Reaktor

Guy Verhofstadt tapssal üdvözölte a Twitteren egy újabb szláv nép öntökönszúró bátorságát: a megfelelően orientált bolgár kormány seggest akar ugrani az energetikai csalánosba, hogy ezzel tanítsa móresre az oroszokat. Jár a belga lájk!

True… ��

Even more true: if we would stand up to Putin united, as EU, no one would be small & dependent !

Drop Orbán’s veto = stop Putin’s war ✊� https://t.co/2ZQaQzs6h3

— Guy Verhofstadt (@guyverhofstadt) May 12, 2022

Bulgária volt ennél pragmatikusabb is, amikor a 2010-es évek elején a Déli Áramlatba akart beszállni, de akkor Brüsszel úgy elfenekelte, hogy még ők kértek elnézést, majd egy évre rá belekezdett a kontinentális Északnyugat-Európa az Északi Áramlat 2-be.

A bolgárok pedig, hát, nem tudni hogy fogadták ezt a hírt, de nem is érdekelt senkit igazán. Csordogáltak Nyugatra krumplit szedni meg padlót mosni, el a kilátástalanságból, ahogy eddig.

Verhofstadt azonban nem csak egy bevásárlókocsit adott a bolgároknak, amiből jutalmul kiszedhetik az euros érmét, hanem a magyaroknak is küldött egy gyomrost:

a magyar vétó miatt nem lehet embargóval büntetni Oroszországot.

Na most, látni ebben az egy Tweetben egy hatalmas önellentmondást: a bolgárok egymaguk elzárhatják az orosz energiát, az ő szuverén döntésük, de Belgium valamiért nem képes erre, csak akkor, ha mindenki más is.

Ergo, Magyarország tehet arról, hogy ömlik az orosz energia a Benelux kikötőkbe, mert vagy mindenki, vagy senki sem, de közben Verhofstadt tapssal ismeri el, hogy egy tagállamnak amúgy egyéni döntése megszüntetni ezt a folyamatot, nem kell az EU-ra várni.

Sajnos nekünk nincs tengerpartunk, ahogy ezt a horvát külügy is megerősítette a héten, ezért hadiflottánk sincs, így nem tudjuk blokád alá venni a holland kikötőket. Talán tudnánk gumicsónakokat küldeni, egy szabványos BLM vagy Extinction Rebellion tüntetésnyi embert meg csak találni arrafelé, akik kieveznek a nyílt vízre, hogy a tartályhajókat megfékezzék.

"A CREA elemzői nyomon követték a fosszilis üzemanyag-szállításokat, amelyek olyan nagy olajvállalatokhoz kapcsolódnak, mint az ExxonMobil, a Shell, a Total, a Repsol és a BP. Az orosz fosszilis üzemanyag-szállítások negyede Hollandiában, Olaszországban, Lengyelországban és Belgiumban található kikötőkbe érkezett."

Hála a The New Statesman által április végén publikált tanulmánynak, számokkal is be lehet mutatni a magyar vétó mögé bújó Nyugat-Európa képmutatását:

Ha vannak országok, akik nem tudnak semmit se tenni a Hollandiába, Belgiumba, Olaszországba tartó tankerek megfékezésében, akkor azok az Kelet-Európa közepén fekvő, tengertől elzárt kis népek, ott, a grafikon alsó felén. De valamiért a mi kurva anyánkat.

Azt a sok milliárd eurot ott a grafikon tetején, akkora pénzt, amennyit mi még egyben sosem láttunk, mi kényszerítettük Putyin markába, fegyvert tartottunk Nyugat-Európa fejéhez; a kalandozások óta nem erőszakoltuk még rá a Nyugatot ilyen hatásosan valamire, amit egyáltalán nem szeretnének csinálni.

És ha ez sem elég: a hozzánk befutó vezetékek Ukrajnán keresztül jönnek, az ukrán kormány áldásával: tranzit díj, reverz tranzit, satöbbi. Azokat elzárni Kijevnek is problémás lenne, több kárt okozna Ukrajnának, mint Putyinnak, az ukránok egy energetikai csapdában vannak a magyarokkal. A Belgiumba befutó hajók bojkottja ilyen problémával nem jár. Mutasson Nyugat-Európa jó példát, és mi küldünk lájkot, tapsot!

Csízió, Kezeslábas, Skubizd! Tóth Bencével és Kozma Gergellyel, a Project F alapítóival beszélgettünk a 2019 végén indult, nép-, és társművészetek témakörét célzó projekt kezdeteiről, jelenéről és jövőbeli lehetőségeiről.  

Mi volt a fő vonzóerő, mi vonzott titeket a tánc, a néptánc világába?

B: Én alsóban kezdtem el néptáncolni, első osztályban. Az volt a sztori, hogy valami délelőtti tanítási óra volt, és bejött a néptánctanár, aki a néptánc szakkört tartotta a suliban. Bejött erre a valamilyen órára, és elkezdte mondani, hogy néptánc. Mi a fiúkkal összenéztünk, "ezt a hülyeséget, hogy néptáncolj! Fogdosni fogjuk a lányokat, meg még mit nem!" Szóval összenéztünk, hogy ez hülyeség. Befejezte a néni a mesét a néptáncról, és utána megkérdezte, hogy na, akkor kivel találkozik ma délután az első alkalmon? Volt egy lány, akibe akkor szerelmes voltam, ő föltette a kezét, úgyhogy innentől kezdve nekem is egyértelmű volt, hogy akkor én is fölteszem a kezemet, így kezdtem el néptáncolni. Ő egyébként utána egy-két éven belül abbahagyta, tehát neki nem jött be annyira, nekem igen. Utána én jártam ebbe a szakkörbe, és akkor utána sok együttesen át jutottam el idáig, a Bihari Táncegyesületig, ahol végül is találkoztunk Gergellyel, meg ahol a legtöbbet kaptam, a legtöbbet tanultam, tehát nem volt ennek ilyen egyenes útja, hogy akkor beíratnak, és akkor itt táncoljál fiam. Amit akarok ezzel mondani, hogy bár én döntöttem el, hogy néptáncolok, de sokat köszönhetek anyukámnak is, mert akkor, amikor nem volt valami megfelelő, vagy az időpont, vagy a társaság, vagy a nem tudom mi, akkor mindig tovább vitt a következő táncegyüttesbe, és nem hagyta, hogy abbahagyjam. 

Neked hogyan alakult ez Gergely?

G: Hát én is az általános iskolában találkoztam ezekkel a dolgokkal először, és hasonlóan, hogy "Jézusom, izé, gáz dolgokat kell csinálni." Persze ez a közegnek a szava volt, csak mindenki kapott belőle. És aztán a megszokotthoz képest később kezdtem el táncolni táncegyüttesben, mert a legtöbb ismerősünk óvodás korában vagy alsóban kezdte, én felsőben, annak is a végén kezdtem el. És még akkor sem volt olyan fontos, csak úgy kellett egy szakkör. Én fociztam egyébként 13 évig, és ez azóta sokszor vicc tárgya, hogy hogyan lehet mégis focista alapokból eljutni a tánchoz.

B: Pedig amúgy sok néptáncos focizik, meg van néptáncos foci bajnokság, szóval a néptáncban egyébként a focinak nagy a hagyománya.

G: Az nem mindegy, hogy melyik az első. 

B: Igen, ezt akartam mondani.

G: Mert ha először vagy néptáncos és azon belül szeretsz focizni, az teljesen oké. Szóval ez egy nagy kérdés volt, hogy most melyik, meg melyikben van érték, több érték, és akkor kiderült, hogy a fociban nem olyan értékek vannak, amik számomra fontosak. Úgyhogy ezért választottam egyre inkább a néptáncot. Viszont az volt a legfőbb katalizátora, hogy én ezt fel is vállaltam, mert egyébként nagyon sokáig titkoltam az ismeretségi körömben, hogy én amúgy néptáncolok. Volt olyan, hogy összefutottam osztálytársakkal a Széll Kálmán téren, és kérdezték, hogy hova megyek. Én mondtam, hogy hát titok, meg nem árulhatom el, és ez már tizedikes koromban történt, tehát már gimnazista koromban, és mondták, hogy de, de, áruld el, mi lehet? Pironkodva mondtam, hogy megyek néptáncpróbára. Úristen, de gáz (gondoltam én), de mondták, hogy amúgy nem. Egyébként ez érdekes, hogy mostanában nagyobb hype-ja van a néptáncolásnak. 

B: Hát az elmúlt 20 évben szerintem folyamatosan fejlődött ez a dolog. Most mind a ketten említettük, hogy amikor elkezdtük milyen cikis volt ez a néptánc, de azért az elmúlt 20 évben sokkal menőbb lett, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt volt.

G: Ja, és aztán az volt a fő, amikor elmentem, vannak ezek a nyári táborok Erdélyben, néptáncos táborok, egy hetesek, és ott tényleg csak néptánc van, népzene és együttlét, és akkor egy ilyen helyre elmentem és ott megértettem, hogy ez miről szól. Hogy a közösség, hogy a népzene és a néptánc szeretetén keresztül, tehát ezek eszközök arra vannak, hogy együtt legyünk, és hogyha valakinek a foci erre az eszköz, akkor az is tök jó, csak nekem így a néptánc lett, mert ebben látom azokat az értékeket, amik számomra fontosak. Úgyhogy Bencével aztán összekerültünk a Bihariban, és utána még ketten is mentünk csomószor Erdélybe táborozni. Szerintem pont az egyik ilyen erdélyi táborozásnál fogalmazódott meg véglegesen, hogy nekünk kell csinálni valamit.

B: Igen. Akkor még nagyon nem tudtuk, hogy mit, de azt igen, hogy valamit akarunk csinálni.

G: Igen, mert sok volt a panasz, sok volt az észrevétel, meg szerintem mind a ketten olyan személyiségek vagyunk, akik szeretik a saját igazukat érvényesíteni.

B: Hát igen, meg hogy a legtöbb ember csak panaszkodik, hogy az a kép ferde, mi meg odamegyünk és megigazítjuk.  

Mi is az a Project F pontosan, és milyen piaci rést fedeztetek fel, ami indokolttá tette egy ilyen projekt elindítását?  

G: Sok év táncházba járása, előadásra járása, közösségekbe járása indukálta azt, hogy sok panasz kialakult.

B: Nem panasz, hiányérzet.

G: Hiányérzet sok mindenben, hogy hogyan lehetne megértetni a fiatalabb generációval...

B: Hát nem, szerintem nem is ilyen edukatív jellege volt ennek a dolognak, hanem, ami mondjuk nekünk is hiányzott, vagy amit jobb lett volna, ha fiatalabb korunkban megkapunk, vagy másképp kapunk meg. Ezekben fedeztünk fel hiányosságot, és most nem arról beszélek, hogy nincs táncház, van táncház, de az milyen? Vagy nem az, hogy nincs előadás, hanem van előadás, csak az milyen? Azt gondoltuk, hogy lennének ennél ideálisabb formái a dolgoknak. Még mindig nem határoztuk meg, hogy mi ez a Project F egyébként. Amikor kezdetben erről beszélgettünk, hogy kéne csinálni valamit, akkor már volt, hogy ketten beszélgettünk, aztán bevontuk Verhóczki Milánt, ő a harmadik alapítótag. Tehát beszélgettünk arról, hogy hiányérzetünk van bizonyos dolgokban.

Elkezdtünk rajzolgatni egy nagy mindmapet, hogy akkor mi mit képzelünk el, hogy mi nincs, vagy mi nem olyan, tehát, hogy mi hogyan szeretnénk másképp. Igazából ezt szeretnénk, amit amúgy csinálunk, csak egy kicsit másképp.

G: És akkor innen a név, hogy ránéztünk erre a mindmapre, és akkor láttuk, hogy ezek mekkora projektek, amik kirajzolódtak előttünk.  

B: Volt egy ilyen névválasztós mindmap águnk is, ahol fölsoroltunk egy csomó nevet, mert azért a projektek szellemiségében egy ilyen előzménytényező, az a Bihari János Táncegyüttesben működő önképző kör, ami a '60-as években működött, Novák Tata vezetésével. 

G: Az a lényeg, hogy volt egy társaság, egy klub jellegű társaság, akik összejártak.

B: Igen, a táncosok és nem táncosok.

G: Igen, tehát néptánc, népzene, néprajz, akár színház, tehát mindenféle ember összeállt és megbeszéltek témákat, amik érdekelték őket, és kiadták egymásnak, hogy te most ezzel készülj, te most azzal készülj a következő alkalomra.

Ha jól a sejtem, a Project F-ben az F "folkot" takar?

G: Erre én azt szoktam mondani, hogy figyelj, amit belelátsz.

B: Igen. Leginkább az. Igen, tehát, ez az önképzőkörös név is lett volna egy ilyen változat, de addig is, ameddig választunk valamit, addig megmaradt egy ilyen munkanév, és ez a munkanév, ez pedig onnan jön, hogy én meg egyébként informatikus vagyok, és akkor, amikor fejlesztenek valamit, mit tudom én, melyik csúcsmobilt, vagy akármit, akkor általában ameddig még nincs meg a neve, akkor addig valami projekt. Sierra projekt, valami ilyesmi néven fut, és akkor ez pedig a Project F néven futott ideiglenesen, de aztán így rajta maradt. 

Ahogy láttam, van két videósorozatotok is. Az egyik a Kezeslábas, ami a kar- és lábfüggetlenítő gyakorlatoknak a videósorozata, a másik pedig a Csízió, amelyben a tánctörténet és zenetörténet alapjaival ismertetitek meg a nézőket. Mesélnétek ezekről bővebben? 

B: Nagyon röviden visszakanyarodva a Project F létrejöttéhez, hogy az indulása utána nem sokkal, egy 3-4-5-6 hónappal jött be ez az első pandémia dolog. Tehát, hogy mi nem egy ilyen videós csapatnak álmodtuk meg magunkat, ami Youtube-sorozatokat készít, hanem ahogy már említettem, volt ez a nagy mindmap, annak így hirtelen a felét, vagy nyolcvan százalékát le kellett húzni, hogy jó, akkor ezekkel most nem tudunk, és nem is tudjuk, hogy mikor tudunk majd foglalkozni, és akkor maradtak például az ilyen videósorozatok, amiket ugye online is lehet csinálni. Akkor azokkal kezdtünk el foglalkozni, első körben a Csízióval, ami, megint visszakanyarodnék az elejéhez, ilyen hiányérzetből alakult ki. Amit én nagyon szeretek, az például a történelem. A magyar videókat mindenképp. Angol animációs, ilyen történelem videókat szoktam nézni, mármint nem az angol történelemről, hanem angolul a történelemről.

Jónak éreztem volna, hogyha mondjuk, akár most felnőtt koromban, de főleg gyerekkoromban lett volna ilyen, ami olyan dolgokat magyaráz el, ami a néphagyományainkhoz kötődik, amit meg valamilyen szinten a fiatalabbaktól elvárunk, hogy készség szinten tudják, hogy mi az a húsvét, mik azok a tájegységek, vagy táncdialektusok, tehát egy csomó mindent elvárunk tőlük. De amúgy honnan tudnák? Tehát ennek a hiánypótlására találtuk ki a Csíziót.

G: Igen, viszont én még kiegészíteném, hogy nemcsak tánctörténeti, meg zenetörténeti videók vannak, hanem igazából van erre egy jó példád Bence, szép képed, hogy a projekt kicsit olyan akar lenni, mint egy hagyma. Vagyunk mi a közepén, és akkor körülöttünk meg sokfajta burok vagy héj van. Bence szokta jól mondani. De az a lényeg, hogy a Csízió projektnek is van egy csapata. 

B: Igen, a csúcsidőben szerintem tízen is dolgoztunk rajta egyszerre.

G: Igen, és volt, aki népzenével foglalkozott, vagy foglalkozik komolyabban, volt, aki néprajzzal, volt, aki néptánccal, és akkor mindenki hozta azokat a témákat, amik őt érdekelték. Például a zenetörténetet, mivel mi nem vagyunk zenészek, én tanultam egy picit, de komolyabban nem, de hogy van erre szakember. Szilágyi Bogi, aki a Zeneakadémiára jár, hozta a zenei témákat, voltak, akik a Táncművészeti Egyetemről jöttek, az ottani ismerősök közül pedig kerültek ki azok, akik meg például a táncfolklorisztikával foglalkoztak, tehát erre volt egy stáb. Nem mi ketten vagy hárman írtuk ezeket a szövegeket.

B: Volt, aki animálással foglalkozott, volt aki a szöveget írta, volt narráció, oda is megpróbáltunk olyan embert szerezni, aki ezzel jobban foglalkozik, mert mi nem vagyunk feltétlenül elégedettek a saját hangunkkal. Úgyhogy mindenből próbáljuk a szakterületnek a megfelelő emberét felkutatni. És egyébként megkérdezted, hogy mi az a Project F, és nem válaszoltunk rá.

Talán egy platform akar lenni, ami ezeket az embereket hagymaszerűen összegyűjti egy helyre és különböző projektek mentén, mint egy Kezeslábas, egy Csízió, egy filmklub, egy könyvtár, vagy könyvklub, satöbbi, összeköti őket.

Például én bedobom, hogy nekem van egy tök jó ötletem, de nem biztos, hogy minden részéhez értek. Itt adott egy platform, ahol ott vannak az emberek, és reméljük az idő előrehaladtával bizonyos erőforrások is, mármint anyagi értelemben, és akkor tudunk együtt építkezni. Tehát egy ilyen klub, ahol érdeklődő, motivált emberek vannak, és mindig van kit behívni egy újabb projektbe.

G: Igen, és akkor a Csízió után szintén a karantén két évében a Hagyományok Háza kiírt egy pályázatot. 2020-ban kiírták ezt a pályázatot, ami olyan anyagokat kért, ami virtuálisan segíti a néptánc és népzene oktatást, merthogy ugye ez egy óriási probléma lett, hogy matekórát könnyebb megtartani online, vagy virtuálisan, mint néptáncot.

B: Képzeld el, hogy lehet pandémia alatt online néptáncot tanítani. Tehát, hogy Zoom, és akkor ott van a sok kis ablak, és akkor "most ugorjunk egyet." Ő meg lefagy és fönnmarad a levegőben. Naivan azért én megpróbáltam táncolni, tehát, hogy ilyen Zoomos dolgon volt lehetőségem megpróbálni, nem működik. 

G: Vagy mindenesetre elég nehéz ezt jól kivitelezni. Szóval kiírták ezt a pályázatot, akkor már a Csízió futott, azt is beadtuk, és viszont akkor előtérbe jött ez a Kezeslábas, ami szintén ott volt a mindmap dolgaink között. Ezek a gyakorlatok, amik a kar és a láb mozdulatainak a függetlenítéséről szólnak, azok elég hasznosak technikai fejlesztésben gyerekeknél. És nyilván nem teljes körű az ismeretünk, de nem nagyon tudunk olyan kiadványról, vagy megjelenített bármiről, videósorozatról, ami ezzel foglalkozik, mert ezek csak így megvannak a köztudatban, mindig újra és újra előkerülnek a néptáncpróbákon, vagy néptáncórákon, hogy na akkor lábbal ez, karral ez, mit tudom én. De nincs összegyűjtve, elmagyarázva, hogy akkor hogyan érdemes felépíteni, hogy ne egyből a legnehezebb dolgot tanítsuk a gyerekeknek.

B: Igen, és igazából ez se új, mert ha te elmész egy néptáncórára, akkor biztos lesz valami kéztől függetlenítő gyakorlat, és valahogy le lesz bontva. Van ez a nyolc gyakorlat, ami kijött itt a videósorozatban, és igen, mindegyik konzekvensen le van bontva, és egy viszonylag hasonló módszer. Tehát, hogy a sok gyakorlat hasonló módon való kezelése és összegyűjtése egy helyre, ez, ami talán új benne.

G: Eredetileg nem videósorozat volt a terv, hanem egy ilyen önerőből megírt könyv vagy kiadvány, egy füzet, csak hát aztán jött ez a pályázat, és akkor miért ne? Beadtuk, megcsináltuk, és aztán a következő évben, ez volt a 2020-as digitális néptánc témakör a Hagyományok Házától, és akkor egy évvel később volt egy konferencia, ahol szintén pályázni lehetett, és az volt a pályázatnak a nyereménye, hogy a konferencián be lehetett mutatni az anyagot.

B: Igen, jó gyakorlatokat kerestek a digitális néptánc oktatásra.

G: Mind a két pályázatunk bekerült, tehát a Csízió és a Kezeslábas is. És ez egy óriási lehetőség volt, hogy megmutassuk, és úgy tűnt, meg olyan visszajelzések jöttek, hogy ezek tényleg működnek, lehet használni és jó gondolatok.

B: Jó visszajelzéseket kaptunk abban a tekintetben, hogy tényleg használják ezt pedagógusok.

G: Egyébként erről a konferenciáról készült is egy cikk a Folkmagazinba, ez persze óriási megtiszteltetés volt.

Ahogy említetted, ezen kívül van egy filmklubotok is, és nemrég indult a könyvklub-projekt. Erről tudnátok bővebben mesélni, hogy itt pontosan mit kínáltok az érdeklődőknek ezekkel a programokkal?

B: Első körben beszélnék a filmklubról, mert az hamarabb indult, abból már négy alkalom meg lett tartva, és ez kicsit így az önképzőkörös hangulat megidézésére született.

Tehát amit szeretnénk, hogy összegyűljenek oda érdeklődő típusú emberek, és beszélgessenek, hogy meginduljon egy párbeszéd. És ehhez biztosítunk apropót egy film levetítésével, ami reméljük, hogy gondolatokat ébreszt,

tehát azért mindig megpróbálunk olyan filmet választani, ami vagy a népkultúrához vagy a tánckultúrához kapcsolódik, esetleg konkrétan arról szól, de hogy mindenféleképpen nem a hollywoodi szuperhősös sorozat legújabb részét vetítjük, hanem talán elgondolkodtatóbb filmeket. Például most is néztünk egy filmet, amire azért nem lenne teljesen igaz, hogy lehozó, de a végén azért mondtam Gergelynek, hogy legközelebb ne valamilyen lehozó filmet válasszunk már.

G: Igen, Szabó Rékának a Létezés eufóriája című filmjét néztük meg. Ez is onnan jött, hogy a Bihariban táncol egy lány, aki Egerben tanul a mozgóképes médiaismeret szakon, azt hiszem, ez a neve, és akkor őt kerestük meg, hogy ajánljon olyan filmet, ami egy ilyen eseményre úgy gondolja, hogy…

B: Adekvált. 

G: Igen, hogy oda illik. Én még annyival egészíteném ki Bencét, hogy szerintem ebben egyet is értünk, hogy elég sok táncházba járunk, minden nap van kb. egy táncház Budapesten, vagy folk kocsma inkább. Tehát, hogy a kocsmában szól a népzene, lehet táncolni, van lehetőség táncolni, meg lehet inni, lehet beszélgetni, jól érezni magunkat, fiatalok vagyunk, tök jó. Viszont ez a tevékenység, ez sokszor egy berögzült tevékenységgé alakulhat át, hogy elmegyek egy helyre, tök mindegy, tehát, hogy most épp népzene szól, de hogy nem részt veszek a táncházban, hanem csak elmegyek és ott vagyok.

És ez a filmklub egy olyan esemény, ahol nem a megszokott légkör van, tehát hogy népzene szól, ott van a zenekar, ott vannak a táncosok, ott ülnek az asztaloknál és nótáznak, hanem egy ugyanazon közeg, csak egy egészen más esemény, egészen más impulzus, és ez talán okoz az emberekben egy kis disszonanciát, vagy egy ilyen komforthiányt, és ezáltal talán jobban fogékonyabbak lesznek arra, hogy akkor álljunk neki és beszélgessünk,

mert mi mást lehetne csinálni, hogyha mondjuk nem népzene szól ordítva, hanem csak finoman szól valami, nem tudom, jazz, és akkor arra már nem az van, hogy na, akkor óbégatunk, meg ilyesmi, hanem húha, itt most meg kell nyilvánulni.

B: Igen. 

G: Tehát, hogy előtte megnézünk egy filmet, az egy kiindulási alap, hogy na, akkor erről tudunk például beszélgetni. Eddig az összes filmklub úgy nézett ki, hogy megnéztük a filmet, volt egy kis ilyen átállás, hogy mindenki dolgozta fel, hogy "Úristen, mi történt, mit láttam". És aztán mindig fél-egy óra után, a film után, vetítés után, csak így elkezdett hömpölyögni a téma, hogy az a rész, meg az a rész, és a film, és akkor mindig van egy ilyen időintervallum, amikor ez megtörténik, de amúgy pedig minden másról is szoktunk beszélni. Viszont nem olyan filmklub, ahol elhívunk egy, nem tudom, elhívjuk a rendezőt, és akkor lehet tőle kérdezni. Tehát, hogy nem ilyen, nincs, nincs egy…

B: Irányított beszélgetés utána vagy ilyesmi, hanem csak megnézzük, és így egymás között értékeljük a filmet, vagy főleg tán a film mentén előjövő gondolatokat. Merthogy nem vagyunk filmesztéták, vagy ilyesmi, tehát hogy nem konkrétan a filmről, hanem film által felvetett társadalmi, szociális, egyéb problémaköröknek a megvitatására ad ez lehetőséget. És akkor van a könyvklub, aminek most volt a hivatalos megnyitója a szombati filmklubon, ott jelentettük be, hogy elindult. A Bihari János Táncegyüttesnek van egy alapfokú művészeti iskolája, ami miatt kell lennie egy könyvtárnak az épületben.

B: A lényeg, hogy a művészeti iskola, az egyesület, az évtizedek alatt megforduló táncosok egyéb minősége és stb. által felhalmozódott egy adag könyv ott a Bihari János Táncegyüttes épületében, ami nem azt mondom, hogy rosszul volt kezelve, mert ez egyáltalán nem igaz, de nem volt kihasználva, hogy ott vannak a gyakran nagy értékű, de minden esetben nagyon ritka könyvek és jegyzetek,

tehát vannak olyan könyvek, és szakkönyvekről kell beszélni elsősorban, amik mondjuk összesen nyolcvan példányban jelentek meg, és ebből meg kettő itt van a Bihariban, és túl értékes ahhoz, hogy elzárva üljünk rajta.

Van, aki így csinálja egyébként. 

G: Ezek tényleg olyan fontos szakirodalmak, néptánc, népzene, oktatás, néprajz, népi gyermekjátékok, nagyon sok téma van, nagyon sok kiadvány, és nagyon hasznos kiadványok, és nem divat olvasni őket.

B: Ezzel így nem értenénk egyet, hogy divat, vagy nem divat ezt olvasni. Vannak olyanok, mint hogy vannak az emberek, bármilyen mintát leveszel az emberekből, vannak, akik olvasnak, vannak, akik nem, hogy a néptáncosokon belül vannak, akik olvasnak, vannak, akik nem. Szerintem ezzel nincs is probléma. Szerintem se a szűkebb, se a tágabb környezetünkkel szemben ezt ne fogalmazzuk meg egy ilyen súlyos kritikaként. 

G: Mindenesetre úgy érzem, hogy az embereknek szüksége van egy olyan impulzusra, ami ösztönzi őket arra, hogy ne elégedjenek meg. Amikor elkezdődött a Bihari János Táncegyüttes székházának, az egyesület székházának a felújítása, akkor a könyveket is valahova el kellett tenni. És akkor mondtam az igazgatónak, hogy én nagyon szívesen hazaviszem őket. 

B: Megőrizte a felújítás alatt Gergő a könyveket és elkezdte feldolgozni őket. 

G: Szerettünk volna egy virtuális katalógust, Excel táblázatban megvan az egész.

B: Gergely kategorizálta és rendszerezte ezeket a könyveket. Nagyon sok idő alatt.

G: Igen, háromnegyed éve csinálom, és most kábé kész lett, de megint érkeztek új kiadványok. De nagyon érdekes tapasztalat volt, hogy a Bihariba járó táncosoknak a szellemi fejlődésére mennyi ember adott lehetőséget azáltal, hogy odaadta a könyveket, hogy tessék ideadni Biharinak, és akkor aki akarja, itt van, el tudja olvasni. És legutóbb Lelkes Lajos ajánlotta fel a szakmai könyvtárát, magángyűjteményét, aki egyébként az első budapesti táncház szervezői között volt, meg ő is a Bihariban táncolt, szóval nagy név a szakmában. Na, és akkor a könyvklub az pedig ezen továbbugorva az egy olyan lehetőség, mint a filmklub, csak könyvekkel. 

B: Igen. Tehát az, hogy bejönnek, és esetleg kölcsönzik, olvassák a könyvet stb., ez egy ilyen viszonylag szűk időintervallumban lehetséges, tehát az is alkalmat ad a találkozásra, beszélgetésre. De egyébként, ha meg nem, ha csak kölcsönvesznek a könyvklubból egy könyvet, már amelyik persze kölcsönözhető, akkor pedig lehet belőle szakdolgozatot írni, vagy szakmailag fejlődni. Hosszabb távon szeretnénk ezekből is valamifajta rendezvényeket, vagy ilyen közösségi eseményeket kihozni, ez majd még a jövő zenéje.

G: Van egy a könyvtárnál is frissebb projekt, a Skubizd.

B: Itt online kulturális programot próbáltunk ajánlani, mert ugye elindult ez, hogy na, akkor mindenki online itt-ott adja a dolgokat, és akkor így nehéz volt megtalálni, hogy akkor hol érdemes nézni, és akkor ebben próbáltunk egy ilyen ajánlót csinálni így a saját oldalunkon, hogy aki nagyjából ez iránt a téma iránt érdeklődik, mint mi, akkor az megtalálja.

És akkor ebből, hogy menjünk és nézzünk előadásokat, satöbbi, fejlődött ki ez a mostani műsor, ami pedig arról szólt, hogy hívtunk négy, a kultúrkörünkben jártas embert, megpróbáltuk őket minél távolabbról hívni, tehát egy táncost, egy zenészt, egy filmest, és velük elmentünk megnézni egy előadást, és utána arról beszélgettünk, de olyan módon, ahogy mi is megnézünk egy előadást, és utána a büfében leülve megbeszélnénk azt. Ezáltal is azt próbáljuk népszerűsíteni, hogy menjünk, nézzük meg a dolgokat, beszélgessünk róla,

és egy ilyen hangulatot próbálunk ezzel megfogni, meg beindítani egy ilyen párbeszédet, meg ezt a színházba járást és a többit, mert ez meg arra kritika talán így a szénánkon belül, vagy nem nézzük egymást, mindannyian táncolunk, de hogy egymás műsorait nem nézzük, vagy csak a Pirikét megyek megnézni, mert ő a kedves barátnőm.

G: Igen, nekem volt ilyen, hogy elmentem egyedül megnézni egy táncelőadást, ami már tök fura, hogy mi az, hogy nem valakivel, tehát, hogy nem egy ilyen esemény, hanem csak úgy elmegyek megnézni, és akkor jöttek ismerősök, hogy "hát te kit jöttél megnézni?" Mondom, hát a táncegyüttest, érdekel, hogy mi a munka, ami folyik. És talán van egy gátja az embereknek abban, hogy mennyire tudnak megnyilvánulni az őket ért hatásokról. És ezt is akarja, igen, ez a Skubizd nevű YouTube-sorozat.

B: Ami hamarosan kijön a YouTube.csatornánkon.  

G: A Hagyományok Házába mentünk egyébként, és a Foundry Dance-től a Hallucination című előadást néztük és erről beszélgettünk.

Ha felkeltettük az érdeklődésed, látogass el a projectf.hu-ra 

Interjút készítette: Tóth-Bíró Zsófia 

A nyolcadikosok felvételije után nem hagyhattuk békén a gimiseket sem: tanárokat, diákokat kérdezünk az eddigi tapasztalatokról, és várakozásaikról a szóbelikkel kapcsolatban.

Kezdjük talán a magyar érettségivel, mellyel kapcsolatban a legtöbben kellemesen csalódtak. A középszintű feladatsor általánosságban kompetenciaalapú volt: kisebb hangsúlyt kaptak azok a feladatrészek, melyek előzetesen tanulható ismeretekre építettek, ezzel párhuzamosan a szövegértés izzasztóbbra sikerült, mint az előző évek feladatai. Nyakatekert logika, furfangos megfogalmazás, és olyan mondatok jellemezték, melyeket minimum kétszer el kellett olvasnia a halandó végzősöknek, hogy jó esélyekkel induljanak a pontokért. Ez tehát azoknak a diákoknak kedvezett, akiknek alapvetően megvannak a jó nyelvi készségei, nem pedig azoknak, akik sokat készültek a tankönyvek felett. Az emeltesek, ha nem találkoztak volna a "kertszimbolika" szóval, most egy életre megjegyezték: erről és az ars poetica, mint műfaj jövőjéről kellett gondolkodnia az érettségizőknek. Többen érdekeltek voltak a környezetemben érettségi szempontjából, és ha valaki a vizsga órájában csak annyi hint el nekem, hogy huszadik századi szerző novellájával kell foglalkozni középszinten, valószínűleg két kézzel kapkodok majd  drága kistesómnak a szakmunkás lehetőségekért: nálam ez annak idején a félelem netovábbja lett volna, főleg, ha azt is számításba vesszük, hogy az alternatíva a feladatsorban egy Pilinszky vers volt. De részleteiben nézve kellemesebb meglepetés: egy Szabó Magda novelláról van szó, Pilinszky versét pedig összehasonlító kontextusba kérdezték, egy Janus Pannonius verssel kellett párhuzamba helyezni.

Több gyermekem is érettségizett már, Pilinszkybe valahogy mindig belefutunk... Mindig megriadok, amikor olvasom, hogy idén is volt a költővel kapcsolatos feladat, mert az ő versei nekem felnőtt fejjel is nehezen értelmezhetőek, túl súlyos verseknek gondolom ezeket ahhoz, hogy érettségi feladat legyen. Pláne középszinten...

- nyilatkozta egy kissé aggódó apuka.

Sokakat érintett a német érettségi is. Itt csak középszintű érettségizőt tudtunk elérni, aki elmondta: "egy mészárlás volt". Kérte, ne is keressük az emelteseket, "valószínűleg mind a pad alatt sír azóta is". 

Történelemből vegyesek voltak a tapasztalatok: középszinten a rövid feladatok némileg talán nehezebbek voltak, mint tavaly, mert nem lehetett a szokásos "forrásból hozható" hozzáállással kibekkelni, minden forrás értelmezéséhez kellett háttértudás. Dominált a magyar történelem, abból is inkább a középkori. Igen változatos témákat kaptak az érettségizők, egymást váltották a művészeti, politikai, gazdasági és ipari témák, kedvencünk az autógyártással kapcsolatos esszékérdés volt, mely meglepően sokrétű műveltséget kívánt meg a vizsgázóktól. 

Nekem tetszett a feladatsor, de kicsit nyomasztónak éreztem a témákat: volt Hitler, Rákosi, világháború... valahogy engem kicsit megnyomott a téma

- írja egy vizsgázó az emelt szinttű vizsga után.

A matematika vizsgafeladatok voltak talán a leginkább megnyugtatóak: egy darab koordinátageometriai feladat sem volt, ami a felmérések szerint a legnehezebben megy a magyar diákoknak. A "második helyezettet", a valószínűségszámítást is kisebb súllyal kérték számon, azaz végeredményben idén igyekeztek olyan feladatokat adni, melyeket azok a diákok tudnak jól megoldani, akik sokat gyakoroltak, és ól ismerik a feladattípusokat. 

Égnek legyen hála, nem volt benne olyan háromszöges halál

- írja megkönnyebbülten egy vizsgázó, aki feltehetőleg a trigonometriai feladatok megnyugtató hiányára utalhatott.

Az angollal kapcsolatban is jó híreket kaptunk: mind a nyelvtan, mind a szövegalkotás jó tapasztalat volt, a fórumokat olvasva a legtöbb aggodalom azzal kapcsolatos, hogy "túl jó lett, valami gyanús". 

Rég volt már olyan, hogy számoltam azzal, hogy 100%-os emelt szinttű érettségit fogok javítani a nap végén

- meséli egy szaktanár. A jó tapasztalat abból is adódhat, hogy a tanácsadás és az információkérés angol nyelven a hétköznapokba sem ismeretlen a diákok számára, sokan kerültek már ilyen helyzetbe a hétköznapokban is. 

Hidegzuhanyként érte a Netflixet az első negyedév végén, hogy a várt mérsékelt növekedéssel szemben az előfizetők száma csökkeni kezdett, ahogy a részvények értéke is erőteljes esésnek indult. A vállalat a kevésbé kedvező légkörre több választ is adott, többek között az amerikai piacokon való áremelést, a jelszómegosztást, illetve a szolgáltatás Oroszországban való felfüggesztését okként emlegetve, ám a Netflix problémája fundamentálisabbnak tűnik, és kötődik mind a riválisok érkezéséhez, mind a pandémia lefutásához, ahogy tartalombeli hiányosságokhoz is. Lássunk tehát néhány fő rendellenességet a Netflix körül! 

Eltűnt a Netflix mítosz

A Netflix a nagyközönség számára egy innovatív szolgáltatásként robbant be, és persze nem kizárólag ennek köszönhette sikerét, de egyfajta mítoszt teremtett maga körül, gondoljunk csak a „Netflix and chill” és hasonló kifejezésekre. Netflixet menő volt nézni, ezen felül pedig gyakorlati szempontokból is előnyös volt a használata, míg ugyanis egyesek a TV csatornákon keresték szenvedve az esetlegesen jó filmeket, mások pedig az illegális letöltések által igyekeztek valamit találni (nem, soha senki nem csinált ilyet, tudjuk!), addig a Netflix egy felületen kínált temérdek alkotást reklámok és más hátulütők nélkül, így mindenki azt nézhette, amit csak akar és amikor csak akarja. Idővel azonban – sok tekintetben várható módon – felerősödtek a riválisok, ezt pedig a felhasználók alakulásának száma is tökéletesen ábrázolja. Igaz, most is a Netflix rendelkezik a legtöbb felhasználóval, de a 221.6 millió minimális csökkenés a 2021-es év negyedik negyedévéhez viszonyítva (221.8 millió), illetve egy mérsékelt növekedés 2021 első negyedévével szemben (207.6 millió). Mindeközben a Disney+-ra előfizetők száma egy év alatt kicsit kevesebb mint 95 millióról közel 130-ra nőtt, ahogy az HBO és HBO Max is gyűjtött magának 13 millió új előfizetőt – és így már 77-hez közeledik.

Az előfizetők számának csökkenése azonnal esést hozott a Netflix részvényeinek értékében – 2017 vége után először zuhant 200 dollár alá, miközben az év elején még 597 volt –, a kihívást pedig mutatja, hogy az előrejelzések szerint júliusra újabb 2 millió felhasználó tűnhet el.

A Netflix részvényeinek alakulása (Fotó forrása: The Motley Fool)

És igen, a szolgáltatás felfüggesztése az orosz piacon nem érinti jól a vállalatot, de ez nem ad mindenre magyarázatot, a Netflix kapcsán ugyanis sokkal rendszerszintűbb a probléma. Persze egyfajta határral a többi szolgáltató is találkozni fog – vagy már találkozott is, amint azt az HBO esetében látjuk –, a csökkenő tendencia pedig részben természetes (nem lehet megállás nélkül újabb és újabb előfizetőket találni a végtelenségig), de a tech szektorban a növekedés rendkívül sokat jelent, a Netflixnek pedig megoldást kell találnia: ezért született meg a reklámokkal ellátott olcsóbb előfizetés gondolata, ahogy az is, hogy szigorúbban lépjenek fel a jelszómegosztás ellen.

Kipukkant a pandémia lufi

A koronavírus-járvány érthető módon nagyot kedvezett a Netflixhez hasonló szolgáltatók számára. Mind emlékszünk arra, hogy a kezdeti időszakban konkrétan az otthonukat alig hagyták el az emberek, az időt pedig el kellett ütni, az első hullámot – és a nagyobb félelmet követően – pedig még mindig nagy kihívásnak tűnt a mozik látogatása, legyen szó az azokat érintő korlátozásokról, a későbbi igazolványokkal kapcsolatos elvárásokról, vagy épp arról, hogy emberek sokaságát továbbra is aggasztotta, hogy másokkal egy teremben kell filmet nézzen. Az persze nem mondható, hogy globálisan minden visszatért a normális kerékvágásba, így abszolút mindenhol szabadon lehet vetítéseket látogatni, miközben egy ember sincs, aki még mindig inkább otthon nézne tartalmakat, azonban a kezdeti várakozásokkal ellentétben kisebb áttörés jött:

az emberek továbbra is terveznek nyaralást, használnak tömegközlekedést (akár a kötelező utazásokon túl), járnak focimeccsekre, koncertekre és más tömegrendezvényekre, ahogy filmeket sem minden esetben az otthoni kanapéról akarnak nézni. Hisz bár a mozik kihasználtsága és jövője kapcsán vannak jogos viták, azok hangulata megkérdőjelezhetetlen, a nézők egy része pedig joggal szeretné az új filmeket vetítéseken nézni – melyek mágikus hangulatát a Netflix sok tekintetben elveszi.

De van egy még fontosabb indok, ami épp az előbb felsorolt vágyakhoz kötődik: a világban újra nyitás történt, a Netflix előfizetők egy részének pedig egyszerűen kevesebb ideje van arra, hogy tartalmakat nézzen az otthonában. Amennyiben viszont kevesebb az idő – de amúgy is több a költség mindenféle más szórakozásra –, sokan lemondják előfizetésüket (vagy nem valósítják meg tervezett feliratkozásukat), a rengeteg elérhető szolgáltatás (Disney+, HBO Max, Amazon Prime Video, Apple TV+ stb) közül pedig valószínűleg nem mindre fizetnek elő, és a Netflix nem feltétlenül jön ki győztesként riválisaival szemben.

Jött a „woke elmevírus”?  

The woke mind virus is making Netflix unwatchable

— Elon Musk (@elonmusk) April 20, 2022

Oké, mostanság mindenhol Elon Musk gondolatai jönnek szembe, de érdekes a megközelítése: szerinte sokak elfordulása a Netflixtől a „woke elmevírusnak” köszönhető, mely eredményeként egyszerűen nézhetetlenek a szolgáltató tartalmai. Valóban, a Netflix sorozatok többsége a jelenleg Hollywoodra jellemző narratíva alapján épül fel, így egyes nézőket zavarhatnak az átadni kívánt üzenetek, míg másokat az, ahogyan át akarják adni ezen üzeneteket. Ha például olyan népszerű sorozatokat veszünk számba mint a harmadik évadtól Netflix kézbe kerülő La Casa de Papel (A nagy pénzrablás), vagy épp a szintén harmadik évadra Netflixre költöző Designated Survivor (A kijelölt túlélő), azt láthatjuk, hogy a sorozatokban az eredeti keretekhez képest meglehetősen nagy fordulat jön, és nyomban bekerülnek olyan történetszálak, amelyek illeszkednek polkorrekt világunkhoz, és szükségszerűen megjelenítenek bizonyos csoportokat, nézeteket vagy ideológiákat – a két említett példán túl szinte minden egyes alkotásban, méghozzá alapvetően ugyanúgy.

A fő probléma pedig nem is az, hogy bizonyos szociokulturális kérdések vagy ügyek kerülnek megvitatásra, hanem az, hogy ezek teljesen lebutított változata jelenik meg a sorozatok szempontjából amúgy indokolatlanul, sokszor még alternatív történelmet is létrehozva, a néző pedig végsősoron úgy érezheti, hogy kikapcsolódás és kellemes filmélmény helyett egy jó adag propagandát nyomnak le a torkán, miközben amúgy indirekt módon le is idiótázzák, ha különböző ügyekben másképp gondolkodik.

Nagyon releváns példa volt erre a tavaly megjelent You harmadik évadának egyik epizódja, ahol az oltás kérdése vált központi témává, és a kanyaró elleni védőoltás ügyét öltöztették fel gyakorlatilag a jelenlegi járvány köntösébe – természetesen lebutítva. A lezárásban tehát egy olyan abszurd szituáció alakult ki, melyben az alapvetően két pszichopata tömeggyilkos főszereplő egyike megtámadja az oltásellenes szülőt (teljesen természetes, hisz ha megbetegítette a gyerekét, akkor meg lehet ölni), és a szintén pszichopata tömeggyilkosok üzenik az (oltatlan) átlagnézők számára, hogy amúgy ők tehetnek minden rosszról – ja és persze idióták is. Hasonló érzéseim voltak a már említett La Casa de Papel kapcsán, ahol transznemű szereplőként az amúgy tök pozitív Julia karaktere jelent meg, de még őt is egy heteroszexuális nő alakította, a közeli ismerősei teljesen életszerűtlenül fogadták azt, hogy a gyerekként kisfiúból felnőtt nő lett – két sablonos mondattal elintézve az ügyet –, majd Julia a későbbi epizódokban egy szerelmi szálba is keveredett az egyik főszereplővel, akit gyerekként még kisfiúként ismert, és akinek esetleges hasonló szexuális orientációjáról addig egyetlen szó sem esett, sőt, évadok szóltak arról, hogy miként alakul szerelmi kapcsolata egy nővel. A gond tehát nem a transznemű szereplő megjelenése, nem is a vele kapcsolatos szerelmi szál, hanem az, hogy az egész folyamat ésszerűtlen módon zajlik, és azt az érzést kelti a nézőben, hogy az írók a „tegyünk csak be valamit, mert ott a helye” elv alapján kreálnak karaktereket és történetszálakat, viszont azoknak semmilyen mélységet nem adnak.

És mentek a kiváló tartalmak

A Netflix helyzetét viszont valami sokkal konkrétabb probléma is magyarázza, mégpedig az, hogy – polkorrektségtől és woke kérdésektől függetlenül – a szolgáltató jelenleg nem képes igazán ütős tartalmakat magának tudni. A szolgáltató korábban nagyban támaszkodott a vásárolt filmekre és sorozatokra, ám idővel a film- és televízióstúdiók rájöttek arra, hogy számukra nem ez az üzlet az igazán kedvező, így elkezdtek riválisokat építeni és azok felé fordulni – például így került a Friends (Jóbarátok) is a WarnerMedia HBO Max felületére.

Ennek eredményeként a Netflixnek eredeti tartalmakkal kellene előrukkolnia, ezt pedig sokszor nagyon sikeresen is teszi, ám összességében nem tud konzisztens maradni, így egy idő után úgy tűnik, elfogynak a nézők számára vonzó alkotások, miközben rohamosan növekszik a gagyi tartalmak száma.

Mindeközben a rivális platformok nagyon gyorsan menetelnek előre – legyen szó például a kiváló Succession (Utódlás) vagy épp a nemrég megjelent Toyko Vice sorozatokról az HBO Max felületén –, így a Netflixnek egy olyan dilemmával kell szembesülnie, mely részeként egyrészt a híres és még mindig népszerű klasszikusokat bukja, másrészt pedig a megfelelő újdonságok hiánya okoz károkat.

A Netflixet persze temetni nem érdemes, hisz továbbra is vezető szereplő a streaming média területén, ám évek rendkívül erőteljes növekedését követően most dilemmák sorával néz szembe, melyekre meglehetősen gyors és hatékony megoldásokat kellene találnia, különösen úgy, hogy riválisok sora használná ki a szolgáltató népszerűségvesztését. Ha már riválisok: Ti hány szolgáltatóra fizettetek elő, illetve melyik platform tartalmait érzitek a legjobbnak?

Kiemelt fotó forrása: The New York TImes

Amerika ismét forrong. Ezúttal nem az állítólagos rendszerszintű rasszizmus vagy egy elcsaltnak tűnő választás miatt, hanem azért, mert kiszivárgott az USA Legfelsőbb Bíróságának egyik konzervatív bírája, Samuel Alito által jegyzett véleménytervezet. A dokumentum az 1973-as, ún. Roe kontra Wade nevű, az abortusz betiltását megtiltó ítélet érvénytelenítését javasolja. Persze pontosabb megfogalmazás az, hogy a tervezetet kiszivárogtatták, és nyilvánvalóan egy olyan bírósági alkalmazott, aki a demokratákhoz húz és szívügye az abortusz, és persze nem véletlen az akció időzítése sem: ahogyan a Hungarian Conservative-on megjelent cikkében a Danube Institute kutatója, Orbán Tamás is rámutatott, közelednek az amerikai félidős választások, amelyek előtt eddig nem állt túl jól az egyre inkább balra tolódó Demokrata Párt szénája.

A többségi véleménytervezet kiszivárogtatása tehát teljesen átlátszó húzás a demokraták részéről. Mivel a transzideológia nyomatása ovisoknak és kisiskolásoknak még a demokrata szavazók többségét is taszítja, nem nagyon sikerült a baloldalnak tőkét kovácsolnia Ron DeSantis floridai kormányzó és más republikánus állami vezetők a gyermekek lelki egészségét védő rendeleteinek gyalázásából. Ahogyan a Hungarian Conservative cikk is megjegyzi, Biden rendkívül népszerűtlen. Az összes amerikai elnök közül csak Trump volt Joe Bidennél kevésbé kedvelt elnökségének ugyanebben a szakaszában, tehát ő sem egy húzóerő. Maradt tehát az örök slágertéma, az abortusz, amelynél talán nincs is megosztóbb ügy az USA-ban, ráadásul még a jobboldali szavazók többsége is ellenzi szigorú korlátozását vagy betiltását. Tehát az "abortusz védelmében" nagyszerűen mobilizálhatók a demokrata és potenciálisan demokrata szavazók.

Az abortuszhoz való jogot féltők persze azonnal tüntetni kezdtek, és a legnagyobb amerikai vállalatok, köztük az Amazon és a Tesla már be is jelentették, hogy "segítséget nyújtanak majd" az abortuszt elvégeztetni akaró alkalmazottjaiknak, magyarul ingyen szállítják őket át más államba, amennyiben az a szövetségi állam, ahol a cég székhelye van, szigorítaná, netán betiltaná a terhességmegszakítást a Roe kontra Wade érvénytelenítése esetén. Micsoda nagylelkűség!

Mondjuk teljesen nem mindenkinek megy el az esze ilyenkor sem, például az amúgy vérliberális Bill Maher komikus és televíziós műsorvezető nem ült fel a hisztériavonatra. Múlt pénteki műsorában kifejtette, hogy nemrég tudta csak meg, hogy az európai államokban az amerikainál jóval szigorúbb abortusz jogszabályok vannak érvényben.

Maher még azt is elmondta, arról sem tudott, hogy a legtöbb életpárti (azaz, kevésbé finomkodva: abortuszellenes) a nők sorából kerül ki, mint ahogy az is újdonság volt számára, hogy a legtöbb abortuszt olyan nőkön végzik, akiknek már van gyermekük. Hogy mindennek mi a jelentősége? Az, hogy a baloldali értelmiségiek, média és politikusok egyrészt rendre azt hajtogatják, hogy ha a Legfelsőbb Bíróság megsemmisíti a Roe kontra Wade-et, akkor Amerikában visszaforgatják az idő kerekét és az ország az 1973 előtti állapotokhoz tér vissza. Maher arra világított rá a műsorában, hogy ez tényszerűen nem igaz, mivel az amúgy a baloldaliak körében etalonnak számító "modern" európai országokban most is szigorúbb a szabályozás, mint a legtöbb, akár republikánus vezetésű szövetségi államban. Másrészt az abortuszt pártolók visszatérő érve, hogy elsősorban fiatal, rossz szociális körülmények között élő lányoknak kell lehetővé tenni, hogy egy nem kívánt terhességtől megszabadulhassanak, illetve, hogy az abortuszt a nők akarják, és "a nőkért" van. Nos, ezek a mítoszok is megdőlnek a tények fényében.

De van az egész botránynak egy másik, fontos aspektusa is. Többek között a Fox News népszerű műsorvezetője, a Magyarországot is többször megjárt Tucker Carlson hívta fel rá a figyelmet a Tucker Carlson Tonight-ban, hogy

Teljességgel példátlan egy még nem nyilvános tervezet továbbítása egy lapnak, esetünkben a Politicónak, hiszen ezzel megrendítik a testület tekintélyét és integritását. Arról már nem is beszélve, hogy börtönbüntetéssel szankcionálható szövetségi bűncselekményt követett el az, aki ezt megtette. A törvény nem véletlenül bünteti az ilyesmit: a kiszivárogtatással az elkövető(k) lehetővé tették, hogy a független testület tagjai nyomásgyakorlás alá kerüljenek, és megpróbálják őket egyik vagy másik irányba befolyásolni a végső döntés meghozatala előtt, arról már nem is beszélve, hogy kiszolgáltatták őket (és családjukat) a dühöngő (vagy mesterségesen felhergelt) tömegeknek.

Ráadásul a nagy média- és politikai cirkuszban elfelejtődik, hogy a Legfelsőbb Bíróság konzervatív bíróinak álláspontja valójában egyáltalán nem morális, pláne nem vallási megalapozottságú, hanem tisztán jogi, és levezethető a többségük által vallott, az amerikai alkotmány ún. originalista megközelítéséből. Ennek lényege, hogy

Leegyszerűsítve, a konzervatív bírák arra mutatnak rá a vitatott tervezetben, hogy az amerikai alkotmány semmilyen módon nem tartja korlátozhatónak az emberek jogát arra, hogy megszavazzák bárminek a betiltását. A tervezet egyáltalán nem arról szól tehát, hogy az abortuszt be kell tiltani, hanem arról, hogy az egyes szövetségi államok dönthetnek úgy, hogy betiltják.

Bár valószínű, hogy rövid távon a demokraták malmára hajtja a botrány a vizet, szerintem nem kétséges, kinek az oldalán van az igazság.

Május 8. – 1945-ben ezen a napon ért véget a II. világháború Európában. Mindannyiunkban felmerül a kérdés, nem csak ekkor, hanem minden háborúban, hogy mi vezett oda, hogy ennyi férfit, nőt és gyereket is megöljenek?

De ebbe a kérdéskörbe akár a holokausztot vagy a Gulagot is bevonhatjuk, ahol szintén különös embertelenséggel végeztek az emberekkel. Jelen cikkben ezt a témát járjuk körül. 

Az a pszichológiai ág, ami ezzel foglalkozik, az nem más, mint a szociálpszichológia. Ettől a tudományágtól mindig is azt várták az emberek, hogy megmagyarázza, különböző társas helyzetekben mitől függ az, hogy hogyan viselkedünk. Nem csoda, hogy a Holokausztban, a Gulagon, a háborúkban tanúsított kegyetlenség ennyire felkeltette a pszichológusok érdeklődését. Nagyon fontos kérdés ebben a témakörben az, hogy hogyan képesek az emberek ilyeneket tenni társaikkal, mi veheti rá őket?

Erre a kérdésre a válasz az engedelmesség. Kurt Lewin, akire a társadalmi pszichológia atyjaként tekinthetünk, azt fogalmazta meg, hogy a porosz jellegű nevelés és iskolarendszer nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az emberek engedelmesen fogadják a parancsokat. Ez volt az oka annak is, hogy Adolf Hitler parancsuralmát ilyen könnyen elfogadták és követték; az lett beléjük nevelve, hogy a hierarchiában magasabban álló személynek mindig engedelmeskedni kell.

Az egyik leghíresebb kutatás, ami az engedelmességet vizsgálta, Stanley Milgram amerikai szociálpszichológus nevéhez köthető. A vizsgálatot egy újságban hirdették meg, a résztvevők pénzjutalmat is kaptak érte. Ők úgy értesültek, hogy a büntetés hatását vizsgálják a tanulásra, azt, hogy tudja-e javítani, vagy esetleg rontani a teljesítményt. A kísérletben ők töltötték be a tanár szerepét, az volt a feladatuk, hogy a tanuló rossz válasza esetén áramütést adjanak neki, ezzel büntetve őt a hibáért. A büntetést kapcsoló segítségével tudták adni: 30 kapcsoló volt, mindegyikhez különböző erősségű áramütés volt rendelve, a legkisebb 15 V, a legnagyobb 450 V. A feszültség 15 V-onként nőtt, a kísérleti személyeknek az első hibánál a legkisebb áramütést jelentő kapcsolót kellett megnyomniuk, a következő hibázások alkalmával pedig egyre nagyobbat és nagyobbat. A „tanárok” tisztában voltak azzal is, hogy melyik fokozat mekkora fájdalmat jelent – az eszközön, amin a kapcsolók voltak, ez is fel volt tüntetve.

Természetesen a „tanulókat” nem tették ki ekkora szenvedésnek és veszélynek - őket színészek alakították: az áramütés erősségének megfelelő reakciókat játszottak el. Egy székbe kötözték őket, a „tanárok” úgy tudták, hogy ők a széken keresztül kapják az áramütést, ahonnan nem tudnak elmozdulni, a fájdalom ellen nem tudnak semmit tenni, ki vannak szolgáltatva.

Ahogy például a háborúban a katonák is engedelmeskednek a vezetőnek, bár tudják, hogy morális szempontból szörnyű cselekvést hajtanak végre.

Vajon a háborúkban tőlünk különböző emberek harcolnának? Akiknek nem jelent ekkora lelkiismereti válságot a másik emberrel való kegyetlenkedés? Vagy ugyanolyanok lennének, mint mi? Hasonló helyzetben lehet, hogy mi is hasonlóan viselkednénk? Ezt a hasonló helyzetet pedig ebben a kísérletben teremtették meg.

Ahogy folyt a vizsgálat, a „tanárok” sorra adták az áramütéseket büntetés gyanánt, hiába hallották a szomszédos szobában azt, hogy a „tanuló” ellenkezik, kiabál; ha elbizonytalanodtak, a vizsgálatvezető biztosította őket arról, hogy nem övék a felelősség, folytassák nyugodtan.

Ezután apró változtatásokat is eszközöltek az eredeti kísérleten. Rájöttek arra, hogy minél közelebbi kapcsolatban van a „tanuló” és a „tanár”, a „tanár” annál nehezebben hajtja végre a parancsot. Például akkor kisebb az esélye, hogy elmennek 450 V-ig, ha ugyanazon szobában vannak mindketten. Ezzel szemben a vizsgálatvezetővel való távolság segíti azt, hogy nehezebben hajtsák végre a parancsot: ha csak telefonon konzultáltak, nagyobb eséllyel nem mentek végig a különböző fokozatú áramütéseken, Előfordult az is, hogy csak hazudtak abban, hogy végrehajtották a parancsot.

Az is nagyon érdekes változat volt, mikor Milgram a konformitást is vizsgálta az engedelmesség mellett. Vagyis azt, hogy az emberek mennyire változtatják meg viselkedésüket annak érdekében, hogy illeszkedjenek a csoport többi tagjához, a csoportnormához. Ennek érdekében két másik „tanár” is ott volt a vizsgálati személy mellett, akik szintén csak színészek voltak, de erről természetesen a vizsgált személy megint csak nem tudott. Egyikük olvasta a szópárokat, amiket meg kellett jegyeznie a „tanulónak”, másikuk állapította meg, hogy helyes vagy helytelen válasz érkezik-e, a kísérleti személynek pedig a büntető áramütést kellett adni. Egyik színész a 150 V-os, másik a 210 V-os áramütés után kiszállt a kísérletből a vizsgálatvezető parancsa ellenére is – ebben az esetben a vizsgált személyek 10%-a vitte végig a büntetéseket.

A tekintélynek való engedelmességet még úgy is vizsgálták, hogy mi történik akkor, ha két tekintélyszemély van. Két vizsgálatvezető volt bent, és összevesztek azon (csak színészkedtek), hogy folytatni vagy befejezni kéne a kísérletet. Ekkor egy vizsgálati személy sem vitte végig a büntetést jelentő áramütéseket. Vagyis úgy tűnik, hogy amikor olyan tekintélyszemélynek is engedelmeskedhetnek, aki jobban megfeleltethető a morális szabályoknak, akkor őt választják.

Thomas Blass szociálpszichológus összevetette a világban erre a mintára elvégzett kísérleteket: azok aránya, akik a legnagyobb áramütést is képesek lennének megadni, 61% és 66% között van.

Vagyis az tény, hogy az ember úgy könnyebben végrehajtja a parancsokat, ha nem övé a felelősség, de azért nem megyünk el a végletekig. Ez az eredmény természetesen senkit nem mentesít, azok közül, akik képesek voltak annyi embert megölni, de segít jobban átlátni a helyzetüket. 

A Construction Physics szerzője, Brian Potter a minap azon látott neki elmélkedni, manapság miért is olyan alacsonyak a felhőkarcolók? Az elsőre fura kérdést, ha jobban belegondolunk, mi is feltehettük volna, hiszen tulajdonképpen elméletileg a mai tudásunkkal sokkal nagyobbakat is építhetnénk. De mégis miért nem tesszük?

Minden új technológia fejlesztési szakasza arról szól, hogy hol van az adott rendszer legvégső teljesítőképessége, és hogyan tudnánk azt elérni, a forgalmazásra szánt terméknél viszont figyelembe kell venni, hogy macskát a mikróba tevős földi halandók gyöngy kezében fogják végezni. Erre jó példa a korai autómodellek egyik sztárja, a Benz Velo, melynek speciális tesztmodelljei 375 mérföld/óra végsebességgel rendelkeztek, de sorozatgyártás termékei már csak 91 mérföld/ órával tudtak legfeljebb menni. Egyszerűen a balesetek kockázata, a gyakorlatlan sofőrök jelenléte túl nagy kockázat volt a vállalatnak, nem érte meg a népszerűséget feláldozni a háromjegyű sebességértékért a plakátokon.

A szerző elkülönít három határt, melyet a mérnöki tudományokban, leginkább az építészetben, figyelhetünk meg látványosan: van a mérnöki határ, ami gyakorlatilag a fizika és a gyártástechnológia korlátaival dolgozik. Ettől lejjebb van egy gazdasági limit, ami lefarag annyit, amire nincs keret vagy nem térül meg záros határidőn belül. Ez alatt van

Már az ókori rómaiak is (de igen, nem hagyom ki az ókori rómaiakat) bele-bele ütköztek a hármas határba: mérnöki szempontból a Colosseum vagy a Pantheon bizonyítja, hogy képesek voltak ők minden további nélkül 43-49 méteres épületeket emelni. Mégis a lakóépületek magasságát töredékére redukálták, még azokban az időkben is, amikor a túlnépesedés indokolta volna a tömeges emeletes ház építést. Az írásos feljegyzések szerint először maximum 8 emeletet volt szabad építeni, majd a császárok az összeomlás veszélye miatt folyamatosan korlátozták a magasságot kb. 4-5 emeletig.

Ami az egész "összedől-parából" kizökketette a jogalkotást, az a fémváz megjelenése volt. Az Eiffel Torony ennek hatalmas reklámot csinált, és ennek megépítése után gomba mód szaporodtak a csodásabbnál csodásabb emeletes házak. Azaz csak szaporodtak volna, mert naponta megmászni mind a nyolc emeletet senkinek sem volt kedve, ehhez szükség volt egy másik tényezőre: a liftre. Utóbbi egyébként gazdasági fordulatot is hozott: míg addig a szegények sorsa volt minden nap emeletet mászni, a lift megjelenésével a poros és hangos utcától némileg mentesített felső emeletek váltak az arisztokrácia kiváltságává.

Ez az érték nem volt tartható, mivel korlátozta az alsó szintek alapterületét. Amint azonban megszülettek az első szabadalmak az acél tömegtermelésére, és sikerült az anyagot foszforszennyeződésektől jórészt mentesíteni, a gyártás az egekbe szökött, miközben ára a hatodára esett vissza. Az 1800-as évek elején pedig átütő sikerként megérkeztek az elektromos liftek, melyekkel hatékonyan és nagyon gyorsan lehetett utasokat szállítani.

Látszólag szárnyalt az építőipar, hiszen csak a műszaki és gazdasági korlátokkal kellett szembenézni. A lakosságnak azonban rengeteg aggálya volt. 

(Szuterén lakók és földszinti garzonos sorstársak, ismerős érzés?) 

Megjelent egyfajta városi klausztrofóbia is: az urbanizációs hullám befelé tartó szakaszában sok vidékről érkező lakos szembesült azzal, hogy napokig nem lát 10 méternél tovább, folyton beleütközik valamibe a tekintete: egyszerűen a házak kitakarták a kilátást.

Gond volt a szellőzés is, a lakások levegőtlenek voltak és iszonyú torlódás alakult ki egy-egy házban vagy a liftek körül reggel és délután, a munkából hazafelé. Fontos gond volt még a tűzbiztonság kérdése, erre nem volt még protokoll, és egy-egy baleset esetén szörnyű fejetlenségbe torkollott egy népes emeletes ház lakóinak evakuálása.

Ezzel azonban a mérnöki leleményesség könnyedén megbirkózott, és karcsú, még magasabb építményeket emelt - ennek a fricskának a gyermeke éppen az Empire State Building is. 

A mérnöki korlátok ma már rendkívüli méreteket engednek: The Tall Buildings Reference Book szerint a tiszta gravitációs terhelés hatása acélvázas épületnél akár 3000 métert is enged, és ez az oldalirányú erőket figyelembe véve a felére, 1500 méterre redukálódik. Azaz elméletileg ennyi a max magasság, amit fel tudunk húzni.

Egy szupermagas épület felső szintjeinek kiszolgálásához viszonylag sok lift kell, melyeknek azonban fix alapterület-igénye van. Azaz bizonyos magasság után olyan sok lift kell, hogy az elvesz az alapterületet az alsóbb szintektől- azaz végeredményben elérjük a kapacitás limitet, nem tudunk több embert elhelyezni az épületben.

Korlát még a víz és villanyvezeték, mely már egy 2-3 emeletes házban is igen bonyolult. A villanyvezetékek javítása, az áram kezelése, a kábelezés hihetetlenül komplex egy ilyen épületben, nem beszélve egy hely apró meghibásodásának aránytalanul nagy következményeiről. A víz is igen kényes dolog, már ha csak azt nézzük, egy szimpla 5 emeletes pesti bérházban is mennyien szenvednek a víznyomás hiányától, a komámasszony a szomszédban egyszerre tart nagymosást és közben nem átall még zuhanyozni is.

Ha tehát a mérnökök tehetnék, felhúznának 1500 méteres házakat is Önöknek, de ezek felépítése gazdaságilag indokolatlanul megterhelő lenne, az itteni élet pedig koránt sem lenne olyan paradicsomi, mit ahogy a felhőkarcolók belsejét elképzeljük.

2022. május 6. – Sigmund Freud születésének 166. évfordulója. Valamennyit mindannyian hallottunk a pszichoanalízis megalapítójáról és az ő elméletéről, ám azzal már kevesebben vagyunk tisztában, hogy ez pontosan mit is takar: hogyan gondolkodott az emberről, hogyan kezelte a betegeit, elméletét hogyan építette bele a gyógyításba? Sokakban felmerül a kérdés, hogy egyáltalán „egyszerű beszélgetésekkel” konkrét betegségeket is meg lehet-e gyógyítani? Jelen cikkünkben kicsit közelebb hozom az olvasókhoz a pszichoanalitikust, valamint egy leány történetén keresztül megmutatom, hogy lehet-e az ő módszerével gyógyítani.

Először is: mit is mond az elmélete?

A tudatos azt jelenti, amivel jelen pillanatban tisztában vagyunk: az, amire épp gondolunk, ami épp uralja a gondolatainkat. A tudatelőttes az a része a rendszernek, amiből a tudatba behozhatók a különböző információk, például az emlékeink, korábbi gondolataink.

Ezzel szemben a tudattalan tartalmai nem hozhatók tudatos szintre. És hogy miért is? Lelkünk ezt magunkért teszi, minket akar védeni: egy úgynevezett cenzor meggátolja, hogy a tudattalanban elhelyezkedő érzések, gondolatok, emlékek, vágyak a tudatunkba kerüljenek, mivel ezekhez számunkra olyan helyzetek kötődnek, amik kínt okoznának akkor, ha eszünkbe jutnának. Ilyen lehet például egy traumatikus esemény: ez a tudattalanba lett száműzve, hogy emlékezni se kelljen rá, mert rengeteg kellemetlenséget és bajt okozna újra rágondolni. Széles skálán mozog, hogy mit tekintünk traumának, de ilyen lehet például egy gyermekkori bántalmazás, megerőszakolás. Az ilyen személyek, akik elfojtották és a tudattalanjukba száműzték, nem is emlékeznek rá, hogy történt velük ilyen (ennek felderítéséhez kell a terapeuta segítsége).

Ha a traumatikus eseményeket oda száműzzük, akkor azokat hosszan elfojtjuk, de nem dolgozzuk fel. Nem tanultunk meg vele együtt élni, azonban az mindenképp felszínre szeretne törni: ha másképp nem, akkor betegségek formájában. Freud hitte, hogy akkor, ha a terápiában ezeket az elfojtott érzéseket, vágyakat, gondolatokat felszínre hozzuk, és a terápiás munkában segítjük a pácienst, hogy ezeket feldolgozza, akkor megszűnik a betegség oka, így pedig a betegség is.

Freud ehhez két módszert használt: a hipnózist és a szabad asszociáció módszerét (a betegnek azt kell mondania, ami hirtelen valamiről eszébe jut). Ezeknél az a cenzor, ami nem engedi, hogy a kínzó emlékek a tudatunkba kerüljön, kikapcsol.

Freud ezen kívül más modellt is megalkotott: a strukturális modellt, ami természetesen szorosan összefonódik az előzővel. Itt ösztönént, ént és felettes ént különböztetett meg. Az ösztönénünk foglalja magában az ösztönöket, melyek a biológiai szükségletek kielégítését célozzák meg. Az ösztönén főként tudattalan tartalmakkal fonódik össze. Ezzel szemben a felettes én morális parancsokat szolgáltat nekünk: mit illik, mit szabad, mit etikus megtenni? Ennek megfelelően pedig büntetni (bűntudat, szégyen) és jutalmazni (büszkeség) is tud minket. Tudatos és tudattalan tartalmakat is magában foglal. Az én az érzelmek székhelye, valamint a problémamegoldásban is fő szerepet kap. Tudattalan, tudatos és tudatelőttes tartalmakat is magában foglal.

Az én akkor a legegészségesebb, ha mellette az ösztönén és a felettes én egyensúlyban van. De legtöbbször ez nem így van: vagy az ösztönökre, vagy a morális szabályokra hallgatunk többet. Sok terápia alkalmával azt célozzák meg, hogy egyensúlyt alakítsanak ki.

Jelen kérdésekre választ ad Freud Elisabeth v. R… Kisasszony című esettanulmánya.

Freud egyik kollégája küldte el a pszichoanalitikushoz a 24 éves lányt, aki állandó lábfájásra panaszkodott: főleg a jobb lábán, de a bal lábán is fájt combja, egészen pontosan a bőre és az izomzata. Azonban, mivel nem találtak semmilyen szervi okot, ami okozhatná a fájdalmat, hisztériára gyanakodtak. A hisztériát ma már inkább konverziós zavarnak hívjuk, melynek okai az elfojtott lelki feszültségek, stresszhatások, amik feldolgozás hiányában betegségként, fájdalomként törnek felszínre.

Ha fény derül ezen feszültségekre, és sikerül a kezelések során a lánynak ezeket feldolgozni, az a gyógyulást jelenti számára, a fájdalom megszűnését.

Az alkalmak során kikristályosodott a lány élettörténete Freud előtt. Elisabeth egy háromgyerekes családba született, ahol ő volt a legkisebb két nővére mellett. Nem tudott annyira közel kerülni anyjához, mert őt állandó szembajok gyötörték, az kötötte le figyelmét. Apjával viszont közeli, bensőséges kapcsolatot alakított ki a lány. Miután az apa szívrohamot kapott és krónikus szívbajt állapítottak meg nála, Elisabeth minden idejét igyekezett ápolásának szentelni.

Egyszer azonban családja meggyőzte, hogy menjen el szórakozni egy olyan társaságba, ahol ott volt a számára tetsző fiú is. A fiú megígérte, hogy hazakíséri, ha tovább marad, ami így is történt. Elisabeth nagyon jól érezte magát, viszont hazatérve látta apja állapotának rosszabbodását. Bűntudata volt, úgy érezte, apját magára hagyta, hisz neki az ápolás lett volna a feladata. Ez az élmény kapcsolódik első elfojtásához. Felettes énje erőteljesen büntette a szórakozásért (az apjával való törődés helyett). Ennek következménye pedig az lett, hogy a fiúhoz kötődő erotikus vágyait elfojtotta, melyek aztán feldolgozás híján betegségként törtek felszínre később.

Elisabeth életében hisztériájához köthető másik fontos szereplő a sógora (kisebbik nővére férje). Ők ketten mindig nagyon jól érezték magukat egymás társaságában. Elisabeth, mikor rájött, hogy szerelmes sógorába, azt elfogadhatatlannak tartotta: erotikus vágyait a férfi irányába megint elfojtotta, hisz nem tudta feldolgozni (túl összeférhetetlen volt, hogy nővére férjébe szerelmes). De az elfojtott vágy ismét betegség formájában felszínre tört: ilyenkor kezdett el fájni nem csak a jobb, hanem a bal lába is.

Ez a két mozzanat volt életében a legjelentősebb betegsége szempontjából: erotikus vágyait elfojtotta, ennek lett következménye a hisztéria. Felettes énje büntette ezen vágyak miatt, hisz azokat nem érezte morálisnak – vagyis mindig ösztöneit szorította háttérbe. Ez azt jelenti, hogy az egyensúly megbillent felettes énje felé. Az ösztönös vágyakat a moralitással szemben pedig nem tudta feldolgozni, ezért a tartalmak a tudattalanba kerültek.

Természetesen a pszichoanalitikus elméletét nagyon sokan kritizálták azóta, vannak benne támadható pontok is, például az, hogy minden probléma forrását a szexualitásban látta. Azonban mindenképp nagyot alkotott: rengeteg embert meggyógyítottak a módszerével. Úgy gondolom, Sigmund Freudról mindenképp érdemes beszélni, hisz pszichoanalízise és annak hatékonysága egy mindenki számára érdekes téma.

Nem új dolog a nap alatt a dezinformáció, és létezését senki sem vitatja. Hamis vagy félrevezető hírek felröppentése az ellenség megtévesztésére vagy politikai riválisok besározására valószínűleg már az ókorban is divat volt, legfeljebb nem terjedtek olyan gyorsan az információk, mint a későbbi évszázadokban. A világháborúkban, különösen a második világháborúban mindkét oldal előszeretettel alkalmazta a dezinformációs tevékenységeket és a propagandát, hogy a saját és az ellenséges államok civil lakosságát befolyásolhassa vagy félrevezesse. 

Az is tény, hogy szintet lépett a dezinformáció, mióta van internet, közösségi média és mesterséges intelligencia. A deepfake-kel, vagyis az AI-alapú videomanipulációval, a bothadseregekkel és még sorolhatnánk mi mindennel ember legyen a talpán, aki fel tudja venni a versenyt a valóságért folytatott harcban. Csak pár dolog veszélyesebb a deepfake-nél, például a Netflix filmjeinek woke agymosása, vagy a reklámok úgy általában és a nyugati liberális média, jegyzendő meg némi szarkazmussal. Az tény, hogy mai is a hadviselő felek gépezetei nyomják a legnagyobb hő-és hatásfokon a megtévesztést. Nekem úgy tűnik, az ukrán háborúról szóló hírek esetében már azt sem lehet gyakran elhinni, amit a riporter kérdez, bármelyik oldalon álljon is.

Van azonban egy csavar a történetben:

A hivatal feladata, hogy felvegye a harcot a nemzetbiztonsági veszélyt jelentő álhírek és félretájékoztatás ellen (valójában sokak szerint egy újabb elterelő hadművelet, mely elvonja a figyelmet a sokkal nagyobb problémákról az USA-ban.) Több probléma is van ezzel a lépéssel, de persze nem a semmiből jött: már évek óta zajlik egy törekvés a különböző liberális hatalmi központokban, melynek szereplői egymást jól kiegészítve, egymásnak aládolgozva működnek, hogy mindenki, aki nem azt gondolja és mondja, amit ők, azt veszélyes dezinformátornak (vagy gyűlöletbeszédet elkövetőnek) lehessen bélyegezni.

Jól látszott ez a tendencia, amikor elkezdett egy csomó, részben valóban hamis információ vagy akár veszélyes hülyeség, valamint rengeteg összeesküvés-elmélet terjedni a neten a Covid-járvánnyal kapcsolatban. Nagyon hamar összemosták ezeket a teljesen legitim kérdésekkel és álláspontokkal, például, hogy a vakcina nem véd a fertőződéstől, sőt a beoltott ember továbbadhatja azt, ezért valójában értelmetlen a védettségi igazolvány, vagy hogy a vakcinák bizony kísérletiek, és a Covidról is keveset tudunk, ezért semmiképpen sem ildomos kötelezővé tenni az oltást, vagy hogy a textilmaszk semmitől nem véd, és hogy a lezárás több kárt okoz talán, mint a járvány maga. Az itthon is hangoztatott liberális álláspont végig az volt, hogy "a tudománynak" kell hinni, nem holmi "sarlatánoknak." A bökkenő persze nem csak az, hogy amit a tudomány az egyik nap mondott a Coviddal kapcsolatban, az másnap már gyakran nem úgy volt, hanem hogy azok beszéltek a szent tudomány primátusáról, akik szerint több nem van, és létezik kollektív bűnösség, ami méghozzá, de csak egyfajta bőrszínnel, örökletes! Kiverte a biztosítékot az állítólagosan az egyéni szabadságjogokat és a demokráciát védők körében, amikor a magyar kormány kezdeményezésére a parlamenti többség törvényt módosított a rémhírterjesztés elrettentése, szigorúbb büntetése érdekében a Covid-veszélyhelyzet csúcsán.

Az USA-ban már egy ideje azon vannak a "dezinformáció szakértők" és kormányzati pártolóik, hogy politikai földcsuszamlásokat (lásd Trump 2016-os győzelme) vagy népszerű republikánus politikusok széles körben támogatott intézkedéseit (lásd Ron de Santis floridai kormányzó szülőket és gyerekeket védő rendeleteinek népszerűsége) szervezett, jobboldali és külföldi dezinformációs propaganda következményeiként állítsanak be. Most már érdekes kísérletként magánszemélyek véleményét és tényállításait is veszélyes dezinformációnak próbálják beállítani az amerikai baloldalon, egy olyan országban, amely gyakorlatilag az úgynevezett első alkotmánykiegészítésre, azaz a szólásszabadság sérthetetlenségére épül. A hivatal felállítása ennek a folyamatnak egyfajta csúcspontja, de hogyan jutottunk ide?

1981-ben fogalmazta meg Gordon Adams amerikai külpolitikai szakértő az USA külpolitikájával és védelmi kiadásaival kapcsolatban a "vasháromszög" tézisét, mely szerint a kongresszusi bizottságok, a különböző minisztériumokban dolgozó tisztviselők és az érdekcsoportok (például a fegyvergyártó cégek) egymásnak "aládolgozva", kölcsönös érdekek mentén alakítják a politikai döntéseket. Hasonló vasháromszög létezik ma egyesek szerint a nagy nem-kormányzati szervezetek, agytrösztök és befolyásoló csoportok, az ún, "gondolkodók," a hagyományos, liberális média, azaz a "beszélők", és az úgynevezett "végrehajtók", azaz a közösségi média tulajdonosai/vezetői szereplésével. A "civilek" megfogalmazzák, mi a "baj," a fősodratú média ráugrik és felerősíti a témát, volt elnökök is beszállnak a kampányba (lásd Barack Obama közelmúltbeli megnyilvánulásait  a dezinformációval kapcsolatban), végül a nagy tech cégek elvégzik a piszkos munkát, esetünkben a cenzúrát.

Kit tett meg az elnököt irányító demokrata párti szélsőséges csoport Joe Biden az orwelli hangzású hivatal vezetőjének? Azt a Nina Jankowiczot, aki tévedhetetlen dezinformációs szakértőként annak idején kijelentette, hogy az elnök fiának, Hunter Bidennek az ominózus elhagyott laptopja "a Trump-kampány által előállított termék", ráadásul hírszerzési szakértők szerint tipikusan orosz dezinformációs húzás egyébként. Mindezt az elnökválasztás előtt, a legbefolyásosabb médiumok által visszhangozva, de persze az ő hazugsága (vagy, legyünk megengedők, teljesen téves, tényként tálalt helyzetértékelése) nem befolyásolta a választás kimenetelét… A 33-éves szakértő egyébként szeret énekelni, például a (kínai!) TikTokon dalol a dezinformációról, és ez a cringe mutatvány nem deepfake, hanem a rögvalóság. A jó Jankowitz azt is találta mondani, "kirázza a hideg" a gondolattól, hogy Elon Musk kezébe kerül a Twitter (erről már jól írtunk a Reaktoron), mert akkor lesz ám világvége és álhír-cunami. Hát rossz hírünk van Jankowitz elvtársnő számára: Musk megvette a Twitter, nem lesz több cenzúra a platformon.

Az amerikai jobboldal reakcióját a hivatalra tömören és velősen foglalja össze Marjorie Taylor Greene georgiai republikánus kongresszusi képviselő április 29-i tweetje (a Wikipédia szerint Greene "szélsőjobboldali és összeesküvés-elmélet hívő politikus" – hát persze! , akinek 2022 januárjában végleg törölte a Twitter a fiókját, mert állítólag "megtévesztő információkat terjesztett a Covidról):

"Most, hogy a Biden-rezsim felállította az Igazság-minisztériumot, mi lesz a következő lépés? Átnevelő táborok?"

A Reaktor Alapítvány és a Klímapolitikai Intézet közös szervezésében került megrendezésre a Zöld Tusa sorozat vitaestje, melyben Kanász-Nagy Máté, az LMP társelnöke, és Dr. Hortay Olivér, a Századvég üzletágvezetője ült asztalhoz. A téma igen aktuális: hogyan tovább, mit tegyünk az orosz földgázzal?

A COVID járvány egy elég súlyos energiaválságba taszította az európai közösséget -kezdte Litkei Máté, a beszélgetés moderátora. Fel sem tudtunk igazán lélegezni, mikor is kitört az orosz-ukrán háború. Első kérdéssel máris a válaszlépéseket, az európai szankciókat érintettük: Hortay Olivér elemzései szerint például a globális energiaár növekedéséhez nem csak a fegyveres konfliktus járult hozzá, hanem európai oldalról a szankciók belengetése is. Melyik az igazi felelős?

Hortay Olivér szerint  a kérdés könnyen mérhető a tőzsdei árak alapján a földgázpiacon: a februárban kirobbant háború, előtte a holland gáztőzsdén 80 euró/kWh körül mozogtak az árak.  A háború kitörésének másnapján az unió vezetői bejelentették, hogy nem lesznek energiaszállításokat érintő szankciók, rögtön azon a napon 92 euró/MWh összegen zárt a gáz. Körülbelül ekkora áremelkedésen árazta be a háborút, mint kockázatot a piac. Azonban a következő hetekben beindult a szankciók belebegtetése, valós félelemmé vált az európai szankciók bevezetése, és ezt a piac úgy honorálta, hogy a bejelentések után 345 euró/MWh-án állt a földgáz. Az elemző szerint a március óta tartó energiaár-emelkedés nagyrészt a szankciók felvázolásának köszönhető. Érdekes tény: Oroszország éves árbevétele tavaly a gáz és kőolaj energiahordozó exportjából 50 milliárd dollár volt, ebben az évben az áremelkedésnek és a szankciók ötletének köszönhetően el fogja érni a 40 milliárd dollárt.

Kanász-Nagy Máté elméletibb síkon közelítette meg a kérdést. Szerinte a jelenlegi világrend válságban van, ez évszázadok óta kódolva van a kapitalista társadalomban. Arra alapoz, hogy az energiaforrásainkat kizsákmányolja, majd a végén hulladékot képezzen. Eközben a köztes folyamatokban ki jobban jár, ki rosszabbul jön ki. Európa olyan helyzetben van, ami függőségen alapszik, mégpedig az energiahordozóktól való függésen. Mivel egyre több az igényünk, emiatt egyébként is emelkedik a kőolaj, a szén és a földgáz ára. Magyarországra a földgáz 80%-ban Oroszországból érkezik. Talán a leginkább orosz energia függő ország Magyarország, és ezt a függést a politikus szerint tudatosan építették ki. Erre jön rá a háború.

A Századvég elemzője pontosította Kanász-Nagy Máté kijelentését, statisztikailag nem hazánk a legnagyobb orosz-energia függő, előkelő helyünket a top 3-ban is pusztán a földrajzi helyzetünknek köszönhetjük. Az pedig, hogy az ilyen jellegű függésünk az elmúlt 10-15 évben nőtt volna, tényszerűen nem igaz: a szilárd tüzelőanyag-függést egész Európa növelte, csak Magyarország csökkentette. A kőolaj és a földgáz esetében is csökkentettük a függésünket.

Jó kérdés persze, hogy veszélybe kerül-e az ellátásbiztonságunk, ha függetlenedünk az orosz energiahordozóktól?

Hortay Olivér szerint nincs olyan forgatókönyv, ami szerint elvágva az orosz energia csatornákat ne kerülne veszélybe az energiabiztonságunk. A tagállamok elkezdtek versengeni a függetlenedés sebességében, holott a pragmatikus céloknál kellene maradniuk, mert a gyors és hirtelen lemondás a keletről jövő energiáról drasztikus következménnyel járna. Ennek következményei nem összeegyeztethető azoknak az embereknek az érdekeivel, akik az EU döntéshozóit megválasztották.

Elindult a találgatás is: vajon a mostani embargós rendszer segíti vagy hátráltatja a megújuló energiára való átállást?

Az LMP társelnökének véleménye egyértelmű: abszolút kedvez. Amikor függésről beszélünk, a politikus ide sorolná az atomenergia-kérdést is. Amikor elvárásokról beszélünk, ott képbe jönnek a morális és etikai dimenziók: egy állam megtámadott egy másik államot, majd az EU vásárolni kényszerül abból a fosszilis készletből, ami nélkül az orosz gazdaság egyik napról a másikra összeomlana. Nyilván mi is összeomlanánk, de attól még a morális kérdések felett nem szabad elsiklani. 

A társelnök ellenfele szerint ellenkezőleg fog történni: rövidtávon a klímavédelmi törekvéseket gátolja a szankciócsomag: például ha a blokkolt csővezetékes gázt LNG-ből pótoljuk, ahogy azt az EU szeretné, az az eddiginél környezetvédelmileg sokkal rombolóbb. Közép-hosszútávon viszont valóban hozhat gyorsulást az átállásban. Az EU-nak egyszerűen nincs lehetősége teljesen függetlenedni, hiszen az alternatív, megújuló energiatermeléshez is szüksége van például import nyersanyagokra (pl. akkumulátorok fémjei, szabályozók, stb).

Az ukrán elnök szerint " aki orosz olajat vásárol, az ukrán véren keresi a kenyerét". Ugyanakkor arra kéri az Unió tagországait, hogy ne szankcionálja a gázszállítást, illetve az Északi Áramlat I.-en keresztül érkező gázt vásárolják az ukrán földön átmenő vezetékekből, mert onnan a tranzitbevételt Ukrajna kapja. Lehet-e akkor morálisan dönteni az energiapolitikában?

Hortay Olivér kijelentette: nem biztos, hogy összeomlana Oroszország, ha nem tudna nekünk exportálni. Az IMF vezetője maga mondta, hogy az embargó nem megoldás, mert gond nélkül választják helyettünk felvevőpiacnak Kínát vagy Indiát a kőolaj esetében, a világpiaci árnövekedés miatt pedig végeredményben még nőni is fog Oroszország bevétele. Ellenben az EU egy embargó esetén a szakadék szélére kerülne. Tévhit továbbá, hogy Ukrajna nem vásárol keleti szomszédjától gázt: csupán arról van szó, hogy lengyel és magyar vezetékekből vásárolja az orosz gázt. Azaz Ukrajna pontosan ugyanannyira függő, mint a környező országok, ezért értelmezhetetlen az embargós kérésük.

Az LMP társelnöke újra visszakanyarodott kezdeti gondolatához: a gazdasági válsági paradigma fogyasztásra kényszerít, ami fenntarthatatlan. Az a baj, hogy paradigmán belül keressük a megoldást. A kényelme, kellemes, boldog élethez nem kell ennyi javadalom. Boldogan élni lehet kevesebb energiával is: nem kell ennyit fűteni, és nem kell ennyit közlekedni (legitim vita, hogy hány fokban érdemes a háztartásokban élni). Szervezhetnénk például úgy a városainkat, hogy ne kelljen kiköltözni az agglomerációba, vagy ha már kiköltözött, ne kelljen visszajönnie, találjon a maga helyén oktatási, kikapcsolódási, sportolási lehetőséget.