel, széleskörű válaszokkal, és ezeket
alátámasztó kikezdhetetlen érvrendszerrel kell rendelkeznünk, ha el akarjuk
kerülni, hogy olyan ingoványos terepre kényszerüljünk,
mint bajor barátaink.

Azt azért még naivság lenne egyértelműen kijelenteni, hogy Európa felébredt végre, és valóban képes a világtörténelemben betöltött szerepéhez méltó válaszokat adni a jelenkor kihívásaira.

Egy rendkívül nehéz
időszak előtt állunk, ahol a megosztottság nemcsak a tagországok
vonatkozásában, hanem ideológiai alapon, a politikai bal- és jobboldal között
is egyre erőteljesebben megmutatkozik. Tetézi a gondot, hogy az Európai Unió
bürokratikus döntései gyakran gazdasági érdekek mentén zajlanak, mintegy
kiszolgálva egyes – jól körülhatárolható –, a háttérben meghúzódó pénzhatalmi
igényeket, figyelmen kívül hagyva a legalapvetőbb elvárásokat (úgymint
biztonság), és mindazt, ami a közös kultúránkból és az európai keresztény
civilizáció közös értékeiből ered.

A 2015-ös bevándorlási cunami, melynek megítélése a menekültáradat és az invázió közötti skálán mozog, alapvető nézetkülönbségeket hozott felszínre a probléma európai megoldását illetően.

Nem kell választási
szakértőnek lenni ahhoz, hogy kijelenthessük, a választásokat általában nem a
biztos baloldali szavazók vagy jobboldali választók döntik el, hanem a
bizonytalanok tábora, akik egy-egy lelki faktor által könnyen
megcélozhatók. 

A baloldal pedig, az
emberek érzékenységét kihasználva, szisztematikusan építette fel azt a
humanitáriusnak beállított választási projektet, ami mellé az amúgy bizonytalan
szavazók könnyen mozgósíthatók, ugyanakkor valójában a bevándorlók általi későbbi
szavazatszerzés megalapozása a fő hosszú távú cél.

Ezzel szemben az európai
jobboldal mindenekelőtt a keresztény gyökereket, a nemzeti érzelmet, a haza és
a család biztonságát szem előtt tartva határozta meg jövőképét. Tette mindezt a
„független” nyugati média állandó célkeresztjében, a baloldal támadó
megbélyegzéseitől kísérve.

Ebben a politikai
környezetben került sor az idei Európai Parlamenti választásokra.

– kezdte értékelő beszédét Orbán Viktor miniszterelnök a 2019-es EP választás eredményváróján.

Ennél áthatóbban nem is
nagyon lehetne megfogalmazni a 2019-es választás tétjét, szellemiségét.
Kijelenthetjük, hogy 2014-hez képest Európában forradalmi és reform hangulat
uralkodott, amelyhez tragédiák és strukturális hiányosságok sorozata vezetett.

Európa megérett a
változásra és ennek az uniós polgárok is hangot akartak adni. Ennek
legegyértelműbb bizonyítéka a rekord részvételi arány, amely a 2014-es negatív csúcsot hozó érdektelenséghez (42,61%) képest
hatalmasat emelkedett és megugrotta az 50%-ot, mintegy igazolásaként, hogy az
emberek valami mást várnak az európai politikától.

Függetlenítve a konkrét
eredményektől, politikai irányvonalaktól, bátran kijelenthető, hogy a választók
megújulást akarnak, ki akarják gyógyítani Brüsszelt a túl régóta gyötrő
isiászából – belefáradtak idejétmúlt, átláthatatlan és rugalmatlan működésébe.

A tagországok közül a legszembetűnőbb választási eredményt Franciaország szolgáltatta, ahol Emmanuel Macron a Le Pen vezette szélsőjobboldali Nemzeti Tömörülés mögé szorult, ami – akárhogy is csűri-csavarja a francia köztársasági elnök – hatalmas kudarc a neki oly fontos nemzetközi politikai színtéren.

De legalább ennyire
markáns ítéletet mondtak a kormányzó CDU felett a német választók, miközben a
Zöldek és a szélsőjobboldali Afd előretört.

A skandináv és Benelux
államokról már eddig is tudni lehetett, hogy rendkívül „sok(k)színűek”, már ami
a politikai csoportosulásokat illeti, az persze más kérdés, hogy túlnyomórészt
a baloldal emlőin nevelkedtek.

Magyarországon a
Fidesz-KDNP korszakalkotó győzelmet aratott, köszönhetően szilárd, határozott
és működő bevándorlás-politikájának. A magyarok világosan kijelentették, hogy
nem kérnek Brüsszel migrációs fantáziájából, és meg akarják őrizni nemzeti,
kulturális, keresztény identitásukat.

A migráció jelentette
tehát a fő csapásvonalat, mind a baloldal, mind a jobboldal részéről
Európa-szerte az idei választásokon. Különbséget kell tenni azonban a jelenség
kelet- és nyugat-európai megítélése és fogadtatása között. A nyugat-európai
országok jólétben leledző társadalmai még most is túlnyomórészt a kényelmes
hintaszék édesded nyugalmából szemlélik a történéseket, nélkülözve a racionális
gondolkodás legapróbb szikráit is.

Míg a kelet-közép-európai
országok lakossága – nem utolsósorban a keserű történelmi múlt és tapasztalatok
alapján – nem a téma iránti közömbösséggel, viszont rendkívül óvatosan tekint
erre az összetett problémára.

Különösen megnyugtató, ahogy a V4-ek viszonyulnak felelősségteljesen a migráció kérdéséhez, függetlenül attól, hogy mely politikai csoportosulás volt, illetve van épp hatalmon. Persze, a hazai ellenzék ez alól kivétel...

Ezekben az országokban a
nemzeti érdek, a haza sorsa képes felülírni a pártpolitikai érdekeket, és
képesek valóban mélyrehatóbban is elemezni annak rövid, illetve hosszabb távú
hatásait is, melyek visszafordíthatatlan folyamatokat indítanak el társadalmi
és gazdasági téren egyaránt, előre kiszámíthatóvá téve annak rendkívül
kockázatos árnyoldalait is. Jelenleg a V4 jelenti a fényt az éjszakában a még
kisebbségben lévő, de egyre elégedetlenebb nyugat-európai gondolkodók számára.

A V4-ek következetes
politikájukkal, a lehetséges következmények mindenki számára világosan érthető
magyarázatával, valóban hatékonynak tűnő megoldási javaslatával oroszlánrészt
vállalnak, és valódi ellenpólust jelentenek a brüsszeli bürokratákkal szemben,
az amúgy plüssmacikkal szimbolizált európai állatkertben.  

Mi, kelet-európaiak
fokozott figyelemmel kísérjük, hogy vajon mikor és miként fog felülkerekedni a
józan ész Nyugat-Európában.

Felismerik-e, hogy az
európai őslakosok körében is valós társadalmi probléma a mélyszegénység,
hajléktalanság, munkanélküliség…, amelynek megoldása helyben is több tízmillió
embert érint, akikre a jelenlegi brüsszeli politika csupán másodrendű uniós
állampolgárokként tekint! Sikerül-e végre megértetni a brüsszeli
döntéshozókkal, hogy az európai népességcsökkenést nem gazdasági érdekek
mentén, kívülről, szervezett betelepítéssel kell megoldani, hanem a társadalom
alapját képező családok kiemelt, a V4-ek által is szorgalmazott támogatásával.

Mindemellett a közeljövő nagy kérdése, hogy vajon Nyugat-Európa idejében felébred-e Csipkerózsika-álmából, és belátják-e, hogy egy keresztény családban, közösségben – a történelmileg keresztény Európában – az lenne az üdvözítő megoldás, ha a felmerülő problémákat helyben orvosolnák, nem kitéve a közvetlen (európai) környezetet a fertőzés veszélyének.

A problémára körültekintő, egységes és határozott összeurópai választ kell adni: feketén-fehéren; és még időben: 10,9,8,7,6,5…!

„Közép-Európa elmaradott a nyugati blokk országaihoz képest.” „Közép-Európa fejlettebb, mint a kelet, de mégsem tartozik a nyugathoz.” Biztos sokan találkoztatok már hasonló mondatokkal a mindennapokban. Az igazságtartalmuk nehezen vitatható. De hogyan húzzuk meg a határokat az említett blokkok között?

A történelem során számos példát láthattunk arra, hogy a térség országai vagy nemzetei valamilyen formában együttműködésre szánták el magukat vagy kényszerültek. A legismertebb kortárs példa a Visegrádi Négyek, de megemlíthetjük itt az Austerlitzi Háromszöget vagy éppen a Három Tenger Kezdeményezést, de a Monarchia is tekinthető ilyen csoportosulásnak, még ha ebben a résztvevő országoknak nem is volt egyenlő mértékű beleszólása.

A lokális együttműködések kialakulásához több tényező is hozzájárulhat. A közelség talán a legegyértelműbb indoka, de gondolhatunk a posztszocialista országok közös sorsára vagy egyes esetekben a nyelvi hasonlóságokra (szláv országok) vagy éppen a hasonló földrajzi adottságokra.

De akkor pontosan mi is tartozik Közép-Európához? Erre a kérdésre kerestük a választ két kollégámmal, Igari Andrással és Bálint Jankával. A következőkben a velük készített tanulmányunk eredményeit szeretném bemutatni.

Elemzésünk során az alapsokaságot az európai országok tették ki, kivéve az olyan miniállamokat, mint a Vatikán, San Marino, Andorra, Monaco és Liechtenstein, illetve Koszovót, amelyet számos európai állam nem ismer el, illetve kevés statisztikai adat áll róla rendelkezésre. A blokkok elkülönítésére egy statisztikai módszert, az úgynevezett klaszteranalízist használtuk. Ennek segítségével az egymással több változó tekintetében együtt mozgó országokat egy csoportba sorolja a rendszer. Azt, hogy hány csoport alakuljon ki, mi adtuk meg, így vizsgáltuk végig kettőtől egészen nyolc csoportig.

Az országokat a következő 22 mutató mentén hasonlítottuk össze. Kiválasztásuknál elsődleges szempontunk a jólléti prediktorok és a politikai attitűdöt reprezentáló változók összegyűjtése volt.

A kontinenst kétfelé bontva a határvonal nagyjából az egykori vasfüggöny vonalát követi, viszont érdekesség Csehország és Szlovénia helyzete, akik jelen esetben a nyugati blokkhoz kerülnek. Adja magát a kérdés: vajon ők beletartoznak-e az általunk ismert Közép-Európa fogalomba?

A    hatfelé   osztott   térképre   pillantva azonban  választ kapunk az előző
kérdésünkre, Csehország és Szlovénia visszatért a közép-európai csoportba. Ez az ábra nagyon jól elkülöníti a területeket egymástól fejlettség tekintetében. Megjelenik a legfejlettebb régió a skandináv államok vezetésével (térképen 4.), aztán a magországok  többek között Németországgal és Franciaországgal (5.), a mediterrán országok (3.), a keleti blokk országai (6.), és végül a számunkra legfontosabb, a közép-európai országok (1.).

Érdekesség, hogy a köztudatban élő magyar, szlovák, lengyel, cseh, szlovén, horvát hatos mellé csatlakoztak a balti országok, Szerbia és Fehéroroszország. Utóbbi ország relatív nyugatra húzása (az, hogy nem az ún. kelet-európai klaszterba került) az Európában egyedülálló, az orosz gazdaságtól és gázimporttól függő (és a nyomott árak miatt a nagyfokú eladósodást is ideig-óráig elkerülő), a szovjet rendszer és a piaci igények hibridjeként létrejött belarusz gazdasági modellnek köszönhető, amely a FÁK-országokénál kedvezőbb jóléti mutatókat eredményez.

Összességében elmondható, hogy nem egyértelműek a
közép-európai régió pontos határai, mi kísérletet tettünk egy felosztás
létrehozására, de nem kizárt, hogy más mutatók mentén teljesen más felosztást
is kaphatunk. Mindenesetre a felzárkózást tekintve fontosnak gondolom a lokális
együttműködéseket, melyek segítségével utolérhetik a fejletlenebb országok
fejlettebb társaikat, és egy egységesebb, erősebb európai piac alakulhat ki
hosszú távon.

Bizonyára mindenki
hallott az idén nyáron román sovinszták által elkövetett úzvölgyi
temetőgyalázásról. Nem volt elég, hogy a helyi polgármester mindenféle engedély
nélkül a magyar katonáknak emléket állító sírkerten belül(!) kőkereszteket
állított fel azon elhunyt román katonák számára, akikről azóta kiderült, hogy
nem is ott nyugszanak, hanem ezután a békésen a temető meggyalázása ellen
tiltakozó magyarokra a csendőrség és a román állam hallgatólagos
beleegyezésével valakik szélsőséges csoportokat hívtak a helyszínre, akik a
magyarok által a temető köré vont élőláncon áttörve megrongálták a temetőt.

Az események a
román-magyar történelmi ellentétek ismeretében első látásra talán nem is
tűnnének annyira meglepőek, hiszen tudhatjuk, hogy keleti szomszédaink nem
igazán szimpatizálnak velünk és többször tanúbizonyságát adták annak, hogy
mennyire zavarja őket a magyarok erdélyi jelenléte, különösképpen a gazdag
történelmi örökségünk.

Mindez érthető,
hiszen az Erdélybe az elmúlt száz év alatt betelepített románok tömegeinek
nehéz úgy otthon éreznie magát, hogy a városokban és falvakban sétálva
mindenhol a magyar történelem néz velük farkasszemet. Irigységgel tölti el őket
az, hogy mi hőseink nyugszanak a temetőkben, a mi templomaink állnak a legnagyobb
városok főterein és még hosszan folytathatnánk a felsorolást.

Természetes
reakció tőlük az, hogy ezt a frusztrációt, az idegenség érzését saját
lakhelyükön a magyarellenes érzelmekkel és az úzvölgyi temetőben történtekhez
hasonló akciócskákkal próbálják meg csökkenteni.

Ezen dolgok
ismeretével érthető, hogy melyek azok az érzelmek, melyek az úzvölgyi
temetőrongálókat, a helyi polgármestert valamint a hatóságokat motiválták,
azonban nem magyarázza meg a kormány valamint a román hatóságok vezetőinek
hallgatólagos hozzájárulását az eseményekhez.

Látszólag a román
államnak semmilyen szinten nem állt érdekében, hogy egy ilyen apró ügy miatt
komoly konfliktusokban kerüljön Magyarországgal, rossz színben tűnjön fel az
EU-ban valamint ismét szembe kerüljön a közel 1,3 milliós magyar kisebbségével.

Ezért a legtöbb
magyar számára szerintem az úzvölgyi eseményekkel kapcsolatos értetlenség
leginkább abból eredt, hogy senki sem értette; miért éri ez meg nekik?

Véleményem szerint
a válasz egyszerű: a román kormány hatalmas kudarcként éli meg azt, hogy közel
100 évvel trianon után a magyar közösséget még mindig nem sikerült megtörniük.
Nem sikerült jelentősen lecsökkenteni létszámát, hiszen az erdélyi magyar
népesség az utóbbi 20 évben bekövetkezett csökkenéssel együtt, még mindig alig
marad el az 1920-as szinttől.

Nem sikerült
megtörni a tömbmagyar területeket, hiszen ott 100 évnyi román uralom után is
fel tudnak úgy nőni gyerekek, hogy csak az iskolában hallanak román szót.

Nem sikerült
megtörni a nagyvárosi magyarságot sem, hiszen a magyar lakosság aránya a
nagyvárosokban is viszonylag stabil.

És legfőképpen,
nem sikerült kiölni az erdélyi magyarságból az életerőt valamint a nemzeti
büszkeséget, amely mindig is erőssé és hajlíthatatlanná tette az ottani magyar
kisebbséget.

Nem sikerült,
pedig a románok mindent megpróbáltak az utóbbi 100 évben, éppen ezért ilyen
frusztrált a mindenkori román kormány a magyar ügyben. Ugyan tudtak nyerni
csatákat, hiszen a románok száma és aránya is nőtt Erdélyben és a legtöbb
nagyvárosban ma már ők mondhatják magukat a többségnek. A háborút azonban nem
tudták és ma sem tudják megnyerni, hiszen nem tudták nagy számban asszimilálni
a magyarságot, nem tudták felbontani a tömbben élő magyarságot és a magyarság
legjelentősebb részének ma sincs román identitása, hiszen a múltban
bekövetkezett, az úzvölgyi eseményekhez hasonló magyarellenes akciók és a
magyar szimbólumok elleni támadások miatt megnőtt a magyar identitás
jelentősége, felértékelődtek a szimbólumaink és az erdélyi magyarság számára is
ellenszenvesebbé vált a román állam.

A régi közmondás
szerint: „ami nem öl meg az megerősít!” – különösen igaz ez az olyan
helyzetekre amikor nem fizikai nehézségeket vagy fájdalmat okoznak egy népnek,
csupán az őseik meggyalázása által büszkeségüket, lelküket bántják.

Ilyenkor csupán egy dolgot érnek el: összetartóbbá teszik a közösséget, megerősítik bennük a magyar nemzethez tartozás érzését és az ellenérzéseket a román állammal szemben.

Kép: MTI/Veres Nándor

Európa
őshonos nemzeti kisebbségei több mint ötvenmillió lelket számlálnak: minden
hetedik európai polgár valamely történelmi kisebbség vagy etnikum tagja.
Mindennek ellenére nem alakult ki uniós kisebbségvédelem, sőt, az őshonos
nemzeti (tehát összességében legnagyobb) kisebbségek ügye az európai napirenden
sem szerepel. Mindeddig….

Ez
változott meg 2011-ben, amikor az
Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, a
Dél-Tiroli Néppárt és az Európai Nemzetek Ifjúsága szervezetek közösen
indítottak egy kisebbségvédelmi kezdeményezést, élve a Lisszaboni Szerződés
által életre hívott európai polgári kezdeményezés lehetőségével. Az Európai Bizottság kezdetben visszautasította az
előterjesztést, arra hivatkozva, hogy nem tartozik jogalkotási hatáskörébe.
Több évig tartó tárgyalás kellett ahhoz, hogy elfogadja.
Ezt követően az európai polgárok támogató aláírására volt szükség a
Minority Safepack sikeréhez. Eredményességét a számadatok támasztják alá: a
szükséges egymilliónál 215 ezerrel több támogatóra talált, a minimális hét
helyett összesen tizenegy országban sikerült összeszedni a megfelelő számú
aláírást.

A Minority Safepack nyolc évre visszatekintő
történetében ez volt az első mérföldkő, így megnyílt a lehetőség az őshonos
nemzeti kisebbségek védelmének egységes keretrendszerének kidolgozására. Ezzel
még nem ért célba a kezdeményezés, két további lépcső is hátra van még: a benyújtás
és az Európai Bizottság válasza. A korábbi polgári kezdeményezések eredményeit
összesítve nem lehetünk túl bizakodók a jövőt illetően, eddig ugyanis az
Európai Bizottság egy kezdeményezés hatására sem élt jogalkotási javaslattal. A
kisebbségi kérdést is többször söpörte le az asztalról, arra alapozva
érvelését, hogy mindez tagállami kompetencia.

Éles önellentmondások fedezhetők fel az Unió
kommunikációjában: egyrészt a kisebbségekhez tartozó személyek jogainak védelme
ugyanolyan alapértéknek minősül – az Alapító Szerződés szerint – mint a
jogállamiság. Az utóbbi időben annak lehettünk tanúi, hogy míg egyes országok
nagy figyelmet szentelnek az utóbbi követelménynek, az előbbi érdekében nem
tesznek hasonló erőfeszítéseket. Martonyi János, volt magyar külügyminiszter
véleménye szerint a kollektív jogok, az autonómiák a demokratizálódási folyamat
részei, ezért ha fontosnak tekintik az államok az integritáshoz való jogot,
akkor ugyanolyan fontos kell, hogy legyen a demokráciához tartozó összes
kisebbségi jog is. A másik kommunikációs zavar a tagállami és az uniós
kompetenciák vitatása során merül fel. Míg az őshoni nemzeti kisebbségek
kérdése – akik ezer éve Európa táján élnek – belügyi kérdésnek minősül, addig
egy újonnan Európába érkező személy (pl. bevándorló) kérdése kifejezetten uniós
kompetencia. Hol van itt a logikai összefüggés? Európának nem csak a
többséggel, hanem a kisebbséggel szemben is kötelezettségei vannak, és egyenlő
jogokat kell számukra biztosítania. Először a saját őshonos népei számára
biztosítsa azt, hogy jogkorlátozások nélkül élhessék mindennapjaikat,
megőrizhessék kulturális sokszínűségüket. Ekkor válna igazán valóra az európai
integráció jelszava is: Egyesülve a sokféleségben!

Számunkra az a legkedvezőbb végkimenetel, ha
beindul egy szerteágazó jogalkotási folyamat, mely kiterjedne a
nyelvhasználatra, regionális támogatások elosztására, oktatásra stb. De minden
elfogultság nélkül mondhatjuk, hogy már az is hatalmas lépésnek számít, hogy
sikerült konszenzust kialakítani egy ilyen ügyben.

A
Minority Safepack össznemzeti ügy, hiszen napjainkban is több mint kétmillió
magyar ember szembesül jogkorlátozásokkal a szomszédos országokban. Amellett,
hogy az Unióban jelentős előrelépést jelentene az egységes kisebbségvédelmi
rendszer kialakításában, szimbolikus értéke is van, hiszen soha nem látott
nemzeti egységet valósított meg a Kárpát-medencében, az aláírások 75%-a innen
gyűlt össze. Mi ennek az oka? Az, hogy a magyarkérdést nemcsak az elmúlt 30,
hanem az elmúlt 100 évben sem sikerült rendezni az utódállamokban. Ami jelenleg
„csupán” egy kezdeményezés, a jövőben biztosítaná azt a lehetőséget, hogy az
őshonos nemzeti kisebbségek jogkorlátozások nélkül műveljék kultúrájukat és
éljék mindennapjaikat, ideértve a trianoni határokon túlra szorult
testvéreinket is.

A Brexit az Egyesült Királyság távozását jelenti az Európai Unióból. Két kifejezést is használnak a Brexit kapcsán, melyek a „soft Brexit” és a „hard Brexit”. Ezek arra utalnak, hogy milyen viszonya lesz a kilépést követően az EU-val.

2016. június 23-án szavazta meg a nép a kilépést 52%-kal. Akkori miniszterelnökük, David Cameron ennek következményeként lemondott, őt Theresa May követte a Downing Streeten.

2018-ra aztán világossá vált, hogy az Unióból való kilépés közel sem lesz annyira zökkenőmentes, mint azt a népszavazáson gondolták. Az egyik legnagyobb problémát az Egyesült Királyság és az Írország közötti határ jelentette és jelenti mai napig, mely az egyetlen szárazföldi határvonal lenne az EK és az EU között. Az EU csúcstalálkozóján elfogadott megoldás szerint a határon szabad átjárhatóságot biztosítanak a személy- és áruforgalomnak, emellett engedélyezik a vámunió elhagyását az Egyesült Királyságnak egy szabadkereskedelmi megállapodást követően. Írország és Észak-Írország továbbra is vámunióban maradnának az EU-val. A brit parlament azonban egyáltalán nem támogatta May tervét, mivel szerintük ezzel továbbra is Brüsszel befolyása alatt maradnának. 

2019 még több változást hozott és fejtörést okozott a politikusok számára. Az év első felében May a parlament elé terjesztette az általuk 2018 novemberében kidolgozott Brexit-megállapodást, melyet három alkalommal is leszavaztak. 2019. május 24-én a számos kudarc és sikertelen döntés után Theresa May lemondott kormányfői pozíciójáról, melyet július 24-től Boris Johnson tölt be. Az új miniszterelnök kijelentette, hogy októberben az Egyesült Királyság kilép az EU-ból, akár lesz megállapodás, akár nem. Johnson úgy nyilatkozott, hogy

„he would rather be dead in a ditch than ask the EU to delay Brexit beyond 31 October”. 

2019. augusztus 28-án II. Erzsébet királynő elfogadta Johnson miniszterelnök kérését, és felfüggesztette a brit parlament ülésezését 2019. szeptember 9-étől október 14-ig. Erre válaszul 2019. szeptember 4-én a londoni alsóház 327:299 arányban megszavazta azt a törvénytervezetet, miszerint nem lehet „no-deal Brexit”, azaz megállapodás nélkül távozni az EU-ból. Ezt a felsőház is jóváhagyta. Jelen állás szerint ez azt jelenti, hogy ha október 19-ig nem fogadnak el egy megállapodást a kilépésről, akkor Johnsonnak kérnie kell az október 31-i időpont elhalasztását 2020. január 31-ig. Ugyanakkor elutasították Boris Johnson javaslatát, hogy október 15-én előrehozott parlamenti választást tartsanak.

Theresa May Brexit-megállapodása („withdrawal agreement”)

A visszavonási megállapodás tervezetét 2018. november 14-én tették közzé. 585 oldalon taglalja a következőket: 

• Pénzügyi problémák, különösen az eszközök és források megosztása, valamint a fennálló tartozások rendezése 

• Polgárok jogai, britek az EU-s országokban és fordítva 

• Határrendezés és vámok, különösképp az Egyesült Királyság és Írország határa mentén 

• A törvények és a viták rendezésének mechanizmusa, amely jelenleg az Európai Bíróság feladata

A megállapodás fenntartana egy átmeneti időszakot 2020. december 31-ig, amit közös megegyezés alapján egyszer meghosszabbíthatnak. Ezen időszak alatt az Egyesült Királyság az Európai Gazdasági Térség tagja maradna, az egységes piac, a vámunió és az EU-s törvények hatályban lennének az EK-ban és a pénzügyi hozzájárulást is ugyanúgy befizetnék az EU költségvetésébe. Azonban a Királyság nem vehetne részt az Unió döntéshozatali folyamataiban. Ez az átmeneti időszak a cégeknek és vállalatoknak hagyna időt arra, hogy berendezkedjenek az új helyzetre, és a politikusoknak arra, hogy egy új kereskedelmi megállapodást kössenek az EU-val.

A legnagyobb kérdést az ír határ jelenti, az Észak-Írországi Protokoll meghatároz egy „backstop”-ot, ami akkor jön létre, ha nem születik megállapodás az átmeneti időszak végére (2020. december 31-ig). A backstop azt jelenti, hogy az EK figyelembe veszi az EU közös vámtarifáját, míg Észak-Írország az egységes piac szempontjait. Egyik fél sem vonhatja vissza egyoldalúan a vámuniót. A célja ennek a backstopnak, hogy elkerüljék a „kemény” ír határt, ahol vámkezelés szükséges.

Miért utasították el?

• A parlament egy része nem támogatja, hogy a Királyságon belül az EU-s szabályok bármely területen érvényesek maradjanak.

• A parlament egy másik csoportja úgy véli, nem bánhatnak másképp Észak-Írországgal, mint az Egyesült Királyság többi részével. 

Megállapodás nélküli kilépés („no-deal” exit) 

„No-deal” forgatókönyv esetén az Egyesült Királyság azonnali hatállyal kilép az Európai Unióból, mindenféle egyezmény nélkül a „válási” folyamatról. Egyik napról a másikra a Királyság elhagyná az egységes piacot és a vámuniót, kilépne az EU-s intézményekből, ezalatt értve az Európai Bíróságot, annak bűnüldöző szervét, az Europolt, emellett több tucat EU-s testületet, amelyek szinte minden területen szabályoznak. Az EK nem járulna hozzá az EU-s költségvetéshez, ami megközelítőleg 9 milliárd fontot jelent évente az ország számára.

Ilyen „megállapodás” esetén nem lenne idő egy kereskedelmi egyezmény létrehozására a két fél számára. A kereskedelem a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) szabályai szerint működne. Ebben az esetben vámok és behozatali adók terhelnék a brit árucikkeket, ami ronthatná a vállalatok versenyképességét. A Királyság részéről eltörölnék az adókat az uniós termékekre, viszont semmi garancia nincs arra, hogy ez fordítva is megtörténne. A WTO szabályai szerinti kereskedelem azt is jelentené, hogy határellenőrzéseken kellene átesni az áruknak, amelyek gazdasági nehézséget okoznának a kikötőkben a nem erre tervezett infrastruktúra miatt, leginkább Doverben. A kereskedelem mellett az összes többi ágazatot is érintené a változás, az ipar például elveszítheti a garantált hozzáférést az EU egységes piacához, ami krízishelyzetet eredményezhet.

A szélesebb körű előkészületek mellett a Kabinet Iroda 2018 júniusában kidolgozott egy átfogó, „no-deal” Brexit esetén érvényes készenléti tervet, mely a Yellowhammer Művelet kódnevet kapta. Ez 12 területet fed le, beleértve a közlekedést, egészségügyet, energiaellátást, étel- és vízkészletet. A legrosszabb forgatókönyv esetén bekövetkező feltételezéseken alapszik: 6 hónapnál hosszabb időt felölelő határátkelés, fokozott bevándorlási ellenőrzések az EU határállomásain, az élelmiszerek választékának és elérhetőségének csökkenése, közüzemi szolgáltatások, élelmiszerek és az üzemanyag lehetséges áremelkedése. Olyan eshetőséggel is számol, hogy a kikötőkben a vámellenőrzések által okozott, akár 3 hónapig tartó árufuvarozási zavarok léphetnek fel, még mielőtt a forgalom a jelenlegi arány 50-70%-ára javulna. Emellett a fizikai problémák miatt társadalmi feszültség alakulna ki.

Michael Gove, aki a megállapodás nélküli Brexit előkészületeiért felelős, kiemelte, hogy ez kizárólag a „legrosszabb esetben előforduló forgatókönyv”.

Az ír határt illetően no-deal esetén „kemény” határra kellene számítani. Mivel a fizikai infrastruktúrát megvétózták, így az a határ az egyetlen szárazföldi határvonal lenne az EU és az EK mentén, Írország és Észak-Írország között. A vám- és bevándorlási ellenőrzések végrehajtása nagy feszültséget keltene. Azonban a brit kormány azt nyilatkozta, hogy elsődleges céljuk elkerülni a „hard border”-t, és ideiglenesen nem vonatkoznának új vámtarifák az Írország és Észak-Írország határán áthaladó árucikkekre. 

Megéri-e még kimenni
a fiataloknak hosszútávra? Kik számára lehet opció a kivándorlás? Milyen
előnyei és hátrányai vannak a külföldi munkavállalásnak? Cikkemben többek
között ezekre keresem a választ.

Kinek ne jutott volna eszébe a
fiatalok közül, hogy kipróbálja magát idegennyelvi környezetben? A megszokottól
eltérő légkör és új tapasztalások egy olyan élethelyzetet teremtenek, ahol a
fiataloknak tesztelniük kell talpraesettségüket és önállóságukat. Sokan családjukat
hátrahagyva vágnak bele a „nagy kalandba”, de vajon megéri-e több ezer
kilométerre költözni a jobb élet reményében? És az itthonról elképzelt külföldi
élet megegyezik-e a valósággal?

A KSH által 2019 májusában kiadott Statisztikai Tükör szerint 2018-ban 18 150 magyar állampolgár költözött külföldre. Ez az adat – habár meglepően soknak tűnhet – messze elmarad a közép-európai átlagtól: „Érdekesség, hogy az ENSZ adatai szerint a magyarok 6 (a magyarországi magyarokra vonatkozik ez a szám, a határon túliak nincsenek benne), a románok 17,5, a horvátok 20,4 a portugáloknak pedig a 22,3 százaléka él egy másik országban.” Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a kivándorlók pontos számának meghatározása több tényező miatt is nehéz, „de az adminisztratív nyilvántartásokból rendelkezésre álló adatok alapján az látható, hogy az utóbbi években a növekedés megtorpant, majd megfordult.”

Ennek a tendenciának több minden lehet a hátterében. „A 2016. évi 51,8 ezer házasság azezt megelőző húsz év legmagasabb számú házasságkötése volt.” Mondhatjuk tehát, hogy a házasságkötések száma általánosságban növekszik. A házasságot sokszor a családalapítás előszobájának tekintik, a megkötött frigyeket sok esetben gyermekvállalás követi. Az egyik hazahúzó erő tehát az itthoni gyermeknevelés lehet. Ha a szülők rövidebb távra terveznek külföldön, de a gyermek már iskoláskorú lesz, nem biztos, hogy jó megoldásnak tartják az idegen iskolarendszerbe történő integrálást. Sokak szerint az itthoni családalapításnak lehetnek érzelmi okai is például, hogy a család és a barátok így nagyobb rész tudnak vállalni az életükben. Hasonlóan vonzó lehet a kormány családbarát politikája is, mint például a térségben egyedülálló családvédelmi akcióterv. Többféle támogatást vagy államilag támogatott hitelt igényelhetnek a családok különböző, de leginkább lakhatási célokra. A nagyszülői gyed bevezetése pedig lehetővé teszi itthon, hogy ne kelljen a karrier és a gyermekvállalás között választani.

Ha viszont a munkáról van szó,
sokszor igazságtalan helyzetbe kerülhetnek a magyar munkavállalók külföldi
országokban, hiszen bizonyos vezető pozíciókat a protekcionizmus jellemez
bérben és megbecsülésben egyaránt. A befogadó országok igyekeznek a saját
munkavállalóikat előnyben részesíteni. Hazaköltözés tekintetében kézenfekvő ok
lehet a magyar nyelvi közeg, végtére is mindenki a saját anyanyelvén tudja
legjobban megértetni magát. A hagyományok, a kultúra, a családi kötelékek döntő
tényezők lehetnek, ha választani kell külföld és Magyarország között.

            A külföldön töltött idő azonban sokszor pozitív kimenetelű is lehet. A magyarok jól képzett, nagy tudású munkaerőnek számítanak sok szakmában, és ha egy szakember szeretne fejlődni, akkor sokat tanulhat a kint használt technikákról. Az idegennyelv fejlesztése is egy jó érv lehet a kiköltözésre, hiszen egy nyelv elsajátítása anyanyelvi környezetben előnyére válhat a munkaerőpiacon. Van, aki kalandvágyból, vagy kíváncsiságból vágyik másik országba, esetleg olyan élethelyzetbe került, hogy csak ebben látja a kiutat, sokan pedig azért választják a külföldi munkavállalást, mert tőkét szeretnének gyűjteni, például ingatlan vásárlására, vagy akár saját vállalkozás létrehozására. „Önmagában az, hogy valaki kipróbálja magát más országban, tanul, dolgozik, megismerkedik egy másik kultúrával, magasabb szinten elsajátít egy nyelvet, még jó is lehet a magyar gazdaságnak, feltéve, hogy az illető visszajön.”

A fiatalok számára már sok olyan
program és ösztöndíj létezik, amivel szakmailag is fejlődhetnek, de egy életre
szóló élményt is szerezhetnek. Az Erasmus, Erasmus+ és a Campus Mundi
ösztöndíjak keretein belül például egyetemistákat támogatnak, hogy egy
választott országban tölthessenek egy tanulmányi félévet, vagy egy néhány
hónapos szakmai gyakorlatot. Az ilyen és ehhez hasonló lehetőségek mindenképp
megfontolandók a fiatalok számára, hiszen egy ilyen külföldi félév kedvcsináló,
vagy akár eltántorító hatással is lehet, de mindenképp valós tapasztalatot ad.

Vajon kik hajlamosak leginkább a
külföldre költözésre?
 Az egyik kézenfekvő válasz talán a
pályaelhagyók köre. Az egyetemen frissen végzett diplomások, akik bár
elvégezték a választott szakot, de mégsem tudják elképzelni magukat az adott
munkakörben. Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy hogyan tovább? Egy másik jelentős
csoport lehet, amellyel szinte mindenki találkozott már, az az egyetemet
félbehagyók köre. A gimnazistaként választott szak nem mindig váltja be a hozzá
fűzött reményeket. Sokan váltanak szakot, vagy hagyják félbe azt, a
felsőoktatásba való visszatérés vágya nélkül. A külföldi „gyors pénzszerzés”
egy népszerű gondolat ilyenkor, hiszen ki ne szeretne hamar nagyobb összeghez
jutni. Ezek az ígéretek azonban nem minden esetben valósak. A munkavállalás egy
idegen országban meglehetősen gyakran elővett téma a médiában, és ott gyakran
irreális elvárásokat támasztanak ezzel kapcsolatban.

Számos érv felsorakoztatható tehát a hazaköltözés mellett és ellen, azonban egyszerű igazságot és megoldást lehetetlen megfogalmazni a témában. Ha valaki eljátszik a gondolattal, hogy külföldre költözik, előtte érdemes másokat is megkérdezni, mélyebben utána járni a dolgoknak, hogy egy átfogóbb képet kapjon az adott országról és kultúráról. Az országunk EU által is elismert egyenletes gazdasági fejlődése, a munkahelyek bővítése ma már egyre több embert vonz haza, és egyre több embert marasztal. Hogy mi lesz a tendencia a következő években, az még kérdéses, de bármennyien is kezdenek bele egy külföldi életbe, annak tudatában tehetik ezt meg, hogy tudják: lesz hova hazatérni.

Forrás:

https://888.hu/ketharmad/egyre-tobb-kivandorlo-jon-haza-4143101/

http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/idoszaki/nepmozg/nepmoz18.pdf

https://index.hu/gazdasag/2018/06/27/kivandorlas_migracio_fiatalok