Reaktor

Már a XIX. század nagy háborúi is
rámutattak arra, hogy a közlekedés fejlettsége mekkora hatással van az egyes
államok közötti erőviszonyokra. Különösen hangsúlyos szerepet kap ez a
szolgáltatás napjainkban: egyre több és több ember kel útra különböző okokból,
a fokozódó ipari termeléssel együtt növekvő kereskedelemnek köszönhetően az
áruszállítás mértéke is rohamosan növekszik. Az egyetlen és legfontosabb cél
pedig nem más, mint az, hogy az utasok, az áruk minél gyorsabban, minél
pontosabban célba érkezzenek. A gyorsaság mindent felülír, ugyanis ezáltal
maradhat egy cég, vagy akár egy magánszemély is igazán versenyképes. Ez a
szempont háttérbe szorít olyan, egyébként létfontosságú szempontot is, mint
például a szállítási költségek mértéke, vagy éppen a környezettudatosság. A
közlekedés szempontjából kedvező földrajzi és gazdasági adottságokból, illetve
a jól kiépített infrastruktúrából hatalmas előnyt kovácsolhatnak maguk számára
az államok a nemzetközi rendszerben.

            Az
alábbiakban hazánk adottságait tekintem át, illetve azt, hogy ezekben az
adottságokban milyen kiaknázott, vagy éppen még kiaknázatlan lehetőségek
rejlenek. Az áttekintés során elsősorban a vasúti közlekedésre fókuszálok,
ugyanis napjainkban egyre erősebb a törekvés, hogy mind a személy-, mind pedig
a teherforgalom nagyobb része közút helyett vasúton történjen. A közúti
forgalom csökkentése egyrészt klímavédelmi érdek, másrészt pedig
bebizonyosodott, hogy a vasúti szállítás egyre olcsóbb, gazdaságosabb.

            Általánosságban
kijelenthetjük, hogy hazánk földrajzi és közlekedési adottságai rendkívül
kedvezőek a közúti, vasúti, illetve a vízi közlekedésben is. Az ország nagy
része síksági terület, kevés olyan természeti akadály (pl. magas hegyek) van,
amely lényegesen megnehezítené a közlekedést, illetve az építkezéseket. A
vízhálózat sűrű, habár a számtalan kisebb-nagyobb folyó közül a Duna és a Tisza
hajózható, hazánk az európai belvízi közlekedés egyik fő csapásirányában
fekszik. Mind a vasút-, mind pedig a közúthálózat sugaras szerkezetű, és
rendkívül sűrű. A sugaras elrendezésnek azonban létezik néhány, igen súlyos
hátránya. A Budapest-központú közlekedés tovább növeli a vidék és a főváros
közötti szakadékot, továbbá az országhatárok mentén fekvő vidéki nagyvárosok
(pl. Pécs, Szeged, Debrecen) közötti utazás csak jelentősebb kerülőkkel
történhet meg. Ennek orvoslásaképpen érdemes lenne nagyobb mértékben
fejleszteni az ezeket a területeket összekötő, a fővonalakból kiágazó
szárnyvonalakat és mellékutakat. Így például jelentősen lerövidülhetne a Pécs
és Szeged közötti menetidő, ha a dél-alföldi vasútvonalakon a csatlakozások
szempontjából kedvezőbb menetrendet alakítanának ki és pályafelújításokat
végeznének. A sugaras közlekedési hálózat részeként létrejövő fejpályaudvari
rendszer szintén fontos problémákat vet fel, mint például azt, hogy ezáltal nő
a Dunántúl és többi országrész elkülönülésének mértéke, ugyanis a nyaranta, a
Balaton felé közlekedő vonatokon kívül alig létezik olyan járat, amely közvetlen
eljutást biztosítana a két országrész között. E probléma orvoslására a
közelmúltban született egy olyan terv, miszerint a Déli és a Nyugati
pályaudvart össze kellene kötni egy alagúton keresztül, ezáltal azokat átmenő
pályaudvarokká alakítva. Ennek köszönhetően jelentősen lerövidülhetne a
kelet-magyarországi városok és a Dunántúl közötti menetidő.

            Fontos
klímavédelmi érdek az, hogy az egyéni közlekedés helyett többen válasszák a
közösségi közlekedést. Számtalan olyan pontja van hazánknak, amelyet akár a
fővárosból, akár valamelyik vidéki nagyvárosból nem lehet megközelíteni
átszállás nélkül. Ez jelentősen csökkenti az utazás kényelmét, az egyes
vasút-és autóbusz-állomások között gyakran hatalmas távolságokat kell megtenni.
Ezen negatív tényező orvoslására kiváló módszer az intermodális csomópontok
kiépítése. Az intermodális csomópontok olyan közlekedési központok, ahol egymás
közvetlen szomszédságában találhatóak a különböző tömegközlekedési eszközök
(vasút, autóbusz, villamos, metró) megállóhelye. Ilyen csomópontok közé
sorolhatóak például a budapesti pályaudvarok, illetve azok környéke, továbbá
vidéki példaként az esztergomi vasútállomás. Az ország egyik legjelentősebb
intermodális csomópontját Debrecenben tervezik létrehozni. Erről az elmúlt években
számtalan terv készült, azonban ezek közül még egy sem valósult meg a
pályaművekben található különféle hiányosságok miatt.

            Számtalan
utast és céget tántorít el a vasúti közlekedéstől a vasútvonalak rossz
minősége, mely csak lassabb haladást tesz lehetővé. Az országban mindössze
egyetlen vonalon, a Budapest-Győr-Hegyeshalom-vonalon közlekedhetnek a vonatok
160 kilométeres óránkénti sebességgel. Ennek orvoslása azonban folyamatosan
zajlik az ország több pontján is. Ezek közül a legnagyobb volumenű a Budapest-Szolnok-Debrecen-Nyíregyháza-vonalon
végzett felújítás. Ennek fő célja az, hogy a vasútvonal teljes hosszában 160
km/h-val haladhassanak a szerelvények. Emellett az állomások és azok környezete
is teljes felújításon esik át.

            Az
ország egészét tekintve az ideális az lenne, ha valamennyi fővonal két vágányú
lenne, továbbá alkalmasak lennének legalább 120 km/h-s sebességre. Kiemelt
jelentőségű a közutak és a vasútvonalak folyamatos karbantartása, azon belül is
azon útvonalak fejlesztése, amelyek részét képezik a páneurópai közlekedési
folyosóknak. Ezáltal hazánk hatékonyan képes kihasználni a központi fekvéséből
fakadó előnyöket.

A műszaki ember, csakúgy,
mint egy művész, valahol mindig is élvezte annak a bizonyos elefántcsont-toronynak
a hűs nyugalmát, ami megvédte, elzárta őt a politika, a közélet, a szabad
vélemény és a képlékeny igazság harcmezejétől. Egy mérnök, egy szerelő, egy
technikus annak kényelmes tudatában él, hogy az olajszagú légkörben, mondjon
bármit is a politikus, a traktor az traktor, függetlenül a jobb- és baloldal
harcától vagy a felkapott filozófiai áramlatoktól. Csakhogy ez a helyzet sokkal
árnyaltabb.

               Bár egy utópisztikus világban létezik az olcsó, örök életű
és gyorsan elkészülő autó, vagy bármi más termék, a gyakorlatban örülünk, ha
ezen három tulajdonságból kettőt, ha választhatunk. A műszaki világ, amint
elzártnak állítja be magát a közélettől, rögtön megfeledkezik a legfontosabb
tényezőről: a megrendelőről.

               A megrendelő. A zseniális mérnök életében a
legbosszantóbb, mégis legjobban áhított jelenség. A megrendelő könyörtelen: még
csak nem is kíváncsi rá, milyen úton jutottunk el a szenzációs megoldásig… még
csak az sem érdekli, hogy milyen sok vita volt a műszakilag értelmezhetetlen skiccei
felett a műhelyben… A megrendelő könyörtelen, érzéketlen,  csak a végeredmény és a költségek érdeklik. És
hogy mi köze ennek a közélethez? Nos az, hogy ez a kegyetlen skiccelő nagyon
sokszor az állam.

               A közhiedelemmel ellentétben a tervezőmérnök nem egy
szemüveges, köpenyes srác, aki égből pottyant agymenéseket pingál kék filccel
egy üveglapra. A tervezőmérnök olyan, mint a betelefonálós kívánságműsor
vezetője: „Halló! Szeretnék kérni egy pörgős számot attól a nagyon cuki énekestől,
és küldeném Kazincbarcikára Kittinek, és üzenem, hogy nagyon szeretem!”, csak
itt éppen olyan formában kapjuk az utasítást, hogy „Halló! Szeretnék kérni egy
olcsó, egyszerű szerkezetű népautót attól a német cégtől, küldeném a német
polgároknak, és üzenem, hogy a Volkswagen a Nép Autója, szeressék!”. Ez persze
egy rég lezárt projekt, a Volkswagen azóta töretlenül termel, de a séma
ugyanaz: az államnak konkrét elképzelései vannak, de a megvalósítást a műszaki
emberre terheli. Ezek után, ha a mosógépgyárhoz beérkezik a kérés, hogy egy
nagycsaládosokat támogató projekt keretein belül egy 60 000 forint
vételárat nem meghaladó szériát szeretnénk, amely három évig, egy újszülött
gyermek óvodába küldéséig kiszolgálja a családot, hiába szeretne a lelkes tervező
egy fertőtlenítő programot, nem teheti bele. Mert a megrendelő 60 000
forintjába az már nem fér bele. Ha egy harci repülőben állami utasítás szerint
másfélszeresére kell emelni a bombakapacitást – a mérnök köteles a biztonsági
felszerelést elhagyni. Bármennyire is tudja, hogy a pilótának ez az életébe
kerülhet.

               Súlyos és kevésbé súlyos döntéseket vettünk szemügyre,
mégis már ezekből a banális példákból is kiválik, mennyire nem közömbös az
állam a termelési folyamatokban. Innentől kezdve a közélet és a politika már
könnyeben érthető tényező.

               Avval mind tisztában vagyunk, hogy a régi vasfüggönyön
át milyen lehetetlenség volt terméket és innovációt cserélni, de az már kevésbé
látványos, hogy a bevándorlási hullám milyen hatással volt például a magyar
kishajóiparra. Pedig a két eset hasonló. Hasonló, mert hiába ültek mindkét
esetben ugyanazok a tervezők ugyanazzal a szellemi felszereltséggel az
asztaloknál, és dolgoztak ugyanolyan képzett munkások, egy külpolitikai esemény
egyszer csak összezavarta az életüket.

A magyar kishajógyártás,
sok társával együtt egyedi terméket gyárt, ezért a sorozatgyártásnál jelenlévő
megrendelői fontosság hatványozottan igaz rá. A bevándorlási hullám előtt főleg
német, francia, és más, versenyhajós kultúrával rendelkező nemzetek álltak
partneri kapcsolatban a magyar műhelyekkel, akik világszínvonalú termékeikkel
magabiztosan szolgálták ki a nemzeti igényeket. A bevándorláshullám által
okozott nézetkülönbségek, és azok az egyéb ellentétek, amik e probléma mentén
váltak nyilvánvalóvá, a média révén gyorsan és érzelmekkel telítve landoltak az
európai polgárok ölében, így sokszor maguknak is megindokolhatatlan
bizalmatlanságot szülve a másik nemzet iránt. Hazánkból eltűntek a francia és
német megrendelők, és aki maradt, annak a hazai műhelyek erejükön felül
kénytelenek teljesíteni az elvárásait, hiszen jelenleg nem áll sorba túl sok
alternatíva. Egy hajóban előbb érvényesül a német megrendelő (gyakran például
statikailag nem biztonságos, vagy túl bonyolult) elképzelése, mint az évek óta
töretlenül fejlődő és tanuló magyar gyártók meglátásai. Pedig a változás nem a
műhelyben, hanem egy tanácsülésen történt.

               Kezd nyilvánvalóvá válni, hogy a XXI. században a
felelősség a műszaki értelmiséget és a közéleti döntéshozatalt vica versa
terheli. A döntéshozó testületeknek, a médiának, a diplomáciának fel kell
ismernie, hogy a technológiához értő szakember pótolhatatlan érték, és olyan
eszköz, ami a leglátványosabban alakítja a nemzeti összképet, amelynek beruházásai
gyorsan és a civilek számára legegyértelműbben térülnek (vagy nem térülnek)
meg. A műszaki értelmiségnek pedig fel kell ismerni, hogy tudása egyedi, ebből
kifolyólag közéleti műveltsége nem jog, hanem kötelesség, amellyel azoknak az
embereknek tartozik, akiknek a mosógépet és az autót gyártja. Fel kell
ismernie, hogy az univerzális értékeket, mint a család, az egészség, a
közjólét, kiemelten képviseli. És ezért kell az alkatrészek között meglátnia
nem csak a fékrendszert, hanem a családot is, akit az a
fékrendszer – állami rendelkezéstől függetlenül – köteles minden helyzetben
védeni.

Süni

Behozható-e a lemaradás, hogyan maradhatnak
versenyképesek a megyeszékhelyek és a vidéki települések a fővárossal
szemben

„Lemegyünk vidékre.” Ez
egy olyan kifejezés, amitől szerintem a nem budapesti lakosság jelentős
részének feláll a szőr a hátán. Miért is alakult ki ez a kifejezés? Nézzünk
kicsit a Budapest-vidék ellentétek mögé, és vizsgáljuk meg, hogyan
csökkenthetőek ezek a vitathatatlan különbségek, elsősorban gazdasági és
társadalmi szempontból.

Történelmi
okai vannak, hogy Budapest miért is teszi ki az ország gazdasági
teljesítményének ekkora hányadát. Száz éve még egy több mint húsz millió fős
ország központjaként működött, az infrastruktúra és az ipar is e szerint
szerveződött. A vidéki nagyvárosok és a főváros közti különbségek az óta már
csökkentek, de még mindig szembetűnőek az eltérések.

A
lakosság több mint négyötöde él a fővároson kívül, a főbb gazdasági mutatók
ezzel szemben egészen más arányt mutatnak. Az ország bruttó hazai
össztermékének több mint 27 %-a Budapesten keletkezett a KSH 2015-ös adatai
szerint. Egy főre leosztva ez már azt jelenti, hogy míg a fővárosban élőkre az
európai uniós átlag több, mint 130%-a jut, addig egyes kevésbé fejlett megyék
lakosai annak 40 %-a körül mozognak. Budapest vonzáskörzete és Pest megye is
kiemelkedik a többi régió közül ezeket a számokat tekintve, hozzá kell tegyük
azonban, hogy az ilyen gazdasági mutatókból nem olvashatóak ki többek között a
társadalmi különbségek és a vonzáskörzetből ingázók adta eltérések.

Honnan lehet a
legjobban megközelíteni ezt a kérdéskört, mi lehet az orvosság ezekre a
problémákra? Azt láthatjuk, hogy kisebb méretekben ugyan, de a vidéki
nagyvárosoknál is hasonló a települések összefonódása, a nagyobb lakossággal és
gazdasági erővel bíró városok köre szerveződik az adott térség. Ezek a
települések kulcsszerepet játszanak a vidék fejlődésében.

Peter Karl Kresl
amerikai közgazdász 1995-ös tanulmányában[1] a
városi versenyképesség hat meghatározó tényezőjét definiálta: magasan képzett
munkaerő és magas keresetek; a termelésben a fenntarthatóságra kell törekedni,
vonzó termékeket kell előállítani; a gazdasági növekedésnek a teljes
foglalkoztatottsághoz kell közelítenie; a városnak meg kell határozni azt a
speciális tevékenységet, amin a jövője alapul és a városnak növelnie kell a
pozícióját a hierarchiában.

Ezen a hat ponton is
láthatjuk, hogy összetett folyamatról van szó, ami a gazdasági folyamatok
számos területét érinti az oktatástól, a termelésen át a versenyképességig.

A
legnagyobb vidéki településeink között, csupán hét (nagyság szerint csökkenő
sorrendben (KSH 2019): Debrecen 201 432 fő, Szeged 160 766 fő,
Miskolc 154 521 fő, Pécs 142 873 fő, Győr 132 038 fő,
Nyíregyháza 116 799 fő és Kecskemét 110 687 fő) város lakossága
haladja meg a 100 000 főt, és a ebből öt népessége csökkenő tendenciát
mutat a 2019-es KSH adatok szerint. A csökkenő lakossági adatokat főként a
fővárosba való elvándorlás produkálja a több évtizede tartó népességcsökkenés
mellett, de a külföldre való kivándorlási hajlam is magasabb vidéken, mint
Budapesten.

Mi
adhatja ezeknek településeknek a sikerét? Az imént felsoroltak közül az elmúlt
évben Kecskemét és Győr tudta növelni a lakosságát. Ez a két település, ha
jobban megvizsgáljuk, mind a hat fent említett kritérium alapján tudott
fejlődni az elmúlt évtizedben. Ezekben a térségekben jelentős az utóbbi években
dinamikusan fejlődő autóipar. Az iparág munkahelyeket teremtett, a helyi
oktatási intézmények igazodva az ipar elvárásaihoz, ma már szakirányos
képzéseket nyújtanak, specializálódásukkal biztosítják a szakképzett munkaerőt,
akik helyben maradva tovább segítik a térség fejlődését.

A
fenti példán keresztül láthatjuk, hogy a nagyobb városok képesek lehetnek ma
Magyarországon reagálni a megváltozott igényekre, és sok esetben növelni tudják
a versenyképességüket több területen is, ha megtalálják, mire
specializálódhatnak.

Ez
azonban korántsem jelent megoldást az ezeknek a nagyvárosoknak a vonzáskörzetén
kívül eső kisebb települések gondjaira. A magyar lakosság többsége, közel két
harmada lakik nem megyei jogú városokban, nagyközségekben és községekben. A
siker receptje hasonló a nagyvárosokéhoz, de a közösségeknek nagyobb jelentősége
lehet. Horváth Eszter 2013-as tanulmánya szerint a valódi közösség kialakítása
nemcsak kötődést, hagyományőrzést eredményezhet, de a civil aktivitás,
részvétel az életminőség javulásához járulhat hozzá. Mindezek megvalósításához
három tényezőre van szükség: intézmények létrehozása és megtartása, helyi
gazdaság fejlesztése, munkahelyek teremtése és közösségépítés. Kiemeli, hogy a
falvak sikeressége a polgármester személyiségén, rátermettségén múlik, akinek
központi, összefogó szerepe van a modellben.[2]

Manapság
többek között a vidékfejlesztési pályázatoknak és az európai uniós projekteknek
köszönhetően számos pozitív példát láthatunk, hogy az egyes települések hogyan
tudják felhasználni a bennük rejlő lehetőségeket, amikhez a helyiek
összefogása, és közös munkája játssza a legmeghatározóbb és nélkülözhetetlen
szerepet. Ehhez azonban fiatalokra is szükség van, így ez a mi generációnk
felelőssége is.

[1] Kresl, P. (1995): The
determinants of urban competitiveness. In Kresl, P. – Gappert, G. (eds): North
American Cities and the Global Economy: Challenges and Opportunities. Sage
Publications, London, 45-68. o.

[2] Horváth E. (2013): Kicsik között
a legkisebbek – A törpefalvak sikerének kulcstényezői. Doktori értekezés,
Széchenyi István Egyetem, Győr.

Fotó: turizmus.com

2020-ra várhatóan körülbelül 50 milliárd eszköz csatlakozik majd az internetre. Életünk minden területére beszivárog a digitalizáció, a leghétköznapibb dolgoktól a legösszetettebb ipari műveletekig a feladatokat gyorsabb, precízebb és egyre okosabb gépek végzik el helyettünk. Hálózatba kötve, a mobilunk segítségével társalgunk, szórakozunk, fizetünk és dolgozunk egyre nagyobb lenyomatot hagyva magunkról a virtuális térben. Egy ilyen környezetben manapság már természetesen beszélünk az adataink jogosulatlan megszerzését célzó kibertámadásokról, és az ezt megakadályozni hivatott kiberbiztonságról.

Az egyre népszerűbb kifejezés azonban egy korántsem
egyszerű és letisztázott fogalmat takar. Mi tehát a kiberbiztonság? Nagyjából a
komputeres rendszereink védelmét jelenti minden olyan külső programtól, amely  használni, károsítani, félrevezetni vagy
megismerni szeretné azt. De csak nagyjából, ugyanis a kifejezés magába foglalja
mindazt a temérdek szakmai tartalmat és technikai eljárást, amely a jelenünk
számítástechnikájában a fenyegetés-elhárítás kapcsolatával foglalkozik.

A személyes tapasztalatokból is ismert csalóprogramokon, zsarolóvírusokon túl azonban egy sokkal veszélyesebb fenomén van kialakulóban, amely teljesen átértelmezheti a nemzetközi erőviszonyokat. A 21. századdal ugyanis beléptünk egy olyan korba, ahol a kibertámadásokat már nem magányos hackerek hajtják végre az emailfiókunk ellen, hanem nemzetállamok igyekeznek így érvényt szerezni akaratuknak más szereplőkkel szemben. Tulajdonképpen minden olyan ipari létesítményt, amely a modern társadalom fenntartásához szükséges, komputerek vezérelnek. Bár a gyors technológiai fejlődés előnyei elvitathatatlanok, ez az informatikának való kitettség veszélyes kiskapukat nyit meg a rosszindulatú szereplők előtt. Ennek eredményeként a regionális nagyhatalmak máris megkezdték a kiberteret a vízi, szárazföldi és légi mellett új dimenzióként, „negyedik hadszíntérként” értékelni. Megindult a kiberhadviselésről szóló stratégiák kidolgozása. A helyzet súlyát egy kisebb történelmi áttekintővel szemléltetném.

A kiberhadviselés rövid, mégis homályos történelmében egy 2010-es eseménysorozat látványos fordulópontot jelentett. Egy iráni állami cég megkeresésére egy belorusz biztonsági társaság furcsa számítógépes meghibásodásokat kezdett kutatni. Rövid kivizsgálás után a mérnökök kiderítették, hogy az üzemzavarok hátterében egy olyan kémprogram áll, amely kihasználva a számítógép egyik biztonsági rését, közvetlenül képes beavatkozni annak működésébe. A felfedezést követő további kutatás eredménye megdöbbentette a nemzetközi közösséget. Mint kiderült, a Stuxnetnek keresztelt kémprogram volt az első olyan – ismert – kiberfegyver, amelyet nemzetállamok kifejezetten offenzív célokra fejlesztettek ki. Ez a cél pedig nem volt más, mint kritikus károkat okozni az iráni atomprogram egyik kulcsául szolgáló natanzi urándusító üzemben.

Az ilyen elzárt és őrzött létesítmények hozzáférhetetlenek, az „exploit” (fertőző forráskód) nem juthatott be az interneten keresztül. A vírus mégis bekerült, sokkal kísértetiesebb és rémisztőbb úton érve el az erőmű berendezéseit. A megrendelők ráengedték a Stuxnetet a világhálóra, ahol az a Föld minden pontján megkezdte felmásolni magát a számítógépek rendszereire. Miközben titokban eszközről eszközre duplikálódott, a program keresett valamit: programozható logikai vezérlők után kutatott. Ezek olyan komputerek, amelyek az elektromosság szabályozására hivatottak az olyan kritikus infrastruktúrákban, mint az erőművek. A kémprogramot úgy tervezték, hogy kifejezetten felismerje az iráni uránfinomító létesítmény ezen rendszereit. Előbb-utóbb elérte a teheráni kormány alkalmazottainak személyes számítógépeit, és végül egy magas rangú kormánytisztviselő a natanzi létesítménybe tett látogatásakor, tudtán kívül, vélhetőleg egy fertőzött pendrive-on keresztül juttatta be a vírust az urándúsítóba.

Hogy ki állhatott a támadás mögött, az vitatott, bár
ma már többnyire elfogadott, hogy amerikai-izraeli kooperáció lehetett, azzal a
céllal, hogy elkerüljék az atomprogram keltette feszültség katonai konfliktussá
eszkalálódását. Ennek bizonyítéka lehet, hogy nem sokkal az eset után Irán
nagyméretű válaszcsapást indított az USA ellen a kibertérben. Teheránból
koordinálva egy hackercsoport az összeomlásig terhelte a legnagyobb amerikai
pénzügyi intézmények online felületeit, több tízmillió dolláros kárt okozva
ezzel. A perzsáknak ráadásul rövid időre sikerült átvenniük az irányítást egy
kisebb New York-i gát felett is.

Az eszközök hatékonysága a nemzetközi közösségen túl
magát az Egyesült Államokat is sokkolta. A Stuxnet nyilvánosságra kerülésével
ráadásul visszafordíthatatlan láncreakció indult meg: új és szankcionálatlan
tér nyílott az egymással ellenséges államok számára a hadviselésre. Egy 2013-as
észak-koreai akció órákra megbénította a dél-koreai távközlési rendszerek egy
részét, 2015-ben pedig egy vélhetően Moszkvából szervezett támadás
üzemképtelenné tett számos ukrajnai energiaszolgáltatót, melynek
eredményeképpen több százezren maradtak áram nélkül.

Mostanra egyértelművé vált, hogy a hadviselés ezen formája alapjaiban képes megrengetni a társadalmakat. Hálózatba kötött világunkban az ilyen nagy pusztító potenciállal rendelkező kiberfegyverek fejlesztése ugyanis hasonló veszélyeket hordozhat, mint más tömegpusztító eszközök. Képzeljük el a New York-i gát elleni támadást egy olyan állam esetében, mint Hollandia, ahol ugyanilyen szerkezetek milliók számára tartják távol a tengert a szárazföldtől. Ha a támadók ráadásul túlterhelik és megbénítják az energiaszolgáltatást és a kommunikációs vonalakat, a központi kormányzatnak esélye sem marad időben válaszolni az áradásokra. Bár sci-finek hangzik, ma már egy ilyen nagyságrendű támadás is lehetséges. És minél fejlettebb egy állam, annál nagyobb veszélynek van kitéve.

Hová vezethet egy multinacionális cég vezetőjének szerencsétlenül elsült videója? Meddig mehet el egy óriáscég vezetője akkor, ha interjút ad? Megkérdőjelezhet esetleg olyan jogi struktúrákat is, amelyek kidolgozása és követése egyértelműen állami feladat?

A multinacionális cégek létjogosultságát és rengeteg pozitív hatását nem vonhatjuk kétségbe. Legyen szó akár élelmiszerről, ruházatról, vagy egyéb szolgáltatásokról, egyértelmű könnyebbséget jelent az emberiség számára az, hogy az óriáscégek termékei a világon közel azonos színvonalat képviselnek, valamint bizonyos termékek esetében a méretgazdaságosság okán olcsóbban tudják előállítani, s így eladni azokat. Számos óriáscég azonban – elérve lassan egy-egy kisebb állam népességét és büdzséjét – tapasztalhatóan kezd átalakulni vállalkozásból valami olyan, a vállalkozás és az állam jellemzőivel is bíró entitássá, amely egyre nagyobb szükségét érzi fogyasztóit nem csupán megbecsülni, hanem kondicionálni is. Tapasztalhatjuk, hogy egyre több óriáscég foglal állást olyan kérdésekben, amelyek az emberi együttélés alapjairól szólnak. Újabb gondolatjel. Nem azzal van a probléma, ha egy vállalat aktívan szerepet vállal bizonyos közös ügyekben, legyen az esetleg a természetvédelem, vagy egyéb humanitárius kérdések. A vörös vonal talán ott húzódik, ahol egy vállalkozás szépen lassan elkezdi megkérdőjelezni azokat a törvényeket és egyéb normákat, amelyeket a nép hatalmával bíró államok vagy egyéb szervek hoztak meg. 

Peter Brabeck a 92 milliárd svájci frank bevételű (2013) és több mint 328.000 embernek munkát adó (2016) élelmiszer-ipari vállalat, a Nestlé korábbi vezérigazgatója. Brabeck egy 2005-ös videóinterjúban azt nyilatkozta, hogy a vízhez való, mindenki számára lehetővé tett hozzáférést szélsőséges gondolatnak tartja. Nem gondolja, hogy a vízhez való hozzáférés lehetősége alapvető emberi jog lenne, hiszen a vizet felfoghatjuk nyersanyagként, élelmiszerként, amelynek értéket kell adni. Az interjúból pontosabban nem derül ki , hogy Brabeck hogyan kíván a jelenleginél egyértelműbb értéket adni a víznek. Az interjú miatt azonban sokan felháborodtak, hiszen a Nestlé kinyitott egy olyan kérdést, amely az államok vezetőségére tartozna. Itt az ideje elgondolkodunk egy olyan világon, ahol az ivóvíz biztosítása többé nem az államok, hanem a multinacionális cégek kezében van? 

Az interjúból pontosabban nem derül ki , hogy Brabeck hogyan kíván a jelenleginél egyértelműbb értéket adni a víznek. Az interjú miatt azonban sokan felháborodtak, hiszen a Nestlé kinyitott egy olyan kérdést, amely az államok vezetőségére tartozna. Itt az ideje elgondolkodunk egy olyan világon, ahol az ivóvíz biztosítása többé nem az államok, hanem a multinacionális cégek kezében van? 

Alapjog-e a vízhez való hozzáférés?

A kérdés pofonegyszerű, és annak ellenére, hogy a világon napjainkban több mint egymilliárd ember nem jut megfelelő minőségű ivóvízhez, jogilag sokáig nem volt kielégítően megválaszolható. Ezt jól jelzi az is, hogy az ENSZ 2010-ig nem foglalt egyértelműen állást a kérdésben. Az 1948. december 11-én kiadott Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata explicité nem mondja ki, hogy a vízhez való hozzáférés önmagában egyetemes emberi jog lenne. A dokumentum említi azonban az élethez való jogot, mint abszolútumot, amelyből levezethető a válasz. Víz nélkül nem létezhet az élet, ezért az élethez való jog csak akkor gyakorolható, ha az embereknek hozzáférése van az ivóvízhez. Sokan hivatkoztak erre a levezetésre, amely azonban olyan egyéb kérdéseket is felvet, hogy ha a vízhez való hozzáférés alapvető emberi jog, akkor az élelmiszerhez való hozzáférés is az legyen ugyanezen elv alapján, és a sor akár a végtelenségig folytatható lenne. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye sem nevesíti az ivóvízhez való hozzáférés biztosításának követelményét, de az levezethető az élethez való jog megállapításából, az ENSZ égisze alatt kiadott dokumentum esetéhez hasonlóan.

2010-ben az ENSZ Közgyűlése pontot tett a vita végére azzal, hogy elfogadta az A/RES/64/292 számú nyilatkozatot, melyben elismeri, hogy a tiszta és egészséges ivóvízhez, valamint az alapvető higiéniához való jog olyan emberi jogok, amelyek elengedhetetlenek az élethez. A dokumentum egyúttal felhívja az államokat és nemzetközi szervezeteket arra, hogy tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy biztosítsák a tiszta és megfizethető ivóvizet mindenki számára. A megfizethetőség tehát jelzi számunkra, hogy nem az ingyenes ivóvíz ideáját kergetjük, még akkor sem, ha a hozzáférés alapjognak minősül. Az ENSZ Fejlődési Program (UNDP) meghatározása alapján a megfizethetőség azt jelenti, hogy az ivóvízre költött összeg nem haladhatja meg egy háztartás bevételének 3 százalékát.

Ha összegezzük eddigi forrásainkat, a következőkre juthatunk. A vízhez való hozzáférés alapvető emberi jog, azonban nem garantálható minden egyes ember számára száz százalékos eredménnyel. Ennek ellenére minden államnak törekednie kell rá, hogy minél több ember számára lehetővé tegye jogának gyakorlását. Az alkotmányjog ezt úgy nevezi, hogy a vízhez való jog nem alanyi alapjog: gyakorlása nem közvetlenül az egyén döntésétől függ, mint például a gyülekezéshez való jog esetében. Ehelyett a vízhez való joghoz az állami intézményvédelem oldaláról érdemes közelíteni.

Magyarország

A magyar alaptörvény is hasonlóan az intézményvédelmi (objektív) alapjogként tartalmazza a tiszta ivóvízhez való jogot. Az Alaptörvény XX. cikk (1) bekezdése rögzíti, hogy mindenkinek joga van a testi-lelki egészséghez. Ezen rendelkezést bontja ki ugyanezen cikk (2) bekezdése, amely kimondja, hogy Magyarország ezen jogok érvényesülését többek között az ivóvízhez való hozzáférés biztosításával éri el. Fontos aláhúzni, hogy Magyarország biztosítja a vízhez való hozzáférést, nem pedig más, egyéb szervezet. Ez már csak annak fényében is fontos, hogy a volt Nestlé-vezér gondolatai rímelnek azokra a nézetekre, miszerint az ivóvízellátást privatizálni kellene, hogy ezáltal gazdaságosabban lehessen eljuttatni a fogyasztókhoz. 

Gondoljunk csak bele, hogy ez mihez vezetne! Egyrészről az állam, a szuverén elvesztené önállóságának, szuverenitásának egy óriási, életfenntartó darabját, és rá lenne utalva arra, hogy egy piaci vagy félpiaci elven működő vállalat szabályozza a lakossági vízellátást. Továbbá, elképzelhető lenne ennek a folyamatnak egy olyan irányú fejlődése is – különösen az egyre apadó vízkészletek következtében – amely a vizet a pénzhez hasonlóan árfolyamrendszerbe rendezné. Amennyiben pusztán piaci alapon kerülne megoldásra a vízellátás, ez előbb-utóbb elkerülhetetlenné válna, hiszen, ha adott területen elfogynának a vízkészletek, oda „importálni” kellene, amely felnyomná a víz „árfolyamát”, ezáltal az megdrágulna. Hasonló helyzetben találnánk magunkat a konyhában a csap előtt állva, mint a töltőállomáson a benzin árát szemlélve. 

A példa extrém, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül, ha ilyen kijelentésekkel találkozunk. Pozitív ellenpélda erre Szlovénia esete, ahol az ország vízkincseit 2016-ban állami kezelésű közjószággá nyilvánították, melyet nem lehet privatizálni. A kormány azzal indokolta a lépést, hogy a jövőben várhatóan igencsak fel fog értékelődni a tiszta ivóvíz, ezért fontos elkerülni a fentebb vázolt eshetőséget. Érdemes azt is kiemelni, hogy az olyan kisebb, vagy közepes méretű államok, mint Szlovénia vagy Magyarország, lakosságszámuk és gazdaságuk teljesítőképessége miatt könnyen a piaci alapú vízelosztás vesztesei között találhatnák magukat, annak ellenére, hogy területükhöz képest igencsak jelentős volumenű ivóvízkészlettel rendelkeznek. Nyilvánvaló tény azonban az is, hogy a fejlett államokban jelen van a pazarlás jelensége az ivóvíz tekintetében is. Erre azonban még ilyenkor sem adhatunk piaci alapon választ, nem engedhetjük, hogy az ivóvíz elosztása nyakló nélkül a profitorientált óriásvállalatok kezébe kerüljön. Ha hiszünk abban, hogy az állam az emberek együttélésének szükségszerű és célszerű következménye, és elfogadjuk, hogy az állam az, ami a néptől eredeztetett hatalom birtokosa, akkor abban is hinnünk kell, hogy az állam felelős a polgárai irányában. Az állam és az egyén szimbiózisának egészséges gondolata, valamint azon korai kapitalista eszme elvetése, hogy az állam szükségképpen „rossz gazda”, elvezethet minket oda, hogy odafigyeljünk a környezetünkre, és már csak azért se pazaroljuk el az ivóvizet, hogy néhány évtized múlva ne kelljen reggel arra kelnünk, hogy az interneten rákeresünk az ivóvíz literjének aznapi árára.

Az HBO Csernobil című történelmi
minisorozata minden idők legnépszerűbb sorozatává vált az IMDb filmadatbázisba
érkezett értékelések szerint. Elismerést fogalmazott meg a kritikusok elsöprő
többsége is, azonban Karla Marie forgatókönyvíró szerint nem szerencsés döntés,
hogy a sorozatban nem szerepelnek színes bőrű színészek. Augusztustól vetítik a
mozikban Quentin Tarantino legújabb, 9. alkotását, amelyet több kritikus is
rasszistának, szexistának és ódivatúnak nevezett, mert szerintük középkorú
fehér férfiakat emel piedesztálra. Mindeközben Arielt, a kis hableányt Halle
Bailey fogja alakítani a Disney új alkotásában, az elégedetlenkedők pedig
#NotMyAriel néven kampányt indítottak – egyesek szerint a színes bőrű színész
ellen, mások szerint csak az eredetiség megőrzése mellett. Vajon természetes
folyamatok szemtanúi vagyunk, vagy a múlt valódi sérelmeire érkezik most
elkésett és erőltetett válasz a 
politikai korrektség és a pozitív diszkrimináció szellemében?

A pozitív diszkrimináció hívei az esélyegyenlőség
megteremtését szokták megnevezni célként, a politikai korrektség pedig bizonyos
etnikai, vallási, kulturális és egyéb közösségek megsértését kerülné el.
Önmagában azonban már azt is nehéz meghatározni, hogy mi az egyenlőség, hisz
különböző nézetek állnak egymással szemben. Ezek közül kettőt neveznék meg: az
egyik az egyenlő bánásmódot (equal opportunity), a másik egy szorosabb
egyenlőséget, az azonos kimenetelt (equality of outcome) kívánja meg.

Az egyenlő bánásmód kétségkívül követendő érték, ugyanis a 21. században meg kell teremteni annak lehetőségét többek között a filmiparban is, hogy művészek nemi, faji, vallási vagy bármilyen más jellegű megkülönböztetés nélkül tudják űzni hivatásukat. A jelenleg bizonyos csoportokat érintő pozitív diszkrimináció azonban úgy tűnik, már nem a felzárkóztatás lehetőségét kívánja megteremteni, hanem mesterséges módon biztosít előnyt. Nézzük például az Oscar-díj körül indult 2016-os vitát. Az  #OscarsTooWhite kampány elindítói az ellene tiltakozztak, hogy szerintük a Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia közel 6000-es tagságában túl sok volt az idős, fehér férfi, Oscar-díjra pedig igazságtalanul kevés színes bőrű színészt jelölnek. Bár az Economist adatai szerint 2000 és 2016 között a jelöltek 10 százaléka színesbőrű volt – ami gyakorlatilag összhangban áll azzal, hogy az ország lakosságának 12.6 százaléka afroamerikai –, Cheryl Boone Isaacs, az Akadémia elnöke drasztikus lépések mellett szánta el magát: 683 új személynek biztosított tagságot, míg számos korábbi tagot felfüggesztett. 2017-re a jelölt színes bőrű színészek aránya 30 százalékra ugrott – kérdés, művészi kritériumok alapján-e vagy sem. Az idei Oscar-díj is ugyanezen utat követte, a sokféleség és különbözőség értékeit hirdetve.

De vajon nem-e épp ez az út vezet a különböző közösségek
egyediségének elvesztéséhez? Tekintsünk röviden Ariel példájára: miért is nem
mindegy az, hogy egy hableányt – tehát egy fikciós karaktert – fehér vagy
színes bőrű színész alakít? A rendező, Rob Marshall szerint a lényeg, hogy
Halle-ben megvan a lélek, a szív, a fiatalság, az ártatlanság és az erő,
illetve az énekhang, ami elengedhetetlen ennek az ikonikus karakternek az
alakításához. Valóban, ezek lényeges szempontok, azonban ezáltal bizonyos
kulturális és történelmi szempontok jelentőségüket vesztik. Az afroamerikai
közösség valószínűleg felháborodna, és jogosan, ha A hercegnő és a béka című
animáció esetleges feldolgozásában egy fehér színésznő kapná a főszerepet,
mivel lényeges kulturális elemek vesznének el. Ha az Ariellel kapcsolatos példa
nem lenne meggyőző, érdemes górcső alá venni Karla Marie Csernobil című
sorozattal kapcsolatos kritikáját. Szerinte a színes bőrű színészek jelenléte
nem okozott volna hátrányt az 1986-os szovjet balesetet feldolgozó sorozatban,
ugyanis a cél nem egy dokumentumfilm létrehozása volt, hanem az emberi érzések,
tapasztalatok, tragédiák bemutatása – ahogy azt maguk a rendezők is vallották.
Ilyen elképzelés mentén azonban a 7 kategóriában Oscar-díjra jelölt 2017-es
Fekete Párducban is szerepelhetnének fehér színészek, mégsem történik így –
ezzel pedig nincs is baj.

A fő kérdésnek nem azt kell érintenie, hogy kinek hol és
milyen formában szabad szerepelnie, hanem hogy mi segít hozzá leginkább egy
adott alkotás művészeti értékéhez. Magától értetődő, hogy bizonyos témák
esetében a túlzott politikai korrektség minőségvesztéshez vezet. Erről beszélt
Clint Eastwood is, aki szerint a Hollywoodra jellemző politikai korrektség
nemcsak a társadalmat gyengíti, illetve a filmeket egyszerűsíti le, hanem
túlzott komolyságot is hoz: „Szerencsés
vagyok, hogy egy olyan érában nőttem fel, amikor az emberek tudtak viccelni.
Mostanság az emberek nem találják meg az akkori humorérzéket, magukat és mindenki
mást is túl komolyan vesznek. Sokat vesztenek ezáltal, és nem élvezik a
különbségeket, amelyek mindenki között megvannak.”

A jelenlegi tendenciák a filmipar szabadságának elvesztéséhez vezetnek, egyrészt azáltal, hogy bizonyos témák és csoportok túlzott előretörését kívánják elérni, illetve egy meghatározott, megkérdőjelezhetetlen kurzust terveznek kialakítani. Utóbbi talán még nagyobb probléma, hisz még ha az adott kérdés vizsgálatára van is szükség, egyetlen meghatározott megközelítésből nem lehet konstruktív párbeszédet kialakítani.

Fotó forrása: A.F. Branco (Constitution.com - 2017)

Sokan azt gondolják, hogy
amikor felveszik őket az egyetemre, onnantól kezdve már sínen vannak. Ez
azonban nem így van, hiszen igaz a mondás, hogy bent maradni legalább olyan
nehéz, mint bejutni. A saját tapasztalataimat írom most le az olvasóközönségnek,
hogy mi az, amire szerintem figyelni kell előbb gólyaként, majd tapasztalt
egyetemistaként is. Életünk egyik legmeghatározóbb pillanata, mikor megkapjuk a
felvételiről szóló sms-t, azonban ezzel az üzenettel sok új kihívás is érkezik
hozzánk.

Lakhatás: Mindjárt az elején el kell döntsük, hol is lakjunk. Szerencsére én mindkét nagy klasszikus csoportot próbáltam, ezért tudok mindkettőről írni. Az egyik természetesen az albérlet, a másik pedig a kollégium.

Már az elején leszögezném, hogy mindkettő kicsit csalóka egy középiskolásnak. Mert az albérlet árak elég magasak napjainkban, mégis inkább a kényelmet és nyugalmat látják ebben. A kollégiumok esetében pedig hajlamosak a középiskolai rendszerben megszokott, nem túl jó állapotú szobákra gondolni. Azonban egyetemistaként tudjuk, hogy a debreceni létesítmények igen magas színvonalúak. A legtöbb esetben anyagi szempontok döntenek, persze akadnak kivételek is.

A már fent említett lakásbérlés manapság egy átlagos egyetemista esetében csak lakótársakkal oldható meg. Jó esetben külön szobában, rossz esetben két ember bérel egy szobát. Utóbbinál már inkább javaslom a kolit, hiszen a feltételek ugyanazok lesznek, az ár azonban kedvezőbb. Egy új városba és közösségbe érkezve szerintem sok ember fél beköltözni egy ilyen helyre a városi legendák miatt. Itt gondolok a különböző beavatásokra, valamint a rendszeres bulikra egyaránt. Ezeket meg kell cáfolnom, hiszen egyes intézmények olyanok, mint egy nagy család Debrecenben, míg másokban minimális a kapcsolat a lakók között.

Azonban új barátokat természetesen albérletben szerezni sokkal nehezebb, mint mondjuk a koli közös konyhájában. A szabadidő eltöltése is könnyebb az utóbbiban, a sportpályáknak köszönhetően. A közösségi terekben, parkokban vagy tv-szobákban is kiváló programokat lehet szervezni. Valamint az intézmények is igyekeznek színesíteni az ott töltött időt.

Mindezeket összefoglalva az egyetemi évek elején több szempontból is hasznosabbnak tartom a kollégiumot. Az önállósodás első lépéseit itt is el lehet kezdeni, amit később egy albérlettel lehet folytatni. Fontos azt is megemlítenünk, hogy a család hiányával másképpen birkóznak meg az egyes emberek még ebben a fiatal felnőtt korban is. Ezt sem árt figyelembe venni egy esetleges egyetem kiválasztásakor, hogy milyen gyakran jut idő majd hazalátogatni. Mert főleg a kezdetekben nagy szükség van a család támogatására.

Albérlet	Kollégium	Szobám

Gólyatábor és az első órák az egyetemen. Nagyon sok elsőéves úgy gondolja, hogy a gólyatábor csak a bulikról szól, természetesen van egy ilyen része is. Azonban ekkor már rendszerint a Debrecenben tanulók megismerhetik az épületeket, a tanáraikat és megoldják a beiratkozást is. Valamint, ami egy közösség szempontjából fontos, már itt találkozhatnak a csoporttársaikkal még az órák megkezdése előtt. Ezek mind nagyon fontosak véleményem szerint és segítenek ahhoz, hogy megszokjuk a környezetet.

A táborban a felsőbb évesek pedig segítenek a tantárgyfelvételben is, ami szintén nagyon hasznos, főleg azoknak, akik nem is tudják, milyen ez a rendszer. Az is nyílt titok, hogy nem mindegy hogy melyik tanárnál veszi fel az ember az adott órát (nem beszélve a félév végi osztályzásról és az év közbeni számonkérések gyakoriságáról).

Végül, de nem utolsósorban maguk az órák következnek. Szerintem szinte mindenkit meglep az egyetemre belépve, akinek nincsenek korábbi tapasztalatai, hogy itt már mennyire magas szinten zajlik az oktatás. Elég csak arra gondolnunk, hogy itt az órák időtartama a legjobb esetben is egy középiskolai duplája. Nem beszélve a tudományos kifejezésekről, valamint arról, hogy itt már nem olyan interaktívak az órák. Valamint itt nem minden hangzik el az órák alatt, ami vizsgán előfordulhat. Gyakorlatok esetében 3 hiányzás a megengedett. Ezt nagyon szigorúan veszik, erre figyelni kell, mert ha ezt nem tartjuk be, könnyen kreditbüntetést kell majd fizetnünk a nem teljesített kreditekért.

Sokan félvállról veszik az elején az egyetemet és nem tudnak mit kezdeni a sok szabadidővel. Bevallom, én is ebbe a hibába estem, azonban a barátoknak és a családnak hála gyorsan vissza lehet térni a helyes útra. Hiszen előadásra járni nem kötelező, azonban ez a filozófia az első vizsgaidőszak után a múlté lesz. A követelmények elsőre ijesztőnek tűnhetnek, viszont egy idő után hozzászokik mindenki és felveszi a ritmust.

Az új két pólusú világrend

Cikksorozatomban be kívánom mutatni azokat a folyamatokat és fontosabb történéseket, amelyek elvezettek ahhoz, hogy napjainkban a politikai elit már nem jobb- és baloldalra, hanem nacionalistákra és globalistákra tagolódik.

A legtöbb ember úgy gondolja, hogy a politikai pártok jobb- és baloldalra osztandók. Ha csak Magyarországot tekintjük, a régi nagy pártoknak mind a politikai mentalitásában, mind értékrendjében, érdekeiben gyökeres változások történtek az utóbbi évtizedekben. Mégis a mai napig a jobb- vagy baloldalra soroljuk be őket. A két oldal értelmezéséhez fontos megjegyezni, hogy napjainkban, a történelmi előzmények ellenére sok köztük a keveredés. Baloldali pártok néha jobboldali nézőpontokat követnek, és néha előfordul fordítva is. Vagyis napjainkban a jobb- és a baloldal értelmezésekor semmiképp sem szabad konkrét pártokra gondolni.

Kezdjük a hétköznapi értelemben vett jobboldal fogalmával! A jobboldal a hierarchikus rendszerek és a tekintély tiszteletéből indul ki, szemléletét a történeti vagy vallási alapon nyugvó társadalmi felfogás jellemzi. A gazdaság területén az állam minimális szerepvállalását hirdeti. A szabadpiacra, a szabad versenyre és az egyén öngondoskodására épít; elfogadja a jelentős társadalmi különbségeket és a különböző társadalmi rétegek problémáit a saját szintjükön próbálja orvosolni. Nem állami segítséget hirdet, a magántulajdon elsőbbségét és az egyén felelősségét vallja.

Ezzel szemben a hagyományos baloldal általában nagyobb hangsúlyt fektet a társadalmi egyenlőség érvényre juttatására és az általános szociális jogokra a magánérdekek ellenében. Támogatja a kulturális sokszínűséget és a nagyobb állami szerepvállalást és az egyenlőségre törekszik. Nem fogad el természetes hierarchiát, és a különböző társadalmi rétegeket egy szintre kívánja hozni.

Ezen definíciók és a politikai valóság összevetése egyértelműen azt sugallja, hogy a politikai jobb- és baloldal, mint elnevezések és fogalmak elavultak.

Jogosan tehetjük fel a kérdést, hogy ha nincs politikai jobb- és baloldal, akkor mi van helyette, illetve mivé alakultak át, és végső soron miért? A világpolitika harcterein már elfogadottá vált, hogy az új politikai közbeszédben nacionalista és globalista oldalra sorolják a politikai pártokat.

A globalizmus meghatározásánál fel kell tennünk a kérdést magunknak, hogy az elmúlt években akár világpolitikai, akár magyar viszonylatban, egyre többet hallunk arról, hogy a pénzhatalmi világelit tagjai politikai pártokat, mozgalmakat, civil szervezeteket, illetve a főáramú médiát anyagi támogatásban részesítik, hogy az érdekében tevékenykedjenek. A globalisták egy olyan homogén társadalom kialakítására törekszenek, ahol különböző neomarxista módszerekkel a társadalmi tagolódás legalapvetőbb pilléreinek szétzúzását célozzák meg. Mint például a hagyományos családmodell, a vallási közösségek - kiemelten a zsidó-keresztény kultúra -, és a nemzeti identitás teljes mértékű felszámolása.

Amikor egy ember olyan helyzetbe kerül, amit nem tud magától megoldani, akkor ez az ember családi, vallási, nemzeti közösségére számíthat, de ha ezek nincsenek, akkor teljes mértékig ki van szolgáltatva ennek a hatalmi rendszernek. Ezért a globalisták álláspontja szerint az ember először szeresse magát, majd pedig az emberiséget. Mindez szembe megy a nacionalista, nemzeti felfogással,

amely szerint az ember először szeresse a családját és magát, majd a nemzetét, az Istenét és végül az emberiséget.

A globalisták szólásszabadságot hirdetnek, de ennek a szabadságnak a lényege az, hogy szabadon mondhatod azt, amit szabad. Ha olyat mond az ember, ami a véleményükkel szembe megy, annak a következménye a megbélyegzés (náci, homofób, rasszista, kirekesztő, antiszemita stb.) esetenként karaktergyilkosság, ami inkább a közszereplők esetében áll fent (lásd: Donald Trump, Orbán Viktor és Matteo Salvini). Legfőbb fegyverük a tömegtájékoztatás és az úgynevezett főáramú média, valamint a globális pénzrendszer ellenőrzés alatt tartása.

Végső soron azt mondhatjuk, hogy a nacionalisták a nemzeti, zsidó-keresztény és a klasszikus-liberális értékrendet követik, valamint a közérdeket szolgálják. A globalisták pedig neomarxista, neoliberális és multikulturális eszméket hirdetnek, amelyeknek még sorolhatnánk az elnevezéseit. Mindezek célja ugyanaz: a nemzetállamok meggyengítése és az egy pólusú homogén világrend létrehozása.

Magyarország szempontjából a két szembenálló oldal elsőszámú képviselőitől származó egy-egy idézet megfelelően alátámasztja a fent leírtakat.

Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke:

„A globalisták azt gondolják, hogy az a jó, ha van egy világkormány, valahol van egy erőközpont, amely onnan irányítva, döntéseit levezényelve a nemzetállamok számára kötelezően előírja, hogy mit kell tenni. Ez a világkormányzás gondolata. Ez a két eszme, a nemzeti megközelítés és a világkormányzás gondolata, a nemzetiek és a globalisták szembeállása nem csak Brüsszelben – összeurópai méretekben -, hanem egy-egy országban is megfigyelhető. Amerikában tán a leglátványosabban, de hozzáteszem ez Magyarországon is így van. Csak miután az ellenzék ma szárnyaszegett, ezért ez a konfliktus nem rajzolódik ki a maga komolyságába. Hiszen nekünk egy nemzeti kormányunk van, de az ellenzék a globalista világkormányzás filozófiáját képviseli Magyarországon.”1 (2018. október 12.-én hangzott el a Kossuth Rádió Jó reggelt, Magyarország! c. műsorában.)

Gyurcsány Ferenc, a Demokratikus Koalíció elnöke:

„A magam részéről az emberi nem egyetemességében, a népek, régiók, országok fokozódó egymásra utaltságában hiszek, s abban, hogy a Föld nevű bolygó teherbíró képessége véges, ezért azt gondolom, hogy vagy a globális kormányzás felé megyünk, vagy belepusztulunk.”2 (Ezt „Merjünk hazafiak lenni” című dolgozatában írta 2019 elején.)

A cikksorozatom következő részében, megkezdem a nacionalizmus és a globalizmus részletes történelmi elemzését, mivel amit napjainkban megtapasztalunk annak évszázadokra visszamenő előzményei vannak.

forrás: fortepan.hu

Az elmúlt évtizedben Budapest évről évre egyre több turistát vonz a világ minden tájáról. Erről árulkodnak a vendéglátáshoz kapcsolódó nemzetközi toplistákon elért helyezések, mint például a Michelin-kalauz, amely éttermeket értékel, vagy a Condé Nast Traveller magazin szállodai rangsora, melyek közül mindkettő tartalmaz budapesti egységeket is. A külföldről érkező tömegek érzékeléséhez természetesen akár már egy pár órát is elég eltölteni a fővárosban. Tanulmányok is alátámasztják, hogy a helyi lakosok is észlelik a külföldről érkező, kikapcsolódni vágyó tömegek folyamatos özönlését, és a vendéglátóhelyek java része turistákkal telik meg. Így hát érthető, hogy elsősorban az ő igényeikhez és pénztárcáikhoz vannak szabva a budapesti árak. De mi ezzel a gond? 

Vizsgáljuk meg a kérdést a borfogyasztás hazai trendjei, az előző néhány év alatt egyre divatosabbá váló borbárok, és a magyar bor témakörein keresztül!

A borfogyasztás trendjei 

Az 1980-as évek környékén még elég nagy meglepetést váltott volna ki egy elegáns, esti randevúra készülő pár, akik a környék legjobb borozóját keresik, hiszen nem éppen kulturális élményként volt elkönyvelve a borfogyasztás aktusa. Az úgynevezett borozók közönségénél inkább az ár és az elérendő állapot volt a fókuszban.

Ezzel szemben ma már akár egy héttel előre is nehézséget okozhat asztalt foglalni szombat estére a fővárosi toplistás borbárok egyikébe, melyek szakszerűen összeválogatott kínálattal várják érdeklődő vendégeiket.

A rendszerváltással megnyílt a lehetőség a magyar borászok előtt, hogy saját pincészeteket létesítsenek, több, különféle borral nemzetközi versenyeken induljanak, és ebből megélhetést teremtsenek maguk számára. Nagyjából ide tehető a fajtaborok megjelenése a magyar termelőknél, hiszen már nem csak a „közös” és „vegyes” szavak határozták meg a folyamatot. Országunk adottságainak köszönhetően, a legendák szerint, már a történelem korábbi pillanatképei is tanúbizonyságot adhattak a magyar bor különlegességéről. Ezek közül talán többünknek eszébe is jut a XIV. Lajosnak tulajdonított kijelentés, miszerint a tokaji aszú „a borok királya, a királyok bora”. De mi köze van ennek napjaink helyzetéhez?

A borbárok kérdése

Ahogy már az egykori francia királynak is felkeltette az érdeklődését, sok külföldi látogató szeretne elmerülni a magyar borkultúrában. E mögött különböző indítékok állhatnak: akár szakértelem, akár kíváncsiság, akár épp az árak, vagy egy bár aktuális nyitvatartása. A külföldről érkezők és a hazaiak között pedig nem csak az a különbség, hogy jellemzően az idelátogató turisták általánosan tehetősebbek a budapesti átlagnál, de mentalitásuk is egészen más. Hiszen nyaralásokon, külföldi utakon sokkal inkább megnő a hajlandóság a költekezésre. Így hát, amikor e növekvő tömeg számtalan indítéka mentén végül eljut egy borbárig, valószínűleg ki fogják szorítani a magyar vendégeket, hiszen minden annyiba kerül, amennyit valaki még hajlandó fizetni érte. Természetesen a budapesti szcéna hazai szereplői között is helyet kapnak a borbárok törzsvendégei, mégsem tudom azt mondani, hogy egy átlagos fővárosi, vagy akár egy egyetemista nyugodt szívvel, csupán érdeklődésből megengedhetné magának a turistákra szabott, 30 eurós borkóstolókat. De hát miért is tenné? Ha egyrészt „ennyiből inkább veszek több üveggel”, illetve „amúgy is ki akar sznoboskodni”?

Ebben a pillanatban pedig megindul a magyar örökségünk egyik fontos részének a fokozatos elhalványulása. 

A magyar bor

Hazánk alapvetően kedvező adottságokkal rendelkezik ahhoz, hogy változatos és jó minőségű magyar borok készülhessenek évről évre. Országunknak 22 borvidéke van, 6 borrégióba rendezve. Mindegyikről érkező borokhoz rendelünk tipikus jellemzőket, amelyek az adott vidék természeti tulajdonságaiból tevődnek össze. Ilyen például a Balaton-felvidéki fehérborok ásványossága a kőzetek összetétele miatt, vagy a szekszárdi vörösborok testessége és magas alkoholtartalma, amelyek többek közt a napsütéses órák magas számának köszönhetőek. Szerencsés helyzetünkből kifolyólag tehát kijelenthetjük: a magyar bor különleges, és ez már többször beigazolódott, nemzetközi téren is. Ennek ellenére, ma sokszor hallhatunk olyat, bármilyen korosztályban, hogy a bort megszagolni, a típusok között válogatni felesleges színészkedés, felvágás. Ez pedig abból fakad, hogy sokan nem ismerik a borokat, mert az óriási árréssel dolgozó vendéglátóegységek miatt, az a téves kép él bennük, hogy ezt nem engedhetik meg maguknak. Ami nyilván bosszantja az embert, így már csak azért sem kíváncsi, mi lehet a nagy borőrület mögött. Mindeközben nem is tudják, hogy 4-5 kommersz sör árából már egy üveggel is tudnának venni a jobb kategóriás, hazai borokból. 

Mit, miért és hogyan?

A probléma tehát, hogy rendelkezünk egy olyan adottsággal, egy hungarikummal, ami a kifelé történő népszerűsítés közepette egyre eltávolodik azoktól, akiké: a magyaroktól. Nehéz kérdés előtt állunk, hiszen nem követelhetjük a vendéglátóktól, hogy adják olcsóbban a bort, hogy akár a diákok is ki tudják fizetni, ugyanakkor arra sincs lehetőség, hogy minden hétvégén házhoz menjünk a termelőkhöz a legjobb ár-érték arányért. Ennek ellenére sokféle módon javíthatunk a helyzeten. Például, becélozva azt a problémát, hogy sokan már nem is akarnak minőségi bort odafigyeléssel fogyasztani, hiszen az holmi alakoskodásnak tűnhetne, segítene, ha a hétköznapibb hangulatú kocsmák polcaira is felkerülnének a minőségibb tételek. Emellett azon borbárok, melyek kínálnak lehetőséget borkóstolásra, szélesíthetnék a skálát, előállhatnának olyan borsorokkal, amelyeket nekik is megéri akár jutányosabb áron kínálni. Ez csak két ötlet, de számtalan verzió elő tudná segíteni az egyik legfontosabb célt: azt, hogy olyan tudásátadás történjen a magyar bort illetően, amely büszkévé és nyitottá teszi a hazai lakosságot.

Fontos tehát, hogy lássuk, milyen módokon tudjuk kihasználni ezt az adottságunkat ahelyett, hogy rossz szájízzel viseltetnénk irányában. A hibás képeket és következtetéseket meg kell szüntetni, hogy a magyar bor újra mindenkié lehessen, mostanra elért minőségét és népszerűségét megőrizve. 

„Háromhetes korodban szinte láthatatlan vagy… A szíved már teljesen kialakult és nagy is: arányaiban kilencszer nagyobb, mint az enyém. A tizennyolcadik naptól vért szivattyúz és rendesen ver is: hogyan is dobhatnálak el?”

– Oriana Fallaci: Levél egy meg nem született gyermekhez

A hol legális, hol illegális, az idő múlásával különböző módszerekkel végzett abortálások egész ismert történelmünket végigkísérik. Az úgynevezett nem kívánt terhességet már az ókorban is próbálták mesterségesen megszakítani.

Magyarországon a szovjet megszállás során nők ellen tömegesen elkövetett erőszakok után legalizálták az abortuszt, majd a Ratkó-féle, 1953-ban bevezetett egészségügy-miniszteri utasítást követően egészen 1956-ig szigorúan szankcionálták a terhességek művi megszakítását. 1956 júniusától viszont szinte feltétel nélkül engedélyezték a magzatelhajtást az anya kérésére. 

Ettől a ponttól kezdődően drasztikusan megnőtt az abortuszok száma, mely kilengés csak 1974 táján mérséklődött, mikortól a születések száma majd minden évben meghaladta a terhességmegszakításokét. 

Napjainkban az adatok optimizmusra adnak okot az életpártiaknak. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) Népmozgalom című összegzésében közzétett statisztika szerint 2018-ban 1600-zal csökkent a művi vetélések száma az előző évhez viszonyítva.

Mit is kéne kiemelnünk azonban a statisztikák, trendek és számok világából? A biztató tényt, hogy folyamatosan csökken az abortuszok száma, vagy azt, hogy hazánkban máig közel harmincezer magzatot abortálnak évente? Lássunk tisztán: a történelmi áttekintések, a törvényi szabályozások és az orvosi-szociológiai műszavak elfedik a lényeget. Amiről szó van, az magzatgyilkosság. 

Mint minden húsba vágó kérdés, természetesen ez is megosztó. Másként beszélnek róla azok, akik még mindig a családtervezés eszközeként tekintenek az abortuszra, és másként azok, akik gyilkosságként.

Ha az abortuszpártiak csoportját kérdeznénk, olyan szavak hangzanának el, mint „az anya egészsége”, „a magzat életképessége”, „körülmény”, „női jog”, valamint Magyarországon a „trimeszter”. 

Az életpártiak tábora persze erről teljesen másképp vélekedik. „Az anya egészségére” anyai ösztön, „a magzat életképességére” koraszülés, „körülményre” megoldás, „női jogra” gyermek jog, „trimeszterre” fogantatás pillanataa válasz. 

Nézzük végig egyenként a fenti érveket!

Az anya egészségét veszélyeztető terhesség specifikus és az erre való hivatkozás könnyen ingoványos talajra vezethet. 2017-es adatok szerint az abortuszok 97%-át az anya súlyos válsághelyzetére hivatkozva végezték el Magyarországon, és csupán a maradék 3%-ot indokolta bűncselekmény vagy magzatot/anyát érintő súlyos betegség. De mi is az előbb említett súlyos válsághelyzet? Fizikai, érzelmi, pszichológiai, családi, életkori tényezőkből áll és mindezen tényezők vonatkozhatnak az egészségre. Ez pedig szinte bármire ráhúzható... Megjegyezném, visszás az abortuszt az anya mentális egészségének megőrzésével indokolni – mivelhogy ez számtalanszor megesik –, mikor a nők többsége élete végéig hordozza az abortusz traumáját. 

Miről van szó, mikor a gyermekvállalásra nem megfelelő körülményekről beszélünk? Szegénységről, szülők alacsony vagy magas életkoráról, az anya életét, karrierjét megzavaró véletlenről, nemi erőszakról. Ezekre valóban a magzat meggyilkolása a válasz még 2019-ben is? Nem hiszem. Mindig lehet találni olyan megoldást, amely nem ideális, de nem jár magzat elpusztításával, az anonim örökbe adástól kezdve a szerető segítséggel lehetővé tett szülővé válásig. 

A nő és a gyermek joga az abortusz kérdésében összeférhetetlen, kvázi ütik egymást. A nő jogát ahhoz, hogy saját teste felett rendelkezzen, emancipált nőként természetesnek tartom. Olyan országban élek, ahol jogom van a fogamzásgátláshoz, nem kényszeríthet senki házasságra vagy nem kívánt nemi kapcsolatra. Csakhogy. A magzat, amely egy nő testében növekszik, nem a test része. Nem egy tumor vagy anyajegy, amit csak úgy eltávolíthatok. Nem egy kényelmetlenség, amit könnyedén és egyszerűen, TB-támogatással megszüntethetek. A nő saját teste feletti abszolút rendelkezési joga a fogamzás pillanatáig tart, melyet a magzat élethez való joga relatívvá tesz. Már a római jogban is evidens volt az alábbi tétel: „Qui in utero est, perinde ac si in rebus humanis esset, custoditur, quotiens de commodis ipsius partus quaeritur”/„A méhmagzatot, valahányszor az ő érdekeiről van szó, úgy kell védelemben részesíteni, mintha már élő ember volna” – Paul. D. 1, 5, 7. 

Ezzel párhuzamban az Alaptörvényünk is deklarálja: „Az emberi méltóság sérthetetlen. Minden embernek joga van az élethez és az emberi méltósághoz, a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg.” – Szabadság és felelősség II. cikk.

Felmerül a kérdés; ha ez a rendelkezés 2011. április 25-e óta érvényben van, miért legális még az abortusz? Ahogy az alkoholtilalommal sem szűnt meg az alkoholfogyasztás, úgy nagy valószínűséggel az abortusztilalommal sem szűnnének meg a magzatgyilkosságok. Várható eredményként csupán kevésbé hozzáértő emberek, kevésbé biztonságosan végeznék, lényegesen több pénzért. Ez sem a magzatnak, sem az anyának nem kedvez.

Hosszú távon hatékony megoldásnak egyedül a kitartó, folyamatos, tudatos szemléletformálást tartom. Hiszen egy-egy vízcsepp sem váj mélyedést a kőbe a saját erejéből, de a sok és gyakran hulló vízcsepp már igen. A cikkemhez választott idézet szerzője, Oriana Fallaci, olasz újságíró, haditudósító és író végül elvesztette a magzatát, akihez már pár hetes korában is partnerként beszélt és tökéletesen értette: a benne növekvő sejtcsomóban már minden ott van, amiből gyermek lesz.