Reaktor

Történelme során az ember ismeretlen tájakat fedezett fel és megtanulta, hogyan válhatnak hasznára az erőforrásaik. Ma már arra gyűjt ötleteket, hogyan hagyja maga mögött a Földet, miután az ipari fejlődés nyomán olyan környezeti károk keletkeztek, amelyek lassan élhetetlenné teszik. A globális klímaváltozás veszélyei egyre nagyobb teret kapnak a médiában, és ma már a politikában is. Ettől összezavarodtak a dolgok és folyton felmerül a kérdés: El lehet-e választani a tudományos nézeteket a politikától?

Az utóbbi hónapokban világszerte nagy figyelmet kapott a 16 éves Greta Thunberg, a környezetvédő diák, aki egészen a New York-i ENSZ-csúcs szószékéig jutott, ahol kissé elragadtatva magát, tulajdonképpen "kiosztotta" a világ vezetőit. Azért engedhette meg ezt magának, mert az előtte eltelt hetekben "ökoszentté" avatta a média.

„Elvették az álmaimat” – mondta az a fiatal lány. Arca a beszéd közben vörösen izzott. Egy olyan lányról van szó, akinek az édesapja ismert színész, az édesanyja pedig operaénekesnő, aki már az Eurovíziós Dalfesztiválon is képviselte Svédországot. Egy olyan lányról a svéd felső-középosztályból, akit a baloldali politikai elit eszközként használ és dróton rángat. Egy lányról, aki könyvet írt arról, hogy gyerekkorában túl okos volt és minden gyerek csak csúfolta, erre ő azt mondta: „Nekem nem kell barát. A barátok gyerekek és minden barát rossz.”

Felmerülhet a kérdés: Ha a gyerekek rossz barátok, miért a gyerekektől várja el, hogy ne járjanak iskolába és inkább tüntessenek?

Vizsgáljuk meg azt a globális jelenséget, amit Greta Thunberg képvisel.

2018 augusztusában a svéd parlament előtt állva tartott maga elé egy táblát, amelynek kézzel írott felirata iskolasztrájkot hirdetett a klímaváltozás ellen. Ekkor még aligha gondolta volna bárki is, hogy ez a furcsa kislány mekkora visszhangot vált majd ki. A hangot diákok millióit hallják meg, akiket sikerrel hív fel arra, hogy menjenek az utcára, ezzel mentve meg a világot. A szituáció nem ellentmondásoktól mentes. Híressé vált beszédében politikusok tömegét osztja ki, számon kérve, hogy miért nem cselekedtek időben és miért ilyen alkalmatlanak a klímaváltozás elleni harcra. De ha tényleg ilyen alkalmatlan minden vezető a klímaválság kezelésére, akkor miért hozzájuk fordul égő szemekkel? „Azért, mert csak ők változtathatnak” – hangozhatna a válasz. De a klímaváltozás kérdéseinek megjelenése a politikában nem új jelenség.

A pestisracok.hu írt arról, hogy a francia jobboldali gondolkodó Gregory Roose petíciót indított a svéd aktivista kihasználása ellen. Szerinte bizonyos érdekcsoportok gazdasági és politikai okoból használják ki a 16 éves lányt.

Tetőzi mindezt az, ahogyan a szülei szemet hunyva hagyják, hogy a globális média szétszedje Gretát. Az aktivista lány kihagyja az iskolát a klímavédő elfoglaltságai miatt. Tényleg megéri egy fiatal életét semmibe venni csak azért, hogy valakik ebből politikai vagy gazdasági profitot termelhessenek?

„Nem itt kellene lennem, iskolában kellene lennem az óceán másik partján” – mondta a lány az ENSZ-ben előadott beszédben.

Valóban így van. Iskolában kellene lennie és élveznie a gyermekkorral járó barátságokat, iskolai csínytevéseket, beszélgetéseket. Ehelyett a világot járva beszél egy olyan jelenségről, ami a tudósok nagy része szerint már rég visszafordíthatatlanná vált. Iskolában kellene lennie egy olyan lánynak, aki a szájába adott szövegeket hirdeti a világ különböző pontjain. Egy tinédzsernek, akit könnyű manipulálni és szócsőként használni, hogy ezzel valaki más előreléphessem. Tipikus példája az agymosásnak: a klímahisztéria a nyugati baloldal kétségbeesett próbálkozása arra, hogy jóérzésűnek és a jövőért tevékenykedőnek állítsa be magát.

Félreértés ne essék: nem azt mondom, hogy a klímaváltozás nem valós probléma, és nem is Greta Thunberg ellen szeretnék keresztes hadjáratot indítani. Csupán arról van szó, hogy adott egy beteg 16 éves fiatal, akit könnyű befolyásolni.

Tekintsünk el a Greta-jelenségtől és közelítsük meg az éghajlati problémát a tudomány szempontjait alkalmazva. Hogyan tudnánk a káros folyamatokat legalább lassítani?

Kezdődött azzal, hogy felfedezték a fosszilis energiaforrások lehetőségeit, majd a modern korban egyre nagyobb mennyiségben használták fel őket.

„Gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan.” Nos, valóba: ha minden ember csak egy keveset tenne a környezetében, máris hatalmas változásokat tudnánk elérni.

Sajnos a mai felgyorsult világban nehéz mindenre időt szakítani. Nincs ez másként a folyamatos környezettudatossággal sem. Nagyon sok ember nem tud kellő időt fordítani arra, hogy csökkentse az ökológiai lábnyomát. Vannak, akik a rossz életkörülményeik miatt nem tudnak változtatni radikális, mások kényelemből nem teszik.

A káros globális folyamatok egyike az erdők radikálisan felgyorsult kiirtása. Az oxigéntermelő erdők kivágásának megfékezésével szemmel látható javulást tudnánk elérni. Ezek az erdők képesek lennének a kibocsátott szennyező anyagokat megkötni és évek elteltével tisztítani.

Egy kutatás szerint, ha Kanadát sikerülne facsemetékkel beültetni, 2050 környékére a szennyező gázok 50%-át is leköthetnék az új erdők. Nem végleges megoldás, de nagy előrelépés lenne.

Mi a helyzet az ipari
vállalatok környezettudatosságával?

Az ipar térhódításával együtt súlyosbodik környezetünk kizsákmányolása. Olyan módszereket kell kidolgoznunk és bevezetnünk a következő években, amelyek segítenek csökkenteni a környezeti terhet. Nem egy 16 éves lány vérben forgó szemeire és az őt irányító bandára van szükségünk. Csupán össze kell fognunk a változás reményében.

Univerzális megoldás sajnos nincs, de ha közösen tudunk cselekedni, remélhetünk javulást.

A klímakérdés uralja napjaink közbeszédét, a politikában és a tudományban egyaránt kiemelt témaként kezelik és a határok gyakran elmosódnak a két igencsak különböző terület között. Vajon melyik van nagyobb hatással a másikra, és mi lehet a megfelelő megoldási stratégia a klímaválság kezelésére?

A kérdés összetettsége kihívások elé állítja a tudósokat, és remek lehetőséget ad a politikusoknak a csúsztatásokra, a hatalmas lódításokra, vagy akár a kérdés elbagatellizálására. Szinte minden országban megjelennek a végleteket képviselő hangok. Hol a klímaapokalipszissal fenyegetők, hol a Föld természetes felmelegedési ciklusával érvelők tábora a hangosabb, mások egyenesen tagadják a probléma létezését. A felmelegedés 2019-ben már tagadhatatlan tény. Növekszik a hőmérséklet, olvadnak a jégsapkák, emelkedik a tengerszint, merülnek a szigetek. A valódi megoldások keresése helyett mégis még mindig helyett a bűnbakkeresésnél és az egymásra mutogatásnál tartunk.

A tudomány és a politika különös danse macabre-jának lehetünk szemtanúi. A statisztikák könnyen elferdíthetőek, ha a vizsgálat nem teljeskörű és a folyamatoknak csupán egy tetszőleges részét veszi figyelembe. Az igényes kutatások olykor megdöbbentő eredményt hoznak, és ha nagyobb nyilvánosságot kapnak, akár új irányokat is adhatnak a politikai döntéseknek. A müncheni ifo gazdaságkutató intézet például egy olyan tanulmányt[1] készített, amely aláássa azt az állítást, miszerint az elektromos autóké a jövő. A kutatás egy elektromos és egy dízel meghajtású autó teljes életciklusában vizsgálta a környezetre káros hatásokat. Az eredmény: az elektromos járművek gyártása, fenntartása és az előállításuk során keletkező hulladékai nagyobb ökológiai lábnyomot hagynak maguk után, mint egy hasonló kategóriájú dízelmotorral felszerelt modell. Igaz, hogy a közlekedéssel járó zéró szén-dioxid kibocsátással nem tudják felvenni a versenyt a belső égésű motorral felszerelt járművek, de a gyártási folyamat, a hatalmas teljesítményű akkumulátorok előállítása, majd későbbi cseréje és hulladékként való elhelyezése nem kihagyható a képletből. Arról nem is beszélve, hogy vajon hogyan termeljük meg a feltöltésre használt áramot? Ez egy olyan kérdés, amelyet a klímaharcosok sokszor elfelejtenek feltenni és megválaszolni. (Megjegyzés: A kérdés még bonyolultabb, hiszen az elektromos járművek csökkenthetik a nagyvárosi szmogot, az ott lakók mindennapos életterén kívülre helyezve a környezet terhelését. Ez befolyásolja a véleményeket erről a technológiáról, még akkor is, ha nem olyan környezetkímélő, mint amilyennek látszik.)

Ezzel el is érkeztünk ahhoz a területhez, amely a politika számára cselekvési lehetőségeket kínál. Az üvegházhatású gázok egyik legnagyobb kibocsátója az energiaszektor. Az Eurostat egy 2015-ös felmérésében az energiatermelés a teljes ipari káros anyag kibocsátásának 78 %-áért volt felelős, míg a többi ipari szektor összesen csupán 8,7 %-ért. Az energiát jelentős mértékben fosszilis anyagok elégetésével állítják elő, és ez nagy mennyiségű üvegházhatású gázt juttat a légkörünkbe, a gyakran említett szén-dioxidtól az egzotikusan csengő fluorozott-szénhidrogénekig. A megoldást keresve egyesek az atomenergia, mások a megújuló energiaforrások mellett tették le a voksukat. A bökkenő, hogy az elektromos áram fogyasztása napszaktól és évszaktól függően ingadozik. Hol többet, hol kevesebbet fogyasztunk. Jellemzően ezt az ingadozást kezelik a fosszilis anyagok elégetésével, vagy atomenergiával, hiszen ezeknek az erőműveknek a teljesítménye igény szerint szabályozható, szemben például a naap- vagy a szélenergiával.

A népszerűvé vált megújuló energiaforrások alacsonyabb hatásfokúak és a természeti erőknek kiszolgáltatottak. Hasznosak, szükségesek, zöldek, de nem lehet teljesen kiváltani velük a folyamatos, szabályozható energiatermelő alternatívákat. Az ingadozó termelésben fel nem használt energia tárolására hatékonyabb megoldást kínálnak a vízlépcsők. Ezek azonban költségesek, a létrehozásukat nem minden ország számára teszik lehetővé a földrajzi viszonyok, arról nem is beszélve, hogy természetkárosító hatásaik is vannak.

Ezek az érvek pontos számokkal, kutatási adatokkal és hosszú távú következtetésekkel gyakran megjelennek a tudományos kutatásokban is, de a politikával való találkozásuk sokszor vakvágányt jelent. Európában talán Németországban erre a legjobb példa, ahol az erőltetett és átgondolatlan zöldítés az elkövetkezendő évtizedekben jelentős problémákat okozhat az autóiparnak és az energiaszektornak is. A jóléti társadalmakban általában olyannyira felerősödtek a zöld mozgalmak, és a környezettudatosság olyan központi kérdéssé vált, hogy a politikai erők egyre nagyobb, sokszor meggondolatlan zöld ígéreteket tesznek a szavazatok elnyerése érdekében. A környezetvédelem olyan kérdés, amelyben csak lassan lehet előre haladni. A négy- vagy ötéves kormányzati ciklusok sokszor nem elegendőek a jól megfontolt döntésék meghozására, és az átállásra.

Történtek biztató lépések előre az elmúlt években. 2016-ban mintegy 200 ország kötelezte el magát az éghajlatváltozás elleni fellépés és az emberiség védelme érdekében a párizsi éghajlatvédelmi egyezmény aláírásával. Világméretű problémáról lévén szó, csak együttes erővel képzelhető el változtatás. A globális együttműködés azonban nem egyszerű. 2017-ben Donald Trump bejelentette az Egyesült Államok, a világ legnagyobb káros anyag kibocsátója kilépését az egyezményből. Ez nagy felháborodást keltett, az amerikai külügy pedig azzal próbálta megnyugtatni a többi országot, hogy kedvezőbb feltételek mellett hajlandó egy hasonló egyezményhez csatlakozni a jövőben. Az Egyesült Államok célja azóta is a szén-dioxid kibocsátás csökkentése, de nem szeretnék, hogy ez a gazdasági növekedés rovására menjen. A választók igénye az életszínvonal emelkedésére nagy nyomás alá helyezi a politikusokat. Nem kérdés, milyen döntéseket hoznak, ha a rövid távon népszerűséget hozó gazdasági növekedés, vagy a klímavédő megszorítások között kell választaniuk. Ilyen helyzetben a klímavédelem nehezen eladható politikai értelemben, és nem véletlen, hogy gyakran az ellenzéki pártok tűzik zászlójukra.

A klímaváltozás kihívásai pártállástól és világnézettől függetlenül mindenkit érinenek, a Greta Thunberg oldalán tüntető klímaharcost és a teremtés védelemért küzdő konzervatívot egyaránt. A társadalmi igény a környezetvédelemre szinte minden politikai oldalon megjelenik, ezért fontos, hogy azok a politikai erők, akik eddig keveset, vagy egyáltalán nem foglalkoztak a kérdéssel, szintén keressék a megoldásokat és az ezekhez illő retorikát.

Mi lehet a tudósok szerepe? Ők azok, akik pártatlanul, a tudomány eszközeivel szolgáltathatnak megalapozott stratégiákat a hirtelen indulatok helyett a politikusoknak, akik aztán végigvihetik a harcot. A politikusoknak pedig meg kell hallgatnia ezeket a vészkiáltásokat. A környezetünk megóvásáért folytatott küzdelem csak úgy lehet sikeres, ha a tudomány és a politika nem szkander-párbajt vív egymással, hanem kéz a kézben keresi a valódi megoldásokat.

[1] http://www.hanswernersinn.de/de/kohle-wind-diesel-motoren-co2-bilanz-sd-17042019

Az európai polgárok már csak elvétve ringatják magukat abban a hitbe, hogy a nemzetközi politika hátsó szándék nélkül, tiszta szenvedéllyel képviseli az polgárok érdekeiket. Valószínűleg nem okozok meglepetést, ha azt mondom: ez a Föld lakhatóságának kérdésében sincsen másként.

            Annál meglepőbb dolgot tapasztalunk, ha azt figyeljük, micsoda furcsa szövetségek alakulnak az éghajlatváltozás körüli politikai csatákban. A történelmükben nem éppen békés balti államok, a folyton egymásra harsogó déliek, a hűvös, neutrális, egymást cserbenhagyó északiak hirtelen egymás mellé álltak. Miért történik ez? Az ok a földrajzi helyzetükben rejlik.

Akik a múltban szomszédaikkal háborúztak a kereskedelmi utakért, vagy a határok átrajzolásáért, pont a „jószomszédság” miatt nagyjából ugyanabban a hőmérsékleti sávban találták magukat egy új történelmi helyzetben: az éghaljatváltozás generálta problémáik azonosak.

Nem kell messzire mennünk példákért: itt van Spanyolország és Olaszország, akiknek hobbi szintű mikroháborúja az olívaolaj minősége, hamisítása és értékesítési jogai körül hirtelen elcsitult. Hiszen a termőföldjeik az éghajlatváltozás okán használhatatlanná kezdenek válni, így az imádott bogyókon túl az alapvető élelmiszerellátás is veszélybe került. Éppen ezért a két déli állam tőlük szokatlan módon a nemzetközi tárgyalóasztaloknál egy követ kezdett fújni.

            Némi cinizmussal azt is megállapíthatjuk, hogy ami ok a békére, ok lehet a „háborúra” is. A probléma sokrétű, a konfliktusok példáival gyakran szembesülünk. Előfordul, hogy egy nemzetközileg ismert közszereplő megnyilvánulásai a témában „fogást” adnak rajta, azaz végsősoron a nemzetén. Vagy felmerül: igazságos-e, hogy a klímaváltozást az államok nem egyenlő mértékben okozzák, mégis testvériesen meg kell osztozniuk a károkon.

Első esetre példa a sokat emlegetett ifjú hölgy, Greta Thunberg személye, aki pályafutását iskolasztrájkkal kezdte. Szereplése és mondanivalójának előadásmódja erősen megosztotta a közvéleményt. A merevebb, konzervatívabb iskolarendszerrel rendelkező államok pedig végre találtak egy mutogatnivaló példát, miért is rosszabb az északi iskolarend. Jó példa-e a felsőoktatás megkezdése kapujában álló fiataloknak, hogy az iskola engedély nélküli elkerüléséért nemcsak, hogy nem kapunk büntetést, de még a közfigyelem középpontjába is kerülünk. A konzervatív és a modern oktatási felfogás hívei közt felizzik a vita. Előkerülnek Közép-Európa és Észak-Európa egyéb konfliktusai is, szinte bármi, amit áttételesen ehhez az esethez tudunk kötni.

Második példánk az öngerjesztő konfliktusokra Kína. A világ második legnagyobb gazdasága kis államok számára elképzelhetetlen méretekben növeli folyamatosan az ipari területeit. Az európai déli államok, akik a legjobban érzik a helyzet súlyosságát, persze Ázsia felé fordítják a csatabárd élét, sőt, Európa-szerte nem születhet valamirevaló cikk a klímaváltozásról Kína korholása nélkül. Hiába ruház be Kína egy törpeállam GDP-jének megfelelő összegű tőkét alternatív energiaforrásokba, vagy az ehhez kapcsolódó kutatásokba.

De nem kell átlépnünk azaz országhatárt se példákért a cselekvést pótló ujjal mutogatásra. Saját példa: a kollégiumban felmerült a szelektív kukák használata a szobákban, de 3-4 szobában azzal érveltek ez ellen, hogy amíg Kína napi szinten emel órásgyárakat, addig mit számít az a pár kuka nekünk itt Budapesten. Azaz mikro szinten egymást neveljük le a tudatosságról. Ugyanakkor Kína, vagy Oroszország visszamutathat: ha ők óriási összegeket különítenek el a probléma megfékezésére, mások miért nem teszik?

A klímaváltozásból nagyon sokan csak annyit érzékelünk, hogy a nyarak jóval melegebbek, és hogy az időjárás néha „megbolondul”, illetve, hogy bármennyire is szelektíven gyűjtjük a hulladékot, másnap mégis bánatos jegesmacik bámulnak ránk a monitorról. Más országokban azonban sokkal fájóbb a változás.

A Föld egyes régióiban akár a földművelést, a közellátást vagy az infrastruktúrát is képes megbénítani a klímaváltozás. Ezt jobbára a szegényebb országok lakói sínylik meg, akik nem a gazdag Európa földrajzi környezetében élnek.

A fejlődő és a fejlett országok közül soknak van tőkéje az éghajlati problémák orvoslására, így az ottani polgároknak nem gyötrően fájdalmasak.

A szegényebb országok lakóiban az ellenérzés emiatt nő a gazdagabb államok iránt. Ráadásul már nem egyszerűen igazságtalannak érzik a jólétbeli különbséget, egy olyan problémát, aminek a leküzdésére nehéz mindenkit a tárgyalóasztal mellé ültetni. Azzal, hogy a klímaproblémákról beszél a világ, az amúgy is létező feszültség tárgyiasul. Olyan ügyekben, amelyek folyton felvetik azt is, hogy a világ egyik része a másik rovására él egyre jobban.

Nem nevezném egyértelműen konfliktuskeresésnek ítélik meg a klímapolitika ma tapasztalt megjelenéseit, de megalapozott a félelem ettől.

A 2015-ös párizsi egyezmény meglepően konkrét feladatot írt elő: az ENSZ tagállamainak 2100-ig az átlagos hőmérsékletnövekedést 2 Celsius fok alatt kell tartaniuk. Az ENSZ sokrétű bürokratikus tevékenységében igen ritkán szerepelnek Európán túlmutató jócselekedeti csomagok, itt sem erről van szó. A Nature magazin több neves klímakutató és békekutató intézet eredményeit összevetve publikált egy hátborzongatóan egyszerű képletet,

miszerint 2 fok átlaghőmérsékletváltozás 13%-kal növeli a fegyveres konfliktus kockázatát.

Így érthető, miért tesz több nemzetközi szervezet lépéseket, még olyanok is, akiknek egyáltalán nem jelent ez közvetlen profitot, vagy nem vág profilba.

Belső konfliktusokhoz is gyakran ürügyeket szállít a klímaváltozás. Szinte naponta olvashatunk iskolasztrájkoló, éhségsztrájkoló, utakat lezáró, kirakatokat betörő, gyújtogató demonstrációkról. A menekültválságban kimerült Európában minden egyes ilyen megmozdulás indulatokat generál, és ezt a feszültséget megfelelő mederbe terelve hatalmas előnyre tehetnek szert politikai vezetők. A tisztes munkába induló autósok szidják a „balliberális” klímatüntetőket, a pártok azzal vádolják az ellenfelüket, hogy az pénzeli a feszültségkeltést feltételezzük, és így tovább. Ez így is marad, amíg a szelektíven gyűjtött üvegek cipelése miatt fájó hátú kocsmárosnénak be lehet adni, hogy a problémájáért ez és ez a párt és ez és ez a politikus felel.

A düh az emberi psziché egyik alapműködése, aminek a manipulálásával ugyanúgy lehet célozni és lőni, mint bármely lőfegyverrel.

A klímaprobléma sok bába közt elveszett csecsemőként évtizedek óta várja a megoldást. Sajnos nagyon keveseknek fűződik közvetlen, rövidtávú érdeke a tényleges megoldás megtalálásához. Politikai, gazdasági vagy diplomáciai előnyt lehet belőle kovácsolni, megoldani pedig csak akkor fogják, ha a fent említett előnyökre már máshogy tudnak szert tenni. Kérdés, hogy addigra nem késtünk-e el.

Forrás: https://qubit.hu/2019/06/14/minel-nagyobb-felmelegedes-var-rank-annal-nagyobb-a-fegyveres-konfliktusok-eselye

Greta Thunberg 16 éves asperger-szindrómás svéd diáklány. Hogy lehet mégis, hogy ilyen fiatalon a világon mindenhol ismerik a nevét, rengetegen a megváltót és a Föld megmentőjét látja benne, még többen pedig gyűlöletüket zúdítják erre a kislányra? Pedig nem tett semmit, csupán felszólalt egy valódi probléma ellen azért, hogy minél több ember figyelmét felhívja a klímaváltozásra. Hogy lehet, hogy mégis sokan ellenségként tekintenek rá?

Úgy, hogy valójában nem őrá tekintenek ellenségként, és ez maga a probléma gyökere is. A balliberális politikai kurzus kisajátított egy valóban létező problémát, vörös kezeit rátette mindenre, ami zöld, és foggal-körömmel ragaszkodik is ezekhez. A klímakatasztrófa az ő tulajdonuk lett. Politikai terméket gyártottak egy valóban fennálló problémából.

Ne legyen kétségünk, ez nekik nagyon is megéri. Nem véletlenül olyan népszerűek és elterjedtek a katasztrófafilmek. Az emberiséget izgatja a téma, hogy egyszer vége lesz a világnak, és rettentően tartanak is ettől. A baloldal remekül felmérte ezt, és úgy tűnik, sikerült a téma privatizációját végig vinnie. Ha ma megkérdezünk 10 járókelőt az utcán, hogy a környezetvédelem bal- vagy jobboldali téma, akkor 10-ből 10 az utóbbit fogja mondani. Pedig nem is olyan régen még a jobboldal ügyének is nevezhettük volna, hiszen a keresztény teremtésvédelemhez és a hazaszeretethez (értem most ezalatt a hazai természeti kincsek védelmét) is szervesen hozzátartozik.

Ennek egyenes következménye, hogy aki netán nem az ő politikai ideológiájukat támogatja, azt természetesen azonnal megbélyegzik, a bolygó ellenségének és az olajlobbi harcosának titulálják. Ebben korábban már nagy tapasztalatot szereztek a nácizással – mert akinek az övékkel ellentétes véleménye van adott témáról, az ugye biztosan az.
Itt visszakanyarodnék Gretához. Egy 16 éves beteg kislányt emberi pajzsként használni, kitolni előre a frontra, és ha őt bírálva őket bírálják, akkor szörnyülködni. Ez történik.

Ne gondolja senki, hogy Thunberg egyszemélyes hadseregként, egymaga jutott az ENSZ elé. Komoly gazdasági és politikai érdekkörök állnak a svéd kislány mögött. Pontosan azok, akik a baloldal egyik legfontosabb politikai üzenetévé tették a globális felmelegedés elleni harcot. Mivel láthatóan rengeteg szavazatot és támogatót hoz a zöldbe burkolózott vörösöknek a klímakatasztrófa, tegyük fel a kérdést: valójában mennyire áll az érdekükben ezt megoldani? Amíg a probléma fennáll és tematizálja a politikai közbeszédet, ők komoly politikai tőkéhez és rengeteg támogatóhoz jutnak.  Lehetséges, hogy nem véletlenül egy kislány a klímaharc első számú hadvezére, aki azon kívül, hogy megnyeri az embereket magának és az őt támogató politikai erőknek, semmit nem fog elérni. A permanens harc fenntartásához ennyi elég is. Magát a problémát nem fogja megoldani, de folyamatosan középpontban tartja. A balliberális oldalnak pedig ez így teljesen megfelel.

„Az elmúlt huszonhat év legnagyobb honvédelmi és haderő-fejlesztési programját indítja el 2017 januárjától a Magyar Honvédség, Zrínyi 2026 néven”

 - nyilatkozta korábban dr. Simicskó István volt honvédelmi miniszter.

A haderőfejlesztési programot azonban még szakmai berkeken belül is kételyekkel fogadták, hiszen a korábbi, hasonlóan hangzatos névvel illetett vállalások rendre zátonyra futottak. Az elmúlt majdnem három év beszerzéseit tekintve azonban beláthatjuk, hogy ebben az esetben valós tartalom is párosul a jól csengő címhez. De vajon szüksége van e egy alig 10 milliós nemzetnek a világ legmodernebb harckocsijaira vagy a légierejének nagyütemű fejlesztésére?

Mielőtt megválaszolnánk a kérdést, vizsgáljuk meg, milyen állapotban volt a Magyar Honvédség 2016 környékén. Ebben az időszakban hazánk félelmetesen keveset költött hadseregére: GDP-nk mindössze 0,7 %-a ment védelmi kiadásokra, amivel hátulról az ötödikek voltunk a tagállamok listáján. A jelenség egyáltalán nem újkeletű: a Honvédség leépítése és költségvetésének csökkenése 2002-től tendenciává vált. Nehéztechnikáinkat és tüzérségi eszközeinket zömében eladtuk, vagy politikai befolyásnyerés céljából elajándékoztuk. A megmaradt, főleg az orosz államadósság törlesztéseként érkező eszközök pedig amúgy is elavultnak voltak. A korabeli biztonságpolitikai felfogás az volt, hogy a NATO, a világ legerősebb katonai szövetsége megteremti Magyarország biztonságát, és hagyományos értelemben amúgy sem érhet bennünket fenyegetés belátható időn belül.

A 2014-től felpörgő események aztán látványos változást hoztak Európa, és benne hazánk biztonsági szemléletében. Az ukrán kormányválságot követő orosz intervenció, a 2015-ös migrációs válság és Donald Trump amerikai elnök hatalomra kerülése is sürgetővé tette a helyzet megváltoztatását. Az Egyesült Államok NATO-t bíráló kijelentései politikai visszaigazolást is biztosítottak a nemzeti kormányoknak a védelmi kiadások növelésére. Így született a Zrínyi 2026 honvédelmi és haderőfejlesztési program, amely céljául a NATO által is előírt 2 %-os GDP-arányos honvédelmi kiadási minimum elérését tűzte ki. Egyes források szerint ez a terv akár 3500 milliárd forint elköltését is jelentheti. Sokak azonban nem fogadták kitörő lelkesedéssel a változást.

Magyarországról, de Európáról általánosságban is elmondható, hogy a társadalom nincs túl jó véleménnyel a katonaságról. Egy 2015-ös felmérés alapján egyik nyugat-európai államban sem haladja meg a lakosság 30 %-át azok száma, akik fegyvert fognának hazájuk védelméért. Németországban ez a szám alig 18 %, míg Hollandia esetében éppen, hogy eléri a 15 %-ot. A jelenség háttere a katonaság és társadalom közötti viszony sajátos európai modellje.

A tengerentúlon az általánosan elfogadott álláspont, hogy a katonákat ki kell emelni a társadalomból. A „military” a hétköznapi embertől idegen szervezet, a közember igen keveset tapasztal belőle. A katona bevonulásakor egy ritkán lakott – nemritkán sivatagi – bázisra költözik, ahol a lakosságtól elzárva, meghatározott célok mentén végzi feladatait. Mivel az Egyesült Államok esetében a hadsereget folyamatosan „használják”, a hírekből elegendő információ jut vissza a hétköznapi amerikaiak életébe az utánpótlás és a presztízs biztosításához.

Európát azonban, főként történelmi hagyományaaiból eredően egészen más modell jellemzi. A kontinensen a katona nem társadalmon kívüli entitás, hanem egy lakos a sok közül. A laktanyák a nagyobb városokban kaptak helyet, a katonai parádékon - és korábban a sorkatonai szolgálaton keresztül is - a hadsereg folyamatos kapcsolatban maradt a lakossággal. A katonának nem csak végre kell hajtania felettese parancsát, hanem tudnia és látnia kell, kikért harcol. Mondhatni, e felfogás szerint a professzionalitásnál fontosabb tényező a hivatás. Ez a modell nem feltétlenül a teljesítményen, hanem inkább az élő kapcsolaton keresztül biztosítja a katonák társadalmi elismertségét és utánpótlását.

A hidegháború végével ezen a ponton ingott meg leginkább a fent bemutatott rendszer. A volt szocialista országok euroatlanti integrációjával, és Európa, mint stratégiai környezet leértékelődésével egyre jelentéktelenebbé vált a honvédség. A már a 80-as években is rosszul menedzselt szervezet fenyegetés híján sorsszerűen mellékpályára került: ez lett az az ágazat, amelyiktől nagyobb politikai következmény nélkül lehetett forrásokat elvonni. A sorkatonaság megszűnésével végleg megszűnt a kapcsolat a hadsereg és a társadalom között, és felnőtt egy generáció, amelynek tagjai szinte soha sem találkoztak katonákkal. A honvéd a motivációját, a társadalom pedig az érdeklődését veszítette el.

Ebbe a közömbös hangulatba csapódtak bele a hírek a több mint százmilliárdos harckocsi- és önjáró lövegvásárlásról, szintén százmilliárd forintos tételben a helikopterbeszerzésekről, csapatszállító harcjárművek és páncéltörő fegyverek megvásárlásáról és a magyar hadiipar cseh licenc alapján gyártott kézifegyverekkel való felélesztéséről. A beszerzések pedig nem csak mennyiségbeli fejlődést jelentenek, hanem saját fajtájuk legmodernebb változatait képviselve komoly minőségbeli ugrást is hoznak. A program első két éve után GDP-arányosan a védelmi kiadásaink már át is lépték az 1 %-ot. A milliárdos megrendelések láttán sokakban azonban felmerült a kérdés: mire?

Egyesek az orosz agresszió után sem látnak Magyarországot veszélyeztető katonai fenyegetést. Mások inkább a sokat kritizált állapotú egészségügyre és az oktatásra költenék a súlyos milliárdokat. A beruházások ellenzője általában pont az a friss generáció, akik a fent említett történelmi események miatt már egyáltalán nincsenek kapcsolatban a katonasággal. Az ő szempontjukból vizsgálva a kérdést akár jogosnak is tűnhet ez az álláspontjuk. Egy 28 éves vállalkozó méltán teheti fel a kérdést, hogy adóját miért egy ilyen irreleváns és számára haszontalan dologra költik el, miközben a kórházak és az oktatás hiányosságairól szóló hírekkel naponta találkozik. Ő katonával legfeljebb a tévé előtt, vagy filmeket nézve találkozik, a mozivásznon találkozik. Az internetet elöntő fotók az omladozó burkolatú sztk-król, vagy az iskolában tanárt bántalmazó diákokat mutató videók azonban rendszeresen szembejönnek vele a közösségi hálón. Az ő megközelítéséből annak a pénznek sokkal jobb helye is lehetne. Mégis ki ellen fegyverkezünk mi valójában?

A legtöbb érv a hadsereg korszerűsítése ellen azonban hibás. Aki fegyverkezéstől, „háborús uszítástól” fél, az két szakmai cikk elolvasása után már beláthatja, hogy a Zrínyi 2026 program célja elsősorban a képességek visszaszerzése. Az évtizedes leépítések által indított lavina megállítása, a korábban meglévő katonai képességek újjáépítése a fő szempont, nem a haderő növelése. Aki szerint jobb helye lenne a pénznek az oktatásban, vagy az egészségügyben, annak be kellene látnia, hogy a Magyar Honvédség jelenlegi állapotában képtelen ellátni az alkotmányos feladatait. A NATO pedig nem egy ingyenes védelmi garancia, hanem katonai szövetség. Értsd: katonaságok szövetsége. A jelenleg elköltött százmilliárdok mellett is messze van még az a minimum szint, amit az észak-atlanti szövetség elvár tagállamaitól.

A honvédelem, vagy az egészségügy és az oktatás-e a fontosabb? Ez a kérdés eleve hibás és félrevezető. A helyes forma: a honvédelem és az egészségügy és az oktatás a fontos. Hiszen egy nemzet biztonságához mindháromra ugyanúgy szükség van.

Kiemelt kép: MTI Fotó/Varga György

Az éghajlatváltozás, a globális felmelegedés olyan jelenségek, amelyek létezését sokan már 10 évvel ezelőtt sem vitatták. De még ma is vannak tagadók, akik azt hirdetik: nincs szükség arra, hogy az üvegházhatású gázok csökkentése érdekében az országok változtassanak politikájukon.

A tudományos vita viszont már rég eldőlt: az éghajlat változása egyszerűen tény.

A
klímaváltozás hátterében az emberi tevékenység áll: az üvegházhatású gázok
kibocsátása okozza a Föld hőmérsékletének emelkedését.

Az éghajlatváltozás nem újkeletű probléma, de nagy visszhangot csak az elmúlt években kapott.

Állításom: az éghajlatváltozás ügyének hangoztatása gyakrabban puszta eszköz egy politikai siker elérése érdekében - például egy választás megnyerésére - mintsem valódi kísérlet valódi problémák megoldására.

A valódi baj pedig fenyegetően közel van, és minden egyes embert terhel a felelősség, ha nem tudjuk megelőzni.

Az éghajlatváltozás problémája nem ismer országhatárokat, ezért fontos, hogy a nemzetközi közösség együttesen lépjen fel ellene.  Az ENSZ 1992-ben véglegesített Kiotói Jegyzőkönyve kimondja, hogy a fejlett országoknak bizonyos határérték alá kell csökkenteniük az üvegházhatású gáz kibocsátásuk szintjét. A Párizsi Klímaegyezmény az iparosodás előtti szinthez mért 2 °C-os globális hőmérséklet emelkedést felső küszöbként jelöli meg.

Hol is kezdődött a hisztéria az éghajlatpolitikáról?

A klímapolitikában – az esetek nagy többségében – általában a  zöld pártok képviselnek radikális és következetesen fenntartott álláspontot, választások előtt gyakran emelkedő hangerővel. A zöld pártok az utóbbi években folyamatosan növelték szavazótáborukat. Minek köszönhető ezen pártok előretörése az Európai Unió és a tagállamok szintjén is?

Megváltozott a baloldali szavazók attitűdje. A baloldal fő erői Európa fejlett államaiban hagyományosan a szocialisták és a szociáldemokraták: a klasszikus baloldali pártok. A szavazóbázisuk azonban kiöregedett. Az új baloldaliaknak már nem a szocialista eszmék voltak a fontosak - hiszen a jóléti államnak köszönhetően a régi célokat tulajdonképpen elérték - , hanem az olyan témák, mint a Föld jövője, az egészséges környezet, saját és gyermekeink jövője, a fenntarthatóság. Ők már nem a nagyszüleik, szüleik fogyasztói társadalmában hisznek és az az egyik oka a zöldek előretörésének. 

A másik, hogy átalakulnak a hagyományos baloldali pártok is, mivel nem tudtak mit kezdeni a világ olyan új kihívásaival, mint a gazdasági válságok, a migráció, a társadalom elöregedése, vagy a klímaváltozás. Túl nagyok voltak, túl öregek, túl lassan mozdultak. Nem úgy, mint korábbi oldalkocsijuk: a liberálisok. A liberális pártok jobban megérezték és megértették, mit akarnak a baloldali szavazók. Ezért veszik fel a zöld gúnyát és vesznek el a szocialistáktól szavazatokat. Ez egy lassú, mégis látványos folyamat. A jövőért aggódó kis, innovatív, alapvetően liberális pártok az eddigi szabadpiaci, globalista szemléletmódjukat feladják, sőt azzal szembehelyezkednek, és felvesznek helyette egy nehezen meghatározható és körülírható, de minden esetben a jövőért aggódó pozíciót. Tehát a baloldalon a klasszikus szocialista értékek szorulnak a háttérbe, a helyükre pedig az újragondolt liberalizmus nyomul be. A pártok szintjén is. 

A zöld pártok előretörése mutatkozott meg a májusban megtartott európai parlamenti választásokon is. Váratlanul jól szerepeltek, aminek nem is kéne olyan meglepőnek lennie annak tükrében, hogy a felmérések szerint egyre többen tartják fontosnak az éghajlatváltozás elleni küzdelmet. Az EU-n kívül azonban már valamelyest változatosabb a kép.

A klímaügy körüli rohamosan fokozódó hisztéria nemcsak a tagállami politikában mutatkozik meg, hanem már az egyének szintjén is. 2018-ban felperesek azzal fordultak az Európai Unió bíróságához, hogy az EU terve a szén-dioxid kibocsátás 40 százalékos csökkentésére nem kielégítő, ezért már 1990 óta fenyegetve érzik az emberi jogaikat. A bíróság ítéletében kijelentette: „Az teljes mértékben igaz, hogy minden személyre valamely módon hatással van a klímaváltozás. Ezt a helyzetet felismerte az Európai Unió és a tagállamok is. Következetesek abban is, hogy csökkenteni kell a szén-dioxid kibocsátást. Viszont, az a tény, hogy a klímaváltozás más és más módon hat ki minden személyre, nem jelenti azt, hogy csak ezért változtatni kell az általánosan meghatározott mértéken”. A felperesek, akik 6 különböző európai uniós országból származnak, kijelentették, hogy „személyes veszteségek érik” őket az éghajlatváltozás következtében, az EU által folyatott politika pedig nem tudja megvédeni őket. Mary Booth ökotudós kijelentette: "Meghatározhatók konkrét személyek, akiket veszélyeztet az erdő takarítása a biomassza létrehozása érdekében... Ezek olyan közvetlen károkozások, ami ténylegesen létezik. Ez pedig az EU által hirdetett megújuló energiaforrások politikájának következménye.

Mindenképp említést érdemel a nemrégiben megrendezett New York-i ENSZ Klímacsúcs, ahol nagy visszhangot kapott a 16 éves Greta Thunberg érzelmekkel teli beszéde. ELismerésre méltó amit ez a fiatal lány tesz és a világon számos fiatal és közösségeik adnak hangot már napi szinten véleményüknek.

Az előző gondolatmenetet folytatva, a zöld pártok sikeressége és eredményessége mutatkozott meg a közelmúltban tartott osztrák parlamenti választáson, melynek egyértelműen egyik győztese a zöldek voltak, akik előző választási eredményeikhez képest előretörtek.

A probléma nem a zöld politikával van, hiszen szükség van arra, hogy beszéljünk erről a társadalmat égető kérdésről. A politikai döntések ugyanis meghatározzák az éghajlatpolitika jövőjét is. A probléma abban rejlik, hogy kérdéses: a zöld politikát hirdető pártok ténylegesen elkötelezettek-e a környezetvédelem ügy mellett, vagy csak eszközként használják, hogy saját szellemi termékeiket sikerre vigyék.

Az utóbbi években egyre többen kongatják a vészharangot az európai demográfiai helyzettel kapcsolatban. Az elöregedő népesség és az egyre kevesebb születő gyermek komoly kihívások elé állítja az öreg kontinenst. A probléma egyáltalán nem új, de a politikusok nem adtak valódi válaszokat, és csak az utóbbi időben kezdtek ráébredni a súlyosságára.

Kevés válasz született, és alapvetően kétféle. Van, aki szerint a bevándorlás tarthatja a szükséges szinten a népességszámot. Mások a születések számának állami ösztönzésével igyekeznének megállítani a népességcsökkenést.

A nyugati országok a bevándorlók mellett tették le a voksukat, megnyitották a határaikat az Afrikából illetve a Közel-Keletről érkező bevándorlók előtt. Ezt alapvetően azzal támasztották alá, hogy fontos a társadalmi sokszínűség és szükség van a bevándorlók munkaerejére. Ezen országok már a 20. században is sok bevándorlót vonzottak, akiket többnyire sikeresen integráltak társadalmaikba és gazdaságaikba is.

A 21. században azonban több dolog megváltozott. A bevándorlók száma drasztikusan megnőtt és így elkerülhetetlenül kialakultak erős, főleg muszlim bevándorló közösségek, akik nem akartak integrálódni. Szintén megváltozott a bevándorlók társadalmi összetétele. A 20. században főleg értelmiségi és dolgozni akaró emberek érkeztek Európába, ma azonban többen érkeznek az alsóbb társadalmi osztályokból, akiket nehezebb integrálni, és akiknek fontosabb a hitük és a kultúrájuk, mint a korábban érkezőknek.

A legfontosabb fejlemény - amivel a nyugati országok nem számoltak –, hogy megfogyatkozott az európai kultúra integráló ereje. A bevándorló muszlimok számára Európa ma már nem tud olyan alternatívát mutatni, amely versenyképes lenne a magukkal hozott kultúrával szemben.

Michel Houellebecq Behódolás című könyvében ezt a jelenséget írja le. A könyv rávilágít: a nyugati államok úgy igyekeznek beolvasztani egy idegen kultúrát a sajátjukba, hogy igazából már félig ők maguk is feladták azt. A disztópikus mű víziója , hogy az iszlám kultúra nem beolvad az európai, keresztény kultúrába, hanem egyszerűen behódoltatja azt, muszlimmá téve a nyugati országokat.

A Nyugat elkövette azt a hibát, hogy legyőzhetetlennek és leigázhatatlannak hitte magát. Az Angela Merkel német kancellár által hangoztatott "meg-tudjuk csinálni "elv is a nyugat-európai felsőbbrendűségtudatot és elbizakodottságot sugározza. Akik ebben hittek, úgy gondolták, hogy mindenre képesek, és csak most kezdenek rájönni arra, hogy ez mennyire nem így van.

Meg kell hagyni, nehéz feladat előtt állnak. Az nem tudhatja, hogy milyen fontos dolog is demográfia, aki soha nem élte meg, milyen érzés a saját hazájában idegenné válni. Az 1920 után idegen országok fennhatósága alá került magyar lakosság sem képzelhette el, hogy milyen gyorsan, akár egy-két generáció alatt végbemehet egy terület demográfiai átrajzolása.

Ez a demográfiai fordulat nyugaton még az általunk tapasztaltnál is gyorsabban lefolyhat, hiszen a muszlim bevándorlók nagy számban érkeznek és sokkal több gyereket vállalnak, mint az őshonos keresztények.

Véleményem szerint csak idő kérdése, mikor válik a kulturális hovatartozás a fő politikai választóvonallá, és mikor jelennek meg a bevándorlók érdekeit képviselő muzulmán pártok. Gyorsan kialakulhat egy olyan helyzet, amelyben már keresztény, európai és muzulmán pártok között kell választaniuk a szavazóknak. Ez sajnálatos módon szükségszerűen az etnikai és vallási ellentétek kiéleződéséhez vezet.

A jelenlegi nyugati elit tehető felelőssé a szélsőségek megerősödéséért és az egyre növekvő társadalmi megosztottságért. Ahelyett, hogy felmérnék a bevándorlók integrációja előtti nehézségek valódi méretét, a homokba dugják a fejüket. Igyekeznek a tömeges bevándorlást az emberiesség és az erkölcs teljes győzelmének beállítani, miközben a véreskezű Erdogannal üzletelve kiszolgáltatják Európát egy agresszív Törökországnak.

Minél nagyobb egy kisebbség számaránya, annál nagyobb ellentétek alakulnak ki közte és a többségi nemzet között. Ha a jelenlegi bevándorlási és demográfiai trendek nem változnak jelentősen, akkor több európai országban is akár két generáció alatt az eddigi többség válhat kisebbséggé. A hatalomátvétel pedig sajnos ritkán konfliktusmentes.

Az utóbbi időben egyre több az arra utaló jel, hogy Európa vezetői elkezdték felfogni a kérdés súlyát. Talán még nem késtek nagyon el vele, hiszen minél kevésbé hagyjuk kiéleződni ezt a problémát, annál kevesebb ártatlan ember szenved majd az ebből kialakuló konfliktusok miatt.

Kép elérhetősége

A klímaváltozás a mai közbeszéd legmeghatározóbb témáinak egyike. Gondolhatunk akár az Amazonas-medencéjét fenyegető erdőtüzekre, az amerikai elnök klímaváltozás ellenes politikai döntéseire. Vagy éppen a zöld pártok megerősödésére Nyugat-Európában, ami változásokat okozott a politikai erőviszonyokban a 2019-es európai parlamenti választások során is.

A klímaváltozásról nehéz úgy beszélni, ha előbb nem definiáltuk a fogalmat. Ahogy a nevében is benne van, a klímának, méghozzá a Föld klímájának tartós és egyben jelentős mértékű megváltozását jelenti, helyi vagy globális szinten. A klímaváltozás folyamata elsődlegesen az ipari forradalmak és nagy világégések egyik közvetlen következménye. Ahogyan nőtt a kibocsátott termékek mennyisége, úgy nőtt a károsanyagkibocsátás is. A nagy emelkedés a XX. században kezdődött. A Föld átlaghőmérséklete az utolsó egy évszázadban 1 celsius fokot emelkedett.

Jordan Peterson, a Cambridge-i Egyetem professzora szerint, a klímaváltozás megoldhatatlan probléma Janus-arccal. Egyik arca a tudomány, a másik a politika. Az ember okozta, vagy legalábbis gerjesztette káros folyamatok megállítására a tudományos találhat módszereket. Amikor azonban döntést kell hozni és cselekedni, az már a politika területe, és ahogy ezt Peterson is kiemeli, innentől válik nehézzé a továbblépés. A politikai érdekek, a hatalom megtartásának célja ütközésbe kerülhet a közösségi érdekkel: a klímaváltozás megállításával. A döntéshozást ellenőrző politika gyakran letöri a tudományosan alátámasztott, eredmények ígéretét hordozó, de nem sok politikai hozammal kecsegtető, vagy akár érdekeket sértő ötleteket.

Erre az egyik legjellemzőbb példa Donald Trump amerikai elnök klímapolitikája. 2012-ben Twitter így nyilatkozott a klímaváltozásról hogy: „A kínaiak találták ki, hogy az amerikai gyártást versenyképtelenné tegyék.” Később ezt finomította: "Nem hiszem, hogy hazugság. Valószínűleg van valami különbség… Úgy gondolom valami történik. Valami változik, és majd újra visszaváltozik.” Mindezt azzal folytatta, hogy 2017-ben eltörölte Obama volt elnök legfőbb klímavédelmi lépéseit. Ugyanebben úgy döntött, hogy országa kilép a párizsi klímaegyezményből, a klímaváltozás elleni globális összefogást szentesítő egyik legfontosabb nemzetközi jogi megállapodásból. A rendelet közvetlen következménye volt többek közt, hogy ezzel feloldotta az üvegházhatást kiváltó káros anyagok kibocsátásának korlátozását és zöld utat adott a további szénbányászatnak és a hidraulikus technikával történő olajkitermelésnek. Az USA egykori alelnöke, Al Gore szerint Trump a klímaváltozás tagadóival vette magát körül, akik jelentősen befolyásolják a döntéseit. A Nobel-békedíjas politikus, üzletember és környezetvédő úgy véli, a klímaváltozás tényeI kellemetlen igazságoknak számítanak az olajszektor számára, amelynek túl nagy befolyása van a Trump belső körére. Álláspontja szerint az amerikai elnök a szén elleni háború végét ígérte (de ez nem történt meg), elnöksége alatt felfokozódott a gáz- és olajkitermelés, és a sokat bírált Keystone XL kőolajvezeték megépítését is támogatta.

Peterson szerint további nehézséget jelent, hogy a klímaváltozásra vonatkozó előrejelzések megbízhatatlanok, és annál inkább azok, minél távolabbi jövőre vonatkoznak. Arra hívja fel a figyelmet, hogy a klímaváltozás kifejezetten olyan döntések elé állít, amelyek áldozatot követelnek: ha az egyik kezünkkel adunk is, a másikkal el kell vennünk valamit. Peterson Németországot hozta fel példának, ahol bezárták az atomerőműveket, teljesítve ezzel a zöldek egyik fő követelését. De cserébe a németek újranyitották a szénerőműveket, és ezzel nagyobb lett az ország a széndioxid-kibocsátása, mint azelőtt. Peterson úgy becsülte, egy ország lakói akkor kezdenek foglalkozni a környezettel, ha ötezer dollár felett van helyben az egy főre jutó éves GDP. Tehát lehet, hogy a megoldás az lenne, hogy mindenkit gyorsan ki kell emelni a szegénységből - ez viszont a fogyasztás növekedésével jár - mondja Peterson. A professzor humorosan veti föl, hogy akkor: "Ne használjunk szenet! – oké, de mit használjunk helyette (ha a nukleáris eniergiát is leírtuk már)? Fát? Régen ugyanis fával fűtöttek, a szegények még ma is azzal fűtenek."

„Ezek a dolgot hihetetlenül bonyolultak” – figyelmeztet Jordan Peterson, hozzátéve: "A klímaváltozás ügye nem fog minket egyesíteni, sőt igazából nem tudunk vele kezdeni semmit. Mert mit tudnánk csinálni? Nem fűtűnk többé? Nem használunk áramot? Nem használunk ezentúl autót, vonatot, és kikapcsoljátok az iPhone-jaitokat?”"

Felmerül a kérdés: ne is tegyünk semmit, ha ennyire reménytelen az egész? Szerencsére sokan nem így gondolkodnak, köztük az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) sem, amelyik számos projektet valósított már meg és indított el.

A világ vezetői 2015 szeptemberében New York-ban egy történelmi ENSZ-csúcstalálkozón elkötelezték magukat amellett, hogy véget vetnek a szegénységnek, megküzdenek a klímaváltozással és harcolnak az igazságtalanság ellen. Ennek szellemében dolgozták ki a 2030-as fenntartható fejlődési keretrendszert. Ennek célja az emberek milliárdjainak jobb jövőt kínáló bolygó. A 193 ország által egyhangúlag elfogadott 17 fenntartható fejlődési cél (SDG-k) a fejlődés új egyetemes mércéjét állította fel azzal az ígérettel , hogy senkit sem hagynak magára. Ilyen SDG többek között a szegénység felszámolása, az éhezés megszüntetése, a nemek közötti egyenlőség, az óceánok és tengerek védelme, a szárazföldi ökoszisztémák védelme, és nem utolsó sorban a fellépés az éghajlatváltozás ellen. A fenntartható fejlődési keretrendszer egyetemes, a fejlődő és a fejlett országokat is cselekvésre szólítja fel, ahogy az egyéneket is, hogy véget vessenek a szegénységnek, kezeljék az egyenlőtlenségeket és megbirkózzanak a klímaváltozással 2030-ra.

Mindig valami történik, és mindig valami változik. A változás hajtómotorja az emberi tevékenység. A kérdés csupán az, hogy ez a hajó jéghegynek ütközik-e, vagy nem lesz minek ütköznie, és ha nem, akkor mégis minek halad...

Napjaink égető, de viták övezte problémája a globális felmelegedés. Bár az alapvető érdek közös - a klímakatasztrófa megelőzése, orvoslása -, a téma egyre komolyabb ellentéteket szül a társadalomban, a politikában és a tudományban. A fejlett országokban sokan már a „sok kicsi sokra megy” alapelvét követve maguk próbálják kezelni a problémát, olyan megoldásokkal, mint például a szelektív hulladékgyűjtés. A csöpögő csap megszerelése, egy feleslegesen égő villany lekapcsolása után úgy érezhetjük, ma is tettünk valamit a bolygónkért.„De mire megyünk vele, ha a döntéshozók nem tesznek semmit?” – kételkednek sokan. Kételyeket szül mások érdektelensége is: ha ők úgyis a kommunális kukát használják, vagy kutyaürülékes zacskót találunk a közösségi komposztálóban, minek erőltessük meg magunkat azzal, hogy beledobjuk az almacsutkát?

Az ellentétek és kételyek tömege vezet ahhoz, hogy az államok döntéshozói nem tesznek radikális lépéseket a környezet védelme érdekében.

Mennyi az annyi?

A klímaváltozásnak és a kezelésére szolgáló lépéseknek egyaránt költségei vannak. A hétköznapi életben a klímaváltozás egyik nyilvánvaló költsége a biodiverzitás csökkenése, aminek végül akár maga az ember is áldozatául eshet - hosszú távon. A környezettudatos életmódnak viszont ennél sokkal rövidebb távú költségei vannak. Például a drágább, környezettudatos termékek és az olcsóbb, környezetszennyező termékek közötti árkülönbség, vagy akár rohanó életünkből az a tizenöt perc, amit hulladékunk szétválogatásával kéne eltölteni. Nincs ez másként egy állam életében sem.

Bár a költségek gyakran nehezen becsülhetők, különösen hosszú távon, világos, hogy a klímaváltozás önmaga is egy hosszú távú költséget generál: gondoljunk csak a globális felmelegedés okozta társadalmi, vagy gazdasági változásokra. Egy állam életében költségként jelenhet meg például a mezőgazdaság ellehetetlenülése, népének elvándorlása az élhetetlenné váló területekről vagy a fordított eset: más területekről érkező tömegek befogadásának aa nehézségei. A A mindezt okozó klimaváltozás megelőzése ugyanakkor rövid távon okoz költségeket. Például a szén-dioxid kibocsátás csökkentése drága új technológiai megoldásokat igényel. 

Egy csónakban...

A mindennapi életünkből vett példa segítségével szeretnék bemutatni egy másik tényezőt is, amely befolyásolja a döntéseket. Igen bosszantó, ha drága időnket nem sajnálva szétválogatjuk a hulladékunkat, majd a szelektív hulladékgyűjtőhöz érve mindegyik kukában találunk mindegyik típusú szemétből. Ekkor jövünk rá, hogy egy soktényezős problémával állunk szemben. Ha a többiek nem gyűjtik szelektíven a szemetet, akkor elenyészően kicsi eredményt tudunk elérni, ha mi igen, sőt rosszabb esetben semmilyent. Ugyanígy van az államok esetében is: ha az egyik állam nagy költségen csökkenti a szén-dioxid kibocsátását, de más államok nem követik, nem elég, hogy alig lesz hatása a fáradozásának, a kiadások miatt még hátrányba is kerül.

Tehát egy állam a döntései során nem csak a klímaváltozás és az ellene tett lépések költségét kell, hogy mérlegelje. A többi állam lehetséges lépéseit, illetve azok hatását is figyelembe kell vennie.

A szakirodalom e három tényező különböző variálódását dolgozza fel, melyek közül most vizsgáljunk meg négy eshetőséget.

Ki nevet a végén?

Ha egy állam költségesebbnek ítéli meg a környezettudatos technológiák alkalmazását, mint azok mellőzését, irracionálisnak fogja tekinteni azok bevezetését. Tehát itt a többi államtól függetlenül el fogja vetni a cselekvést. A mérlegelés pedig rendkívül nehéz lehet, hiszen a téma szaktekintélyei között is komoly nézeteltérések vannak a klímaváltozás negatív hatásait illetően. Leegyszerűsítve, senki nem tudja részleteiben megjósolni, mikor, milyen és mekkora problémák származnak hosszú távon a globális felmelegedésből, így hát azt sem tudják kiszámolni, megéri-e beruházásokkal harcolni ellene. 

Más felállás, ha egy állam fontosnak tartja ugyan a környezetvédelmet, de azt is, hogy ne kerüljön hátrányba más államokkal szemben. Ez a„minek áldozzak az időmből a szelektív hulladékgyűjtésre, ha mások úgysem tesznek így” logikája. Lehet, hogy az országunk széndioxid kibocsátásának csökkentésével valamelyest hozzájárulhatnánk a világ széndioxid kibocsátásának csökkentéséhez. De a drága technológiák bevezetése miatt hátrányba kerülünk, a többiek pedig ingyen fognak hasznot hajtani a mi vállalásainkból. Egy ilyen játékban megint az a racionális döntés, ha nem cselekszünk: jobb, ha a másik nem profitál ingyen a mi költekezésünkből, de az is, ha a másik cselekszik és mi profitálhatunk belőle ingyen.

A harmadik fajta felálláshoz egy másik fajta szemlélet vezet: mi a helyzet akkor, ha az előbb „ingyen profitnak" nevezett apró előrehaladás nem számít, mert csak a nagy változtatás jelent megoldást? 

Így már nem éri meg elvetni a cselekvés lehetőségét. Ez vezethet a valódi megoldáshoz: amikor felismerjük, hogy mindannyian csak akkor járunk jobban ha együttműködünk. Hiszen, ha a számunkra költségmentes javulás nem lehetséges, akkor nem nyerünk abból, ha nem cselekszünk. Ha pedig mindannyian hatékony lépéseket teszünk a környezetvédelemért, nagyobbat nyerünk, mintha egyikünk sem tesz semmit. 

Az utolsó eshetőség a klímakatasztrófa beteljesülése. A történelem és az egyéni tapasztalat is együttműködésre tanít. Ha süllyed a Titanic, vagy kigyullad egy ház, a történet szereplőinek nincs más választásra, mint összefogni, hogy mentsék, ami menthető. A negyedik szcenárió ugyanoda vezet, mint a harmadik, csak már rosszabb helyzetben. A legrosszabb esetben végül úgyis össze kell majd fognunk a klímakatasztrófa ellen, hiszen mindannyiunknak ez lesz az egyetlen út a túléléshez.

Az olvadó jégnek átlátszóvá kell válnia

Nincs egyértelmű megoldás, de a négy játékhelyzetet végiggondolva halványan kirajzolódnak irányok a helyes lépések felé. Az első cél, hogy minél pontosabb és szerteágazóbb ismeretek és számítások segítségével közelebb kerülhessünk a klímaváltozás okozta, illetve az alternatív technológiai megoldások alkalmazása miatt felmerülő költségek megállapításához. Ehhez nem csak a probléma nagyságának alsó, hanem felső határait is meg kell próbálnunk felmérni. Ennek során remélhetőleg képet kapunk, mekkora költségekkel járhat a gazdasági versengés, és ehhez képest mekkorával a szabadfára engedett klímaváltozás. A tisztánlátáshoz pedig elengedhetetlenül szükséges az államok közötti transzparencia. 

Ahhoz, hogy ésszerű lépések szülessenek, nem a társadalom elvakítására van szükség, hanem az egymásba vetett bizalom megerősítésére. Azzal, hogy olyan lépéseket teszünk, amelyekkel kölcsönös előnyösökre törekszünk. Nem udvariasságból: racionalitásból. 

(kép forrása: Luftwerk & NRDC)

Figyelsz arra, hogy kevesebb nejlonzacskót használj a boltokban? Szelektíven gyűjtöd a szemetet? Részt veszel klímakonferenciákon vagy éppen klímatüntetéseken? Esetleg lesajnálod az egészet és csak azért is környezetre káros termékeket vásárolsz?

Sokféle reakció ugyanarra a jelenségre: a klímaváltozásra. Ahányan vagyunk, annyiféleképpen reagálhatunk a változó éghajlati viszonyokra. Nézzük meg a pszichológia szemüvegén keresztül ezt a jelenséget.

Cikkünk fő fogalma, amit körbejárunk: a klímaszorongás. Még mielőtt erről bővebben beszélnénk, vizsgáljuk meg, milyen módokon találkozunk a klimakatasztrófa körébe sorolt jelenségekkel. Konkrét tapasztalattal viszonylag kevesen rendelkezünk, hiszen az amazonasi erdőtüzekből, vagy az olvadó sarki jégből keveset látunk. Nem élünk ott, mégis érzelmi reakciókat vált ki belőlünk. Vajon ez szolidaritás az ott élőkkel, vagy inkább a saját bőrünk féltése?

Egy biztos: fontos a sajtó szerepe. Rajtuk keresztül értesülünk a katasztrófákról, ők formálják a közvéleményt. Egy-egy hatásvadász cím, megdöbbentő fotó a közösségi médiában, és máris bevontak bennünket. A hamis hírek, a "fake news" világában azonban különösen körültekintően kell eldöntenünk, mit hagyjunk, hogy megérintsen bennünket.

Megvan tehát a kapcsolat, jöhet a reakció. Három reakcióval találkozhatunk a leggyakrabban: tagadás, aktív bevonódás vagy érdektelenség. Szomorú hír sajnos, hogy e három stratégiából csupán az egyik pozitív. Értelmezhetjük-e ezeket a reakciókat elhárító mechanizmusként?

A tagadást nem kell különösebben magyarázni: számos állami vezető, magánszemély, üzletember nem hisz a klímaváltozásban, kitalációnak véli. Élhetünk a gyanúperrel, hogy emögött különböző érdekek állnak (például beruházások), melyek számára előnytelenek lennének a klímaegyezmények és aa szigorúbb szabályok.
A tagadás lehet adaptív leküzdési stratégia is. Nevezzük „struccpolitikának”. Homokba dugjuk a fejünket, nem foglalkozunk vele, „ha nem tudom, nem is létezik”. Nyilvánvaló, hogy nem végsőkig hatékony, de a szorongás csökkentésére alkalmas megoldás.

Az érdektelenség nagyon hasonlít az előbbihez, de passzívabb jelenség. A tagadásba belefér a szónoklás a helyzet ellen, a büszke anyagi habzsolás, a drága autók nagy károsanyag kibocsátással. Az érdektelenség ezzel szemben egy semleges állapot. Nem vonódik be, nem beszél róla, nem foglalkozik vele. Elkerüli a problémát.

A harmadik az aktív felelősségvállalás. Elmegyek tüntetni, csomagolásmentes boltba járok, szelektíven gyűjtöm a szemetet, biciklizek stb. Megnyugtatom a lelkemet azzal, hogy ő megteszem azt, amit mint fogaskerék a gépezetben megtehetek és rajtam már nem fog múlni.

Elemezzük kicsit a klímaszorongás fogalmát. Kissé eltér a klasszikus szorongás esetektől, hiszen nincs megélt tapasztalat, vagy kognitív torzítás mögötte, hanem mindezek helyett egy jövőre vonatkozó, anticipált negatív kimenetel. Alapjába véve a szorongás pozitív reakció. Egy marker, hogy valami nincs rendben, valamit cselekedni kell, mert ez az állapot nekem nem jó, nekem ezen változtatnom kell. Tehát énvédő funkciót lát el. Olyan mint a vörösbor: kis mennyiségben gyógyszer, nagyban azonban veszélyes. Nagy mennyiségben azonban a szorongás - vagyis a jövőbeli nehézségekre való felkészülés – zavarokat okozhat a viselkedésünkben, pánikrohamokkal járhat, nem lesz étvágyunk, nyugtalanul alszunk és állandó stresszben élünk..

Felmerült bennem, hogy a klímaszorongás mennyire illeszkedik a H1N1, madárinfluenza, kanyaró, háború okozta vagy más hasonló jelenségek okozta szorongások sorába. Vannak úgynevezett neurotikus személyiségű emberek, akiknek eleve magas az alap szorongásszintje. A szabadon lebegő szorongásnak szüksége van egy tárgyra, amit megszállhat, és így kézzelfoghatóvá válik: nem csak úgy szorongok valamitől, hanem tudom, hogy a metrótól, a pókoktól, a H1N1-től vagy épp a klímaváltozástól. Az ilyen személyek valószínűleg „örömmel” választják az éghajlatváltozást tárgyul. Mindazonáltal ezek a személyek kis részét teszik ki a föld jövőjéért harcoló csoportnak, hiszen a veszély valós, a cselekvés pedig szükséges minél hamarabb.

Zárszóként: bár egy fecske nem csinál nyarat,
bátorítok mindenkit, hogy a saját háza táján igyekezzen az unokáira is gondolva
cselekedni és megvédeni az otthonunkat.