Reaktor

Különös nap január 19.: A magyarországi németek elhurcolásának emléknapja. A második világháborút követő, német kisebbségeket elűző politika mögött – a kétségtelen gazdasági okok mellett – a legfőbb indok a németség Harmadik Birodalomhoz való hűsége volt. Volt Magyarországon a háború alatt azonban egy szervezet, mégpedig a Hűségmozgalom, amely kicsit más megvilágításba helyezi a történéseket.

A németség Magyarországon

bár ekkoriban főként vagy az elit részei lettek – királynék lovagi kíséreteként –, vagy városi polgárok, vagy kiváltságos csoportok (erdélyi és szepességi szászok). Ha volt is a középkorban német parasztság (és bizonyosan volt), az többnyire beolvadt a befogadó magyarságba.

Nagyobb létszámú német telepesek, kivéve az ország egyes nyugati részeit (például Moson vármegyét), csak a 18. században érkeztek az ország benépesítése során – a katolikus és nem forradalmi németség az udvarnak és az egyháznak is megfelelt, bár a németek közt nagy számban találunk evangélikusokat, sőt még reformátusokat is. Ahol megjelentek, ott egész járásokat is magukévá tettek, így alakult ki egységes német nyelvsziget a Dél-Dunántúlon – Baranya északi részein és Tolna egyes járásai (nagyrészt a Sió és a Kapos köze, valamint egyes délnyugati települések) –, Buda környékén (a Pilisben), Szatmárban, a Bácskában és a Bánságban.

Békés együttélés

bár előfordultak konfliktusok. 1848-ban azonban az erdélyi szászokon kívül a teljes hazai németség kiállt a magyar ügy mellett, és az ezt követő évtizedekben javarészt vegyes identitásúvá vált. Igaz, a németek olykor saját maguk fedezték fel a magyar nyelv előnyeit (kereskedelem, értelmiségi munka stb.) és így nem volt olyan elit, amelyik magyarellenes nemzetiségi mozgalmat szervezhetett volna.

A két nemzetiség együttélésének ékes példája a tolnai Nagyszékely, ahol a kicsi, Árpád-kori magyar és a XIX. századi, jóval nagyobb német református templom egybeépült - forrás: Parókia

Az első jelentős vízválasztó esemény Trianon. A diktátum után ugyanis megjelentek a korábbinál jóval radikálisabb hangok, amelyek a német kisebbség jelenlétét nem nézték túl jó szemmel, főként kulturális és gazdasági szempontból. A hitleri Németország léte ugyanakkor már a németségben is változásokat hozott, és a kevésbé radikális politika is érzékelte a problémát.

A Volksbund

Már az évtized közepén megjelentek agitátorok, és ez egyre csak fokozódott. Főleg fiatal értelmiségieket küldtek Magyarországra, illetve munkásokat, napszámosokat vittek ki, akik természetesen nem kevés összegeket küldtek haza. Azokat, akik a nemzetiszocializmus mellé álltak, még inkább elismerték.

A Harmadik Birodalom népi németséggel való kapcsolata egyre inkább radikalizálódott. A német közreműködéssel elért revízió ellenszolgáltatásaként

Ugyan a magyar kormány igyekezte volna kulturális keretek közé szorítani, a Harmadik Birodalom kezében egyre inkább egyfajta eszközzé vált. Vezetője az eredetileg bánsági német származású – de zürichi születésű – Basch Ferenc volt. Egyébként voltak már a Volksbund előtt is szervezetek, melyek hajlamosak voltak igen radikális hangokat megütni, például a Népi Németek Bajtársi Szövetsége, amely a Dél-Dunántúlt a Német Birodalomhoz akarta csatolni. Ezek közül többnek is jogutódja lett a Volksbund.

Basch Ferenc, a Volksbund vezetője (forrás: WIkipedia)

1940-ben megkötötték – a második bécsi döntéssel egyidőben – az úgynevezett népcsoport-egyezményt, amelyben a magyar kormány a hazai németek egyedüli legitim képviselőjének ismerte el a Volksbundot. Ezután egyre nyíltabbá vált a nemzetiszocialista propaganda, illetve 1942-től megindultak a toborzások a Waffen SS-be is. A szervezet Berlin meghosszabbított karjaként működött, és olyan gyakorlati célokért küzdöttek, minthogy a német fiatalok a kötelező katonai szolgálatot a német hadsereg berkein belül teljesíthessék. A valódi cél azonban a magyar kormányhoz való hűség csökkentése és a birodalmi német öntudat növelése volt, különösen a Volksbund ifjúsági szervezetében. Mindehhez óriási tömegpropagandát és demonstrációkat működtettek és tartottak, illetve követeléseik közt szerepelt például a német nyelvű területeken az iskolák szellemiségének átalakítása is. Végig fenntartották a Dél-Dunántúl hovatartozását mint vitatémát. A velük szemben álló, magyarhű németeket igyekezték megfélemlíteni (főleg a jövőjükkel kapcsolatban).

Hűséggel a Hazához

A magyar kormány természetesen próbált cselekedni a Volksbund ellenében – egy kormányzatközeli német szervezet ugyan létezett 1924-től, de a Volksbund ellen kevés volt. A döntéshozók – mint oly sok mindenben – azt gondolták, hogy ha még egy kicsit engednek, talán a Voksbund maga vesz vissza a radikalizmusból. Emiatt engedélyezték például a toborzásokat is (bár itt az volt a háttérben, hogy cserébe csökkentették a Don-kanyarba küldendő magyar katonákat).

Már Hitler hatalomra kerülése előtt megjelentek a Dél-Dunántúlon agitátorok, és már ekkor megfogalmazta németek egy csoportja azt, hogy semmiféle szeparatista mozgalmat nem támogat. Az 1930-as években a németség Magyarországhoz való hűsége igen erősen meghatározta a választásokon indulók személyét a Dél-Dunántúlon. Bonyhádon ráadásul, amely később mind a Volksbund, mind pedig a Hűségmozgalom számára központi helység lesz, több időközi választás is zajlott. Kezdetben bár nagy riadalmat keltettek, mégsem kerekedtek felül a radikálisok, 1939-ben azonban Mühl Henrik volksbundista nyert – ugyanakkor listáról a törvényhozásba jutott az ellenjelölt Klein Antal is (aki később szakított politikájával).

Valamennyire ellen tudott állni – főleg az iskolák kérdésében – az egyház, ugyanakkor az igazi fordulatot a Hűségmozgalom megalapítása jelentette. Ezt a német ügyet a ’30-as években igen erősen befolyásoló egykori tolnai főispán, Perczel Béla munkássága teremtette meg 1942-ben – közvetlen előzményként a tolnai német gyerekek hozhatók fel, akiket sportképzés címén Németországba vitték, és a Wehrmachthoz valamint az SS-hez való csatlakozásra próbáltak kényszeríteni. Közülük néhányan felvették a kapcsolatot a szüleikkel, akik Perczelhez fordultak.

1942 januárjában „Hűség Istenhez, hűség a magyar hazához, hűség a népiséghez”-jelmondattal megalakult a Hűségmozgalom. Leginkább Perczel Bélánál gyűltek össze, és elsősorban védelmet akartak nyújtani a Volksbunddal szemben. Főleg nyilatkozatokkal – amelyek közül az egyik éppen 1943. március 15-én jelent meg – és helyi akciókkal (pl. SS-ellenes őrség szervezésével), illetve kulturális eseményekkel hívták fel magukra a figyelmet. Jelképes volt kitűzőjükön a magyar nemzeti színek szerepeltek a „Hűséggel a Hazához”-felirattal. A szervezet célja természetesen a magyar hazához való hűség erősítése volt.

A Hűségmozgalom kitűzője (forrás: Signum Laudis)

A hűség mérlege

Ennek oka egyrészt a háborús helyzet, másrészt az, hogy a Volksbund mögött ott állt a Harmadik Birodalom, amelynek köszönhetően komoly fegyvereik is voltak, és nem kerülték el az erőszak alkalmazását sem, és az összecsapások sem voltak ritkák.

A német megszállás után természetesen a Hűségmozgalom tagjait, vezetőit is üldözték. Perczel Bélát is elhurcolták, aki a kínzásba belehalt. A mozgalmat amiatt tekinthetjük legalább részben sikeresnek, mert a volksbundista iskolapolitikát meg tudták akadályozni, pedig óriási ellenszélben dolgoztak. A Hűségmozgalom tagjai egyébként olykor még a kétnyelvű oktatást is megtagadták, és kizárólag magyarul kívánták tanítani gyermekeiket.

Perczel Béla egykori főispán, a Hűségmozgalom egyik alapítója (forrás: Magyar Nemzeti Digitális Archívum)

Helyi szinten a Hűségmozgalom össze tudott tartani embereket, ami növelte az ellenállást, azonban ilyen politikai ellenszélben lehetetlen volt nagyot alkotni. Számarányosan a Volksbundban valamivel kevesebb, mint a németség fele vett részt, ugyanakkor nem egy olyan esetről tudunk, hogy hamisították az aláírásokat – olykor halottakét is – vagy a szülő-gyerek egymás helyett írt alá. Ehhez társul az, hogy nagyon sokan lehettek azok, akik a félelem miatt léptek be (vagy csak nem csatlakoztak a Hűségmozgalomhoz). Nagyjából 300 ezres Volksbunddal kell számolnunk – szemben a 30-35 ezer fős Hűségmozgalommal (720 ezer fő lehetett a németek létszáma az országban). Ez azonban a korabeli helyzetet ismerve nem jelent semmit, egyes helységekben, például Gyönkön azonban a Volksbund nagyságrendekkel több taggal rendelkezett, mint a Hűségmozgalom.

A kitelepítés tulajdonképpen mindezeket ismerve nem indokolható, hiszen még úgy sem vett részt a németség fele sem a Volksbundban, hogy megfélemlítésekkel, propagandával igyekezték őket rábírni, és a csalásoktól sem riadtak vissza; az pedig végképp nem igaz, hogy akik részt vettek a Volksbundban, azok nácik lettek volna (rengeteg német vagy kettős identitású is benne volt, a bűnbakkeresés helyett érdemes lenne a tömeg hatását, a tömegpszichózist megvizsgálni, hasonlóan egy diktatúrához). Ugyanakkor

A kitelepítések következtében hazai német családok ezrei szakadtak szét, ugyanakkor ezt már a Volksbund megjelenése is elintézte.

 - olvasható a völgységi svábság hűségnyilatkozatában 1934-ből (még a radikalizálódás előtt).

A borítókép forrása: Magyar Nemzet

Robert D. Putnam, amerikai filozófus, a Harvard egyetem professzora a ’90-es évektől kezdve aktívan foglalkozik a társadalmi tőke fogalmával, azon belül is Amerika csökkenő társadalmi tőkéjével. A leghíresebb ezzel foglalkozó írása Egyedül tekézni címmel jelent meg. Milyen relevanciák vonhatók le értekezése alapján napjaink társadalmára?

Néhány szó Putnamról

Putnam 1941-ben született Rochester városában, korai éveit Port Clinton-ban töltötte. 1963-ban a Swarthmore College-ban szerzett diplomát. Kiemelkedő tanulmányi teljesítménye miatt ösztöndíjjal lehetősége volt Oxfordban tanulni. A mesterképzést és a doktori címet a Yale egyetemen szerezte meg, majd 1979-től a Harvard egyetem tanára. Rengeteg nemzetközi díj és elismerés birtokosa, melyek közül kiemelkedik a National Humanities Medal, melyet Barack Obama volt amerika elnök adott át neki, azért mert

,,elmélyítette az amerikai társadalomról ismert tudást”.

Putnam, aki jelenleg 81 éves, a mai napig aktívan tanít és publikál.

(forrás: today.tamu.edu)

Mi az a társadalmi tőke?

Ez a fogalom komoly szerepet kap a ’70-es évektől kezdve a társadalomtudományi szakirodalomban. Ennek az értekezésnek Putnam kiemelkedő alakja. A társadalmi tőke fogalmát Putnam így határozza meg:

„a társadalmi szerveződés olyan jellemző vonásaira utal mint bizalom, szabályok és hálózatok, amelyek az összehangolt cselekvés elősegítése révén javíthatják a társadalom hatékonyságát”.

Kicsit érthetőbben megfogalmazva a társadalmi tőke egyének közötti kapcsolatokat, szoros társadalmi kapcsolathálókat jelent, mely a bizalmon és az átláthatóságon alapul. Ahol megfelelően működik a társadalmi tőke, ott javul a termelékenység, hatékonyabb a társadalom, alacsonyabb a bűnözés, kiterjedt a szocializáció, sőt, még az iskolai teljesítmény is javul.

(forrás: pinterest.com)

Egyedül tekézni

Írásában Putnam arról értekezik, hogy az Amerikai társadalom összezsugorodott, a társadalmi tőke minősége folyamatosan romlik. De mi is történt a társadalmi tőkével a ’90-es évek Amerikájában?

A választásokon való részvétel kb. 25%-ot csökkent a ’60-as évekhez viszonyítva. A nyilvános városi üléseken, a tüntetéseken és a politikai pártban résztvevők száma is több, mint a harmadával csökkent.

Egy felmérés alapján 1966-ban 30% volt azok száma, akik ritkán vagy soha nem foglalkoznak politikával. Ez a szám 1992-re 75%-ra nőtt. Minden adat azt mutatja, hogy hiába fejlődött az oktatás soha nem látott mértékben, a közélet összes területén feltűnően csökkent a polgári aktivitás.

A munkahelyi szakszervezetek 1990-re elvesztették tagjaiknak közel a felét. A szülői munkaközösségi tagok száma majdnem a felére csökkent. A hit aktív gyakorlása is leáldozóban.

Tehát itt is megfigyelhető a polgári aktivitásnak a csökkenése: van ahol hirtelen és radikálisan csökkent a tagok száma, van, ahol az évek során lassan, de állandóan csökkent. A csökkenés azonban tagadhatatlan.

Noha a ,,klasszikus” polgári szervezetek népszerűsége már nem a régi, felbukkantak új, rengeteg tagot számláló szervezetek, melyek elsősorban a környezetvédelemmel és a feminizmussal foglalkoznak. Akkora tagságot sikerült összegyűjteniük, hogy lobbitevékenységük a politika alakulására is hatással van.

Putnam azonban ebben az esetben sem derűlátó. Szerinte a régi szervezetekkel ellentétben ezek nem igényelnek tagjaiktól aktivitást, nincsen kötelező részvétel és felszólalás sem. Ennek hiányában pedig nem lehet arról beszélni, hogy ezek fontos társadalmi tőkét hordoznak magukban.

Ez azért kiemelkedő probléma, mert ez a két tényező a társadalmi tőke alapja. Hogy mennyire csökkentek? Egy kutatás során azt a kérdést tették fel az embereknek, hogy eltöltenek-e évente legalább 2 közös estét a szomszédokkal? Az igennel válaszolók aránya 1974-ben 72% volt, míg 1993-ban 61%. A társadalmi bizalom csökkenését vizsgálva is egy hasonló kutatást végeztek. A ,,legtöbb ember megbízható?” kérdésre 1960-ban az igennel válaszolók aránya 58% volt. Ez az arány 1993-ra 37%-ra esett.

 (forrás: eu.wikipedia.org)

Mik lehetnek a fenti folyamatoknak az okai?

Putnam szerint a nők gyakori munkavégzése, hiszen nem tudják így a családon belül a társadalmi tőkét maximalizálni. A családok növekvő mobilitása is egy tényező lehet, hiszen a családok sehol nem tudnak ,,gyökeret verni”. Valamint a kevesebb házasság, a kevesebb gyerek és a több válás sem kedvez a társadalmi tőkének. A technológiai fejlődések is hátráltatják a társadalmi kapcsolatok megerősödését, hiszen emiatt az emberek egyre kevesebb időt töltenek el egymással.

 (forrás: hias.tamu.edu)

Hogy miért lehet ez ma releváns Magyarországon?

Milyen relevanciája lehet itt és most egy közel 30 éves amerikai filozófus értekezésének? Ha elfogadjuk azt a tényt, hogy Magyarországon minden egy kicsit később történik, akkor azok a folyamatok melyeket Putnam leírt 30 éve, azok kísértetiesen hasonlítanak a jelenlegi magyar társadalom helyzetére. Mi lehet a megoldás erre a helyzetre? Be kell látni, hogy a társadalmi tőkéből minden ember építkezni tud és aktívan szerepet kell vállalni a jelenünk és a jövőnk alakításában.

(Borítókép forrása: loksatta.com)

„Önök most megásták Magyarország sírját, de Magyarország ott lesz a temetésén mindazon országoknak, amelyek most itt megásták Magyarország sírját.” – kerül elő ez az Apponyi Albertnek tulajdonított mondat szinte minden évfordulón, kapcsolódjon az akár Trianonhoz, akár Apponyi életéhez. Egy nagy probléma van vele: soha sem hangzott el. A beszéd évfordulója, január 16. alkalmából ennek körülményeit vizsgáljuk meg.

Apponyi Albert karaktere, személyisége

Apponyi 1846-ban született magyar arisztokrata családban, rengeteg főnemessel ellentétben magyar anyanyelvű volt. Politikai pályafutása igen sajátos volt, hiszen nem egy választókerületben sikerült buknia, ugyanakkor 1872-től kezdve lényegében a politika volt az ő asztala.

Apponyi hol ellenzékben, hol a kormánypártban szerepelt a dualizmus alatt, ugyanakkor végig következetesen képviselte a magyar nemzeti érdekeket. Amiben sajátos volt, hogy

például a világháború elején. Ami bizonyos, hogy Apponyi konzervatív személyisége soha sem változott, így a trianoni békedelegációt éppen egy ilyen embernek kellett vezetnie, szükségszerűen (bár ebbe a konzervativizmusba egy-két házasságon kívüli kapcsolat azért belefért, hiszen köztudottan az ő fia volt a későbbi református püspök, Bereczky Albert). Magyarország Párizsban – ha nem is túl sok reménnyel, de – el akart érni valamit, ezért küldött olyan, tárgyalni képes személyiségeket, mint Teleki Pál vagy Apponyi Albert. Akik szájából ehhez hasonló mondat soha nem hangzott volna el.

Apponyi beszédje

Apponyi védőbeszédje egyáltalán nem ilyen stílusú. Hat az érzelmekre, valóban, de inkább a nyugati kultúra magasztosságát és az elvek következetességét hangoztatja. Sokkal-sokkal fontosabb ennél a beszéd racionalitása: statisztikai adatokkal, történelmi-társadalmi jellemzőkkel, a szilárd tényekkel akar meggyőzni. A magyarság kulturális fejlettségét, a nyugathoz való tartozását hangsúlyozza. Egy ilyen beszédbe a „sírásás” semmiképpen sem fér bele, bár valóban megszólítja a vele szemben állókat, valóban meg is feddi őket olykor, de ezt mindig saját elveik szemszögéből, sőt olykor hozzájuk alkalmazkodva teszi: „Önök, Uraim, akiket a győzelem a bírói székhez juttatott, Önök kimondották egykori ellenségeiknek, a Központi Hatalmaknak a bűnösségét, és elhatározták, hogy a háború következményeit a felelősökre hárítják. Legyen így; de akkor…”.

A beszéd szövegében ilyen mondatot nem találunk, ugyanakkor tény, hogy Magyarország halálának képe megjelenik benne, nyilván ez is erős hatású:

Az egykori ellenség jövendőbeli temetéséről azonban szó sincs.

A Nagy-Trianon kastély (forrás: Infostart)

Téves emlékezet

Ha már Trianonnál tartunk, hasonlóan él a köztudatban, hogy a csehek az Ipolyt vagy a Ronyvát hajózható folyóként ábrázolták azon célból, hogy hátha így megkapják a folyót. Ez már csak azért sem lehet igaz, mert nekik nem az Ipoly kellett, hanem a Mátra, amely jóval délebbre van. Egyes tévedések persze már kezdenek kikopni, például a Trianon „száz év múlva lejár”, de ami maradt, például az idézett Apponyi-gondolat, nem kicsit tudja csökkenteni egy-egy trianoni megemlékezés színvonalát, főleg ha művelt, köztiszteletben álló politikustól hangzik el.

Revíziós képeslap (forrás: Országgyűlési Könyvtár)

Kérdéses persze, hogy honnan is ered akkor az idézet. Valójában nagyon úgy néz ki, hogy a 2010-es évek második feléig nyoma sem volt. Ennek ellenére igen mélyen bekerült a köztudatba, és valószínűleg még jó ideig velünk is marad. Hasonlóan egy másik, Széchenyi Istvánnak tulajdonított idézethez, amelyet főleg a baloldal szeret felhasználni azzal kapcsolatban, hogy egy nemzet milyen kormányt érdemel… Pedig az egy szépirodalmi műből ered, bár ott valóban Széchenyi szájába adva.

A borítókép: Apponyi Albert - forrás: Magyar Nemzet

Igen komoly politikai botrány van kialakulóban az Egyesült Államokban, miután kiderült, hogy Joe Biden kutatóközpontjában, a Penn Biden Centerben és a delaweri otthonának a garázsában tárolt az alelnöki idejéből származó, szigorúan titkos iratokat. A republikánusok kettős mércét kiáltanak, míg a demokraták próbálnak nem nagy jelentőséget tulajdonítani az esetnek, Biden szerint "legalább nem az utcán hevertek, hanem a garázsában". Donald Trump és tábora sérelmezi, hogy az Egyesült Államok jelenlegi elnökének a házát nem rohamozta meg az FBI úgy, ahogy az exelnök floridai rezidenciáját tavaly augusztusban. Mit jelenthet mindez Trump visszatérési esélyeire nézve? Mekkora károkat okozhat Bidennek az ügy? Lesz-e bármiféle jelentősége 2024 szempontjából a Biden-aktáknak?

Alapvetően bonyolult helyzetben vannak mind a demokraták, mind a republikánusok is. Joe Biden eredményesnek bizonyult Trumppal szemben nemcsak 2020-ban, hanem 2022-ben, a félidős választásokon is. Bármennyire nem direkten a két vezető politikusra szavazhattak az amerikaiak, attól függetlenül Trump jelöltjei nem értek el jó eredményeket, illetve úgy tűnik Biden demokráciavédő narratívája hatott a mérsékeltekre és bevált. Ebből adódóan a republikánusok számára érdemes lenne felépíteni egy olyan jelöltet, aki képes akár a középre húzó szavazókat megszólítani (vagy legalább nem elijeszteni), nem osztja meg annyira a Republikánus pártot, illetve fiatalabbnak, energetikusabbnak tűnne Biden mellett a vitákon. Ez a leírás Ron DeSantisra lenne a leginkább illő, azonban Donald Trump személyében komoly akadálya van a 2024-es indulásának.

Bár DeSantis nem nagyon tett arra utaló jelet, hogy elnökjelölti kampányba fog kezdeni, feltehetőleg eljátszott már a gondolattal, hogy elindul. Amennyiben Florida kormányzója lenne Biden kihívója 2024-ben, akkor a demokraták törhetnék a fejüket, hogy nem lenne-e hasznosabb, ha ők is fiatalítanának. Azonban míg DeSantis egy kész jelölt lenne, addig a demokraták számára egyáltalán nem olyan nyilvánvaló az ifjú titán kiléte. Ehhez azonban Donald Trumpnak is lenne egypár keresetlen szava. A volt elnök ugyanis ha szükséges, akkor az "ágyúkat" könnyen tanítványa ellen fordítaná és politikai hullát csinálna belőle, erre nemkülönben az Egyesült Államok 45. elnöke már tett szándéknyilatkozatokat.

(kép forrása: wgbh.org)

Érdemes kettéválasztani a republikánusok belső küzdelmeit az országostól, ugyanis meglehetősen bonyolult jelenséggel foglalkozunk. Az amerikai jobboldal kapcsán Trump tényleg újra nyeregben érezheti magát, korántsem elképzelhetetlen, hogy a Republikánus párt és a média összezár mögötte és egyöntetűen hangsúlyozzák a narratívájukat: az amerikai igazságszolgáltatás és a rendszer kettős mércét alkalmazott azzal, hogy 45-ös elnök házát átkutatták, ezzel szemben Biden esetében semmi ilyesmi nem történt. Ez egyértelműen növeli Trump áldozati státuszát, főleg akkor, ha a párhuzamosan futó Twitter-akták nyilvánosságra hozásával kapcsolatos fejleményeket is összeolvassuk vele.

A Twitter az amerikai nyilvánosság egy jelentős szelete, ahol Trump a 2016-os kampánya előtt és után komoly aktivitást fejtett ki, ez volt az első számú szócsöve. A 2016-os kampányt beárnyékolta a demokraták felől érkező orosz befolyásolási vád és Trump összeboronálása Putyinnal. A legújabb, Elon Musk által kezdeményezett felfedezések azonban azt mutatták ki, hogy a Twitternél tudták, hogy a demokraták mindenféle alap nélkül vádolják Trumpot, azonban mégsem léptek közbe, nem nyomták el ezeket az állításokat.

A MAGA-Republikánusok számára külön sérelem, hogy ugyanaz a Twitter 2020-ban elnyomta az akkor még elnökljelölt Joe Biden fiának, Hunter Biden laptopjával kapcsolatos híreszteléseket. A laptopon olyan üzenetváltások lehettek, amelyek korrupció gyanújába keverhette volna Bidenéket, de az amerikai média - köztük a Twitter is - az ezzel kapcsolatos cikkeket, bejegyzéseket elhallgatta. A párhuzamos valóságok világában nehéz megítélni, hogy ténylegesen mi volt azon a laptopon, ha valaki a CNN-en akar róla utána nézni vagy a Breitbarton, akkor egészen más olvasatokkal találkozik, éppen ezért nehéz megítélni, hogy ez mindenképpen átbillentette volna-e a 2020-as választást Trump javára.

(kép forrása: apnews.com)

Az áldozatiság narratíváját az is erősíti, hogy ezeket az aktákat már november másodikán, hat nappal a félidős választás előtt felfedezték, de azok nem kerültek a nyilvánosság elé. Ebből adódóan nem lehetett téma, ami befolyásolja a választókat, ergo: "az establisment megint a demokraták mellé állt". Ez a fajta értelmezés erkölcsi támaszt adhat Trumpnak, ami úgy-ahogy helyreállíthatja a tekintélyét a jobboldalon belül, azonban ez korántsem jelenti azt, hogy csak emiatt megnyerheti a 2024-es választást.

Bármennyire a republikánusok napirendjén fog maradni a Biden-akták ügye, azonban az kétséges, hogy az amerikai választókat az elkövetkezendő szűk két évben foglalkoztatni is fogja. Ez is rávilágít az egyik fő problémára, ami a botrányt illeti: a félidős választás után nem sokkal, illetve az elnökválasztás előtt nagyon sokkal derült ki a hivatalos dokumentumok nem megfelelő kezelése. Amit a demokraták tesznek, valamint várhatóan tenni is fognak, hogy nem kezelik "szenzációként", kisebb jelentőséget tulajdonítanak neki, mint a republikánusok. A demokraták várhatóan azt fogják hangsúlyozni, hogy míg Biden együttműködik a hatóságokkal és nem olyan sok dokumentumról van szó, addig Trump esetében az igazságszolgáltatás akadályozása mellett jóval több irat került elő.

Felborulnak-e az amerikai erőviszonyok? Feltehetőleg nem, ennek több oka is van. Az egyik legfontosabb az iratok nyilvánosságra kerülésének a megkésettsége és túl koraisága: a félidős választásokat nem befolyásolhatta már, de az elnöki kampány során sem biztos, hogy ez lesz a legfontosabb téma a napirenden. Trump talán betudja biztosítani a vezetését a jobboldali szavazók körében, azonban az korántsem biztos, hogy a független, középre húzó választók között is teret tud nyerni. Sőt, egészen odáig is el lehet menni, hogy ez a botrány nemhogy nem árt, hanem még használ is Bidennek, ugyanis a veszélyesebbnek ítélhető DeSantis ezzel akár háttérbe is kerülhet.

(borítókép forrása: mandiner.hu)

Január nyolcadika lesz egy jó ideig az új január hatodika: múlt hét vasárnap este a leváltott jobboldali brazil elnök Jair Bolsonaro hívei megszálltak a kongresszus, az elnöki hivatalt és a bíróság épületét. A brazíliai eseményeket nagyon sokan hasonlítják a 2021. január 6-án történtekhez, ugyanis akkor éppen Trump hívei voltak azok, akik megostromolták a Capitoliumot, miután az Egyesült Államok leköszönő elnöke nem ismerte el a választási vereséget és csalásra hivatkozva megkérdőjelezte annak tisztaságát.

Az ilyen és ehhez hasonló eseményeket egyáltalán nem lehet a demokráciák normális működéseként értékelni, nem jár hozzá a demokratikus rendszerek stabilitásához, azt akár alapjaiban rengetheti meg. Bár Brazília nem a világ "mintademokráciája", attól függetlenül érdemes rápillantani az Egyesült Államokra is, amely manapság egyre kevésbé tekinthető a "hegyen lévő fénylő városnak", amelyre a világ népei felnézhetnek, csodálva annak demokratikus rendszerének működését. Azonban az amerikai társadalom - és ami az aggasztóbb - a politikai elit szintjén is komoly feszültségek nyilvánulnak meg és nagyon úgy tűnik Brazília sem kivétel ez alól.

(kép forrása: americasquaterly.org)

A rövid válasz a kérdésre az, hogy egyáltalán nem evidens, korántsem magától értetődik, hogy a demokrácia önmagától működik. Bár vannak egyértelmű követelmények, mint például a titkos, egyenlő, általános és közvetlen választójog, az egyesülés szabadságának a biztosítása, a sajtószabadság érvényesülése, a hatalmi ágak koncentrációjának a tilalma és még lehetne sorolni. Azonban vannak olyan kritériumok is, amelyek szintén elengedhetetlenek, viszont sokkal kevésbé megfoghatóak.

A demokratikus rendszereket a választók legitimálják a szavazataikkal, felhatalmazást adnak a politikai elit számára az ország irányítására. Azonban az is előfordul, hogy a választás után az egyik politikai elit leköszönni kényszerül és a helyébe egy másik elit kerül, az újak rendelkeznek azzal a hatalommal, amellyel az elődök élhettek korábban. Diktatúrákban vagy királyságokban a hatalom megszerzése gyakran erőszakos volt: a pártállami elit börtönbe záratta, megkínozta és adott esetben kivégezte a ellenzékét, legyen az külső vagy belső, míg a középkorban trónviszályok következtében gyakran az uralkodó volt az, akit megmérgeztek, aki merénylet áldozata lett, esetleg egyszerűen uralkodásra alkalmatlanná tették.

(kép forrása: magyarhirlap.hu)

A demokráciának egy fontos tulajdonsága, hogy az elitek nem a másik félreállításában gondolkoznak, hanem az egymás kölcsönös tiszteletén és elismerésén alapuló választásokon mérettetik meg magukat, amelynek következtében valaki kormányozni fog, valaki meg ellenzékbe kerül. Az állampolgárok és az általuk támogatott, megválasztott politikai elit azonban kölcsönhatásban állnak egymással, alakítják a másik viselkedését. Ha az elitek viszálykodnak, nem bíznak egymásban, megkérdőjelezik a másik létének a legitimitását, akkor a választók ezt a viselkedési mintát követhetik és egy öngerjesztő folyamat végére közel polgárháborús hangulat fog elhatalmasodni a politikában. Illetve, ha a választók maguk követelik, hogy tovább mélyüljenek az árkok, akkor pedig a politikusok lesznek azok, akik ezt az igényt kiszolgálják, ezzel is tovább erősítve a már leírt folyamatokat.

Kiélezett volt a verseny a brazil elnökválasztáson, valamelyest kiélezettebb, mint a 2020-as amerikai választások. Ahogy Trump, úgy Bolsonaro is megkérdőjelezte a választások tisztességét, nem ismerte el a legyőzőjét, nem volt ott a másik beiktatásán, nem történt meg a békés hatalomátadás úgy, ahogy a nagykönyvben megvan írva. És mi lett mindennek az eredménye? A Capitolium ostroma és a brazíliai események. Természetesen fontos leszögezni, hogy ilyenkor több felelős van: 2016-ban a demokraták voltak azok, akik megkérdőjelezték a választás tisztaságát, 2018-ban meg mégiscsak hasba szúrták Bolsonarót. Azért az utóbbit egy kicsit mindenki a szívére venné, ha vele történne meg.

A viccet félretéve remélhetőleg sikerült érzékeltetni, hogy a demokrácia annál jóval több, minthogy elmegyünk x évente szavazni. Bár sok követelmény fogalmazható meg, azok azonban teljesen tökéletesen sehol sem tudnak megvalósulni, de törekedni attól még kell. Ha meg nagyon nem működik, hogy akkor lehet, hogy tényleg a "fejétől bűzlik a hal" és a politikai eliteknek kell felelősségteljesebben viselkedni, elismerni a másik létezését, tiszteletben tartani annak nézeteit. Az sem üdvözítő, ha azon fáradozunk, hogy megfejtsük, hogy ki kezdte az egészet, az még nem oldott meg túl sok konfliktust.

(borítókép forrása: portfolio.hu)

Éppen nyolcvan éve, 1943. január 12-én indult meg a szovjet áttörés a Don-kanyarban. Hosszú évtizedekig nem lehetett róla beszélni – ideológiai és politikai okok miatt –, amelynek következtében mindmáig nem dolgoztuk fel ezt a tragédiát. A kerek évforduló alkalmán a második magyar hadseregre emlékezünk.

A „Kállay-kettősről”

Hintapolitikának azt nevezhetnénk, ha egyensúlyozni kívánna két, szembenálló fél között, de Kállay nem ezt csinálta. Az ő hosszabb távú célja egyértelműen a kiugrás volt, emiatt is tárgyalt az angolokkal és az amerikaiakkal, sőt a magyarok még terveket is tettek eléjük, bár ezt nem igazán vették komolyan, több garanciát vártak. Annyi azonban biztos, hogy Kállay ki akart szabadulni a nemzetiszocialista Németország karmaiból – arról vitatkozhatnánk, hogy semleges státuszt, különbékét vagy esetleg átállást tervezett, de ez ezen szempontból kevésbé lényeges. Látta azt, hogy szükséges végrehajtani egyes német követeléseket, de ez kizárólag geopolitikai megfontolásból történt, nem pedig „hintapolitika” miatt. Ekkor már a revízió sem kapott akkora figyelmet, mint korábban. Hintapolitika akkor lett volna, ha azért játszik ide is-oda is, mert mindkét szövetségi rendszertől teljesen független akar lenni, esetleg mindkettőnek élvezni akarja bizonyos előnyeit, de ő teljes mértékben az angolszász hatalmakhoz akart tartozni - függetlenül attól, hogy milyen szerepben -, csak erről tudta nagyon jól, hogy sok idő, és óvatosnak kell lennie.

Kállay Miklós, Horthy utolsó reménye (forrás: Wikipedia)

– ami nem Kállay felelőssége. 1942 tavaszán ugyanis kiküldte a Szovjetunió ellen harcoló németek kötelékébe – alájuk rendelve – a 2. magyar hadsereget, mintegy 200 ezer embert. Ezt sem akarta, de már az is nagy eredmény volt, hogy csökkenteni tudta a németek követeléseit. A felszerelés korszerűtlen, elavult és kevés volt, de szóbeli ígéretet kaptak a németektől a felfegyverzésre (az lenne a meglepő, ha ebből bármi is megvalósult volna).

„Meghalni küldték őket”

Az egyik, hogy fegyverzetük elavult volt. Ez tulajdonképpen valahol igaz, hiszen sem a szovjetekhez, sem a németekhez képest nem voltak jól felszerelve, viszont sajnos azt kell mondani, hogy eme csekélységgel mindenük megvolt, amit akkor Magyarország meg tudott adni, minden lehetségest megtettek, a lehető legjobb felszereléseket kapták meg, amelyek Magyarországon rendelkezésre álltak (mondjuk valahol érthető, hogy egy egyébként lefegyverzett ország, amelyiknek a vezetői nem képzelegnek a határaiktól több száz-több ezer kilométerre "élettérről" - nem úgy, mint egyeseknek - nem tart fenn akkora hadsereget, mint egy világbirodalmi ambíciókkal bíró diktátor).

Hasonlóan elterjedt, hogy meghalni küldték ki a katonákat, vagy legalábbis tudták, hogy egy hasonló tragédia lesz a sorsuk. Ez is csak részben igaz, mert nagyon is számítottak arra, hogy a németek majd felfegyverzik a hadsereget. Nem tudjuk, hogy erre valóban volt-e szándék (magam részéről nagyon meglepődnék, ha lett volna, ismerve a későbbi eseményeket), vagy csak szavak szintjén jelent meg, de a keleti front 1942 nyári és őszi eseményei ezt mindenképpen megakadályozták. Persze nagyon is sokat mondó, hogy az 1942 október végén a hadseregnél járt nagybaczoni Nagy Vilmos szinte frissen kinevezett honvédelmi miniszter, aki a seregszemle utáni nyilatkozatában beszélt nagy, végrehajtandó feladatokról, hadiárvákról, hadiözvegyekről - de hazatérő katonákról nem. Pedig ekkor még közel sem beszélünk a Don-kanyar tragédiájáról. Ugyanakkor ez az 1942 őszi helyzet, nem pedig a tavaszi, vagyis ez későbbi fejlemény. A második magyar hadsereget nem meghalni küldték a frontra.

Az sem teljesen igaz, hogy az egész hadsereg megsemmisült: nem halt meg 200 ezer ember, de a veszteségek valóban nagyon súlyosak, talán korábban soha nem volt példa hasonlóra. Nehéz megítélni, a becslések eltérőek, de

de legalább százezer fővel biztosan, ami brutális – még akkor is, ha a 200-207 ezres létszám helyett a novemberben kiküldött 45-50 ezres váltást is hozzávesszük - ebből a halottak száma 50 ezer fő körül mozog. De mi is történt pontosan a Don-kanyarban?

A katasztrófa előzményei

A magyar katonákat 1942 tavaszától június végéig szállították a keleti frontra, és július elején érték el az első katonák a Dont. A feladatuk a megmaradt szovjet hídfőállások felszámolása lett volna, ez csak részben volt sikeres.

Szeptemberben aztán a csekély sikerek és a kezdődő ellátási problémák miatt egyáltalán nem bizakodó magyar hadsereg védővonalat épített ki, ugyanakkor

ráadásul két igen erős szovjet hídfő is megmaradt a területen, a Don nyugati partján (a harmadikat, Korotojakot éppen szeptember elején sikerült megtisztítani, de nagy veszteségek árán). A magyarok feladata a németek biztosítása volt. A németek Sztálingrádra koncentráltak, és ami felszerelés érkezett hozzájuk, azt el is használták, a magyar seregnek nem jutott. Nem volt a védekezéshez szükséges fegyver, sok helyre még ember sem jutott, ráadásul a belső ellátást is nehezítette, hogy a lovakat – ellátmány hiányában – visszavonták, így ami rendelkezésre állt, az is nehezen jutott el oda, ahol szükség volt rá.

(forrás: Múlt-kor)

1942 végén már egyértelműen számítottak a szovjet csapásra, ráadásul a tél beköszöntével – nem voltak ritkák a mínusz harminc-negyven fokok sem – egyre sürgetőbbé vált bármiféle intézkedés. Egy 45-50 ezer fős felváltó egységet tudtak csak szervezni, továbbá az ún. Cramer-csoportot (magyar-német páncéloshadosztályokból álló kvázi tartalék), viszont

A doni katasztrófa

ekkor még csak az (északi) urivi hídfőnél. A másnapi támadás után már megkezdődött a magyar katonák elmenekülése, január 14-én pedig a déli, scsucsjei hídfőnél is áttörtek a szovjetek, de január 15-ig még valamennyire képesek voltak a magyar-német csapatok a védelemre – bár a Scsucsjénél áttörők már 14-én megindultak az egyik magyar hadtest háta mögé. Január 17-18-ra azonban gyakorlatilag megszűnt a magyar katonaság jelenléte, felbomlott a hadsereg. Aki maradt, az is azért, mert bekerítették - a III. magyar hadtest, amely csak február elejére tudott kitörni. (A Cramer-csoportot is csak habozva vetették be, a németek ezt eredetileg megtiltották, így ez is késő volt).

(forrás: bibl-u-szeged.hu)

Akik mégis visszavonultak, azokkal a mi szövetségeseink, a németek szövetségeshez méltó módon bántak, amennyiben máltónak lehet azt nevezni, hogy a szövetségeseiket nem engedték be az általuk megszállt falvakba, illetve elvették a megmaradt felszereléseiket, ellátmányukat. Hasonló történt a németek alá beosztott, bekerített  - már említett - III. magyar hadtesttel (ez Stromm Marcel vezetésével február 1-jéig kitartott), amelyet a németek a saját visszavonulásuk fedezésére rendeltek, de nem kaptak felszerelést – no ezeket nem a visszavonulás során használtak, hanem inkább megsemmisítették.

Jány Gusztáv, a második magyar hadsereg parancsnoka (forrás: Wikipedia)

Sokkal súlyosabb Jány Gusztáv esete, aki január 24-én újabb hadparancsot adott ki, ebben természetesen a német narratívára épített: szerinte a magyar hadsereg elvesztette becsületét, ismételten megtiltotta a visszavonulást, sőt a rend helyreállítására még a helyszíni felkoncolást (!) is lehetővé tette

– ez a katonák ellen végrehajtott felkoncolásra vonatkozott, mondván:

Ez természetesen óriási felháborodást keltett, maga Horthy is a parancs visszavonását követelte. Április 4-én ez meg is történt, ugyanakkor bármennyire is figyelembe próbáljuk venni azt, hogy milyen körülmények is hatottak Jány Gusztávra január 24-én, egy parancsnoktól ez igen nehezen fogadható el.

(forrás: 24.hu)

A doni hősök emlékezete

Öt nap alatt - janurá 12-17 - felbomlott a hadsereg. 1942-43 folyamán összesen 100-130 ezren vesztek oda az eredetileg 207, majd 250 ezer fős hadseregből, közülük mintegy 40-50 ezren meghaltak, legalább 30 ezren megsebesülve tértek haza. Legalább 30 ezren kerültek szovjet hadifogságba, de csak töredékük élte túl, mintegy 3-4 ezer fő.

Az, hogy évtizedeken keresztül nem lehetett róla beszélni, mindmáig hat – tudunk olyanról, akit amikor felkerestek, még a rendszerváltást követően is bizalmatlan volt. Jelen ismereteink szerint a doni katasztrófa túlélői már mind meghaltak - a legutolsó túlélő, a 99 éves székesfehérvári Smohay Ferenc zászlós 2021 februárjában hunyt el, illetve más források szerint a legutolsó a kecskeméti Szeverényi István volt, aki 2022 nyarán távozott.

Hadifoglyok menetelése (forrás: Origo)

A borítókép forrása: cultura.hu

Az embereket egymástól elválasztó különbségekkel szemben vannak dolgok, amelyek – legalábbis néhány régiótól eltekintve – mindenhol népszerűek. Ilyen, többek között, a sör is. Amennyiben valaha felmerült bennetek a kérdés, hogy vajon hol is isszák összességében a legtöbb sört, illetve mely országokban a legmagasabb az egy főre jutó sörfogyasztás, akkor a japán Kirin Holdings kutatása megfelelő válaszokat fog adni, a vállalat ugyanis 1975 óta követi figyelemmel a globális sörfogyasztás alakulását. Összefoglalónk következik a jelenlegi trendekről!

2020-ban a globális sörfogyasztás 177 millió kiloliternek felelt meg, ami bár őrületesen magas számnak tűnik, mégis közel 7 százalékkal elmarad a 2019-es fogyasztástól.

A visszaesés érthető okok miatt 2020-ban szinte mindenhol tapasztalható volt – Európában például 5.2 százalékkal, Afrikában 9.4 százalékkal, Közép- és Dél-Amerikában 4.4 százalékkal –, csak Észak-Amerikában nőtt a fogyasztás, ám ott is szinte a 2019-es arányokkal megegyező eredmény (0.6 százalékos növekedés) született.

És, hogy kik fogyasztanak a legtöbbet országok szerint? Úgy tűnik, hogy a sör kapcsán is elindulhatna egy harc a globális nagyhatalmak között, hisz a legnagyobb fogyasztóként Kína jelenik meg, akit az Egyesült Államok követ, majd Brazília, Oroszország és Mexikó. Kína dominanciája persze a lakosság méretéhez igazítva nem nevezhető meglepőnek, ám az nem kicsit impresszív, hogy a fogyasztás 36 millió kilolitert ért el, vagyis annyi sört, amennyivel 14 ezer olimpiai méretű uszodát lehetne feltölteni.

Amint már említésre került, szinte mindenhol visszaesés volt tapasztalható, azonban bizonyos országokat az átlagnál is erőteljesebb kilengések jellemezték, több esetben egyenesen kétszámjegyű csökkenés által: ilyen volt Mexikó, ahol 11 százalékkal zuhant a fogyasztás 2019-hez képest, Vietnám, ahol a 19 százalékot is meghaladta, illetve India, amely 40 százalékos esést tudhatott be magának – és került a 2019-es eredményéhez képest 10 pozícióval hátrébb (23. hely). Néhány helyen viszont a koronavírus furcsa módon meghozta a kedvet a sörfogyasztáshoz: Brazíliában és Oroszországban is 4 százalék körüli volt a növekedés 2019-hez képest, ahogy az Egyesült Államokban is emelkedés történt, igaz a 0.8 százalékos változás nem nevezhető túlzottan szignifikánsnak.

Igen, ezen adatok megint ráébresztenek a cseh tébolyra (na meg arra, hogy miért is szeretünk annyira Prágába utazni), egy cseh személy ugyanis egy év alatt átlagosan majdnem 182 liter sört fogyaszt. A mennyiség már önmagában is rendkívül magasnak tűnhet – gondoljunk abba, hogy itt országos átlagról van szó, tehát magába foglalja azokat is akik nem, vagy alig fogyasztanak sört –, de az még inkább szemlélteti a csehek sör iránti őrületét, hogy 28 éve senki nem tudta őket megverni ebben a rangsorban, miközben az idei második helyezett Ausztria egy lakosa átlagosan „csak” 96.8 liter sört iszik, vagyis fasorban sincs a csehekkel való harcban.

Az egy főre jutó sörfogyasztást vizsgáló rangsorban Magyarország sem áll túlságosan hátul, hisz mi a 21. legnagyobb fogyasztók vagyunk, ám elmaradunk a legtöbb régiós riválistól, Csehországon és Ausztrián túl Romániától, Szlovákiától, Horvátországtól (18.) és Szlovéniától (20.) is. Literekben mérve átlagosan 68 liter sör jut egy főre Magyarországon, de ahogy globálisan, úgy nálunk is csökkenés történt a pandémia kezdeti évében, melynek mértéke 8.9 százalék volt 2019-hez képest.

De, hogy igazán meghökkentő legyen a vége, a legnagyobb sörkedvelők esetében is visszaesés történt, a cseheknél és németeknél 10.5 százalékos, az osztrákoknál több mint 17 százalékos a 2020-as évben. Ezzel szemben a lengyeleket (1.4 százalékos visszaesés) és románokat (0.9 százalékos visszaesés) a 2020-ban a világot feje tetejére állító járvány sem tartóztatta fel a sörözéstől, mi pedig csak remélni tudjuk, hogy hamarosan a vírus már egyáltalán nem szól bele a sörözési szokásainkba.

Kiemelt fotó: Brewer World

A jelenlegi árakat és a folyamatosan növekvő inflációt látva, mindannyiunk fejében megfordul nap, mint nap a gondolat, hogy mit is főzzünk úgy, hogy a hónap végére is kijöjjünk a pénzünkből. Lássuk, mik ezek a pénztárcabarát ételek.

Burgonyakrémleves

A jó öreg krumpli a bevált klasszikus, ha olcsó receptekről van szó. Legyen az paprikás krumpli, krumplifőzelék vagy leves, az biztos, hogy laktató lesz és pénztárcabarát. 

Én az ősz közeledtével imádom a bekuckózós estéket, amihez egy burgonyakrémleves tökéletes társ lehet. A kedvenc receptemhez nem is kell más, csak krumpli, hagyma, fokhagyma, tejszín, víz és fűszerek. Ezek az alapanyagok szinte minden magyar háztartás állandó kellékei. Ha valamiért mégis kifogytunk ezekből, a boltban sem kell szívrohamot kapni a kasszánál. Esetleg ha megbújik otthon egy kedves rokontól kapott házikolbász, az megpirítva biztosan a levesünk éke lesz.

(forrás: streetkitchen.hu)

Besameles karfiol

Az én személyes kedvencem. Elképesztő egyszerű elkészíteni és egy darab karfiol napokig is elég a családnak. Amennyiben hajlandóak vagyunk kifizetni kb. 900 forintot egy nagyobb karfiolért, akkor a többi hozzávalót már csak a hűtőnkből kell elővenni.

Ide nem hoznék internetes linket, hanem leírom, hogy az én anyukám hogyan szokta csinálni. Higgyétek el, nem fogtok csalódni benne!

A karfiolt rózsáira szedve sós vízben megfőzzük, majd egy kivajazott jénaiba rakjuk. Amíg fő a karfiol összedobunk egy nagyobb adag besamel mártást (úgy a legfinomabb, ha a végén a zöldség úszik a szószban). Egy nagyobb darab vajon megpirítunk kb 3-4 evőkanál lisztet. Amikor megpirult, felöntjük egy liter tejjel és ízesítjük sóval, borssal és szerecsendióval. A kész mártást ráöntjük a karfiolra, megszórjuk a tetejét egy kis reszelt sajttal és megy a sütőbe addig, amíg a sajt aranybarna nem lesz. 

(forrás: penzcentrum.hu)

Penne arrabiata

Ha szereted a pikáns tésztákat, ez biztosan a kedvenced lesz. Ez a recept is villámgyorsan elkészíthető és itt is komoly esély van arra, hogy minden hozzávaló már ott van a konyhában.

A recept szerint a hozzávalók listája a tésztán kívül kimerül egy paradicsom konzervben, egy hagymában, fokhagymában, fűszerekben, vörösborban és persze chiliben.

Szerintem megéri ennél a receptnél nem a legalsó polcról választani vörösbort, hiszen csak egy kevés kell a tésztába, a jobb minőségű bor pedig gyorsabban elfogy és másnap a fejed sem megy szét tőle. Ráadásul a finom tészta után egy sorozat mellett a kanapén milyen jól fog esni egy minőségi kékfrankos.

(forrás: prove.hu)

Tojásos nokedli

Az olcsó receptek közül nem hagyhattam ki apukám örök kedvencét, a tojásos nokedlit. Ez sem a legegészségesebb ebédötlet, ráadásul cseppet sem alakbarát, de a hó végén mégis csak örömmel készítjük el ezt a finomságot.

Ehhez konkrétan nem is kell más, csak liszt, tojás, víz, só, bors és egy kis zsír. Elkészíteni sem egy agyműtét, mondjuk nekem a nokedli valamiért elsőre sosem sikerül úgy, ahogy kellene. Akinek hozzám hasonló gondjai vannak, azoknak itt egy videó, ahol a tökéletes nokedli minden titkát meg lehet ismerni.

Ha sikeresen kiszaggattuk és megfőztük, nincs is más hátra, mint egy kis ecetes uborkával vagy egy adag fejessalival élvezni a munkánk gyümölcsét.

Lángos

Ha vendégeket várunk és le akarjuk nyűgözni őket úgy, hogy csődbe se menjünk vagy csak egy lusta szombati napon van elég időnk a konyhában szöszmötölni, a lángos tökéletes választás. 

Ráadásul ha házilag csináljuk, annyi fokhagymát és feltétet pakolunk rá, amennyit akarunk, plusz nem egy több hónapos használt olajban lesz kisütve és nem is kell egy sajtos-tejfölösért 2000 forintot fizetni. Ennyi pénzből -ha otthon csináljuk- megetetjük az egész családot kétszer és még a szomszédoknak is jut. 

Igen, a tésztájára tényleg figyelni kell az élesztő miatt, de amennyiben pontosan követjük a receptet, minden befektetett energiánk megtérül a kóstolásnál. Kamatostul.

 (forrás: streetkitchen.hu)

Noha ezek tényleg nem diétás ételek, ráadásul húsmentesek (tekintve egy csirkemell árát egyértelmű, hogy a húsos ételek egy ideig nem szerepelnek a pénztárcabarát receptekben), mégis finomak, laktatók és jól jönnek a hónap vége felé, amikor már napok óta instant levesen tengődünk.

"Kádárnak mennie kell" jelentette ki Kis János, a demokratikus ellenzék egyik vezéralakja 1987-ben a Beszélő szamizdat különszámában, azonban ugyanerre a következtetésre juthatnak az ellenzéki pártok Karácsony Gergely személyét illetően a 2024-es önkormányzati választás kapcsán. A DK és a Momentum az elkövetkezendő időszakban törekedni fog arra, hogy a többi baloldali ellenzéki párt szavazóit és politikusait elszipkázza és a Fidesszel szemben egyedül mérettesse meg majd magát 2026-ban. A Gyurcsány Ferenc elnöklete alatt lévő párt az új ciklus elején vitathatatlanul sokkal kegyetlenebbül és sikeresebben gyengíti és szorítja a háttérbe a lehetséges riválisokat, mint a Momentum, rendre a második legerősebb pártnak mérik a közvélemény-kutató cégek.

Bár a 2011. évi CLXXXIX. törvény Magyarország helyi önkormányzatairól komoly változtatásokat hozott a vertikális/függőleges hatalommegosztás szempontjából (az önkormányzatoktól elvették az egészségügyet, az oktatást és szociális ellátást, továbbá a pénzügyi autonómián is szűkítettek, mivel rengeteg önkormányzat jelentős adósságokat halmozott fel), attól még korántsem lehet azt mondani, hogy lényegtelen területe lenne a politikának, vagy hogy meg kéne vetni. Remek lehetőség a pártok számára, hogy "kicsiben" kipróbáljanak politikusokat, lehetőséget biztosítanak a pártranglétra megmászásában és növeljék a párt országos lefedettségét, társadalmi beágyazottságát.

(kép forrása: telex.hu)

Az ellenzéki összefogás mint innováció április harmadikán kudarcot vallott, a jelenlegi folyamatok alapján a legerősebb ellenzéki pártok azt a következtetést vonták le, hogy a kétpártrendszer felé kell elmozdítani az pártrendszert. Leghamarabb a 2024-es Európai Parlamenti választás és az önkormányzati választásokon derül ki, hogy milyenek a valós erőviszonyok. Az EP választás nem bünteti azt, ha a pártok külön indulnak és kampányolnak, azonban az önkormányzati választási rendszer - különös tekintettel az ellenzék széttöredezettsége miatt - inkább az összefogásra sarkallja a pártokat.

Vagyis kellene, de a Demokratikus Koalíció könnyen lehet, hogy a hosszútávú - 2026-os - céljai érdekében mindenhol külön indul, legyen az egyszerű önkormányzati képviselő, polgármester vagy akár a budapesti főpolgármesteri. Igen ám, de mi van akkor, ha az ellenzék ezt nem nézi tétlenül - amire nagyon nagy esély van - és nem adja a beleegyezését, hogy a DK mindent kisajátítson? Mint már hallhattuk és olvashattuk is: nem magától értetődő, hogy a DK támogatni fogja Karácsony Gergelyt az újrázásban. Ezt akár kétféleképpen is lehetne értelmezni, két lehetséges kimenetel is elképzelhető.

Az első az, hogy a DK nem akar ártani az ellenzéknek és amennyiben nem sikerül megfelelő Karácsony-alternatívával előállni 2024-ig, ezért nem állítanak saját jelöltet, de nem is kampányolnak Karácsony mellett, hanem a szavazókra bízzák, hogy voksolnak a főpolgármesterre vagy sem. Ennek akár lehetne értelme annyiban, hogy megmutatkozna, hogy a DK nélkül veszett fejsze lenne az ellenzék és Karácsony is, miközben újfent övék lenne a Fővárosi Közgyűlésben a legnagyobb frakció. Kérdéses, hogy vajon nem égne-e túlságosan a DK-ra, ha miattuk buknák el a főváros vezetését.

(kép forrása: budapest.hu)

A másik - és egyúttal valószínűbbnek is tűnő - forgatókönyv pedig az, hogy indítanak valakit, aki akár jobb eredményt is elérhet, mint a jelenlegi főpolgármester. Mind a két esetben nagy eséllyel elvesztenék a főváros irányítását csak azért, hogy 2026-ra a DK lehessen az ellenzéki térfélen egyeduralkodó. A Demokratikus Koalíció ambícióinak és feltételezhető szándékának ez jobban megfeleltethető, nagyon komoly kérdés, hogy Gyurcsány Ferenc a hosszútávú célért beáldozná-e az ellenzék fellegvárának a vezetését? Mind a két esetben jó pozícióból indulna a Fidesz, hiszen vagy nem lenne kellő támogatottsága Karácsonynak vagy megoszlanának az ellenzéki szavazatok több jelölt között.

Természetesen nem lehet készpénznek venni, hogy az ellenzék nem lesz 2024-ben olyan állapotban, hogy teljesen mindegy, hogy kit indít az nyerni fog vagy annak az ellentettje. Egy biztos: a Fidesz nagy eséllyel találkozhat egy megosztott, összefogni képtelen ellenzékkel. Az elmúlt időben a Fidesz influenszerei és kommunikációs gépezete (legalábbis szerintem) kissé előtérbe helyezte Karácsony személyét, többet foglalkozik vele. Karácsony feje fölött egyszerre csaphatnak össze a DK és a Fidesz "hullámai", mondjuk egészen más okból és szándékkal. A Fidesznek, amennyiben 2024-ben megakarja nyerni Budapestet, akkor nem érdeke, hogy teljesen ellehetetlenítse a főpolgármestert, legfeljebb csak annyira, hogy a DK elég bátor legyen ahhoz, hogy saját jelöltet állítson.

A politikának nagyon érdekes - talán a legérdekesebb - része éppen az, amelyre nem lát rá akárki csak a bennfentesek. Még kialakulhat egy nagyon érdekes ellenzéki belharc Karácsony személyét illetően, amely majd csak 2024-ben fog materializálódni. Visszatérve az eredeti kérdéshez: mennie kell-e Karácsonynak? Amennyiben a DK hű a hosszútávú céljaihoz, akkor könnyen lehet, hogy azt a következtetést vonja le Gyurcsány Ferenc, hogy mennie kell. De vajon azon az áron is, hogy elveszejti a 2010 utáni időszak legnagyobb ellenzéki sikerét és minden erőforrást ami vele jár?

Amikor a székely férfiak bevonultak Madéfalvára, a céljuk ugyanaz volt, mint korábban: tiltakozni az ellen, hogy külföldre vigyék őket katonának. Ezt ahogy eddig, úgy ezután is békés úton kívánták megvalósítani, ennek ellenére a császári katonaság hajnalban megtámadta a falut, kifosztotta a házakat, lemészárolt mintegy kétszáz embert – nőket és gyerekeket is –, illetve legalább kétszer ennyi foglyot ejtett. Az események a székelyeket megtörték, de megindult a kivándorlásuk Moldvába. A madéfalvi vérengzésre emlékezünk.

A székelyek jogai

Nem teljesen egyértelmű, hogy ez mit jelentett, ugyanis létezik olyan megközelítés, miszerint ez kollektív nemességet biztosított, amely feltételekért cserébe a Székelyföld területén jogokat adott, ugyanakkor a valóságban azt látjuk, hogy a Székelyföldről elszármazók ugyanolyan nemesi bizonyságlevelet kaphattak az erdélyi kormányszervektől, mint azok, akik mondjuk Nyitrából költözött Tolnába. Ezen bizonyságlevél alapján nemesi jogokat gyakorolhatott egy székely akár Biharban is – vagyis a székelység fenn tudta tartani nemesi jogállását a Székelyföldön kívül. Amikor 1867 után a nemesség presztízskérdéssé válik, de jogokat nem biztosít, hivatalos iratokba – nem magánéletben – akkor írhatták be nemesi címüket és előneveiket a nemesek, ha igazolták származásukat a Belügyminisztérium előtt. A székelyeknek, bár az erdélyi fejedelmek korában igen nagy számban fordul elő, hogy személyes nemeslevelet kapnak (mint egy bárhol máshol nemesített jobbágy), elég volt valamelyik székely összeírásban – ún. lustrában – szereplő felmenőjüket felmutatni apai (névadó) ágon, és már használhatták is a nemesi címet. Ezt a hasonló kiváltságokat élvező hajdúk nehezebben tehették – itt nagyon sokszor fordul elő, hogy felmenőik név szerint szerepelnek egy-egy hajdúnemességet biztosító oklevélben, ekkor jóval könnyebb volt, illetve sokszor a rendi korszakban Szabolcs vagy Bihar vármegyétől kapott nemesi bizonyságlevél adta a nemesi jogaik alapját –, de aki a hajdúnemességét fenn tudta tartani a Habsburg-uralom alatt, az kvázi nemes maradt; ugyanakkor a jászok és a kunok által élvezett jogok valóban nem biztosítottak nemességet az adott személynek, sem 1867 előtt, sem azután. Ez alapján a székelyek kollektív nemessége nagyon összetett rendszer, de alapvetően nemességnek tekinthető, amely a katonáskodási kötelezettségre épült.

Székely gyalogos katona, ún. vörös darabont ábrázolása a csíkszépvízi Székely Határőr Emlékközpontban (forrás: liget.ro)

Már az erdélyi fejedelmek alatt előfordult, hogy igyekeztek megfosztani a székelyeket kiváltságaiktól – persze a székelyek mindig ellenálltak, ami rengeteg véres eseményhez vezetett. Összességében megindult egyfajta lesüllyedés, és valóban megjelent egy székely jobbágyi réteg – ők az anyakönyvekben a XVIII. századtól kezdve providus jelzővel szerepelnek, amely kifejezést általánosságban a nem nemesekre (közülük is azokra, akik nem voltak polgárok sem) használtak, szemben a kiváltságokat gyakorlókkal, akik gyalog katona, gyalogos, lovas katona stb. jelzőt kaptak aszerint, hogy a közszékelyek, a lófők, esetleg a legelőkelőbb primorok rendjébe tartoztak. Amikor Erdély Habsburg-uralom alá került, az 1690-es Diploma Leopoldinum is rögzítette a székelyek katonáskodási kötelezettségét, de a Rákóczi-szabadságharc után a székely katonaságot (határőrséget is) megszüntették, a székelyek fegyvereit pedig elvették, mivel az uralkodó ebben is veszélyt látott. A székelyeket ismét megpróbálták lesüllyeszteni, vagyis nőtt a jobbágyok száma – ami még mindig elhanyagolható volt. Mária Terézia alatt azonban változott a helyzet.

Az erdélyi határőrség kezdetei

Bár az Oszmán Birodalom jelentősen meggyengült, még mindig veszélyt láttak benne, vagyis Magyarország déli határait nem tagozták a vármegyerendszerbe, hanem katonai határőrvidéket hoztak létre – itt szerb határőrök-szabadparasztok éltek és szolgáltak, akik így nem lettek jobbágyok, de kiváltságaik nem a székelyek középkori jogait jelentették. Mivel Erdélyben nem volt határőrség, így Mária Terézia 1761-62-ben Erdélyben is hozzálátott annak megszervezéséhez, részben Adolf Buccownak, Erdély katonai főparancsnokának a javaslatára. A határőrséget a naszódi románokból és a székelyekből akarták megszervezni, a jobbágysorban élő románok éltek is a lehetőséggel, mivel felszabadultak a földesúri terhek alól; a székelyek viszont régi jogaik biztosítását és régi fegyvereiket követelték.

A székely követelések

Kezdetben a székelyek – főleg abbéli reményben, hogy visszakapják jogaikat – a románokhoz hasonlóan támogatták az elképzelést, de kiderült, hogy kiváltságaikat nem teljes körűen kapták volna vissza, bizonyos adókat továbbra is fizetniük kellett (legalábbis azoknak, akik jobbágysorba kerültek). Ami viszont még fájóbb volt: a régi szokásokkal ellentétben

Székely határőr a csíkszépvízi Székely Határőr Emlékközpontban (forrás: liget.ro)

Ez ellen már a kezdetekben is tiltakoztak, és mivel a katonai főkormányzó nem örvendett túl nagy népszerűségnek – mondjuk általában nem szoktak olyan idegenek népszerűek lenni, akik erőszakos sorozásba kezdenek –, így Mária Terézia leváltotta, és kinevezte Siskovics József bárót, aki Lázár János gróf segítségével, társelnökségével egy vegyes katonai-polgári bizottságban folytatta a toborzást. Bár az uralkodó ezt ellenezte, Siskovics az elődjéhez hasonlóan a megtörés és az erőszak eszközéhez nyúlt. Előfordult, hogy a katonaságba beállók és az azt ellenzők összecsaptak, ahogy olyan is, hogy valamelyik vezetőt majdnem meglincselték, illetve az is, hogy a katonaságra felesküdők tiltakozni kezdtek, de nem ezek voltak a legjellemzőbb eszközök.

A székelyöldöklés

Carato alezredes négy oldalról körülfogta a falut, majd ágyúkkal lövetni kezdte. Ezután a császári katonaság betört a faluba, és órákon át üldözte az ellenállókat, miközben a házakat kifosztotta és felgyújtotta. A vérengzés legalább 180-200 halottat és 400 foglyot eredményezett, akiket embertelen körülmények között tartottak fogva a csíkszeredai várban – bár néhány nap után hazaengedték őket, az esemény megtörte a székely ellenállást, és még 1764 márciusáig sikerült megszervezni a székely határőrséget. Nem mindenki maradt ugyanakkor helyben…

Vándorlás Moldvába

1774-ben azonban a Moldvától északra fekvő Bukovinát a felosztott Lengyelországtól megszerezte a Habsburg Birodalom. Erdély katonai főparancsnoka, Hadik András ennek következtében a Moldvába vándorolt székelyeket összegyűjtötte, és letelepítette Bukovinában – így jött létre a bukovinai székelység. Első falvaikat, Istensegíts és Fogadjisten néven 1776-ban alapították.

Az egyik bukovinai székely falu, Andrásfalva római katolikus temploma (forrás: Wikipedia)

A bukovinai székelység később áttelepült, ahogy ők nevezik, kirajzott a Délvidékre, illetve Arad vármegyébe, a Bánságba és Dél-Erdélybe (néhány csoportjuk pedig Észak-Erdélybe), amely folyamat az 1880-as években kezdődött, és 1910 körül ért véget. A magyar kormány a két világháború között a jugoszláv uralom alatt a Délvidékre települő szerbek helyére kívánta telepíteni a maradékukat Bukovinából, ekkor jött létre például Bácsjózseffalva. Nagy részük tehát visszatért, de így is maradtak Bukovinában.

Bukovinai székelyek népviseletben (forrás: maszol.ro)

A Bácskába telepített székelyeknek azonban tovább kellett menekülniük, amikor a középkori módszereikről híres Tito-partizánok megérkeztek, természetesen az elmenekült szerbekkel együtt. A partizánok mindennapos eszköztárába tartozott például a karóba húzás, így 1944 őszétől a székelyek a Dunántúlra mentek, a telet itt vészelték át. 1945-től kezdték őket betelepíteni a völgységi kitelepített svábok házaiba, Tolna és Baranya vármegyékbe. Identitásukat máig őrzik, saját társadalmi szervezetek és országos szövetséget hoztak létre, de az eredeti lakhelyükön is maradt néhány család - néha még velük is tartják a kapcsolatot, de ez főként az 1990-es évekre volt jellemző.

Borítókép: a madéfalvi veszedelem emlékműve Madéfalván (forrás: Wikipedia)